Van egy pillanat a  múltamban, amihez vissza-visszatérek, mert nem tudok szabadulni tőle. Betölti a keserű űrt a lelkemben és egy kis fényt csempész az életembe. A pillanat, maikor még önfeledten játszhattam a húgommal, összeborzolhattam a kisöcsém haját és nem kellett félnem, hogy akármelyik pillanatban elvehetik őket tőlem, mint apám tette a faragott játékaimmal. Ők örökre szóltak, mert a véremben éreztem az övéket, együtt voltunk és mindig így is less. Legalábbis akkor még így hittem. Az egyetlen tiszta dolog volt életemben, ahogyan Őket szerettem. Arra nem is mertem gondolni, hogy ez a szeretet talán nem kölcsönös, de senki sem szeretne a legrosszabbra gondolni, amikor épp boldog.
Nem voltam bátor, még csak félelmetes sem voltam, hisz még Rebekah is előbb ugrott volna, hogy vadásszon, mint én. Azonban nem a félelem miatt döntöttem úgy, hogy nem ölök állatokat, ha nem muszáj, ahogy Mikael tette minden egyes alkalommal, amikor tudta. Hanem mert pontosan tudtam milyen az, amikor minden ok nélkül bántják az embert, holott az csak élni és szeretni akar. Mikael nem ismerte a szeretetet, azt az érzést, ami máig ott lappang a lelkemben és nő bennem, mint fortyogó vulkán, de lávaként árasztja el szeretteim, amivel akaratlanul is ártok nekik. Megégeti és elpusztítja őket, holott én csak csak meleg parázzsal szeretném őket körbevonni.


A leghalványabb fényt is azonnal kiszimatolja, és máris ott lohol a nyomomban. Most épp azt akarja elhitetni velem, hogy több lehet egyszerű árnyéknál, ha hirtelen úgy dönt, lelép a falról és arc nélkül vigyorog rám.
- Ezúttal ki vagy? - Tartok a válaszától, mert ijesztő neveken mutatkozik be, mikor kettesben vagyunk. Volt már Elhagyatott, Egyedüllét és Fájdalom is. De most mégis valami más.Gyermeki szívem egy kolibri gyorsaságával dobog mellkasomban. Tudom a válaszét , mégis megkérdezem Tőle mindig, mert hallani akarom.
- Valakinek kevés, másnak túl sok.  Lehet, hogy a szomorúság vagyok, te viszont az egyik legnagyobb hazug, akivel valaha összehozott a Sors. Mégis mitől rettegsz ennyire, ha nem Tőlem Feketébe márthatok mindent, amit szeretsz. Ez nem ijeszt meg? Az fontos csak, hogy titokban tartsd a létezésem? Mi értelme a rabságodnak, ha a börtön is te vagy?
Engedj a bőröd alá és megmutatom! Micsoda megkönnyebbülés lenne mindkettőnknek. Átengedni a sok-sok évnyi haragnak és egy szempillantást alatt letudni mindent, ami fájdalmat okozott. Kitéphetném a szívüket és forr vérüket arcomra festeném, hogy Mindenki láthassa milyen is vagyok. Kifordulok önmagamból és az arcom kettéreped, ahogy a maszk, mely oly pontosan körbefonta leszakad a húsomról. Rájuk kiabálnék, hogy mily kevesek hozzám képest, hogy el tudok pusztítani mindenkit, mert megtehetem, mert élvezem, ahogy én vagyok az utolsó, akit látnak és szemeikből kihuny a fény, mint a lemenő nap fénye.
És engedek a kísértésének, először csak lassan, mert nem akarom, hogy átvegye felettem az uralmat, de annyira tetszik a hatalom. Magaménak érzem, mintha erre születtem volna. És most már az összes kell, a világ pedig feketébe változott át, ahogy a testemen átvette az uralmat.
Újjászülettem.
Szurokból kreáltak nekem vadi új testet.


Együtt élni a Holddal sötét és hideg kaland. Csak éjszaka lehetek ébren, amikor már mindenki más már lehunyta a szemét és az álmok tengerén evez. Nekem viszont a Hold jelenti már csak a fényt, mert a sötétséget fekete lyukként szippantom magamba minden egyes lélegzetvételemmel. Mégsem talál meg a bánat. Talán nincs már rajtam elég hús, hogy rághasson? Biztosan úgy gondolja, már elvett Tőlem mindent, így hiába keressen rajtam bármit, túlságosan késő lenne hozzá. Most már nem nyúl hozzám, mert tudja, hogy ugyanolyan erős vagyok és visszaharapok, ha úgy tetszik. Mégis ő győzött velem szemben, mert már nem harcolok ellene. Hagyom, hogy beterítsen szörnyűséges gondolataival, amiket magamévá teszek. De mielőtt végleg rám szakad a függöny, mielőtt lehúzódik az utolsó felvonás, ami elől nincs menekvés, még előtte minden sötét zugba be akarom fészkelni magam, hátha megtalálom az énem, amit félúton elveszítettem.
Ahogy pedig én a Hold útját járom, emberek mennek és jönnek az Élet körforgása szerint. Néha támaszként nyújtják egyik kezüket, melyet sosem kértem, és boldog tudatlanságomban nem veszem észre, hogy másik kezükkel tőrt tartanak bordáim közé. A baj csak az, hogy a tőr láthatatlanul siklik az éjszakában és eggyé válik a kézzel, mely oly lágyan simítja a bőrt arcomon. Ezért vagy gyökerestől kell pusztítanom mindenkit, aki csak hozzám ér, vagy hagyom a tudatlanságot belém marni.

Drága Klaus!
Először is, köszönöm a türelmed. Másodszor, üdvözöllek a köreinkben, garantálom, hogy mindenki nagyon örül neked! Aki nem, hát... azzal majd elintézed a négy fal között, ahhoz már semmi közünk.
Húh, hát... régóta vártunk már rád. Már idejét sem tudom, mikor kezdődött a karakter kálváriája, de bízom abban, hogy most a hányatott sorsa véget ér, és egy olyan user kezében talált gazdára, aki odafigyelve, gondosan teheti meg a lépéseket vele, lehetőleg csakis előre.
A történeted... megvett kilóra. Nem is nagyon tudnék máshogy reagálni rá, bocsi érte. Szóval... mindig is megvolt előttem egy kép Klausról. Őt néha nagyon utáltam. Néha nagyon szerettem. Mindig is szélsőséges érzéseket tápláltam iránta, mintha csak a fekete vagy a fehér létezne a világában. A történeted végre ismét eszembe juttatta, hogy nem, Klaus nem egysíkú. Benne jóval több van, és ember, ezt a karaktert rád tervezték!
Jó, nem is húzom tovább, vártál már eleget; a foglalókon végigsuhanva keresd meg azokat, akik várnak rád. És ne feledd, én máris foglallak egy körre. Jó szórakozást!