Vannak olyan napok egy ember életében, amikor csak kutat az emlékek dús halmazában... hol és mikor változtam meg? Egyáltalán... miért? Ez a változás hozzásegített valamihez, bármihez?
Emlékszem még arra, milyen voltam az egyetem idején; egy fiatal srác, jogi diploma már félig a kézben. Egy csodálatos, világszép lány, aki végett mindenki irgykedett. Hogyan múlik el egy hatalmas, szinte tűzzel égő, perzselő szerelem? Mi erre is találtunk megoldást. A kérdés nem az, hogy hogyan... inkább ki miatt. És erre egyszerű a válasz: miattam. Elmúlt. Az éjszakába nyúló papírhalmazok, a sok utazás, az hogy sosem láttam a feleségemet és a családomat, elválasztott bennünket. Előtte tombolt bennem az élet, de azt követően, hogy a gyerekek is kisétáltak az életemből, leginkább egy élőhalottra hasonlítok. Teszem, amit kell... védem azokat, akiket kell, illetve rács mögé juttatom azokat, akikről tudom, hogy oda valóak. A precizitásom és határozottságom nem ismer végleteket, az utolsó másodpercig képes vagyok bárkinek felborzolni a kedélyeit. Talán ebben rejlett a hiba a házasságomnál is. A viták során addig fokoztam a hangulatot, a szavakat, míg Éloise meg nem tört. Így derült ki az is, hogy évek óta megcsal már. Nem csoda, kettőnk között testi kapcsolat már jó ideje nincs. Leélni az életünket egy nő mellett, aki olyan számunkra már, mint egy egyszerű idegen... a teste hidegen hagy, az érintésétől pedig minden szőrszál feláll a hátamon, de nem jó értelemben... mikor ránézve érzem, hogy a tekintetemben nem a szerelem ég, hanem hogy... szolgálj rá valamivel arra, hogy itt hagyhassalak! Az enyémben ez villogott... talán észrevette ezt a segélykérést.
Nem szerettem bizonytalanságban élni. Úgy a nap végére érni, hogy talán mikor hazaérek, már nem lesz családom. Egykoron ez volt az élet. A családom. Ma már nem az. Vétek ezt mondani két gyermek apjaként? Legyen, akkor vétkes vagyok! Vétkes vagyok azért is, amiért én magam is hűtlen voltam! De nem cselekedtem, kihagytam a lehetőséget... a gondolataimat egy nálam jóval fiatalabb lány vonzotta. A saját védencem...
Soha ne mondd, hogy soha. Talán ez a legfőbb hitvallásom.
Külsőmet tekintve már elkapott a kor. Régóta nem vagyok egy nők álma, mióta túlhaladtam a negyedik X-en is. A válásom után megpróbáltam edzésben tartani magam. Futok és edzek, amikor időm engedi. Magasságom az átlagosnál kissé feljebb van, a borostámat pedig néha tetszőlegesen, de meghagyom. A kedvenc öltözékem a sima farmet fehér inggel, de a tárgyalóban nem viselhetek efféle öltözéket.

Előbb-utóbb úgyis megtudod...

A toll megállt a kezemben. Magam elé meredtem, mint aki eszét veszítette, és halvány mosolyra húzódott szám széle. Rá gondoltam.
Felsóhajtottam, és hátradőltem a széken, megdörzsöltem mindkét szememet, hátha elmúlik... egyszerre vagyok álmos és álmodozó. Már hosszú hónapok teltek el azóta, mégis rá gondolok... a legnehezebb ügyem volt eddigi életem során. Hosszú ideje belopózott már a fejembe, és nem ereszt... itt van velem, mikor vacsorázom... mikor tanítok... mikor kezdő hallgatók számára Arisztotelész kötezelettségeket diktáló szavait idézem, és akaratlanul elmosolyodtam ott, mindenki előtt... és mikor hazaértem egy esős napon, miután véget ért a per és Ő elutazott... rá gondoltam, mikor Éloise-szal szeretkeztem. Ő járt a fejemben, az életem minden apró zugába beásta magát. Remegek, ha arra gondolok, hogy vajon mi történhetett volna, ha egyszer is engedek magamnak... a gondolataimnak. Ez nem egyszerű testi vágy volt. Annak idején is ezt éreztem, méghozzá a feleségem iránt... az ismeretlen, amely megszédít. A lány, akit előbb kellett volna ismernem. Mi vagyok én hozzá képest? Egy... egy vénember!
Hirtelen pattantam fel, és löktem le minden létező papírt az asztalról. Lihegtem, a hajamba túrtam, és földhöz vágtam a tollat, amely már belemélyedt a húsomba. Dühös voltam, amiért hagytam elmenni. Elváltam azóta, és nem maradt senkim, csak egy apró remény, hogy egyszer újra láthatom majd őt.
Kopogás. - Nem érdekel! - ordítottam, mintha a szívemet akarnám kidobni a tüdőmön.
Bejött. Nem érdekelte, hogy mit mondok. Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, de elég kevés sikerrel.
- Fontos, Bryan - lengetett meg egy papírt az orrom előtt, majd nyújtotta a telefont, amelyen éppen beszélt valakivel. - Téged keresnek a Whitmore főiskoláról - olvasta fel a papírról az intézmény nevét, és erre csak ismét sóhajtanom kellett. Már régóta nem vállalok előadásokat más főiskolákon, főleg nem egy ilyen távoleső ponton.
Magamhoz vettem a készüléket... az egész értelmet nyert három percen belül. Lehetőséget kaptam arra, hogy egy Mystic Falls melletti főiskolán dolgozzam előadóként. - Holnap visszahívom. Meggondolom az ajánlatát, dékán úr! - biccentettem, majd letettem.
- És mi van a borítékban? - kérdeztem az asszisztensemet, aki ezt követően rögtön felém is nyújtotta a darabot.
- Amit kértél még egy hete. Végre sikerrel járt a nyomozód - sóhajtott fel. Ő mindenről tudott. És bolondnak nézett miatta. Jellemzően vall rám, hogy minden utat megmozgatok ahhoz, hogy sikerrel járjak. És ha ez kell hozzá, hát... meg is teszem.
Előhúztam a képeket a borítékból, majd felsóhajtottam. Egy halvány mosoly jelent meg ajkaimon, amikor megpillantottam az általam annyira vágyottan látni kívánt lányt. Ő az... életem. Nevetséges kijelentés, de... így van.
- És... hol van most? - kérdeztem aztán, és a papírra bökött, amit az előbb a kezembe nyomott. Rám nem jellemző, de majdnem a szám is tátva maradt. - Kicsi a világ, ugye Thomas? - vigyorodtam el, ahogy elolvastam. Ebony Mystic Fallsban van. Hogy is szokás mondani?
Véletlenek márpedig nincsenek.