Mr. Salvatore!
Alig hiszem el, hogy végre a köreinkben üdvözölhetem a fiatalabbik Salvatore-t! Nagyon izgatott lettem, mikor megláttam a frissen regisztrált pofidat. Régóta áhítozom egy Stelena játék után, most pedig úgy tűnik, ez az álmom is valóra válhat, már ha nem robbanok szét mindjárt az örömtől.
Stefan az a karakter a sorozatban, aki mindig is kiváltott belőlem valamit... hol jókedvet, hol boldogságot, hol dühöt és szomorúságot... soha nem volt egy színtelen figura, mindig volt róla vélemény - még ha az a vélemény nem is volt túl pozitív. Bár az én szívemet az első pillanatban elrabolta...
Az alkotásod pedig azt hiszem, tökéletesen visszatükrözi azt, amit Stefannal kapcsolatban látni akarunk, vagy legalábbis amit látni enged magából. Ő az érzések embere (bocsánat, vámpírja), egy hős - néha rosszul belőtt séróval. *nem hagyhatta ki* Előre érzem, hogy jó időtöltés lesz veled játszani, erre van most a legnagyobb szükségem.
Kérlek, foglalózz le, majd nyomás a játéktér - nem én vártalak egyedül! Jó szórakozást!  

 
Kedves Naplóm!

Több, mint egy évszázadig más életet éltem. Bujkálva, álcák mögött, egyedül. Nem kellett volna hazajönnöm. Hiba volt, ezzel együtt életem legjobb döntése is. Sokáig abban a hitben éltem, hogy minden tudok a világról, semmi sem érhet meglepetésként, főleg, hogy voltak időszakok, amikor úgy tekintettem saját magamra, mint a bolygó urára. Aztán most, a testvériség, a barátság, a szerelem fogalmai kezdenek új értelmet nyerni. Tisztábban, élesebben és jobb minőségben szemlélem a dolgokat. Megváltoztam. Voltak és vannak hullámvölgyeim és jó napjaim, de a kezdeti kétségeim elmúltak. Ismét otthonra leltem abban a városban, ahol születtem, az állandó éhségem kezd elmúlni, szebbnek látom a jövőt. A testvérem szerint ismét túlságosan idealista szemléletet vettem fel, de kivételesen nem hagyom, hogy elrontsa a jó kedvem. Ő is egy nyugodtabb időszakát éli, semmi sincs kilátásban, ami felforgathatná a mindennapjainkat. Ránk fért már a csend.

---

Kedves Naplóm!

Érzem a változás szelét. Pontosabban, a lehető legrosszabb előérzetem van. A zsigereimbe ivódott, hogy figyeljek a változásokra, ne hagyjam elsuhanni magam mellett a jeleket és mindig legyek felkészült... talán túlságosan komolyan veszem ezt a magam számára kirótt feladatot és a lehető legkisebb rezdülésekre is felkapom a fejem, de  kezdem azt hinni, hogy soha nem lehet igazán nyugtom. Képtelen lennék elmagyarázni akárkinek is, miért vagyok meggyőződve arról, hogy az elmúlt hetekben megélt idillibb korszak a végéhez közeledik. Egyszerűen érzem a levegőben, hogy volt egy pillanat, amikor nem figyeltünk és ekkor puskaport szórtak a lábunk alá, ami csakis arra vár, hogy szikra érje és berobbanhasson. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy a mély levegő, a hidegvér megőrzése és a többiekre való figyelés a legfontosabb... elég változást és rosszat túléltünk ahhoz, hogy már az megijedjek. Főleg, hogy a rossz előérzetem lehet, hogy nem más, mint egy kellemetlen agyszülemény.

---

Kedves Naplóm!

Össze sem tudom számolni, hányszor fogadtam már meg, hogy a mai nap más lesz. De most újra megteszem: a mai nap más lesz. Jobb vagy csak kevésbé sötétebb, homályosabb. Reménykedek, szüntelenül ezt teszem. Századjára másztam vissza a szakadékból a szikla peremére és ismét az éles szélen táncolok, várva, hogy egyszer majd képes leszek megtenni a lépést, ami eldönti a sorsomat. Minden egyes alkalommal egyre nehezebb és nehezebb. Nem csak a viszonylagosan normális élethez való visszatalálás és az abba való újra bekapcsolódás okoz szenvedést, hanem az is, hogy eldöntsem, egyáltalán szeretnék-e ismét az érzelmekkel és a körülöttem lévőkkel foglalkozni. A tőlük való megszabadulás, a kikapcsolás kínzás és a mellett dönteni, hogy kiszakadok a világomból, szintén nem egyszerű. Akkor miért teszem? Mert a mérleg, aminek egyik serpenyőjében a menekülés, a másikban pedig a küzdés foglal helyet, olyan, mint a cinkezett kocka. Hiába gondolkozok és hiába szeretnék kitartani, a súly egy idő után biztosan a könnyebbik lehetőség felé fog billenni. Fájdalom, kétségbeesés, döntésképtelenség, kilátástalanság, sötétség. Túl jól ismerem ezeket az érzéseket. Gyenge vagyok. Hozzászokhattam volna már, mégsem akarom véglegesen elismerni a saját menthetetlenségemet. Nem akarok veszíteni, épp ellenkezőleg, szeretném megvívni a csatáimat. Az újdonsült kezdéshez a mai nap tökéletes lesz... annak kell lennie.