Nem a szavak, hanem a tettek embere vagyok. Gyakorlatias és hatékony, amilyennek neveltek. Ösztönös, ugyanakkor megfontolt is egyúttal. Ezt, pedig bármilyen nevetségesen is hangzik egy kívülálló számára, annak köszönhetem, hogy nem igazán volt gyerekszobám. Előbb fogtam kést, mint játékot a szigorú és az ikertestvérem halálát követően még szigorúbb kiképzés miatt. 'Egy vadászcsaládnak ne legyenek életképtelen ivadékai.' Folyton ezt hajtogatta apám, aki arra törekedett, hogy újabb harcossal gazdagítsa a vérvonalat. Acélként, tűzben edzett keménnyé, ellenállóvá és ügyelt, hogy ne mozogjon széles skálán az érzelmi tartományom.
Sikerrel járt. Nem szoktam feleslegesen kinyitni a szám, általában csak annyit mondok amennyit feltétlen szükségesnek tartok és sosem mesélem el a teljes igazságot, egy részét megtartom magamnak, hogy előnyt kovácsoljak belőle. A jótékonykodás ilyen szempontból nem az én asztalom, nem osztogatok szívjóságból jó tanácsokat, ha nem fizettek érte előleget. Én nem az a fajta ember vagyok, aki adni szokott. Első sorban nem, de nem is a szívtelen fajta, aki nem ismeri a hálát, egyszerűen csak nem ebben a szellemiségben nőttem fel, számomra nem magától értetődő, hogy önzetlenül viselkedjek. Annyit adok, amennyit kapok, amennyiből hasznot látok és amennyiért még hajlandó vagyok kockázatot vállalni, hogy kikerül a kezeim közül. Utálom, ha elveszítem az irányítást a dolgok felett és egészen más irányt irányt vesznek, amik nem kedveznek a tervemnek, számomra. Éppen ezért a manipulatív módszerek mellett nem átallok olykor erőszakhoz folyamodni, néha átlépni bizonyos határokat, de nem élvezetből, ezt szögezzük le. Teszem, amit tennem kell. Én az életnek ezt a megközelítését ismerem és nem voltak vele problémáim, miért változtatnék? Egy darabig legalábbis ezt gondoltam, míg az addiginál is jobban a feje tetejére nem állt a világom, ami már az elképzelhetetlen határait súrolta.
A családom gyengeségnek tartaná, akárcsak én is. A nők mindent összekuszálnak és ő megtette velem. Kifacsart önmagamból és botlásokat vétettem a közelében, amik odáig vezettek, hogy nap, mint nap, összeszorított fogakkal kell tűrnöm azt, amit a leginkább gyűlölök a földön, mégpedig azt, hogy nem én irányítok. A vérszomjat, a vele kéz a kézben járó önutálatot és undort. Nehezen viselem ezt az állapotot, ingerült, feszült vagyok tőle, ami a felfokozott érzelmi szintemet tekintve koránt sem egészséges, főleg nem egy olyan személynél, aki régebben meg tudta válogatni az érzéseit. Egy ideig mindenképpen. Most, pedig minden a nyakamba zuhant, túlnyomó részt a féktelen düh, amit hiába tanultam meg levezetni: egyből visszajön, sosem csillapodik.
Ahogyan a bűntudat sem...

A rendszeres edzés meglátszik a testalkatomon. Acélosabb izmok, szélesebb váll. A katonákra emlékeztető, szigorúbb vonások csak rátesznek egy lapáttal. A tekintetem is ezt megérzést erősíti tovább, tapasztalatról árulkodik, sokat megéltségről, de manapság frusztráltság tükröződik vissza belőle. Egy sötét, érzelmi vihar következményeként.
A testemet sok helyen borítják sebhelyek. Egynek a halványabb, alig észre vehető nyoma az arcom jobb oldalán is látható, a járócsontom közelében.

Név » A.
Kor » adult in every state
Multik » they're not so kind

Többször visszapörgettem az eseményeket és mindig ugyanarra a következtetésre jutottam: nem történt volna meg mindez, ha a legelején nemet mondok. Lankadt a figyelmem, túlságosan rá összpontosítottam, arra mit fogok mondani és hogyan, amikor előtte állok, de az elmélet gyakorlat átvétele komplikáltabbnak bizonyult. Nem vettem észre előbb a kioldó kattanását, elveszett a kettős szívdobogások dallamában, teljesen maguk alá temették és szinte mindent apró darabokra szaggatott a bomba, aminek az elhelyezésében családom keze volt... Apró, verbénába áztatott szilánkok fúródtak a húsomba, éreztem a saját vérem szagát a szálló és fullasztó porfelhőben, ahogyan a félelmet is az utolsó pillanatban testemmel védett apró nőben. Reszketett, kétségbeesetten kapaszkodott a másodperc töredékéig, míg a csapódás következtében eszméletét nem vesztette és mentesült a felismeréssel járó sokktól. Felhasadt a bőre, ahogy beverte a fejét. Ernyedten engedték el magukat az izmai és a folyamatos fülzúgás miatt nem hallottam az ennél is komolyabb probléma első kihagyott ütemét...
Igen, egy 'nem' mindent megoldott volna. Számtalan dolgot az életemben.
Mondhattam volna 'nem'-et a testvéremnek, amikor hallgatásra akart bírni a szüleink előtt, megtartani a féltve őrzött titkát, ami végül a vesztét okozta az én hibámból fakadóan. Mégsem tettem. Sajnálatból, mert esélyt akartam adni neki arra, hogy jól érezze magát. Gyerekfejjel helyesnek tűnt, idő előtt megtanultam a véres leckét, hogy nem volt az. Csak veszélyes meggondolatság.
'Nem'-mel kellett volna feleljek apámnak megannyi évvel ezelőtt, amikor a nyomon követett vámpír levadászásához megkért, hogy szerezzek csalit. Nem az volt az első eset, nem is az utolsó. Rengetegszer elutasíthattam volna, kevesebb lett volna az áldozat, mégha akkor az volt az egyetlen és legkevesebb veszteséggel járó megoldás is.
Egyértelműen meg kellett volna tagadnom Olivia kérelmét, amikor sokadjára kért fel arra, hogy tanítsam önvédelemre a vámpírokkal szemben, lényegében a vadászat alapjaira. Már a legelső szóváltásunkkor 'nem'-et kellett volna mondanom. Határozottabban, mint tettem, mert később visszajött. Addig járt a nyakamra, míg a problémás 'igen' el nem hangzott tőlem. Újra és újra minden tanítás alkalmával, még akkor is, amikor hagytam magam azon kívüli vizekre terelni. Csak több akaraterőre lett volna szükségem, amit nem másnap alkohol formájában kellett volna keresnem. Volt választási lehetőségem és rosszul döntöttem. A 'nem helyett 'igen'-t mondtam és egymásra halmoztam a megengedhetetlen hibákat. Rosszul vagyok tőle, elegem van és untig vagyok. Tele vagyok dühvel.
Nem fogom hagyni, hogy az érzelmeim elhomályosítsák a józan ítélőképességem és ezüst tálcán nyújtsam át a téves alapkövekre épülő döntéseimet. A protokoll szerint fogok eljárni, objektíven, feltakarítva magam után, elvarrva minden szálat és nem számít mi kell mindennek az eléréséhez. Az egyik helyi lakos is óhatatlanul egy lépéssel közelebb vitt ehhez a célomhoz, rögtön azután, hogy elvettem minden velem kapcsolatos emléket Oliviától, kezdve a szíve alatt hordozott élet elvesztésével, aminek a gondolata megnövelte a vérszomjamat. A csillapításához, a sebeim begyógyításához, pedig vérre volt szükségem. Nagy mennyiségű vérre és képtelen voltam, nem is akartam megállni a szerencsétlen szárazra szívásában. Őszintén, ennyit gond nélkül el tudom viselni az aznap történtek után, meg sem kottyan együtt élni a tudattal. Ezzel a felével.
Most, hogy a családom a városba betette a lábát lesznek ennél nagyobb gondjaim, amikkel el kell tudnom számolni...