Céltudatos, törekvő férfi, ugyanakkor nemesi neveltetése miatt kissé a múltban él. Apja sosem törődött vele, ezért anyja és nagynénje, valamint annak családja nevelték fel, emiatt gyakran affektál, gesztusai szélesek, olykor enyhén kígyó-szerűek. Biszexuális, örömét leli férfiak és nők társaságában is, és ezt hajlamos idegesítően túljátszani. Nemesként megszokta, hogy mindig az övé az utolsó szó, akaratosságával gyakran az őrületbe kergeti környezetét. Olykor ostobának tűnhet, hiszen olykor addig provokál másokat, míg azok meg nem próbálnak kárt tenni benne valamilyen módon, ám ezzel csak azt próbálja kifejezni, hogy törődik velük. Szabad erkölcsű férfi, aki nyíltan hangoztatja, hogy neki nincsenek titkai, és arcpirító szabadossággal képes beszámolni még a legintimebbnek tűnő dolgokról is. A saját szabályai szerint él, és csak igen kevesektől fogad el utasításokat. Bár vaj szíve van, és ha valaki tudja a módját, szinte kenyérre lehet kenni, megköveteli, hogy bizonyos kereteken belül tiszteljék, és féljenek tőle. Tehetséges hipnotizőr, bár elég ritkán gyakorolja ezt a képességét, és főleg állatokon. Sajátos perverziói egyike, hogy ízletesnek tartja a vámpírvért, és szívesen harap meg más vámpírokat is.

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Még a fülemben cseng a hangja annak a zenedoboznak, ami egész gyerek koromban az altatódalt játszotta nekem. Házasságon kívüli gyerek voltam, apámról nem túl sokat tudok. Talán ha öt éves lehettem, amikor anyám behívatott a mályva szalonba. Gyakran tartózkodott ott, hódolói körében, akikből számtalan akadt, minden ujjára, mégsem ment férjhez soha. Az a nap más volt, fekete ruhába öltözött és nem volt hajlandó fogadni senkit a családtagokon kívül. Az ölébe húzott, ami szokatlan volt tőle, általában nem viselkedett tipikus anyaként. Láttam, hogy a szemei beesettek és körben vörösek, és mint minden naív gyermek, én sem gondolkodtam, mielőtt beszéltem.
- Sírsz, anyám?
- Nem, fiam. Jól jegyezd meg, a legszebb ajándék, amit adhatsz valakinek, azok a könnyeid. Ezért soha ne sírj, csak ha valaki igazán megérdemli.- felelte, és magához ölelt. Később tudtam meg Helena nénitől, hogy aznap kapta meg apám esküvőjének hírét. Bár számára anyám csak egy futó kaland volt, egy trófea a sok közül, és nem is érdekelte őt, hogy a kis együttlétükből gyermek fogant, ő volt az egyetlen férfi, akit anyám valaha is szeretett. Soha nem ment férjhez, senkit sem talált méltónak a szerelmére apám után. Persze a szerelem és a testiség két teljesen különböző dolog. Sokat hallottam veszekedni őket a nagynénémmel, aki tisztes, férjezett hölgyként gyakran szidta a húgát szemérmetlen dorbézolásai miatt. De anyámat nem érdekelte, ő ilyen volt. A világ általam ismert legnagyobb szajhája, és én mégis, mind a mai napig felnézek rá, mert bármit tett is, valahogy mindig megmaradt úrinőnek. A gyermekkorom többnyire nyugodtan telt, mint akkoriban minden nemes ifjúnak. Zenét tanultam, tudományokat, festészetet, kardforgatást, és lovaglást unokafivéremmel és kedvenc játszópajtásommal, Herbert Victorral, Helena néni és Jeremy bácsi fiával. Herbert öt évvel volt idősebb nálam, mégis olyan volt nekem, mintha a bátyám lett volna. Ő volt a hősöm, a példaképem, akivé később én is válni akartam. Nagyapámnak, Victornak, három lánya volt, sorrendben Helena, Hedwig és Magdalena. Magdalena néni még a mi családunk mércéjével mérve is különös volt, nagyszüleim halála után valószínűleg az örökségen kapott hajba nővéreivel. Egy éjjel összecsomagolt és elhagyta a birtokot, sosem láttuk többé, az igazat megvallva, azt sem tudom, él-e még, de állítólag férjhez ment egy Hector de la Rosa nevű spanyol nemeshez, és a középső fiuk Bartholomeio bosszantóan gyakran teszi nálam tiszteletét, míg a másik kettőről kellemetlenül keveset tudok. De visszakanyarodva történetem eredeti fonalához, Helena néni volt a legidősebb hármuk közül, így unokafivérem, Herbert volt az örökös a család következő feje. Az ő oktatására természetszerűleg több időt és energiát fordítottak és amíg politikával, joggal és hasonló badarságokkal tágították a fejét, én a birtok egyik eldugott vadász lakjában, erdei állatokon kísérletezve tanultam meg a képességemet. Anyám sosem kötötte az orromra, hogy Arexion Sansar, a férfi, aki egy röpke éjszakával hozzájárult a megszületésemhez, vámpír volt. Mindig is különös vonzalmat éreztem a vér iránt, de a mi családunkban oly’ kevés dolog számít különösnek, hogy rokonaimnak ez már fel sem tűnt, így félvámpírságom sokáig titokban maradt. Mint a nevünk is mutatja, a családom – leszámítva a de la Rosa ágat- német, így meglehetősen sok hús félét fogyasztottunk, amik kielégítették a vérszomjamat. Akkoriban az emberek élete rövidebb volt, nem éltek hetven, nyolcvan évet, így minden korábban történt. Tizenhárom éves voltam, amikor unokafivérem olyan dühödten törte rám a szobám ajtaját, hogy attól tartottam, kárt tesz bennem. Mint később megtudtam, nem rám volt dühös, hanem a helyzetre, amibe nagynéném és nagybátyám hozták. Közölték vele, hogy rövidesen ideje feleségül vennie a lányt, akit eljegyeztek vele, még születése környékén. Ha jól emlékszem, Lisbeth-nek hívták és angol volt. Aki látta már kívülről a birtokunkat, sejtheti, hogy meglehetősen izoláltan éltünk, mint az akkoriban a nemesi családoknál szokás is volt. Először nem értettem a feldúltságát, de később elmondta nekem a titkot, amit úgy sejtem, még Helena néni sem tudott: Herbertet nem izgatta fel egy női test, bár természetesen csapta a szelet a hölgyeknek a bálokon, ahogy illett, a valóságban teljesen hidegen hagyták őt. Finoman fogalmazva akkor éjjel vesztettem el az ártatlanságomat, és cseppet sem bántam. Az első alkalmat még számtalan másik követte, hét boldog, mámoros éven keresztül, még a házassága után is. Bár nehezére esett, de a család örököseként tette a dolgát, és pár hónappal az esküvőjük után Lisbeth terhes lett, ám nem sokkal később elvetélt, amibe ő maga is belehalt. Őszintén mondom, hogy semmi közöm a történtekhez. Húsz éves lettem, majd lassan közeledett a huszonegyedik születés napom. Öt éve súlyos járvány tombolt az egyik birtokhoz közeli  városban, ezrek haltak meg. Először anyámat veszítettük el. Hódolói egyikétől kapta meg a betegséget, és amikor erre rájött, úgy döntött, nem várja meg, hogy a tüdőbaj végezzen vele, lassan, fájdalmasan emésztve fel szépségét. A park egyik fájára akasztotta fel magát. Helena néni találta meg. Nem tudom, vajon mit érezhetett, gyanítom minden veszekedésük ellenére a szíve legmélyén szerette a húgát, de nem sírt előttünk. Erős nő, talán még anyámnál is erősebb. Lesújtott a veszteség, ami még közelebb sodort minket Herberttel. Szinte elválaszthatatlanok voltunk, minden időnket együtt töltöttük. Úgy vélem, a szülei akkoriban jöhettek rá a másságára és kötődésünk okára. Nem bánták, a mi családunkban az ilyesmi nem számított túl különösnek vagy vérlázítónak. Nem tudom, pontosan hogyan történhetett, de Herbert is megfertőződött. Az arca sápadt lett, a szemei beesettek, eltűnt belőlük a csillogás. Fogyott, akár a hold, és én képtelen voltam végignézni,és várni, hogy elveszítsem őt. Úgy döntöttem, saját kezembe veszem az irányítást. Titokban hagytam el a birtokot, még Helena néni, akit második anyámnak tekintek, sem tudott róla. Úgy osontam le az istállóba, akár az árnyék, hipnotizálva minden utamba kerülőt. Elkötöttem Cukit, és Anglia felé vettem az irányt, hogy felkeressem Arexiont, a férfit, akit húsz évem alatt egyszer sem látta. Inkább nem taglalnám a huza-vonát, ami köztünk végbe ment az elkövetkező egy hétben. Árnyékként követtem mindenhova, és követeltem tőle, hogy tegyen vámpírrá. Soha életemben nem voltam még ennyire elszánt, de örökké ott lebegett a lelki szemeim előtt haldokló unokafivérem arca. Bármit képes lettem volna megtenni, hogy megmenthessem őt. Végül elfogyott a türelme. Egy kisebb faluban jártunk, fogalmam sincs, mit akarhatott ott, de egyszer csak felém fordult, gyorsabban, mint ahogy bárki, akit ismertem képes volt mozogni, és nekicsapott a falnak, akkora lendülettel, hogy biztosra vettem, legalább három bordám látta kárát.
- Ezt akarod? A halált? Az örök éhséget?- sziszegte a képembe. Talán azt várta, hogy majd megrémülök tőle, de elszánt voltam. Ez volt az egyetlen esélyem, hogy megmentsem Friedrich-et.
- Igen. Ezt akarom.- Ha azt mondanám, a harapása fájdalmas volt, meglehetősen nagyot hazudnék. Emlékszem, szinte üvöltöttem a kíntól. Nem is harapott, inkább mart, agyarai nyoma hosszú évekig tisztán kivehető volt a bőrömön, mára már csak két fehér csík emlékeztet rá, amit a magas gallér jótékonyan eltakar. Az igazat megvallva nem emlékszem rá, mit műveltem, csak arra a tomboló, őrjöngő éhségre, a látásomra ereszkedett vörös ködre, az eltörő csontok roppanására, a szakadó szövetek nyers hangjára. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor lassan felszállt a vörös köd a szememről, a csillagokat láttam sziporkázni, és éreztem a vér átható szagát mindenhol. Mészárszékké változtattam az egész falut, apámon és rajtam kívül senki sem maradt életben. Fogalmam sincs, hogy nem tudott, vagy nem akart leállítani. Úgy hagytuk magunk mögött a véráztatta, holt testekkel borított utcákat, mint a halál néma hírnökei. A kastélyáig nem váltottunk szót. Emlékszem rá, az arca milyen sápadt volt, a tekintete milyen rideg. Bár végre életemben először találkozhattam vele, ugyanolyan idegen és nem kívánatos voltam számára, mint eddig. Ahogy hazafelé vágtattam, a mardosó éhségen kívül feltámadt bennem még egy érzés. A feleslegességé. Akkor fogtam csak fel, hogy nem kellettem. Ahogy megláttam a távolból a családi kastély ablakaiban elszórtan égő fényeket, tudtam, hogy nem tartozom ide. Ahogy sehová máshova sem. Nekem, Friedrich Heinznek nem volt hely a világban. Ahogy beléptem a máskor vakítóan kivilágított előcsarnokba csak a puha, sűrű csend és sötétség fogadott. Sem nagynéném, sem nagybátyám, sem a személyzet nem jött ki köszöntésemre. Unokafivérem, a férfi, akit teljes szívemből szerettem, akinek az éj sötétjében elsuttogtam legféltettebb titkaimat, meghalt, mire hazaértem. Képtelen voltam tovább ott maradni, megfojtott a bűntudat, a családi kúria több száz éves falai hihetetlen súllyal tornyosultak körém, és ezt képtelen voltam elviselni. Felkaptam Cuki hátára, és elvágtattam. Nem néztem sem a távolodó otthonomat, sem az utat. Bíbor könnyeimtől nem láttam semmi, hagytam, Cuki hadd menjen csak, amerre akar. Időm nagy részét ezt követően bolyongással töltöttem, bejártam az egész világot, olyan helyeken fordultam meg, és olyasmiket láttam, amiket el sem hinne nekem senki, ha elmesélném, de sehol sem leltem új otthonomra, így végül hazatértem Németországba. Sok minden történt. Az a Németország, amire emlékeztem, eltűnt, és egy egészen új állt a helyén, amit még nekem magamnak is hosszan kellett tanulnom. Bár hatalmas volt a kísértés, mégsem voltam képes hazamenni. Számtalanszor kaptam rajta magam, hogy ott toporgok a birtok hatalmas intarziás kapui előtt. A szívem megremegett, valahányszor megrebbenni láttam a függönyöket, valahányszor megreccsentek a ház korhadt falépcsői. Vártam, hogy a verandára lépjen Ő, és hazainvitáljon, azzal a különös, fél oldalas mosolyával vonva játékosan felelősségre: „Heinz, wo warst du denn?” Aztán újra és újra rádöbbentem, hogy Ő már nincs többé. Senki sincs többé. A birtok üres, és elhagyatott. Egyedül, céltalanul várja a pusztulást, akár csak én magam. Akkoriban kezdtem el fellépni az egyik színházban, akkor még névtelen kis senkiként, de természetesen mind a képességemnek, mind anyámtól örökölt kiváló génjeimnek hála hamar a reflektorfényben találtam magam, és együtt emlegettek a legnagyobbakkal. Az egyik fellépésem során megismerkedtem egy fiatal színésznővel, aki igazán különleges hatással volt rám. A neve Isabelle Trancy volt és a legbámulatosabb nő volt, akit csak ismertem. Nem félt tőlem, sőt úgy tűnt, mintha mágnes vonzana minket. Az, hogy igencsak működött közöttünk a kémia, cseppet sem meglepő, hiszen világjárásom során számtalan férfit és nőt vittem az ágyamba, de ő más volt. Unokafivérem halála óta először bíztam meg valakiben. A titkaim, a múltam, a félelmeim, a terveim….minden biztonságban volt nála. Azt hiszem, bizton állíthatom, hogy szerelmes lettem, és ez megrémisztett. Nem akartam, hogy ő is arra a sorsra jusson, mit az utolsó személy, akit szerettem, így elhagytam őt, és visszatértem Drachelsburgba, a városba, ami felett évszázadok óta a családom uralkodott, és amiről a nevünket kaptuk. A vámpír világban lassan elterjedt a hírem, és nem sokkal később, levelem érkezett, parfüm illatú, pecséttel lezárt levél. Egész lényemben remegni kezdtem, amikor megláttam a családi pecsétet. Helena néni és Jeremy bácsi vámpírrá váltak, és hazavártak engem. Az volt életem egyik legboldogabb napja. Bár a találkozást Bartholomeio-val szívesen kihagytam volna, jó volt ismét otthon lenni, találkozni az egyedüli rokonaimmal.