- És most hinnem kellene neked? - kérdeztem tőle, mikor befejezte. Láttam tekintetét, és... ami azt illeti, talán a szívem mélyét tényleg megérintette, hiszen az anyám volt, és még élt nagyon mélyen bennem az a lány, aki néhány hónapja elment hozzá, de ma már nyoma sincs neki. Nem vagyok hajlandó belekeveredni ezekbe a játékokba. Nem érdekel, mit csinálnak Klausszal, csak engem hagyjanak ki belőle, mert nem bírom idegekkel, és józan ésszel, ha már én is kereszttűzbe kerülök emiatt. - Curtis a TE boszorkád! - kiabáltam önmagamból kikelve, és nem érdekelt, hogy valaki meghall minket. - A tiéd, és... lehetetlen, hogy Christopher képes volt rá hatni. Nem... nem lehet. - suttogtam, de valószínűleg már láthatta rajtam, hogy okokat keresek, miért gyűlöljem őt ennyire. Csak okokat, hogy... miért ne kelljen békében élnem vele.
A kertbe érve megkönnyebbültem. Jólesett a hüvös levegő. Próbáltam minél többet a tüdőmbe szívni, majd lassan és egyenletesen kilélegezni.
A természet hatása egy olyan bolondra, mint én vagyok. Amíg követtem Selenát, megbámultam és gyönyörködtem a gyönyörű virágokban. Hogy ennek mi lesz a vége?! A mosoly még mindig nem törlődött le a képemről, amit kissé furcsálltam. Nem az a típus vagyok, aki csak fűzi a lányokat és szórakozik velük, ezért is volt szokatlan a helyzet. Szinte már örültem a sors gúnyos fordulatának. Ahhoz képest, hogy pár nélkül érkeztem a bálra egészen jól végeztem. Közben azon agyaltam vajon hol bukkanhatnék további Petrovákra, hiszen ezért vagyok itt tulajdonképpen. De ez most nem tudott izgatni... Legalábbis amíg egy hölgy van a közelemben, egy bizonyos hölgy. Menet közben hozzám szól. - Hát... ez a mai nap elég csodálatos... - néztem fel az égre az üvegsapkán keresztül. Szerencsére most sötét volt... éjszaka. Elég ironikus ha a ragyogó kék szemeimmel felnézek a tiszta kék égre. Megragadom a kezét hirtelen és az elöttünk haladó embertömegen végigrángatom egy csendesebb zugba. Pont volt egy kis pad a virágos beugróban, ahova kerültünk. Leültem és incselkedően néztem le magam mellett a helyre, jelezve, hogy itt az ideje helyet foglalnia mellettem. - Miről szeretnél beszélgetni kedves? - a becézgetésekről egyszerűen sosem fogok leszokni. Annyira nem én lennék. Sajnos ez még az ezres évekből maradt rám. Mondhatnád, hogy ez már egy új évezred, de valahogy nem hatna meg.
- Hogy megtenném-e? - vontam vállat. - Miért is ne. Marad hibridem épp elég. Sőt, akkor csinálok, mikor jónak látom - tettem hozzá. - Egyel több, vagy kevesebb mit sem számít. Tyler amúgy sem túl hasznos a számomra. Nekem olyan hibrid kell, aki nem szenveleg, nem nyavalyog, hanem szemrebbenés nélkül csinálja, amit mondok. Ha gondolod - csak hogy lásd, ma tényleg jó kedvemben találsz - keressük meg Tylert. Felszabadítom őt. Ez így neked megfelel? - kérdeztem hanyagul, zsebre vágott kézzel. Az uraság felszabadítja a rabszolgáját. Mit számít. Lesz helyette legalább öt másik. Felkaptam a fejem a télikert másik részéből hallatszó hangokra. Két nő, és egy férfi... elég hangosak voltak, de a hátunk mögötti szobaszökőkút vizének csobogása elnyomta a hangjukat. Bár az minden kétséget kizáró volt, hogy veszekednek. Csak akkor lepődtem meg, mikor az egyik hangban... mintha Erinre ismertem volna. De nem, az lehetetlen. Erin halott. - Nos, keressük meg a barátodat? - kérdeztem újra Caroline-t.
Végig tartottam Erin tekintetét. A lányom ismét életben van és ennek nagyon, őszintén örültem. Az már más volt, hogy a szavaiból is tisztán kivehető volt, hogy tényleg azt hitte, benne vagyok a meggyilkolásában. Valahogy el kell magyaráznom neki, hogy semmi közöm nincs ehhez az ügyhöz, hiszen ő a lányom és nem tudnám megöletni. Ennyire még én sem voltam szörnyeteg... - Erin... - Néztem komolyan a szemeibe, de a torkom igencsak elszorult, amikor azt mondta, hogy nem vagyok az anyja. Rászolgáltam erre, nem voltam ott vele, amikor felnőtt és most sem tettem az ellen semmit, hogy megöljék. Jogos volt, amit mondott, mégis fájt... - Én nem voltam benne. Ez az igazság.. nem tudtam semmiről. Christopher volt, ő volt az, aki elküldte hozzád Curtist... - Pillantottam Christopher-re, de ő pár pillanaton belül eltűnt. Gyáva nyúl. Ennyit arról, hogy az ezer éves vámpírok megrendíthetetlenek. - Soha nem ölettelek volna meg. Sem Klaus, sem senki miatt... sok mindenre vagyok képes és sok mindent ki lehet nézni belőlem, de ezt nem. - Nyeltem nagyot. - Hinned kell nekem. - Pislogtam rá már eléggé elgyötört tekintettel.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 02, 2013 10:42 pm
Nem járhatom túl az ő eszét. Csak ez járt a fejemben. Közben megpróbáltam minden erőmmel kihúzni magamból a fát, de... egyáltalán nem akart menni. Mer jó mélyen vágta ám belém, nem ám finomabban! Ugyan már, minek az nem? Végül sikerült... és elborzadva néztem Erinre. Árnyéka volt önmagának. Még rosszabb, mint volt. Nem méltattam őket tröbbre. Inkább elhzútam a csíkot.
- Ebédlő -
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 02, 2013 10:26 pm
- A két lábamon, drágám! Azon kerülhetek ide! - rivalltam rá Chris heverő alakjára. Érdekel is engem, hogy mi van vele... ezt még meg fogja bánni... nagyon. - Ne tégy fel hülye kérdéseket, amikor tudok rájuk hülyén válaszolni. És lebecsültél, drágám. Tudhatnád, hogy nem tűröm a szórakozást. Főleg ha velem szórakoznak. - néztem rá jéghidegen, de ezek után ismét ránéztem Tatiára. - Óh, anya... milyen régóta akartam már veled találkozni... - mondtam neki elmélkedve, és átlépve Chris alakján, megálltam előtte. - Bár... van itt egy apró bökkenő. Hogy te nem vagy az anyám. - néztem rezzenéstelenül a szemeibe. - Miért volt jó neked részt venni ebben az egészben? Klaust anélkül is megkaphattad volna, nekem már nem kell. Egy hűtlen senkiházira nincs szükségem. Ezért...? MIatta... ? kérdeztem dühösen.
Egy suhanó alakot láttam, amint hirtelen megállt Christopher mögött. A következő pillanatban Christopher gyomrát átszúrta egy vastag faág, amint pedig térdre rogyott csak akkor láttam, hogy ki is ez az alak. Nem alak, hanem... Erin. Erin? Erin! Istenem, ez... ez lehetetlen. Hiszen ő halott. Még ha nem is teljesen, de Christopher az előbb mondta el, hogy elrejtette valahová a testét és láttam rajta, hogy ő is igazán meglepődött, tehát biztosan nem tudott erről. Szellemet látok? Nem, a szellemek nem szoktak úgy nézni, ahogy Erin nézett rám. A tekintete villámokat szórt és be kellett vallanom, hogy megijedtem. Mintha a saját tekintetemet láttam volna és nagyon is ijesztő volt. A dühe szinte égette az arcomat. Tényleg azt hiszi, hogy benne voltam a megölésében... - Erin... - Nyögtem eltátott szájjal. - Hát életben vagy? - Kérdeztem rá a nyilvánvalóra, miközben a szám elé kaptam a kezem. Örültem neki, még ha ennek én is meg fogom inni a levét.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 02, 2013 10:05 pm
Hirtelen egy nagy pofon csattant az arcomon, mire azt hittem, megfordulok a tengelyem körül, de... a java csak ezek után jött. De nem Tatiától. Markolást éreztem hajamban, majd a kövektező pillanatban egy faágat a gyomromban. Olyan mélyen vájódott belém, mintha... mintha... nem tudom.. és Erin hangja párosult mellé. - Mi a.. fene... ? - suttogtam, miközben éreztem, hogy térdre rogyok de ő besegített.. és még inkább ellökött. - Hogy kerülsz.. ide..? - markoltam rá a faágra.
Nem tudtam sokáig türtőztetni magam azok után, hogy láttam, hogyan tűnik el Chris és Tatia a télikertben. Forrni kezdett a vérem. Szinte biztos voltam ezek után abban, hogy ezek ketten összejátszottak. Miközben közeledtem a páros felé lassan, letörtem egy faágat, és megpillantottam Chris hátát. Tetszetős célpont. Nem érdekelt, hogy ki lát meg, egy pillanat alatt ott termettem a háta mögött, és úgy belévájtam a faágat, amennyire csak képes voltam rá, de éreztem, hogy forró vére elönti tenyeremeet, és a faág átszúrja a gyomrát. - Még egyszer... nem szórakozol velem... - sziszegtem a fülébe, megragadva a haját, majd a földre löktem, és dühös pillantást vetettem Tatia irányába.
- Ne mondd ezt... Mindegyikőtök ezt mondja...! - Az ajkaimba haraptam, hiszen Curtis is ugyanezzel jött. Elfordultam tőle és nagy levegőt vettem. És ezek után ne legyen bűntudatom? Mégis hogy a fenébe ne lenne, amikor én is pontosan tudtam, hogy szemétség, amit művelek? Ha a lányom most itt lenne... tényleg jogosan hihetné azt, hogy én ölettem meg. Minden ellenem játszott, semmi sem szólt amellett, hogy szerettem a lányomat. Ez pedig jelen pillanatban eléggé kiakasztott. Túlságosan gyenge voltam... ha erős lennék, akkor nem foglalkoznék ilyenekkel. Hirtelen felindulásból megfordultam és egy hatalmas pofont kevertem le Christopher-nek. Egyenként akartam kitépni a belső szerveit és elszórni az udvar különböző részeibe, de nem tehettem. Most nem. Majd egyszer... találok rá alkalmat, arra mérget vehet.
- És kedvesem, teljesen biztos lehetsz abban, hogy még nagyjából igaza is lesz. - vontam meg a vállamat, mikor azt mondta, Erin mit fog hinni. - Lesz oka azt hinni. Hiszen most újra együtt vagy azzal a férfival, akit ő szeretett... tökéletes indíték, nemde? - vigyorodtam el gonosz fénnyel a szememben. Nem volt szokásom az ilyesmi, de ez most határozottan jólesett. - Curtis volt a közelben. Ő nem szedett verbénát. Biztos lehettem benne, hogy megteszi, amit kérek tőle. És lám, meg is tette. - sóhajtottam, de a vigyort nem lehetett eltüntetni rólam.
- Azért van különbség közted és az anyja között már megbocsáss. - Még van képe az anyjához hasonlítani magát. Ki tudja mire veszi rá a többi hibridjeit, de valahogy én ezt nem is akarom tudni. Még szép, hogy érdekel mi van vele hiszen szeretem.. Ezt inkább csak magamnak jegyeztem meg, hiszen következő kijelentésére, majdnem leesett az állam. - Egy kicsit.. talán. De tényleg be tudnád tartani? - Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy megtenné ezt.
A karomnál fogva hozott ki a télikertbe, pedig én nagyon szívesen rendeztem volna jelentet mindenki előtt. Így már nem lesz olyan érdekes, de a mai este folyamán száz százalék, hogy lekeverek neki egy pofont, mert nagyon is megérdemli. Azt hittem, hogy szereti Erint, hiszen mindig ezt mondta. Akit szeretünk, azt nem öljük meg, ez általános szabály még a vámpíroknál is. Hiába vagyunk szörnyetegek... a szeretteinket muszáj megóvnunk. - Mi az, hogy egyelőre? És mi az, hogyha eljön az ideje? - Emeltem meg a hangomat, miközben kitártam a kezeimet. - Mire volt ez jó? Ő a lányom és a feleséged volt! És miért pont Curtist igézted meg, hogy megtegye? - Ez csak úgy kicsúszott a számon, úgyhogy nagyot kellett nyelnem. - Erin azt fogja hinni, hogy én ölettem meg...
- Figyelj, nem értem, mi bajod. Ha én kérek valamit Tylertől, megteszi. De akkor is megtenné, ha az anyja kérné ezt, nem? Akkor mi a különbség? - értetlenkedtem. - Nagyon bele vagy esve, hogy ennyire szíveden viseled a sorsát, mi? - vigyorogtam el magam. - Nos Caroline... ma jó kedvem van. Legalábbis magamhoz mérten. És talán, ha szépen megkérsz, leszek olyan rendes, hogy lemondok Tyler szolgálatairól. Ehhez mit mondanál? Emelkednék kicsit a szemedben?
A kert csodálatos volt. Egyszerűen nem bírtam betelni a látvánnyal. És, történt veled valami érdekes, a délelőtti találkánk óta?.- kérdeztem kíváncsian. Olyan furcsa volt ez a helyzet...Olyan, mintha már ezer éve ismerném Nash-t, pedig még csak délelőtt találkoztunk először. Teljesen felé fordultam, tekintetemet kék íriszeibe fúrtam. Újra elfogott az érzés. Ugyanaz, mint délelőtt. Nem, ez lehetlen. Nem lehetek szerelmes belé, hiszen alig ismerem! Annyira zavarba jöttem, hogy muszály volt félrenéznem. Zavaromban a kert szépségeit fürkésztem, de valójában nem ez foglalkoztatott...
- Igen. - Soha nem voltam még ennyire dühös senkire. Megszabadította attól amitől már azelőtt sem szenvedett. Micsoda hőstett. Megforgattam a szemeimet, majd mélyen beleszippantottam a levegőbe és próbáltam a lehető legnyugodtabban válaszolni. - Még. De nem is szeretném, ha valaha is "igénybe" vennéd. Az a rossz, hogy ez az egész félig vámpír dolog nem az ő asztala.. Enélkül is boldogan meglettünk volna. - Próbáltam fenntartani a nyugodt hangszínemet.
Tatiát a karjánál fogva húztam ki, és momentán nem érdekelt hogy ki figyel minket és itt van az a hülye barom szerelme is, talán ő nem szól bele. Semmi köze hozzá, megcsalta a feleségemet, aki nem azt érdemelte. - Na tehát.. - kezdtem el gondolkodni, ésTatia szemeibe néztem újra és újra. - A lányodnak nem lesz semmi baja, lehiggadhatnál végre. Ha eljön az ideje, újra visszatérhet ide. De egyelőre... - vontam vállat.
- Tyler a barátod? - lepődtem meg. - Tyler Lockwood? - ismételtem meg, majd elnevettem magam. - Jaj Caroline, én sosem foglak megérteni titeket. Mi rosszat tettem mondd? Megszabadítottam Tylert a telihold átkától. Vagy ha már nem szenvedett tőle, hát így járt - rántottam vállat. - De ha nem tűnt volna fel, még egyszer sem vettem igénybe a barátod szolgáltatásait. Hagyom, hogy élje az életét. Mi akkor ebben a rossz?
Azt hiszem most, hogy már nem vagyunk körülvéve egy csomó emberrel szükségtelenné vált már az unalmas folytonos mosolygás. Ordítani tudnék a dühtől amit most érzek, de azért próbáltam visszafogni magam. Felvettem a pár lépés távolságot, majd a karomat összefontam a mellkasomon és úgy néztem rá. - Az a bajom amint a barátommal tettél, Tylerrel. - Hogyne utálnám.. hiszen úgymond elvette a saját szabad akaratát.
Előreengedtem Caroline-et az ajtóban, majd magam is követtem. Beleszippantottam a virágokkal, páfrányokkal teli, párás és illatos levegőbe, majd zsebre vágtam a kezem, hogy ránézzek Caroline-ra. - Na szóval... áruld el nekem, hogy mi bajod van velem - mondtam. - Utálsz, anélkül hogy tudnám, miért. Nem is ismerjük egymást. Mit ártottam neked?
- Én kibírom, csak arra vagyok kíváncsi, hogy te meddig bírod. - Vettem egy mély levegőt elvigyorodva, és eltávolodtam tőle. - Ma már ittam, kénytelen leszel vezetni. - Nyúltam bele kis táskámba, és kezébe nyomtam a kocsi kulcsokat. Innentől kezdve egyikünk sem szólt, hanem beültünk a kocsiba, és elindultunk a lakásom felé.
Magam is felálltam, már-már több értelemben, mikor ugyanis megcsókolt, és olyan szinten tette ezt lehengerlően, hogy azt hittem, itt menten el fogom dobni az agyamat. Még ez a nő... elveszi minden eszemet, azt a betyár mindenit! - Bírd ki a lakásodig, bébi.. - lihegtem a fülébe, majd megtapogattam a zsebeimet. - Hoppá.. nálam nincs kocsi kulcs. Úgy tűnik, neked kell hazavinned engem. - kacsintottam rá.
- Ja bocsi, ez számomra új információ. - Nevettem fel halkan, de utána ez már csak egy halvány mosolyra szelídült. - Én már semeddig, főleg, hogy még van az a bizonyos dolog amit félbehagytunk. - Vigyorogtam, és figyeltem ahogy kiveszi a kontaklencsét a szeméből, és elhajítja valahova. Mikor visszanézett szemeimbe most már újra kék szemeivel felálltam a székről. De viszont visszafordulva hozzá lehajoltam, és szenvedéllyel tapadtam ajkaira, miközben nyelvem az Ő szájába. Talán igen, felakartam egy kicsit hergelni ezzel, így szinte egy fél perc után el is szakadtam szájától, és kiegyenesedtem. - Most már mehetünk! - Vigyorogtam.
- Eddig is az enyém voltál, ami azt illeti. - vontam egyet a vállamon vigyorogva nézve őt, és tetszett nekem a mosolya. De még mennyire! Ezzel vett le engem nem olyan régen a lábamról. És meg is kell kapnom, most már nem szakíthat félbe minket semmi! - Meddig akarunk itt maradni? Nekem nem jön be ez a buli. - fintorogtam, kivéve a kontaklencsét a szememből, és elvágtam valahová a kert irányába. Menni hazafelé.. de nem azért, mert untam a bulit. Hanem valami másér.t
- Ezzel most az öltözékedre próbáltam utalni így hirtelen. - Vigyorogtam. - Nem vagyok semmi? Köszönöm... - Billentettem egy kicsit oldalra fejemet, és leültem arra a székre amit kihúzott maga mellett. Tudtam én hogy elfog jönni. Csak azt tudnám, hogy mit csinált a lakásomon idáig. Mondjuk nem volt túl sok rejtegetnivalóm ott, de azért mégis kíváncsi voltam. - Igen elintéztem, és sikerrel is jártam. Mondhatnám is, hogy a tied vagyok most már. - Vigyorogtam arrébb húzva a hajamból pár apró tincset amik bezavartak.
Kezdőlap
