Már biztos, hogy Damon játékra invitálása nem fogja megkapni az év ötlete díjat. Alábecsültem a bátyámat, a  saját képességeimet pedig túl sokra tartottam, aminek az lett a vége, hogy nem figyeltem eléggé, messze kerültem attól, hogy körültekintőnek nevezhessem magam, emiatt pedig olyan szépen sétáltam bele Damon csapdáiba, hogy öröm lehetett nézni. A kis játékunk és kirándulásunk végére nem maradt más választásom, mint kikapcsolni: eljutottam arra a szintre, amikor úgy voltam vele, ha kikapcsolok, hamarabb szabadulok, mint ha megpróbálnék újra és ellent mondani Damon-nek. Talán túl naiv voltam, mert azt hittem, most, hogy nem vagyok érzelmi roncs, sokkal könnyebb lesz majd visszajönni... mindig a legvégső esetben választottam az érzelmeim elzárását, soha nem kapcsoltam ki puszta szórakozásból, ezért nem tudtam, mire számítsak. Még mielőtt megpöcköltem volna azt a bizonyos kapcsolót is az járt a fejemben, ha jóra gondolok, jó is fog történni. Nem mintha abból bármi jó kisülhetne, ha a Salvatore-testvérek érzelmek nélkül járják az országot. Ennyi erővel akár tömegpusztító fegyvernek is jelentkezhetnénk.
Nem mintha érdekelne. Most már nem. Egyáltalán nem bántam, hogy kikapcsoltam az aggályoskodásomat és az óvatoskodó hozzáállásomat, főleg, mert így megkaparinthattam Damon kocsijának a kulcsát, amit most úgy vezethettem, ahogy kedvem tartotta. Nem figyeltem arra, hogy össze ne törjem, miközben a Whitmore felé száguldoztunk, pedig a bátyám elég csúnyán nézett rám. Féltette a kicsikéjét. A sajátomat én sem tettem volna kockára, de Damon megérdemelte, hogy rá hozzam a szívbajt, ha már elérte, hogy a pajtásává szegődjek. Az ötlet, hogy éppen a főiskola felé vegyük az irányt egyszerre volt Damon-é és az enyém… én azt javasoltam, látogassa meg Elenát, nézzen vele szembe ebben az állapotában is, mire neki eszébe jutott, hogy szívesen Caroline-hoz vágná a nyakláncot, amit a szőkeség adott neki a bátyám érzéseire való emlékeztetésképpen. Nem mellesleg a láncot még én ajándékoztam Elenának, fogalmam sincs, hogy vált az ő és Damon szerelmének zálogává… mintha bármit is számítana. Az én gondolataimba inkább Caroline férkőzött be, kíváncsi voltam, hogy a közös kis kirándulásunk után hogyan fog reagálni, ha rájön, hogy átváltottam az általa utált gondtalan énemre. A szájtátás, toporzékolás és hiszti borítékolható.
El is mosolyogtam magam, amikor már a Whitmore bekötőútján jártunk, ám arra nem számítottam, hogy Damon pont most akar megszólalni. Felé kaptam a fejem, a következő emlékem pedig egy hatalmas csattanás volt. Úgy tapostam a fékbe, mintha segítene elkerülni a már megtörtént az ütközést, de csak annyit értem el, hogy a kocsi hátulja megpördült, belecsúszott az árokba és a nekicsapódott egy fának. Jó, hogy a biztonsági övre gondoltam, egyébként az út közepén feküdnék a… az egy szarvas? Megpróbáltam kikászálódni a kocsiból, mert bár a karom fájt és látva az állapotát valószínűleg el is tört, egyszerűen nem hittem el, hogy egy nyomorult négylábú így el tudott bánni velem.
- Te mikor láttál szarvast szaladgálni egy főiskola területén belül? – Fordultam a bátyám felé. Kész öröm lesz nézni, ahogy kiakad majd a kocsija miatt.

- Ha van esély arra, hogy az én erdei barátaim összegyűlnek, akkor arra is, hogy a te áldozataid fogjanak össze. A helyedben elkezdenék aggódni. – A vállam majd kiszakadt a helyéről, nehezen vettem rá magam arra, hogy hozzá nyúljam és visszarántsam a helyére. Egy fájdalmas nyögés után már jobb is volt és összeszűkült szemekkel néztem a szarvasra, akiben megvolt az élni akarás, mert nagy nehezen feltápászkodott és elkezdett távolabb oldalazni… pedig olyan szívesen belerúgtam volna, de inkább Damon felé kaptam a fejem, aki úgy nézett az autójára, mintha legalább a lábát veszítette volna el. Vagy Elenát. Igen, körülbelül akkor ült ki ilyen aggodalom a tekintetébe.
- Mit vártál? Belénk jött egy szarvas, belecsúsztunk az árokba és nekimentünk egy fának. Persze, hogy nem néz ki jól. – Kibújtam a dzsekimből, mert szinte beleláttam Damon fejébe, tudtam, hogy azt akarja majd, hogy toljuk ki a kocsit az árokból. Nem sok kedvem volt megerőltetni magam, de úgysem fog békén hagyni addig, amíg nem segítek neki és ha valamihez kevesebb kedvem volt, mint kikaparni a fémkupacot a gödörből, hát az, hogy a bátyám a nyakamra járjon. – Mintha az én hibám lenne, hogy Bambi apja pont most érzett kedvet a futkározáshoz. – Intettem a fejemmel Damon-nek, hogy jó lenne, ha mellém állna és segítene kitolni a drágáját. Szerencsére nem csúszott bele teljesen, pár erőteljes mozdulattal kint is lehetett, ha mindketten megerőltettük magunkat, sőt, még lehet, hogy egyedül is sikerült volna. Mindenesetre, amikor a kékség sikeresen kikerült az árokból, elégedetten csaptam össze a kezeimet.
- Hívj egy autómentőt, aztán menjünk. Biztosan nem fogom megvárni, míg ideérnek, majd úgyis szólnak, hová vitték. –Ismét magamra kaptam a dzsekim és elindultam gyalog a bekötő úton. Maximum pár száz méter lehetett hátra, már láttam a fák felett a főiskola épületeinek tetejét és még sötétedés előtt ott akartam lenni, ahová éppen mentünk. Tehát Caroline-nál. Damon-nel azt beszéltük, hogy nem maradunk sokáig, jövünk, lepasszoljuk a láncot, megmondjuk a szöszinek, hogy ne keressen minket, aztán megyünk is utunkra. Reméltem, hogy legalább azzal le tudjuk rövidíteni az itt tartózkodás idejét, hogy megpróbáljuk minél hamarabb megtalálni a lányt, mert ha Caroline rájön, hogy én is kikapcsoltam, nincs az az isten, aki pár perc alatt ki tudna szabadítani a karmai közül. – Jössz már? – Széttárva a karjaimat fordultam hátra, remélve, hogy a testvérem nem tervez az autója mellett cövekelni addig, míg nem jön valaki, aki simogatva fel nem teszi egy platóra.

Már vártam, mikor hoz ki engem hibásnak a szituációból, de semmi mást nem tudtam tenni, mint jót nevetni rajta. Ideadta a kulcsokat, rá kellene tudnia, hogy bármi megtörténhet. Ha ő vezetett volna is elénk szalad az a nyomorult szarvas és belemegyünk. Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni, a kocsit meg lehetett javíttatni, és amint itt végzünk, elkötjük valamelyik kölyökét, hogy kényelmesen tovább tudjunk haladni. Kezdtem azt hinni, hogy a bátyám közel sem annyira jó problémamegoldó, ahogy hirdeti saját magáról, inkább tűnt nyivákolónak és akadékoskodónak, mint eltökéltnek.
- Ugyan már, lépj túl rajta. – Megforgattam a szemeimet. – A kicsikédnek semmi baja nem lesz, igazából rá is fért már egy kis kipofozás. Elkezdett ráncosodni az öreglány. – Fél füllel hallottam a kampuszon járkáló diákok lármázását, tehát jó úton jártunk. Nem mintha annyira el lehetett volna tévedni, egy főiskolai udvaron még a hülye is kiismeri magát. Nem is értettem, miért nem iratkoztam be újra: diáknak lenni a legjobb, csupa szórakozás és vidámság az életük, azt csinálnak, amit akarnak, legtöbbjüknek a totális felelőtlenség ajándéka is megadatik. Éppen olyan, mint a kikapcsolás. A kikapcsolás és a főiskola együtt pedig maga a mennyország.
- Caroline nem a buta szőke fajtából való, átlát rajtam. – Mintha nem ismerné a lányt, úgy lökte meg a vállamat. Care egy élő hazugságvizsgáló, azt is észreveszi, ha nem úgy rebben a szempillám, ahogy neki tetszik és nem is fél hangot adni a változásnak. Én is látom magamon, hogy szinte megváltozik az arcom, ha kikapcsolok, pont Caroline ne szúrná ki? – Egyébként sem nagyvizitre jöttünk, odaadod neki a láncot, aztán indulunk tovább. – Ha sokáig itt időzünk, akkor Caroline vagy esetleg Elena is a nyakunkra jöhet, megpróbálhat minket lebeszélni arról, hogy folytassuk a kiruccanásunkat és arra akarnának venni, hogy változtassuk meg az állapotunkat. Damon rávett, hogy kapcsoljak ki, nem vagyok én kiskutya, hogy újabb és újabb kéréseket teljesítsek. Kezdtem élvezni a testvéri programokat, eszem ágában sem volt lemondani róluk.
- Hol is laknak? A másodikon? – Kérdeztem, mikor beléptünk a kollégium épületének ajtaján és a lépcsők felé vettük az irányt. – Na és mi lesz, ha Elena nyit ajtót? Nekidobod a láncot és elszaladsz? – Rajtam volt a sor, hogy elvigyorodjak, mielőtt bekopogtam volna az ajtón.

Pocsék évünk volt. Mindannyiunknak. Talán éppen ezért is esett annyira jól visszaülni az iskolapadba és ott folytatni a tanulmányaimat, ahol anya halála után abbahagytam. Szerencsére Elena is úgy gondolta, ártani nem árthat a Whitmore főiskola, így mire kettőt számoltunk volna, már itt is voltunk s belevetettük magunkat a kampusz mindennapjaiba. Bár teljesen elszigetelni csak nem tudtam magam az otthoniaktól.
Bonnie ezúttal nem jött velünk, amit egyáltalán nem értettem, de nem akartam megkérdőjelezni a döntését. Habár szinte testvéreknek számítottunk már mi hárman, most mégis szüksége lehetett arra, hogy megtudja, ki is ő Elena nélkül és nélkülem. És ezzel semmi gond sem volt.
Damon miatt sokkal többet aggódtam, mint kellett volna, hiszen ő vígan élte érzelemmentes életét, cél nélkül bolyongott az Államokban, Stefan pedig, akár egy nyomkereső német juhász, a nyomában loholt. A számomra értékesebbnek vélt Salvatore fivér ugyanis bőven kitette a gondolataim azon részét, amelyben épp nem a barátaim miatt aggodalmaskodtam. Akkor ugyanis, mikor fel tudtam hagyni ezen cselekvésemmel, máris beférkőzött Stefan a fejembe, onnantól pedig nem volt megállás. Szüntelenül azon gondolkoztam, miként kellene továbblépnünk ezen az egymást kerülgetős, kínos helyzeten, mert ezzel semmit sem értünk el, csak azt, hogy szánalmasakká váljunk.
A füzetemről az egyik közös fényképünkre esett a pillantásom. A szobát ellepték a fotók, mióta azért küzdöttünk, hogy Elena emlékei visszatérjenek, így hát nem kellett volna ennyire szíven ütnie egyetlen képnek sem. Mégis, fortyogni kezdett bennem a féltékenység, mikor olyan képen akadt meg a szemem, ami még a "Stefan és Elena nagy szerelmének" idejéből származott. Akkor már inkább nézegettem volna képeket Damonről, bár ezt is megtehettem, hisz voltaképp az volt a célunk, hogy rávilágítsunk, Damon nem egy ördögfajzat. Kár, hogy erre kevés tárgyi bizonyítékunk volt.
Kíváncsian fordítottam fejemet az ajtó irányába, mikor kopogást hallottam, de aztán figyelmes lettem Stefan hangjára, ahogy épp Damonön köszörülte a nyelvét. Egy pillanat alatt az ajtónál teremtem és már ki is nyitottam azt előttük.
- Stefan! Damon... - néztem végig az ördögibb Salvatore-én. - Mit csináltok itt? - érdeklődtem, de mielőtt Stefanra emeltem volna a tekintetem, aggódva pillantottam végig a folyosón, majd elálltam az útból, hogy a fivérek besétálhassanak a kollégiumi szobámba. Még mielőtt Stefan elléphetett volna mellettem, óvatosan arrébb húztam és végre felnéztem rá. - Biztos, hogy jó ötlet volt idehozni Damon-t? - nem. Én tudom, hogy nem volt jó ötlet, de igazán érdekelt, vajon Stefan mégis hogyan vélekedhetett erről másképp. Aztán végre bele tudtam nézni a szemeibe is, ijedtemben talán még hátráltam is egy lépést. - Ne... Kérlek mondd, hogy nem tetted meg. - Stefan volt az egyetlen, akinek szinte az egész arcberendezése megváltozott, ha kikapcsolta az érzéseit. És ezt én könnyedén észrevettem rajta, főleg most. Most, hogy tudtam, többet érzek iránta egyszerű barátságnál. Az a szempár, amivel most rám nézett, teljesen máshogy csillogott, mint az, amelyikért az egész világomat is odaadtam volna.
- Fogadjunk, hogy ez a te hibád! - néztem rá Damonre és Stefant kikerülve már indultam is, hogy szemtől-szembe kerülhessek a másik Salvatore-val. - Mégis mi a franc bajod van neked? Nem tudtál volna inkább elhúzni innen és békén hagyni mindannyiunkat? - meglöktem Damon vállát, de alig hiszem, hogy ebből túl sokat érzékelt is volna. - Miért kellett még Stefan-t is belerángatnod? - dühös voltam, bár ezt már mindenki megszokhatta, már ha egy lapon említettek minket Damonnel. Aztán visszapördültem Stefan felé. - És te! Te meg mégis miért mentél ebbe bele? - vontam kérdőre, de jobban belegondolva hülyeséget csináltam. Úgyse fog egyikük se őszintén válaszolni, valószínűleg elpoénkodják majd az egészet. Már csak arra lennék kíváncsi, mégis miért jöttek ide? Azért, hogy megőrjítsenek? Hiszen más céljuk nem is lehetne.
Kezdhetem is a bébicsőszködést, még most, azelőtt mielőtt őrült vérengzésbe kezdenének. Mert ez fog következni... Vagy tévednék?

Szinte láttam magam előtt Caroline arcát. Már ha egyáltalán ajtót nyit, persze. Néha túlságosan komolyan vette az egyetemet ahhoz képest, hogy több időt töltött Mystic Falls-ban vagy éppen értelmetlen dolgok szervezésével és rengeteg baromsággal való foglalkozással, mint a tanulással és az órákra való bejárással. Elenával a Whitmore-ra menekültek a lány emlékeinek elvesztését feldolgozandó és tekintve, hogy bőven benne jártunk a délutánban, legalább az egyiküknek a szobában kellett tartózkodniuk. Ha a szöszi a szerencsés kiválasztott, aki találkozik a testvérem és általam alkotott dinamikus duóval, akkor biztosan szájtátva, három másodperccel később pedig kiakadva fog minket fogadni.
- Szia, Care. - Széles, de a fogaimat nem kimutató mosollyal és a zsebeimbe mélyesztett kezekkel léptem át a küszöböt. A tekintetemet gyorsan körbehordoztam a szobán... melyik normális kollégiumban van kandalló? A lányok biztosan bevetették a vámpírképességeiket, amikor a szobaválasztásról volt szó. - Jó ötlet? Nem. De jönni akart, a nagy szerelmi krízisben támadt az ötlete, hogy visszahozza neked a láncot, amit adtál neki, érzelmeit és szívét erősítendő. - A bátyámra pillantottam, akinek szerencsére nem kellett felhúznia a nyúlcipőt, hiszen úgy tűnt, Elena nincs a láthatáron. - Tettem volna ki útközben? - Kérdezte költőien, rántva egyet a vállaimon. Caroline arcán máris látszott, hogy leesett neki a tantusz és nagyon nem tetszett neki a helyzet. Lelkiekben lehetetlenség volt előre felkészülni a szentbeszédére, bár néhány mondat előre borítékolható volt. Mint például a kiejtett, "ugye nem..." kezdetű is.
- Azért a tisztességes nyerés kijelenésével vitatkoznék, de a lényeg a lényeg. - Nem szívesen vallottam be, hogy a bátyám túljárt az eszemen, mégis viselnem kellett a következményeket. Nem mintha annyira borzasztó lenne úgy tengetni a mindennapjaimat, hogy bárkire muszáj lenne figyelnem. - Nyugi, Care, nincs semmi baj, nem kell drámáznod! - Fordultam ismét a szőkeség felé, amikor nekiesett Damon-nek. Normális esetben értékeltem volna, hogy ennyire aggódik értem és ilyen védelmezően lép fel, de jelenleg veszett fejsze nyele volt bármilyen sopánkodás. Ahhoz képest, hogy eleinte én is ódzkodtam a saját ötletemtől, most kifejezetten tetszett a fennálló állapot, annak ellenére is, hogy láttam, Caroline-t szinte sokkolta, hogy belementem ebbe az alkuba.
Damon ötlete viszont engem is meglepett, az még inkább, hogy a falnak szorított és az egy tizedmásodperc alatt eszkábált karójával a szívem felé közelített. Értetlenül néztem a bátyámra és automatikusan a fadarabra kulcsoltam a tenyereimet. - Ebben a legszebb, hogy nem viccel. - Először a bátyám szemeibe mélyedtem, aztán Caroline felé fordítottam a fejem. Hangomban nem tükröződött különösebb fajta érdeklődés az életem elvesztése iránt, ám nem örültem volna neki, ha ebben a kollégiumi szobában végzem. - Megkönyörülsz rajtam? - Kérdeztem a szőkeségtől.