-Néha elkerülhetetlen. – vontam meg a vállam, de alapvetően egyetértettem vele. Én is hajlamos vagyok úgy ítélkezni, hogy nem vagyok a kellő információk birtokában, hogy helyes következtetést vonhassak le, vagy véleményt alkossak. Igyekszem nem skatulyázni, és nem csak fekete-fehérnek látni a világot, de az ember hajlamos rá, hogy így tekintsen azokra a dolgokra, amikhez keveset ért. -Kevés embernek volt az. – értettem vele egyet. Nem volt köztünk igazi apa-fia viszony, inkább a tiszteleten alapult a kapcsolatunk, habár ritkábban tett érte, hogy meg is kapja azt. Voltak jobb és rosszabb pillanatai, ez pedig a döntéseire is igaz. Nem volt alkalmas arra, hogy gyereket neveljen, de magához és a körülményekhez képest, nem teljesített olyan rosszul, így visszatekintve. – Nem foglalkozott mások véleményével, olyan volt, mint egy… tank. Átgázolt mindenen. – és mindenkin, de ezt már csak magamban tettem hozzá. Nem volt az apám erkölcsös ember, de még különösebben jó ember sem. Sokszor csalt és lopott, feleslegesen bántott másokat és a saját érdekét mindennél előrébb helyezte. Ez is fajta életmód, sokáig éltünk így, lényegében csak idő kérdése volt az, hogy mikor fogok végleg kibukni, és amint ez megtörtént, választhattam. Vele maradok és folytatom a vadászatot, ócska motelekben szálok meg és olcsó whiskyn élek, vagy… irány a sereg. A hotelhez megérkezve, amint kiszálltam, kinyitottam a jármű ajtaját, hogy Ms Monell ugyanígy tehessen. Jó éjszakát kívántam a sofőrnek, majd becsukva az ajtót útjára is engedtem. -Igen. Nem volt olyan sok lehetőségünk, így… éltünk az adandó alkalmakkal. – bólintottam a szavait megerősítve. Az én szabadidőm egyébként is igen gyér volt, ritkán kaptam kimenőt és, ha mégis kaptam, általában nem éltem vele, vagy nem használtam ki azt teljesen. Sok helyen jártam, sok bevetésen, az állandóságot esélyem sem volt megismerni, sem megszokni. Persze, voltak bajtársaim, akik inkább ivással mulatták az időt. Szerencsére inkább tudtak mértéket tartani, mint nem. -Nem gond az, ha nem jó játékos, amíg nem ül le játszani. – görbül halovány mosolyra a szám. Ezt a tanácsot én is megfogadtam, az esetek többségében én sem jártam túl jó, mikor fel kellett állnom az asztaltól. Mint kiderült, megvan az úgynevezett pókerarcom, viszont a szerencse általában elkerült. A kérdését hallva nem válaszoltam egyből, helyette azon gondolkodtam, hogy miként fogalmazzam meg úgy, hogy ne értsen félre. Sikerült is, többnyire, mire elértük az előcsarnokban lévő liftet. -Tudja… - kezdtem bele, megnyomva a lift hívógombját. - … ezek csak pletykák. Többnyire drogokat említenek, direkt megkreált botrányokat és … céltalan magamutogatást, különböző helyzetekben. – ez utóbbi akár a munka része is lehetne, de ilyenkor nem az. Nem ítélkezem, igyekszem, de ez egy teljesen másfajta világ, mint amiben egészen eddig éltem. Én az egyszerűséget szoktam meg, az egyenes beszédet, itt pedig, mint kiderült, minden fordítva igaz.
- De még mindig jobb, mintha ösztönösen ítélkeznénk. – Saját tapasztalat. Sokáig hajlamos voltam a dolgokat csak feketének vagy fehérnek látni, a színeknek csupán később lett jelentősége nálam. Egészen pontosan akkor, mikor rájöttem, hogyha én előítéletes vagyok, akkor velem is azok lesznek és ha bennem nincs jóindulat, másokban sem fogom meglátni. Persze, ahogy Mr. Madsen is mondta, a lényeg a túlzások elkerülése: a fokozott megértés és állandó bólogatás nem vezet semmire, éppen annyira veszélyes, mintha meg sem próbálnánk a másik indokai mögé látni. - Az apja nem igazán szimpatikus. – Nem mintha számított volna a véleményem, de azért eszemben sem állt magamban tartani. Valószínűleg azért nem értettem soha, milyen nagyon merev, áttörhetetlen szabályok és korlátok között élni, mert az én szüleim nem voltak hívei a keretek közé szorításnak. Ugyan vigyáztak rám és teljesítenem kellett az alapvető kötelezettségeimet, de hagyták, hogy a saját tapasztalataimból építkezzek és jöjjek rá arra, ha valamit nem jól csináltam. Mint például azt, hogy régebben túlságosan is zokon vettem az újságírók közeledését, ám most már nem akartam szót sem fecsérelni rájuk. Szerettem azt hinni, hogy megtanultam bánni velük és ugyan néha voltak mélypontok a média képviselői és az én kapcsolatomban, de már nagyjából képes voltam kezelni őket. Jelenleg éppen abban az állapotban voltam, amikor örültem, hogy nem találkoztunk kifelé jövet eggyel sem: eleve nem értettem, miért lennének rám kíváncsiak akkor is, amikor befelé megyek egy épületbe, aztán akkor is, amikor kifelé. Mintha valami felettébb érdekeset csináltunk volna a múzeumban, nem festményeket nézegetni és beszélgetni mentünk volna oda. Mindenesetre ahhoz képest, hogy későre járt és az lett volna az ideális, ha minimum 8 óra alvást beiktatok a mai napirendembe is, egyszerűen nem voltam annyira fáradt, hogy bedőlve az ágyba rögtön elnyomjon az álom. Úgyhogy amikor megérkeztünk a hotelhez és kiszálltunk az autóból, azon kezdtem el gondolkozni, hogy mit is csináljak ahelyett, hogy forgolódnék. - Szóval többnyire. – Mosolyodtam el. – Kellett valami szabadidős tevékenység a fronton, ugye? – Még mindig jobb, ha az ember kártyázni ül le, mintha italba fojtaná az érzéseit, amelyek az esetleges unalom során törtek fel benne. Egyáltalán nem volt csodálnivaló, hogy sokan függőként jöttek haza odaátról… a front megviselheti az embert. - Őszintén, nem vagyok nagy szerencsejátékos. Sőt. – Vallottam be. Van az úgy, hogy az ember bekerül egy környezetbe és látja, a többiek mit és hogyan csinálnak, de rá nem ragad rá ebből semmi. – Elég pocsékul játszom és nincs pókerarcom sem. Arról beszélve, hogy kabalának se vagyok jó. – Ha valaki azt hiszi, majd én szerencsét fogok neki hozni az asztalnál, az készülhet az instant veszteségre. Nem mintha egyébként szokásom lett volna bárki háta mögé állni, amíg ő játszott. – Na de meséljen csak! Mit hallott, mivel szoktuk elütni az időnket? – Puszta kíváncsiság volt, a hangomban nyoma sem volt kérdőre vonásnak vagy sértődöttségnek.
-Nem biztos. A túlzott megértés fárasztó lehet. – a tapasztalat legalábbis ezt mondatja velem. Én soha nem szerettem azt, ha az emberek túlzásokba estek. Jólesett, ha odafigyeltek rám, de nem szerettem, ha végig engem figyeltek. A közeg, amiben én éltem, merőben más, mint amiben Ms. Monell. Az övét inkább tudom elképzelni kígyófészeknek. Gondolom éppen ezért meg is gondolja, hogy kinek mit mond. Szavakkal néha többet lehet ártani, mint tettekkel. -Fiatalon kerültem a sereghez. Azelőtt pedig édesapám… hasonlóképp nevelt. – amit ő mondott, az volt a törvény. Az én törvényem. Persze, ahogy kamaszodtam egyre inkább ellentmondtam neki, azonban soha nem estem át a ló túloldalára. Kivéve mikor csatlakoztam a sereghez, azonban az egy olyan hiba volt, amit kénytelen voltam akkor elkövetni, és igen sokat profitáltam belőle. -Az újságírók szerencsevadászok. Akkor végzik jól a munkájukat, ha szúrják mások szemét. – ők ezt választották, valószínűleg azért, mert ebben jók. Nem igazán lehet őket ezért hibáztatni. A munkámat azért végezhetem, mert ők is végzik az övéket. Ők a kapocs az átlagos mindennapok és az élet között, amit Ms. Monell is él. Persze, gyakran eltorzítják a dolgokat, görbe tükröt mutatnak, hazudnak, de az ember egyfolytában ezt teszi, nincs semmi meglepő ebben. Ha innen nézzük… a munkájuk igazán emberi. -Ez igaz. De elégedetlenek lehetnek a munkámmal. Ők a munkaadóim. – nem Ms. Monell alkalmaz. Ő… végül is a munkám. Amíg biztonságban van és nem éri gond, addig az én munkám is megmarad. Ezt várják tőlem. Habár, mostanra rájöttem, hogy nem is igazán a biztonságáért, inkább a … személyes teréért felelek. Ez a kettő persze valahol összefügg. -Akkor reménykedjünk benne, hogy egyedül vagyunk. – bólintottam. A fény hiányával nekem semmi gondom nem volt. Gyakorta voltak éjszakai bevetéseim, sőt, a legtöbb akkor volt. Általában akkor küldtek ki, ha titokban akartak valamit elintézni. Ez volt az előnye annak, hogy jól teljesítettem. Ennek is meg voltak a hátul ütői, de… eszem ágában sem volt visszadobni a lehetőséget, mikor megkerestek az ajánlattal. -Az édesapám nagy játékos volt. A pénzünket eljátszotta, vagy elitta. Az ő balszerencséjéből tanulva távol tartottam magam a szerencsejátékoktól. Többnyire. – a seregben persze egymás között játszottunk, főleg kártyán. Voltak jobb és kevésbé jobb napjaim, de soha nem estem túlzásba. – Nem szeretem a gépeket. Az vak szerencse. A seregben kártyáztam. – szerencse az is, de ott jelen van az emberi tényező annyira, hogy meglehessen csinálni a saját szerencsénket. – Ön, hölgyem? Felteszem… szeretik a szerencsejátékot. – habár, anyagi gondjaik aligha vannak, egymás között, talán. Nem tudom elképzelni, hogy milyen is lehet egy parti az ő köreiben. Azt viszont sejtem, hogy én nem érezném magam olyan jól rajta. – Sok mindent hallani, hogy mivel ütik el az időt az ön szakmájában. Felteszem, nem minden igaz. – persze, nem vagyok ennyire naiv, de nem szeretném megsérteni. Nem tartom Ms. Monell-t olyan nőnek, csupán csak… ebben a világban él, biztos megtapasztalta már az árnyoldalát is.
- Pedig mennyivel könnyebb lenne, ha többen látnák árnyaltnak a világot. – A feketével és fehérrel az volt a baj, hogy kizárásos alapon működtek, ami egyenes úton vezetett ahhoz, hogy valami biztos ne tetsszen a beszűkült látásmódú egyéneknek. A radikalizálódás nem jó dolog, semmire sem lehetett vele menni és nem okoztak mást, mint konfliktust. Mégis, kezdtem rájönni, hogy az emberi természet arra van programozva, hogyha nem is minden vonatkozásban, de legalább pár dologban olyan véleménye legyen, ami nagyon is egyoldalú. A túlzott megértés evolúciós zsákutca lenne. - Maga egész életében kötelezettségeket teljesített? – Majdnem a szám is eltátottam. Eddig nem hallottam tőle mást, mint hogy tette a dolgát, teljesítette, amivel megbízták és ennyi. Nekem is volt fogalmam arról, hogy milyen szabályok és teendők szorításában élni, de amikor tehettem, próbáltam lecsippenteni a kötelességektől zsúfolt életemből némi időt, amit magamra fordíthattam és amikor nem foglalkoztam mással, csak azzal, amivel akartam és amihez kedvem volt. Ha nem így lett volna, beleőrülnék a saját létezésembe. Annak meg mi értelme lenne? - Úgysem tudja állandóan távol tartani őket. Rengetegen vannak és az a munkájuk, hogy ott legyenek mindenhol. Nem őket hibáztatom, csak néha végezhetnék tisztességesebben és tisztábban a munkájukat. Bár, akkor kevesebb lenne a fizetésük. – Megvontam a vállamat. Amikor nagyon felhúztak az újságírók, mindig azzal nyugtattam magam, hogy míg nekem az a munkám, hogy végigsétáljak a kifutón, nekik az, hogy rájöjjenek, mit csinálok, amikor nem a nyilvánosság előtt vonulok. Bevallom, ez a nyugtató módszer nem mindig válik be, ideje lenne kitalálnom valami újat, hatásosabbat. - Anélkül, hogy rosszat mondanék magáról, nem fogják elküldeni. – És eddig messze Jimmy volt a legszimpatikusabb testőröm. Az összessel együtt nem beszéltem annyit, mint eddig vele, pedig ez a férfit sem a szószátyársága fogja híressé tenni. A többieknél még a kíváncsiság szikrája sem volt meg bennem, ami arra biztatott volna, hogy beszélgetésbe kezdjek velük, pedig utáltam kínosan érezni magam a köztem és környezetemben lévők között beálló csend miatt… talán most legalább már ezzel nem lesz bajom. - Meglepődnék, ha valamelyikük kiugrana a kukák mögül. A visításom valószínűleg idecsalogatná a főbejáratnál ácsorgókat is. – Elvigyorodtam. Féltem a sötétben és az apró zajoktól. Ezen kívül nem voltam ijedős kislány, de hát kell valami, amitől fél az ember, nem? Az én mumusom a fény hiánya volt. - Még nekem is át kell néznem a holnapi programtervet. – Aprót sóhajtottam és hátradőltem az ülésen. A szálloda szerencsére nem volt messze, kocsival maximum pár perc, bőven elég, ha azután kezdek el gondolkozni a holnapi teendőkön, miután visszaértünk és felfrissítettem magam. – A wellness nem rossz ötlet. De a játékterem sem. Nagy játékos vagy csak alkalmanként játszik, és csak gépeken? – A szerencsejáték nem az én asztalom volt annak ellenére, hogy sokat jártam kaszinókba, ahol igazán rám ragadhatott volna már valami.
-Ilyen emberek azt hiszem mindig is lesznek. A végleteket képviselnie kell valakinek. – nem akarom ezzel megsérteni sem őt, sem a szakmáját. Nem értek hozzá és abból, amit látni és olvasni lehet, szükség van erre. Az embereknek mindig is szüksége volt valakire, akire felnézhetnek, akiket követhetnek. Manapság ezek már közszereplők, celebek, politikusok, hírességek, vagy éppen modellek. A szavait hallva csak bólintottam. Valóban minden embernek meg van a véleménye, nem lehet nem ítélkezni első pillantásra, vagy hallásra. Levonunk következtéseket akaratlanul is, és kialakul bennünk egy kép. Azonban úgy gondolom, hogy egy ember normális viselkedése az, ha mind ezek ellenére is pártatlan tud maradni. Az irigy ember nyilvánvalóan elítéli majd és igyekszik minden áron lehúzni. Én magam nem foglalkozom vele különösebben. Nem olvasok divatújságokat, nem nézek tévét, ahol viszont láthatnám a modelleket. Jelen pillanatban is a legnagyobb kapcsolatom a szakmával Ms. Monell, akit megvédenem kell. Pártatlannak tartom magam a modellek ügyében. Kétségkívül kellenek, de nem nekem. -Tettem a dolgomat. Teljesítettem a kötelezettségeket, amiket vállaltam. Az egyén érdekét felülírja a többség érdeke. – habár, ha őszinte akarok lenni, szívesebben vállaltam őrjáratot, mint ültem a szobámban és néztem a plafont. Mások ilyenkor a családjukkal beszéltek telefonon, vagy a számítógépen keresztül, de nekem nem volt kivel, így nem igazán voltak tartalmasak a pihenőnapjaim. Igyekszem a lehető leginkább elhatárolni önt tőlük, ha ezt kívánja. – teljes mértékben nyilván lehetetlen. Egyrészt, mert ismert modell, másrészt pedig valószínűleg vannak kötelező megjelenései és beszélgetései a sajtó embereivel. A munkájához pedig hozzátartozik a nyilvánosság, amit pedig sajnos csak így lehet elérni. Az újságírókon keresztül látják az emberek leginkább. -El is küldhetnek. – vázoltam fel egy harmadik opciót. Alkalmazkodok, de a seregben ez muszáj volt, míg most nem kötelező. Még a munka elfogadása előtt eldöntöttem, hogy amennyiben nem kényelmes az adott helyzet és nem lehet megoldani, felmondok. Már nem kell bizonyítanom semmit. Azonban szerencsére testőrként nem igazán kell a komfort zónámból kilépnem. – Azért ne fesse az ördögöt a falra. – habár én magam sem hittem volna, hogy itt belebotlunk egybe is, nem szerettem volna elkiabálni. Nem vagyok babonás, de… talán kissé mégis. – Visszajutottom önt a szállodába, utána pedig egyeztetek a következő napok menetrendjét illetően. – válaszoltam, majd végül összegezve hozzátettem még. – Nincsen. Talán… lemegyek majd a játéktermekhez. – nem vagyok nagy szerencsejátékos, az apám volt. Az ő esetéből tanultam is, de mivel nincs mivel elütnöm az időt, most én is kipróbálom majd benne magamat, valószínűleg. – Ön, hölgyem? Meglátogatja a wellness-részleget? – kérdeztem vissza, majd mikor elértük az autót, kinyitottam az ajtót, hogy beszállhasson, majd megkerülve a járművet én is beültem mellé. – Vissza a szállodába. – intéztem a sofőrhöz a szavaimat, aki pillanatok múlva el is indult.
- Ha nem lennének olyan emberek, akiknek a külsőségek a legfontosabbak, akkor nekem nem lenne munkám. – És ezek után van csodálnivaló azon, hogy az emberek két csoportra osztottak a rólunk kialakult véleményükkel kapcsolatban? Voltak, akik irigyeltél a modellek látszólag csillogó, gondtalan életét vagy ha tudják is, hogy mindezek mögött munka van, ez érdekli őket a legkevésbé. A másik csoport volt az, amelyik semmirekellőnek, szinte pokolra valónak tartott minket, akik semmit nem csinálnak és csak a magamutogatáshoz értenek. Nehéz volt kiigazodni a vélemények és azok között az elejtett félmondatok között, amiket végül magára vett az ember vagy elengedett. - Én inkább azt mondom, mindenki jöjjön rá magától, mit szeretne érteni a modell szó alatt. Azokon, akik elkönyvelték magukban a rosszat, én nem tudok segíteni. – És őszintén szólva, nem is akartam. Nagyjából már megtanultam, hogy mivel szükséges foglalkoznom és mibe nem fogok belehalni, ha elengedem, a túlzott rosszindulat pedig az utóbbi közé tartozott. Nem az én munkám volt megváltani a világot, akkor sem, ha eleinte azt hittem. - És olyankor mit csinált? Fogta magát és mégis elindult? Gondolom a seregben kevés elkerülő taktika volt alkalmazható. – Nem hinném, hogy ott jó szemmel nézték, ha valaki ki akarta volna venni például a keddi vagy bármelyik más napot. Ha munka volt, akkor én sem voltam ennyire laza, de már kitapasztaltam, mikor nem muszáj modellnek lennem, mikor elég csupán egyszerű emberként létezni. Nem mintha az, hogy a testőröm kerülőútvonalat keres azért, mert nem vagyok kíváncsi a fotósokra, annyira hétköznapi lenne. De hát, a normális relatív fogalom. - Majd megtapasztalja, mennyire kreatívak tudnak lenni. A képzelőerejük egyenesen arányos azzal a képességükkel, amellyel stroke felé kergetik az embert. – Elég volt egyetlen, ártalmatlan, elejtett szó és olyan történeteket tudtak formálni, hogy azt bármelyik regényíró megirigyelhette volna. Tisztelnem kellett volna őket azért, amiért ennyire jól végezték a munkájukat, de mivel a lelkiismeretesség hiányzott belőlük, sem a szeretetemet, sem a tiszteletemet nem kapták meg. Voltak, akikkel lehetett beszélni, sőt, az egyikükkel kifejezetten jó kapcsolatot ápoltam, de sokukat legszívesebben mindig elkerültem volna. Sajnos erre kevés lehetőségem volt. - Hát, kíváncsi vagyok, hogy megszokja vagy megszökik. – Nem annak a típusnak tűnt, mint aki feladná, viszont arra sem vettem volna mérget, hogy az utolsókig húzná. Lefogadom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek őrzésre van szüksége, nem is kellene sokat keresgélnie ahhoz, hogy könnyebb munkát találjon. A helyében ezer százalék, hogy nem egy modell mellé szerződtem volna. – Ne aggódjon, kevés újságíró van, amelyiknek az Önéhez hasonló észjárása lenne. Ha egy kis esélyét láttam volna annak, hogy így is összefutunk velük, akkor inkább a főbejáraton mentem volna. – Szélesen elmosolyodtam. Mulattatott a helyzet, nem hittem volna, hogy így fog végződni az estém, de legalább nyugalomban indulhattam a szállásomra. A többiek nem igazán foglalkoztak volna azzal, hogy nekem éppen nincs kedvem a kérdésekhez, egy út lett volna kifelé, a főbejárat. Pedig ez sem volt sokkal hosszabb, már láttam is a kocsit a sarkon. – Vannak tervei még ma estére, Jimmy?
Egyesek tényleg ennyire sokat adnak a külsőre. – én ezt soha nem tudtam igazán átérezni. Fiatalabb koromban sem voltam a tükör szerelmese és ez később sem volt jellemző rám, a seregben pedig, ezt kigyomlálják abból, akinek igen. Nem erőszakosan, egyszerűen csak nem arról szó az egész, hogy miként nézünk ki. Nyilván, kimenők alkalmával, vagy valamiféle rendezvény során a többség hepciás volt arra, hogy mennyire áll nekik jól az egyenruha, de ez már más tészta. Ennyire úgy gondolom, mindenki lehet hiú. Sokféle embert ismertem meg, mióta leszereltem, az utcán sok olyan embert látok, akik látványosan többet törődnek azzal, hogy miként néznek ki, mint mások. Talán ön lenne az, aki megreformálná a modell szó jelentését. – halvány mosoly ütközött ki az arcomon. Érdekes világ lenne, én magam nem tudom másként elképzelni ezt a foglalkozást. A laikus ember, mint végül is én magam is, akaratlanul is kissé… lenéző. Mostanra értem, hogy ebben is sok munka van, ezt pedig értékelni kell akkor is, ha teljesen más, mint amit mások, vagy én végzünk. Az embernek ki kell használnia a képességeit, adottságait, az olyan emberek, mint Ms Monell, ezt teszik. Ezzel nincs semmi gond, erre szükség is van. Előbb-utóbb erre mindenki rá fog jönni, de nehéz úgy, ha csak a munka eredményét látja az ember. Nem állítom, hölgyem. Sok olyan napom volt. – ráztam meg a fejemet. Természetesen, mint minden ember, én sem rajongtam a munkámért a nap minden percében. Sokszor nem akartam járőrözni, bevetésre menni. Újoncként szerettem volna elkerülni a rizikós helyzeteket, később pedig, mint tapasztalt veteránt, előszeretettel küldtek a feletteseim a nehezebb feladatokra. – Nem tudom, de… az a munkájuk, hogy kínos kérdéseket tegyenek fel. Valamit biztos kitalálnának. – az újságírókról nem sok mindent tudtam, amíg el nem vállaltam ezt az állást. Utána majdnem mindent megtanultam néhány perc alatt. Én is úgy gondolom, hogy az ember éles helyzetben tanul a legtöbbet, esetemben ez mindig így volt. Köszönöm, jólesik, hogy így gondolja. Igyekszem beletanulni ebbe a szerepkörbe. – bólintottam hálásan a szavait hallva. Nem teljesen ismeretlen számomra egy kijelölt személy védelme, de eddig ezt háborús területen végeztem és nem nyüzsgő nagyvárosokban olyan emberek mellett, akik a figyelem középpontjában vannak. – A főbejárat zsúfolt, egymagam nem tudtam volna mindenkit távol tartani öntől. A többet ésszel, mint erővel elv meglehetősen sok helyzetben alkalmazható. – a seregben ezt hamar belém verték. Eleinte minden helyzetből kiakartam verekedni magam, majd szépen lassan beletanultam, hogy milyen más lehetőségek vannak. Nem használtam a fegyverem, ha volt más megoldás is. – De, valószínűleg nem így gondolná, ha most belebotlanánk egy újságíróba. – húztam vékony mosolyra a számat. Érdekes cikkek születnének abból, hogy Ms Monell előbb tűzlétrán, majd egy pöcegödrön át menekült el a rendezvényről.
- Jó lenne, ha a frizuráról szólna az egész. – Én is inkább azért nem választottam magamnak példaképet, mert senki sem volt, akinek a hozzáállását, megküzdési módjait, viselkedését, munkamorálját lemásolhattam volna, sőt egyáltalán szívesen figyeltem volna rá. Nem maradt más, mint kialakítani a saját rendszeremet, amire lehet, hogy mások felfigyelhetnek, de nem biztos, hogy számukra utánozható lenne. Azt csak egy adott személy tudja, hogy mi az igazán jó saját maga számára, ezért is reménykedtem abban, hogy mindenki, akinek eszébe jutna követni engem vagy más kollégát, végül úgy dönt, hogy sokkal jobb lesz neki az önön igényeire figyelni, nem egy másik emberre. Nem mintha mindig ilyen dolgokon gondolkoztam volna, a tűzlépcsőn lefelé mászva sokkal inkább az volt a fejemben, hogy többet kellene ilyesmit csinálnom. Talán megmondom James-nek, hogy több hasonló programot tervezzen be akkorra, mikor elegem lesz a rendezvényekből. Nem a szokásos útvonal, az tuti és nem tudtam más kifejezést használni, minthogy hála az égnek. - Ha most látnának, biztos, hogy nem kiáltanának ki a modellvilág példaképének. – Nevettem el magam őszintén. Mondhatni veszélyeztettem a testi épségemet, arról nem is beszélve, hogy a ruha nem a sajátom volt, a fejemet veszik, ha bármi baja esik. Bár őszintén ez érdekelt a legkevésbé. - Tudom és válaszolni is fogok rájuk, csak… nem most. Azt ne mondja, hogy magának még nem volt olyan napja, amikor szívesen elkerült volna valamit. – Nem hinném el, ha ezt állítaná, a kötelességtudatnak is vannak határai, amelyeket az emberek nagyon szívesen átléptek. Teljesen természetes, ha valakinek nem volt kedve megcsinálni valamit, ami egyébként rá várt. Én se állhattam ki mindig ezer wattos mosollyal a fotósok elé. – Nemsokára lesz egy bemutató, ott majd beszélek velük. Maga szerint milyen létfontosságú kérdést tudnának feltenni éppen ma éjszaka? – Költői kérdés volt, nem hinném, hogy bármi eget rengető információt képesek lennének kicsikarni belőlem. Maximum annyit tudnék mondani, hogy finom volt a kaviáros falatka, azzal meg nem sokra mennek. - Akik unatkoznak, azoknak mindegy, hogy ki mennyire ért a dolgához, az a lényeg, hogy valaki megmondja, mit csináljanak. – Személyes tapasztalat, volt egy jó bő év, amikor én is sok mindent kipróbáltam és ezekhez csak annyi kellett, hogy valaki nagy vonalakban elmondja, mi és hogyan működik. A többit hozzárakta az én agyam. Kicsit felelőtlenül. - Egy kis séta még senkinek se ártott meg. – Követtem őt a sikátoron át és ugyan az orromat megcsapta a bűz, egy apró köhintés után már semmi bajom nem volt. Nem voltam annyira finnyás, hogy visongatni és viszolyogni kezdjek. – Köszönöm, hogy elintézte. Van egy olyan érzésem, hogy mások inkább azt mondták volna, hogy nincs más lehetőség a főbejáraton kívül és majd ők távol tartják a fotósokat. – Sok ember nem szeretett feleslegesen dolgozni és a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb lehetőségeket ragadta meg, nehogy pár perccel tovább kelljen gondolkozni. – Nem hazudtak, maga tényleg jó a munkájában.
Biztosan volt. Az embernek általában van példaképe. – néha nem tud róla, nem foglalkozik vele, de akarva-akaratlanul, hasonlítani szeretne legalább nyomokban arra az illetőre. Aztán felnő és rájön, hogy ez nem ilyen egyszerű. Egy ideig mások véleménye határoz meg minket, majd kilépünk ebből. Azt hiszem, ekkor kezd valaki felnőtt fejjel gondolkodni. – Kétlem, hogy így lenne. Esetleg csak… nem áll jól nekik, ahogy ön hordja a haját. Vagy a diétája túl nehéz nekik. – nem hinném, hogy rossz hatással lenne másokra, hacsak nincsenek botrányai, de mikor az állás elfogadása előtt utána néztem Ms. Monell-nek, nem találtam semmiféle ilyen dolgot. Pedig arra számítottam, hogy sok kínos és kompromittáló hírt fogok majd viszont látni. – Távol kell maradnia a botrányoktól, véleményem szerint. Nem értek ugyan a munkájához, de… amíg egy modern nőt látnak, a szó jó értelmében, nem hinném, hogy rossz hatással lenne rájuk. – az ember véleményt formál, néha már csak egyetlen egy képből. Felszínes világban élünk, amit sokan élveznek ugyan, de úgy gondolom nincs azzal baj, ha néha mélyebbre is láttatnak velünk egyesek. Ha az is volna, nekem kell alkalmazkodnom önhöz ilyen téren. – a biztonsági intézkedésekben szabadkezet kaptam, azonban minden másban maradtak az ezen szakmában általánosnak vett szabályok. Ami annyit jelent, hogy az ügyfelem az elsődleges, bármilyen is legyen, nekem tudnom kell tolerálni és elviselni, ha ellenszenvesnek találnám. Ebben az esetben ez nem áll fent, de a lényege igen. Előbb-utóbb válaszolnia kell a kérdéseikre, hölgyem. – mondtam ki azt, amit ő is tudott. A munkájával nyilvánosság jár, nemcsak az, hogy az emberek megnézik a képeit. Az újságírók imádják azokat a sztorikat, amik nem ülnek le hamar. És mivel ők a közvetítők az átlagember felé, elkerülhetetlen a velük való kommunikáció. Értem. – bólintottam kissé meglepetten. Sejtettem, hogy az ő köreiben nem vetik meg az extrém sportokat és társait, melyeket mások nehezebben tudnak megfizetni vagy épp kivitelezni. Attól tartok, az nem az én világom. Nálam sokkal kreatívabb emberek is vannak. – mondtam, miután segítettem neki lejönni, ha szüksége lenne rá. A telefonomra pillantottam. – A sofőr az épület másik oldalán tud csak megállni. Egy sikátor visz arra. – indultam meg a kapu felé, ami lezárta volna előlünk az utat a két épület között. A zár már elég rozsdásnak tűnt, így az átmászás helyett egyszerűbb megoldást választottam. Kétszer kellett megrúgnom, hogy kinyíljon, majd előre engedtem Ms. Monell-t. – Elnézést a bűzért, de ez a legrövidebb és a legbiztonságosabb út is, ha elakarja kerülni az újságírókat. – az épületben lakók ide hozták ki a szemetet. Általában csak azokkal a helyekkel foglalkoznak igazán, amit lát is az ember. A sikátorokat nem látja, amíg be nem tér egybe.
- Örültem volna, ha anno nekem is van egy példaképem. Talán mostantól arra fogok törekedni, hogy inspiráljak másokat. – Amikor 14 évesen bekerültem ebbe a világba, az volt a legutolsó gondolatom, hogy találjak valakit, aki előremozdít az utamon vagy akinek annyira megfog a személyisége, életútja, bármije, hogy hasonlítani akarjak rá. Mint ideális esetben a legtöbb kislány, én is az anyukámat tartottam a példaképemnek, sőt, most is leginkább rá akartam hasonlítani. Csodáltam őt, a gondolkodásmódját, mindenét, de jó lett volna, ha látok magam előtt egy szép és jó szakmai példát is. Mivel ez nem adatott meg, magamnak kellett rájönnöm, milyen akarok lenni. Nem volt nehéz, legalább nem kellett egy eszményi képnek megfelelnek, ugyanakkor nem először ötlött fel bennem a gondolat, hogy a viselkedésem talán hatással lehet másokra. Soha nem tekintettem magamra inspirációként, de amióta nagyjából benőtt a fejem lágya, odafigyelek arra, mit teszek és mit lát belőlem a külvilág. Persze ebben az is szerepet játszik, hogy nem szerettem volna, ha rajtam csámcsognak. – Nagyon remélem, hogy nem rossz hatással vagyok az emberekre. Azt nem biztos, hogy el tudnám viselni. – Mondtam őszintén. Elvégre mindenkinek voltak hibái, pocsék napjai, amikor nem azt a formáját hozza, mint amilyet megszoktak tőle vagy éppen amilyen. És a tengernyi pozitív dolog közül mindig kitűnik a negatív, akkor is, ha csupán egyetlen van belőle, arról nem is beszélve, hogy a rossz sokkal kevésbé felejthető. - Hát, az én társaságom nem a csöndről híres, de nyugodjon meg, nem vagyok idegesítően csacsogó. Attól én is a falra tudok mászni. – A türelmem egyébként is véges volt, de ha szembetalálkoztam valakivel, aki a lehető legértelmetlenebb dolgokról óra hosszakat fecsegni, az volt a végem. Viszont a túlzott csendet sem bírtam elviselni, csak akkor, ha muszáj volt vagy éppen nem volt miről beszélnem. Egyébként nyomasztónak éltem meg, amikor a tücsökciripelést is hallani lehetett. - Örülök, hogy nem a főbejáraton kellett kisétálnom. Most nem igazán volt kedvem azokhoz az egyébként csodálnivalóan kitartó újságírókhoz, akik ott ólálkodnak. – A munkájukat végzik, nem is volt ezzel baj, de hosszú volt a mai nap ahhoz, hogy még esetleges kérdésekre is válaszoljak. Arról nem is beszélve, hogy átvágva az embertömegen sokszor éreztem úgy magam, mint aki menekülni kényszerül. Nem mintha a tetőről való távozás átlagos és normális lenne. - Ne féltsen, nem ez az első alkalom, hogy magasból mászok le. Mondjuk az is igaz, hogy az nem ilyen körülmények között történt. – Ugyan el voltam tiltva a szerintem még nem, de mások szerint már extrém sportoktól, a falmászásról és társairól nem voltam hajlandó semmi pénzért lemondani. Szükségem volt némi adrenalinra, nem állhatott abból az életem, hogy pózolok és mosolygok. Nem is ütköztem semmiféle akadályba, bár a ruhámra fokozottan ügyelnem kellett, az öltöztetőm a lelkemre kötötte, hogy az életemnél is jobban fogom védeni. - Vannak olyan cégek, amik a szabadidő eltöltésének felturbózására szakosodtak. Csatlakozhatna egyhez, biztosan megfizetnék az ilyen ötleteit. – Szólítottam meg Jamest elmosolyodva, amikor leértem a sikátorba. Magamtól nem jutott volna eszembe, hogy errefelé jöjjek.
Nem, nem hinném. – csóváltam meg a fejemet, egyetértésemet kifejezve. – Ez minden, amire vágyik egy gyermek. – legalábbis azt hiszem. Az én gyerekkorom nem ennek a jegyében telt. Sokszor vágytam egy normális családra, ugyanakkor nem bánom mindazt, ami történt. Apám bár nem volt jó szülő, sem igazán jó ember, bőven volt mit tanulnom tőle. Hibák, amiket nem követtem el, okulva abból, hogy azok vele mit tettek. Akaratán kívül, de tanított. Egy ideig úgy tekintettem rá, mint bűnösre, őt hibáztattam azért, amiért nem igazán volt jövőm. Mostanra, belátom, hogy ezzel teremtette azt meg számomra. Nem direkt, csak véletlen, de ez is több, mint a semmi. Homlokráncolva figyeltem a reakcióját a szavaimra. Tisztában voltam vele én is, hogy az inspirál szó nem éppen a legtalálóbb. – Nem a munkája az inspiráció, hanem ön. Az ember, aki inspirál. Biztos vannak, akik szeretnének önre hasonlítani. – az ő munkája az, hogy egyfajta tökéletes képet mutasson a külvilág felé. Az ember akarva-akaratlanul, de véleményt formál róluk. Biztos van olyan, akik szerint kivételezettek, szerencsések. Mások szerint viszont követendő példák. Ahány ember, annyiféle vélemény. Rengeteg módja van annak, hogy inspiráljunk másokat, nem tartom lehetetlennek, hogy Ms. Monell is így tegyen. – Több, mint valószínű, hogy vannak. – teszem hozzá aztán. Modell, címlapokon van, tévéműsorokban jelenhet meg, reklámokban… lehetetlennek tartom, hogy ne legyen olyan ember, aki ne próbálna meg hasonlítani rá. A szavait hallva csak bólintottam. Próbáltam magam távol tartani az általánosítástól mindig is, azonban ez több, mint lehetetlen feladat. Sokfajta embert láttam már, tudom, hogy nem lehet apróságok alapján ítélni, ugyanakkor vannak dolgok, amikben mindenki hasonlít. A sóvárgás például. Mindenki sóvárog, általában ugyanazon dolgok iránt. Igyekszem hozzászokni. – bólintottam. A csend eddig egy fontos részét képezte az életemnek. Mindent csendben kellett szinte csinálnom. Sőt, az ember a háború közepén igényli a csendet. Fura is volt először visszatérni. Elszoktam a nagyvárosok zajától a seregben eltöltött idő alatt. – Köszönöm. – a gesztust és a bókot is. Mikor elvállaltam ezt az állást, tartottam tőle, hogy azok a sztereotípiák, amikkel én is éltem ezen szakmát illetően, igaznak bizonyulnak. A munkámat nem kéne meghatározza az, akit védek, de nagyon is meghatározza. Nehéz olyat védeni, aki nem akarja, hogy megvédjék. – Értesítem a sofőrt, hogy jöjjön ide. – a telefonomat elő véve pár másodperc alatt el is küldtem neki az üzenetet, majd intettem a fejemmel Ms. Monell-nek, hogy kövessen. A tűzlétrához érve aztán vetettem egy pillantást az alattunk elterülő sikátorra, de senkit nem láttam. – A cipőjét hagyja itt, majd leviszem önnek. Ne nézzen lefelé, úgy könnyebb a mászás. A ruhájára figyeljen, nehogy beakadjon valahova. – adtam még néhány jó tanácsot, mielőtt elvettem volna a cipőit és megindultam volna lefelé a létrán. – Jöjjön! – szóltam, mikor már megtettem annyit lefelé, hogy kényelmes távolságban legyünk, mikor elkezd mászni. Ha esetleg megcsúszna, tudok segíteni így, hogy előbb indultam el.
- Szerencsés vagyok, csakis jó emlékeket őrzök a gyerekkoromról. Szerettem és szeretve voltam, kell ennél több? – Akárhányszor hallottam vagy azt láttam magam körül, hogy a gyermekek nem élhetik meg a nekik kijáró felelőtlen és felhőtlen éveket vagy éppen bántják őket, nem kapják meg azt a tiszteletet, ami nekik is kijár, nem csak a szüleiknek. Én ismét csak azt mondhattam, hogy csodálatos sors adatott meg nekem, egy mediterrán városnyi játszótérrel, óceánnal és barátokkal, akikkel minden hülyeségben és normális dologban benne lehetett lenni. 10 éves korom után pedig a néha falkákhoz csapódás sem volt rossz, de azért örültem annak, hogy a családom kialakította a saját életét, egzisztenciáját. Ha nem így lett volna, nem itt lennék. - Inspirálok? – Felé kaptam a fejem, apró kacaj bukott ki belőlem a meglepetéstől. Csak annyit tudtam tenni, hogy megcsóváltam a fejem, eddig soha nem hallottam olyasmit, hogy bárkit is inspirálnék és nem is éreztem rá a tehetséget. Úgy tekinteni a szakmámra, mint ösztönző dolog… ha nagyon szigorú lennék, azt mondanám, hogy inkább siralmas. Sajnálatos módon azok, akik ránk, a modellekre akarnak hasonlítani, általában a csillogást és a szépséget látják, azt nem, hogy mi van a felvételek mögött. Egyfajta lelki felkészültség is kell, nem elég a testtel foglalkozni, az elmével és szívvel sokkal jobban kell törődni akkor, ha viszonylagosan normális akart maradni az ember lánya. Nem könnyű dolog. – Maga sokkal többször meglep, mint azt gondoltam volna. Nem igazán tudok úgy tekinteni a munkámra, mint inspirációra. Az az orvos, tudósok, a nagy emberek és az érdekes élettörténettel rendelkezők dolga. – Én nem voltam sem a gyógyítókhoz, sem a briliáns elmékhez fogható, teljesen másik kategóriához tartóztam. Nem néztem le magam és a viszonyítási alap minden egyes témában változott, sőt, talán az is igaz lett volna, ha arra gondolok, hogy inkább engem kövessenek a modellkedni vágyó fiatalok, mint néhány kollégámat, ám… nem voltam annyira nagyképű, hogy ilyet ki merjek jelenteni. - Akkor pontosítok, a legtöbb ember. Nincs ezzel semmi baj, sóvárgó, nyavalygó lényeg vagyunk. – Még ha nem is szerettük bevallani magunknak, az én megfigyeléseim a felé a megállapítás felé taszigáltak, hogy mindenki akar valamit. Erre vagyunk beprogramozva, nincs helyzet, ami teljesen elégedetté tehetne minket, ebből alakulnak ki a túlkapások is. A mérték megtalálása az emberiség egyik legnagyobb feladata, bármilyen komolynak is tűnjön ez a hozzáállás. - Feltett szándékom, hogy daloló pacsirtává tegyem. Mellettem sajnos beszélnie kell, nem nagyon bírom a csendet, csak akkor szeretem, ha szétrobban a fejem vagy rossz kedvem van. Mostanában egyikre sem volt példa. – Komoly dolognak kellett ahhoz történni, hogy bedurcázzak, mert bár könnyű volt feldühíteni, a szívemre kevés dolgot vettem. – A kocsikulcsomat védett helyen tartom, tanultam a múlt hibáiból. – Mosolyra húzódott a szám. – Próbálom majd nem túlságosan akadályozni a munkája elvégzésében, túl szimpatikus ahhoz, hogy megkeserítsem az életét. – Vallottam be teljes természetességgel. – Viszont azt hiszem, ideje lenne mennünk. Még ennem is kellene valamit, mindjárt éhen halok. – Lehet, hogy rendelek egy pizzát a hotelszobába, mesterfokon űzöm a bűnözést.
Lehetséges. – bólintottam végül. Kamaszként mindenki ilyen. Nehezen kezelhető és indulatos. Vannak persze kivételek és enyhébb esetek, de ugyanúgy létezik ennek az ellenkező oldala, amit én magam is képviseltem. Az életforma, amit apámmal együtt gyakoroltunk, nem tanított nekem állandóságot, úgy gondolom ez elengedhetetlen egy gyerek életében. A folytonosan változó környezet és a napi szinten jelenlévő agresszió nem éppen gyermekbarát dolog. – Bizonyára sok kedves emléke van arról az időszakról– tettem még hozzá. Olyan embernek tűnt, aki korábban is a figyelem középpontjában volt, ez pedig azzal jár, hogy sok emberrel ismerkedik és sok dologban van része. Engem ebből a szempontból korlátoztak, ami egy kamasz esetében szerencsétlen dolog. Értem, hölgyem. Egy felszínesnek mondható világban él, érthető, ha néha megkérdőjelezi azt. az embereket nem érdekli az, hogy milyen ember, aki a címlapokon van. Ők csak azt akarják látni, hogy milyen tökéletes. A mosolya, az arca, az alkata… Ms Monell abból él, amilyennek látják őt az emberek, nem pedig abból, amilyennek gondolják. Érthető, ha ez néha napján gondolkodóba ejti őt. – De biztosan sokakat inspirál. – talán nem az inspirál a legmegfelelőbb szó erre, de… valami olyasmi. Mindenkinek vannak példaképei, akikre hasonlítani szeretne. A szép emberekre általában ez jellemző, ők amolyan… követendő példaként jelennek meg az emberek szeme előtt. – Nem minden ember. – rántottam egy egészen aprót a vállamon. Rám nem jellemző az, hogy vágyakoznék olyan dolgok iránt, amik számomra elérhetetlenek. Persze, az embernek vannak tervei, azonban mindig is úgy tartottam, hogy elérhető közelségben kell, hogy legyen egy-egy cél, ez sokkal inkább motiválja az embert, mint valami hiú ábránd. – Ön sikeres, minden bizonnyal előbb-utóbb megkapja, amit szeretne. – akármi is legyen az. A siker sok mindent jelent. Pénzt és befolyást leginkább, ezzel a kettővel pedig sok mindent el lehet érni a világban. Ráadásul megvan minden adottsága, hogy ezeket kamatoztatni is tudja. Felteszem, hogy tudatosan alakítja a karrierjét és nem hirtelen jött hóbortoktól függ az. Semmi gond. – ráztam meg a fejemet. – Joga van tudni, hogy milyen ember védi. – na persze, ennyiből aligha tudja, de… biztosan kialakult valami kép a fejében. Amire egyszer talán rá fogok majd cáfolni. Vagy mégsem, nem tudom. – A munkámnak ez csak egy része. Remélhetőleg ennél több nem is lesz. – nem azért, mert ne tudnám megoldani, inkább azért, mert jobb, ha nem merül fel az esélye egy esetleges komolyabb gondnak. – Legfeljebb az autója kulcsát. – húztam szolid mosolyra a számat. Általában persze sofőr szállította, de felteszem nem sofőr segítségével tervezne egy esetleges túrát a figyelmem elől menekülve. – Könnyebb végeznem a munkámat, ha az nem zavarja önt. – ez nem jelenti, hogy nyomkövetővel látnám őt el. Én is tudom, hogy nem figyelhetem meg mindig, azonban ennek ellenére a munka leírásomban az áll, hogy a nap huszonnégy órában biztosítanom kell a védelmét.
- Akkor olyan volt, mint azok, akikkel felnőttem. Lehet, hogy még jóban is lettünk volna. – Állapítottam meg félig viccelődve. Ahhoz, ami voltam, hozzátartozott egy másodlagos szocializáció: a farkasok nem csupán az óvodában, iskolában, kortársaik körében és a szűk családban szereznek élettapasztalatokat és sajátítják el, mi a jó és mi nem, hanem a falkán vagy a kiterjedtebb, különféle családokból álló közösségen belül is. Ugyan nem gondoltam, hogy az életemet nagyban meghatározta volna, hogy milyen különleges genetikai állománnyal jöttem a világra, kár lett volna tagadni, hogy sokkal több közöttünk a a temperamentumosabb, tűzrőlpattant és hiperaktív ember, mint a nyugodt és átlagosnak mondható figurák. Ennek köszönhetően kötekedésből, versengésből, bizonyítási vágyból nem volt hiány, a gyerekkoromat nem lehetett unalmasnak nevezni. - Nem kevesebb, csak… igaza van, másabb. És néha ez a másság tökéletesen elég ahhoz, hogy gondolkodóba ejtsen. – Mit tagadjam, néha szívesen hátat fordítottam volna ennek a világnak attól függetlenül, hogy nagy részben szerettem a részese lenni és élveztem, hogy azt csinálhatom, amit. De ennek a munkának is megvoltak a maga sajátosságai, olyanok, amelyeket nem mindig volt egyszerű elviselni: az áskálódás, az, hogy leginkább az ember arcára és testére voltak kíváncsiak, valamint az állandóan talpon levés hajlamos volt megviselni, az állandó mosolygásról nem is beszélve. Szerettem, ha felfelé görbült a szám széle, ám szinte munkaköri leírás volt a szakmámban és ezért sokszor elvesztette a boldogsághoz köthető kapcsolatát. De tényleg nem panaszkodhattam, az idő nagy részében nem ezek a gondolatok jártak a fejemben. – Az ember mindig arra vágyik, ami nem lehet az övé vagy jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy nem kaphatja meg. Én sem vagyok kivétel. – Megvontam a vállamat. Az ember eredendően kényelmes, önző lény, aki mindent szeretne a kezébe kaparintani, hogy aztán válogathasson a dolgok közül és azt ragadhassa ki azt, ami éppen kedvére való volt. Lehet, hogy rövid időn belül megőrültem volna, hogyha huzamosabb ideig egy városban kellett volna tartózkodnom és hónapokig csak egy lakás falait bámulhattam volna, ám egyszer biztosan eljön majd a pillanat, hogy egy nyugodt légvétel sokkal többet fog jelenteni annál, minthogy állandóan menjek valamerre. Ennek az ideje még nem most jött el, jelenleg jó volt, hogy mozgásban voltam és úgy éreztem: élek. - Nem lett volna muszáj mondani egy szót sem. Néha túl kíváncsi vagyok, nézze el nekem. – Láttam rajta, hogy kényesen érintette a felhozott téma, ezért kezdtem e szabadkozni. Jó hallgatóságnak tartottam magam, nekem aztán bárki bármit elmondhatott, viszont James-el nem voltunk olyan viszonyban, hogy kivesézzük egymás érzékeny pontjait. – Kezdem magát megkedvelni, nem hiszem, hogy baj lesz ezzel az árnyékká válással. Főleg, hogy most láttam, tényleg ért a munkájához és esze ágában sincs azzal kompenzálni a hozzá nem értését, hogy a sarkamban lépdel és amikor nem figyelek ellopja a szobám kulcsát. – Az előző emberszerű lényből ezt is kinéztem volna, bármit megtett volna azért, hogy ne kelljen megerőltetnie magát.
Nehezen kezelhető és nagyszájú, leginkább. Gyakran kerültem összetűzésbe másokkal. Túl gyakran. – nem vagyok rá büszke, de ennek is megkellett történnie, hogy megváltozzak. Fiatalként gyakran megesett, hogy rendőrök elől menekültem. Ők a „vámpírokra vadászást” nem fogadták el indokként, mikor apámmal lelőttünk egy vérszívót. Ebből éltünk, akaratlanul is apámra hasonlítottam ezekben az években inkább. Mikor kiderült, hogy semmit nem tudok magammal kezdeni, akkor változtak meg a dolgok. Apám nem támogatta a döntésemet, keveset beszéltünk, néha írt, néha én írtam, de nem találkoztunk személyesen csak párszor. A halála nem ért váratlanul, tudtam, hogy idő előtt fog távozni. Akkora már megedzőttem a seregben. A köszönötére csak bólintottam. Semmiféle ellenszenves érzést nem tápláltam Ms Monell iránt, őszintén reméltem, hogy sikerrel zárult a beszélgetése, amiért a mai nap idejött. Minden bizonnyal soha nem fogom tudni teljes mértékben megérteni azt, ahogy működik az a világ, amiben él, de nem is kívántam. Én csak szemlélő voltam, annyit láttam, mint mindenki más. Szép nők, szép ruhákban, címlapokon, plakátokon, a tévéműsorokban. Nem ítéltem ezt el, nem irigykedtem. Az életem jelentős részében nem játszott szerepet a külsőm semmilyen téren. Ms Monell szakmájába minden bizonnyal születni kell, elvégre nem mi választjuk meg, miként fogunk kinézni. Minden munka jár lemondásokkal és nehézségekkel, nyilván más mértékben és kontextusban. Igyekszem a tudásom nyújtotta legtöbbet átadni önnek. – biccentettem a szavaira. Nekem a seregben ez volt a nehezebb. Lőni előtte is tudtam, a közelharci tudásom pedig abból állt, hogy csapkodtam a kezeimmel ész nélkül. Fegyelemre tanítottak. A higgadt ember egy lépéssel mindig az ellensége előtt jár. Ezt mondogatták. Az ön munkája sem kevesebb. Más mértékben jelentkeznek a nehézségek benne. – hiszem, hogy sok ember nem lenne képes ezt a fajta életmódot élni. Kívülről könnyűnek és csábítónak tűnhet, de mögötte több van, ahogy az lenni szokott. Étrendek, edzések, fotózások, kötelező megjelenések, a hírnévvel járó küzdelem. Nem mindenki tudja kezelni a figyelmet, ami ráirányul, még kevesebben szeretik. – Ha lenne, talán nem vágyna rá. – én viszonylag állandóságban éltem eddig. Több katonai bázist is megjártam, általában egyiken sem maradtam többet, mint egy év, azonban egy év sok mindenre elég. Én azonban nem vágytam a változatoságra annyira. Nyilván voltak pillanatok, mikor már elegem volt a homokból, de feladatom volt. Igen, valószínűleg igaza van. – értettem vele egyet. Semmiféle rossz érzést nem tápláltam apám iránt. Nem volt mintaszülő, de nem tehet róla. Egyedül kellett felnevelnie, néha magáról sem tudott gondoskodni. Ahhoz képest nem végzett rossz munkát. Nem választhatja meg az ember, hogy hova születik. Nem válaszoltam egyből. Elgondolkodtam, hogy elakarom-e mondani, hogy mi történt. Dr. Mullinsnak beszéltem csak erről, neki is csak azért, mert muszáj volt. – Megtagadtam a felettesem parancsát. A küldetés sikerét, és civilek életét kockáztatva ezzel. – mondtam végül tömören. Nem akartam elmesélni pontról pontra. Nem itt, és nem most, ha egyáltalán valaha is beszélni tudok róla. Aznap a háborúsbűnös jelző sem lett volna túlzás rám. – Jól látja, hölgyem. – az elkövetkezendő időszakban minden bizonnyal én leszek az, akit a leggyakrabban lát majd. – Úgy fogalmaztak, hogy legyek az árnyéka, ha szükséges. – a munkaadóim valamiért nagyon nem szeretnék, ha hosszabb időre szem elől téveszteném Ms Monellt.. – De nem kell aggódnia, igyekszem biztosítani a szabad mozgásterét. – nem szeretnék az útjában lenni. Neki és nekem sem kellemes az, ha akkor lépek, amikor ő. Vannak magánügyei, személyes beszélgetései, ezekből értelemszerűen kimaradok. Amíg azonban Ms Monell a szemem előtt van, a munkám zökkenőmentesen folytatódik.
- Kíváncsi lettem, milyen lehetett a régi énje. – Nem mintha a mostanival bármi bajom lett volna, mert ugyan elég rövid ideje ismertük egymást, kezdtem hozzászokni a viszonylagos szótlan személyiségéhez. Bár azt is meg kellett hagyni, hogyha én beszéltem, ő is… talán csak udvariasságból, nem tudhatom. Mindenesetre nálam nem volt opció, hogy az az ember, aki szinte a nap huszonnégy órájában mellettem van, ne kommunikáljon velem. A csendbe hajlamos voltam belehalni. Csak sunyin elmosolyodtam, miszerint úgy gondolja, a vélemény megváltoztatható. Nem terveztem semmit, amivel kiakaszthatnám őt, nem voltam neveletlen gyerek, hogy turpisságokon és csínyeken törjem a fejem, csupán ismertem magam és a válogatott cselekedeteimet, azt, hogy milyen tudok lenni, ha rám jön az ötperc vagy ha csak rosszabb napom volt. - Köszönöm, igazán kedves. – Én is abban reménykedtem, hogy a fáradozásaimmal elérem a céljaimat, elvégre ha már csinálom a munkámat, akkor csináljam jól. A visszajelzésre nekem is szükségem volt, kinek nem? Ebből éltünk, ebből tudtuk, mit gondol rólunk a világ, előrelépés nélkül pedig nagyon hamar unalmassá válhatott az élet. Akár a munkamániás jelzőt is magamra aggathattam volna, de azért tudtam, hogyan kell lazítani, biztos nem abba fogok belehalni, hogy állandóan csak gürizek. Maximum akkor, ha rosszul lépek, leesek a kifutóról és beverem a fejem valahová. - Persze, hogy ragaszkodom hozzá. Szeretem összekötni a kellemeset a hasznossal. – Miért is kerestem volna embert, aki ért ehhez, ha egyszer itt volt mellettem a személyi testőröm? Neki az volt a munkája, hogy megvédjen és mivel azt kértem, hozzájáruljon ahhoz, hogy én is meg tudjam védeni magam. És ha más nem, testmozgásnak is tökéletes lesz a tréning. Lélekben már kezdtem felkészülni rá. - Nem olyan kimerítő, mintha mást kellene csinálnom, de az időzónák változása meg tudja kavarni a fejemet. – Sokszor becsültem le azt, amit csináltam, vallottam, hogy más embereknek sokkal nehezebb dolga van az életben, mint nekem. Ugyan az, hogy ki hogyan viseli a teendőit viszonyítás kérdése volt, mégis, úgy éreztem, hogy megfogtam az Isten lábát. Nekem már csak annyit kellett tennem, hogy értsek ahhoz, amit csinálok. – És arra is jó, hogy kiszakadhassak a megszokott környezetemből. Mondjuk jobban belegondolva nincs is olyanom, hogy megszokott környezet. – Halvány, kissé fájdalmas félmosoly húzódott az arcomra. Távol álltam attól, hogy megállapodni akarjak, de az állandósság is jól tudott esni néhanapján. Tényleg csak néhány nap erejéig. - Nem hasonlíthat minden fiú az apjára. Sokszor ez igazi öröm. – Azt mondják, a nők az anyjukra, a férfiak az apjukra hasonlítanak majd, hiába van sokunkban benne az a vágy, sőt, kijelentés, hogy márpedig véletlenül sem leszünk olyanok, mint a szüleink. én is észrevettem némi hasonlóságot az anyám és köztem, de én ennek örültem. - Ha nagyon bunkó lennék, megkérném, hogy meséljen arról, mit csinált, de nem tudom mennyire feszegessem a témát. – Mondtam őszintén. Nekem is megvoltak azok a történeteim, amiket inkább nem hirdettem, lehet, hogy neki ez éppen egy ilyen. – De az is a munkájához tartozik, hogy engem kísérgessen. Ha én egy másik földrészen leszek, maga nem dekkolhat több ezer kilométerrel arrébb. – Jelentettem ki, mintha ez teljesen természetes lenne.
Az utóbbi. – fiatalként teljesen más voltam. Lobbanékony, dühös, nem törődtem sok mindennek. Ez vezetett oda, hogy a tanulmányaimat is idő előtt kellett befejeznem. Nem foglalkoztam másokkal, de még magammal sem igazán. Nem volt túl sok jó tulajdonságom. A seregben szükségem volt a változásra. – De nem tartom magam filozofikusnak. Tapasztalatból beszélek. – nyilván, mint mindenki másnak, nekem is vannak gondolataim és kérdéseim. Azonban ezeket ritkán mondom ki, nem szeretek közhelyekkel dobálózni. A seregben megtanultam, hogy mennyit ér egy élet, sokféle emberrel találkoztam és a kezdeti ellenszenvemet felváltotta a bajtársiasság. Hiszem, hogy a legnagyobb kegyetlenség közepette is lehet kegyelmet tanulni. – A vélemény változtatható. – bólintottam egy szolid mosoly kíséretében. Igaza volt, minden bizonnyal másként fogom érezni a makacssághoz való hozzáállásomat, ha gondom akad belőle. Túlzott mértékben minden káros, ez igaz az emberi tulajdonságokra is. Ha valaki túl bátor, azt ostobának hívják, ha valakiből ez hiányzik, az gyáva. Mindig akad valami kevésbé jó dolog az emberben. Értem. Ez esetben, remélem, hogy megkapja őket. – biccentettem az irányába. A legkevésbé sem értettem a munkájához, én annyit látok belőle, amit minden átlagos ember: szép emberek pózolnak kamerák előtt. Nyilvánvalóan ennél több, ahogy a szép is emberenként változik. Nem indul mindenki egyenlő esélyekkel, szépnek születni kell, ezért ilyen sok a rosszindulat azokkal szemben, akik abból élnek meg, ahogy kinéznek. Én úgy gondolom, hogy ezért senkit nem lehet hibáztatni, hisz mindenki abból próbál megélni, amiben a legjobb. Rendben, ha… ragaszkodik hozzá. – egyeztem bele. Továbbra sem tudtam hova tenni hirtelen a dolgot, de már nem is próbálkoztam. Nem a munkám része, de az ember gyakran teljesít azon felül. Ha Ms Monell ragaszkodik ehhez, szívesen segítek neki. Néhány fogást, mozdulatot nem olyan időigényes dolog elsajátítani, itt is csak egy valami a fontos: a gyakorlat. Amint ösztönös a mozdulat, gondolkodni sem kell, addig figyelni kell az embernek saját magára. Az elméleti tudás kevés a gyakorlat nélkül, és ez fordítva is igaz. Így értem. – nem jártam még Miami-ben, de nyilvánvalóan hallottam róla, és ezek alapján is kimondható, hogy az ottani élet minden bizonnyal igen szórakoztató. A fiatalok nagyszámban mennek oda, ahogy az idősebb korosztály is, elvégre a tengerpartot az emberek többsége igencsak kedveli. A szavait hallva csak bólogatok. Aligha kell kimondanom, hogy Párizs romantikusabb oldalát én sem ismerem. Egyrészt, mert nem jártam még ott soha, másrészt az eddigi életformám nem adott lehetőséget komoly kapcsolatra. Azzal a kijelentésével, miszerint egyes helyekért érdemes volna meghalni is, nem értek egyet, de tisztában vagyok vele, hogy nem szó szerint értette. Tapasztalat híján ezt nem tudom megerősíteni. – Az utazás kimeríthető lehet, de az élmény kárpótolja, nem igaz? – nem tartottam volna panaszkodásnak azt, amit mond. Mindenki másként ítéli meg a munkáját. Az állandó utazás önmagában igencsak kimeríthető lehet, az állandóság hiánya pedig lelombozó. Az ilyenfajta életformára nem mindenki képes. Ms Monell pedig a munkája révén olyan helyeket láthat, ahová mások nem biztos, hogy eljuthatnának. A megtett út ilyenkor kifizetődik, gondolom. A szavait hallva a homlokomat ráncoltam. Sejtettem, hogy nem szeret egyhelyben ülni, ahogy arról is szóltak előre, hogy Ms Monell az elődömnek gyakran túljárt az eszén. – Igazán békés hely lehet. – soha nem hallottam Padangbai-ról, de nem hinném, hogy ez meglepné őt. Az ilyesfajta falvak leginkább a természet által védettek. A civilizáció mindenhol utat tör magának, de nem árt, ha van néhány hely, ahol még nem eresztett mély gyökeret. Az apám ilyen ember volt, többek között. Minden bizonnyal nem rá ütöttem. – nem emlékszem anyámra, a húgommal együtt elhagyta az apámat és engem. Fiatalkoromban jól kijöttem az apámmal, nehéz természetű voltam, akárcsak ő. Elmentem a temetésére, találkoztam régi ismerősökkel. Ők nem változtak, ellenben velem, amit minden percben szóvá is tettek. – Nem mehetek vissza. Felsőbb utasítás miatt szereltek le. – ráztam meg a fejemet. Nem értettem vele egyet, de nem tehettem ellene semmit sem. Tizennyolc éves koromban álltam katonának, ha tehetném, visszamennék. Nem értek máshoz és a tapasztalatom úgy gondolom, hogy jól jöhetne. Azonban a történek után úgy gondolták, hogy az a legjobb számomra, ha nem megyek vissza. Megkaptam a kitüntetésemet, a jókívánságaikat és egy ajánlólevelet, hogy könnyebb legyen a munkakeresés. – Kedves öntől, de ahogy ön, én is a munkámat végzem. A biztonsága fontosabb, mint a hely, ahol van. – természetesen nem azt mondom, hogy nem szívesen utazok. Csupán csak azt, hogy az én feladatom a biztonsága, városnézésre aligha lesz időm.
- Azon gondolkozom, hogy maga eredendően ennyire elfogadó és filozofikus alkat vagy a seregben szedte magára ezt a szemléletet? – Kérdeztem tényleg elgondolkozva. Az ég lássa lelkem, én is próbáltam magamra erőltetni a feltétel nélküli vagy legalábbis apró feltételekhez kötődő elfogadó szemléletet, aztán mindig arra jutottam, hogy felidegesítettem magam mások butaságain, még azokon is, amikkel nem kellett volna foglalkoznom. Vannak, akik nem arra születtek, hogy a toleranciájuk miatt emeljenek nekik szobrokat, én ebbe a csoportba tartoztam. – Kár volt elmondani, mit gondol a makacsságról. Emlékezzen majd erre a pillanatra akkor, ha gőz fog kijönni a fülén miattam. – Mosolyra húztam az ajkaimat. Nem volt én annyira rossz, csak nekem is megvoltak a magam szokásai, rigolyái, heppjei, amelyek mások számára idegesítőek lehettek, míg nekem teljesen természetesek voltak. De fejlődtem, megtanultam bocsánatot kérni és figyelembe venni a körülöttem lévő emberek igényeit. Az idők folyamán egészen kompromisszumkésszé váltam, büszke is voltam erre a változásra annak ellenére, hogy volt még hova feljebb lépnem azon a képzeletbeli létrán. - Persze, hogy fiatal vagyok. Huszonnégy évesen idősnek hinni magam súlyos neurózisra utalna. – Bólintottam. – És abban is biztos vagyok, hogy sokan illetnek a piranhatól durvább jelzőkkel, de hogy őszinte legyek, nem érdekel. Igazából most készülök arra, hogy elérjem a karrierem csúcsát: még nem öregedtem ki, de elegendő tapasztalat és kapcsolat van a hátam mögött ahhoz, hogy megkapjam azokat a fontos munkákat, amelyekhez az újoncok még túl frissek, az évekkel előttem járók pedig már kevesebb eséllyel indulnak. – Hangosan gondolkodtam, fogalmam sem volt arról, miért éppen James nyakába zúdítom ezeket az információkat. Egy bocsánatkérő pillantást ejtettem meg felé, mielőtt összevontam a szemöldökömet. Azt hittem magától értetődő volt, hogy szívesen venném, ha úgymond az edzőmmé avanzsálna, de ismét meg kellett állapítanom, hogy dolgoznunk kell a kommunikáción. Sebaj, én ráérek. - Hát, ha nem fél attól, hogy végére annyira jó leszek, hogy simán két vállra fektetem, akkor örülnék, ha megtanítana egy-két fogást. – A mosolyom kiszélesedett, tekintve, hogy valószínűleg nem létezik az az univerzum, amelyikben ez megtörténhetne. Nem mintha szándékomban állt volna nekiesni egy tőlem majdnem egy fejjel magasabb, színizom volt katonának. Az bőven elég lett volna, ha valakinek szépen be tudtam volna törni az orrát… főleg, hogy a majd esetlegesen megtanultakat sem kamatoztathattam úton-útfélen. Hjaj, szabályok mindenfelé. - Ha nem költöztünk volna el Miami-ból, akkor most is ott lébecolnék a tengerparton. – Jelentettem ki. Biztosan így lenne, nem hiszem, hogy ha gyerekként imádtam az ottani életet, akkor most máshogy lenne. Talán egyszerűbb lett volna ott maradni, ám a létezésem mostani vonulatát nem szívesen adtam volna oda senkinek akkor sem, ha néha elegem volt belőle. – Így viszont maradtak a repülőutak és az állandó utazás. Nem panaszkodásból. – Tettem hozzá. Miféle elkényeztetett libának tűnnék, ha azt hinné, nekem ez sem jó? – De vannak helyek, amikért meghalni is érdemes lenne. Párizs ilyen, bár bevallom, én még nem tapasztaltam meg azt a hú, de édes, romantikus oldalát, amit a prospektusok előszeretettel hirdetnek. – Dolgozni és bulizni jártam oda, nem szerelembe esni, igaz, ami igaz, hogy az utóbbi eddig még egyik városban sem kapott el. Nem voltam az a hirtelen fellángolós fajta. – És örülnék, ha kicsit több időt tudnék New York-ban tölteni, olyan érzésem van, hogy ott aztán tényleg nem állhat meg az élet és nincs semmi, ami arra kényszeríthetne, hogy a visszahúzó tényezőkre figyeljek. – Eltoltam magam a korláttól, teljes testtel James felé fordultam. – Nem is olyan régen Balin jártam munkaügyben. Miután végzek az aktuális dolgommal, szokásom elkóborolni kicsit, csak azért mondom, nehogy egyszer megijedjen, ha kijátszottam magát. – Tettem hozzá jókedvűen, ugyanakkor kedvesen. Nem hiányzott, hogy egyszer miattam riassza a nemzetőrséget, jó volt előre felkészíteni a kicsinyes húzásaim egy részére. – Van ott egy kisváros, Padangbai. Nem túl magas hegyek veszik körbe, a helyiek halászok, a tenger pedig csodaszép. Két napot töltöttem a városban, de ha már a kedvenc helyeknél tartunk, soha nem éreztem még magam olyan jól, mint ott. – Alkalomadtán jólesett a nyugalom is, az a hely pedig egyszerűen tökéletesnek tűnt. Ha nagyon elegem lesz a világból, már tudom, hová fogok menni. Ott jószerével térerő sem volt, tökéletes választás. - Szóval maga is déli gyerek? Bocsásson meg, de ez lett volna az utolsó tippem. Magából mintha kihagyták volna a nyitottságot és a harsányságot. – A texasiak agyzsibbasztóan hangosak és kedvesek tudtak lenni, volt néhány rokonom abban a városban és a velük való ünneplések aztán nem voltak visszafogottak. Ugyebár a déliek vendégszeretete… - Majd mellettem bepótolja a hiányosságait, ami a világjárást illeti. Gondolom, azt nem tervezi, hogy visszamegy a seregbe, akkor sem, ha néhol szép volt a sivatag. – Azt hallottam, hogy aki egyszer kiszabadult a kötelékből vagy nem találja a helyét és mindenáron visszavágyik vagy legszívesebben vissza sem emlékszik azokra az időkre. Kíváncsi voltam, James melyik csoportba tartozott.
Mindenkinek vannak kevésbé jó tulajdonságai. Az ember fejlődik és tanul, így vetkőzik le őket, vagy… szorítja háttérbe, hogy ne legyenek belőle gondjai. – ahogy ő is teszi azt. Ahogy mindenki, én is voltam ilyen helyzetben. A sereg előtt másfajta környezetben éltem, így idő volt, míg alkalmazkodni tudtam, most pedig szintén ezzel a gonddal küszködök. Nem igazán volt civil életem, tekintve, hogy fiatalon léptem be a hadseregbe. Az egy teljesen más világ volt. Civilizált körülmények, ahol megkaptam a kiképzést, próbáltak felkészíteni arra, ami vár majd rám a fronton. Azonban az éles bevetés más, mint a gyakorlást. Más dolog élő emberre lőni és egy céltáblára. – Igen. A makacsság azonban bizonyos helyzetekben jól tud jönni. – nem nevezném rossz személyiségjegynek ezt. Habár, kétségkívül, mint szinte minden tulajdonság, ez is tud kellemetlen lenni, azonban a legtöbb helyzetben úgy gondolom, hogy nem árt, ha az ember nem adja fel és áll tovább, ha akadályt lát maga előtt. Ön is fiatal még. Ms Monell. Mások szemében minden bizonnyal ön is egy… piranha a medencében, ahogy az imént fogalmazott. – kissé úgy hangzott, mintha azt mondaná, hogy már benne van a korban. Már, ami a munkáját illeti. Nem értek ehhez, nem tudom, hogy mikortól számít egy modell ”idősnek”, de abban biztos vagyok, hogy Ms Monell még nem jár ebben a korban. Igaz, ami igaz, már nem tinédzser, és a szavai alapján a túlzottan is bizonyítani vágyó fiatalok azok, akiktől elsősorban tart. Az eddigiek alapján, nem egy hálás szakma ez sem, de nem is számítottam másra. A szépségből élnek meg, a szépség pedig törékeny dolog tud lenni. Azt szeretné, ha önvédelmet oktatnék önnek? – kissé meglepve pillantottam rá. Ahogy arra Dr. Mullins is rámutatott már, a másokkal való interakcióm szegényes, az átlaghoz mérve. Nem is tudtam eldönteni, hogy Ms Monell viccel, vagy komolyan beszél. Abban viszont igaza volt, hogy egy nőnek meg kell tudni magát védenie. Ami azt illeti, mindenkinek. Mindenhol jelen van az erőszak, kisebb-nagyobb mértékben, nem lehet elkerülni. Nem tudhatja. Minden bizonnyal más ember lenne, mint amilyen ma. ¬– régen sokat gondolkodtam arról, hogy mi lett volna, ha az életem másként alakul, de rájöttem, hogy felesleges olyan ábrándokkal játszani, amik többek, mint abszurd. Az ember életében vannak pillanatok, amik megváltoztatják a következőket, ilyen volt, mikor a sereget választottam. Megalázónak éreztem volna, hogy szinte semmiért dolgozom elképesztően sokat. Van, aki kötelességtudatból csatlakozik, én azért tettem, mert nem volt jövőképem, és a lehetőségeim nem is igazán maradtak, miután nem fejeztem be a középiskolát sem. – Igen, én magam is úgy hallottam, hogy Párizs esténkét igen szép hely. A szerelmesek városa a mondás szerint. – egy ilyen cím pedig szinte kötelezi arra a várost, hogy hangulatos legyen. Én nem tudok róla mit mondani, soha életemben nem jártam Párizsban, képeken láttam és beszámolókat hallottam róla bajtársaktól, akik az eltávjuk alatt voltak ott. A munkájából adóan feltételezem, kevés időt tölt New York-ban. – logikusan ezt jelentheti az ”elméletileg” jelző, amit használt. Jártam New York-ban, valóban szép város, azonban számomra túlzottan is zsúfolt, furán éreztem magam az utcákon a tömegben. Ott jelentkeztem először állásra, azt nem kaptam meg. Még két sikertelen interjú után kötöttem ki itt. – Bostonból, hölgyem. Azonban igen keveset éltem ott. Édesapámmal sokhelyen jártunk, főleg Texas-ban időztünk sokat. Odavalósi volt. – nem volt állandóság az életünkben, ő vadászott és vitt magával mindenhova. Toll helyet pedig már akkor is fegyver volt a kezemben. Ő nem tartotta fontosnak a tanítást, úgy gondolta, hogy fontosabb az, ha jó vadász vagyok, mintha tanult. – Az országot viszont csak a sereg kötelékében hagytam el. – nem jártam még külföldön civilként. Küldetéseken voltam, azonban általában olyan helyekre küldtek, ahová… nos, épeszű ember nem szívesen megy pihenni. – A maguk módján azok is szép helyek voltak. Ezt aláásta némileg a térségben jelenlévő erőszak. – régi romok, letűnt civilizációk nyomai… a maga módján ez mind lenyűgöző, de nem ezért mentünk oda. Ha kellett, ezek a romokat lebombáztuk. Nem okozott különösebb nehézséget, én csak köveket láttam bennük.
- Meggyőzőnek is nevezhetjük. – Bólintottam egy halvány mosoly kíséretében. – Én inkább rossz személyiségjegynek hívnám. Vannak tőlem sokkal türelmesebb, toleránsabb, kedvesebb emberek is, akiknek a vérében van a megnyerőség. Nekem dolgoznom kellett rajta, szégyen nem szégyen… ha nem fognám vissza magam, könnyen elszaladna velem a ló, a lehető legrosszabb értelemben. – Egy röpke pillanatra ránéztem és az jutott eszembe, el sem tudom képzelni, vajon milyen lehetett civilként akkor, amikor még nem járta meg a sereget. Színtisztán látszott rajta és ő maga is bevallotta, hogy a kint töltött évek megváltoztatták és ha nem emberelném meg magam, valószínűleg én sem itt sétálgatnék, hanem a jó ég tudja mit csinálnék. Vagy éppen mit nem, mert azt is kinézem magamból, hogy elcsellengtem volna azért, hogy mindenféle hülyeséget csinálhassak. Szerencsém volt abban is, hogy megismertem a saját vérmérsékletemet és nagyjából megtanultam kezelni. E nélkül sokkal nehezebb dolgom lenne. – Az összeroppanás pedig nem szerepel a terveim között. Sokkal hamarabb fogom én kikészíteni azokat, akik idegesítenek, minthogy megtörjek miattuk. Elég makacs vagyok, ezt már észrevehette. – Akár azt is mondhattam volna, hogy acélidegzet szükséges hozzám, ám ez csak akkor volt igaz, ha tényleg nagyon pocsék napom volt. Olyankor még én is nyomorultul éreztem magam a viselkedésem miatt. Mr. Madsen ezt még nem élte meg mellettem, de nem vagyok jövőbe látó, bármikor előbújhat belőlem a kisördög. - Újoncok mindig és mindenhol vannak. Sajnos ez sem éppen egy olyan szakma, ahol arról szól a fáma, hogyan vezetgessük őket… aki fiatalabb, az kiüthet a nyeregből. Néha a munkám rosszabb, mint egy piranhákkal teli medence. Sokan nagyon nagyot tudnak harapni. – Huszonnégy évesen nem éreztem úgy, hogy meglenne annak a lehetősége, hogy kiüssenek a nyeregből: akik fiatalabbak voltak még leginkább azokat a munkákat kapták meg, amelyek a tinédzserkort vagy a túlzott zsengeséget voltak hivatottak hirdetni. Én is bejártam ezt az utat, ma már szerencsére nőként tekinthettem magamra a munkáim során is. Jó, azokban a helyzetekben, amikor a számomra unszimpatikus férfiak szemeltek ki maguknak sokkal inkább ugrottam volna ki a legközelebbi ablakon, de mit tehetnék? - Akkor holnap kezdhetjük is az önvédelmi tréninget? Mert ugyan egyezzünk meg abban, hogy maga üti majd meg azokat, akikkel én nem bírok, sosem lehet tudni, hogy mikor nem lesz mellettem. Egy nőnek pedig tudnia kell megvédeni magát. – Hiába szerettem volna elsajátítani régebben is az alapokat, Eddig azért nem igazán próbálkoztam az ilyesfajta sporttal vagy éppen feszültséglevezetéssel, mert a kék-zöld foltokat nehézkes eltüntetni és hajlamos voltam arra, hogy kellemetlenül érezzem magam, ha valakinek pluszmunkát okozok. Jelenleg viszont nem érdekelt, nem karatekölyköt akartam játszani, csupán kiengedni a bennem bujkáló gőzt. Bár talán ha többször ültem volna ki egy hatalmas épület tetejére, akkor könnyebben kifújhattam volna a felesleges levegőt a tüdőmből. Ez a tűzlépcsős ötlet felettébb jónak bizonyult. - Már azt hittem lemaradt. – Fordultam hátra szélesen mosolyogva, aztán visszaszegeztem a pillantásomat a kilátásra és bólintottam James kérdése hallatán. – Az állandó utazgatással járó munkának is megvannak a maga előnyei. Egyébként nem hiszem, hogy kimozdultam volna a családom által aktuálisan választott városból. - Nekidőltem a korlátnak és lenézve az utcára láttam néhány éppen távozó vendéget és a kamerák vakuját szerintem még több sarokkal odébb is ki lehetett szúrni. Míg a lentieket néztem, gondolkodhattam a kérdésén. - Sok kedvencem van. Elcsépelt, de Párizs egyszerűen mesés éjjel. Attól a várostól nincs szebb és hangulatosabb, ha az éjszakáról van szó. - Most szívesen lettem volna ott, el is hagyta egy apró sóhaj a számat, ahogy visszagondoltam az ottani tartózkodásaimra. - Viszont nappal Róma és New York a favorit. Nemhiába élek elméletileg utóbbiban. - Igen, elméletileg, gyakorlatilag nem sok időt töltöttem ott. Sajnos. - Maga honnan származik, James? - Kérdeztem rá hirtelen.
Nem tudtam, hogy néztem, de abban biztos voltam, hogy továbbra is ugyanúgy pillantottam Ms Monell-re, de végül bólintottam és előre szegeztem a tekintetem. Mivel nem vagyok járatos az ő világában, nem tudom, hogy miként kezelnek egy-egy ilyen ügyet. Ha eddig tudta, és úgy gondolja, hogy a továbbiakban is képes lesz ezt kezelni, tiszteletben tartom és nem lépek közbe, amíg nem szükséges. A dolgom az, hogy védjem Ms Monellt, ugyanakkor, ami szerintem ártalmas, könnyen lehet, hogy számára természetes, vagy épp a munkával jár. Ez is valami hasonló lehet. Úgy gondoltam, ha szüksége lesz segítségre, szól majd. Addig pedig teszem, amit eddig is. A szavait hallva pár pillanatra mosolyra rándult a szám. – Abban biztos vagyok. Igazán… meggyőző tud lenni. – habár nem tudtam eldönteni, hogy ezt mennyire gondolta komolyan. A seregnél kaptam közelharci kiképzést, hasznát is vettem. Sokan gondolják, hogy ütni egyszerű, de ez nincs így. Egy rossz mozdulat és az ember saját magának árt. Én mindent megtettem, hogy a lehető legjobban eltudjam sajátítani a tanultakat, tudtam, hogy egyszer az életemet menthetik meg. Igazam lett. – Akár térdre is kényszerítheti. Jobban illene önhöz. – reflex kell hozzá és gyakorlat. A csukló visszahajlítása fájdalmas dolog, az ember pedig ösztönösen térdre ereszkedik ilyenkor. Egy nőhöz jobban illik, mint a nyers erőt képviselő jó öreg jobb horog. – Mindig van egy új, friss hús, igaz? – ez nem csak így van itt. A seregben is így működnek a dolgok, bár… nem pont így. Újoncként rengeteg munkát kellett elvégeznem, egyrészt, hogy bizonyítsak, másrészt, mert a régebb óta szolgálók engem szemeltek ki maguknak. Nem voltam mindenkivel jóban, volt, hogy bántottak, próbáltak megalázni. Az ilyen megesik, mindenhol. Idővel pedig jobb lesz, ha az ember tesz érte. – Megértem önt. Elismerésre méltó, hogy megtudja őrizni a hidegvérét ilyen helyzetben is. Sok nő nem tudná, vagy összeroppanna. – amit nem tudok elítélni, megértem, hogy alárendelt helyzetben néhány megtörnek. Ez komoly gond, és őszinte leszek, meg is döbbentett, hogy Ms Monell ilyen jól kezeli. Először azt hittem, hogy törékeny nő, a fejemben ez a kép élt az ő szakmájáról. – Azonban ne felejtse el, ezért vagyok. Ha ön üt, beperelik és a karrierjén egy csúnya folt esik. Ha én ütök, akkor… beperelnek, de senki nem foglalkozik velem. – legalábbis a sajtóból biztosan nem. Nem én lennék az első testőr, aki kezet emel egy erőszakoskodó férfira, hogy megvédje az ügyfelét. Valószínűleg a múltamra való tekintettel elnézőbbek is lennének, habár ezt nem szándékoznék soha szándékosan kihasználni. – Szóljon, ha úgy érzi, kérem! A fizikai erőszak az én munkámmal jár, nem az önével. – nyilvánvalóan nem úgy értem, ezt remélem ő is tudja. Csupán csak az én dolgom, hogy erőszakos legyek az érdekében, ha úgy látom jónak. Csak, mikor megérkeztünk. Szeretem tudni, hogy hol vagyok, és felkészülni az eshetőségekre. – bólogattam. Nem szálltam vitába azon kijelentésével, hogy egyesek szemében ez irritáló buzgalom, avagy az épelméjűségem megkérdőjelezhetősége lenne. Minden bizonnyal igaza van, nevezhetem egyfajta… szakmai ártalomnak. – Talán kissé jobban is. – már, ami Ms Monell-t illeti. Nem hinném, hogy én túlzottan elegánsnak hatnék, egyes férfiak minden nap így járnak. Szóra nyitottam volna a számat, de akkor Ms Monell már a tetőfelé tartott, így végül csak némán követtem őt, és pár másodperccel utána érkeztem meg, becsukva az ajtót magam mögött. – Valóban igazán szemrevaló látvány. – bólintottam egyetértően, ahogy végignéztem a város látképén. – Biztos sok szép helyet látott már a munkája során. – az enyémről ez nem mondható el. Nem hiányzott soha, nem igazán éreztem magamban indíttatást arra, hogy körbe utazzam a világot. Vannak helyek, ahova szívesen elmennék, de nem bánkódom minden második pillanatban azon, hogy nem ott vagyok. – Van… kedvence? – mindenki fejében él egy kép a helyről, ahová elmenne, vagy épp visszamenne. Ms Monell a munkája révén biztosan több gyönyörű helyen is járt, elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyen kedvence.
Fejben már azon gondolkoztam, mik lesznek a holnapi teendőim. A ma éjszakát mindenféleképpen az alvásra kellett szánnom, már ami maradt belőle, de ahogy éreztem magamon, nem lesz ezzel semmi probléma. Az alkohol sem akadályozhatott a pihenésben, hiszen előrelátóan éppen csak kóstolóba ittam némi pezsgőt, aztán le is tiltottam magam az italokról. Már csak annyi hiányozott, hogy visszaérjünk a hotelbe és azért, amiért James egy csendesebb útvonalat választott az épületből való távozásra, felettébb hálás voltam. Nem volt kedvem sem a fotósokkal, sem az éjjeli bagoly újságírókkal társalogni, akik ugyan szintén a munkájukat végezték, mint én, néha mégis nagyon idegesítőek tudtak lenni. Komoly összetűzésem még egyikőjükkel sem volt, sőt, volt, akit személyesen ismertem és mivel emberien, normálisan állt hozzám én is hasonlóan viselkedtem vele, de sokan igazi hiénák voltak. Nem csodálom, hogy van, aki eljutott arra a szintre, hogy kikapja a kezük közül a kamerát és a földhöz vágja: némely munkatársam már az incidenshez legközelebb eső rendőrőrsöt is meglátogatta azért, mert nem tudott némi türelmet magára erőltetni. Én általában megoldottam azzal, hogy felvettem a napszemüvegemet, viszont a fickó elől, akitől éppen menekültem, nehéz lett volna elbújni még egy oszlop mögé is. Úgyis megtalált volna, ha nagyon akar, ezért örültem annak, hogy James segítségével le tudtam rázni. Ettől nagyobb boldogságra nem volt szükségem ma este. - Ugyan már, ne nézzen így. – Nevettem el magam röviden, látva a tekintetét. Nagyjából kézben tartottam a helyzetet, jobbnak láttam, ha nem csapok balhét és szépen, fű alatt próbálom elhárítani a férfi próbálkozásait, akkor is, ha ez kissé passzívnak tűnhetett és emiatt tehetetlennek látszottam. Nem az a fajta nő voltam, aki megengedte, hogy szórakozzanak vele: igenis kiálltam a saját igazamért, egyszerűen okosabb voltam annál az ökörnél, aki be akart hálózni. Az egyetlen probléma az volt, hogy az a szemét a férfiak rosszabb fajtájába tartozott, aki nem látott tovább az orránál. – Ha megtanítana egy hatásos jobb horogra, annak nagyon örülnék. – Mondtam vidáman. Terveztem már, hogy valamilyen küzdősport tanulásával vezetem le a felesleges energiáimat, egy volt katonával az oldalamon talán könnyebb dolgom lesz. – Aztán ha behúzok egyet annak a szemétnek, ismét szükségem lesz magára, hogy minél hamarabb eltűnhessek a helyszínről. – A fejemben elképzelt kép nagyon szép volt, azért voltam vidám, mert láttam magam előtt annak a hülyének a bevert képét. Na, azt aztán fotózhatnák a paparazzik, lehet, hogy pózolnék is mellette. – Még tudom kezelni, abban reménykedem, hogy nemsokára jön egy friss, tapasztalatlan hús, akire rávetheti magát, aztán engem békén hagy. Csúnya ilyet kívánni, tudom, de… ez az egyetlen lehetőség, amivel elkerülhető lehetne, hogy ő és én is börtönbe kerüljünk. Úgyhogy addig éljen a „bármit kérhet” lehetőséggel, míg tud. – Megvontam a vállam. Józanabb voltam én attól, hogy teljesen tönkrevágjam a karrieremet, de ha egyszer eljön a pillanat, amikor annyira fel fog dühíteni, hogy teljesen elveszítem az eszem, akkor az ég kegyelmezzen neki és nekem is. Talán most, hogy Jimmy velem van, ő majd kézbe veszi a dolgokat… ám nem lehet velem mindenhol. - Szóval egész este a kietlen folyosókon járkált, hogy feltérképezhesse őket? Ha nem a munkáját végezné, azt hinném, hogy magánál sincs minden rendben itt bent. – Megkocogtattam a saját halántékomat. Ha nem lenne körültekintő, most egy komplett tömegen verekedhetnénk át magunkat, úgyhogy egyetlen szavam sem lehetett. Nem is volt, örültem, hogy erre jöttünk. – Viccesek lennénk, ha csak úgy betoppannánk egy rendezvényre. De üsse kő, ha már úgyis kiöltöztünk. – Én csak a múzeumból kiszűrődő zajokat hallottam, nem hiszem, hogy a szomszédos épületben bármiféle rendezvény lett volna, vagy ha igen, csendesre vették a figurát. Viszont a tekintetem rögtön a lépcső felé irányult, amint meghallottam a lehetséges terveket. Tűzlépcső? Szégyen, nem szégyen, soha nem volt alkalmam tűzlépcsőn elhagyni egy épületet vagy éppen felmászni rá, ezért éppen úgy csillanhattak fel a szemeim, mint egy kisgyereknek. Lehajoltam, hogy kipattintsam a magassarkúm pántjai a helyéről, aztán lehúztam azokat és a kezembe véve őket indultam el a tetőre vezető lépcső felé. – Maga mehet a harmadikra is, de én biztos nem hagyom ki, hogy a tűzlépcsőn mászhassak le. – Kissé ugyan meg kellett emelnem a ruhám alját, hogy ne essek orra, ám ez volt a legkevesebb, alig egy percen belül már a súlyos vasajtót löktem ki a helyéről, ami a tetőre vezetett. Megcsapott a kissé hűvössé vált levegő, de jólesett, hogy viszonylag friss, hideg oxigén áramlott a tüdőmbe. Arról nem is beszélve, hogy Atlanta gyönyörű volt éjszaka, a kivilágítása több volt, mint pazar. - Lehet, hogy vissza sem megyek a hotelbe, hanem inkább itt maradok. Sokkal kellemesebb, mint az ablakból bámulni a fényeket. - Szólaltam meg, amikor úgy sejtettem, hogy James is felért.
A szemfényvesztés rám soha nem volt igazán hatással. Apám révén bennem volt egyfajta… ösztönös ellenszenv a vagyonosokkal szemben. Az évek alatt, ahogy változtam, ez visszaszorult, ugyanakkor nem kergetek tévhiteket, pontosan tudom, hogy a neveltetésem azon időszaka nem tűnhet csak úgy el. Még, ha kissé túlzás is neveltetésnek nevezni azt, amit apám csinált. Egyesek megérdemelten élnek jól, míg mások a szerencsétlenebbek nyomorán élősködnek. Előbbi elismerendő, utóbbi pedig undorító. Ahogy az embert nem lehet elsőre megítélni, úgy a pénztárcája alapján sem lehet. Persze, ez egyikünket sem gátolja meg a véleményalkotásban. Az elmúlt éveket az ilyen helyektől távol töltöttem. Nem jártam múzeumokba, mozikba, nem találkoztam gazdag és befolyásos emberekkel. Hálás voltam, hogy soha nem kerültem a seregben a figyelem középpontjába. Mint a legtöbb jó szolgálatot tévő katona, én is kaptam kitüntetést, a vezérkar elismert, ez nekem bőven elég volt, nem volt szükségem másra. Egyszerű ember vagyok, egyszerű vágyakkal, ha annyi pénzem lenne, mint a teremben lévők egyikének…nos, aligha tudnék vele mit kezdeni. Az arcom elárul, mikor Ms Monell megszólít. Meglepettség, döbbenet, ami kiül az arcomra, miközben hallgatom a szavait. A pár pillanatnyi tétovázás nem a gondolkodásom, inkább csak a kíváncsiságom jele. Nem tudom hova tenni hirtelen a férfi pillantását, mikor végigmér, nem igazán néztek még így rám. Mintha csak épp most köptem volna bele a levesébe. Nem tulajdonítok nagy figyelmet neki, ő pedig nem jön tovább, ami nagyban megkönnyíti a helyzetet. Hiába gazdag valaki, ugyanúgy fél, mint a szegények. Jelen esetben minden bizonnyal tőlem. -Azt hiszem, értem. – bólintottam kurtán, ahogy nyeltem egyet. Sajnos nem ért meglepetésként az, amit mondott. A mai világban ugyan nagyobb szerepe van már a nőknek, de a felszín alatt ez kevésbé érvényesül. Általában a hatalommal bíró férfiak nem az esetleges vonzerejüket használják, sokkal inkább a hírnevük, vagyonuk és ezekből adódó tekintélyüket. A nőiesség bizonyos értelemben még a mai napig élménycikknek számít, és ez aligha fog változni az elkövetkezendőkben. Ehhez több ezer év történelemnek kéne semmissé válnia. – Ha gondolja, beszélhetek vele. – nem tartom magam erőszakos embernek, a munkám sem erről szól. Ugyanakkor az ehhez hasonló emberek távol tartása a munkám. – Kérem, értesítsen, ha a jövőben hasonló történik. Tudom, hogy ettől a férfitól a munkája függhet, de… általában az ilyen emberek a végletekig erősködnek. – megértem azt, hogy nem szólt róla, csak most, elvégre a munkájáról van szó, amit minden bizonnyal nem szeretne elveszteni. Előbb-utóbb azonban választania kell majd, és ezt jobb elkerülni. Egy olyan szakmát művel, ahol a szépségből él meg, ez egy idő után felvett problémákat, főleg, ha egy férfi az, aki irányítja mindezt. – Ha módomban áll, segítek. – egyrészt, mert ez a dolgom, másrészt, mert a legkevésbé sem tartom helyesnek az ilyet. Sok férfi tekint eszközként a nőkre, de ebben is van különbség. Apám hasonló ember volt, de nem erőszakoskodott, ez a jobb eset. Bólintok, és elindulok a folyosón. Merem feltételezni, hogy a tévéket és újságokat képviselő emberek odakint még jó pár órán át itt lesznek. Nem csak azt figyelik, mikor bemegy valaki, de azt is, mikor jön ki. Rövid idő alatt megtanultam, hogy ezek az emberek keselyűk, a kivétel pedig ritka. – Az évek alatt ez… természetessé vált. A tervek és egyéb eshetőségek kulcsfontosságúak voltak. – minden tervre, volt egy másik, és arra is egy újabb lehetőség. Egy titkosított akció során a túlélés kulcsa a felkészültség. Ha elkapnak, az ország nem ismeri el, hogy ők küldtek, így hát mindent megtettem a társaimmal együtt, hogy ne csak be, de ki is tudjunk jutni. – Azt hittem viccelt. – pillantottam rá a mai nap már nem először meglepetten. – Elég lett volna megkérnie is. – elvégre ez a munkám. Nem, nem pontosan ez, de Ms Monell védelme, ami úgy gondolom nem terjedhet csak ki a fizikai jóllétére. – De… ez esetben, megpróbálok kitalálni valamit. – természetesen nem ragaszkodom ehhez, a munkámat végzem, és örülök, hogy segíthettem Ms Monellnek elkerülni egy minden bizonnyal igen kellemetlen férfit. Semmi nem változott meg. A folyosókat nem zárták le, a kamerák üzemen kívül voltak, minden bizonnyal azért, hogy spóroljanak. Ez a folyosó nem a műkincsek felé visz, úgy gondolhatták, hogy felesleges őrizni. A megérkezésünk utáni körutamon pedig még utoljára sikerült szemügyre vennem a biztonsági intézkedéseket, így mondhatni minden a kezemben volt. – A szomszéd épület egyfajta… rendezvényház. Esküvők, gyűlések, évfordulók kerülnek megrendezésre többségében. Remélhetőleg nem zavarunk meg semmit. – habár még soha egyetlen esküvőn sem voltam, de nem is így szerettem volna tiszteletemet tenni. Gyűlésekhez volt szerencsém, egy ideig köteleztek rá, hogy a veterán gyűlésekre eljárjak, de nem használt, bármit is akartak vele. Az ajtóhoz érve lenyomtam a kilincset, de nem mozdult az ajtó. Felsóhajtottam, majd a balra lévő lépcsőre pillantottam. – A tetőről vezet lefelé egy tűzlétra… azonban ekkor eszembe jutott az, hogy Ms Monell nincs éppen ehhez öltözve. Ahogy jómagam sem, bár inkább, mint ő. – Vagy a harmadik emelet túloldalán egy hátsó kijárat. Nem olyan eldugott, hogy ne lehessen megtalálni, de a főbejáratnál nem feltűnőbb. – akadhat ott egy-két újságíró, akik szerencsevadásznak álltak. A tetőről levezető út a legbiztosabb ebben az értelemben, de az aligha opció most.
Szerettem az ilyen eseményeket, de egy idő után meguntam őket. Mondhatni, elfáradtam bennük. Persze teljesen más fáradtság volt ez, mintha követ törtem volna egész éjszaka, egyszerűen csak úgy éreztem, nincs másra szükségem, mint arra, hogy egyek valamit, beüljek egy kád forró vízbe, majd elaludjak. Ebben a sorrendben: érdekes, a pezsgőtől mindig megéheztem, ahogy az apró falatkáktól is, amiket körbehordoztak. Miután pedig a legjobb beszélgetőpartnerem is úgy döntött, hogy elteszi magát holnapra vagy akkorra, amikorra sikerül felkelnie, én is eluntam magam. Igazából azt megtettem, amiért jöttem: felfrissítettem annak a férfinak a rólam szóló emlékeit, aki segíthet nekem egy nagy álmom megvalósításában. Már azért is megérte elkészülnöm, mert végre egy kulturális síkon mozgó rendezvényen vehettem részt, a kellemes összekötése a hasznossal csak hab volt a tortán. Ugyanakkor mivel már csak olyan személyek voltak jelen a partin, akikkel mindössze pár szót tudtam volna váltani vagy szívesebben fordítottam volna nekik hátat, minthogy egyáltalán rájuk nézzek, úgy döntöttem, ideje távozni. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy James bólint. Talán még ugráltam is volna örömömben, ha nem lettünk volna nyilvános helyen, így viszont csak az maradt, hogy belekaroljak a felém nyújtott karjába. Ahogy elindultunk kifelé hirtelen hatalmas örömöt éreztem amiatt, hogy itt van nekem a testőröm, aki egyetlen pillantásával bárkit el tudna kergetni mellőlem. Halvány, elégedet mosoly húzódott a számra látva, hogy bár az általam került személy elindult felénk, végül mégis megtorpant. Kell ennél nagyobb siker ma estére? - Hosszú történet. – Szólaltam meg végül, amikor biztos voltam abban, hogy a delikvens hallótávolságon kívül került. – Körülbelül fél éve ő vette át annak az ügynökségnek a vezetését, amelyik engem is alkalmaz és szinte rögtön közölte, hogy már látatlanban is én voltam a kedvenc modellje, ezért… szeretne közelebbről is megismerni. Ha érti, mire gondolok. – Tettem hozzá, majd apró, halk, elfojtott kacaj kívánkozott ki belőlem. Inkább a halál, minthogy bárkinek az édeskéje legyek, ennek pedig nem voltam rest hangot adni. Ugyanakkor vigyáznom kellett a közlés stílusával, tekintve, hogy a karrierem is múlhatott azon, ha a kelleténél bunkóbban viselkedek vagy fogalmazok. – A ma este sem volt kivétel, próbált megkörnyékezni és már semmi sem jutott eszembe, amivel lekoptathatnám. Hálás vagyok magának. Tökéletes testőr és nem testőr volt egy személyben. – Pillantottam rá őszinte köszönettel és arrafelé lépdeltem, amerre ő. Jobban belegondolva egyáltalán nem volt rossz ötlet, hogy James feltérképezte az épületet, most egyáltalán nem volt kedvem és türelmem a vakuk villogásához. - A feltételezése helyes, örülnék, ha elkerülnénk a fotósokat. – Bár hivatalosan fogalmaztam, a hangomban érezhető volt az oldottság. Érdekes, James közelében nem éreztem magam feszélyezve, nem úgy, mint az előző testőröm mellett. Az a fickó minden volt, csak szimpatikus nem. – Maga tényleg tudja, hogy merre kell mennünk? Elismerésem. – Ha egyedül lettem volna, nem maradt volna más, mint a főbejárat vagy a hátsó kijárat, ahonnan valószínűleg nem keveredtem volna ki hamar a még itt gyülekező fotósok gyűrűjéből. - Remélem már elkezdett gondolkozni azon, mivel törleszthetek. Kis túlzással az életemet mentette meg. – Ha most ismét szóba kellett volna elegyednem azzal a férfival, biztosan elküldöm melegebb éghajlatra, aztán megnézhettem volna magam.
Kezdőlap
||