Share | 

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 16, 2016 4:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



my dear sister . . .


Szavai nyugalommal, közel békességgel töltenek el és még ha a partok és tenger egészen más, mint hazánkban, még is hasonló érzések kerítenek hatalmukba. A régi idillt nem hozhatjuk vissza, talán ezzel mindketten tisztában vagyunk, de teremhetünk egy újat, ha partnerem ebben. Megértem, ha nem lenne, néha engem is elfog egy érzés, hogy egyszerűbb lenne halottnak lenni. Nem azért, mert túl sok a teher a jelenben - bár így van -, hanem mert a múltban történteket senki sem tudja kitörölni emlékezetünkből. Családunkat nem a jelen teszi tönkre, hanem mindazon események, melyek modern korunkig eljuttattak minket. Talán ezzel húgom is tisztában van.
Elmosolyodom, bár még nem tekint rám, így nem láthatja. Boldogsággal tölt el, hogy itt ül mellettem és ha már nem is ugyan az a lány, ki legszebb időszakában volt és talán változott is, alapvető személyiségének jegyei, melyek emlékeimben élnek még mindig benne lakoznak. A türelem, melyről híres volt már nem lételeme és a vidámsága sem aranyozza be napomat többé, makacssága, határozottsága még mindig benne él. Így bennem is.
Kicsit mindig is elszomorított, hogy nem tértem vissza hazámba, de első száz évünket vámpírként Emmettel azzal töltöttük, hogy vadásztuk azokat, kik e kínt hozták fejünkre. Szeretteink halálával már nem éreztük hazánkat sajátunkénak és az anyaföld sem támogatott minket közel kétszáz évig. Talán Philippa feltámadásának időpontjában üzent földanyánk először, bár mivel nem mesélte el, mi történt vele, nem tudom biztosra mondani. Századokkal később Bergen már biztosan nem hasonlított arra, mire emlékeztünk, így sosem tértünk vissza. Mára meg már csak emlékeinkben él.
Szavaimat követően végre rám emeli tekintetét, mely tele van fájdalommal és csalódottsággal. Ha tehettem volna, utamat vele járom végig és vigyáztam volna minden egyes lépését, de a kezdetek kezdetén elbuktunk benne. Ma már másképpen lenne. Erős vámpírboszorkányokként élünk Emmettel, senki sem árthatna szeretteinknek. Ha nem lettünk volna naivak és hiúak fiatalként, talán még mindig így lenne. Vagy leéltünk volna egy egyszerű életet és büszkén, harcosokként temettek volna el minket, kikről az utókor is megemlékezik a történelem lapjain.
Kezemmel óvatosan érintsem arcát, hüvelykujjammal finoman simítok végig bőrén. Ha elüti a kezemet, nem ellenkezem, de ha engedi, percekig csak vonásait kémlelem és tekintetem nem szakad el övétől.
- Szépséged mit sem változott. Arcod még mindig gyönyörű, bár a vidámság fénye elkerüli.- Suttogom szavaim éppen annyira, hogy a tenger halk morajlásai ellenére is hallja, amit mondok. Eláraszt az a mérhetetlen szeretet, melyet mindig is éreztem iránta és talán életemben először könnyek gyűlnek a szemembe. Mikor mindenki meghalt csak haragot éreztem, bosszúvágyat, nem sirattam meg szeretteimet, pedig a gyász mind a mai napig sötét fátyolként nehezedik rám. Mikor pedig a düh elenyészővé vált, már századok teltek el és a sírásnak értelme elveszett. Könnyem nem folyik végig arcomnak vonalán, de csillogása tisztán kivehető.
- Boldoggá tesz, hogy életben vagy. Nem is tudod mennyire.- Nyögöm a szavakat, valamiért nem érzem szükségét erősnek láttatnom magamat. Ha továbbra is életemet akarja venni és gyengének titulál viselkedésem miatt, ám legyen. Elveszem kezemet arcáról, leengedem magam mellé és beletörődök a tudatba, hogy ha szeretné, ő életemet vehetné. Tudom, vigyáznom kell Layla-t, így most nem engedném neki, de ha egy napom ugyan azzal a gyűlölettel fordulna felém, mint pár hete azon az estén, nem akadályoznám meg. Ha valaki véget vethetne ilyen módon a szenvedéseimnek, csak neki engedném.

m u s i c

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 15, 2016 4:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To my big brother
It's hard for me to say:
I'm jealous of the way you're happy without me
A csendes figyelő szerepköre úgy látszik megfordul, hisz pár napja már nem erőlködöm azon, hogy ne találhasson rám. Ellenben Emmett orrára sem szívesen kötöm, hogy merre járok. Idő kellett, amíg a családom nem folytonosan jelen lévő tényező az életemben. A tenger kékségének szele emlékeket hoz elő, és a nosztalgia hangulatába csöppenünk mindketten, tisztes távolból, a kékséget, nem pedig egymást fürkészve. Fogalmam sincs, hogy tekintetem most milyen lehet, szavaim keserűségéhez mérten azt hiszem némi érzelmet mutatok, felfedem a horizontnak megsebzett lényem tükrét, ami mindig is őszinteségtől sugárzó szeretetteljes volt Ben közelében. De a hely nem ugyan az, mint régen. A hazánkhoz semmi sem hasonlítható. Az időjárás itt egész más, a víz színe sötétebb, a víz maga koszosabb, az illatok távolról sem hasonlítanak a norvég partvidék illataira. Még emlékszem a sokszor áporodott hal szagára, ahogy a kikötőben az árusok temérdek mennyiségben árulták azokat, vagy a friss zöldség illatára a város piacán. Ezek viszont itt nincsenek meg, s már hazámban is csak a piac emlékeztethet valamennyire ezekre. A kikötőkben már nem tutajok, ácsolt csónakok és egyszerű hajók állnak, hanem hatalmas, robusztus vasszörnyetegek.
Leül mellém, de nem rezzenek ettől össze, nem nézek rá, magam elé bámulok, s mikor szavaimra reagál, akkor sem változtatok ezen a felálláson. Csak szeretnék kicsit úgy ücsörögni vele, hogy össze tudjam szedni magam annyira, hogy ismét szemébe tudjak nézni. Hogy ne az jusson eszembe, ami pár hete történt, hanem az, hogy mindent meg lehet oldani, ha akarjuk, mindent el lehet feledni valamennyire, hogy tovább tudjunk lépni egy új útra. Csak szerettem volna a testvéreként nézni rá ismét, nem az ellenségeként, de ehhez kell egy kis idő, hisz a vívott csatámban meg kell magam győzni a lehetőségekről. Tudtam, hogy neki sem könnyű, hogy ő is megvívja a saját csatáit és ő is harcol az érzéseivel. De vagyunk olyan makacsok, hogy ezt ne tudassuk a világgal, mégis régen is tudtam, hogy így érez ő is, akárcsak én.
-Még most is megvan.-biztosítom róla, ha eddig nem tudatosult volna benne, hogy húga akaratos, makacs lénye még mindig létezik és lélegzik benne, s tesz érte, hogy ő kerüljön ki győztesen mindig. Talán ezért is választottam az ügyvédi szakmát annyi évtizede. Mert ahhoz ezek tökéletesen jól jövő képességek.
-Én igen. Muszáj volt valamibe kapaszkodnom egy évszázad üresség után.-keserű hangom nem sokat változik, ugyanolyan tekintettel meredek magam elé, bár neki fogalma se lehet arról, hogy szülőhazánkba szinte minden elmúlt évben visszatértem. Felkerestem az erdő lepte földet, a barlangokat, ahol minden megtörtént velem. Ahol meghaltam, ahol a szemük előtt vesztem el. A fájdalom ellenére szükségem volt rá, hogy valami emlékeztessen rá, ki veszett oda aznap.
Hajamba túrok, mikor az emlékeinkről beszél, hogy nem adná őket semmiért. Érzem, ahogy rám emeli tekintetem, én mégsem nézek még rá. Inkább behunyom szemem és kissé lehajtom fejem. És mikor őszinte szavai elérnek tudatomig, akaratlan nagyot nyelek, és nem bírom tovább, hogy ne nézzek rá. Tekintetem üressége eltűnik, és fakó barnaság helyett ragyogó tükörként néz rá. Elárulva mindent, amit nem tudok kimondani, és amit nem is akarok kimondani. Mert erősnek akarok még mindig tűnni a szemében, mégis őszintének és nyitottságot sugallónak.
-Ne legyen bűntudatod miatta. Akkor, ott annak meg kellett történnie.-képtelen vagyok mást mondani, megállom, hogy ajkaim, hangom megremegjen az érzelmektől, mégis ahogy rám néz, tudom, hogy ezeket a szavakat épp olyan nehezen mondta ki, mint amilyen nehezen fogta vissza magát, hogy ne képeljen fel. De az a düh most nem látszik rajta, mintha az is csak egy emlék lenne.-Nem élhetünk örökké a múltban. Tovább kell lépnünk.-bár nehezemre esik ezt kimondani is, és hazudnék, ha nem érezném még mindig az akkori események iránti dühöm, de talán így megérti, hogy a szándékaim most nem támadó jellegűek, épp ellenkezőleg, békések és még ha kissé szomorúak és keserűek is, de semmiképp sem ellene szólóak.
●● The Fray - Be Still ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 15, 2016 4:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



my dear sister . . .



Nem fordul meg, nem néz rám, talán az ő tekintetét is beszippantotta a kékség, mely előttünk terül el. Ritka látvány számomra ennyire nyugodtnak látni a vizet, Norvégia fagyos kikötőit gyakran ostromolták kegyetlen viharok, melyek elől az ember fejvesztve menekültek. Földanyánknak mindennel terve van, mit véghez visz és ezek a viharok is általában a közelgő ellenség visszavonulásra késztetése érdekében történtek. Én legalábbis ebben akartam hinni. Mikor háborúkat vívtunk Dánia épségéért és hajóra szállva utaztunk Emmettel, mint harcosok, akkor is nem egyszer támadott jár az időjárás gúnya, egy alkalommal majdnem oda is vesztünk.
Nem bánom, hogy nem néz rám, talán egyszerűbb nekem is erősnek maradnom anélkül, hogy tekintetében vesznék el. Félek megint csak keserűség, megfoghatatlan gyűlölet és megvetés nézne rám vissza. Hiába bírunk most két-három szót váltani egymással vita nélkül, nem gyógyítja be sebeinket. Mert nem csak a bennem keletkezett sebekről van szó, az ő sebeiről is, melyeket a századok alatt szerzett. El tudom képzelni, mennyit szenvedhetett, mennyit küzdhetett, hogy idáig eljusson a védelmünk és szeretetünk nélkül. Átértékelve nem csodálkozom amiért zavarodott, mert reménykedhetett benne, hogy Emmettel egy helyen, békességben és szeretetben talál bennünket. Hiába minden rossz, mit fivérem ellenem, Layla vagy a világ ellen követett el, még iránta sem vagyok képes teljes mértékig gyűlöletet táplálni. Az ember saját vérével szemben megbocsátóbb, mert barátait és környezetét meg tudja válogatni, ám családját nem.
Leülök én is a dokk szélére, onnan pásztázom tovább a kékséget és pár percre le is hunyom a szemem, hogy a lágy szellő, a tenger sós illata és rég halottnak hitt húgom édes hangjának keveredésében pihenhessen. Persze szavai nem zaklatlak fel, most, hogy itt ülök mellette, rám tör a késztetés, hogy megbeszéljük dolgainkat, még is visszatart a kétség, hogy nincs még itt az ideje. Egy ideje már a kettősség jellemzi érzelmeimet, mert ahogy Layla-val sem, most Philippával sem jutok dűlőre. Talán ennyi évszázadra volt szükségem, hogy rájöjjek, semmi sem csak fekete és fehér, főleg ha a hozzád közel állókról van szó.
- Sosem szeretted a szabályokat. Nem lehetett neked megmondani, mit hogyan kellene tenned. Megvolt a saját módszered az élet dolgaira.- Mosolyodom el halványan. Azon az estén, mikor meg akart ölni, láttam rajta ugyan ezt a makacsságot, amiért ő abban akar hinni, amit először elhitt és nehezen akar ezen változtatni, mert egyszerűbb lenne ragaszkodni hozzá, mint beengedni magát az igazságot.
- Soha nem tértem vissza Bergenbe. Képtelen voltam rá.- Mondom halkan szavaira, megértem a fájdalmát, hiszen mindezen emlékek közösek számunkra, együtt nőttünk fel, majd életünket is együtt veszítettük el. Nem tudom, hogy kerülte el a halált, de sejtem, hogy édesanyánk keze lehet benne. Mielőtt lerohanták Bergent a vámpírok, édesanyám pánikolt leginkább és Philippát féltette a legjobban. Azt mondta bármit megtett volna azért, hogy semmi baja ne essék. Elhittem neki.
- Nem adnám őket semmiért. - Kezdek bele halkan, még mindig nem nézek húgomra, talán nincs elég merszem hozzá, vagy nem akarom ismét felzaklatni a látszólag megnyugodott lelkemet.
- Az emlékeinket. A közös gyerekkorunkat. Szüleink útmutatásait. Még a borzalmakat sem. Egy dolgot igyekeztem kiverni mindig is a fejemből. - Ekkor fordítom felé a tekintetem hosszú percek múltán, még akkor is, ha ő továbbra sem néz rám.
- A tehetetlenségből fakadó bűntudatot. Amiért odavesztél és nem tehettem semmit. - Hangom nem csuklik el, nincs tele tocsogós érzelmekkel, egy valami viszont tisztán érződik rajta: Őszinte vagyok. Nem másítok, nem színezem ki a történetet, mert érzéseim nyersek és valósak, minden velejárójukkal.

m u s i c

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 15, 2016 3:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To my big brother
It's hard for me to say:
I'm jealous of the way you're happy without me

Figyelmem megosztva a horizonton és a kezemben lévő dokumentumokon tartom, futtatom végig. Fogalmam sincs mennyi idő telhet el így, beszippantanak az emlékek, próbálok figyelni a munkámra, de kevés sikert érek el benne, s a papírlapokra nézve is egyre csak az emlékeken gondolkodom. Egyre az jut eszembe, hogy a messzi kékség szele milyen elfeledettnek hitt emlékeket hoz elő belőlem. Próbáltam elvonatkoztatni napokig, hetekig attól, amit Emmet-től hallottam, majd amit Ben-től, s szükségem volt időre, hogy átgondoljak mindent. A dolgok viszont nem úgy haladtak, hogy erre esélyem legyen. Fogalmam sincs, hogy hogy kerülhettem ebbe a helyzetbe, és nem tudtam mi lenne belőle a jó kiút. Napjaim azzal töltöttem párszor, hogy Ben árnyékában jártam nyomok hagyása nélkül. Figyeltem, mérlegeltem, próbáltam megbocsájtani, feledni, rálelni benne a bátyámra, de mindig akadályokba ütköztem. Egyre emlékeztettek a szavak, hogy ő már nem az, akire emlékszem, mégis, mikor felemelte a hangját, és kiadta magából gondolatait, teljesen mást láttam, mint előtte. Valahol láttam benne még a bátyám, s tudtam, éreztem hiányát, hogy szükségem volt rá. A gondolataim egyre több szálon fűződnek tova, egyre többször fordul meg a fejemben a feledés gondolata, ahogy érthetetlenül, és mégis ésszerűen előtört belőlem akkor este a bocsánatkérés. De szükségem volt időre, s talán ezért is húztam meg magam úgy, hogy ne tudja: figyelem minden lépését.
Múlik az idő, mire megérzem jelenlétét, közeledtét pedig majdan léptei hangja is bizonyítják. Gyomrom összeszorul, torkomban gombóc nő és nagyot nyelek, mikor megszólal. Bár érzelmeket nem tudok pontosan kiolvasni hangjából, s tudom, hogy nem messze tőlem, mögöttem áll, nem mozdulok. Tekintetem a horizonton tartom, hagyom, hogy hajam zászlóként lengjen hátamon, és mégis képes vagyok halovány mosollyal reagálni az általa említett emlékre. A víz hullámzó tükrét nézem, talpam továbbra is hűti az, és az emléknek hála úgy érzem, hogy a víz egész testem beborítja. Az akkor rám törő pánikot, melyet egy kisgyermek tehetetlen süllyedés közben érez, nem feledtem. Azóta jó úszóvá váltam, már nem sokkal azután azzá lettem, mégis ez az érzés maradandó emlékként égett belém.
Nagyot nyelek, mikor semmitmondó hangsúlya ellenére arra tereli a szót, hogy mit érzett akkor. Szoborként ülök, figyelek, hallgatok, majd összeszedve erőm megszólalok, de hangom épp annyira csendes, mint övé.
-Emlékszem arra a napra. Emlékszem az érzésre. Emlékszem...-halkul el hangom, és ajkamba harapok, hogy ne forduljak semmiképp se hátra, hisz érzem, hogy tekintetem elárulna rólam és a jelenlegi érzéseimről mindent.-Emlékszem, hogy megmentettél, ahogy arra is, hogy atyám is és anyám is leszidott, amiért egyedül próbáltam kievezni az öbölből.-elnyomok egy mosolyt, hisz ez olyan emlék volt, ami azt mutatta, hogy mennyire makacs, akaratos és önfejű voltam, igazi szabályszegő, akinek senki nem szabhatott határokat, és aki vállalta, ha a tetteinek következményei lesznek. A mosoly viszont keserűvé válik, ahogy megemlíti a honvágyát, a családunk, a köztünk lévő köteléket, a vérünk. Fogalmam sincs miért, mégis könnyedén szólalok meg, míg a kezemben lévő papírokat visszacsúsztatom a többi közé, melytől táskám kitömötté válik.
-Bergen nem olyan, mint régen.-szólalok meg keserűen, ahogy a tekintetem ismét a horizontra és az egyik távol úszó hajóra siklik.-De nekem is hiányzik mindez. Fogalmad sincs, hogy mennyire.-hunyom le szemem, fejem lehajtva, ölemben nyugvó kezeimre nézve.-Hiányzik az akkori élet. De mára mind csak emlék. Sokszor keserű, megfakult, távoli emlékek.-hangom érzéketlensége megkérdőjelezhető, keserűség és egyfajta szomorúság talán érződik rajta akaratomon kívül is. Továbbra sem fordulok hátra, nem fordulok felé, tekintetem nem fürkészi arcát. Nem érzem még magam képesnek arra, hogy ismét szemébe nézzek. Ez is egy lépés. A másikhoz képesek vagyunk hangunkban düh, megvetés nélkül megszólalni. Képesek vagyunk perceket csendesen tölteni, emlékezni egy kicsit. Apró lépés, de több, mint amire várhattam tőle, magamtól. Mert szívem még mindig keserű, fekete a tudott dolgoktól, de szeretném ismét megismerni annyira, hogy ezek valóban megkérdőjelezhetetlen hazugságok legyenek csupán, melyeket egy sértett báty mondott a másikkal szemben, a másik ellen.
●● The Fray - Be Still ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 15, 2016 3:07 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



my dear sister . . .


Egy hosszú, kiadós, majd három napos alvást követően meglátogattam Layla-t, de ott sem maradhattam örökké. Azóta is eltelt már pár nap és ugyan következetesen nem kerestem húgomat, nyitott szemmel jártam, hátha megpillantom őt egy ház tetején, vagy az egyik mellékutcában. Bár nem tudom pontosan, milyen szavakat intéznék hozzá, talán értelme sem lenne találkozni, de sajnálkozó szavaim erősen égnek bennem. Atyánk, anyánk és földanyánk is azt akarná, engedjek jéghideg szívemnek és hagyjam, hogy feledésbe merüljenek a történtek. Napokig gondolkodtam rajta, mit tehetnék, mi lenne a helyes. Aztán egy hét is eltelt. Majd kettő. Viszont a gondolat, a fájdalom és a rossz érzések nem múltak, hiába múlt maga az idő.
Szükségem volt a húgom szeretetére és támogatására. Segítenie kellett megértenem saját magamat és senki sem ismert jobban őnála. Talán lehetett pár válasza olyan kérdésekre, mikben nem voltam biztos. Ehhez viszont tisztáznom kellett vele a történteket, mire nehezen vettem rá magam. Tudni akartam viszont, mivel telnek napjai, mivel telt neki az elmúlt század, merre járt, miket látott. Tudni akartam, milyen most az én drága húgom, valahol viszont még mindig düh kerülgetett, ha eszembe jutott sötét alakja, vádaskodó szavai. Nekem sosem ment könnyen saját büszkeségem leküzdése, mert túlnőtt már rajtam. Még is a véremről volt szó.
Nem kellett sokat járnom a várost, hogy földanyánk és némi varázslat segítségével nyomára akadjak. A dokk végében ült, lapozgatott valamit, néha apró mosoly jelent meg arcán. Nem tűnt annyira ellenségesnek, annyira komornak és sötétnek, mint első találkozásunkkor. Most nem az a mérhetetlen düh jár át, mint azon az estén, talán a távolság és az idő segített az én érzéseimen, eléggé ahhoz, hogy most megkeressem őt és tudni akarjam, hogyan éli meg a kettőnk között húzódó, mély szakadékot és a szakadék nyújtotta távolságot. Hibáztat még a múltért vajon? Akarja még halálomat? Gyűlölettel gondol rám?
Egy órán keresztül figyelem őt a távolból, majd ráveszem magam a cselekvésre. Nem állok meg a stég partra eső szakaszánál, besétálok rajta, egészen a végéig. Innen már anélkül érezheti közeledtem, hogy bármit csinálna: Nem szükséges hátranéznie, még csak nem is a hangok vannak segítségére. Egyszerűen tudja. Mert a véremből való, mert földanyánk segít mindkettőnknek. Megállok egy-két lépésre tőle, tekintetemmel a tengert pásztázom, mintha erőt adhatna megszólalásra, vagy választ kérdéseimre.
- Emlékszem gyermekkorunkban egyszer beborultál a tutajoddal.- Emlékszem vissza egy régi történetre. Philippa talán hat éves volt, még ő is emlékezhet rá, ha csak dühből nem akarja kizárni az ehhez hasonló emlékeit.
- Nagyon megijedtem.- Súgom, mert nem érzem sem hangos, sem határozott beszéd jelentőségét. Nem akartam fölébe kerekedni, megalázni, erősebbnek mutatni magam. Még sem vegyül valami sok érzelem szavaimmal, tartásom sem éppen a legbarátságosabb, de ennél jelenleg nem vagyok többre képes. Így is káosz uralkodik a fejemben. Nem akarom túláradó érzelmekkel tovább bonyolítani az amúgy sem egyszerű életünket. Én legalábbis így érzem.
- Veszetten ugrottam utánad a partról. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha akkor és ott odaveszel. Atyánk sem nézett volna rám többé szeretettel. - Mozdulatlanul állok, egészen belebambulok a tenger kékjébe, miközben nagy levegővételekkel élvezem a sós levegő jótékony hatását. Otthonunkra emlékeztet és a távol úgy hív, mintha csak a túloldalán Norvégia partjai nyúlnának el.
- Honvágyam van. Hiányzik a múlt. A szüleink. Mikor még jó testvérek voltunk. Hozzá akarnám tenni, hogy ő maga is hiányzik, de nem jönnek ki szavak ajkaimon. Képtelen vagyok még ilyen fajta intimitásra, talán egy ölelést is túlzásnak éreznék, bár még fogalmam sincs, most éppen mennyire gyűlöl Philippa, így gondolataimat nem engedem ezekre a vizekre úszni. Egyelőre nem mentünk még egymás torkának, már ezt is értékelem.


m u s i c

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 15, 2016 12:39 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To my big brother
It's hard for me to say:
I'm jealous of the way you're happy without me
Próbálok nem a lelkiismeretemre koncentrálni, ahogy a part felé sétálok. Mégis, ahogy a kellemesen meleg, tavaszi szél hajamba kap, megérzem a tenger sós illatát, szinte kiráz a hideg az emlékektől. Az egyik dokk végét veszem célba, lépteim lassúak, szinte behunyt szemmel sétálok. A bátyámmal való találkozásnak már az elmúlt pár napban csak emléke maradt meg, mégis összeszorult tőle a gyomrom, ahogy elmém elém vetítette a dühös, szinte megvető pillantását, a hangja, az üvöltéssel felérő rivallását pedig fülemben hallom visszhangozni. Pár napig, akárcsak régen Emmett mellett, most is elrejtve nyomom, létezésem, követtem. Ben minden lépésénél ott voltam, próbáltam kideríteni, hogy valóban képes vagyok-e még felfedezni benne a bátyám. Egy dologban biztos voltam. A lánnyal törődött. Nem olyan volt, mint amilyennek lefestette másik bátyám, a eddigi dühöm helyére némi féltékenység költözött a lánnyal töltött idejét kémlelve. Úgy viselkedett vele, olyan törődéssel, mint régen velem tette, s nem titkolom a féltékenységem, hogy én elvesztettem ezt a fajta kapcsolatot, és bármennyire is szerettem volna látni magam előtt, hogy visszakaphatom valaha, nem láttam. Szinte biztosra vettem, hogy azt a kapcsolatot elvesztettem jó időre, talán örökre is.
Az ügyvédi szerepkör lekötötte az időm azon részét, mikor nem foglalkoztam a lánnyal, kinek azt hiszem Layla a neve. A kezemben lévő tömött táskában lévő iratokat kellene átnéznem, mégis, inkább kihasználom a kellemesen meleg időt, s a dokk szélére érve lekapom lábamról a kényelmetlen fekete magassarkút, és leülök a fa tákolmány szélére, lábaim a hűvös vízbe engedve. Közel se volt itt olyan tiszta víz, mint szülőhazámban, vagy olyan a levegő. Mégis az előttem elterülő kékség megnyugtató hatása most is megvolt. Kifújom a levegőt, majd ismét nagyot szippantok belőle, és pár iratot a kezembe veszek, hogy végérvényesen el tudjam terelni gondolataim a lányról és bátyáimról. Talán a sors iróniája, hogy épp olyan ügy akadt kezeim közé, ahol egy család válásánál a gyerekelhelyezés a vagyonelosztás volt a téma. A sorokat átfutva aláhúzok pár részt, amit fontosnak tartok, tekintetem végül mégis a kezemben lévő papírokról az előttem elterülő horizontra siklik. Emlékszem, mikor így vártam atyám, vagy a hazatérő kereskedőket. Emlékszem, hogy sokszor gondolkodás nélkül vetettem magam ruhástól a vízbe, hogy mindenkinek megmutassam, engem senki sem zabolázhat meg. Akaratlanul elmosolyodom az emléken és hagyom, hogy agyam furcsa nosztalgiázásba kezdjen, míg a szél apró hullámokat kelt a víz tetején, s azok csiklandozva lábszáram, csapódnak a dokk végén lévő kőfalnak.
●● The Fray - Be Still ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♢ the light in the darkness

Tartózkodási hely :
♢ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
♢ drinking bourbon



A poszt írója Victor Phillip Radev
Elküldésének ideje Kedd Márc. 15, 2016 2:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Olivia & Victor
folytatás itt
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 07, 2016 6:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

to my love, Victor
i dont want to live without you

Látom rajta ahogy megváltozik... ahogy elengedi a féken tartott szörnyeteget ami mohó, éhes, vérre és halálra vágyik és abban a pillanatban értem meg milyen erővel fogja vissza magát, amikor mellettem van csak azért, hogy elég jó legyen nekem. Soha nem gondoltam bele abba, hogy ilyen mértékben rejti el előlem a szörnyetegét, miközben én fajtársait irtom kíméletlenül. Mardosó bűntudat öleli körbe ma amúgy is érzékeny lelkemet. A vállamban lüktető fájdalom elviselhetetlen és egy pillanatra elgondolkodom, hogy feladom, amikor felszólítja a nőt, hogy tegye meg, törje ki a nyakamat. Itt a vége. Most, most visszakapom. Most megbűnhődöm azért, hogy egyszer elárultam őt. Most fog hagyni meghalni és aztán vámpírként visszatérni, most mikor már tudja az igazat, hogy teljesen és végzetesen beleszerettem, most mikor már hajlandó lennék vámpírként leélni a napjaimat ha ez azt jelenti, hogy vele élhetem le az örökkévalóságot. Most engedni fog a szörnyetegnek ami bosszúra szomjazik. Most megbüntet. Én pedig elhiszem, elhiszem, hogy megérdemlem, hogy elenged maga mellől és elhiszem, hogy hagy meghalni. Könnyek folynak végig arcomon ahogy összetörik a szívem és közben Nicole mozdul, a vállamban szétzúzott csontok még arrébb mozdulnak, elhomályosul a világ egy pillanatra ahogy a fájdalom szétterjed testemben. - Blöffölsz.  - mondja a nő de a higgadtsága már eltűnt, nyugtalan, idegesen pillant körbe, hogy merre menekülhetne. Victor pedig tovább üti a vasat és két pillanattal később a nő teste összeesik, én pedig ismét a férfi karjaiban találom magamban. Óvó karokban amik gyöngéden ölelnek és tartanak, hogy ne zuhanjak össze. Mire felfogom mit mond már sírok. - Én.. azt hittem...  - meg vagyok zavarodva. Felkészültem a halálra és arra, hogy vámpírként térjek vissza, hogy aztán hagyjam magam belepusztulni a fájdalomba, hogy nélküle kell tovább éljek. - Te...nem..  - levegő után kapok. Ölelésébe borulok. Nem érdekel a kín amit törött vállam okoz csak érezzem közelségét, ajkait homlokomon, mellkasát ahova fejemet hajtom, karjai testem körül ahogy érintésének börtönébe zár. Csak hosszú másodpercek után térek vissza és fogom fel mit is mondott. - Úgy érted?  - pillantok le a gyűrűre amit tőle kaptam – de hogyan? Victor én...  - elcsuklik a szavam. Olyan nehéz talpon maradnom, hogy térdeim megrogynak. - Vigyél haza kérlek.  - nyögök fel miközben megkapaszkodom benne ép kezemmel. - Kérlek Victor. Nem akarok senkit csak téged. Örökké.  - suttogom magam elé neki is bevallva szerelmemet, szavakkal is odaadva szívemet, lelkemet, testemet, miközben örülök ha képes vagyok még állva tartani magamat. Nem érdekel ki talál rá a testekre. Nem érdekel mi volt eddig Victor múltja. Ez a férfi szeret engem. Engem választott. S én őt. Ha a sors úgy hozza örökké.


hello || you are the best <3 || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♢ the light in the darkness

Tartózkodási hely :
♢ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
♢ drinking bourbon



A poszt írója Victor Phillip Radev
Elküldésének ideje Vas. Jan. 31, 2016 4:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

olivia & victor
i won't leave you alone again
Abban tudtam bízni, hogy a boszorkány egy pár pillanatra óvatlan marad. Ha megmozdul, tesz vagy mond valamit, az egész, pár másodperces rögtönzött tervemnek befellegzett volna, de volt annyi mázlim, hogy ne így történjen.
Egy pillanat múlva ott álltam a háta mögött, a verbénás fecskendőt rögtön a nyakába vágtam, belenyomva a maró anyagot. Nem irigykedtem miatta, tudtam, hogy milyen érzés, de sajnálni sem sajnáltam. Így járt az, aki velem próbált szórakozni. Nem volt célszerű azt fenyegetni, aki fontos szerepet foglalt el az életemben, Olivia pedig ennek tökéletes megtestesítője. Az életének fenyegetése nagyjából olyan, mintha az én halántékomhoz tartana valaki fegyvert, habár sebezhetetlen voltam ilyen fegyverek szempontjából, de lecsupaszodott embernek éreztem magam az utóbbi időben. Egészen eddig a pillanatig. Az adrenalin ismét szárnyalt a mellkasomban, és eszem ágában sem volt lemondani róla csak azért, hogy újra visszaszelidüljek egy hozzám amúgy sem méltó szerepbe. Nem az volt a célom, hogy jófiú legyek. Jó akartam lenni Oliviának, elég jó ahhoz, hogy szeretni tudjon, de ez nem jelentette azt, hogy képes lennék teljes egészében elveszíteni azt, ami eddig voltam. A múltam egy darabkája mindig bennem élt, és van, amit sosem tudnék kinőni. Ez az egész helyzet pontosan ilyen. Igényem volt rájuk. Szerettem hős lenni.
- Három másodperced van, hogy elengedd. - fordultam a nő felé, aki ekkorra már Olivia köré fonódott. Láttam rajta, hogy tettrekész, bármikor képes lenne kitörni a nyakát. Velem ellentétben viszont Olivia nem örökéletű. Legalábbis eddig azt gondolta magáról, de mégis volt bennem némi nyugalom, és negédes mosoly kíséretében nevettem fel. Főleg mikor megharapva a csuklóját akart vért itatni Oliviával. - Van egy egészen kicsiny probléma. - emeltem fel a kezem, hogy a mutatóujjamat felemelve lépjek közelebb hozzá. - Ő sosem lesz vámpír. Az pedig, hogy elvegyél tőle, két személyes akció. - néztem végig rajta, aztán megráztam a fejem. - Bocs, nem vagy az esetem. - sóhajtottam fel, mintha tényleg sajnálnám. Tudtam én, hogy ha hergelem, előbb-utóbb Olivia nyaka bánja, de még mindig eléggé magabiztos voltam ahhoz, hogy folytassam. Közben hallottam Olivia szavait, ahogyan próbálta elvonni a nő figyelmét, de engem nem nagyon hatott meg, most minden egykoron bennem lakozott szörnyeteg a felszínre került. Ölni akartam, nem volt elég a boszorkány. Kellett ennek az átkozott ribancnak a szíve is, és isten bizony, hogy a tenyereim közé fogom kapni. Nagyjából húsz másodperc múlva. - Engem akarsz zsarolni vele? - böktem Olivia felé. - Törd ki a nyakát, tessék. Tudod, hogy rémes vámpír válna belőle, csak szégyent hozna az egészre. - beszéltem úgy, mintha tényleg undorodnék az elképzeléstől, majd ismét közelebb léptem hozzájuk.
Láttam rajta, hogy összezavarodott. Tudtam én, hogy másra számított, nem ezt akarta hallani, szenvedni akart látni engem, ahogyan Oliviát is. És ezt a pillanatot kihasználva bukkantam fel én is a háta mögött, mellkasába tolva a tenyerem. Amikor megérintettem a még dobogó szívét, megragadtam, és egy rántással húztam ki belőle. A nő arca sápadni kezdett, majd miután elengedtem, nem sok tartás maradt benne. Csak arra volt még nideje, hogy összeessen, és kiszálljon belőle minden élet.
Oliviára néztem, majd miután a nő szívét egy mozdulattal arrébb hajítottam, véres kezemmel megfogtam az ő kezét, megfigyelve rajta a gyűrűt, amit pár napja tőlem kapott. - Meg ne próbáld levenni. Ha ez nincs rajtad, még mindig szorongatná a nyakad. - Nem véletlenül adtam neki. Ritkák azon ékszerek, amik képesek visszahozni valakit az életbe, nehezen tettem rá szert, és ha nincs rajta, fele ennyi magabiztossággal sem tudtam volna a nőt arra buzdítani, hogy kitörje a nyakát.

• my angel :hug:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 10, 2016 3:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

to my love, Victor
i cant live without you

Nem hagy magamra. Esze ágában sincs s ahogy a tekintetét egy pillanatra az enyémbe fúrja tudom, hogy ahogy én is ő érte, úgy ő is képes lenne meghalni értem. Ez pedig és homlokomra nyomott édes csókja erőt ad. Kihúzom magam. Nem. Nem adom fel. Túl fogjuk ezt élni. Együtt. Azt a kurvát pedig eltesszük a föld alá. Már kezdene eltölteni a remény amikor Nicole beszélni kezd. Rövid történetét azonban megtöri Victor és a fájdalom ami a hangjából sejlik fel. Mit sem ér a szavunk, a fenyegetés ha Nicole oldalán egy boszorkány áll aki épp az egyetlen férfinek okoz fájdalmat akit képes vagyok szeretni. Aggodalmam azonnal ideges szavakba csap át. - Kár, hogy nem maradtál halott te ócska kurva. - köpöm elé amivel persze csak nagyobb vigyort csalok az arcára, hiszen megkapja amit akart. - Ó, pici Swan csak nem fáj a barátodnak? - az évek során sok vámpírt tettem el láb alól. Sokat végeztem ki hidegvérrel és soknak okoztam pokoli fájdalmat, olyat amit eddig még nem ismertek, hiába a száz évek amiket leéltek mielőtt a városomba jöttek volna. Egyik sem maradt életben. Nicole sem. Csak arra nem számítottam, hogy ez a nő megtalálja a módját annak, hogy visszatérjen. Emlékszem rá. Tudom ki ő.
Cirka kettő évvel ezelőtt botlottunk egymásba. A nő épp egy gyermeket próbált meg elcsalni az anyja mellől. A kisfiú annyi idős lehetett mint az a kislány aki alig pár méterre tőlünk fekszik holtan. Ez az őrült nő jobban szereti a gyerekeket mert édesebb a vérük. Én pedig még idejében elcsíptem. Mondanom sem kell, hogy nem voltam finom vele. Amint a verbéna az ereibe került legyengült. S utána napokig kínoztam. Nem ismertem kegyelmet. Könyörgött. Bármit megad, mondta és meg is tette. Elárulta a vámpírokat, a fivéreit. Én pedig megöltem mindet. S aztán vele is végeztem.
Victor ránt vissza az emlékből. Mi az, hogy vámpír? De akkor hogyan... oh... vámpír boszorkány. Victor magához ölel. Érintését érzem a zsebemben és áldom magam, hogy visszaléptem a lakásba az apró kis fegyverekért amik ha jó helyre céloz velük az ember, akár halálosak is lehetnek. A következő másodpercben fel sem fogtam amit történik. Victor elsuhanó alakja, a boszorkány aki holtan zuhan össze és porrá válik és Nicole akinek ujjai újra torkom köré fonódnak. - Nem! - sikolt Nicole és érzem, hogy az ujjak szorosabban zárnak. - Nézzük csak mit fogtam? - közel húz magához, hogy Victor ne próbálkozhasson. - Olyan... - megfogja az egyik vállam - ...törékenyek. - rászorít én pedig felüvöltök a fájdalomtól. Újabb törött csont, hurrá, hurrá. Tényleg sokat kérek azzal, hogy legyen egy nyugodt éjszakám Victorral? Egy ahol egyikünk sem veszélyes, ahol nem kell foglalkoznunk a külvilággal, ahol belemenekülhetek ölelésébe, hogy érintése és csókjai elűzzék a rémálmokat? - Mit gondolsz tegyem kicsit erősebbé? - megharapja a csuklóját de még nem nyomja a számhoz. - Mit gondolsz tegyem halhatatlanná és vegyelek el tőle? - forró könnyek égetik az arcom. A fájdalom pokoli de a gondolat, hogy nélküle éljek.... Nem. Az elviselhetetlen. - A bátyád könyörgött nekem tudod. Mint egy kisgyerek. A nevedet kiabálta de mondtam neki, hogy te adtad őt a kezemre. - el kell felejtenie Victort. Magamra kell tereljema  figyelmét. Előbb kell megölnie, mint, hogy vámpírrá próbálna változtatni... mert ha megteszi én nem leszek elég erős lemondani Victorról. A vele való életről. Képtelen lennék.

breaking all the rules || oh how much i missed you <3 || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Chatkép :

Keresem :
♢ the light in the darkness

Tartózkodási hely :
♢ new orleans
Hobbi & foglalkozás :
♢ drinking bourbon



A poszt írója Victor Phillip Radev
Elküldésének ideje Vas. Jan. 10, 2016 11:55 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

olivia & victor
i won't leave you alone again
- Tudod, sokat segítenél néha, ha inkább otthon maradnál a formás hátsódon üldögélve. - címeztem Oliviának. Ez felesleges volt részemről, mert nem ő volt az első vadász az életemben. Ismertem már a habitusaikat, és hogy addig nem nyugszik a vérük, míg nincs meg a "napi adagjuk". Oliviát pedig még ennél is jobban kiismertem már azok után, hogy majdnem én is az áldozata lettem, miután a bőröm alá fészkelte be magát. Nem is akartam tagadni azt, hogy javíthatatlanul, visszafordíthatatlanul beleszerettem az előttem álló nőbe, a megannyi sorcsapás után sem voltam képes elfelejteni, holott néha vívódtam... szeressem vagy törjem ki a nyakát. Megtehettem volna, egyetlen óvatlan pillanatába került volna. De miatta értékeltem át a szerelem fogalmát, új vizekre eveztem mellette, és ezt eldobni nem érte volna meg egy múltbéli kis kisiklás miatt. Ami miatt majdnem meghaltam, de ezen már túltettem magamat. És a helyzet most nem is azt kívánta, hogy azon tűnődjek, hogyan tudtam volna megölni, miután az életemre tört.  
A vámpírnő felé fordítottam a fejemet, már az irritáló hangja miatt képes lettem volna megszabadítani a fejétől, nem még azért, hogy pont velem kezdett ki. Oliviát talán könnyű ügynek tartotta - habár ő sem volt piskóta -, de velem nem volt jó ujjat húzni. - Itt ma csak egy valaki fog meghalni. - néztem a nőre szinte vérben forgó szemekkel, ahogy a dühöm eluralkodott a gyomromon, és marcangolni kezdte a zsigereket. Volt annyi eszem, hogy Oliviát ne engedjem el, elvégre tudtam, hogy az iménti esése után jó eséllyel nem fog tudni egyedül megállni még. De mikor a nő háta mögé tévedt a pillantásom, felsóhajtva elhúztam a számat. - Két valaki. - módosítottam a szöveget, megérezve közben azt, hogy a vámpírral ellentétben az érkező nem az, benne boszorkány gének munkálkodtak. Azzal már nem foglallkoztam, hogy Olivia nemes egyszerűséggel arra kért, hogy húzzam el a csíkot. Nyilván így ismert meg, hogy lelépek az utolsó pillanatban. De tévedésben élt, ha azt gondolta, hogy meg is tenném. - Első szabály, Swan. Legközelebb az ilyen idegbeteg picsákat hagyd meg nekem. - ejtettem ki lassan a szavakat, habár nem volt min gondolkodnom, majd fél kézzel megigazítottam a gallérjaimat, mintha ebben a helyzetben számítana. Talán elsőkézből a kabátot kellett volna ledobnom magamról, de csak ekkor pillantottam meg Olivia könnyeit. Megráztam a fejem, belenézve szemeibe, mintegy üzenve felé, hogy ne most adja be a kulcsot, majd egy csókot leheltem a homlokára.  
Ujjait aztán a gyűrűm körül éreztem meg, ezzel megértve, mit is akar t számomra sugallni. Más kérdés, hogy volt-e egyáltalán annyi időnk, hogy kibírjuk élve a napfelkeltéig. A nő nagyszerű mesébe kezdett Olivia kérdése hallatán, miszerint könnyű túlélni valamit, ha vannak kapcsolatai, miközben a boszorkány pasas felé pillantott. Közben kénytelen voltam megköszörülni a torkomat, ahogy valamit érezni kezdtem a mellkasomban. A szívem köré mintha valaki marokban nyúlt volna, és szorítani kezdte, de nem volt kétségem affelől, hogy a boszorkány kezdte el a magánakcióját. - Nincs annyi időnk. - bukott ki belőlem, utalva ezzel arra, hogy nem lesz annyi időnk, hogy megvárjuk a napfelkeltét, de a hangom már tükrözte azt a fájdalmat, amit a boszorkány varázslata ért el.
A fickóra néztem, szinte már levegőt se vettem, de ennek ellenére valamit megéreztem, amit eddig nem. A fickó nem volt teljes egészében boszorkány. - Ez egy vámpír. - bukott ki belőlem. Elegem volt már az ilyenekből, félig boszorkányok, félig vámpírok, mintha valaki nagyon unatkozott volna, mikor ezeket létrehozta.
Olivia zsebébe nyúltam alig észrevehetően, imádkozva azért, hogy az én kis vadászom pont most ne hagyja otthon pár apró kellékét. A fecskendő az ujjaim közé került. Normál esetben megijedtem volna tőle, de most hasznomra vált, hogy egy vadásszal vagyok egy csapatban. A markoló érzés közben erősebb lett a mellkasomban, de talán pont volt annyi időm még, hogy a férfit kiiktassam, belenyomva a verbénával teli fecskendőt... és ha a boszorkány nem abrakadabrál, akkor csak egy idióta vámpírral kell foglalkoznunk.

• my angel :hug:©
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 10, 2016 10:45 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

to my love, Victor
am i a monster?

Nem tudhatja meg, hogy közöm van Victorhoz. A jó büdös fenének kellett felhívnom a férfit! Mert abban biztos voltam, hogy jön. Bármennyire is cseszem el, jön. Nem hagy a veszélyben. S bár tagadom de én sem hagynám őt. Ha valaha is szüksége lenne rám, ott teremnék. Szeretem s a mi szerelmünk olyan pokolian forró, minden felemésztő szerelem amiről a legtöbben csak olvasnak az életben. Én mégis rettegek. Rettegek, hogy soha nem lesz képes megbocsátani az éjszakát amikor megpróbáltam megölni és amint teljesen az övé leszek, amint nem csak a testem borítja majd ajkaival és ujjaival hanem szívemet is, akkor bosszút áll és darabokra tör. A nő ujjainak a torkomon hála azonban nincs túl sok időm gondolkozni. - N..ee..m – próbálom hörögni, tagadni, hogy bármi közöm lenne a férfihez de már késő. Victor megjelenik és akkorát taszít a nőn, hogy még én is hallom a koppanást. Aztán persze máris mellettem van, derekamra fonja egyik karját. A hangszín ellenére elég csak a szemébe néznem, hogy lássam az aggodalmát de egyelőre örülök, hogy levegőt bírok venni. A harapásnyomok égnek, tekintetem ködös és csak megcsóválni bírom a fejem. - Én... -  nyögöm ki rekedten, halkan. - Nem tudom Victor. - szedem magam végre össze annyira, hogy legalább ezt kinyögjem de többre nem is jut időm. - Én segíthetek. - Nicole úgy röhög, mint valami őrült. Nem értem. Nem értem, hogyan került ide. Miért most. Mi hívta? Arról nem is beszélve, hogy  életben van, mikor tudom, hogy megöltem. - Kár, hogy ilyen korán megjött a csúnya és gonosz vámpír bácsi. Így nem akkora szórakozás megölni Swan de azért így is megteszi. - S akkor meglátom. Nem messze tőlünk, a parton egy férfi. Nem is akármilyen. Egy boszorkány. Kelepce. Mindkettőnk számára és én barom gondoskodtam róla, hogy Victor is itt legyen. Megmarkolom a kabátját. - Fuss amíg tudsz. - nyögöm ki hirtelen és bár suttogok, tudom, hogy suttogásom Nicole is meghallja. - Nem, nem Swan, nem mentek sehova. Egyikőtök sem. Pont ott vagytok ahol lennetek kell.  - Victorra pillantok. - Annyira sajnálom. Nem tudtam Victor, én nem tudtam, kérlek, hinned kell nekem. - Összetörik a szívem. Könnyek folynak végig arcomon. A fájdalom mindenhol lüktet bennem de az, hogy akaratomon kívül elárultam a legélesebb. Nem bírom tartani magam és ha Victor nem teszi, összeesem. Nicole pedig csak vigyorog én pedig másra sem vágyom, mint arra, hogy letépjem a vigyorgó fejét. - Ha bármi baja esik én esküszöm...  - kezdek bele de Nicole közbevág. - Akkor mi Swan? Nézz magadra, állni sem tudsz. Arról nem is beszélve, hogy innen egyikőtök sem távozik ma élve. - Nicole háta mögé bámulok. A nap hamarosan fel fog kelni. Victor védve van azt jól tudom de Nicoleon semmit nem látok ami ennek jelét adná. Elég lenne csak a szót húzni talán? Victorra pillantok és ujjam a gyűrűre simul és eltakarom, hogy tudja, ez talán megmenthet bennünket. Az ami amúgy az ő ellenére, a nap, most talán a hősünkké válik. - Hogy lehetsz életben? - mondom. Időhúzás.

monster || <3 || xxx || ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 09, 2016 10:11 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Hiába minden. Én ugyanúgy frázisokat puffogtatok, ahogyan ő is. Az álláspontok nem közelednek egymáshoz, és nincs békeszerződés. A háború mellett teszi le a voksát, ahogyan magam is. De ez esetben két külön oldalon állva. Ő Niklaus elpusztítása mellett, én pedig az öcsém oldalán. Így volt ez ezer évvel ezelőtt is, és azóta sem változott semmi, talán csak a gyűlölete intenzitása kapott szárnyakat. És már nem csak Niklausra irányult, hanem rám is. A - véleménye szerint - ostoba, és hűtlen fiára, aki ellene fordult, hogy megóvjon és védelmezzen egy fattyút. Azt, aki történetesen az öcsém, és akinek a megváltására feltettem mindenem. Ha kell, a saját életemet is.
Ő maga is belátja a jelenlegi helyzet értelmetlenségét. Nem is próbál győzködni tovább, sarkon fordul és elindul. De szemeiben még látom ugyanazt a csalódott dühöt, ahogy Niklausra is mindig nézett. Mintha ezzel a döntésemmel megszűntem volna magam is a fia lenni.
- Ha a véremet és az életemet akarod apám, lesz lehetőséged elvenni. De legyen bármily megtisztelő is számomra a felkérés, hogy álljak az oldaladra, a válaszom: NEM - nyomom meg az utolsó szót érezhetően. - Ha a harcot választod, akkor harc lesz, apám. Vér a vérből való ellen. Én és a családunk, ellened - hajtom meg a fejem kissé, mintegy a régi nemzőm iránti homályos tisztelet megnyilvánulásaképpen, és nézem, ahogy távolodó alakját elnyeli a sötétség.

(köszönöm a játékot) 40
Vissza az elejére Go down

avatar
Ősi vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans ♱
Hobbi & foglalkozás :
what do you think? ♱



A poszt írója Mikael Mikaelson.
Elküldésének ideje Kedd Dec. 29, 2015 7:05 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Elijah & Mikael
A magány a hatalom ára

A szavai akaratlanul is mosolyt csalnak az arcomra. Megvető mosoly ez. Mikor ránézek, nem érzek büszkeséget. Csakis szánalmat. Szánalmat az ember iránt, akivé vált. Akivé saját hibái tették. Csak remélhetem, hogy rá fog jönni, mennyire eltévedt azon az úton, amin járni szeretne. Ő is pontosan tudja, hogy soha nem lesz boldog, amíg olyanokért él, kik nem adnak feláldozásáért cserébe semmit sem.
Ez a te nagy bajod Elijah! Hogy soha nem fogod megérteni mit követel meg az élet az embertől. Talán itt lennél, ha nem úgy nevellek, ahogy? Az ember ott a legerősebb, ahol egyszer már eltört. Egy apa dolga erőssé tenni gyermekeit. Én ezt tettem, ezért vagy itt, ezt bizonyítja az, hogy még életben vagy. Azonban az, aki most itt áll szemben velem, nem ilyen ember. – lényegében nem is ember, igaz? Nem lehet már apa, és soha nem fogja megérteni, hogy mit követel meg az embertől az élet. Elvesztettem két gyermekemet, úgy döntöttem, hogy felkészítem őket és megmutatom, hogy milyen is az élet igazi arca. Erőssé váltak, még Niklaus is profitált a fájdalomból. A kín tanítja az embert. Egy gyerek a tűz lángjai közé nyúl, de ha elégszer és elég erősen verünk a kezére, többet nem fog így tenni. A fájdalomnál nincs jobb tanítómester.
Meglepetten húzom össze a szemöldökömet a kirohanását hallva, de megállom, hogy bármit is mondjak, hagyom, hogy kiadja magából, amit a tudomásomra kíván hozni. – A világ legnagyobb réme…   ismétlem meg a szavait mosolyogva. Ez aztán hízelgő. – Tegyem le a fegyvert, kössek békét, különben megöltök? Mire próbálsz alapozni, fiam? A félelmemre? – horkantok fel gúnyosan. Ostoba, ha azt hiszi, hogy egy háborúban felém kerekedhet. Százszor több csatát vívtam meg, mint ő. – Szerinted félek tőletek? Én? A világ legnagyobb réme? – idézem őt. Nem várok tőle választ, semmi szükség rá. Megkaptam minden válaszomra a kérdést. Ugyanazokba a tévképzetekbe menekül újra és újra. – Az elmúlt ezer évben, nem volt a világnak olyan távoli pontja, kietlen ürege, ahonnét ne menekültetek volna el előlem. Akár tetszik, akár nem, én vagyok a vadász, fiam! Te nem tehetsz mást, mint futsz az életedért, vagy elveszted azt, miközben velem harcolsz. Sajnálom, Elijah, de halálra vagy ítélve, ha továbbra is őt véded. – hátat fordítottam neki és elindultam arra, amerről jöttem. Mielőtt azonban végleg eltűntem volna, még utoljára hátrapillantottam. – Nem akarlak megölni, fiam! De, ha nem hagysz más választást, kénytelen leszek megtenni.
Roads • My son  Cool    • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Vas. Dec. 27, 2015 7:30 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Csak egy gúnyos mosollyal válaszolok a szavaira, mikor kisdednek nevez. Valakinek, aki nem viselkedik férfi módjára. Nos, ha egy férfinak - véleménye szerint - olyannak kell lennie, mint ő, akkor inkább vagyok gyermek.
- Lehet, hogy ezer évvel ezelőtt azt hívták férfinak apám, aki testi és lelki gyötréssel, fegyverrel, vagy akár ostorral nevelte fel a gyermekeit - emlékezem vissza, mikor megverte Niklaust - de manapság már változnak az idők. Javaslom, szerezz be egy újabb kiadású naptárt. Olyan vagy, mint a vénemberek, akik erőtlenül sóhajtoznak egy padon, és a mai világot szemlélve a régi után sóhajtoznak, szüntelenül hajtogatva a "bezzeg az én időmben" kezdetű klisét. A férfiasság bizonyítéka, apám, nem a testi erőben rejlik, és nem a megfektetett nők számában, hiába is áltatod magad ezzel - teszem hozzá, aztán elkomorulok. Elvesztem szinte a hangomat is, mikor képmutatónak nevez. Egy szörnynek, aki elrejti a valódi mivoltát az úriemberség álcája mögé. Lelki szemeim előtt megjelenik ahogyan a kriptában vagyok, kiéhezve, meggyötörve lógok anyám láncain, és szinte látom magam előtt az elmémben lévő vörös ajtót, ahová az ezer év alatt végrehajtott bűneimet zártam. Torkom elszorul, szinte robban bennem az adrenalin, mintha még mindig anyám uralná az elmémet, és próbálná felszínre hozni bennem a vadállatot.
- Hallgass! - rivallok hirtelen apámra, és rácsapok az épület falára úgy, hogy megreccsen az egész. - Elég volt a szavaidból, nem hallgatlak tovább! - vicsorgok rá dühösen, és szemem alatt újfent megjelennek a fekete erek. - Két választásod van, apám. Vagy leteszed a fegyvert, és végre békét kötsz az öcsém létezésének tényével, vagy háborúba indulsz ellene. De tudd, ebben az esetben Niklaus nem lesz egyedül. Mert mellette fogok állni, ellened. És addig fogunk űzni és hajszolni téged, felcserélve az eddigi vadász-áldozat szerepeket, mígnem utol nem érünk, és miközben az öcsém kitépi a szívedet, és a fejedtől foglak elválasztani, hogy a világ megszabaduljon attól a szörnytől, amivé te fajzottál. Mert nem mi vagyunk a világ legnagyobb rémei apám, hanem te. Mi hát a válaszod?
Vissza az elejére Go down

avatar
Ősi vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans ♱
Hobbi & foglalkozás :
what do you think? ♱



A poszt írója Mikael Mikaelson.
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 17, 2015 4:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Elijah & Mikael
A magány a hatalom ára

 Mit tudsz te erről?Gyermek vagy egy férfi testébe zárva, Elijah! Úgy tekintesz a világra, mint egy kisded, folyton reménykedve, hiába csalódsz újra és újra! Reméltem, hogy az élet férfit farag belőled, de… látom nem sikerült. – amit csalódva veszek észre. Nem tudom, hogy mégis mikor jött el az a pont, mikor biztossá vált, hogy ez lesz belőle. – Úgy van, fiam. Szörnyeteggé lettünk. Olyan hatalmat idéztünk meg, aminek erejével nem voltunk tisztában, de az, hogy biztosította az életeteket,  pont elég volt. Mind szembenéztünk azzal, amik vagyunk, kivéve téged. Úgy ismernek téged, mint becsületes, szavatartó embert, de… mind tudjuk, hogy ez csak egy álca, igaz? E mögé rejted azt, ami valójában vagy. Az erkölcsödet, amit annyira dédelgetsz, könnyen félreteszed, ha érdeked úgy kívánja. Képmutató vagy, Elijah! – ez pedig nem illik egy igazi férfihoz. Egy férfi egyenes, ellenben Elijah csak annak mutatja magát. Ő az egyetlen, aki nem képes belátni, hogy valójában mivé vált az évszázadok alatt. Erről pedig már csakis ő tehet, hiába nem látja be.
 Valóban? Ez esetben pont egy ilyen illetőt védesz, Elijah! – mosolyogtam rá jó kedélyűen. – Érdekes, hogy pont Niklaus az, aki a leginkább elsajátította azon tanításokat, amiket nektek szántam. Szánalmas, hogy sokkal inkább fiamnak hívhatnám, mint téged. Bár… mint tudjuk, te épp oly rászolgáltál a szörnyeteg jelzőre, mint ő, csak szeretsz a szent képében tetszelegni. – nem bír megbékélni azzal, ami valójában, emészti őt a múltban elkövetett hibáinak súlya, ami kihat a jelenére is. Fájdalmainak forrása pedig legfőképpen az az ember, akiért egy ostoba téveszme miatt az életét is adná. Nevetséges. – Azt hittem, hogy ismersz, Elijah! – pillantottam rá komolyan.  – Igazságtalan harc lenne, nem lenne méltó. – ennél persze sokkal többről van szó, de ezt nem mondom ki. Akármi is történt, ő a fiam. Egy Mikaelson Mikaelson is marad. A saját vérem életét pedig nem fogom elvenni, akármennyire is ezen úton jár most. – A felesleges reménykedés miatt dobod el majd az életedet magadtól, fiam! Olyanért élsz, ki ezt nem teszi meg érted. Egy olyan családot próbálsz megmenteni, ami már rég szétszakadt, csupán csak nem mered elhinni. Kíméld meg magad a fájdalomtól és nyisd ki a szemedet! – apai jó tanács ez mindössze. Nehéz látni, hogy ily bolond módon eldobná magától az életét.

Roads • My son  Cool    • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Dec. 09, 2015 4:18 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

- Igen, hibáztál - válaszlom, bár én másképpen értelmezem ezt a szót, mint ő. - Ha nem szörnyeteg módjára, nem harcosként, fegyőrként neveltél volna minket, hanem szerető férfiként és apaként, most minden más lenne. Nem állnánk egymással szemben úgy, mint az ellenségek, akik egymás pusztulását hordják a kezükben - válaszolom. - Ha számodra az emberi érzelmek a gyengeség jelei, akkor gyenge vagyok. Inkább legyek ez, mint érzéketlen, könyörtelen barom, mint amilyen te vagy - teszem hozzá. - Hála legyen érte a sorsnak, vagy a régi idők isteneinek, hogy noha te vagy a nemzőm, nem hasonlítok rád. Életem legnagyobb terhe lenne ez a tény. És végtelenül ostoba is vagy, ha még mindig nem jöttél rá, miért védem az öcsémet. Azt mondod rá, szörnyeteg? Hogy elvett tőlem mindent, ami valaha fontos volt nekem? De hisz mind ilyenek vagyunk, apám. Mind rémekké váltunk, az éjszaka és az évszázadok démonjaivá. Úgy töltöttük el az elmúlt évezredet, mint a halandó emberek, ha olvasnak a kandalló előtt, de a mi könyvünk lapjai a századok voltak, és a tintánk a vér. Ha elítélném Niklaust, önmagamat is el kellene ítélnem. Mazochista pedig nem vagyok, sem álszent szerzetes - mosolygok aztán, és ez akkor sem fagy le az arcomról, amikor látom szemeiben felcsapni a düh villámait, mikor mellkason bököm. Sőt, szinte hájjal kenegeti lelkemet a tudat, hogy a jelek szerint van olyan, amivel nagyon is hatással vagyok rá.
- Ostobaság téged fenyegetnem? - kérdezek vissza. - Nem apám, nem támadlak meg. Mert veled ellentétben én nem hiszek az erőszak mindent felülmúló és felülíró létjogosultságában. Támadni csak az szokott, aki tisztában van a ténnyel, hogy nincs igazsága, és semmi mással nem tudja alátámasztani a téveszméit, csak erőszakkal és gyilkolással. Az csak a bolondok, és tehetetlenek fegyvere. Lássuk, te melyik vagy a kettő közül - állok meg előtte immár úgy, hogy mellkasunk szinte összeér. - Mutasd meg, mennyi él még belőled a férfiból, akit egykor szerettem és tiszteltem, és mennyi van belőled a szörnyből, amivé fajzottál. Gyerünk apám. Itt állok előtted védtelenül - tárom szét a kezeimet.
Egy mozdulatába kerülni kitépnie a szívemet, és jelen pillanatban nem tudom eldönteni, vajon megteszi-e vagy sem. Ha nem, akkor van remény Niklaus számára is, hogy a férfi, ki egykoron őt is fiaként szerette, és akiből a sértett büszkeség beszél a mai napig is, meglátja majd benne is a gyermeket, aki egykoron volt. Ha pedig megteszi... nos, az én életem véget ér. De Niklaus és Hayley számára tökéletes figyelmeztetés lesz, hogy legyenek óvatosak és éberek... és pusztítsák el a szörnyet, mielőtt az pusztítja el őket.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ősi vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans ♱
Hobbi & foglalkozás :
what do you think? ♱



A poszt írója Mikael Mikaelson.
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 07, 2015 4:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Elijah & Mikael
A magány a hatalom ára

Hibáztam. – vallom be, ahogy alaposan végigmérem őt, majd az arcomra undor ül ki. – Ha jól neveltelek volna, soha nem válsz ilyen gyengévé. Szánalmas, hogy mennyire érzelgős lettél. – ez egyszerűen tarthatatlan. Persze, mit is várhattam volna Elijah az örök tisztesség megtestesítőjét játszotta mindig is. Nagy kár, hogy ez csak egy álca. Valójában rohad legbelül. Ez ellen pedig nem tud mit tenni, az egyetlen megoldás a halál. Amit persze megkaphat, ha nagyon akar, ezzel viszont mit sem bizonyítana ostobaságán és naivságán kívül. – Mi sem bizonyítja jobban ostobaságodat! Szégyent hoztatok az őseitek nevére! De mind ketten tudjuk, hogy itt sokkal többről van szó, Elijah. Az igazság, hogy mit sem ér az életed. Niklausért áldoztál fel mindent, az életed is képes lennél érte, annak ellenére is, hogy amikor csak fájdalmat érzel, annak ő maga az okozója. Ha szerelmes voltál ő akarva-akaratlanul tönkretette azt. Ha békét leltél, ő háborúba rángatott téged. Ha pedig ellentmondtál… tiszteletre tanított. Amit, ahogy elnézem meg is tanultál. Egy önfeláldozó kutyát nevelt belőled. – amit talán még lenyűgözőnek is tartanék, ha nem lenne célom, hogy Niklaust egyszer, s mindenkorra az enyészetnek adjam át. Sem a teste, sem a lelke nem fogja túlélni a harcunkat. Ebbe Elijah beleszólhat, ha akar, de nem szívesen ölném meg a vérem.
Már önmagában azért a fejét venném, hogy megbökött. Az arcomra kiül a düh, a megvetés, ahogy végignézek rajta. Egykoron a családom harcosokból állt, kik a gyengeség minden jelét kiölték magukból. Én magam is előbb vetettem volna véget önszántamból az életemnek, mintsem hogy apám gyengeséget lásson bennem. A szavai hallatán az első gondolatom a szívének kitépése. Azonban ehelyett inkább csak gúnyosan rámosolygok. – Mondja ezt az ember, aki egyetlen nőt sem volt képes megóvni az életében. Nyomorékká váltál Elijah. Ha vágyakozol is valaha egy nő után, olyan mélyre temeted azt, hogy ne tudjon majd ártani neked. Ez pedig gyáva dolog, de azt hiszem meg sem kéne lepődnöm. – az anyja és én tettük azzá, ami most. Mi óvtuk meg az életét, bár ez hiba volt, mostanra belátom. – Remélj hát! Majd pusztulj vele együtt! – vak. Naiv és ostoba. Elvette az eszét az, ami nincs, és soha nem is lesz. Nem reagálok már a szavaira. Nem tudom megmenteni saját magától, és már értelmetlen is lenne, hogy ezen fáradozzak. Helyette inkább csak széttárom a karomat, arcomon pedig a ragadozó vonásai rajzolódnak ki. – Ostoba dolog engem fenyegetned! Támadj, ha elég eltökéltnek érzed magad! – hamarosan kiderül, hogy a józan eszét felülírja-e vajon a vak bizalom, amit a fattyú iránt érez. – Majd békélj meg a halál gondolatával! – harcban meghalni a legnemesebb. Mindketten tudjuk, hogy megölöm, ha rám támad. A kérdés csak az, készen áll-e mindent feladni egy értelmetlen összecsapásért.

Roads • My son  Cool    • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szer. Dec. 02, 2015 4:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Röviden felnevetek, és ebbe a hangba annyi gúny, annyi megvetés sűrűsödik, hogy még én magam is alig hiszem el.
- Hagy hívjam fel rá szíves figyelmedet "apám", hogy nincs szükség rá, hogy én hozzak szégyent a fejedre. Megteszed te ezt a nemes cselekedetet önmagad számára is - mérem végig tetőtől talpig. - Azt mondod, nem tudom, mi a megbocsátás? De igen, tudom. Ellentétben veled. Tudom, miket művelt Niklaus. Tudom, hányszor támadott rám hátulról orvul, hányszor szúrt oldalba, jelképesen és szó szerint is. Tudom, hogy megölte anyánkat, és hidd el, ha nem így lett volna, én magam segítettem volna abban, hogy elérje ezt a célját. Megbocsátottam mégis mindent. Egyetlen magyarázat van rá: ő az öcsém. Veled ellentétben engem nem érdekel, miféle vér csörgedezik az ereiben. Mindig is testvéremnek tartottam, így lesz ezután is - szögezem le ellentmondást nem tűrően. - Engem nevezel gyermeknek, és nem veszed észre, te magad mennyivel jobban szolgáltál rá erre a névre. Rabja vagy egy megszállott eszmének, egy hagymázos agyszüleménynek, egy rögeszmének, hogy bosszút állj valakin a puszta tényért, hogy él. Tényleg nem ismersz engem? Miért tudnék, vagy akarnék hinni bármiben is, amit mondasz? - használom aztán ki az alkalmat, hogy immár előttem áll, és mutatóujjammal mellkason bököm, tiszteletlenül, és nem is túl kíméletesen.
- Önmagad büntesd, apám. Mert ha anyám más valaki karjaiban keresett és talált vigaszt és szerelmet, az azt mutatja, hogy nem csak ember, de férfi sem voltál - vágom oda a véleményemet. - Szeretem az öcsémet, és ezen nem fogsz tudni változtatni semmiféle szentbeszéddel. Ábrándokat kergetek? Meglehet. De tudod apám, remények és álmok nélkül nincs értelme az életnek, még egy magunkfajta számára sem - fejezem be. - És a dolgok változhatnak. Vannak olyan tényezők, amik magában az ördögben is képesek felszítani a szeretet lángját, és képesek rá, hogy elhozzák számára a megváltást. Én pedig utolsó csepp véremig ezen fogok munkálkodni. Mindig őt fogom választani, örökkön örökké. És ha arra kérsz, támadjak azért, hogy bizonyítsam hűségemet és szeretetemet Niklaus iránt, hát akkor arra is készen vagyok! - csattan a hangom, mint az ostor, és fenyegetően kivillantom apám felé a fogaimat.



Vissza az elejére Go down

avatar
Ősi vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans ♱
Hobbi & foglalkozás :
what do you think? ♱



A poszt írója Mikael Mikaelson.
Elküldésének ideje Kedd Dec. 01, 2015 3:10 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Elijah & Mikael
A magány a hatalom ára

Úgy beszélsz, mint egy sértett gyermek.  – bizonyos tekintetben az is. Az é gyermekem. Azonban már régen elmúltak azok az idők, mikor ezeken dolgokat még számon tartottuk. Ahol tisztelet volt egykoron ott most utálat honol, hol pedig szeretet gyökerezett, ott a talajt gyűlölet mérgezi. Egyszer minden véget ér, vannak dolgok, amik nem élik túl az embert.
Ne hozz rám szégyent, Elijah!   – nevetek fel halkan a felvetésére. Nemes bosszú? Ebben csak azok hisznek, kik oly dolgokat akarnak látni, amik nem léteznek. Őket nevezzük gondolkodóknak, előrehaladottaknak, pedig csak ostoba és naiv emberekről van szó, akik valami olyanra vágynak, amire még ők maguk sincsenek felkészülve. És nem is lesznek. – Megbocsátásról beszélsz, de nem tudod, hogy mi az. Azt mondod, amit mások hallani akarnak, de legbelül te is pont ugyanúgy szomjazod a bosszút, mint mindenki más. Nem vagy különb, csak mert azt mutatod.  – úgy mosolygok rá, mint apa a fiára. Még mindig gyermek, mi sem mutatja ezt jobban, mint az értelmetlen elköteleződése.
Hagyom, hogy végigmondja, amit akar, nem szólok közbe. Kíváncsian ízlelgetem magamban a szavait, megemésztve őket, némelyen jót mulatok. Ő ezt nem értheti meg. Nem apa, és nem is lesz az. Nem fog majd olyan helyzetbe kerülni, mint amilyenbe Esther és én kerültünk. A család fontos, ezt jól látja. Azonban nem veszi észre, hogy a család, aminek az összetartásán úgy dolgozik, nem létezik. Megöltük, tönkretettük.
Örökkön örökké…   ismételem meg a szavait és most én teszek felé egy lépést. – Nem vagy tisztában azzal, hogy ez mit jelent. A te életedben semmi nem érte meg azt, hogy ilyet mondhass róla. Vagy talán volt bármid is, amit képes voltál megvédeni? Mondd csak, mit éreztél mikor Niklaus a boldogságoddal mit sem foglalkozva egy ostoba és önző tette miatt elvesztetted a nőt, akit szerettél? Szeretet… egy apának erőssé kell tennie a gyermekeit, az anyjuk szereti őket.   – a családom már az én születésem előtt is ezt vallotta. Apám keményen bánt velem,  mindent megtett, hogy férfit faragjon belém, én pedig inkább szúrtam volna magam szíven, semmint hogy szégyent hozzak rá, vagy gyengének lásson. – Niklaus minden fájdalmad forrása, Elijah. Amíg ő él, addig te csak olyan ábrándokat kergetsz, amikben újra és újra csak csalódnod kell. Örökkön örökké. Ezt mondtad. Bizonyára akkor is így gondoltad ezt, mikor a testvéred végezni akart Rebekah-val.  – a másvilágon az ember sok mindent lát és hall. Kikövetkezni sem lehet nehéz. Marcel és Rebekah miatt jöttem ide száz évvel ezelőtt, hogy leromboljak mindent, amit Niklaus felépített. Elüldöztem az uralkodót a királyságából. – Vagy mikor egy koporsóba dugott téged és a testvéreit büntetésből. Nem látsz semmit, Elijah, ahogy azt sem értheted meg, hogy miért nem létezik az, amiben hiszel. Nem vagy apa. Akármit is gondolsz rólam,elfelejted, hogy miattam vagy most itt. Ahogy elfelejted azt is, hogy Niklaus mit vett el már ezer évvel ezelőtt tőled és tőlem is.  – ő vitte el Henriket, hogy meglessék a vérfarkasokat. Ostoba tette akkor lett volna igazságos, ha ő veszik oda.
Nem szándékozom távozni a városból.   – rázom meg a fejemet és ellépek mellőle, egy ideig hátat fordítva neki, de aztán ismételten szemtől szemben állunk. – Bocsássak hát meg? Bocsássam meg, hogy meghalt miatta a fiam miután a lányomat is elvesztettem? Vagy hunnyak szemet afelett, hogy a feleségem egy állattal hált, szégyent hozva rám? Nézzek félre azok után, hogy az a fattyú végzett a feleségemmel?   – ez nem ilyen egyszerű, és legfőképpen nem így működik. – Nem, Elijah. Ha mindenképpen bizonyítani akarsz, hát rajta, támadj meg! Dobj el magadtól mindent és tégy a kedvére!  – közelebb lépek, pár lépés lehet már csak köztünk, de nem támadok. – Képes vagy-e a saját magad életén kívül feláldozni mindenki mást, akivel törődsz, csakhogy megvédd őt?   – hiszen, ha megölöm őt, azzal  magamra haragítom a barátait, a szerelmét, mindenkit. Nem célom az értelmetlen vérrontás, de megvédem magamat, ha kell.

Roads • My son  Cool    • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 26, 2015 4:37 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

- A halál ajtaján való ki-be lépkedés helyett választhattad volna azt is, hogy rád rohadjon az a bizonyos ajtó. Jót tettél volna az egész világgal - válaszolom kimérten és fagyosan. Egyetlen győzködő, magyarázó vagy kioktató szava sincs semmiféle hatással rám. Régen volt már, amikor úgy csüngtem a szavain, néma áhítattal, mint még talán senki más. Akkor a számomra még apa volt, a szó legszorosabb értelmében. Valaki, akit tiszteltem, és akire felnéztem. Most magával a pokolbéli ördöggel is szívesebben cimborálnék vagy kötnék alkut, mint vele.
- Bosszúszomj - ízlelgetem a szót. - Csak az őrültek hiszik azt, hogy a bosszú megold mindent. A nemes bosszú fogalmáról még nem hallottál? - érdeklődöm. - A megbocsátás néha nagyobb fájdalmat és tehetetlenséget szül, mint a meddő és hiábavaló harc - kezdek el közeledni Mikael felé. - És hogy a kérdésedre válaszoljak: igen, ha kell, Niklaust választom. Miért is lenne ez másképpen? Hagy világítsak rá valamire, apám - nyomom meg kissé gúnyosan az utolsó szót. - Azt kérded, miért vagyok biztos abban, hogy hasonló helyzetben az öcsém miért a családot választaná. Három oka is van. Az első, hogy Niklaus életében sosem volt más, csak félelem, és gyűlölet, aminek a magvait te hintetted el benne. Te tehetsz róla, hogy ez a gyűlölet nem maradt mag, vagy nem enyészett el, hanem óriási fává terebélyesedett. Akkorává, hogy még te magad sem látszol ki az árnyékából, ezért megpróbálod elpusztítani. Meddő ötlet, hidd el nekem. Az egyetlen, akitől az öcsém szeretetet kapott gyermekként, a testvérei voltak. És ez a kötelék nyomot hagy az emberben. Akkor is, ha nem mindig látható. A másik okom, hogy tettünk egy ígéretet. Örökkön örökké. És bármily sátánnak is tartod magadban Niklaust, ő ugyanúgy állja a szavát, ahogy én is. Harmadrészt... nos, ezt nem osztom meg veled - mosolygom el magam. - De ha kissé csillapodna a benned lángoló gyűlölet, legalább olyannyira, hogy utat engedjen némi józan észnek, te is belátnád, hogy a dolgok változhatnak. Ugyanúgy, ahogyan az emberek is. És ha a reményeim mégis hamisak, akkor ez egyedül az én lelkemet fogja rombolni. Neked semmiközöd hozzá - válaszolom. - És most tűnj el, és hagyd magad mögött ezt a várost, mihamarabb. Megvetlek, de nem tévesztem szem elől a tényt, hogy a nemzőm vagy. Ennélfogva nem akarlak bántani. Ne kényszeríts erre, mert ha kell, megteszem. Esküszöm rá.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ősi vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans ♱
Hobbi & foglalkozás :
what do you think? ♱



A poszt írója Mikael Mikaelson.
Elküldésének ideje Szer. Nov. 25, 2015 3:53 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Elijah & Mikael
A magány a hatalom ára

Mosolyogva hallgatom őt, nem szólok közbe, nem zavarom meg a rövid kis szónoklatában, hagyom, hogy elmondjon mindent, amit csak akar, habár talán ennyi idő arra nem lenne elég. Akárhogy is, egy rövid időre hagyom őt beszélni anélkül, hogy megakasztanám. A családom egysége megbomlott abban a pillanatban, mikor abban a hitben cselekedtünk, hogy megóvhatjuk az életüket.
A halál csak egy másfajta élet, Elijah. Ugyanúgy ki lehet lépni az ajtaján, ahogy beléptél rajta.  – a halál nem az üres semmi, annál kicsit több, de mégis kevesebb. Nyilvánvalóan rosszabb, mint ez a fajta lét, ugyanakkor az is csak egy alternatívája annak, amit itt megélünk. – Vannak dolgok, amik nem változnak. A bosszúszomj ül el, míg ki nem elégítik. Neked is tudnod kéne ezt.  – Niklaus már tudja, aki viselt hosszantartó háborút, az pontosan tisztában van ezzel. A bosszú olyan, mint egy fenevad. Nehéz bezárva tartani, kiengedve pedig nem tudjuk korlátozni, akkora pusztítást végez, amekkorát csak tud. Ez hol eredményes, hol kevésbé az.
Tehát menthetetlen vagyok? Ezt akartad mondani, igaz? – elhallgattam néhány pillanatra és halkan felnevettem. – Érdekes. Niklaus minden gonoszsága és vérszomja ellenére a te szemedben megmenthető. Mégis miért? Hányszor kell még egy koporsóba dugjon téged, hogy megjöjjön az eszed, fiam? – elvakította őt a nem létező testvéri kötelék, amiről inkább csak álmodozott mindig is. Nem hibáztattam érte, azonban már közel sem mondható gyermeknek, meg kellett volna már jönnie az eszének.
Az életed adnád érte? Ez… felettébb ostoba és naiv tett lenne. – csóválom meg a fejemet kissé lemondóan. – Niklaus vajon mgtenné-e? Feláldozná az életét, hogy megmentsem téged? Vagy elmenekülne, mint tette azt száz évvel ezelőtt?  – szerintem ő is pontosan tudja a választ erre a kérdésre. Niklaus a természetéből adódóan képtelen az önzetlenségre, magát helyezi mindenki elé. Ez nem gyengeség, ez a túlélés egyik kulcsa, ugyanakkor a többség szemében szörnyen nagy bűn, de mit várnak egy szörnyetegtől? – Hamis reményeket dédelgetsz csak csupán, Elijah. Küzdesz valamiért, ami már régen meghalt, csak mert képtelen vagy elengedni. Ezért még Niklaust is képes vagy védeni. Tőle remélnéd a megváltást? A szenvedésen kívül nem kapsz tőle semmit sem. Egy nap, ha szerencséd van, talán gyorsan végez majd veled dühében. Ha még szerencsésebb és okosabb vagy, talán megelőzöd és életben maradhatsz.  – de az erkölcs… az erkölcs, amit olyan fontosnak tart egy ilyen romlott világban, az nem hagyja őt. Megköti a kezeit és eleve halálra ítéli. Ezt még nem ismerte fel, de garantáltan észre fogja venni, hogy nem lehet szentként élni egy olyan világban, amit behálóz a bűn.

Roads • My son  Cool    • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Kedd Nov. 17, 2015 4:46 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Néhány lépés után megállok, zsebre vágom a kezeimet, és a kedves, ugyanakkor idegesítő és semmi jót nem ígérő mosolyom továbbra sem távozik az arcomról.
- Bocsáss meg ha ezt kell mondanom, de momentán nem látok itt semmiféle apát, csak egy szörnyet, ami egy szülőből fejlett, és akivé az az ember fajult, aki egykoron életet adott nekem - válaszolom végül. - Oh, és igen. Botorság volt részemről feltenni a kérdést, mit keresel itt, bár a lényeg nem a céljaidra vonatkozott, hanem arra, hogyan térhettél vissza a nyilván külön számodra szabott pokolból, ahol remélem, eddig rohadtál - vonom fel a szemöldökömet. - A céljaidat ismerem. Nyilván még mindig a régi, és unalomig ismételt lemez. Niklaus - biccentek. Elég erősen kétlem, hogy apám azért jött volna ide - mindegy, mi módon - hogy keblére ölelje az öcsémet egy bocsánatkérés kíséretében. Hiába, akinek évszázadokkal ezelőtt teljesen elmentek otthonról, attól ne várjunk emberbaráti tetteket.
- Nos, azt kell hogy mondjam neked, nem próbálok a... hogy is fogalmaztál? Á igen... a nem létező lelkedre hatni. Hiábavaló lenne. Ugyanakkor megállítani sem foglak, hiszen nyilván erősebb vagy még nálam, mindannyiunknál is. Azt már nem tudom, hogy az idősebb, vagy az őrültebb ereje szorult-e beléd - nézem a férfit, aki annak idején az "apám" fogalmát hordozta, ma viszont csak egy idegen, egy gyilkos, aki iránt semmit nem érzek a megvetésen, és gyűlöleten kívül.
- Ugyanakkor viszont fel kell hogy hívjam a figyelmedet, hogy egyikünk sem az a kölyök már, akik halálra rémülve ültek vagy álltak előtted, ha a tekintélyed és az akaratod így kívánta. És légy tisztában azzal is, hogy ha az öcsémig akarsz eljutni, akkor én leszek az első, aki az utadban áll. Velem kell megküzdened, és legyőznöd ahhoz, hogy a közelébe kerülj. És mint tudod, tőled tanultam harcolni, és nem adom könnyen a bőrömet. Ezt pedig bármikor készen állok bebizonyítani neked. Akár itt, ebben a pillanatban is.
Vissza az elejére Go down

avatar
Ősi vadász •• vad játszmák, féktelen éjszakák; csak a prédára várunk
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
New Orleans ♱
Hobbi & foglalkozás :
what do you think? ♱



A poszt írója Mikael Mikaelson.
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 16, 2015 6:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Elijah & Mikael
A magány a hatalom ára

Egy apa mindig örömmel látja, hogy nem veszett el az, amit tanított. – mondom elégedett mosollyal az arcomon. Jelen esetben ez nem más, mint a kivívott, beléjük nevelt tisztelet, amivel adózniuk kell irántam. Vagyis inkább kellene, hiszen a történtek fényében a legkevésbé sem lehetne azt mondani, hogy ez még a mai napig is így van. – Te megértetted azt már kölyökként is, amit Niklaus képtelen volt. Igazán nagy kár, hogy ennyire vak vagy irányába, fiam.  – az ember tanul a hibáiból, de úgy látszik Elijah erre képtelen. Látta mit tettem mikor először jártam itt, hiszen ott volt, és azt is pontosan tudja, hogy Niklaus milyen ördögi tetteket hajtott végre pusztán csak szórakozásából. Ha engem szörnyetegnek hív, milyen jelzővel illetné a fattyút? Mégis védi őt, hisz benne, mert igyekszik erkölcsös maradni. Csakhogy ez esetben hibás az a fenemód híres erkölcsi rendje.
Elhiszem, de te is hidd el, mikor azt mondom, hogy a jelen pillanatban nem kívánom folytatni a száz éve abbahagyott ”beszélgetést”. – mintha azt érezném rajta, hogy tart tőlem. Jól is teszi, minden oka meg van rá, de nem kívánok most harcba szállni vele. Ostoba és felelőtlen dolog lenne, jelenéltem amúgy is csak idő kérdése volt, hogy mikor szúr majd szemet. Ezután a találkozó után talán végre történni is fog valami. – Gyanítom erre a kérdésre már te magad is tudod a választ.  – sőt, biztosan. Én nem tudok olyan vakon és naivan hinni Niklaus-ban, ahogy ő teszi. Az én nevemet érte megcsúfolás mikor megszületett, és az én feleségemmel, a tulajdon anyával végzett pusztán amiatt, mert segíteni akart rajta. Régimódi vagyok, főleg egy ilyen világban, ha elvesznek valamit tőlem, hát bosszút állok, ezt teszi az ember amúgy is, mióta csak a Földön jár. Nem kérem tőle, hogy értse meg azt, ami bennem dúl, elvégre én sem kívánom őt megérteni. Egyszer már próbáltam ráébreszteni arra, hogy helytelenül cselekszik. Sajnálatos látni, hogy a családom idáig jutott, de van, amin már csak a tisztítótűz segít, ez lennék én. – Ne fáradozz azzal, hogy megpróbálsz megállítani, vagy a lelkemre hatni. Mindketten tudjuk, hogy elkerülhetetlen a vég. – el sem tudtam volna képzelni, hogy egy nap majd idáig jutunk. Hogy a gyermekeim majd egy fattyút védve készek az életüket kockáztatni, hogy megóvják őt tőlem. Felteszem, soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy Niklaus őket vagy saját magát választaná-e egy hasonló helyzetben.

Roads • My son  Cool    • ©
Vissza az elejére Go down

avatar
Eredeti •• Egy vagyok a legidősebbek közül, add meg a tiszteletet
Chatkép :

Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
A város megóvása



A poszt írója Elijah Mikaelson
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 14, 2015 10:16 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Bárkire számítottam volna, aki megjelenik, hogy elűzze a nyugalmamat. Egy részeg matrózra, egy magát kellető szajhára, egy törvényt szegő, áldozatra váró vámpírra. De arra, aki most elém lépett a félhomályból, végképp nem számítottam. A pokolbéli sátán személyesen jelent meg előttem, igaz, szárnyak, szarvak és paták nélkül, apám képmását hordva magán. Ez a kép pedig rosszabb volt minden rémálomnál, Niklaus minden apokliptikus tetténél.
- Apám - szalad ki a számon a szó a döbbenettől, realizálva ezzel, hogy amit látok, a valóság. Hátrálok néhány lépést, többet csak azért nem, mert mögöttem ott sötétlik az éjszakai óceán. Az érzéseket, amik támadnak bennem, meg sem kísérlem szétválogatni. Végigborzong bennem a tisztelet, amit annak idején belém neveltek, hiszen ember korunkban, fiatal fiúként apám volt a számunkra, és a falu számára is a testet öltött isten. A harcos, a vadász, a vezető. Noha ez a tisztelet már már megkopott bennem, a nyomai - a jelek szerint - még máig a lelkemben ülnek. De emellett ott van a rettegés, az undor, és a gyűlölet, és ezek az érzéseket felül írják az ezer éve belém nevelt programot. Évszázadokig tartó menekülés volt az osztályrészünk, az őrült megszállottságának köszönhetően, hogy az öcsémet eltapossa, és megbüntesse azért a "bűnért", hogy pusztán megszületett.
Más alighanem fejvesztve menekülne, és rohanna ki a világból, de én nem teszem. Egyrészt, mert sosem adnám meg neki ezt az elégtételt, másrészt pedig azért, mert már nem vagyok az a kisfiú, vagy ifjú, aki rajongó csodálattal néz fel arra a szörnyre, amivé nemzőm fajlott évszázadok alatt.
- Volt már üdítőbb találkozás is az életemben, mint téged látni - jegyzem meg, és arcomon megjelenik egy rám jellemző mosoly, miközben közelíteni kezdek felé.  - Mondd, miért hozott ide az ördög?

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vissza az elejére Go down
 

Dokkok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Külterület :: Kikötő
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Vas. Okt. 14, 2018 8:53 am




Álarc nélkül
- itt vagyunk -



Nincs


Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
4
8
vámpír •
7
12
ősi vámpírok •
2
4
Vadászok •
1
4
Boszi / mágus
10
3
Vérfarkas •
5
9
hibrid •
2
1
vámpírboszi •
6
4
Animágus •
0
3
dhámpír •
4
2
tündér •
2
1
Farkasboszi •
2
1
druida •
1
3