Néha túl sokat beszélek, de az is előfordul, hogy meg sem szólalok. Van, hogy mosolygok, de az is van, hogy teljesen komor képpel bambulok magam elé. Édesanyám gyengéd és törékenységéből ragadt rám valami, ugyanakkor édesapám is nyomott hagyott rajtam. Ő vadászként dolgozott és ennek köszönhetően értek a fegyverek nagy részéhez, hiszen most is fegyverkereskedőként dolgozom. Most jönne az a rész, amikor azt gondolod, hogy mivel az apám vadász volt én is megkaptam azt a kiképzési stílust, amit minden vadász családban szokás. Hát nem. Mondjuk azt, hogy ez a férfiakra kiterjedő tevékenység és az egyetlen kihívás, amit elém helyeztek az volt, hogy ne essek orra a magas sarkú cipőben. Bár be kell vallanom, hogy elég jól bánok a serpenyővel és az is nagyon tud fájni, ha váratlanul ér. Ja, és lopakodni is tudok! Csak úgy, mint egy kis angyal. A jobb napokon. Van, hogy megmagyarázhatatlan okokból ropognak a csontjaim a lábfejemben olyankor pedig rosszabb vagyok, mint egy riasztó.
Amennyire tudok barátságos lenni valakivel szemben, ugyanolyan szívesen piszkálódom. Kötelességtudó vagyok. Pontosan tudom, hogy mi a feladatom, a szerepem az életben és nem az a típus vagyok, aki ellen eszeveszettül lázad. A makacsságomon képes vagyok az esetek többségében felülkerekedni. De akkor valami nagyon jó indok kell, hogy miért hagyjam magam mögött.
Lehet, hogy szőke vagyok, de sosem voltam ostoba. Mondhatnám, hogy velem született, ami tulajdonképpen igaz is, mert ha valaki nem teljesen fogékony az újdonságokra talán soha nem tanul meg annyi mindent a világról, mint én magam. Nem fényezésképpen. Semmi egocentrikus tartalmat nem akartam ebbe az egészbe belecsempészni, hiszen még a földön vagyok, nem szálltam el magamtól, hiszen nincs mire. De szeretem azt hinni, hogy bennem is van valami különleges. Ha ez a kiemelkedő tanulékonyság, akkor az.

---

A hajam szőke tincsekben omlik a vállaimra, egykoron kipróbáltam a vörös árnyalatot is, amihez vissza-vissza térek, mert úgy érzem, hogy a bennem rejlő tüzet engedni szabadjára. Az együttérzés, az elkötelezettség tüzét. A bőröm olyan, mint ami talán soha nem látott napot egészen azóta, hogy kipottyantam édesanyám méhéből. A bőröm feszes és rendkívül sima. Nem nőttem olyan magasra, mint az égig érő paszuly, de nem hiszem, hogy ezt bárki is bánna. A szekrényem tele van nőiesebb darabokkal, de igyekszem odafigyelni, hogy ne estélyiben jelenjek meg a boltban. Mindent csak visszafogottan.  

you know you love me,
xoxo
Pikachu

Pár hónappal ezelőtt..

Egymás után pakolom be a ruháimat a bőröndömbe és a végén már annyira telepakoltam, hogy rá kell üljek, hogy azt a fránya cipzárt be tudjam húzni. De még így sem sikerül két centinél tovább behúznom.
Kopogtatást hallok az ajtómon és már megszokásból is mondom, hogy gyere be. Furcsa, hogy nemsokára egy teljesen más helyet fogok az otthonomnak hívni és mindent magam mögött hagyok. Hiányozni fog anya  és a húgom is, de tudom, hogy mi a kötelességem és az sajnálatos módon nem ide köt. Nem ebbe a szobába, amit annyira szeretek és annyi emléket hordoz magában. Egyszerűen ez már csak a múlté, amiből a lehető legtöbbet próbálok magammal vinni, hogy sose felejtsem el teljesen ki is vagyok, még ha el is kell rejtenem bizonyos értelemben, hogy honnan származom.
- Tudod, hogy Mystic Falls-ban is vannak bevásárlóközpontok, ahol vehetsz magadnak ruhát. - Jegyzi meg anyám kedves mosollyal az arcán, majd a hatalmas bőröndre helyezi ő is a súlyát, hogy ketten valami hatást érjünk el és sikeresen be tudjuk húzni. - Tudom, anya. De most hagyjam itt a kedvenc ruháimat? - Lehet, hogy felének hasznát se veszem majd, de mégis annyi emléket őriznek magukban, hogy képtelen vagyok csak úgy hátat fordítani nekik és úgy tenni, mintha semmit nem jelentenének. Nekem ezek a ruhadarabok jelentik a mindenséget. - Nagyon szívesen átveszek tőled párat. - Hallom a folyosóról a húgom hangját és megforgatom a szemeimet, hiszen ki gondolta volna, hogy ő szívesen venné pár ruhadarabomat. Nagyon is sokszor járt már rá a ruhatáramra és a helyzet az, hogy nem mindegyik került vissza épségben, mert a legtöbbjét teljes mértékben összemocskolta. Fogalmam nincs mit csinál ez a lány, de bármennyire is szeretnék beleavatkozni az életébe nem tehetem. Mindenkinek a saját életét úgy kellene irányítania, ahogyan szeretné. Bár ezt pont én mondom, aki most elindul azért, hogy megismerje kihez kell elméletben hozzámennie. De az legalább haladás, hogy én tudok a családjaink tervéről, míg neki fogalma sincs az egészről és nem is állíthatok oda elé ezzel. Úgymond hazugságra építkezve kell megnyernem magamnak egy férfit, akit lehet nem is fogok kedvelni. De sok választási lehetőségem nincsen.
- Már most hiányoztok. - Mondom és a szemeim megtelnek könnyekkel, miközben szorosan magamhoz ölelem őket. Nem vagyok túlságosan azaz elérzékenyülő típus, de tudom, hogy ez az egész nem csak pár hétről szól. Hosszú hónapokról lehet, hogy évekről. A búcsúzkodó pillanatot a húgom barátja töri meg. Azt mondják, hogy nincs semmi közöttük, de rájuk van írva, hogy oda meg vissza vannak a másikért, de ha ők ebben az álomvilágban akarnak élni, hát legyen. Én nem rombolom le. - Segítek lecipekedni. - Aztán fel is kapja a bőröndömet, ami elég nehéz és azt hiszem ő sem volt felkészülve a súlyára, mert hirtelenjében egy kicsit lehúzza a gravitáció. - Azt nem mondtad, hogy téglákat is pakoltál bele. - Ismételten megforgatom a szemeimet, majd mikor meghallom a dudaszót, ami a taxi érkezését jelzi egy-egy puszit nyomok édesanyám és a húgom arcára. - Legyetek jók. - Azzal pedig kilépek az otthonom ajtaján, amit lehet, hogy talán soha nem fogok újra látni. A taxiban pedig egy kisebb csomag vár, amiben egy telefon van és néhány szükségesebb információ arról, hogy mi is lesz a feladatom. Komolyan úgy érzem magam, mint valami bevetésen. Csak itt elég rendesen át kell vernem valakit..