Születésemtől kezdve hercegnőnek neveltek. A lázadó természetem mégsem fért ezzel össze. Sosem tudtak szabályok, béklyók közé szorítani, mindig is tüzes voltam, fékezhetetlen és életvidám. Valahol legbelül még ma is ilyen vagyok. De az egykor könnyen megbocsájtó, türelmes és tiszta szívű leány felnőtt. Az élet megtépázott, adott egy leckét, mit nem hagy elfelejteni, s bár még mindig ott lapulnak bennem ezen érzelmek, ez az énem, bosszúvágy is hajt. A sötétség is elkezdte felemészteni szívem. A szende lányka halálával, s felemelkedésével új ember is költözött az örökifjú testbe. Valaki, aki ugyan még mindig zabolázhatatlan és szerény, kedves, de sokszor kiszámíthatatlanul fortyogó is, akár egy vulkán. Olykor bájosan csevegve, rezzenéstelen, vidám arccal telnek el órák, máskor tekintetem ködössé és sötétté válik, testemen eluralkodik valami idegen, mégis természetesnek tűnő érzés, amitől nem szabadulhatok és aminek köszönhetően teljesen elhagyom valódi énem. Az erőmnek hála a határok kiszélesedtek előttem, és bár sokszor észre sem veszem, hogy milyen úton haladok, mivé akarok válni, rémálmaim emlékeztetnek rá, hogy ez az egyetlen út, aminek végén békére lelhetek végre. A sokak számára kedves arc, a barna hajkorona, a porcelán sima, érintetlen és sebektől mentes bőr, a csillogó, életvidám barna szem olyan hatást kelt, mintha angyal lennék, ki a földre szállt. Sokakat megbabonáz, és senki sem látja valódi arcom. Senki sem érzi, hogy eme emberi, hús és vér álruha micsoda kínokat rejt, micsoda szenvedést ölel át, mennyi megváltoztathatatlan döntést borít be palástjával. Az örök türelmes lány szerepét sokszor természetesnek veszem, beszédem, mimikám sokszor ehhez idomul, bár jó pár alkalommal elfeledkezem róla, hogy a kor, amiben most élek, nem a kor, amiben éltem. Mert igazából nem élek. Meghaltam, s sosem lehetek már olyan, mint voltam. Bár sose voltam ember, hisz szinte születésemtől fogva boszorkány képességem megkülönböztetett, a vérszomjam most egészen messze vitt az emberi világtól. Mindig is úgy éltem, léteztem és cselekedtem, ahogy a saját akaratom diktálta, ahogy szerintem kellett élnem, sosem törődtem szabályok betartásával, mégis mindig képes voltam idomulni a helyzethez. Igazi kaméleon voltam és vagyok, ami a szívemen, az a számon, hazudni sosem tudtam jól. Arcom rezdüléseit sosem tudtam kontrollálni, ám Emmettnek köszönhetően sokat fejlődött ezen képességem is. Képes vagyok gyilkolni, de ez nem azt jelenti, hogy szeretek is. Igyekszem mindig körültekintő, megfontolt lenni, a tetteim következményét vállalni, de egyre jobban elhagyom elveim, s félek valóban elveszek egy olyan harcban, ami talán sosem volt igazi harc, s talán mindig is bennem éltek az utóbbi évtizedekben megtapasztalt dolgok.

Bergen már nem olyan, mint ahogy emlékeztem rá. Az egykor csendes, mégis nyüzsgő város, melyben virágzott a kereskedelem, a fjord, melynek partján a csillagos kék ég alatt ücsörögtem, mos egy autók és hajókürtök zajától hangos város, rengeteg turistával. Ha tehetem, hazalátogatok. Az egyik helyi hotel legszebb kilátással rendelkező szobájából belátni az egész várost. A végtelen tengert, a kikötőt, s a helyet, ahol születtem. A régi építmény romos falait. A helyet, ahol a szüleim meghaltak. A helyet, ahol én meghaltam. Most mégis egy egészen más város felé tartok. New Orleans repterére igyekszem, ahol hála az ismeretségnek és némiképp a bátyámnak, már várni fog rám egy autó. A fellegekben mégis lehunyt szemmel elmélkedem a múlton. A múlton, amiben nem szabadna élnem, az emlékeimben, amik csupán halovány, távoli képek, a bennük szereplő emberek pedig csak szellemek, akik rég elvesztek. Én legalábbis már nem vagyok olyan, mint régen. Elkap a hév és érzem, ahogy magába szippant a sötétség. Szinte érzem a testemen végigfutó félelmet, a remegést, amit akkor éreztem, mikor elkaptak minket. Mintha kívülről szemlélném magam. Bátyáim szemében látom rémült arcom, verejtékemtől tacsakos arcom, ahogy sós könnyeim a szikla érdes talajára esnek, melyek térdem a vékony szoknya anyagának köszönhetően könnyen szereznek sebeket. Érzem a félelmem és a dacosságom, ahogy próbálok a vasmarkok szorításából kiszabadulni, de esélyem sincs. Az erőm mintha elveszett volna, a testem ért sokktól képtelen vagyok használni. Aztán minden megszűnik. A nyakamba éles fájdalom kszik, véremben fuldokolva pedig elkezd körülölelni a végtelen feketeség.
Kinyitom a szemem, az emléknek hála apró könnycsepp csurog le arcomon. De a dolgok jó oldalát kell nézni. Újra élek. egy évszázadnyi ismeretlen helyen eltöltött idő után, ismét élek. Négyszáz év alatt rengeteg helyen megfordultam, próbáltam okokat keresni arra, hogy miért akkor, miért úgy tértem vissza, ahogy. Az idegen világban egyedül voltam. Idegenként, mocskosan, csapzottan sétáltam be az addigra jócskán megváltozó világ kapuján. A szülővárosom egy továbbra is virágzó város maradt, mely túlélte a fekete halált, de nem számítottam olyasmire, hogy senkit sem találok itt. Kezdetben nem emlékeztem rá, hogy ki vagyok. Majd szépen, lassan ráleltem nyomokra, anyám egy barátnőjére, aki tudta, hogy hamarosan belépek ajtaján. Ő sem változott. Emlékeztem rá kiskoromból, és neki hála ismét ráleltem arra, aki valójában voltam. Persze arra sem ő, sem én nem gondoltam, hogy senki sem térhet csak úgy vissza. A rémálmok egyre sűrűbben gyötörtek, emlékképek ugrottak be, majd mikor teljesen önmagam lettem, újra és újra ugyan az az egy álom kapott el. Anyám szavai, hogy a testvéreimre vigyáznom kell, ahogy ők vigyáznak rám. Mert bármi történik, én nem halhatok meg. Mégis meghaltam, és elkezdtem kutakodni a testvéreim nyomán.
Véremnek hála, s némi segítségnek egyre több keresőbűbájt alkalmaztam, követtem őket, elrejtve kilétem, létezésem előlük. Míg végül Emmett életébe be nem sétáltam egy szép napon. Ami viszont fogadott, nem egészen az volt, amire vártam. Ben, a másik bátyám, kivel kapcsolatom mindig erősebb volt, ki megértette, hogy életemben nem az a fő célom, hogy férjhez menjek és hercegnőként éljek, mintha nem lett volna önmaga. A két testvérem marakodásában oldalt választottam, amit sosem tettem. Megesküdtem, hogy Ben-t megtalálom és a történtek miatt felelősségre vonom. Fiatalabb voltam, de nem gyengébb, mint ő. Fogalmam sincs, hogy anyám látta-e a jövőt, és azért tette, amit tett, vagy... Nem volt vagy. Kereshettem racionális válaszokat, de nem leltem őket, mert soha nem is léteztek.
A világ gyors fejlődésével felvettem a ritmust, míg vérszomjamnak hála a nőt, ki tanított, ki ismét lábra állított, egyszerűen megöltem. Vérének ízét még ma is érzem. A holttest felett térdelve bámultam magam elé azon a napon, és nem értettem, hogy mi történt velem. Valami megváltozott bennem is, egy részem bosszúszomjas volt, ellentmondást nem tűrt, nem volt megértő, nem ismert könyörületet, míg másik felem rádöbbent, hogy mit tettem és önsanyargatásba kezdett. A lelkiismeretem és a sötét oldalam kettősségének mégis sok mindent köszönhettem. Itt vagyok.
A repülő lépcsőjén lépdelek lefelé, napszemüvegem a tavaszi napsütésnek hála szemem elé tolom, órámra pillantok, mikor a fekete autó begördül a kifutóra.
-Miss Christiansen.-nyúl ki a tenyér, hogy lesegítsen a lépcsőn, mire halovány mosollyal ajkamon csúsztatom kezem övébe.
-Üdvözlöm!-mosolyom, akárcsak hangsúlyom kimért, és ahogy a kocsi sötétített üvegablaki  elválasztanak a tavaszi levegő friss reggeli szelétől, nagyot sóhajtok. Bármennyire ég bennem a bosszúvágy, a vér kötelez. Emmett nem tudja, hogy megtaláltalak, és azt hiszem eljött az én időm, hogy akárcsak régen, felbukkanjak akkor és ott, amikor én akarok, és tegyek úgy, ahogy én akarok.