to my dare little sister

A szüleim úgy neveltek, hogy első a vér. Nemesi család voltunk, mint minden ilyen, nálunk is mindennél előbb való volt, hogy megvédjük a családot. A tetteim azonban sokak számára minden bizonnyal szembe mennek ezzel. Részben igazuk van. A magam módján szerettem a családomat. Versenyeztem a testvéreimmel, leginkább a bátyámmal, egyfajta.. egészséges versenyszellemet szerettek volna megteremteni köztünk. Ez azonban végül igencsak végzetesre sikeredett. A szüleim meghaltak, szerepet játszottam benne. A bátyám él, mindössze mély álomban van, a húgom pedig… nos, itt van. Elvarrtam minden szálat, nem akartam, hogy bárkinek jogalapja legyen a család vagyonára. Ami már az enyém. Jól gazdálkodtam vele az évszázadok alatt.
-Ez egy régi történet. Az okait megvitatni pedig… felesleges. – kerültem ki a kérdést. Nem szerettem volna társalogni azokról az időkről. Több évszázada már, semmi nem változik attól, ha beszélünk róla. Azóta a világ sokat változott, és én magam is. Megragadtam a lehetőséget és azóta sem engedtem el, egy pillanatra sem. Ennek eredménye mindaz, amit ma feltudok mutatni. – Az, hogy bezárlak, jobb, mintha megölnélek, nem igaz? – én legalábbis úgy tartom, hogy bármily szenvedéssel teli is legyen az élet, az még mindig jobb, mint a halál. Az élet lehetőségeket hordoz magában, még a legfájdalmasabb pillanatokban is, a halál azonban… nos, az nem igazán visszafordítható. Az egy állapot, nem lehetőség. – A családunk szétszakadt már igen rég, az úgynevezett családi kötelék… már nem azt jelenti, mint egykor. – gyerekként minden más volt de ahogy felnőttem, megértettem a világ működését. Tudtam, hogy elfog nyelni, ha nem teszek semmit. A bátyám ugyanezt tette volna velem, ha nem előzöm meg, efelől nincsenek kétségeim. Úgy neveltek minket, hogy ragadjuk meg az alkalmat, hogy uralkodhassunk. Alázkodtam már meg, és akkor úgy döntöttem, hogy soha többet nem fogok. A szenvedés, a fájdalom, ez az igazán erős motiváló erő, ha nem aláznak meg, most nem is lennék itt. A fájdalomból nyerhető ki a legtöbb erő.
-Régóta élek már, sok emberem volt. Az emberi élet számomra más értéket képvisel. Munkaerőt. – abból pedig eddig még nem volt hiány. Vannak, akik régebb óta a szolgálatomban vannak, akik rászolgáltak, hogy egyfajta… bizalmi kapcsolatot építsenek ki velem. Nem igazán bizalmi ez, de a lényeg az, hogy megjutalmazom azt, aki rászolgál. Mindenki más pedig… eldobható. – A pokol üres. Minden démon a felszínen van, húgom. – az ember a démon. A pokolban élünk. Megteremtik maguknak a végleteket, de az egyikhez már hozzátartoznak. Az ember célokat tűz ki magának, isteneket kreál, akikhez imádkozhat. Egyszerre szánalmas és csodálatos ez. – Tehát… ha visszaadom az erőd, csak úgy elsétálnál? Felteszem megérted, hogy ez miért ébreszt bennem aggodalmat. – az én helyemben szerintem ő sem bízna meg bennem. Igaz, nem vagyunk egyformák, ugyanakkor… legyen bármilyen példamutató is valaki, ugyanúgy hazudik, mint mindenki más. – Miért van rá ilyen égető szükséged? – a szavaiból az következik, hogy nem tartja magát olyannak, mint engem. De, ha ez így van, miért szeretne hirtelen sokkal erősebb lenni, mint amilyen most? Miért kell a hatalom, ha lényegében elutasítja azt?

Ohh, hogy jól szórakoztam-e? Részben igen, hiszen nagyobb kihívás volt ő, mint bármi más az életemben. Másrészt meg nagyon nem, hiszen egykoron felnéztem rá és fontos volt számomra. Szerettem őt, kiálltam mellette, ahogyan a másik testvérünkért talán sose tettem. Számomra nagyon is fontos volt, de aztán hátba támadott úgy, ahogyan nem vártam. Most élek, de még se igazán. Elvette azt a dolgot tőlem, amire igazán büszke voltam és szerettem is. Régebben is sokat gyakoroltam, hogy igazán jó boszorkány lehessek, de helyette emberként ébredtem és vámpírként végeztem. Igazán remek pályafutás, nem? Biztosan most jól megveregeti a vállát képzeletben, hogy valamennyire összejött az, amit akart, miközben a szívem is egyre inkább kezdett sokszor feketébe öltözni az új életemnek és neki köszönhetően. A naiv leányzó felnőtt részben és ezt neki is látnia kell.
- Mikor lettél te ennyire kegyetlen? Mit tettél azzal a fiúval, akit ismertem? Aki egykoron tudott érezni a szívével? – kérdeztem tőle kíváncsian, mert tényleg érdekelt, hogy vajon merre lökte a lelkiismeretét, vagy éppen miként tépte ki a szívét saját kezűleg, mert nem hiszem, hogy más tette volna ezt vele. Itt ült velem szemben, arcának vonásait szinte ismerem, de most mégis úgy érzem, mintha csak egy idegennel társalognék és már semmi se létezne abból, amit egykoron oly jól ismertem. – Igazán? Mégis milyenben? Bezársz újra, mert útban vagyok, vagy mert nincs kedved a családodhoz? – szemtelen voltam, nem kizárt, de nem érdekelt ebben a helyzetben. Nem tartom annyira ostobának, hogy ilyen nyilvános helyen akarjon fesztivált rendezni, pedig mielőtt még ideindultam volna, azelőtt küldtem neki ajándékot is stílusosan tálcán. Talán díjazni fogja, de nem kizárt, hogy annyira nem. Nem lennék ott, amikor rájön arra, hogy ismét valaki általam halt meg. Sose gondoltam magam bosszúálló teremtésnek, de mégis azzá váltam mióta visszatértem. Mintha csak a régi énem egyre inkább kezdene meghalni, akár tetszik, akár nem másoknak. Csak legyintettem és megízleltem az italomat, amit még az érkezése előtt rendeltem. Hmm, igazán remek volt, így azt hiszem jó helyet választottam magunknak. A mosoly viszont ismét megjelent az arcomon, ahogyan őt fürkésztem, pedig semmi mosolyra adó okom nem volt.
- Ennyire nem érdekel az, hogy újra és újra újabb emberekkel kell körülvenned magad? – kérdeztem meg egy lemondó sóhajjal. – Mikor is kötöttél alkut az ördöggel, hogy téged itt hagyjon a felszín poklában? – billentettem oldalra a fejemet, majd sötétlő fürtjeimbe tűrtem, ahogyan végig mértem ismételten a helységben tartózkodókat. Nem mi voltunk az egyetlen természetfeletti itt, de ez most nem is érdekelt annyira, de annál inkább az erőm. – Veled ellentétben mindig is jobb lelkű voltam, mint te. Így miért is akarnék ártatlanoknak ártani? – kérdeztem meg szemrebbenés nélkül. Azért az ő sötét és az én sötét oldalam között eléggé nagy a különbség. Én azért teszem azt amit, mert az erőmet akarom és nem azért, mert az új hobbim a lefejezés és a halál ezernyi módja lenne.

to my dare little sister

Megszoktam, hogy az üzleteimet mindig megtámadják. Ha valaki sikeres, lesznek irigyei és ellenségei, tehát, a siker nem jár gond nélkül. Le kell őket gyűrni és ezeken felmászni a csúcsig. A sikerhez vezető út nincs kikövezve, mindenkinek meg kell találnia a sajátját és végigmenni rajta úgy, ahogy tud és a legjobbnak látja. Én az ellenségeim által köveztem magamnak ezt ki. Ha utálnak, valamit jól csinálsz. Tehát, ha ellenségeid vannak, akkor működnek a dolgok, virágzik az üzlet. Ámbár, ennek tudatában is több, mint idegesítő mindez. Elvégre, több, mint ezer évet éltem már, az ember az én koromban belefásul a gondokba, nem lepik meg őt.
Ez a helyzet pedig több, mint kielégítő volt számomra. Mégis, most úgy döntesz, hogy elrontod mindezt. – nem fogok hazudni: örülök, hogy nem volt jelen a legkisebb mértékben sem az életemben. Az elmúlt évszázadokban a bizalom szó az én megvilágításomban teljesen megváltozott. Nem bíztam senkiben sem, feltétlenül nem. A bizalomnak vannak fajtái. Azonban soha nem fedhetetlen, nincs olyan, hogy kikezdhetetlen bizalom. Ezt fejben tartva pedig nincs is olyan ember, aki közel állna hozzám, igyekszem minél kisebb afféle… ”baráti kör”-t kialakítani magam körül. Ezek a barátok csak névleg azok, megölném őket gondolkodás nélkül, ha tudtomra jutna, hogy a legkisebb mértékben is ártottak nekem. – Ha várnának, igazán nagy gondban lennél. – húztam el a számat. Az emberveszteség nem érintett érzékenyen, rengeteg emberem van, egyikkel sem foglalkozom személyesebben. Egy-kettőt kiválasztottam, mert jobbak, mint a többi, azonban nem engedem magamhoz közel őket, a haláluk csak a kudarcukat jelentené, nem többet a számomra. – Ez bölcs döntés volt. – bólintottam. Bölcsebb, minthogy idejött. Egy ilyen zsúfolt helyen nem fogom nyíltan megtámadni. Megtehetném, valószínűleg fejfájást okozna, hogy el is rendezzem utána, de ennél több eszem van, éppen azért vagyok az, aki. Ráadásul, ha most megtámadnám, soha nem mondaná el, hogy miért is döntött úgy, hogy találkozni akar velem. – Jó lenne. A legyek azonban csak legyek. Mindig van belőlük elég. – az embereimre is így tekintettem. Jól meg voltak fizetve, ha teljesítették, amit kértem, megjutalmaztam őket, ha elbuktak, annak képében bíráltam el őket. Nem voltam kegyetlen egyikükkel sem, pusztán csak… nem szeretem, ha nem tesznek meg mindent, amiben megállapodtunk. Márpedig, aki nekem dolgozik, megállapodott velem. – Ami pedig a kérésedet illeti… mi a biztosíték, hogy nem folytatnád ugyanazt, amit csinálsz? – elvégre, mégiscsak jobb, ha az ereje nélkül okoz gondot, mintha az erejével, nem igaz? Nem lenne legyőzhetetlen akadály, de… sokkal kevesebb fejtörést okoz így, mint okozna úgy.

Úgy tartják, ha az ördöggel próbálsz játszani, akkor neked is ördöggé kell válnod és valamennyire ez már sikerült is. Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz ennek a találkának a vége, de pont ettől érdekes az élet, hiszen sok mindent gondolunk, elképzelünk megannyi variációt egy viszontlátásra és aztán az életörömmel mutatja meg azt, hogy tévedünk. Türelmesen vártam rá, hiszen hova siettem volna? Akartam valamit, amit csak ő adhatott meg. Másrészt meg talán neki is jó lehet az, ha nem szabotálja még többször valaki a kisterveit.  Az ártatlan és kedves teremtés elillant, amióta visszatértem. Igaza időbe telt az, amíg szép lassan újra felvettem a fonalat a világgal kapcsolatban, de szerintem egészen jól beilleszkedtem már.
Mosolyogva figyelem őt, amikor belép. Direkt úgy foglaltam helyet, hogy ráláthassak a bejáratra. Nem szerettem volna azt, ha csak úgy a hátam mögé tud osonni. Vámpír vagyok, de ő is, így pedig elég sok veszély fennáll. Könnyedén integetek, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog közöttük, ami régebben talán igaz is volt. Igazán szerettem őt, ahogyan egy kishúg tudja a bátyát, miközben felnéz rá, de azóta jött az, hogy hűvösre tett hosszabb időre, ez pedig eléggé nem volt szép tett és mellé még az erőmet is ellopta. Más magyarázat nem lehet arra, hogy senki más nem tudja visszaadni.
- Nem értem, hogy ezt miből gondolod kedves bátyám. Én csak gondoltam beköszönök, hiszen annyira régen láthattuk már egymást. – mosoly pedig továbbra se tűnt el az arcomról. Könnyedén tűrtem el egy tincset a fülem mögé, hogy utána a kávémba kortyollak. Mennyei volt az íze. – Semmi ölelés, semmi puszi egyből a lényegre akarsz térni? Csak nem várnak a fejnélküli lovagjaid? – ártatlan pislogás és ártatlan mosoly járt hozzá, hiszen családok között nem ritkaság az, hogy szeretetett teljesen üdvözlik egymást. A célzást pedig biztosan értette, hiszen nem egyszer választottam el az embereinek a fejét a nyakától, vagy mi is lenne a megfelelő kifejezés erre. – Gondoltam itt igazán kellemesen és zavartalanul lehet beszélgetni. Azt is mondhatnám, hogy semleges terület. – biztos voltam abban, hogy sejti, hogy sose tenném csak úgy be a lábam az ördög barlangjába. Többé nem fogom hagyni, hogy a bátyáim iránt érzett rajongásom elvakítson, még ha kicsit mindig élt bennem ez a gyermeteg érzés. Nem engedhetem meg. – Roppant egyszerű, hogy mit akarok. Azt, ami az enyém, de nálad van. – lássuk csak, hogy mennyire érti a célzást, vagy éppen mennyire próbálja meg a hülyét adni. Az évek alatt megtanultam azt, hogy ne mindig mondjam ki egyből azt, amire gondolok. Mérjük fel a terepet és utána rontsuk rá az illetőre. – Biztosan jó lenne az, ha nem hullanának úgy az embereid, mint a legyek. Persze ez pusztán feltételezés. – majd unottan a körmeimet kezdtem el vizsgálgatni, míg végül ismét a bátyámon nem állapodott meg a pillantásom. Lássuk erre miként lép.

to my dare little sister

Sikeres ember vagyok, rendkívül sok érdekeltségem van, a nagy nyereség pedig általában komoly gondokkal is jár. Ezen a létrán, mindig van egy akadály, amit le kell küzdeni, mielőtt feljebb léphetne az ember. Mindig vannak gondok, mindig értesítenek az embereim, a megbízottjaim. Ezeket általában megoldjuk, vagy így, vagy úgy, de végül minden folyik zavartalanul tovább a következő gondig. Ez soha nem vette kedvem, ismerem az élet és a hatalom természetét, jól tudom, hogy aki hatalmas, nem ingyen kapta azt, ahogy nem is ingyen tarthatta meg. Minden nap teszek azért, hogy azt, amit elértem, tovább bővítsem. Mindig van hova fejlődni, úgy gondolom. Az elmúlt ezer év, amit megéltem, sok mindennel kapcsolatban felnyitotta a szememet.
Azonban én sem vagyok szobor, ritkán engedem, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, de mikor újabb támadások érik érdekeltségeimet és megkapom a kis feladványt, mérgemben a falhoz vágom poharamat. Előfordult, hogy a gondok csak gyűlnek és, ha néhány pillanatra is, de az ember elgondolkodik azon, mégis mi értelme ennek az ördögi körnek? A válasz azonban mindig ugyanaz: a hatalom. Küldhettem volna magam helyett valaki mást. De a másik is. Tárgyalás esetén szeretem magam intézni a dolgokat, szemtől szembe ülni a másikkal, hogy lássam ki is a másik. Az igazán nagy dolgok tárgyalóasztalok mellett dőlnek el, bármily ironikus is ez.
A bárba lépve megtorpanok, hogy körül nézhessek. A tekintetem akaratlanul is megállapodik egy nőn, aki mosolyogva integet nekem. A látásom egyáltalán nem romlott a korom hatására, így tehát felismerem benne a húgomat, akiről azonban egészen az előző pillanatig azt hittem, hogy halott. Helyett foglaltam vele szemben és kíváncsian fürkésztem az arcát. – Sikerült valahogy életben maradnod. Erre újból próbálsz okot szolgáltatni arra, hogy megint végezni akarjak veled? – sejtettem, hogy mit akar tőlem. A helyválasztása előzékenységre utal. Nem összecsapásra készül. – Azt mondtad tárgyalni szeretnél. Egész pontosan miről is? – hagytam, hogy ő mondja ki, mit is akar, ahelyett, hogy találgatnék. – Érdekes helyszín választás, kedves húgom. Igazán huszonegyedik századi. – én magam nem rajongtam annyira ezért a még csak éppen elkezdődő évszázadért. Nem az idő az, ami erről tehet, hanem az ember. Az változik folyton.

Kár lenne tagadni, hogy nem élvezem az életet, ahogyan nem örülök annak se, hogy élek, mert nagyon is jó érzés újra az, ahogyan a tüdőmet átjárja a „frisslevegő”. Az viszont roppantmód zavar, hogy a boszorkányerőm eltűnt. Mindig is eléggé határozott és erősjellem voltam, vagy legalábbis sok esetben annak tűntem, míg régebben sokkal inkább átjárt a kedvesség és a jóság is, ahogyan a bátyáimra akartam vigyázni, de aztán szép lassan történt. Talán az idő vaskerekei vagy talán inkább a bátyám szívében burjánzó sötétség rám is átragadt. Magam sem tudom, hogy melyikben mekkora igazság lappang, de valahogy már nem is akarom kideríteni. Elég nekem a holttestekkel foglalkozni és úgy elkapni a gyilkosokat, meg kitalálni a halál okát, ha nem látszik, hogy ki tette vagy éppen miért.
Ennek ellenére viszont még mindig volt időm üzenetet is hagyni a bátyámnak. Egy halott és egy megkínzott küldönc. Szerintem annyira nem is rossz arány, meg nem mondhatja, hogy nincs humorom, hiszen tálcán küldtem vissza a halott férfi fejét neki. Akár ki is állíthatja magának. Nála van az erőm, vagy legalábbis gondolom, hiszen nem egy boszorkány segítségét kértem már, de mindegyik kudarcot vallott, így érthető másra nem tudok következtetni. Volt, hogy már egy-egy üzletébe kavartam be, vagyis nem én, hanem általam felbérelt személy, hiszen szerettem sokszor inkább a sötétségben megmaradni, árnyékba húzódni. Nem akarok sokat, csak az erőmet visszakapni, hiszen ha tippelnem kellene és arra visszagondolni, hogy mi volt az álomba szenderülésem előtt, abból nem következik más, mint az, hogy valami talizmánba zárta be, ha csak nem tudta már azt is hasznosítani. Már csak az kellene.
Természetesen a visszaküldött emberivel egy feladványt is adtam, hogy merre talál. Tárgyalni akarok, az erőmet visszakapni és akkor békén fogom hagyni. Nem, de ezt neki nem kell tudnia. Annyira még nem őrültem meg, akár gyávaság, akár nem – bár én inkább óvatosságnak nevezném -, hogy csak úgy betoppanjak hozzá. Nem hiszem, hogy díjazta a legutóbbi tetteimet. Körmeim könnyedén koppannak az asztal lapján, míg rávárok, közben pedig az italomat kortyolom, hiszen késik, vagy én jöttem volna túl korán? Amikor viszont meglátom, akkor a legbájosabb mosolyomat veszem elő és könnyedén integetek neki, hogy jöjjön csak, már itt vagyok és rá várok.