Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Savannah Retro Club

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 18, 2014 6:21 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
***
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 18, 2014 6:29 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
natasha & james
I see you again...
" - Ez nem indul, apa! - szóltam oda az autó elejénél szorgoskodó férfinak, akinek a feje ki sem látszott a kocsiból származó olajnyomokból.
- Próbáld újra, fiam - jött a felelet abból a szájból, melyet esetek többségében nem hagy el kulturált beszéd. Velem ritkán engedi meg magának amúgy is, hogy úgy beszéljen. Katerina és anya gyakrabban áldozatául esnek, melynek következtében nem tudom, mit kellene gondolnom az apámról. Engem nem bánt, de akiket szeretek, azokat... igen.
- Most már beindult! - örült meg a hangom, ahogy hallottam a motor zúgásás, és az nem állt le másodperceken belül sem.
- Jól van, Jamie - jelent meg a szemem előtt apám, aki az ujjait törölgetvén, büszkén mosolygott rám, de ahogy ezt tette, ráncai kirajzolódtak homlokán. - Ilyen alapvető dolgokat számodra is meg kell tanítanom. Te vagy az egyetlen fiam... a húgodhoz nem fűzök reményeket - jegyezte meg morogván, de nem mozdultam. A húgom csak tizenkét éves, mégis mit várhatna tőle ebben a korban? - Ne hagyd senkinek, hogy eltereljenek az útról. Sikeres leszel ott, ahová majd mész innen - veregette meg a vállam. - Megadatik majd számodra mindaz, amely nekünk itt a világ háta mögött csak keveseknek. A nevedet ismerik majd... a nők a lábaid előtt fognak esedezni egytől egyig. DE - emelte fel aztán ujját, tekintete pedig megtelt huncut fénnyel. - Előtte engedd ki a szomszéd macskáját a pincéből, ahová zártad. Az az ideges banya már hajnalban is kereste - forgatta meg aztán a szemét, én pedig a magam csibészes vigyorával szót fogadtam neki. NEm volt rosszallás a hangjában. Tőle sosem féltem ilyen ügyekben, anya viszont előszerettel büntetett meg, ha tudomást szerzett arról, hogy a szomszédok holmijaival kacérkodom.
Ahogy a pince felé indultam, majd kinyitottam az ajtót, a macska nagy jávogással futott ki. De nem érdekelt. Apám szavai visszhangot vertek a fejembe. A nők esedezni fognak a lábaim előtt..."


Ez a jelenet zajlott le a szemem előtt, mikor egy újabb kortyot ittam a kirendelt italból. Első nap Mystic Fallsban. Nem mondom, elég jellegzetes a hely, de talán meg tudok békélni vele előbb-utóbb. Főleg azért, mert okkal vagyok itt. A szívemet szét akarja tépni az egész... utálni akarom, de köztben mégis annyira szeretem... megőrülök tőle. Mi a francot csináljak?!
Mióta tudom, hogy itt van, tudtam, hogy nekem is ki kell szakadnom a nagyvárosi életből... el kell szakadnom az utóbbi időben hobbivá vált kaszinóktól, hogy egy fontosabb dolog felé közelítsek. És ez... akárhogy is nézzük, nekem Natasha volt. Az a nő, akit úgy szerettem, de mindez megváltozott, mikor ő maga is megváltozott... és talán megváltozott mindkettőnk...
De a gondolat is bennem akadt, mikor a fülemmel hallottam a club ajtajának nyitódását, és a szellő egy nagyon ismerős illatot fújt felém... a vér is megfagyott az ereimben. ITT van...

zeneszám • bocsi a késésért Sad©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 20, 2014 4:24 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Natasha & James



Az egyetlen oka, hogy ebben a városban voltam Driscoll makacssága volt. A lakótársamé, aki az egyetlen olyan boszorkány, akiről tudom, hogy rendelkezik megfelelő hatalommal, ahhoz visszaadja az erőmet, amit a vámpírrá válásom során elveszítettem. Minden járható úton végig mentem, csakhogy visszakaphassam. Próbáltam bátor, olykor botor stílusban, de mindez hiába volt. Hozzá vagyok láncolva, s hiába minden erő feszítés. Gyűlöltem ezt a várost, gyűlöltem, hogy vámpír lettem. Gyűlöltem az emberi vért.
Ismét sikerült felidegesítenie hűvös hozzáállásával a dolgokhoz, ezért fogtam magam és útra keltem. Abban reménykedtem, hogy kapok egy váratlan segítséget, támaszt, esélyt... de tudtam, hogy mindhiába. Nem volt kedvem a grillhez, hiszen ott ismét csak összefutottam volna vele, azt meg végképp nem akartam, ezért egy számomra új - ha van itt olyan - helyre tévedtem.

Lassan toltam magam előtt a bejárati ajtót, vagy mit. Óvatosan, sután léptem be, és azonnal megéreztem az illatot, azt, amelyiktől képtelen vagyok szabadulni. Azt, amit annyira szeretek. Megtorpanva lefagyott lábakkal végig pásztáztam a termet, hogy megtaláljam a saját ínyem szerint kevert forrást, majd tekintetem találkozott az Övével. Résnyire nyílt ajkakkal, dérré vált szívvel álltam tétlenül az ajtóba. Hallhatóan karcolta légzésem a légutaim. Többen belém ütköztek, ezzel jelezve, hogy eléggé útban vagyok. Kipréseltem magamból egy halvány bocsánatkérő mosolyt, és arrébb húzódtam. Nem mertem közelíteni hozzá, a férfihoz, aki olyan fontos volt nekem. Apránként levettem róla szomjas tekintetem, és megindultam a pult felé. Az egyik alkarommal támaszkodtam meg, a koszos, alkohol szagtól bűzlő pulton. Nem mertem visszapillantani rá. A gondolat, hogy valósággal gyűlöl, amiatt, ami lettem olyan erős érzelmeket váltott ki belőlem, amik így ebben a vérszomjas formában csak felerősödtek bennem, így nem volt csoda, ha az első poharat szétroppantottam tenyeremben, majd bohókásan a pultosra pillantottam.
- Jól van? - szólt felém, de ajkaim remegni kezdtek, és éreztem, hogy tekintetem beleszúrom James arcába. Vállam felett pillantottam rá. A szívem úgy törte át a fagyos burkot, hogy valósággal a bordáim bánták.
- Remekül. - fordultam szembe az öreg emberrel. Majd ráeszméltem, hogy nem láthatja mennyire elgyengültem tőle...

 
©redit
 

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 29, 2014 6:12 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
natasha & james
I see you again...
Én magam is nagy levegőt vettem. Lassan fordultam meg, hogy szépséges arcát megpillantsam.. nem változott szinte semmit. Ő az a gyönyörű lány volt még mindig... az, akit el kellett hagynom. Vagy már nem is emlékszem, olyan gyorsan történt. A szemem szinte felfalta őt, úgy lestem őt, mint valami éhes oroszlán, amely ezer éve nem evett semmit, de most megéhezett a régen látott nőstényre.. talán nem kellene állatvilághoz hasonlítanom magunkat, de jelenleg pontosan ezt érzem.
Nyeltem egyet. Igen, erre most szükségem van. A szemem automatikusan csukódott le, s szippantottam mélyet a levegőből, mintha ezzel ismét az illatát érezném. A parfüm ugyanaz. A járása ugyanolyan kecses, mint régen.. istenem, micsoda nő még mindig. Talán emberi szemmel átlagos. De egy férfinak, aki teljes szívéből szereti őt még mindig? A viszály mely kettőnk között fennállt, nem szimpla viszály volt. Szerelemmel volt fűszerezve, mély és igaz érzésekkel.
Csak felsóhajtottam, beletúrtam a hajamba, és azt hiszem, a most táncoló idegeimet muszáj volt megnyugtatnom valamivel. Ezért is ragadtam meg egy pohár akármicsodát, aminek csak az íze alapján tudtam megállapítani, hogy valami puncs lehet. A pisisek kotyvaléka. Na jó, jelenleg nekem mindegy. Erősebbet is el tudnék képzelni, de ha csak ez van...
Emlékeztem, hogyan váltunk el egymástól. Emiatt értettem meg azt, hogy miért esik nehezére rám nézni. De mikor a pohár eltört a kezei között, tudtam hogy.. hogy igenis tudja, hogy itt vagyok. És ő is olyan hevesen reagál rá, mint én. A fene az ilyen sorszszerű találkozásokba!
- A világ tényleg ilyen kicsi? Vagy... kettőnknek túl kicsi? - kérdeztem rekedten, miközben a pincérhez fordultam. - Hozzon a hölgynek egy koktélt - ejtettem ki a szavakat hangsúlyosan, és félrebillentettem a fejem, ahogy ismét Natasha-ra néztem.

zeneszám • bocsi a késésért Sad©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Okt. 01, 2014 7:02 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Natasha & James



Kemény vonásai, magasztos tartása, mámorító illata mit sem változott. Hiába nem pillantottam rá, a vámpírlét velejárója, hogy érzékszerveim felerősödtek. Boszorkányként is elragadónak tartottam minden porcikáját - hiába titkoltam - , így még inkább vonzóbbnak találtam. Ennek hála, még ha akartam volna sem tudtam volna, nem érezni részegítő illatát. Hányszor szívtam mélyen magamba, heves éjszakáink közepette... S minden reggel, ahogyan hozzá kucorodtam, ha fáztam boszorkánylétem alatt.
Szégyenteljesen sütöttem le szemeim, ahogyan eszembe jutottak falakat rendítő éjszakáink. Soha nem adtam magam senkinek úgy, mint neki. Az a bizonyos vékony fonál, ami összekötött bennünket, létrehozta bennem a ragaszkodást, s vele együtt a fájdalmat, és a kínt, mikor rádöbbentünk útjaink mennyire nem egyazon ösvényre terelődnek idővel. S utolsó találkozásunkkor olyan szavak hagyták el számat, melyekkel valószínűleg leromboltam minden varázslatos emlékfoszlányt, amit őrizgethetett a szíve. S ő ugyanezt tette velem. Talán mindketten csak menekültünk egymás elől, hiszen sosem tudtuk melyikőnk a vadász, s ki a vad. Hol ő csábított ujjai köré, hol én szelídítettem keblemre. Olyan kérdés volt ez, amit sosem vitattunk. Akkor megfogadtam, hogy többé nem engedem be az életembe.
Némán tört apró darabokra a szívem, mikor megpillantottam őt. Bár a poharat szétrobbantottam, igyekeztem helyrehozni a hibám, és erősnek mutatni magam, mintha azt sem tudnám, hogy Ő az, aki.
Azonban láthatóan ő másképp gondolta, mert felém szólt. Hevesen fordítottam felé tekintetem, miközben beharaptam alsó ajkam.
- Mikor volt elég nagy? - köszörültem a torkom, majd magamra erőltettem egy mosolyt, miközben pásztáztam arcperemét.
Eszembe jutott az utolsó éjszaka, amit együtt töltöttünk. Vígan, boldogan... alig észlelhetően megráztam a fejem, mintha elakarnám felejteni. A pincér után biccentettem, hogy jó lesz a koktél.
- Micsoda úriember. - felvontam a szemöldököm, és érezhetően szarkasztikus hangon szóltam - Mi járatban vagy errefelé? - utaltam ezzel arra, hogy nem bírok megmaradni a közelében, és jobb szeretném tudni, ha úgy dönt letanyázik, mert akkor nem érdekel az erőm, nem maradok itt. Letépem a láncaimat, és inkább elszáguldok innen, de nem vagyok hajlandó a közelében maradni, tudván, hogy nem lehet az enyém. S kitudja? Talán már családja is van...


 
©redit
 

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 16, 2014 10:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

Nem vagyok az a gyakran bulizó típus, de néha akkor is ki kell engedni a gőzt, legalább egy kicsit felengedésképpen. Egyébként is túlságosan sok minden történt rövid idő alatt, túlságosan sok minden történt, amit fel kell dolgoznom és át kell rágnom magamban. Ez a város... tényleg olyan, mint valami nagy gyűjtőhely, mintha csak mindenkit ide vonzana valami. Itt van a bátyám, ami annyira nem lep meg, hiszen elég sok prédát találhat magának a kis kísérleteihez, viszont az már jobban meglepett, hogy itt sikerült belebotlanom egy régi ismerősbe is Christian személyében és ezt még tetézi a tény, hogy... Dariusról is hallottam ezt azt, vagy legalábbis olyas valakiről, aki hasonlíthat rá. Persze, hogy kerestem az utóbbi évtizedekben. Nem vittem azért túlzásba, mert nem ő volt az elsődleges célpont. Persze... célpont ő is, mind egytől-egyig, akik az életemet alakították, akik miatt ilyenné váltam. Azt szokták mondani, hogy minden nő mellé kell egy erős férfi, aki mellett nem kell mindig tartani magát. Hát ez... baromi nagy tévedés, hogy mit ne mondjak. Az a sok erős férfi tönkre teszi azokat a nőket, akik mellettük állnak. Az apám tönkre tette az anyámat, mert nem vagyok már ezek után annyira naiv, hogy azt higgyem, hogy anyát tényleg egy vámpír ölte meg. Az apánk meghalt egy balesetben... na persze, higgyem is el... Én pedig... szép sorban alakítottak, először az apám, aztán Curtis folytatta tudtán kívül, csak azzal, hogy persze nem igazán figyelt oda arra, hogy egyáltalán mi van velem, és Christian, aki persze végképp nem foglalkozott velem... pedig tudta, hát persze, hogy tudta! Mind tudták, akik csak nálunk jártak, vagy ha más nem, hát sejtették, de nem számít. Túlléptem már ezeken a régi sértettségeken, nagyjából, azokkal kell foglalkozni, akik tettek is ellenem és Darius is ide sorolható, nagyon is. Akárhogy is nézzük, ő ölt meg és akárhogy is nézzük az volt a célja vele, hogy halott legyek. Bocs haver... ezt rohadtul elcseszted! Már csak egy valami kell, rá veszem Curtist, hogy segítsen visszaszerezni az erőmet, mert akkor biztos, hogy erősebb leszek nála, a mágia segít majd benne, a mágia majd mindent megold, csak újra képessé kell válnom varázsolni.
Most viszont csak fel akarok töltődni, hallgatni egy kiadós, hangos és tomboló zenét, táncolni, élvezni az életet, és nem engedni a lendületből, amíg csak bírom. És persze... enni akarok, sokat. Ha már ennyi energia tombol a levegőben egy ilyen helyen, akkor naná, hogy nem fogom bírni, hogy csak nyugodtan iszogassak valami tartalmatlan alkoholfélét. Az most nem lesz elég, ez biztos. Több kell, igazi energia és igazi töltés. Ezért pásztázom a terepet a pultnál ülve, kellően kihívó szerelésben. Elég elkapni egy tekintetet, elég egy kiadós tánc, a lendület és... máris nyert ügyem van.


Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Darius Alpert
Savannah Retro Club Hunnam6
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Hétf. Nov. 17, 2014 4:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Rosette & Darius

Mystic Falls… hazudnék,  ha azt mondanám, hogy jól ismerem ezt a helyet, az igazat megvallva nem éppen kedvemre való az, hogy itt kell töltenem az időmet, de ez van, idevetett a sors. Az elmúlt sok-sok évben sok helyen jártam, de sehol sem maradtam sokáig. Miért is tenném? Vámpír vagyok, nem éppen az ideális családapa, elélek évszázadokig, akkor meg minek letelepedni és eljátszani a normális embert? Én szeretem a mostani életemet, szinte már alig emlékszem a régire. Itt nincsenek szabályok, se uralkodók, csak én és az ételként szolgáló ember. Az a sok riadt tekintet és félelem mikor megtudják, hogy az életükből nincs már hátra több, mint néhány másodperc… visszaadhatatlan.
Az útjaim során persze nem vetem meg a szórakozást, szeretek játszani, és nem mindig az étellel. Gyakran betérek kockázni, a szerencse könnyedén mellém pártol, akár nyerek, akár nem. Nem okoz valami nagy nehézséget az, hogy szó szerint átrágjam magam a másikon míg meg nem szerzem a pénzemet. Se munka, se ordítozó kölykök… aranyélet ez. Régebben egy faluról kellett gondoskodnom, bírának lennem a gyerekes bajaiknál, de minden megváltozott, és ki hitte volna, hogy ezt a megváltást majd a halál hozza el nekem. Azóta sokat tanultam. Régen hívő ember voltam, most már ember sem vagyok, vagyis csak porhüvelye annak, ki egykoron voltam, és a világ összes pénzéért sem lennék újra az, ki régen forgatta kezében a kardot.
Tervek nélküli élet ez, és egy ilyen élet elengedhetetlen kellékei a nők és az alkohol, pont ezért vagyok most is itt. Nem éppen valami módos úriembereknek való hely, de én magam sem vagyok az, tehát ezzel foglalkoznom sem kell. Amíg előttem van a poharam tele alkohollal és a cigaretta a számban, addig egy szavam sincsen, addig még ráér eldönteni, hogy hova tovább innen, már ha továbbmegyek, mert egy kis pihenő nem árthat meg igaz? És legalább munkát is adhatok azoknak a mihaszna halottkémeknek és rendőröknek.
Nem mondanám, hogy a helyet pásztázom olyan nőt keresve, akit kedvem támad egy tartalmas kis este után darabokra tépni, de a szemem akarva-akaratlanul is megakad egy pultnál ülő nőn, akinek bár arcát nem látom, így is meggyőzött arról, hogy tud olyan dolgokat, amikre nekem most szükségem van. Elindulok felé, és talán olyan öt lépést teszek meg előre, mikor megtorpanok egy pillanatra és akaratlanul is elmosolyodom, de hiába a meglepettség, nem rémít meg, inkább csak még jobban felbátorít, ahogyan közvetlen mellette támaszkodom neki a pultnak. – Jól nézel ki ahhoz képest, hogy meghaltál. – mosolygok rá köszönés helyett, ahogyan tetőtől talpig végigmérem őt. – Az idő kegyes volt hozzád is, mi? – nem gondoltam rá valami sokat az elmúlt években. Sokat köszönhetek neki, de csak kihasználtam, soha nem szerettem, vagy legalábbis nem tudok róla. Na de ez a test… mindig öröm valaki korabelivel találkozni.

©




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 18, 2014 12:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

Ha azt mondanám, hogy egy kis nyugalomra vágyom hazudnék. Hát persze, hogy akkor érzed, ha élsz, ha az izgalom ölel körül, no de ennek is vannak azért különböző árnyalatai és nem mondanám, hogy mindegyik jó. Az például, amikor meg akarnak ölni nem a legkellemesebb, csak az, amikor te kerekedsz felül és végül szó szerint kitéped egy harapással a vadász torkát, aki volt olyan naiv, hogy azt hitte van esélye ellened. Egyedül az ilyen esetekben vagyok hajlandó pazarolni, máskor természetesen eszem ágában sincs. Mintha csak az ember a kedves ételét hagyná, hogy akár véletlenül is a földre essen. Dehogy! A tányért is kinyaljuk, hogy biztosan minden falatot kitakarítsunk. Én is pont így vagyok egy igazán ízletes vacsorával, de ha az illető bántani akart, akkor kínkeserves halál jár neki és nem érdekel, hogy mennyi megy pocsékba a véréből. Maximum keresek mást, afféle laza ünneplésre, mint aki jól végezte dolgát.
Most viszont itt pásztázom a helyet és furcsa módon nem akad meg a tekintetem az ismerős alakon. Talán csak azért, mert pont akkor fordulok vissza a pulthoz, amikor felém indul el. Akkor veszem át az italomat, egy pohár bourbon, tisztán mindenféle felesleges plusz nélkül. Régen nem voltam oda az alkoholokért, de azóta sok idő eltelt és miután az étel már eleve nem olyan létszükséglet mint régen, sok emberi étel és ital más hatással van rám, ilyen lett az alkohol is. Amikor viszont mellé lép és a pultnak dől már könnyedén felismerem. A szememet csak egy pillanatra húzom össze. A nyomában jártam, talán még sejtette is, de mindig olyan távolságban, hogy idegesítse, de ne tudja, hogy ki az, ennek ellenére mégis meglep, hogy itt látom, mert be kell, hogy valljam nem számítottam rá, legalábbis nem ma.
- Ugye milyen jól áll nekem a halál? És képzeld... sokkal kellemesebb is! Kiölte belőlem a maradék naivitást is, amit egyesek olyan könnyedén kihasználtak. - mint ahogyan ő is. De tényleg jó hatással volt rám a saját halálom, határozottan jó hatással. Már nem vagyok olyan naiv, nem hiszek a mesékben, nem hiszek az örökkében. Azaz abban hiszek, csak nem az örökké tartó boldogságban, csak abban, hogy örökké élhetek, hogy szórakozzam és hogy azt tegyem, amit csak akarok. Ő pedig most is bátor, mint mindig. Nem fél? Hiszen nem vagyok nála sokkal fiatalabb és tudta jól, hogy boszorkány voltam, nem tudhatja, hogy nem szereztem vissza az erőmet, legalábbis... még nem szereztem vissza. - Hozzád pedig nem csak az idő volt kegyes. Még mindig nem köszönted meg, hogy kiszabadítottalak, vagy úgy érezted az a hála, hogy végzel velem? - meg se lepi, hogy életben vagyok? Jó persze kérdés, hogy mit nevezünk életnek, de járok és beszélek, ez valami olyasmi igaz? Vicces... eddig akármilyen férfiak voltak az életemben ott hagytak valahol. Talán csak az apám nem, de őt meg az a drága bátyám tette el láb alól, legalábbis ennek elég nagy az esélye. Darius ott hagyott az erdőben, azt hitte meghaltam, Curtis pedig pontosan ugyanezt tette, csak épp utóbbi rendkívül meglepődött. Jó, be kell valljam az a találkozás, határozottan szórakoztató volt. - És hogy érzed magad mostanában? Nem szoktál aggódni, hogy mit hoz a holnap? - tudom én, hogy ő nem az a típus, aki aggódni szokott volna, de hát furcsa is. Vajon miért nem akart bosszút állni soha a bátyámon? Vagy akart csak nem volt mersze?


Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Darius Alpert
Savannah Retro Club Hunnam6
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Kedd Nov. 18, 2014 5:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Rosette & Darius

Az élet nagyon furfangos módon tud összehozni a múlttal, amit a legkevésbé sem akarsz látni. Mindenkinek vannak démonjai, csak egyesek, mint jómagam is, legyőzik őket, megölik, legalábbis azt hiszik, hogy megölik. Mi tagadás, nem azért haraptam meg, mert elkapott a hév, egyszerűen csak megakartam ölni és kész. Ő meg a tetves bátyja… jó sokáig sanyargattak, nem hinném, hogy érthetetlen lenne az, ha legszívesebben kitéptem volna a szívüket. Rosette más dolog volt, ő … segített elviselhetőbbé tenni a fogságot, majd ki is szabadított, de nem kellett nekem másra, úgy számoltam, hogy majd előbb elfog tűnni és nem nekem kell majd megölni, de így alakultak a dolgok.
- Szívesen, de minek hozol fel valami olyat, ami már évszázadokkal ezelőtt volt, hm? Komolyan azt hitted, hogy szeretlek? Hogy majd beleszeretek abba, aki fogva tart? – kérdezem vidáman, mielőtt intenék a pultosnak, hogy azonnal hozzon valami erős italt. Mindig is imádtam a naiv embereket, akiket még csak megerőltetés sem volt kihasználni, és ha Rosette egy pillanatra is azt hitte, hogy többet érzek iránta, mint puszta testi vonzalom, akkor megérdemelte a sorsát. Ő és a bátyja tartottak fogva, másra sem vágytam csak a szabadulásra és a halálukra, mégis milyen bolond hinné azt, hogy szerelmes lettem belé ez idő alatt?
- Igyekeztem, hogy minél fájdalom mentesebben szenvedj ki, ennyi járt neked. De tudod… sejtettem, hogy nem haltál meg, mármint nem úgy, ahogy kellett volna. Visszamentem a testedért, hogy karóba húzhassalak, de nem volt már ott, és a drága bátyád nem hagyott volna csak úgy meghalni… a hulláknak pedig nem szokása sétálni, hacsak… át nem verik a halált. – húzom széles mosolyra a számat miközben a szemeit figyelem. Nem mondanám, hogy meglepődtem, mindig is éltem a gyanúval, hogy ez a szuka még életben van, de soha nem hittem volna, hogy az élet valaha is összehoz majd vele újra. Mi tagadás, rettentő módon utáltam őt évszázadokon át, de most már… túlléptem a dolgon. – Aggódni? – nevetek fel a szavait a hallva. – Ugyan mi miatt aggódnék drágám? Miattad? Vagy a drágalátos kis bátyád miatt? Azt hittem ennél jobban ismersz… - harcos vagyok ,világ életemben az voltam, még a halálom előtt is. Nem félek attól, hogy valakivel megütközzek,már emberként is megbarátkoztam a veszéllyel, azzal, hogy nem tudom mit hoz a holnap, de körülleng a halál. De most… a halál és az idő semmit nem jelentenek, azt teszek, amit csak akarok, tehát mégis mitől kéne félnem? – De nem csalódtam benned. Embernek is elég szép látvány voltál hát még halottnak... a bátyád hogy viselte, hogy az ő kis testvérkéjéből az lett, amire régen vadászgatott? – rohadt egy család volt, ha nem akartam volna minél messzebb jutni attól a helytől, akkor visszamentem volna, hogy megmutassam nekik milyen is a pincéjükben rohadni.
©




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 20, 2014 3:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

Épp csak egy pillanatra szorul ökölbe a kezem, de aztán visszatér az arcomra a mosoly, ami eddig is ott honolt. Nem fogom hagyni neki, hogy kizökkentsen, nem fogom hagyni neki, hogy kihozzon a sodromból. Egyszerűen... azt nem lehet! Erősebb vagyok nála és nem fogom hagyni, hogy visszasüllyedjek arra a régi szinte, aki még előtte voltam és még részben akkor is, amikor vele voltam. Igen valahol hittem abban, amit mondott, igen, valahol hittem benne, hogy szeret, hogy nem hibáztat, amiért ott van a pincében, mert nem én tettem vele, de idő az kellett, hogy kijuttassam. Ő viszont egyértelműen csak kihasznált, egyszerűen csak ott hagyott volna, és nekem ez nem tetszett, ezért végül megölt. Hálából, amiért kijuttattam, szép...
- Az a bátyám volt, nem én. Én csak szimplán segítettem neked kijutni, és segítettem, hogy átvészeld. - én voltam az, aki tartottam benne az életet. Ha én nem vagyok, akkor sokkal komolyabb következményekkel kellett volna számolnia, de én ott voltam neki és ennek ellenére mégis képe volt végül végezni velem és most úgy állít be, mintha én is a rosszak között lettem volna? Mintha én is bántottam volna őt? Csak egyszerűen nem leplezhettem le magamat Curtis előtt, az mindkettőnk számára kockázatos lett volna. Vele végez, én pedig... jó eséllyel szintén nem kaptam volna gratulációt érte.
- Szóval sejtetted... - sejtette csupán, hogy életben vagyok, de nem lehetett benne biztos. Vicces, hogy senki sem tudta, na de... majd szépen rájönnek, hogy talán életük legnagyobb hibája volt az, hogy életben hagytak, hogy nem néztek utána tüzetesebben annak, hogy felkeltem-e. A bátyám is csak úgy lelépett és kész, mintha meg se kellett volna próbálnia segíteni. Vissza se jött, még csak... az sem volt a célja, hogy legalább eltemessen, vagy valami. Ilyen család jutott nekem, egyedül anya az, aki valamit ért, egyedül ő az, de ő halott, ő igazán halott. - Ismerlek Darius, a gyenge pontjaidat is ismerem és már én is erős vagyok. Azt hiszed, hogy... olyan egyértelmű, hogy te vagy az, aki győznél, ha mégis csak ellened fordulnék? Curtis pedig... él még, és minden bizonnyal szívesen koncolna fel pusztán szórakozásból. - mosolyogva döntöm oldalra a fejemet, majd az italomból kortyolok egy kicsit, szinte már elgondolkodva, a kiszökni készülő cseppeket pedig egyszerűen csak látványos mozdulattal nyalom le az ajkaimról. Olyan nagyon magabiztos, de majd meglátjuk, hogy akkor is az marad-e, ha esetleg tényleg kénytelen lesz megtapasztalni, hogy mit szórhat még rá az élet, vagy inkább én. Már nem vagyok naiv, viszont az a tipikus megbocsátó alkat sem és ahogyan viselkedik, az nem igazán tetszik nekem.
- Oh, hát gondolhatod, hogy mennyire örült neki, de mégis csak a bátyám, a vér összeköt minket. - finoman vonom meg a vállamat, a bókjára pedig még csak nem is reagálok. Tudom, hogy milyen vagyok és az adottságaimmal is tisztában vagyok. Talán akkor is könnyedén az ujjaim köré csavartam volna őt, ha nem kényszerül rá, hogy velem legyen, de ez már örök rejtély marad igaz? - Mikor szeretnéd drágám? Vagy úgy hitted, hogy csak csevegünk, aztán majd büntetlenül kisétálsz innen? - a nyomában vagyok már évtizedek óta, és most hogy szinte már ő sétált a karjaimba, hát naná, hogy nem fogom hagyni, hogy csak úgy lelépjen, ez fel sem merülhet.


Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Darius Alpert
Savannah Retro Club Hunnam6
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Pént. Nov. 21, 2014 9:44 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Rosette & Darius

- És nagyon hálás vagyok neked érte, bár erősen kétlem, hogy miattam jöttél volna le oda a pincébe. – mosolyogok rá, miközben kortyolok egyet a poharamból. Nehogy azt mondja már nekem, hogy annyira sajnált, hogy lejött nekem segíteni. Mindjárt megszakad szegény páráért a szívem. Azért jött le, mert… nem is tudom, nem volt akivel együtt lehetett volna, én pedig pont kéznél voltam. Ő ugyanúgy kihasználta ezt, mint én őt, úgyhogy kvittek vagyunk, nem? Nem értem minek akkor ezen így kiakadnia. Megöltem, de itt van, nem? Annyira azért nem halott, amennyire azt akartam, hogy az legyen. Inkább hálásnak kéne lennie, mintsem dühösnek.
- Talán tudnom kellett volna? Mik voltunk mi lelkitársak? – nevetek fel halkan. Sejtettem, hogy életben van és nem törődtem vele, semmi kedvem nem volt hozzá, nemrég szabadultam csak el, akart a halál visszamenni hozzá még egyszer. Nem voltunk mi olyan viszonyban, hogy érdekeljen az élete, én akartam megölni, szerinte mennyire érdekelt engem, hogy életben van-e, vagy sem. Csak próbáljon megérteni engem. A bátya kedvére kínzott engem, a menekülés kulcsa pedig Rosette volt, én is hivatkozhatok arra, hogy kihasznált engem, igaz? Azért jött le, mert kellett neki valaki, és a sorsfintora, hogy elcsavartam a kis fejecskéjét, de hát… ilyenek a nők, könnyű prédák.
- Azt hiszed, hogy ismersz, csak mert elszórakoztunk a pincében? Ismersz, mi, ezért tudtalak olyan könnyedén megölni, igaz? – most én döntöm oldalra  a fejemet mosolyogva. – Ne akarj ellenem fordulni, kétszer nem hibázok. – most már megölhetem, darabokra tépem és elégetem a testét,  nem fogom azonnal szíven szúrni egy karóval. Nem ismer engem, csak azt hiszi. – A bátyád pedig nem érdekel, megölöm, ha kajtat utánam. – rántom meg a vállam, mielőtt a számhoz emelném a poharat. Ő meg a bátyja…miből hiszik, hogy érdekelnek engem? Megölöm azt, aki fenyegetni mer, vagy rám támad, amíg ezt nem teszi, felőlem éldegélhet ahogyan csak akar.
- A vér… hát persze, és ezt a vért, ami összeköt titeket , nem támad kedved néha egy kicsit megcsapolni? – soha nem voltam annak a híve, hogy hagyjuk életben a táplálékot, miért hagynánk? Az olyan, mintha játszadoznánk az étellel, én szeretem az ember vérét az utolsó cseppig kiszívni, miért hagyjam szegény embert egy életen át gyötrődni és vértasakként használni, ha egyszerűen megölhetem, és ezzel a szenvedéseitől is megszabadíthatom őt? Én szívességet teszek nekik, mégis kiakarna élő vérellátmány lenni? Na ugye, hogy senki,ezek után ne jöjjön nekem azzal bárki is, hogy milyen gonosz vagyok. Én csak táplálkozom, ezt csinálja az ember is, nem? – Tudod mit? Próbáljuk meg! Kisétálok innen és meglátjuk majd mit csinálsz. De a helyedben én gondolkodnék… most nem vagyok megláncolva. – húzom széles mosolyra a számat, ahogyan az asztalra rakom a poharamat és elindulok az ajtó felé. Igazán szórakoztató kis este elébe nézünk ma.
Mosolyogva lépek be a sikátorba, ahová a hátsó ajtó vezet és a hátamat a falnak vetve várom, hogy az én rég nem látott…barátnőm, szeretőm, hívjuk ahogy akarjuk, feltűnjön végre a porondon.
©




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 23, 2014 12:02 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Nem, talán az elején nem miattad jöttem... de ne tegyél úgy, mintha ez egyáltalán számítana. - mert nem számít, nem hiszem el. Lehet, hogy nem miatta mentem le eredetileg, talán csak figyelemre vágytam, törődésre és ezt a magam beteges és kifacsart módján így sikerült megszerezni, de... attól még igenis idővel más lett. Idővel azt hittem, hogy számítok, idővel azt hittem, hogy tényleg fontos vagyok, hogy tényleg érdeklem őt. Én... balga módon elhittem azt, hogy tényleg megszökhetünk, hogy a valójában pocsék életemből, ami nem áll másból, mint hogy mindenki csak használ, valami jó is lehet, de nem... ő is ugyanúgy csak felhasznált, mint az apám, vagy Curtis. Neki is csak arra kellettem, hogy tegyem, amivel jól jár, hogy aztán egyszerűen csak végezzen velem és ott hagyjon az erdőben. Ez... enyhén szólva is olyasmi, amiért naná, hogy még mindig baromi pipa vagyok, csak egyelőre a meglepettség miatt egészen jól sikerül palástolni a dolgot.
- Tudod... te teremtettél. - rántom meg a vállamat. A nevetése pedig... komolyan legszívesebben megfognám azt a néha olyan selymesen szőkés haját és egy hathatós mozdulattal törném bele az orrát a bárpultba. Igen, attól azt hiszem egy kicsit jobban érezné magát a bennem szunnyadó kiborult nő is, de most még itt nyíltan nem tehetem meg, túlságosan feltűnő lenne, ahogyan az is, hogy csak úgy gond nélkül összeforr a törött orra, mert hogy... eltörne, arra mérget vehet.
- Naiv voltam... akkor még, de már nem vagyok az. Ne hidd, hogy olyan baromi könnyű dolgod lenne... - nem vagyok már olyan gyenge, már nem hiszek neki, már nem hiszek senkinek sem. Tudom, hogy ki vagyok és hogy mit kell tennem és nem fog tudni csak úgy átverni. Könnyedén megölt, mert azt hittem, hogy elmegyünk, de erről szó sem volt. Átvert és ott hagyott... már nem bízom benne, egyáltalán nem lenne könnyű dolga, hiába hiszi magát olyan hű, de nagy valakinek. - A te dolgod... bár Curtisszel szívesebben számolok én el. - mert bőven van mit. A bátyám... az a jótét lélek. Miattam ölt vámpírokat igaz? Na persze... sosem figyelt rám igazán, soha sem látta, mert nem akarta látni, hogy apa mit tesz. Csak becsukta a szemét és kész, mert úgy volt könnyebb és aztán persze nem tett értem igazán semmit, pedig vártam, vágytam rá, de neki így volt könnyebb. Ezek után... ne higgye, hogy majd csak úgy lazán elcseverészünk.
- A fene tudja... nem lehet rosszabb az ő vére sem, mint az enyém. Még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy mit is kezdek vele. - a vérem, sőt az ikertestvérem. Azt hinnéd, hogy az ikrek jobban figyelnek egymásra, hogy a másikra vannak hangolódva, hogy... úgy igazán tudják, hogy mit akar a testvérük, de ő nem tudta, nem látta, hogy mi folyik szinte a szeme előtt, nem is akarta látni, nem is akart tenni ellene, aztán sem foglalkozott velem úgy, ahogy kellett volna, azt sem tudta, hogy Dariusszal mit művelek, vagy talán tudta, de nem akart látni. Ő ilyen, könnyebb volt neki vaknak maradni... egyszerűbb. A szavaira kissé oldalra döntöm a fejemet. Szóval... ennyire egyszerű lenne? Persze azt hiszi, nyert helyzetben van, na de majd meglátja, hogy ez nem ilyen egyszerű, hogy... nem vagyok már gyenge. Még nincs meg az erőm, még nem tudom használni a mágiát, de azzal együtt... esélye sem lesz ellenem.
- Mondták már neked, hogy túlságosan magabiztos vagy? - engedem el az ajtót, ami lazán csapódik be mögöttem. Csendes sikátor, az a jó ezekben, hogy ha bentről ki is jön valaki, annyi lesz benne már a pia, hogy nem fogja majd fel, hogy itt pontosan mi is történik, már pedig történik, mert szinte a következő lépésemmel lendületet veszek és egyszerűen csak nekiugrok, hogy a távolabbi kukáknak vágjam. Oda való igaz? A szemét közé... mert csak egy levetett felesleges ruhadarabnak számít, akitől már nem akarok semmit, csak hogy megbűnhődjön azért, amit velem tett... mindenki meg fog istenemre mondom!


Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Darius Alpert
Savannah Retro Club Hunnam6
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Vas. Nov. 23, 2014 9:59 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Rosette & Darius



- Mindketten kihasználtuk egymást, az már csak részletkérdés, hogy te jártál rosszabbul. – ő is azért jött le oda a pincébe, mert kellett neki valaki, akivel elszórakozhat, akitől megkaphatja azt, amit más nem ad meg neki. Az már egy másik dolog, hogy ezt én is élveztem, akármennyire is utáltam őt. Mégiscsak ő és a bátyja tartottak engem fogva, de most már nincs harag, hiszen neki köszönhetően kijutottam és most itt vagyok, nincsenek láncok, úgy élek, ahogyan csak akarok. Mértékletesség… nem érdekel, ki akar olyan életet, aminek tudja előre minden egyes percét? Én azt szeretem, ha kiszámíthatatlan az egész, ha vannak meglepetések.
- Szóval ez kapcsol össze minket? – való igaz, én teremtettem őt, még ha nem is szándékosan. Talán még jó is kisülhet abból, hogy nem öltem meg, kitudja.  A legtöbbeknek nincs ilyen szerencséje, de nála siettem, minél előbb messze akartam jutni a helytől, amit börtönömnek láttam, és nem figyeltem oda arra, hogy a kis Rosette szervezetében ott az én vérem. Biztos mókás lehetet a felismerés mikor felkelt és úgy vágyott a vérre, mint előtte még semmi másra. Ha tehettem volna, akkor páholyból nézem végig az átalakulását, ahogyan gyilkossá válik, szörnyeteggé, amit mindenki olyan vehemensen utál. Pedig ez csak halál…halál, ami feloldoz és felszabadít.
- Miért is ne? Hol van a varázserőd, hm? Anélkül a helyedbe nem hősködnék. – tudom, hogy boszorkány, legalábbis volt, mert ha meglenne az ereje, akkor nem itt cseverésznénk most. Előbb rám talált volna, és az első adandó pillanatban tett volna arról, hogy ne éljek, de most itt vagyunk, ő pedig csak szavakkal dobálózik. Azt hiszi azért mert egy fajtámbeli lett, máris egyenrangúak vagyunk? Ugyan…tapasztaltabb vagyok mint ő, öltem vámpírt is, abban a hiú reményben, hogy a vérük majd különleges lesz, de az igazság az, hogy pont ugyanolyan, mint az emberé, ez pedig elszomorító. Azt hinnéd egy halott vére más, mint az élő.
- Beleakarsz kóstolni a bosszúba, mi? Nincs annál édesebb dolog. – ezt jól tudom, én is álltam már bosszút, vámpírlétem első napjai ezzel teltek. Kivégezték a családomat és a falumat a szemem láttára, egy férfi ilyenkor nem nyugszik ebbe bele, hanem bosszút áll, akár megvan az ereje hozzá, akár nem. Nekem pedig megvolt, a mai napig emlékszem a félelemre a katonák arcán, mikor szembejöttek velem. Azt hitték az ördög támadt rájuk, egy-két bolond azt hitte, hogy a megadás segít majd rajtuk… mintha az enyéimen segített volna. Szép kis mészárlás volt az, igazi svédasztalos vacsora, ha úgy tetszik.
- Öld meg, mielőtt én ölöm meg. Még szívességet is tennél. Nem akarod, hogy az adósod legyek? – döntöm meg kicsit a fejem mosolyogva. Én mindig is úgy voltam vele, hogy nem számít a vérségi kötelék. Az én szüleim elhagytak engem kiskoromban, nem tudom kik voltak ők, vagy miért tették, de megtették, és csak ez számít. A vérük voltam, ők pedig otthagytak egy poros kis faluban, amit eleinte nagyon utáltam, később pedig nekem kellett igazgatnom és megvédenem, egészen addig, amíg a sors engem is el nem ért. Most már örülök, hogy így alakultak a dolgok, mert így megízlelhettem az igazi erőt. Ki hitte volna, hogy a halál több életet tartogat, mint ami előtte van?
Mosolyogva pillantok rá, meg sem próbálva védekezni, mikor nekem támad és a kukák közt landolok. Mosolyogva csóválom meg a fejemet, miközben felállok. – Ez komoly? A szemét közé? Azt hittem ennél mélyebb nyomot hagytam benned. – most rajtam a sor, hogy támadjak, de én nem lököm sehova sem, a nyakát megragadva emelem fel a földről, és vágom hozzá a falhoz. – Na és neked nem mondták még, hogy túl nagy a szád? – pillantok le rá mosolyogva. Ismerem őt, pont annyira, amennyire én engem. Keményen szereti, hát tőlem most megkaphatja.
©




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 23, 2014 9:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

A válaszára csak felszökik a szemöldököm. Még, hogy részletkérdés, hogy én jártam rosszabbul... ebben nincs semmiféle részletkérdés. Ez tény, és ez a legfőbb lényege ennek az egésznek, mert igenis számít, nagyon is sokat, hogy én voltam az, akit ő jobban kihasznált. Én segítettem neki azt az egészet átvészelni. Az elején önös érdekből ez tény, de aztán már nem, aztán már egyszerűen csak jó volt, és... bármennyire is gyűlöletes is ezt kimondani ragaszkodni kezdem hozzá. Segítettem neki, szembe szálltam a bátyámmal, ő pedig ezt kihasználta, hogy aztán eldobjon és még csak annyit sem tett meg, hogy életben hagy, hanem meg is ölt mellé. Mindezek után ne legyek kellőképpen pipa rá?
- Szóval szerinted nem kapcsol össze minket, hogy a véred tett azzá, ami vagyok? - dehogynem számít, hogy miatta váltam vámpírrá. Nem lett bennünk végleges kötelék és nem is halnék meg, ha ő meghalna, de attól még van jelentősége, viszont abban nem akadályoz meg, hogy ne verjem le ezt rajta, főleg, hogy még csak egy cseppnyi, még csak egy enyhe lelkiismeretfurdalása sincs, semmi. Tényleg úgy áll hozzá, mintha nem tett volna semmi rosszat és nem érdekel engem az élete, nem érdekel, hogy miért ilyen, mert egy másik emberrel így viselkedni... arra nincs mentség. Lényegében már előtte is ott álltam a szakadék szélén és ő ezt tudta, tudhatta, hiszen egyébként nem lettem volna annyira kifacsarodott, viszont mindezek után... ő gondolkodás nélkül lökött rajtam egyet és még csak abban sem vagyok biztos, hogy nem volt-e róla halvány sejtése, hogy esetleg ez nem lesz végleges, hogy nem halok meg teljesen. Talán, amikor sejteni kezdte még örült is neki, hogy ez lett a vége, el tudom róla képzelni.
- Talán az még nincs meg, de nem vagyok már olyan könnyű préda, mint régen. - elvakított a naivitás, az hogy hittem benne, hittem neki, de már nem vagyok naiv és már nem hiszek, szóval nem lenne velem könnyű dolga és nem számít itt a mágia sem. Nem tudna csak úgy legyőzni, vagy megölni, mert erősebb lettem, ő tett erősebbé, még ha ezt tudom, hogy nem is ismerné be, csak úgy egy könnyen.
- A bosszú... akkor az igazi, ha melegen tálalják és én úgy akarom megmutatni neked, hogy mit műveltél velem. - a fájdalom, az átváltozás, vagy csak egyszerűen az, hogy átvert. Megérdemli, hogy mindezt olyan durván kapja a képébe, amilyen durván csak ember... vámpír kaphatja. Meg fogja látni, hogy az a fájdalom is brutális lehet, amit majd én okozok neki, mert igenis fájni fog, nem a lelkének, mert annak mégis hogyan fájhatna? Gondolom nincs is neki, nincs ami fájjon, de nem érdekel, fájni fog majd másnak, fájni fog majd a testének és nekem ez is épp elég lesz.
- Átgondolandó, de sajnos neked pont nem akarok szívességet tenni... akkor már az lenne az igazi, ha mindkettőtöket látnálak szenvedni. - netán könyörögni az életükért, a bocsánatomért esedezni. Na az igazán jól esne, az tényleg jót tenne a lelki világomnak, akkor tényleg jól érezném magamat, de tudom, hogy ezt nehéz lenne elérnem mindkettejüknél, de hát időm van és elég sok kitartást is kaptam az élettől, pont azért maradtam életben mindazok után, amik történtek velem és nem fogom egy könnyen feladni, ebben biztosak lehetnek mindketten. El fogom majd érni valahogy, hogy végül minden úgy alakuljon, ahogy nekem jó, mint ahogyan végül most is azt teszi, amit akarok, kimegyünk, lerendezni ezt az egészet, és nem leszek finom, abban biztos lehet.
- Túl mély nyomot hagytál! - szinte már csak sziszegem felé a szavakat. Ne tegyen úgy, mintha minden úgy történne, ahogy akarja, vagy mintha ez az egész nem lenne más csak egy vicc, szórakozás számára, mert nem az, halálosan komoly! Azért a vámpír létnek is meg vannak az előnyei, hiába vág a falhoz, nyekkenek, de szinte meg se kottyan, a vakolatnak mögöttem jobban árt a kis effekt. - Régen nem volt rá panasz, hogy... mekkora a szám. - és az utolsó szónál azzal a lendülettel egy jó ütőset rúgok a legkedvesebb kis testrészére. Valaha számomra is kedves volt, de rohadtul eljátszotta a lehetőségét, és már nem érdekel, ha fáj neki, mert ez igenis még neki is fájni fog.


Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Darius Alpert
Savannah Retro Club Hunnam6
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Szer. Nov. 26, 2014 3:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Rosette & Darius



- Ha meghalok nem halsz meg igaz? Szóval… nem, a vér nem köt minket össze. De sok minden más viszont igen, igazam van? – a közös múlt, és a közösen eltöltött percek összekapcsolnak  minket ez igaz, elismerem, ahogyan azt is, hogy nem volt szép dolog tőlem az, amit tettem, de nem fogok mentségeket keresni. Utáltam ott rohadni abban a pincében, megakartam szabadulni tőlük, és az a szüntelenül hasogató érzés is bennem volt, hogy mi van, ha mindez csak színjáték? Rosette családja kellőképpen beteges, hogy egy ilyet kiagyaljon, úgy gondoltam jobb, ha minden szálat elvarrok, de nem úgy sült el a dolog, ahogy terveztem.
- Drágám… pont ugyanolyan könnyű préda vagy. Régen sem a tested győztem le, hanem ezt tettem itt a magamévá. – mosolyodom el, ahogyan közelebb lépek és megérintem a mellkasát a szívénél. Erősebb lett ez tény, de akkor sem az erejével voltak a gondok, hanem azzal, hogy többet érzet irántam, mint kellett volna, vagyis nem ez a jó szó. Inkább, mint szabadott volna. Nem mondom, hogy játszottam vele az elejétől kezdve, mert akármilyen rossz is volt az ott eltöltött idő, ő könnyebbé tette, azonban nem akartam, hogy belészeressen, megtörtént, én pedig felismertem a lehetőséget és kihasználtam, mert ezek erre valóak!
- Nézzenek csak oda, a kis harcos nő… szerinted én nem éltem át ugyanezt? Engem is kínzott az éhség, égetett a nap és megrészegített a saját erőm. Többet szenvedtem az  életem során, mint amennyit te fogsz valaha is! Úgyhogy remélem, hogy valami okosat fogsz kiagyalni, ne okozz csalódást nekem! – kacsintok rá mosolyogva. Nők… folyamatosan csak a bosszún jár az agyuk, mindenen kiakadnak, pedig inkább örülnie kéne annak, hogy megöltem, elvégre ezért lehet most itt, ezért lehet életben, ezért lehet erősebb és még dögösebb is. Akárki akármit mond, én csak jót tettem vele, még ha nem is a legjobb úton hajtottam végre. De könyörgöm… úgy is ez lett volna a vége.
- Sokkal szórakoztatóbb vagy vámpírként. Szóval szenvedni akarsz látni, mi? Ugye tudod, hogy soha nem kérnék bocsánatot? Ennyire már ismerhetnél… - miért kérjek bocsánatot? Én döntöttem így, mert így láttam… hasznosnak. Helyes nem volt, elvégre sajnos nem egy elfogadott dolog megölni a másikat, de szerencséje volt, fogja ezt fel úgy, mint egy második esélyt, egy ajándékot tőlem egész életére. Erőt kapott, gyorsaságot, örök életet, és nem elégedett ezzel? Mindenki elfogadná, csak tálcán kell kínálnom nekik. Az ember fél a haláltól, bármit megtenne, hogy elkerülje, és én ezt megadhatom. Neki is megadtam, még ha véletlenül is.
- Nem reagálod egy kicsit túl ezt? – döntöm oldalra a fejem mosolyogva. Megöltem, na és? Sok mindenki mást is megöltem, ők mégsem panaszkodnak. És nem csak azért mondom ezt, mert nem is tudnának, hanem azért is, mert egy normális ember inkább megmentőjeként tisztelne engem, mintsem nekem esik, mint valami mérges gyerek. Mert ő így viselkedik. Már nagyon régóta annak, hogy végeztem vele, miért kell felemlegetni a múltat? Miért kínozza ezzel magát?
Térde ereszkedem mikor a lába megmozdul és kétségkívül a legbecsesebb testrészemet találja el. Nem kiáltok azonban fel, inkább csak felnevetek, ahogyan felállok. – Azért mert régen tudtad mire kell használni. De most… olyan vagy, mint hisztis gyerek. – az utolsó szavaknál a falnak szorítom őt, de nem ütöm meg, nem is rúgom meg, mi értelme lenne? Egész nap csinálhatnánk ezt, értelme nem lenne. – Csak a szád jár, próbálkozol elhitetni magaddal, hogy ezt akarod, de valójában ez nem igaz. Nem tudsz nekem ártani, és nem csak azért, mert roppantmód tetszik ez az őrült stílus. Mióta is vagy a nyomomban? Elég régóta nem igaz? Ha ilyen heves vággyal viseltetsz irántam, akkor sok mindent akarsz, csak a halálomat nem. – mosolyodom el, de nem lankad a figyelmem, ha esetleg megpróbálkozna bármi butasággal… azt nagyon megfogja bánni, mert kettőnk közül én már megöltem egyszer a másikat, miért ne tenném meg akkor másodjára is?
©




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 27, 2014 4:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Nem, ha meghalsz, nem halok meg, épp ezért is foglak majd olyan lelkesen kivégezni. - vágok vissza, és arra már nem is reagálok, amit mond. Van más, ami összeköt minket, igen... a múlt. Az az átkozott múlt, amiben ő volt az, aki mindent tönkretett, aki kihasznált. Ő volt talán az utolsó cérnaszál, ami még valahol a normálishoz közelebbi oldalon tartott. Akkor sem voltam rendben, már rég nem, de azzal, amit tett, hogy elárult, kihasznált és végül megölt elérte, hogy az az utolsó vékony kis cérnaszál is elpattanjon bennem és képtelen legyek kontrollálni azt, ami vagyok, az pedig aki lehettem volna, ha normális élet van mögöttem már szinte esélytelen, hogy legyek valaha is.
- Nem tetted! - ezzel a mozdulattal el is lököm a kezét és csak azért nem emelem fel még jobban a hangomat, mert nem érnék el vele semmit sem és talán csak túl sokan figyelnének fel rám. Hiába tagadom tisztában van vele, tisztában volt. Én játszom az emberekkel, de neki sikerült kihasználni. Elhitette velem, hogy ő is úgy érez, mint én. Elhitette velem, hogy lehetek vele őszinte, hogy szerethetem és hogy majd szép életünk lesz, aztán ott hagyott az erdőben holtan. Ez... ez nem szerelem és ha volt is, hát az utolsó csepp véremmel együtt szívta ki belőlem!
- Többet szenvedtél, mint én? Az biztos, hogy érdekes kis licitálás lenne belőle, ha megpróbálnánk rájönni kinek volt pocsékabb az élete, de egy dolog az én oldalamra billenti a mérleget... te! Én segítettem neked, te meg átvertél. - eleget szenvedtem egyszerű boszorkányként is, gyerekként is. Ne papoljon nekem arról, hogy milyen rossz lehetett neki az élet. Nekem se volt sétagalopp az életem, és ő még rá is tett egy lapáttal, szóval nem érdekel, hogy miket mond, igenis baromira megérdemli azt, hogy visszakapja.
- Azt akarom, hogy minimum úgy szenvedj, mint én, de úgysem érheted el azt a szintet... mert érezni nem fogod. - az ha fizikailag fájdalmat okozok neki egyáltalán nem lesz ugyanaz soha. Ő egész máshogyan tette, a lelkembe taposott, de olyan erővel és olyan mélyen, hogy gyógyíthatatlan sebet okozott vele és ebből kéne felállnom? Ezek után kéne csak úgy tovább lépnem? Tudom én, hogy nem fog bocsánatot kérni, tisztában vagyok vele, de én igenis jobban fogom érezni magam, de durván ellátom a baját. Nincs esélyem végezni vele... most még, de majd annak is eljön az ideje. A kérdésre csak megrázom a fejemet. Túlreagálni? Ah... persze, túlreagálom, hogy megölt, hogy átvert és hogy ripityára törte a szívem azon kis részét, ami még képes volt érezni. Na persze... csak szimplán túlreagálom. De legalább a rúgás talál, még ha túlságosan gyorsan is regenerálódik, de attól még a röpke fájdalmat ugyanúgy érzi, mint bárki más.
- Egy hisztis gyerek mi? Te meg mint egy... egy aljas áruló! Oh... mondjuk te nem változtál. - ő pedig a falhoz szorít. És mit akar ebből kihozni? Majd vajon lenyugszom tőle? Nem fog az olyan könnyen menni, mert a vére ízét akarom érezni? Azt akarom látni, hogy szenved, azt akarom látni, hogy az életéért könyörög nekem, hogy... esdekel, hogy ilyesmit tett velem. Nem fog bocsánatot kérni... majd meglátjuk! - Szóval azt hiszed, hogy nem tudok neked ártani... - azzal a lendülettel fejelem úgy istenesen nagy erővel le az orrát. A homlokomnak ez kevésbé árt, de az ő orrának azért tuti, hogy elég nagy fájdalommal fog járni. Igen, ez is helyre jön, de nem érdekel, csak amikor lazul a szorítás akkor lököm el jó erősen újra magamtól. Csak egy kis idő kell, nem sok, csak egy kevés, hogy megszerezzem azt a darab fát, ami az előző esésénél törött le az egyik ablakpárkányból. Szóval, ha ellöktem már nem rá figyelek, hanem a földről próbálom megszerezni az éles kis darabkát. Az fog majd igazán fájni, ha sikerül belé állítanom akárhová.


Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Darius Alpert
Savannah Retro Club Hunnam6
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Pént. Nov. 28, 2014 12:55 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Rosette & Darius



- Rosette, Rosette… - csóválom meg mosolyogva, sőt, inkább már nevetve a fejem. – Mégiscsak az igaz, hogy azt bántjuk, akit szeretünk… - soha nem fogom megérteni, hogy mégis miért fújja fel ennyire a dolgokat. Megöltem, de ha az én szemszögemből próbálná meg nézni a dolgokat akkor ő is láthatná, hogy teljesen érthető az , amit tettem. Elakartam onnan menni, bajt sejtettem, kinéztem belőle, hogy van olyan köpenyegforgató, hogy ezzel az egésszel csak a bátyjának segítsen. Viszont egy apró kis tény elkerülte a figyelmét úgy tűnik, pedig ott van előtte minden nap… nem halt meg! Legalábbis nem abban az értelemben, amit az átlagember hisz.
- Oh, dehogynem! Még sajnáltalak is miatta. A szerelem felemészti a lelket… ismerős? Elég nagy közhely. – a szerelem…na persze, mintha létezne ilyen. Jó volt, ameddig tartott a mi kis…kapcsolatunk, ami nagyjából kimerült abban, hogy azt csinált velem, amit csak akart, míg én láncra verve voltam. Nem mondom, hogy nem volt jó,mert jó volt, sokkal kibírhatóbbá tette a fogságomat ezzel Rosette, és az elején nem szándékoztam őt átejteni. De mikor megtaláltam ezt a kiskaput, mikor rájöttem arra, hogy az az oly hevesen verő szív gyengéd érzelmeket táplál irántam… kihasználtam a lehetőséget. Mindenki kihasználta volna a helyemben, és mindenki megölte volna őt. A vámpír ilyen, betegesen vonzódik a vérhez.
- Ugyan már, mikor is öltelek meg? Háromszázötven éve? Nem gondolod, hogy ilyen múltbéli semmiségek miatt felesleges nevetségessé tenned magadat? Mindenki szenved ebben az életben, és pont úgy várja a halált, mint amennyire elakarja kerülni. – az ember ilyen, nem lehet rajta egykönnyen kiigazodni, mert csalók. Lopnak és hazudnak, még ölnek is, ha kell, nincsenek gátlásaik, olyanok, mint az állatok, akik ketrecbe vannak zárva, csak időnként kiengedik őket vadászni. Annyira nem akarnak meghalni, és közben mégis epekedve várják a megváltást. Fura, mert a jóemberek valószínűleg sehova nem jutnak az élet után, az olyan, mint én viszont… mi holtan is tovább élünk.
- Szóval a szívembe akarsz gázolni, tönkretenni a kis lelkivilágomat? Ne röhögtess Rosette, ennél azért te okosabb vagy. – ahhoz, hogy valakit megbánts és sebet ejts a szívén kell, hogy legyen a másiknak szíve, én viszont… mondhatni szív nélkül támadtam fel. Az emberi életemben törődtem másokkal, védtem őket, miattuk haltam meg, azonban az új életem, az öröklét sokkal több szórakozást nyújt, sokkal több lehetőséget, ebbe pedig már nem fér bele az, hogy másokat dédelgessek és védelmezzek, mint valami védangyal. Nem vagyok én rossz ember, csak kicsit másként látom a dolgokat. A rossz ,akárcsak a tökéletes, nézőpont kérdése ugyebár.
- Ez a szép a dolgokban, nem? Van, aki szilárd, mint egy szikla, és van, aki úgy változik, mint az időjárás… tudod, vámpírként is több emberség van benned, mint kéne. – ezt… felfoghatja bóknak is, de nem muszáj, nem is annak szántam, de nem is sértésnek. Egyszerűen csak vicces, hogy mennyire vágyik arra, hogy bosszút tudjon állni, és ha már ezt évszázadok óta akarja, akkor… itt valami több van a háttérben. Aljas kis áruló… nem hinném, hogy az lennék, én csak kihasználtam egy adandó lehetőséget, ha nem érti ezt meg, hát az már az ő baja.
- Ezt nem kellett volna. – sziszegem most már kellőképpen dühösen mikor az orromhoz nyúlok. Eltört. Hülye ribanc! Keresztre kéne feszítenem, és hagyni ott elrohadni, de nem mondják rám, hogy kegyetlen vagyok. Ezt a szukát viszont ideje már észhez téríteni. Nem hagyom neki, hogy megkaparintsa azt a darab fát, inkább a mellettem lévő kukának a tetejével vágom teljes erőből arcon, és nagyon remélem, hogy több csontja tört el, mint nekem. De ha mégsem, akkor azzal sincsen gond, mert egy pillanat múlva már ismét mellette vagyok, kezeim a nyakán nyugszanak. – Szép álmokat! – egy könnyed mozdulat, és már el is törik a nyak, ő pedig végre nyugton és csendben marad egy kicsit.

- Miért kényszerítesz engem erre? Azt hiszed, hogy bántani akarlak? – intézem hozzá a kérdést, mikor már végre elkezd ébredezni. Nem vittem őt sehova sem, csak beugortam egy üveg whiskyért a klubba, amíg ki volt ütve, most is az van a kezemben, de a másikban ott van egy igen méretes fadarab, bár… én ezt rögtönzött karónak hívom. A karóba húzást mesteri szinten művelem, szóval ha nyugton marad és nem esik nekem, akkor bántanom sem kell.
©




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 29, 2014 7:48 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Mondtam már, hogy nem szeretlek! - szinte már a kiabálásig jutok, tényleg nem sokon múlik, mert totálisan kiborít azzal, ahogy viselkedik, és képtelen vagyok elviselni, hogy ilyen nagyra van magával. Nem szeretem és kész! Soha nem is kellett volna szeretnem, mert ő képtelen bármilyen érzelemre, csak kihasználja az embert és semmi más, ő csak erre képes, ártani másoknak, megölni azt, aki segített neki, mert egy aljas... egy rendkívül aljas ember és én gyűlölni akarom, nem pedig szeretni.
- Hagy már végre abba ezt! Nem emésztette fel semmi a lelkemet, elmúlt, amikor kitörted a nyakam! - ne dobálózzon itt nekem közhelyekkel, mert komolyan bepöccenek és már így is elég kellemesen mérges vagyok. Lehet, hogy elég lett volna az, hogy szimplán lerendezem, hogy jól elverem, vagy valami, de ahogy folytatja a kis játékát egyre biztosabb vagyok benne, hogy ennyivel nem fogom tudni beérni, hogy ez nem lesz elég, hogy többet akarok. Hogy... hogy végezni akarok vele! Talán utólag bánnám, talán... de nem érdekel, mert most túlságosan nagy a késztetés és most úgy érzem, hogy jobban... sokkal jobban érezném magam tőle.
- Akkor már te sem vagy mérges azért, amit a bátyám művelt veled? Mert már eltelt 350 év? Már nem számít ugye? - mert ha ezt mondja, akkor gondolom az sem nagy ügy. Mert végülis Curtis nem ölte őt meg, csak elég csúnyán ellátta a baját, én pedig az elején segítettem, de csak a legelején, aztán már nem, aztán már vele voltam és mennyire lett volna neki nehéz, ha nem öl meg aztán hálából? Megtehette volna, hogy elküld, hogy ott hagy, bár gondolom attól félt, hogy boszorkányként talán szembe fordulok vele. Ő hitte azt, hogy átejtem, és ezért inkább ő tette meg velem... komolyan meg sem lep már a dolog, és azt hiszem nem is kell, hogy meglepjen, mert... ő ilyen, egy aljas dög és azt hiszi, hogy amit tett az semmiség, hogy feledhető.
- Persze tudom, nincs szíved... nincs minek ártani, de technikailag tudod neked is van és egy jó éles karó még neked is árt. - mérgesen szorítom össze a fogaimat, ahogyan rá nézek. Nem fogom hagyni, hogy úgy tegyen, mintha olyan nagy valaki lenne, akinek nem lehet ártani. - Tudod mit? Talán nincs szíved... de valaha volt. Ez is egy út... rájövök, hogy mivel lehet a lelkedbe gázolni. - rá fogok jönni. Egy kis történelem óra, csak ki kell nyomozni, hogy ki volt régen, hogy milyen múlt áll mögötte. Visszaszerzem az erőmet és akkor nem lesz nehéz. Kisajtolom belőle a múlt képeit úgy, hogy az igazán nagyon fájjon neki fizikailag és lelkileg is. Azt hiszi, hogy nem vagyok képes rá, hogy nem árthatok neki. Hát... majd meglátjuk!
- Tévedsz Darius! Nincs bennem emberség, már nincs. Az utolsó szikráit te ölted ki belőlem. - már előtte is dolgoztak rajta mások, az apám, a bátyám, az aki megölte anyát. Szépen sorban tettek róla, hogy a lelkem utolsó darabkái is ripityára törjenek, ő pedig megadta az utolsó döfést, mert remény volt. Remény abban a rémes életben, abban az üres létezésben, ami nekem jutott. Remény, hogy jobb is lehet, hogy valaki még abban a kifacsart állapotban is képes figyelni rám. És azt a reményt összetörte, az utolsó megmaradt emberséggel együtt. És, ha nem hiszi, hát megmutatom neki, azzal, amivel csak lehet. Nem szoríthat a falhoz, erősen fejelem le, hogy úgy istenesen beleszédüljön a dologba. Pillantok múlva pedig már az arcomon csattan egy kósza kuka fedő, hiába próbálom elérni azt a fadarabot. Felnyögök, de még próbálok feltápászkodni, aztán sötétül csak el a világ.

Nem tudom, hogy mennyi idő telik, de lassan térek magamhoz és kezd el visszatérni a kép. Az arcomhoz nyúlok automatikusan, de a sérülések már kezdenek teljesen rendbe jönni, csak a vér okozta maszat marad, mert hát esélyes, hogy az orromból elég rendesen ömlött, ahogyan minden bizonnyal az övéből is a fejelés után. Felkönyökölök és végül feltornászom magam, hogy felüljek a fal mellett. - Adhatnál nekem is. - bökök az állammal a whiskey felé. - Nem... nem csinálok semmit. - teszem még hozzá, hogy ne hogy attól féljen, hogy ez megint csak valami trükk. Lehetne, de... ezúttal nem az. Azzal, hogy kiütött talán időlegesen, de elszállt a dühöm, bár könnyen vissza tudja hozni. - Megtetted már... duplán, akkor miért ne akarnád újra? - vetem oda keserűen, főleg ha már adott az italból és meghúzhattam az üveget. Megtette, bántott, megölt, kiszívta az utolsó csepp véremet is. Halálra sebzett minden értelemben... miért ne tehetné meg újra, miért ne akarná megtenni újra?


Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Darius Alpert
Savannah Retro Club Hunnam6
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 29, 2014 12:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Rosette & Darius



- Egy kicsit hangosabban és talán te is elfogod hinni. – vigyorgok rá, mielőtt a számhoz emelném a poharat. Akármilyen meglepő is azt látni, hogy él, elképesztően jó érzés látni ilyen idegesnek. Amíg a bátyja pincéjében rohadtam mindig azon járt az eszem, hogyan fogom őket megölni, dühös voltam, de elfojtottam magamba jó mélyen, hogy ne legyen az ítélőképességem kárára. És most itt van, visszatért a halálból, én pedig… rendkívül jól szórakozom rajta.
- Elmúlt? Szóval mégiscsak szerettél… Rosette, szerintem még te magad sem tudod mit érzel. – döntöm oldalra a fejemet, miközben szélesen mosolygok rá. Mióta vámpír vagyok különös késztetést érzek arra, hogy másokat a tettlegességig idegesítsek fel, és ahogy látom, ő már nagyon közel áll ahhoz, hogy ne csak a szája, de a keze is eljárjon. Már alig várom, rég szórakoztam ilyen jól.
- A düh és bosszú két külön dolog angyalom. Utálom a bátyádat, de nem koslatok a nyomában évszázadok óta, hogy megöljem azért, amit tett. – ha most a szemem elé merne kerülni, akkor… megölném, az utolsó csepp vérét is kiszívnám, de nincs itt, én pedig vagyok olyan toleráns, hogy ne fogadjak bosszút ellene, amit évszázadokon át tartana be is váltanom. A bosszúra fordított időt sokkal jobban is el lehet tölteni.
- Ahogy neked is. – húzom mosolyra  a számat. Úgy beszél mintha egyértelmű lenne az, hogy melyikünk nyerne, ha összecsapásra kerülne a sor, és biztos vagyok abban, hogy így lesz. Csakhogy… az a jó éles karó, amiről olyan lelkesen beszél, könnyedén fúródhat az ő szívébe is, ha valami butaságra szánja el magát.
- Ezt az utat jó sokáig fogod járni. – mégis mivel árthatna nekem? Nem kötődöm senkihez és semmihez sem, lezártam már réges-régen azt, ami a múltban történt. Nekem nincsenek démonjaim, megbosszultam azokat, akiket szerettem és abban a pillanatban, ahogy vért ontottam, az emléküket el is temettem. Kaptam egy második esélyt, egy életet a halálban, ki akaorm használni.
- Hát  persze, majdnem elfelejtettem. – sóhajtok fel színpadiasan. Már nekem is sok ez kicsit. Nem értem miért mindenért engem hibáztat, mintha én tehetnék arról, hogy egy beteges családba született és ott is élt együtt fanyarú sorsával. Fogja fel úgy, hogy megmentettem attól az élettől, mikor eltörtem a nyakát. Nem így terveztem, de a végeredményen nem változtat.

- Csak felébredtél! – köszöntöm mosolyogva mikor elkezd mocorogni. Az arcomon a vér még ott van, rászáradt az arcomra. Soha sem foglalkoztam ilyen apróságokkal, a vér a létem alapja, még ha a sajátom is, jó a bőrömön érezni. – Nem mintha megérdemelnéd. – mondom ahogyan adok neki az italból. Az itt és a bent lerendezett kis műsoráért inkább egy karót érdemelne, de nehogy bárki is azt mondja kegyetlen vagyok. – Te mindig is csinálsz valamit. És ez régen nagyon tetszett, na de most… túllőttél a célon egy kicsit. – még mutatom is a hüvelyk és a mutatóujjam segítségével azt a kicsit. Nem éppen így képzeltem el az újratalálkozásunkat. – Pont azért mert egyszer már megtettem. – megöltem őt, miért ölném meg újra? Igaz, hogy roppantmód utáltam abban a pincében rohadni, de Rosette… ő elviselhetőbbé tette a fogságomat. – És a régi idők emlékéért.
©




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 30, 2014 9:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

Mérgesen szorítom össze a számat, szinte már pengevékonyra, szinte már kékülni kezd. Idegesít és még jobban idegesít, hogy ő ezt még képes és élvezi is, én pedig legszívesebben széttörném a poharamat a fején, hogy ne élvezze ennyire ezt a rohadt helyzetet, mert én igenis baromira nem élvezem és kénytelen vagyok itt bent megállni azt, hogy ne menjek neki, ami komolyan valami iszonyatosan nehéznek tűnik!
- Talán csak nem tudtam, de már tudom. És amúgy is mi a fenéért érdekel téged, hogy én mit érzek? Te vagy teljesen üres nem? Mindig is az voltál! - soha sem számított neki, hogy én mit érzek és soha nem is fog, akkor meg mégis mi a fenééről beszélünk? Csak azért jön ezzel az egésszel, csak azért mondogatja újra és újra, hogy ideges legyek, és gyűlölöm érte, hogy képes elérni azt, amit akar. Gyűlölöm érte, hogy szerettem, hogy talán ez az érzés nem múlt el véglegesen, pedig kellett volna, pedig istenemre mondom nem kéne éreznem semmit sem. Hagynom kellett volna őt, vagy inkább hamarosan az után, hogy megtette egyszerűen végezni vele és kész. Visszaszerezni a erőmet és eltenni őt láb alól bosszúból, de nem tettem és csak még jobban kiborít a tény, hogy nem tettem, amikor tudom, hogy igenis kellett volna és igenis jogom lett volna hozzá, hogy bosszút álljak rajta.
- Bocs igazad van, már rég meg kellett volna, hogy öljelek! - csak hát más dolgom is volt. Utána kellett járnom ennek az ügynek az apámmal kapcsolatban, aztán az anyámmal kapcsolatos zavaros dolgok. Minden volt itt, és én őszintén szólva elég sok időt töltöttem azzal, hogy minél többet derítsek ki, mert sok kérdőjel van a múltamban... nagyon sok.
- Csak azt hiszed, hogy nem menne, de... majd meglátod, hogy milyen nagyot tévedsz! - mert téved, mert ha ki akarom deríteni, hogy kicsoda, hogy miért ennyire érzéketlen, akkor igenis ki fogom deríteni, ebben biztos vagyok. Majd meglátja! Talán azzal tudom majd megsebezni és ez igenis ér ennyit. Ezért nem volt értelme megölni őt, mert az, ha csak meg hal, nem olyan mértékű büntetés, amit tényleg megérdemelne. Ennél én sokkal jobban el akarok bánni vele, ennél én sokkal durvábbat akarok szórni rá, hogy tényleg... és igazán... érezze, hogy min mentem keresztül.
- Majdnem elfelejtetted... azt is, hogy megmentettelek igaz? - hálásnak kéne lennie nekem, hiszen megmentettem az életét! E helyett megölt, e helyett ott hagyott. Megtehette volna, hogy megmondja az igazat, vagy csak eltűnik. Vámpír volt és gyors, de nem, ő inkább befejezte hogy még csak az esélye se legyen meg annak, hogy árthatok neki és ez... ez milyen dolog hm? Egyáltalán nem érdekelte semmi, egyáltalán nem érdekelte, hogy mit tettem érte, hogy mit áldoztam fel érte.

Persze kellően csúnyán nézek rá, amikor ébredezni kezdek, ez azt hiszem teljes mértékben érthető a részemről. Leginkább végezni akartam vele és mégis ő volt az, aki eltörte a nyakam... mintha csak ez lenne a sorsom, hogy bárki, akihez kicsit is kötődni kezek végül tőrt döfjön a szívembe, ki képletesen, ki majd egyszer máshogy, hogy aztán vége legyen végleg mindennek. - Köszönöm a kegyet... - mérgesen szűröm csak felé a szavakat, ahogy átveszem az üveget és jól meghúzom. Keserű, nem vagyok oda az ilyen erős italokért, de most... még mindig ez az, ami igazán jót tesz. Ez a nap... hát nem így képzeltem az újt találkozást. - Ott hagytál... ugyanúgy használtál csak, mint mindenki. Szerinted ez olyasmi, amit csak úgy meg lehet bocsátani? Nem öltél meg most... de ez csak egy hiba volt, mert én meg fogom tenni. Rájövök, hogy ki vagy, hogy ki voltál és rohadtul fog majd fájni... minden emlék és minden, ami voltál, hogy csak aztán öljelek meg, amikor már te kéred... - süt a szavaimból, hogy nagyon is komolyan gondolom. Igen fenyegetem és igen megtehetné, hogy megöl, de próbálja meg. Nem vagyok annyira gyenge, el tudok menekülni, vagy nem, de nem is érdekel! Nekem így jobb, hogy érezheti, hogy nem fogom csak úgy annyiban hagyni ezt az egészet... soha!


Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Darius Alpert
Savannah Retro Club Hunnam6
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Kedd Dec. 02, 2014 9:26 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Rosette & Darius



Kár lenne tagadni, hogy nagyon szórakoztató látványt nyújt így. Szinte szétrobban az elfojtott dühtől, én pedig ezt nagyon élvezem. Régen másfajta vágy vetette szét őt mikor találkoztunk, vagyis… mikor lejött hozzám, de most már szabad vagyok, azt teszek, amit akarok, hadd élvezzem a műsort.
- Hé, nem erős vádak ezek egy kicsit? Üres lennék? Valamit szeretned kellett bennem, nem? A nyilvánvalón kívül… - nem tudom megállni, hogy ne szélesedjen ki a mosolyom. Na igen, egyet tudok vele érteni, nem igazán érzek semmit, legalábbis úgy biztosan nem, ahogyan ő akarta volna. Szerettem vele lenni, jó volt, de sokkal inkább leakartam lépni, ő pedig útban voltam, a bátyja helyett én öltem meg, és bár hiba csúszott a tervbe, nem is baj, mert az hogy itt van, pótol mindenért. Végre nem vagyok egy falhoz láncolva alárendeltetve annak, amire vágyik. Nem panaszkodom, tudta, mit hogyan kell, de most… most nem tud semmit. Nincsenek láncaim többet.
- Hagyd már ezt Rosette! Tőlem megkaptad azt, amire vágytál, nem? Akkor sem tudtál megölni, és most sem tudsz. – nem csak azért, mert erősebb vagyok, mint láncokba verve, hanem mert tudom, hogyan kell hatnia arra kis szép lelkére, amit most elködösít a bosszúvágy. Ez tetszik, kár lenne tagadni, de meghalni miatta nem tervezek.
- Nem Rosette, te vagy az, aki tévedsz. Mindenben. Azt hiszed, hogy csak neked vannak sérelmeid? A világ nem körülötted forog angyalom. – csóválom meg a fejem a mosolyogva. Csak rajta, derítsen ki mindent, nem tud olyat mondani, vagy mutatni, amit ne éreztem volna már. Lezártam a múltat, eltemettem már nem köt semmi sem ahhoz, ami voltam. Elegem volt abból, hogy én vagyok a becsület lovagja, jobban szerettem volna inkább a saját magam ura lenni. Vágytam az erőre, és meg is kaptam.
- Nem, nem felejtettem el. Ezért haltál meg gyorsan. Szükségem volt a vérre, a bátyád nem valami jó vendéglátó. Ellenben veled… - ő már tudta, hogy mi kell nekem, és meg is adta, igaz, hogy nem miattam, hanem saját maga miatt, de ez nem számít. A bátyja csak annyit tett, hogy ne haljak meg, szükségem volt a vérre, hogy visszaszerezzem az erőmet, és nem volt ott más, mint ő… gyorsan meghalt,ez volt a hálám mindazért, amit tett értem.

- Ne nézz ilyen csúnyán, sokkal szórakoztatóbban is eltölthettük volna ezt az időt, de te mindenképpen harcolni akartál… - csakis magának köszönje azt, hogy eltörtem a nyakát, és ha próbálkozik, akkor újra és újra elfogom törni a nyakát megint, vagy ha már nagyon unom akkor csak szíven szúrom a karóval. Toleráns vagyok, de mindent én se tűrök el.
- Jól áll neked a düh. – kacsintok rá, tudomást sem véve arról, hogy mennyire mérges. Mégis miért foglalkoznék vele? Valami olyanért kínozza magát, ami már évszázadokkal ezelőtt történt, én túlléptem rajta, pedig megtehettem volna, hogy a bátyjára támadok, de nem tettem, igaz? Rosette döntött mikor lejött hozzám a pincébe, hogy… feldobja a kedvét, én pedig döntöttem mikor rájöttem arra, hogy mit érez. Kihasználtam, ahogyan ő is kihasznált engem, de nem ez volt a tervem. Nem volt tervem, csak éltem egy lehetőséggel. – Használtalak… csúnya egy szó ez. – mosolyodom el, ahogy megrázom a fejem. Használtam… igen, használtam, ahogy ő is engem, és jó volt, nem? Az már egy másik dolog, hogy aztán megöltem, mindenkinek vannak tragédiái az életben. Az övé ez volt. – Imádom, hogy ilyen vagy. A bosszúállás szemrevaló kis angyala… - mosolygok rá, mikor közelebb lépek hozzá, és ha még a földön van, akkor leguggolok mellé. – De jobban szerettem mikor máshogy vezetted le a frusztrációdat. Mondd csak, mire vagy kíváncsi a múltamból? Megspórolom neked azt az időt, ne mond, hogy nem foglalkozok veled. – a múltam meg a sötét foltok, mi? Nincs semmi sötét folt, végeztek mindenkimmel, én pedig bosszút álltam. Ez az élet rendje, de amit ő csinál… az baromság.
©




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 02, 2014 9:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

Idegesít, elmondhatatlanul idegesít az, amiket mond, az, ahogyan viselkedik, az ahogy... néz, minden. Mert... mert gyűlölnöm kéne és még csak az sem megy eléggé, pedig tudom, hogy muszáj lenne, de egyszerűen... nem megy, és ezért csak még jobban utálom. Az, amit tett... fogalma sincs róla, hogy pontosan mit is váltott ki belőlem. A vámpír lét olyan jó? Nekem mindent csak még hevesebbé tett, minden érzést, minden keserűséget, minden kínt, mindent. És neki erről fogalma sincs, mert igenis ő egyszerűen csak üres odabent. Azért tudott szemrebbenés nélkül kihasználni és nem érdekel az, hogy mennyire volt finom, hogy úgy ölt meg, hogy ne fájjon, mert megölt és ez az egy számít csak. Végzett velem csak, hogy véletlenül se verjem át, pedig én szabadítottam ki és ő még csak esélyt sem adott nekem.
- Nem szerettelek! Vagy ha mégis, hát már rég elmúlt. Öntelt vagy és... igenis üres! Hülye lenne az, aki ismeri milyen vagy igazából és mégis képes lenne szeretni. - mert én nem fogom és ha nem hiszi el, akkor majd akkor meglátja, hogy pontosan milyen is az, amikor én nem szeretek valakit, mert nem fogom vissza majd magam, mert olyan istenesen ellátom majd a baját, hogy csak pisloghat. Nem vagyok már egy buta kis boszi, akit könnyű átejteni, nem már sokkal több vagyok és csak az erőmet kell visszaszereznem ahhoz, hogy még több legyen és akkor neki esélye sem lesz ellenem és majd látni fogom, ahogy az az öntelt vigyor eltűnik a képéről. Komolyan... már csak erre vágyom, csak erre!
- Mert akkor elhittem azt, amit mondtál, de már nem vagyok olyan naiv, már nem hiszem el a szavaidat. Olyan vagy, mint egy kígyó és már nem vagy képes hatni rám! - még mindig nagyon nagyra van magával, de már akkor sem éri el a kívánt célt. Már nem tud csak úgy levenni a lábamról, mint akkor. Akkoriban is nehezen hittem el, hogy így van, hogy tényleg érdemes neki segítenem, de elhitette velem. Szép szavakkal, kedves suttogással, türelemmel elérte, de tanultam a hibákból és újra nem játszhatná el ezt velem úgy sem.
- Oh, nem hiszem ezt, biztos, hogy neked is vannak sérelmeid, csak engem ez nem érdekel. Tudni akarom, de nem fog e miatt megesni rajtad a szívem. - rázom meg a fejemet. Ismerni akarom a múltját, mert igenis jobban érezném magamat, ha árthatnék neki, de talán nem lehet, viszont ahhoz is jó lesz az, ha legalább látom majd, hogy neki is voltak rémes időszakai, hogy neki is voltak rossz dolgok az életében. Tudni akarom... elképzelni, hogy volt, amikor neki is tudtak ártani, attól talán egy kicsit jobban érezném magam.
- Oh, hát akkor ezért rendkívül hálás lehetek neked igaz? - gyors halálom volt, remek! Akkor most rebegjek hálaimát hozzá, hogy ilyen figyelmes volt? Hát a jó fenéket. Inkább szeretnék végezni vele még mindig, nem változott a véleményem, de ez nehezebb, mint gondoltam. A düh nem segít, ő pedig erősebb és...

- Persze... álmaidban foglak én téged még egyszer szórakoztatni! - eszem ágában sincs! Egy ilyen alakot? Végeznem kellene vele, végeznem kellett volna már rég, amikor nem szemtől-szembe álltunk, csak hogy lássa, hogy ki vagyok, hogy mire vagyok képes, hogy milyen hatalmas hibát követett el azzal, hogy nem ölt meg rendesen. A megjegyzésére csak ha lehet még csúnyábban nézek rá. Jó áll nekem a düh... neki meg egy karó állna jól, egyenesen a szívében, vagy előbb még itt-ott, hogy baromira fájjon. Szívesen lyuggatnám ki, de komolyan, élvezettel nézném végig, ahogy szenved, de igaz volt. Elhamarkodtam, ahhoz előbb erő kell, össze kell szednem magamat normálisan.
- Elég! Nem áll jól nekem a düh és ne mondj ilyeneket! Nem ér semmit és nem veszem be! - és csak újra feldühít vele. Hát mire jó ez mégis? Jobb neki attól, ha tényleg addig jutok, hogy megint neki találjak esni? Pedig baromira benne van a pakliban, ha így folytatja. Dühösen szorítom össze a számat, amikor leguggol mellém. - Már az is undorral tölt el, ha csak arra gondolok, hogy valamikor is máshogy vezettem le a frusztrációmat. - vetem oda, kissé elfordított fejjel, mert rohadtul zavar, hogy ebben a formában mászik bele az aurámba, baromira nem tetszik. - Ki voltál, mielőtt ez az aljas számító szemétláda lettél? - oké gondolom erre nem valami rövid és egy mondatos választ lehet adni, de nem érdekel. Azt mondja kérdezzek, akkor legyen így kérdezek, közben pedig kitalálom, hogyan szerzem vissza az erőmet és... na majd akkor meglátjuk, hogy ki lesz fölényben!


Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Darius Alpert
Savannah Retro Club Hunnam6
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Szer. Dec. 03, 2014 2:56 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Rosette & Darius



- Ezek szerint te is hülye lennél? Rosette, minden egyes másodpercben magad ellen beszélsz! – mosolygok rá. Igen, üres vagyok, nem igazán használom a szívemet, nem voltam soha szerelmes, és nem hinném, hogy létezik ilyen. Vagyis ez nem igaz, mert voltam szerelmes, még régen, még a megváltás előtt. Volt családom, szerető feleség és gyermekek, de mind meghaltak, nekem pedig ezt végigkellett nézni. Talán őket szerettem, talán,mostanra már semmi nem biztos, sokat változtam mióta rájöttem arra, hogy örökké élek. Rosette pedig hiába mondja, hogy üres vagyok, már akkor is az voltam igaz? És ő mégis belém szeretett, és ezt kitudtam használni. A múlt soha nem múlik el, hiába is mondják.
- Szóval nem vagyok képes hatni rád, mi? Nem így néznél rám, ha így lenne. – látom a szemében a gyűlöletet, az utálatot, de hiába is tagadja, nem tud engem annyira utálni, mint amennyire akar. Ennek pedig egyszerű oka van. Szeret engem, hiába is mondja, hogy nem így van, én pontosan tudom, hogy ez a dolgok állása. Vicces, hogy én jobban ismerem őt, mint ő saját magát, de hát ez egy ilyen dolog úgy látszik. Mindenki látja, hogy milyen érzéseket táplál felém, csak ő nem, és nem is fogja belátni egy hamar az biztos.
- Most ezt mondod még, egészen addig míg rá nem jössz arra, hogy a szíved mással sem foglalkozik, csak velem. – önelégülten mosolygok, de hát mikor nem? Magabiztos jellem vagyok, nem szoktam meghátrálni, elgondolkodni azon, hogy mi legyen a következő lépésem. Határozott vagyok, mindig tudom mit akarok, és ha nem, még akkor is. Nem az a lényeg, hogy mit gondolsz, hanem az, hogy hogyan adod el magadat. Rosette pedig bárhogy próbálkozik meggyőzni engem arról, hogy mást sem akar, csak a halálomat, nem fogja tudni soha az igazságot teljesen elfedni. A halálom már megvolt, ő viszont nem ezt akarja, ő csakis azt akarja, amit régen. Engem.
- Igen, ezért az lehetsz. És még sok minden másért. – hiszen ki lobbantotta szerelemre azt a fiatal kis szívét? Én, méghozzá egy pincében raboskodva, a falhoz láncolva. Megismertettem őt az érzéssel, aztán megöltem, csak nem haltam vele. Egy elcseszett Rómeó és Júlia történet.
- Álmaimban sokszor meg is tetted. Nálad jobban senki nem tudja mi kell nekem… - mindig is érdekelt az, hogy mi folyt a kis beteg családjában. Nyilvánvaló volt, hogy nem én vagyok az első férfi az életében, de az is nyilvánvaló volt, hogy nem igazán kapta meg azt a törődést, amire vágyott, hiszen hozzám menekült. Egy rabhoz, a lényhez, akit utálnia kellett volna, és mégis belészeretett.
- Nem is kell, hogy bevedd, hiszen tudod, nem? Mindig is tudtad, hogy odáig voltam érted, igaz? –döntöm oldalra a fejem mosolyogva, és kezemmel végigsimítok az arcélén. Hálás vagyok azért amit tett, a fogságom nélküle sokkal rosszabb lett volna, de ő kibírhatóvá tette. – Undorral, mi?[/color][/b] – nevetek fel halkan, és a kezemet az álla alá csúsztatom, hogy magamra irányítsam a tekintetét. – Emlékszem még ma is arra, hogy milyen arcot vágtál. Kellett neked, szükséged volt arra, amit tőlem kaptál meg. Életben tartottuk egymást. – nekem szükségem volt erre, a rabságom szörnyű volt, Rosette elviselhetővé tette, de ez nem csak nekem volt jó, hanem neki is. Pont úgy akarta, ahogy én. – Hogy ki voltam azelőtt, mielőtt az lettem, akibe beleszerettél? – fogalmazom át a kérdését, ahogyan leülök mellé a földre, persze nem messze tőle, olyan közel ülök hozzá, amennyire csak lehet.  – Katona voltam, egy falu ura. Feleség, gyerekek, megvoltak, egészen addig a pillanatig, míg el nem jött egy behajtó. Akkoriban nem volt sok élelem, és én nem akartam éheztetni a falut. Harcra került a sor, és így haltam meg. De előtte végignéztem, ahogyan mindenkit aki fontos volt nekem karóba húztak. – arcomon színlelt szomorúság tanyázik, amit hamar fel is vált a mosolygás. Nehogy azt higgye, hogy még mindig a múltban élek. – Szerencsére azonban egy kisfiú túlélte. Az ő vére pecsételte meg az új életem. – eleinte ellenálltam, de végül győzött az éhség.
©




Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 04, 2014 5:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Darius & Rosette

- Én nem tudtam, hogy milyen vagy. Én hittem neked akkor... csak ezért lehetett. Már tudom, hogy milyen vagy és ez elég... elég, hogy gyűlöljelek, amiért kihasználtál. - mert így van, gyűlölöm őt mindennél jobban gyűlölnöm kell. Megölt, mikor én segítettem neki, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Egyszerűen végzett velem és kész, ott hagyott, hiába a sok ígéret, hiába a titkon elsuttogott szavak, hiába minden. Egyszerűen semmit sem számított mindaz, amit tettem érte. Segítettem neki, miattam van életben, én hoztam ki onnan. Tudom, hogy mi lett volna vele, ha nem teszem, ami minden más vámpírral is, akik a bátyámnál raboskodtak. Egy se élte túl, de ő igen. Ő volt az egyetlen és... ez volt cserébe a hála.
- Persze, hogy hatsz rám, kiváltod belőlem ezt a mélyen gyökerező dühöt, ennyivel tudsz hatni rám, semmi mással. - nem érdekel, hogy mit lát a szememben, mert nem láthatott semmit, csak haragot, amit ellene táplálok. Nem akarok más érezni, és vámpír vagyok igaz? Minden sokkal erősebb bennem, mint egy szimpla emberben. Sokkal erősebb a haragom, a düh, amit érzek, és ez igenis képes a háttérbe szorítani minden mást, azt amit régen éreztem, a szerelmet. Azt hiszi, hogy minden úgy van, ahogyan ő gondolja, azt hiszi, hogy pontosan tudja, hogy ki vagyok és hogy mi van bennem. Hát baromira téved! Nem ismer, megváltoztam, nagyon is.
- A szívem gyűlöletet táplál irántad, nagyon sokat, hogy semmi más ne maradjon benne. - vagy legalábbis minden mást elnyomjon. Nem fogom tudni neki megbocsátani, amit tett, főleg nem így, hogy ilyen szinten önelégülten néz rám, hogy azt hiszi, ő a tökéletes ember, hogy ő semmiben sem tévedett, hogy szívességet tett nekem azzal, hogy végzett velem és ezt teljesen komolyan is gondolja. Hát... hát komolyan mégis mit mondhatnék egyáltalán erre? Nem tudom megváltoztatni a véleményét, de akarom egyáltalán? Majd rájön, ha karót állítok abba a hideg szívébe, hogy igenis képes vagyok rá! Nem pedig hálás leszek, azért hogy megölt. Hálás legyek, mert megismertetett a szerelemmel csak azért, hogy átverjen, aztán megmutassa, hogy milyen könnyű is volt csapdába csalnia az érzésekkel? Nem... ilyen hibát többet biztos, hogy nem követek el.
- Akkor a hiányomat még megszenvedheted egy ideig, vagy inkább... örökké. - hogy én tudtam, hogy mi kell neki? Én tudtam igaz? Igen, mert talán én voltam az egyedüli, akit tényleg érdekelt, aki képes volt a családját, az életét, mindent feláldozni érte, ő pedig simán elvette, mintha csak a saját tulajdona lennék. Az életben nem kapja meg többé azt, amit akkor kaphatott tőlem. Álmodozzon csak róla, az már nem érdekel mi zajlik a fejében, majd... majd teszek róla, hogy ne álmodhasson többé, nem is létezhessen.
- Soha sem voltál odáig értem, csak... ki akartál jutni! - pár pillanatot engedek csak, de aztán egyszerűen csak félreütöm a kezét. Nem teheti, nem érhet hozzám és nem játszhat így velem, már nem, nem engedem! Gyűlölöm, hogy a közelében ilyen állapotban vagyok, hogy még mindig el tudok gyengülni. Meg kellett volna ölnöm, távolról már amikor először megtaláltam. A szavaira csak dacosan fúrom a tekintetemet az övébe, és összeszorítom a számat, de nem válaszolok semmit. Életben tartottuk egymást, talán, csak épp ő végül megölt, miközben én azt hittem, hogy ez az egész bármit is számított, de persze nem, semmit az ég világon, neki nem.
- Hagyd már ezt abba! - komolyan az a lényeg, hogy mindenképpen kiborítson? Mert nagyon úgy tűnik nekem. Ezzel az állandó beleszerettem dologgal csak ezt fogja elérni. Már az is zavar, hogy persze direkt közel ül le hozzám, de nem fogok úgy elhúzódni tőle, mintha félnék, eszem ágában sincs. - Szóval valaha mégis csak voltak érzéseid, mielőtt ilyenné váltál. Akkor neked is meg van a szörnyű élet... amiben bántottak, bántották a családodat... és hogy sajnállak! - persze egyáltalán nem, ez a hangomból is hallatszik, de akkor e miatt lett ilyen mi? Valaha talán voltak érzései, de ne magyarázza nekem, hogy ez nem múlt el már rég, mert tudom, hogy igen, réges-rég nem érez már semmit.


Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Darius Alpert
Savannah Retro Club Hunnam6
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
i'm always behind you の
Hobbi & foglalkozás :
shitting on you の



A poszt írója Darius Alpert
Elküldésének ideje Pént. Dec. 05, 2014 11:46 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Rosette & Darius



- Miért milyen vagyok? – döntöm oldalra a fejemet mosolyogva. Na persze, a választ sejtem. Egy hazug, öntelt szörnyeteg, vagy valami hasonlót fog mondani, de nem igazán érdekel az, hogy mit mond rólam, mert hiába ordítja világgá, nem csak én, de még ő sem lesz képes elhinni magának, hogy annyira utál engem, mint amennyire állítja. Ugyan, nézzünk szembe a tényekkel. Tudom, hogy érzett régen, és tudom, hogy érez most, egy bölcs ember pedig azt mondta, hogy a szeretet és a gyűlölet közötti határ olyan vékony, hogy szinte már észre sem vesszük. Szóval, ha ezt vesszük figyelembe, akkor mégis mit hisz, kit áltat ezzel?
- Mondtam már neked, hogy milyen szép szemeid vannak? Na és azt, hogy tudok bennük olvasni? – kérdezem széles mosollyal, tudomást sem véve arról, hogy az előbb még a gyűlöletről beszélt itt nekem. Ugyan, ne pazaroljuk egymás végtelen idejét arra, hogy olyan dolgokat bizonygat folyvást, amiket nemhogy én, de még ő sem képes elhinni. Tudjuk mindketten mi a helyzet, csak képtelen magának bevallani, fél, hogy legyűri őt a szíve, az embersége utolsó kis darabkája. Ez van, vámpírként az érzéseink felerősödnek, ő pedig már akkoriban is nagyon szenvedélyes tudott lenni, nagyon is tetszik az nekem, hogy ez most csak megsokszorozódott.
- Biztos vagy te ebben? Nem csak elakarod nyomni ezzel az igazi érzéseidet? Adok egy tanácsot rendben? Soha nem az ész dönt a szív ügyeiben! – nem tudom megállni egy pillanatra se, hogy ne mosolyogjak. Mennyire is élvezetes ez a viszontlátás! Én azt hittem, hogy már soha az életben nem futunk össze, legalábbis gyanítottam, de azt is, hogy nem, szóval felkészültem, de arra nem számítottam, hogy a mi kis találkozónk ennyire…intenzív lesz és mulatságos, mert kár lenne tagadni, hogy remekül mulatok rajta, rajtunk. Főleg azon, hogy mennyire ellentmond saját magának, hogy megvezeti már évszázadok óta magát. Nem is én vagyok az ellensége, sokkal inkább saját maga.
- Az örökké nagyon hosszú idő, és tudod, ha én megszenvedem a hiányod, te is az enyémet. – ezt pedig nem akarja, igaz? A szívét nem tudja elárulni, ezt már megtanultam legyen szó emberről, vagy vámpírról. Vannak hősszerelmes vámpírok, és azok általában az olyan emberekből lesznek, akik már tapasztalták ezt az érzést fiatal korukban. Azaz emberi létükben. Rosette is belekóstolt, érezhette, és hiába magyarázza itt nekem a halált újra és újra, pontosan tudom azt, hogy nem fog megölni, nem tudna, mert hiába öltem meg aznap, még mindig ugyanúgy érezz, mint régen, csak próbája becsapni saját magát, öreg hiba.
- Kár, hogy így gondolod, nagyon is oda voltam érted. – nem tudom nem mosolyogni, mikor félre üti a kezemet. Tudom én, hogy vágyik az érintésemre, ezt nem fogja tudni előlem eltitkolni. Hiába öltem meg, és tettem tönkre az amúgy is borzasztóan rossz életét, ő még mindig nem tud engem úgy utálni, hogy képes is legyen megölni. Ugyan már, elég a tényeket nézni, elég a szemét nézni, vagy azt, ahogyan még most is viszonyul hozzám. Évszázadok óta a nyomomban van, és ez nem egyszerű bosszú, nem annál több, és mikor elérkezik a célhoz, ráfog jönni arra, hogy nem a bosszú vezérelte őt, csak így hívta, mert nem akart tudomást venni róla.
- Idegesítő, mikor szembetaláljuk magunkat a saját hazugságainkkal, igaz? – igen, most is mosolygok. Szembeállítom őt azokkal a hazugságokkal, amikkel a saját fejét tömte egészen idáig. Tagadhatja, de attól még így van, tudja, hogy igazam van. – Eltudom képzelni ,hogy majd megszakad értem a szíved. – pillantok oldalra mosolyogva, a szemeit fürkészve.  
©




Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Vissza az elejére Go down
 

Savannah Retro Club

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

 Similar topics

-
» Underground the Club
» Club SinRock II.
» Club SinRock
» Club N.Y.C - Welcome to the party
» Rebel's Night Club

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: Mystic Falls-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •