- Remélem is, hogy nem hazudsz. - suttogtam halkan, még mindig a vállán tartva a kezemet, és megigazgattam rajta a saját zakómat.
- Gyere, húgi. - nyújtottam felé a karomat, és rámosolyogtam. Jólesett most, hogy nem vagyok egyedül. A Care-rel való találkozás után rámfért egy ilyen gyönyörű nő társasága. A húgom tudom.. de mintha ez eddigi életem során gátolt volna abban, hogy mindent megnézzek rajta.

/ Trish lakása - Kezdenél, kérlek? /

- Jobb... - feleltem halkan, amikor a zakóját a vállamra borította. Nem tetszett, hogy így aggódott értem. A varázslat nem okoz nekem különösebb gondokat... általában. Most meg, továbbra is tartom magamat ahhoz az állásponthoz, hogy csupán pillanatnyi kimerültségről van szó, semmi többről. Ilyen meg az átlagembereket elég sűrűn leveri. - Te is tudod, hogy nem lenne okom hazudni neked. - Ezek a szavakat már sokkal erőteljesebben hadartam el. Nem, tényleg nem hazudnék neki. Minek? Egyrészt amúgy is rájönne, másrészt meg tényleg bízom benne annyira, hogy ne gondoljak a vele való hazudozásra. Néha persze így is azt hitte, hazudom... ami ritkán elő is fordult, de inkább kegyes hazugságok voltak, amikről amúgy is lerántottam a leplet egy idő után, példának okáért a kis Ginny vérfarkas átkának kiváltásáról. Na, az még egy érdekes eset volt. Idegesített, meg keresztbe tett nekem, úgyhogy megkeserítettem az életét... - Felőlem indulhatunk - tettem még hozzá.

Az udvariasságom már régen a pokol fenekét simogatta. A filmekben szokott ilyesmi lenni hogy a férfi illedelmesen a vállára borítja a zakót, és minden szép, de ő a húgom, eszembe se jutott ez az apróság. Talán tényleg modortalan vagyok, és semmi illem nincs bennem.
- Most már jobb? - ráztam le magamról a ruhadarabot, és egy nyeléssel raktam az ő vállára. - Remélem, hogy nem hazudsz, húgi. - nyúltam a zsebembe, és elővettem a tárcámat. Kételkedtem abban, hogy igazat mond, és minden rendben vele. Talán visszaüt a varázslat.

- Nem fontos, nincs kabátom - legyintettem. Talán ostobaság volt így eljönni, de ha az ember lánya boszorkány, akkor egy gyors bűbájjal könnyedén egészségessé varázsolhatja magát. És ha az ember lánya hiú is, akkor nem vesz fel ronda kabátot, amikor éppen egy báli ruhában tipeg valami városi rendezvényen. Bár... így jobban belegondolva, tényleg elég hűvös volt. - Esetleg kölcsönadnád a szmokingodat? Tudod, ti vámpírok nem fázhattok meg egykönnyen - jelent meg egy széles vigyor az arcomon, amit talán nem tudott hová tenni, az előbbi kirohanásom után. Nos, igazából én sem tudtam. Biztos a mágia velejárója.

Még mindig nem voltam nyugodt attól, ahogy rám nézett. De talán külön oka van ennek, amit én már nem érthetek. Elég érzéketlen tudtam lenni, ha erről esett szó, és talán most pont erről van szó.
- Jól van... gyere. Menjünk. A kabátod? - kérdeztem tőle, a ruhatár felé nézve. - Vagy így jöttél? - kérdeztem, végignézve rajta. Eléggé szellőzös öltözet, de biztos hozott valami felsőt is.

- Semmi nincs rendben... kimerültem, Hayden - fakadt ki belőlem. Nem vagyok egy hisztis tyúk, de most komolyan, viszont ahogy egyre múlik a felemelő érzés, ami a vámpírok megszivatásával kerített hatalmába, úgy érzem, hogy tényleg nem vagyok jól. De ahogy megláttam az aggódást a szemében... Nem, nem boríthatom ki azzal, hogy nekiállok hisztizni a hülyeségeken. - Vigyél haza... aztán kipihenem magam, és jobb leszek, mint újkoromban - kértem. Végülis a pihenés talán tényleg mindent megold... Utána meg megint visszaállhatok az istennős játékaimra.

Elhajoltam tőle, valami érdekes csillogással a szememben, mert meglepett a felém mutatott ridegség. Nem megszokott, hogy így beszél velem és ennek általában mindig volt valami nyomós oka, de ejlen helyzetben talán azt tudom mondani hogy a kimerültség tehet minderről.
- Trish, biztos hogy minden rendben? Azt érted el, amit szeretnél? - kérdeztem, megfogva a két vállát. - Mintha most.. nem lennél önmagad. - momndtam ki a félelmeimet. Változott volna valami a hozzáállásán? Vagy őmagán?

- Értem - bólogattam, amikor azt mondta, nem érez semmi változást. Később azért, ha összeszedem magam, a biztonság kedvéért készítek neki egy gyűrűt. Mert talán a többi vámpír sem érez változást... maximum majd reggel. Annak meg nem különösebben örülnék, ha az ő helyén egy nagy rakás hamut találnék, mert figyelmetlen voltam. - Ha van időd, és nem éppen valamelyik újabb hódításodért igyekszel, hazavihetsz. - Próbáltam kedves lenni, főleg mert sosem zavartak a nőügyei, de ez talán egy kicsit nyers volt. Egyszerűen... nem ment. De persze nem hagyhatom el magamat: Tudom, hogy nem vagyok istennő, még éveket kell gyakorolnom, hogy tényleg hatalmas energiám legyen, de igyekszem... és egy ilyen varázslatot nagyon hamar ki kéne pihennem.

- Öhm.. - néztem a gyűrűmre, ami a napfénytől védett engem. - Nem tudom, nincs semmi furcsa. - ráztam meg a fejemet elgondolkodva, de még mindig nem éreztem semmi furcsát. Csakis azt hogy Trish erejéből jócskán levett ez a varázslat.
- Hazavigyelek, kedvesem? Nem tűnsz épp... úgy, mint aki jól van. - nyeltem egyet. Egyedül őt voltam képes félteni az életemben.

- Kösz, jól vagyok - jelent meg egy halvány, és azt hiszem, nem túl meggyőző mosoly az arcomon. De hát mit tesz? Úgyis hamarabb meggyógyulok, mint az átlagemberek, és egy kis rosszullét semmi ahhoz képest. Persze a szemem azért rátévedt arra a padra... Mielőtt hazaindulnék, tényleg jobb lenne leülnöm egy kicsit. Azt hiszem, úgyis le fog ültetni, tehát feleslegesnek tartottam válaszolni a kérdésére, inkább én tettem fel neki egy másikat. - Érzel valami változást a gyűrűd környékén? - érdeklődtem. Ezt azért is volna jó tudnom, mert neki talán éreznie kell.... bár az sem baj, ha nem. Egy újabb gyűrűt mindenesetre jobb volna eltartalékolnom számára.

Hozzászoktam már a boszorkányos trükkökhöz, bár én utáltam magamat azért, amiért ilyen lettem. Ha mondhatom így, valószínűleg azért lettem vámpír, hogy ezt kinőjem. De egy gonosz boszorkány csak azért is ki akart cseszni velem, és ilyen elfuserált boszorkány-vámpírrá tett.
- Jól vagy? - kérdeztem Trish-t, miután befejezte a varázslatot, és megszorítottam a kezét. Úgy tűnt, mintha legyengült volna. Nekem sem volt olyan sok energiám, mint előtte, de.. ő még inkább kimerültnek tűnt. - Le akarsz ülni?

Koncentráltam... olyannyira koncentráltam, mint minden egyéb, nagyobb varázslatomnál, és szinte biztos voltam a közelgő sikerben, csak az időtartamot nem igazán tudtam... Pár nap? Esetleg hét? Fogalmam sincs, de reménykedtem, hogy láthatok majd néhány elképedt vámpírarcot időközben... A varázserőm következtében szél támadt körülöttünk, de szerencsére nem igazán tartózkodtak a kertben, talán csak pár ember, de ők meg csak értetlenül bámultak. Mi ketten inkább tűntünk két barátnak, esetleg szerelmespárnak, és mivel nem igazán hittek a varázslatban, nem tulajdonítottak nekünk különösebb jelentőséget.
Nagy sokára aztán a varázslat végére értem, és minden rendbe jött. Most már csak azt kell megvárni, hogy működik-e... És közben reméltem, hogy Haydennek nem esett bántódása.
- Vége... azt hiszem - nyögtem ki egy kicsit zihálva. Azért kifárasztott valamennyire a nagy koncentráció... Sőt, talán jobban, mint gondoltam.

Láttam a vérét, de most nem éreztem, hogy éhes lennék, csak vártam, hogy végre elvegye az enyémet is. Félig vámpír voltam, mégis úgy éreztem, hogy ez... nem kell nekem. Inkább eszek meg egy liter mókusvért, de ezt nem.
Néztem Trish arcát, tudtam, hogy nagyon erős és rengeteg erő van benne, ezért is bíztam benne. Csinálja csak, csinálja... erre nagy szükségünk lehet. De igaz, ez csak egy kis móka. A vámpírok szívatása érdkeében.

- Tudom, Hayden - mosolyodtam el őszintén. Azt hiszem, valóban nem tartott túlságosan sokáig a neheztelésem, amiért nem jött el azonnal hozzám... Talán elég furcsa testvérpár vagyunk, és fogalmam sincs arról, hogy ez szeretet-e, vagy csak tisztelet, de azt tudom, hogy kölcsönös. Minden érzés kölcsönös... és az egyetlen bizalmasom ő. - Akkor... azt hiszem, kezdhetjük - sóhajtottam egy nagyot, majd először megvágtam a saját csuklómat, utána pedig Haydenéért nyúltam. Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindkettőnk véréből áldozunk egy keveset. Ezután pedig nem engedtem el a testvérem kezét, csupán az egyik ujjam csúszott az ő gyűrűt viselő ujjára. Lehunytam a szememet, és koncentráltam. A varázsigére, meg minden egyébre. Csak az járt a fejemben, a többi hülyeséget kiürítettem. És elkezdtem szavalni...

Felé nyújtottam a kezemet, ahogyan megemlítette a véremet, és egy sóhajjal biccentettem, hogy értem, mi vár rám és ne aggódjon, mert nem fogom most itt cserben hagyni, ahhoz külön kérvényt kellene benyújtania nekem.
- Csináld, Trish. És rám bármiben számíthatsz, te is tudod. - néztem őszintén a szemeit, ezzel érzékeltetve, hogy én tényleg bármiben segítek, amit csak szeretne. De ezt ő is nagyon jól tudta. Sok mindent megosztottunk egymással, szó szerint nagyon sokat.

Hamarosan meg is érkezett, sőt, nem is késett túlságosan. Bár, azt hiszem, hogy ő soha nem késik. Legalábbis régebben nem igazán késett.
- Sikerült... néhány vámpír gyűrűjével megteremtettem a kapcsolatot, így már csak te kellesz... meg a vérem -tettem még hozzá. Na igen, a vérem... az effajta szertartásokhoz elengedhetetlen néminemű véráldozat, ami remélhetőleg nem okoz majd kellemetlenséget neki. - Te pedig nyújtsd ide a kezedet, és próbálj meg a vámpírosabb feledre koncentrálni... Vagy keress egyensúlyt a kettő között, hogy segíthess, ha véletlenül megakadnék - magyaráztam.

Követtem a szimatomat és egy sóhaj kíséretében lépek ki a kertbe. Jó illat telítette meg tüdőmet, tudtam hogy Trish a közelben van, mert neki volt ilyen édes parfümje.
- Hát itt vagy... - álltam meg mögötte, és kedvesen magam felé fordítottam, hogy rávigyorogjak. - Sikerült elintézned mindent? Mert ha igen, akkor most rögtön csinálhatjuk, amit kitaláltál. - kacsintottam rá. Vártam már, hogy valami nagyot szóljon ezen a bálon. Néhány gyűrű... ugyan, kibírják!

Végülis aztán akadt néhány vámpír a horgomra... Nem túl sok, de éppen elég, szóval úgy döntöttem, félrevonulok a kertbe, és várok Haydenre. Már csak ő hiányzott, hogy aztán sikerüljön a tervem. Persze... Ha sikerül. Sosem lehet tudni, főleg mert nem tart örökké a hatása, amit amúgy a kis vámpírok nem fognak tudni.

- Legyen, ahogy akarod - biccentettem, aztán elindítottam a kezem, hogy megsimogassam az arcát mikor láttam, hogy könny fátyolozza a szemeit. De a mozdulat félúton megállt. Naná, hogy meg. Valami azt súgja, hogy egyszerűen elhátrált volna előlem, vagy kitekeri a karomat.
- Bocsáss meg Erin mindenért. És tényleg sajnálom. Találd meg a boldogságodat. Ha valaki, hát te megérdemled - hajoltam aztán le, és csókot nyomtam a kezére, aztán hátat fordítottam, és sietős léptekkel távoztam. Italra volt szükségem.

(bálterem)

- Az lenne a legnagyobb segítség, ha többé látnom sem kellene... - motyogtam ezt már halkan, el is fordítottam a tekintetemet, és nyeltem egyet, de úgy, hogy ő azt ne láthassa. - Csak hagyjatok engem békén mind a ketten, és én sem piszkállak titeket. - néztem vissza mégis a szemeibe, de ekkor már urrá lett rajtam néhány fránya emberi érzelem, és éreztem, hogy könnyfátyol borul a pillantásomra. Nem előtte akartam kiadni magamból azokat az emberi vonásokat, amik felgyülemlettek bennem.

- Értelek - hümmögtem. - Rendben, felfogtam. Nem utálsz, de megvetsz. Kb ennyi a lényege, ugye? - fintorodtam el. - Sajnálom, hogy így alakult. Sajnálom, hogy megbántottalak, és meghaltál. Nem ezt érdemelted volna - mondtam őszintén. - Na és most mi lesz veled? Visszatérsz a városba végleg? Van szükséged segítségre? - kérdeztem, bár feleslegesen. Számítottam rá, hogy elhajt. Nyilván pont nem az én segítségem kell majd neki.

Klaus & Erin

https://www.youtube.com/watch?v=yXpFdjSXJrU

Szerelemről kezdett hablatyolni nekem, de ennyire nem látszik, hogy hidegen hagy, mi van kettejük között? Tőlem össze is házasodhatnak, gyerekeik is születhet - mintha az lehetséges lenne -, de még akkor sem érdekelne az egész.
- Most tényleg azt hiszed,, hogy engem az érdekel, hogy ti ketten hogy meg miként gabalyodtok egymásba? - kérdeztem meglepődött arccal. - Hidegen hagy, az sem zaklatna fel túlságosan, ha megölnétek egymást ezzel a fene nagy szerelemmel, mert egyszerűen nem érdekel. - mondtam artikulálva minden szót. - Talán hihetetlen, de talán jobb ha tudod, hogy nemcsak te vagy képes kiszeretni valakiből. - mondtam úgy, hogy próbáltam őszintének tűnni, de most is hazudtam. nálam nem múlnak gyorsan a dolgok, de akkor se vallanám be neki, ha a hajamat tépnék.

- Mert jelenleg kissé bonyolult a dolog - dörmögtem, de a részleteket nem kötöttem Erin orrára.
- Addig meg pláne nem akarom menni, míg veled valamiféle... nem is tudom, minek hívjam... normál viszonyban nem válunk el - túrtam a hajamba. - Erin, nem akarom, hogy haragudj rám. Szerettelek, esküszöm az istenekre. De anyád az én örökké tartó szerelmem. Nem tudok elszakadni tőle, akárhogy is próbáltam. Lehet, hogy egyikünk ebbe a szerelembe végül belehal, de ez a sors keze, úgy hiszem - mosolyogtam szomorkásan. - Nem akarom, hogy haragudj bármelyikünkre is. Nem készakarva bántottunk. Csak azt kérem, hogy ezt hidd el.

[quote="Erin Josslyn Hart"]

Klaus & Erin

https://www.youtube.com/watch?v=yXpFdjSXJrU

- Ugyan kérlek... ha én gyűlölök valakit, akkor nem így viselkedem. - tettem utalást arra, hogy itt nem utálatról, vagy gyűlöletről van szó. De én próbáljam meg megmagyarázni neki? Egyszer rájön maga is, hogy milyen érzés megcsalva lenni, és ő sem gyűlöletet fog érezni az iránt, aki megtette vele.
- Mindennek megvan az oka. Annak is, hogy miért viselkedtem így Tatiával. De ha annyira szörnyű így látnod, miért nem mész utána és vigasztalod meg? - mondtam mézes-mázos hangon, nem kevés gúnnyal fűszerezve mindezt.

- Tudom, hogy utálsz. Jogod van hozzá, azok után amit tettem veled - biccentettem komoran, és nekitámaszkodtam egyik kezemmel a falnak. - De áruld el légy oly kedves, hogy Tatia fejét miért akartad leszakítani. Nem ő vett el tőled, nem ő tehet arról, hogy mégis vele vagyok. Ezt elhiheted, mert az igazat mondom.