Sosem voltam túl jó a magamról beszélésben, túl sok olyan dolog van bennem, amit nem szabadna megmutatnom a világnak. Nem vagyok valami fecsegős típus, mindig megfontoltan döntök és szólok, nem vagyok már tizenéves fruska. Üres vagyok belül, kikapcsoltam, és nem is akarom visszaállítani. Sosem okozott gondolt a gyilkolás, vagy a becstelenség, csak a fájdalom, ami a halottak után maradt, az emésztett, nem tudtam tőle aludni. Jó ez így. A külsőmről nem tudok mit mondani, szerintem átlagos, mások szerint különleges.

Hojoj, vagyunk egy páran

Egyszer minden beheged a húsba, megmarad az égető fájdalom, a vihar a bensőnkben, a kín, ami a gyomrunkat rágja, a szavak, amik ott ragadnak a nyelvünk hegyén. Zokogok. A sárban fekszem, magzatpózba vergődve magamat, fülemre szorítom a tenyerem, és ordítok, hogy ne halljam őket. Hogy ne halljam, ahogyan kiabálnak, ahogyan hívnak engem, ahogyan segítségért esdekelnek. Már nincsenek itt, nem szólnak, nem lélegeznek, nem szuszognak a fülembe éjszaka, csak ordítanak. Nincsen testük, sem elméjük, csak én hallom őket, ahogy egymás után zúgják el halálba kísérő áriáikat, amik csak engem kínoznak annyira.
Nem is olyan régen mentek el. Órákkal ezelőtt még velem voltak, együtt kacagtunk bele a napba, nem törődve az idővel, ami csak rajtam kerekedett volna felül. Itt fekszem most, a poraikban, a csontjaik között, a tetemeik mellett, amik már soha többé nem fognak megmozdulni. A férjem és a fiam, akiknek én szőttem a gyászruhájukat, mert túl makacsok voltak ahhoz, hogy elfussanak. Megölt engem, hogy élhessek, de milyen áron, ha ők nem jöhetnek velem?
Megcsókolt, megitatott a vérével, és kitörte a nyakamat, hogy békében egyesüljek a sötétséggel, majd mikor felébredtem már nem voltak ők. A testüket láttam csak magam mellett, mint holmi tömegsír, úgy feküdtünk a sárban hárman egymás mellett, groteszk pózban, élettelenül. Eleinte fel sem fogtam, hogy halottak, hosszú percek kellett hozzá, hogy eljusson az agyamig az információ, és akkor jöttek a hangok. Kiteljesedett az elmém, mindent hallottam, amit halottként nem, a szavakat, ahogyan a fiam ordít fájdalmában, s ahogyan a férjem felnyög, s a nevemet suttogja el utoljára.
Felülök, kisírt szemekkel bámulok körbe, nyomokat kutatva, bosszúra szomjazva, megtörten. Mardos az éhség, innom kell valakiből, hogy az átkom kiteljesedjen, nem adom fel addig, amíg meg nem bosszulom őket. Miután mindenkit megöltem, akinek a keze benne volt ebben, egyesülhetek velük a túlvilágon. Tiszta szívvel.