- Mert benne megbízom, azért kerestem őt. - mondtam őszintén, szemrebbenés nélkül. - És nem hiszem, hogy nekem kellene magyarázkodnom, tudtommal már semmi közöm hozzád, tehát ezt sem kellene megtennem. Semmi közöd ahhoz, hogy mi van velem. - vontam meg a vállamat, miközben nem vettem le a szemeimet az arcáról. Nem arra hajaztam, hogy megbántsam, én csak őszinte akartam lenni. A szerelem szar, fáj is, jobb nélküle, és nem hiányzik az, hogy a nézésével, vagy a szavaival újra felébressze bennem ezeket az érzelmeket, jó mélyre elástam őket. Valahol persze fájtak a saját szavaim, nemcsak ezek, hanem azok is, amiket Tatiának mondtam, de egyelőre ezt az istenért sem akartam bevallani.
- Most mi bajod? - értetlenkedtem. - Miért ne érjek hozzád? Nem vagyok pestises - morogtam, aztán hitetlenkedve ráztam a fejem. - Tyler Lockwood? Erin, nem értem ezt az egészet? Hogyan tudott ő segíteni neked? Vagy ha ő tudott, miért nem minket kerestél meg, vagy engem? Szerinted én örömtáncot jártam mikor azt mondták, meghaltál? - kiabáltam. - Bármit megtettem volna hogy segítsek, de Tatia kapott egy fenyegető smst, hogy ha segíteni próbálunk rajtad, úgy elrejti a testedet, hogy soha nem tudjuk meg mi is történt veled. Mégis, mit tehettünk volna? Mit tudott tenni Tyler? - kíváncsiskodtam.
Tatia alakja távolodni kezdett, és eléggé furcsán néztem utána. Hát... én nem gondoltam, hogy ő ennyi után feladja, de... még úgyis lesz alkalmunk beszélgetni. Igaz, tőlem lelkizésre ne nagyon számítson, nem vagyok mostanság olyan hangulatban. - Még... egyszer... ne érj hozzám. - sziszegtem, miután Klaus megbökött az ujjával, majd elnevettem magamat. - Halott voltam, igen. De mivel MÁS segítségére nem számíthattam, magamnak kellett megoldani a problémát. Tyler készségesen segített nekem, csak egy kis ráhatás kellett. - vontam meg a vállamat, majd távolabb sétáltam tőle. - Óhajtasz még valamit mondani, vagy lezártnak tekinthetjük ezt az egészet?
- Várj, ne menj... - szóltam szépen Tatia után, de hiába. Ott hagyott, mint Szent Pál az oláhokat. Isteni, máris megvan a jó este alapja, ha ő is felhúzta az orrocskáját. Ketten maradtunk Erinnel, és mivel még mindig nem hittem a saját szememnek, hát kissé közelebb merészkedtem, és a mutatóujjammal megböktem. Teste van, ergo tényleg él. - Hogyan.....? - tettem fel a kérdést összeráncolt szemöldökkel. - Átvertél minket? - emeltem meg a hangom. - A fenébe Erin, ez hülye vicc volt! Betegre aggódtuk magunkat! Boszorkányért futkostunk, hogy valahogy segítsünk rajtad!
Keserű mosoly jelent meg az arcomon. A vámpírlét tényleg örök, de az érzelmeknek megvan az a veszélye, hogy elmúlnak és hogy hatalmas sebeket ejtenek rajtunk. Ezt már én is tapasztaltam, ahogy Erin is... talán ezért is olyan most, amilyen. Ilyennek kell lennie egy igazi vámpírnak, egy igazi Petrovának. Legalább nem hoz szégyent a családunk nevére és az ősi vámpírokra. Ezt magamról már nem mondhatom el... erre ebben a pillanatban jöttem rá ténylegesen. - Nos... büszke vagyok rád. - Nyögtem ki, de aztán lépteket hallottam. Klaus jelent meg mellettünk és ő is ugyanúgy reagált, ahogy nem olyan régen Christopher és én is. Nem hitte el, hogy lehetséges, hogy Erin itt van. Pedig itt van... és a szavai hallatán magam elé tartottam a kezeimet. - Nem, most én leszek az, aki eltűnik innen. - Néztem először Erin-re, aztán Klaus-ra és már mivel már nem volt semmi hozzáfűznivalóm a helyzethez, fogtam magam és elindultam befelé. Az Erin-nel való beszélgetésem szíven ütött, Klaus-szal pedig szintén elég csúnyán váltunk el egymástól a bálteremben. Ám miközben befelé lépkedtem a mellkasom még mindig sajgott... a lányom mérhetetlenül gyűlöl engem, Klaus pedig valószínűleg szintén dühös rám. Gyönyörű egy este.
Hátsókert
A hozzászólást Tatia Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 03, 2013 2:47 pm-kor.
- Örülök, hogy ezt elismered. Tudod, ha valamiben nem akarok neked csalódást okozni, az ez. - mutattam magamra, ezzel utalva arra, hogy mi is vagyok. Hideg, riged, kegyetlen, valódi vámpír. Olyan, amilyen - valljuk be őszintén - ő már nem. - És tudod mit? Nem éri meg feladni semmiért. Mert ami történik, az bármikor elmúlhat. Viszont valami örök. És az ez. - magyaráztam tovább, de ekkor lépteket hallottam meg, és rögtön megforgattam a szemeimet, ahogy meghallottam az érkező hangját. Klaus felé fordítottam a fejemet, és negédes mosoly jelent meg az arcomon. - Nem, nem szellemet látsz. - mondtam ki a nyilvánvalót, de neki meg főképp nem volt kedvem magyarázni azok után, ami történt a halálom előtt. - Esetleg magatokra hagyjalak? Iszonyatosan feleslegesnek érzem magamat. - néztem rájuk felváltva.
Ahogy Caroline távozott arrébb sétáltam, és mikor kikerültem a hülye szökőkút sugarából, ledermedve kaptam fel a fejem. Nem, ezúttal már nem képzelődöm. Ezt a hangot megismerem... csakúgy, ahogy a másikat. A lábam szinte öntudatlanul mozdult és vitt előre, egészen addig, míg megkerülve az egyik sarkot, egy jókora pálma mögül fel nem bukkant az a két alak, akiknek kilétét már a lelkem megsúgta. - Ez... ez nem lehet - torpantam meg, Erin villámló szemeibe meredve, és olyan sápadttá váltam, mint aki tényleg szellemet látott. - Erin, te meg.... - halt el a hangom a mondat végére. Mi volt akkor ez az egész? Trükk? Átverés?
Nagyon lassan telt az idő, amit Selenával töltöttem. Szinte megállt. Tudtam, hogy nem szabadna itt hagynom ezt a helyet. A túlvégen ott vannak azok akikért a bálra eljöttem, hogy beszélhessek velük.
- Mi vagy te gondolatolvasó? - megszorítom a kezét. Mosolygok kedvesen. Pont ezen morfondíroztam én is már egy ideje. Viszont túl nagy a kísértés, hogy maradjak. - Rendben... Menjünk! - mondom hirtelen felindulásból. Fura, hogy ennyi ideig eltud viselni egy lány. Még nem volt rá precedens. Túlságosan szeretek az emberek idegeire menni és kimondani azt amit gondolok. Ami a szívemen az a számon. Felálltam és követtem őt. Majd később visszanézek, hiszen még rengeteg időnk maradt hátra a bálból.
Megnyugodtam. Az ő jelenléte hasonlított arra az érzésre, amikor Kollal vagyok. Apropó Kol...a nyitótánc óta nem láttam. Remélem nem csinált semmi hülyeséget, bár ennyi nő között ki tudja. Mindegy, meg tudja védeni magát. -Szeretnél táncolni?- kérdeztem hirtelen témát váltva. Nem tudom mi ütött belém, de nagyon élveztem Nash társaságát. Felálltam a padról, majd incselkedően magamhoz hívtam. Elvégre nekem is kijár néha egy kis szórakozás, nem?
Most már értettem mindent. Visszahúzott a padra és elmesélte röviden, hogy mennyire utálja az egyik rokonomat. Kissé naivnak tartottam. Csak azért itthagyott volna, mert Petrova vagyok.
- Értem - megszorítom a kezét. Én még sosem voltam szerelmes. Féltem is az érzéstől. De valahogy most olyan furán éreztem. Átéreztem a fájdalmát, hogy lecsapták a kezéről Elijaht. Persze, hogy halottam az ősökről. Ki ne hallott volna. Csak pár évtizeddel idősebbek nálam. Hihetetlen, hogy még nálam is léteznek idősebbek. Közelebb hajoltam hozzá és belesúgtam a fülébe. - Tőlem nem kell félned. Nem harapok. De ami a legfontosabb... hölgyeket nem bántok. - suttogom. Fogalmam sincs mit tett vele az a nőszemély, de ha ennyire utálja biztos nem csak szép szavakkal választotta őket szét. Az a nőszemély. Mosolyognom kellett... Az a nőszemély talán az anyám. Nem zavart. Végül is én is elég gonosz vagyok. Persze nem az a vérengzős típus hanem az a szókimondós csipkelődős.
- Amim most van? - Nevettem fel keserűen. Nem akartam azt mondani neki, hogy amim most van az a bűntudat, a fájdalom és talán egy cseppnyi boldogság, amit szintén sikerült megcsonkítanom azzal, hogy nem tudtam kimondani Klaus-nak, hogy szeretem. De jó, hogyha mindent elcsesz az ember egy pillanat alatt. Ám nem akartam elsüllyedni az önsajnálatban. Nem akartam ilyeneken gondolkozni. - Igazad van, a fizikai fájdalom tényleg semmi. A lelki gyötrelem sokkal jobb. - Összeszűkültek a szemeim. Nem sok értelme volt már szépen beszélni vele, mivel nem lesz jobb a helyzet. - A leszármazottam vagy, a véredben van, hogyan állj bosszút másokon. - Motyogtam csak ennyit. Én már... nem tudtam mit mondani.
Amikor Nash a kezem után kapott, megtorpantam. Nem tudtam, mit mondjak neki. Hogyan mondjam el, hogy gyűlölöm az egész családját, ahogy van? Végül is erőt vettem magamon. Visszaléptem mellé, majd a pillantásom újra Tatia és Erin felé vándorolt, mert hát mutogatni nem illik. -Nos. Kettőjük közül...- még mindig az anya-lánya párost figyeltem nem túl feltúnően. ...az alacsonyabbik, gesztenyebarna hajú, ő Tatia. A kapcsolatom vele, hogy is mondjam, nem túl fényes. megfogtam a kezét, és visszavezettem a padhoz, mert ha én ezt tényleg el akarom mesélni, akkor le kell ülnöm. Az egész ezer évvel ezelőtt kezdődött. Nem tudom, hogy hallottál e már a Mikaelsonokról, a legelső vámpírokról. Akkoriban, az egyikük, bizonyos Elijah, menyasszonya voltam. Aztán itt jön a képbe Tatia. Elijah elvesztette tőle a fejét, ami nekem nagyon nem tetszett. Nyilvánosan utáltam őt, és ez így van a mai napig is. meséltem el neki Tatiával való rossz viszonyom rövid történetét.
- Tudnál, ha akarnál. De valld be, hogy... - gondolkodtam el kissé, és az állam alá nyúltam, hogy meg tudjam fogalmazni a gondolataimat. - igazából többet jelent neked az, amid most van, mintsem hogy olyan légy, mint régen. - állapítottam meg. Hát persze, lemondani egyes dolgokról egyáltalán nem könnyű. Engedélyt adott rá, hogy teljesítsem szavaimat, de így már egyáltalán nem volt jó hecc. Közelebb léptem hozzá, és mélyen szemeibe bámultam, ridegen és úgy, mintha testem minden porcikája utálná őt. - Nem akarom én fizetni a mosodaszámlát, ha bepiszkolnám a gyönyörű ruhádat. A fehérből még nehezebben jön ki a vérfolt. - mondtam neki szemtelenül. - A fizikai fájdalom mit sem ér, ezt te is jól tudod.
- Én is ezt hittem... azt hiszed, hogy én szeretek gyenge és sebezhető lenni? Nem! Egyszerűen utálok, mégsem tudok ellene tenni. - Ez csak úgy kijött belőlem, miközben figyeltem Erint. Milyen más volt most, mint amikor meglátogatott a birtokomon vagy mint amikor én mentem el hozzá, hogy megbeszéljük a dolgainkat. Érzékelten, semmivel sem törődő és indulatos. Mint egy igazi vámpír. És azon kívül, hogy ez nagyon bántott, irigyeltem is. Mert én is ilyen voltam... - Akkor tedd meg. - Vontam vállat. Az egyetlen dolog amiért sajnálnám, hogy átszúrja a gyomromat, az a ruhám lenne. Már úgyis mindegy volt... igazán, teljesen mindegy. Éppen ezért nem reagáltam a többi szavára. Nem érte meg gyötörni magam.
- Szóval az önmagad ura vagy. De azért néha nem árt törődni mások akaratával is. - Nem akartam durva lenni, mert akkor talán meggondolja magát és visszavonja az egész ajánlatát. Lehettem volna az, de nem láttam értelmét. Teljesen normálisan viselkedik talán még azt is mondhatom, hogy egy picit kedvesen úgyhogy semmi okom arra, hogy bunkó legyek vagy bármi más. - Miért nem mész a hang után? Ebben a városban már annyi furcsa dolog történt, hogy egy halott ember visszatérte se lepne meg már túl sok embert. - Rántottam meg a vállamat, majd a következő pillanatban már a csuklójára figyeltem fel az orrom alatt. - Rendben. - Néztem rá összevont szemöldökkel, majd félénken megfogtam a csuklóját és a számhoz húztam, majd miután párat kortyoltam belőle eltoltam magamtól és megtöröltem a számat. - Köszönöm. - Mondtam most már egy őszinte mosollyal az arcomon, majd el is indultam, hogy megkeressem Tylert.
Valami rosszat mondtam volna? Teljesen kiakadt a Petrova név említésére. Vajon miért? Meglepődtem, pedig engem igencsak nehéz meglepni.
- Most mi a baj? - kapok a keze után, hogy itt tartsam. - Tatia? Ki az a Tatia? - követtem a pillantását a valószínűleg a helység másik felén vitatkozó rokonaimra irányult. Szóval az egyikük neve Tatia. Jó tudni. Nem akartam, hogy elmenjen még. Hiszen csak most kezdtünk beszélgetni. - Maradj! - suttogva kérleltem és felálltam én is még mindig tartva a kezét, hogy el ne szökjön.
- Persze... én is akarok sok mindent, de sajnálatos módon, vámpírként nem tehetem meg őket. Nem vagyok képes szeretni, nem vagyok képes rendesen érezni, nem vagyok képes semmire, semmire! - hangsúlyoztam ki azokat a szavakat, amiket ő talán nem ért, de én igen. Mióta vámpír vagyok, úgy igazából nincs semmim. És eddig nem is próbáltam meg tenni ellene, de nem is bántam, mert ezeknek mind semmi értelme. Érezni? Úgy hülyeség, ahogy van. Ha nem így lenne, nem ment volna olyan egyszerűen az, hogy átdöfjem Chris testét. Hiszen szerettem ezt az idiótát, legalábbis valahol még a szívem mélyén, de most mást kell előtérbe helyeznem, nem ezt. - Egy már nem oszt és nem szoroz. Tudod, a szerelem gyengévé tesz. Boldog vagy, mégis gyenge. - sóhajtottam fel, miközben eltávolodtam tőle. - És nem tehetek róla, hogy téged még mindig képesek megbolondítani. Egy már nem oszt, nem szoroz az életedben a gyűlölködők terén. Én is elég jól viselem, hogy annyian utálnak. - mondtam már egy kissé szélesebb vigyorral. - De bánja a fene. - legyintettem, miközben körülnéztem. - Tudod... most iszonyatosan nagy kedvem lenne ahhoz, hogy téged döfjelek át egy karóval... - mondtam, ezt már némi sziszegéssel a hangomban.
- Caroline, én épp mindig azt csinálom, amit kedvem tart - vontam fel a vállaimat. - Ha úgy akarom, hibrideket teremtek. Ha úgy akarom, szabadjára engedem őket. Ma jó napom van, megteszem. Lehet holnap ha valaki ezt kérné, azt megölném. Ahogy a pillanat éppen hozza. Amúgy meg, amikor gyönyörű nők búsulnak, vagy épp utálnak engem, azt nem szeretem. Csak ezért is megteszem - fordultam Caroline felé. - Mellesleg, valami tényleg van ebben a zűrös bálok dologban. Már csak azért is, mert kezdek becsavarodni. Olyan emberek hangját hallom, akik ma már nincsenek köztünk - dünnyögtem, majd a kezembe haraptam, és Caroline orra alá nyomtam a csuklómat. - Igyál - szólítottam fel. - Aztán keresd meg Tylert, és adj neki a véredből. Ezzel a kötelék közte és köztem megszakad. Élhettek boldogan.
Oké.. most kezdek igazán összezavarodni. Tyler annyira szörnyű alaknak írta le, de egyáltalán nem tűnik annak. Vagy csak tényleg jó napja van. De miért is érdekeljen ez engem? Ha felszabadítja Tylert akkor nincs is min gondolkodnom. - Megköszönném. Viszont én egyszerűen nem értelek. Azok alapján amint Tyler mondott rólad nem tűnsz annak a típusnak akit érdekel, hogy ki akar hibrid lenni és ki nem. Nem mellesleg azt végképp nem gondoltam volna, hogy csak azért felszabadítod őt, mert azt mondom, hogy nekem ez az egész nem tetszik. - Hülyén éreztem magam, mert nem tudtam mit gondoljak. Annyira gyűlöltem őt, hiszen amint Tyler elmondott az alapján nem is tudtam mást tenni csak gyűlölni. De most, hogy itt áll előttem a véleményem kezd egy kicsit pozitív irányba tolódni. - Igen. - Bólintottam.
-Egy Petrova?!.- hirtelen fennakadt a szemem, és nem tudtam mit szólni. -Ugye nem Tatia fia vagy? Mondd, hogy nem!.- a hangom csupa megbánás volt. Nash kedves srác, és ha egy negyed órával ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy ő is Petrova, simán képen röhögtem volna. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Hogy lehet egy olyan hárpiának, mint Tatia, ilyen kedves, közvetlen (és mellesleg jóképű) leszármazottja? Pillantásom a tőlünk messzebre álló Tatiára vándorolt. Komolyan, most legszívesebben odamennék, és megtépném. Még itt is üldöz? Nem elég, hogy ezer éven át miatta szenvedtem, most még ezzel is hátba támad, még ha nem is szándékosan? -Sajnálom Nash, de most mennem kell. Remélem még összefutunk.- felkeltem a padról, mélyen a szemébe néztem, aztán elindultam. Először arra gondoltam, hogy odamegyek, és tényleg megtépem Tatiát, de inkább az épület felé vettem az irányt.
/folyt. valahol/
A hozzászólást Selena Cristal összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 03, 2013 10:56 am-kor.
Azt kéri meséljek önmagamról. Végül is miért ne vágnék bele egyből? Elmondhatnék neki mindent. Nem is tudom hol kezdjem.
Szeretek titokzatos maradni, de most nem rólam volt szó. Most a családtagjaimat szerettem volna minél hamarabb megtalálni. Persze a Katherinnel való beszélgetésünk után nem volt nehéz rájönni vajon kik lehetnek a többiek, hiszen pont ugyanúgy néztek ki, mint ő. Amint végeztem Selenával itt, megyek és bekapcsolódom a kis családi beszélgetésükbe. Annyira kíváncsi vagyok mit szólnak majd hozzám. Hiszen belül még mindig egy gyerek vagyok és mindig is az fogok maradni. Sosem akarok felnőni. - A szüleimet keresem... Nem mondtam volna még? - játszom a hangsúlyokkal. - Én is egy Petrova vagyok. Méghozzá az elsők közül. - próbáltam mosolygós arcot vágni, mintha ez valami hatalmas dolog lenne.
Bevallom, egy kicsit meglepődtem, amikor Nash hirtelen megragadta a kezemet, és a télikert csendesebbik felébe vezetett. Leültem mellé a padra, és körbenéztem a kerten. Kellemes látvány volt. Gyönyörűen feldíszített télikert, tácoló vagy éppen beszélgető emberekkel (nemmellesleg természetfeletti lényekkel). -Hát...mondjuk. Mesélj magadról valamit.- fordultam felé kedves mosollyal. -Például, mi késztetett arra, hogy ebbe a nem mindennapi városba gyere?- Volt benne valami. Nem a megjelenésében, de nem is a viselkedésében. Volt bene valami, ami emlékeztetett engem valakire, aki pont itt volt ma a bélon, és a lánya, Erin épenn a kert másik felében oktatta ki. Igen, Nash valamiért emlékeztetett engem Tatiára, arra a kibírhatatlan hárpiára...
Az arcán még az izmok sem rándultak meg, de ezen nem csodálkoztam. Ha én lennék a helyében, én is rezzenéstelen arccal nézném végig, ahogy a másik magyarázkodik. Most is megtehettem volna, hogy emelt fővel elsétálok úgy, mint akit semmi sem érdekel, de nem tudtam megtenni. Egyszerűen nem ment, a szívem nem engedte, hogy ennyire érzékelten legyek. Talán pár hónappal ezelőtt igen, de most... - Én csak az akarom, hogy ne gyűlölj... - Vallottam be. Nem is kérhettem tőle semmi mást, elvégre igaza volt. Mi már soha nem leszünk egy normális anya és annak a normális lánya, hanem mindig ezt fogjuk csinálni. Addig volt jó a kapcsolatunk, amíg el nem hagytam őt, azóta még az esély is szertefoszlott. - Nem várom el, hogy az anyádként tekints rám... az előbb mondtad el, hogy a szemedben már nem vagyok az... én mindössze azt szeretném, hogy.... ne utálj. Annyi ember gyűlöl és azt már nem tudnám elviselni, ha te is ezt tennéd... nem menne... - Fakadtam ki, de még mindig csak suttogva beszéltem. Bár az nem érdekelt, hogy a többiek gyűlölnek-e vagy sem, de azt nem akartam, hogy Erin ezt tegye. Pedig tudtam, hogy rászolgálok... Pár pillanatra arrafelé néztem, amerre Klaus és a kis szöszi járkált, de aztán a tekintetem visszavándorolt Erin-re. Még az a lehetőség is eszembe jutott, hogyha azt kérné tőlem, hogy mondjak le Klausról és akkor megbocsát, akkor mit tennék...
Odalépett elém, és először reflexszerűen hátrálni akartam, hiszen nem akartam, nem bírtam közelről elviselni azt, amit okozni tudott nekem... nem akartam, hogy... hogy megérintse újra a meghalt szívemet, ami nemrégiben újra kővé vált, mert nem akartam érezni. Mégis... mi a fene ez az egész?! Még mindig nem értettem Chris indokait, de szerintem soha nem is fogom felfogni. És akárhogy is próbáltam, nem sikerült beleképzelnem a képletbe Tatiát sem. Hiszen lehet igaz az, amit mond. Végighallgattam őt, láttam egy könnycseppet kigördülni a szemeiből, de az én arcom meg sem rezdült. Ezt az évszázadok alatt megtanultam. - És most mit vársz tőlem? Ha benne voltál, ha nem... soha nem leszünk rendes anya-lánya páros. Ami azt illeti... nem akarom, hogy közöm legyen hozzád. - mondtam, erős hangsúllyal az utolsó néhány szót. A miérteket azt hiszem, még taglalni sem kellett volna. Klaus a legfőbb oka.
- Igen, hinned kellene. - Mondtam határozottan, de a mellkasom annyira szorított, hogy szinte levegőt sem kaptam. A kezem remegett, mégis közelebb léptem Erin-hez, az sem érdekelt, ha én leszek a következő, akit gyomron szúr egy faággal. Megérdemelném, hiszen borzasztó anya voltam és vagyok. A legrosszabb, aki létezik a földön és ez ellen már nem tudok semmit se tenni. Erin-nek nincs szüksége rám és azt hiszi, hogy meg akartam öletni. Mit csinálhatnék? - Curtis az én boszorkányom volt, de... esküszöm, hogy nem én küldtem el a házadba. - Mondtam neki halkan. Egy pillanatra sem engedtem el a tekintetét, tudnia kellett, hogy ha valamiben, ebben aztán tényleg nem hazudok. - Otthon voltam, amikor megjelent a nappaliban és csupa vér volt és... azt motyogta, hogy sajnálja, amit tett. Nem tudtam, hogy miről beszél. - Letöröltem egy apró, éppen kibuggyanó könnycseppet a szemem sarkából, aztán a kezeim a nyakamra vándoroltak, mintha csak masszírozni akarnám őket. Emberként mindig ezt csináltam, ha a helyzet menthetetlennek tűnt. - Elmondta, hogy megölt és... Christopher bízta meg. Próbáltam megkeresni, Klaus-szal boszorkányokat kerestünk, hátha ők tudnak segíteni, de ekkor Christopher még egy üzenetet is küldött, amiben ecsetelte, hogy megöletett... nem mondta el, hogy hová vitte a testedet... - Muszáj volt egy nagyot nyelnem, a hangom pedig suttogóvá vált. - Annyira sajnálom... nem tehettem semmit... - Motyogtam. Elmondtam neki a teljes igazságot, most már minden azon állt, hogy elhiszi-e vagy sem. Ahogy a tekintetéből szikrázott a düh és az árulás ténye, az egyáltalán nem engedte, hogy arra gondoljak, hinni fog nekem. Ez pedig nagyon bántott.
Kezdőlap
