Ha volt is bennem némi rossz kedv a mai este miatt, az azonnal elpárolgott belőlem hallva, hogy Niknek tetszik az ötletem. Egyszeriben olyan vidámnak érzem magam, mintha tényleg újra egy gondtalan tini lennék, mintha visszarepültünk volna az időben. Ezer évet, vagy százat, egyre megy. Egy évszázada, Chicagoban is ugyanolyan jól megvoltunk együtt a bátyámmal, mint emberként. Végre újra eltölthetünk egy kis időt együtt, végre kimozdulhatok innen egy kicsit, végre ismét szentelni fog nekem egy kis figyelmet a nőügyei mellett is. Úgy érzem, az arcomon tündöklő mosolyt ma már semmi nem moshatja le... de csak addig, amíg anyánk meg nem jelenik. Egy mosollyal üdvözlöm, de a hamis jókedve valamiért azonnal rossz előérzetet ébreszt bennem. - Rendben, később találkozunk - bólintok, és figyelem a távolodó alakjukat. Aztán egy picit megrázom a fejem. Nem lesz itt semmi gond. Talán csak a sok rossz tapasztalat miatt érzem magam ilyen furcsán. Jobb ha a csomagolásra koncentrálok, hogy mi mindent is vinnék magammal. Attól remélhetőleg újra visszatér a jókedvem.
Most nem éreztem jogosnak azt, hogy belekotnyeleskedjek abba, amiről beszéltek. Csomagokról... utazni akarnak? Vagy... mindegy, számomra ez most mind lényegtelen. Ahogy az is, hogy jelenleg kinn esik-e az eső, vagy van-e bármi jele a természetben annak, hogy történni fog valami nagy sorscsapás. Csak Candice-ban reménykedtem. Abban a lányban, aki nélkülem nőtt fel, az én segítségem nélkül, és mégis olyan boszorkány lett belőle, amit bárki megirigyelhetne. Méltó lesz arra a szerepre, amit szántam neki. Az ősi boszorkány lánya. Az egyetlen gyermekem, aki nem vált vámpírrá, hanem a hatalma miatt maradt boszorkány, egy - mondhatni - ember. - Gyere, kérlek - fogtam meg Nik karját, majd még egy mosolyt villantottam a lányom felé, ezek után indultam csak meg vissza a dolgozószoba felé. Sok kellemetlen élmény helye ma este az a szoba, de mit tehetnék? Ez... nem közszemlére való.
Épp jólesően visszanosztalgiáztam néhány másodpercre a múltba, és elismeréssel adóztam Bekah ötletének. A révedezésből egy újabb ismerős hang zökkentett ki. - Anyám - tettem le a poharat, mint egy zugiváson rajtakapott kisfiú. - Valami gond van? - ráncoltam a szemöldökömet. A mosolya volt minden, csak épp nem őszinte. - Persze, beszélhetünk - vontam meg aztán a vállam. - Bekah, később találkozunk, és megbeszélünk mindent. De szerintem lassan csomagolhatsz - kacsintottam rá, majd újra anyám felé fordultam. - Itt is megfelel, vagy inkább nyugodtabb környezetet szeretnél?
Carol dolgozószobájából kiindulva, eléggé sok helyiség közreesett, így hát... elég volt egy pillantást vetnem a ruhatárra, hogy megpillantsam Rebekah és Klaus beszélgető sziluettjét. A szívem egyszerre vert hevesen, majd lassan, ahogyan hirtelen megijedtem, mi is lesz ebből. Nem tudtam, Klaus megitta-e a pezsgőjét, amibe belekevertem azt a szert. Mert ha nem... valószínűleg a jó ég sem fog megsegíteni engem. - Remélem, élvezitek az estét - mosolyogtam rájuk, bár nem a megszokott mosolyommal, hiszen nemrégiben öltem meg a fiamat. Ők ezt nem tudták, de én igen. És nem akartam ezzel a lelkiismerettel örömtől kicsattanni. Az úgysem menne... korábban kellene nekem ahhoz felkelnem, hogy hidegen hagyjon bárminemű gyilkosság. - Klaus, tudnánk beszélni pár percet négyszemközt? - fordultam a fiam felé kérdő tekintettel.
A hozzászólást Esther Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Márc. 04, 2013 4:53 pm-kor.
Rebekah is bezavart a végén a képbe, aki egy fejbiccentéssel "köszönt" nekünk. Halkan felsóhajtottam, és elkezdtem gondolkozni a dolgon, hogy hova is mehetnénk, majd ezt Stefan is megkérdezte. - Odafönt biztos akad egy szoba.. - Mondtam egy kis gondolkodás után halkan, és megfogva a kezét és hátat fordítva elindultam ki a ruhatárból, Stefan-al.
Gondolkodóba estem Bekah ajánlatán. Nem is olyan buta az én kishugom... - Hm... - dünnyögtem. - Tetszik az ötlet, hugi. Igen, lehet hogy tényleg ezt kellene. Lelépni egy kis időre. Mit szólnál mondjuk Chikagohoz? A harmincas években kimondottan imádtuk - vigyorogtam el magam. - Igaz, ma már nyilván nem olyan, mint akkor, de szerintem jó szórakozás lehet manapság is. Akár két nap múlva el is indulhatnánk. Igen, ez kimondottan jó ötlet!
- A másik? - vonom fel a szépen ívelt szemöldökeimet. - Mármint Tatia? - Hajjaj, édes bátyám, még mindig veszélyes vizeken evezel, ami a nőket illeti. Ez az anya-lánya románc nekem még mindig túl bizarr. És még ő van felháborodva, hogy mennyi gondja van a nőivel. Elfolytok egy mosolyt. Nem most fogom az orra alá dörgölni a véleményemet, így is eléggé fel van paprikázva. Én mindenestre a helyében örülnék annak a gyenge lábakon álló "szeretlek"-nek is. Az idejét sem tudom, mikor mondtak ilyet nekem utoljára, pedig elvileg én vagyok a család legérzékenyebb tagja, akit olyan könnyen el lehet csábítani pár kedves szóval. - Nekem mondod? - fintorodom el kicsit. Nik valószínűleg nem is sejti, hisz mostanában eléggé hátraszorultam a fontossági listáján ahhoz, hogy ilyesmiket észrevegyen rajtam, de már egy ideje mindennél jobban szeretnék újra ember lenni, egyszerű halandó, hétköznapi gondokkal. - De részemről még mindig áll az ajánlat, hogy lógjunk meg egy kicsit együtt valahová... - teszem hozzá csendesen. Pár nap együtt távol ettől az őrülettől, ami itt van. Szerintem egymás társaságában képesek lehetnénk újra egy kis időre gondtalan gyerekeknek érezni magunkat. Vagy csak én lennék ennyire gyerekes, hogy ilyenekről ábrándozom?
- Mind azt hittük - horkantam fel az Erinre vonatkozó megállapítására. - Meghalt, eltűnt, most előkerült. Ja, és utál, nem mellékesen. Hosszú - csóváltam a fejem. - A másik meg... a lelkem kiteszem érte. A nem létező lelkem is. Bármit megteszek, hogy örömet szerezzek. Erre hosszas szenvedés után kimotyog egy "szeretlek"-et, kb úgy, mint akinek a foga fáj. A francba a nőkkel - dobtam be az italomat. Közben a háttérben feltűnt Stefan és Katherine, de most túl mérges voltam ahhoz, hogy velük foglalkozzam. - Tudod Bekah, Mikael ide vagy oda, de szívesen visszamennék a régi időkbe. Akkor még nem volt minden ennyire bonyolult.
Már biztosan tudtam, hogy az ötletünknek lőttek amikor megérkezett Rebakah is. Na akkor jobb lesz azt hiszem ha máshova vonulunk el. - Van még valamilyen ötleted a helyet illetően? - Suttogtam a fülébe. Nem akartam ennyiben hagyni a dolgot, hiszen azt hiszem mindketten vágytunk a másikra, de a helyszíne még eléggé kérdéses volt.
Nem válaszolok a kísérőmre vonatkozó kérdésére. Még csak az hiányzik, hogy gúnyolódjon velem, amiért egyedül állítottam be ma. Egyébként is szinte az utolsó pillanatban határoztam el magam. De ez most mindegy is, inkább terelem a szót. - Jól láttam, hogy Erin itt van? - teszem fel a kérdést, ami remélhetőleg új irányt ad a beszélgetésünknek, és egyébként is kíváncsi vagyok, hogy mi a helyzet. Megint kicsit lemaradtam a családi drámában, mostanában nem igazán társalogtam sem vele, sem anyánkkal, de a falak ha nem is papírból vannak otthon, mégis csak vámpír vagyok meglehetősen jó hallással, és a legutóbbi információim szerint Erint eltűnt, sőt, állítólag meg is halt. Hát nem érdekes, hogy velem ellentétben a bátyám körül hogy pezseg az élet állandóan? - Azt hittem, meghalt, vagy valami ilyesmi... - jegyzem meg csak úgy mellékesen, mielőtt újabb korty pezsgőt tüntetnék el a poharamból.
Háttal álltam a bálteremnek, és a ki-be áramló tömegnek, sarkon perdültem hát, mikor ismerős hangot hallottam. - Bekah... - néztem végig a hugomon. - Mi az, nincs már kiszívni való préda? Te is unod magad? - vettem el én is egy pohár italt egy pincér tálcájáról, ahogyan ő is. - Semmi gond - vontam vállat. - Vagyis, hát az örök probléma. A nők. De hagyjuk, nem érdekes - legyintettem, és a háta mögé pislogtam. - Kivel vagy ma? Él még szerencsétlen? - vigyorogtam.
Kortyolok párat a pezsgőmből, mielőtt rám törne az egyedüllét érzése, vagy valami hasonló. Aztán mély levegőt veszek, és magamra öltve a határozott, "tökéletesen jól vagyok" mosolyomat, felszegett fejjel tovább megyek a folyosón. Csak azért sem fogom feladni. Ha már végre itt vagyok, jól is fogom érezni magam. Elhúzom a számat, amikor megpillantom az egyik Petrovát - talán Katherine? Elenával szemben neki legalább van ízlése - meg Stefant. Csak biccentek feléjük, és magamban a homlokomat ráncolom. Itt élek ebben a nyomorult kisvárosban, ahol a pletyka gyorsabban terjed, mint bármilyen járvány, és mégis állandóan le vagyok maradva a folyamatosan zajló eseményekről. - Nik - mosolyodom el, ahogy már-már beleütközöm a fivérembe nagy mélázásomban. De a mosolyom hamar lehervad, látva, hogy milyen gondterheltnek tűnik. - Jól vagy? - kérdezem meg félre billentett fejjel, aztán kiürítem a poharamat, és hamar ki is cserélem egy telire.
Neki is pont most kellett ide jönnie, a fenébe is... Halkan felsóhajtottam, és tanácstalanul Stefan-ra néztem. Talán jobb lenne inkább elmenni. De viszont jól esett, hogy Stefan közel húzott magához, egy halványka mosoly is megjelent arcomon. Jól éreztem magam a közelségében, még akkor is hogy ha ezt csak egy kalandnak gondoltam. - Elmehetünk máshova is.. - Néztem Stefan szemeibe újra. Elképzelhető, hogy nem Klaus nem is akar innen tágítani, már csak ezért is szólaltam meg halkan Stefan felé fordulva.
A ruhatárhoz érve meghiúsulni látszódtak a terveink hiszen Klaus éppen itt volt. Hm, ha egyedül van akkor talán nem marad olyan sokáig vagy éppenséggel pont vár valakit. De a testbeszédéből nem ezt lehetett leolvasni. Katherinet olyan közel húztam magamhoz, hogy testünk szinte egybeforrt. Csak remélni tudtam, hogy Klaus csak el akart vonulni a társaságtól és ezért jött ide nem pedig valakire várt.
Már éppen mentünk fel a ruhatárhoz, mikor beléptünk kicsit mással találtam szembe magam mint amire gondoltam. Klaus volt.. Na ez minden volt csak nem betervezett. - A francba... - Mondtam egészen halkan, és talán kissé közelebb húztam magamhoz a mellettem álló Stefant. De végül is nem is próbáltam foglalkozni Klaus-al, hogy ott van, igazából csak reménykedtem, hogy minél előbb távozik innen.
Kisétáltam a táncolók közül, és megálltam egy kissé néptelenebb helyen, a ruhatárnál. Talán elő kellene szednem a kabátomat, és hazamenni innen. A mai esti buli befulladt. Erin utál, Tatia felhúzta az orrát, holott nekem lenne rá okom. A fenébe ezzel az egésszel. Csak tudnám, miért kellett ide jönnöm.
- Ez mind nem hangzik rosszul - mondtam neki, és elmosolyodtam, ahogy belemarkolt a fenekembe. Valahogy tőle soha nem vártam kezdeményezést, nem tudom, hogy miért. Hiszen múltkor is ő maga kezdte, én csak folytattam. - Akkor gyere.... menjünk - válaszoltam, és megfogtam a kezét, majd a táskámat.
- Aha... - mormoltam. - Tudnék mást is szórakozás címszóval. Feltéve, ha van hozzá kedved - markoltam bele Mila fenekébe. - Hagyjuk itt a bált. Menjünk hozzád. Ott legalább magunk lehetünk, és csinálhatunk olyasmit is, amit itt nem - duruzsoltam.
- Kevés férfi tud ellenállni nekem - vontam vállat, amikor megpillantottam Damont, de rögtön el is mosolyodtam. - Ezek szerint érdekes estéd lehetett, egy érdekes táncpartnerrel. De... nem nézem ki belőled mostanság a lelkisegélyszolgálatot - sóhajtottam fel, közben jólesően borzongva, ahogy éreztem, hogy hozzám simult, és elvigyorodtam magamat. - Semmi lényegre törőt. Beszélgettem. Szórakoztam... ilyenek - suttogtam a választ.
Ahogy beléptem az épületbe, szinte azonnal megtaláltam Milát. Épp az egyik Elsővel beszélgetett, Klaus öccsével. - Látom bukik rád a kölyök - jegyeztem meg, ami csak azért is hülyén hangzott, mert a pasi ötször volt idősebb nálam, a magam kétszáz évével. - Azt hiszem, a mai bál nekem elég volt. Táncoltam, ittam, ettem, lelkisegély voltam. Várhat még ránk valami? - tártam szét a kezem, majd nekisimultam Milának. - Na és te mit csináltál nélkülem?
- Meg foglak találni - jegyeztem meg vigyorogva, majd mint aki jól (vagy esetemben majdnem jól) végezte a dolgát, elindultam a bálterem felé. Meg kell találnom Selenát. /bálterem/
- Igen, máskor - bólintottam egyetértve, majd nagy nyelés következtében megigazgattam magamon a ruháimat. - De most szerintem nem tartok veled. Van egy kis elintéznivalóm máshol - mondtam szomorkás mosollyal. Talán valahol mégsem bántam, hogy ez nem történt meg, mert Damon... a fene, hol jár az én fejem? - Menj csak vissza -mosolyodtam már el ekkor szélesebben.
Anyám nem sokkal később távozott, egy, a közszeméremsértésre vonatkozó megjegyzéssel, meg hogy nem lenne ajánlatos már folytatni. Komolyan mondom, ha Nik korábban nem fenyegetett volna meg, most simán kinyírnám, úgyis azt tervezi velünk. - Majd esetleg máskor, ha gondolod - jegyeztem meg reménykedve. Kár lenne csak úgy hagyni elúszni egy ilyen nő társaságát. - Most meg menjünk vissza... Ha gondolod leszakadhatsz rólam - gomboltam be az öltönyömet.
Hát... ez a nő tudja, mit mondjon, hogy teljesen beletiporjon a vámpírba. De... nem igazán vettem fel a véleményét. - Öhm... ez kicsit kínos volt - suttogtam halkan, helyeselve Kol szavaira, majd felhúztam a ruhám pántját. - az anyádnak igaza van. Folytathatnánk, de... már nem ajánlatos - biggyedtek le ajkaim szomorúan.
Felváltva néztem rájuk, és egy sóhajt engedtem meg magamnak. Hát ez van... én ilyen vagyok, nem tudok mit csinálni. Lehet, jó a beleérzőképességem, ami a boszorkány mivoltomhoz képest, nem is csoda. - Sajnálom, hogy elrontottam a szórakozásotokat, de... a közszeméremsértést a törvény bünteti - mosolyodtam el elbűvölően, így fordulva mindkettejük felé. Persze vámpírok... nekik mit sem jelent, egy igézéssel elintéznek mindent. - Folytassátok csak, ha akarjátok, bár én már nem ajánlom - vontam egyet avállamon, majd kivonultam, hogy elinduljak megkeresni Mikaelt.
Kezdőlap
