Én lennék az első eredeti hibrid. Édesanyám Esther, egy ősi boszorkány. Édesapám pedig számomra ismeretlen vérfarkas(Megöltem). Kis faluban születtem, amit a későbbi időkben Mystic Fallsnak neveztek el. Hat testvérből… alig maradt valaki, aki még él, vagy egyáltalán akiben megbíznék. Egyiküket pestisben vesztettük el. A legifjabb öcsém egy vérfarkas támadás következtében halt meg, mielőtt édesanyám vámpírrá változtatta volna az egész családot.
Szép kis család...
Henrik halála után anya megtalálta a módját, hogy megvédje a családunkat a vérfarkasok ellen. Végrehajtott egy rituálét melynek "köszönhetően" vámpírrá változtunk.
Úgy volt ez az egész megtervezve, hogy egy másik ősi boszorka fogja végrehajtani a varázslatot. De a kockázat miatt nem vállalta...gyáva.
Amikor kiontottam az első ember vérét ezzel aktiváltam a vérfarkas átkomat leleplezve anyám hűtlenségét.  
Anyám úgy próbálta jóvátenni tettét, hogy megátkozott engem, amivel elérte, hogy a vérfarkas énem „szunnyadjon”. Bosszúból megöltem édesanyámat. Hogy ne veszítsem el testvéreim szeretetét, ami mindennél többet jelent nekem, mindezt Mikaelre fogtam.
A bujdosó élet kegyetlen, és kínzó, én ezt jól tudom. Megvédeni saját magadat, és a szeretteidet az ellenség ellen, tudja ezt bárki is, mekkora felelősséggel jár?
Beletörődni a tudatba, hogy végig apám elől menekültem, több, mint 900 esztendeig futottam előle. Sokan azt híresztelik, hogy azért menekültem, mert gyáva voltam.
Vicces.
Soha életemben nem voltam gyáva, mert nem arra tanított engem Mikael, hogy féljek. Azért menekültem, mert megakartam védeni a családomat.

Elijaht, a bátyámat. Akinek szemeiben mélységes értelem ül, aurája titokzatos, előkelő nyugalmat sugároz, de sosem volt egészen biztos benne, hogy teljesen eltemette magában a vérszomjra hajlamos, a pusztításban kéjes örömet lelő énjét.
A húgomat, Rebekaht, és persze Kolt.
De a legtöbb fájdalmat a húgomnak okoztam. Korántsem bántam meg. Megöltem mindegyik szerelmét. Mivel a bátyja vagyok, kötelességem megvédeni minden fájdalomtól. És meg is védtem. Még ha ezért utál is érte… nem számít.
Még ezt is elbírom.
Az emberségemet már évszázadokkal ezelőtt kikapcsoltam - legalábbis szeretem ezt hinni magamról, mert ettől erősebbnek hiszem magam. De az igazság az, hogy a kegyetlen, pusztító emberség mindig újra és újra utat tud találni magának, vissza hozzám. Többnyire nem érzek megbánást, szánalmat, szomorúságot.
Sportból és élvezetből öltem. Tettem a dolgomat, mert ehhez értettem, és ebben láttam felemelkedésem útját.

Tudom, hogy emlékeimben olvasva te is érzed a kínt, amit átváltozásom gyötrelme jelentett. Éhségem telítődött, mohóságom enyhült. Mindössze néhány óra leforgása alatt. Mennyi, mennyi kiontott vér...csak néz körül...a testekből várat építettem. Hát nem gyönyörű?

Hajnal volt, a levegő hűs és friss. A nap még nem kelt fel, de már csak pillanatok választottak el attól, hogy sugarai megvilágítsák az eget. Az éjszaka véget ért, a fény a pirkadattal eloszlatni készült a sötétséget. Lehunyt szemmel vártam a csodát - amikor az első narancssárga csíkok felbukkannak a horizonton, és végigsimítják, csiklandozzák az arcomat. És akkor megtörtént. Az erkélyen álltam, a kezeim, amelyek addig görcsösen szorították a korlátot, ellazultak. Nem nyitottam ki a szememet, hagytam, hadd játszadozzanak a bőrömön a kellemesen meleg napsugarak. A gondolataim messzire szálltak.
A gondolataim visszatértek a múltba, ahol imádtam élni. Beszippantani a puszták párás levegőjét, az otthon illatát. Érezni, hogy a szél akadálytalanul siklik végig a sivár tájon, míg végül az arcomhoz ér. Szeretem a hangokat, amelyek körbevesznek, az elvonuló lovak dobogását, nyerítését, a marhák zúgolódását, bőgését, nézni az utánuk maradt torzót és töredéket, a kacattá tépett reményeket.
Más ebben a tájban csak a sivár pusztaságot látja, én viszont a gazdagságot, amit ez a föld nyújtott nekünk. A szemem előtt kiszélesedő látóhatár rejti a smaragdzöld füvet, a dús legelőket, termőföldeket. Szerettem ezt a földet minden hibájával és a nehézségekkel együtt. A mai napig fel tudom idézni a színeket, szagokat, érzéseket, na és persze az ízeket - de kristálytisztán csak a fájdalom maradt meg.

Elönt a fájdalom, az öklömet a szájamhoz kell szorítanom, hogy leplezzem a reszketésemet. Mikor múlik ez el? Talán soha? Olyan, mint egy háborús sérülés, mint egy repeszszilánk az ember húsában, ami évekkel később ki akar szabadulni.
Lehet, hogy mondanom kéne valamit, csak azért, hogy elnyomjam a fájdalmat, hogy rendeződjenek a gondolataim. Már fél órája ülök itt némán. Túlságosan gyakran hagyatkozom Elijah-ra, hadd beszéljen ő, hadd nyújtsa azt, ami belőlem hiányzik. De most elég a hallgatásból.

Apa vagyok.
Valaki eltudja képzelni ezt az állapotot úgy, hogy valójában egyáltalán nem számított erre a posztra? Olyan váratlanul ért, mintha hideg vízzel öntöttek volna le álmomban, és felébredek. De, nagyon jó értelemben értendő mindez.
A hajnal mindig a reményt és az újrakezdést jelentette számomra, ám ezúttal nem. Ez a napfelkelte valaminek a vége, a búcsú ideje volt. Az érzéseim zavarosak voltak.
Azok az átkozott boszorkányok végignézették velem azt, ahogy megölik a gyerekem anyját. Nem az járt először a fejemben, hogy a baba hogy van, hanem az, hogy Hayley élje túl. Az egészet.
Valami akkor abban a percben összeomlott bennem, és nem tudtam elviselni azt az érzést, hogy nem tehettem semmit az ellen, hogy megvédjem a nőt, aki mindvégig kitartott mellettem. Aki megtartotta a gyereket, annak ellenére, ahogy bántam vele. Soha nem tudnám bántani, még akkor sem, ha erős indítékom is lenne rá.
Életben van a gyermekünkkel együtt. Csupán Hope tart össze minket, semmi más. De a mi kapcsolatunk ebben ki is merül… Elég ez, nem? Ő mindig is a Kis Farkas marad számomra. A Kis Farkas, aki a Családom része lett.

Az élet legnagyobb tudománya az el nem csüggedés, a remény megőrzése, az állandó újrakezdés.
Vannak emberek, akik nem a boldogságra születtek, akiknek ez az érzés sosem adatik meg, vagy csak rövid ideig. Az intenzív boldogság röpke, elsuhanó érzés csupán. Fel kell ismernünk, hogy ez belőlünk fakad. Az egyik alappillére a szeretet, a másik az elengedés és a megengedés békéje. Ha folyamatosan tiltakozunk az ellen, ami épp velünk történik, akkor elveszítjük a lehetőségét annak, hogy rácsodálkozhassunk az épp most történő dolgok szépségére. Nem kell mást tennünk, csak könnyedén elengedni mindazt, amihez ragaszkodunk, és beengedni az életünkbe mindazt, ami be szándékozik jönni. A boldogság érzése mindenkinek mást jelent, sok tőről fakadhat.


„Ne bántsd nagyon!”
Elég tág szabály ez így Camille, mert ha kitöröm minden fogát az számomra kis bántás ahhoz képest, mintha letépném az állkapcsát.
Eleget teszek a kérésének, magamhoz képest puhán teszem le, pontosabban eleresztem a bokáját, és nem rúgok a földön fekvőbe már - nem értem a miérteket, de nincs olyan amit ne tennék meg a kedvéért.
Ha már játszani hívott a korcs, partner leszek ebben a társas elfoglaltságban. Flegma, gúnyos, önhitt viselkedésem évszázadok alkotta rutin. Minden idegszálam ki van hegyezve a srácra - halhatatlan vagyok, de nem ölhetetlen, súlyos vétség volna nem odafigyelni a legapróbb fenyegetésre is, még ha a logika azt diktálná, hogy fél kézzel fogom beleverni a betonba. Mindazonáltal aki dühös, az hibát vét.
Tekintetem követi röppályájának ívét, az utolsó pillanatban állok félre, adná magát a dolog, hogy ő akkor földet ér mindjárt, hogy újra megpróbálja... Ám jótékonysági intézmény helyett nem fogok szórakozni egy kutyával, csak mert neki hiányzik a haverja. Tulajdonképpen örülhet majd, hogy csak esti testmozgásként fogom fel az ő kis jelenlétét. Nem bagatellizálok, neki nyilván fontos, nekem pedig csak egy a sok közül.

Kedves Niklaus!

Siettem, ahogy tudtam, hogy még ma emberi időben ide tudjak érni, és azért magamhoz képest ez meg is valósult. Bár szívem szerint már a munkahelyemről is elfogadtam volna a lapodat, na de majd most.
Örültem, hogy a "szokásoshoz" képest egy kissé bő lére eresztetted az et-det, bár én rajongok a karakterért és időtlen időkig olvasgattam volna még, de hagyni kell valamit a játéktérre is, ugye?
Azért annak a "testekből épített vár"-nak a képe beégett ám a lelki szemeimbe, szóval személy szerint úgy ítélem, hogy hoztad a karaktert, amit pedig eddig nem mutattál meg, semmi kétségem afelől, hogy a megfelelő partnerek mellett majd kibontakozik a játékokban.
Nem is akarom tovább csűrni-csavarni a mondatokat, a vége úgyis ugyanaz lenne, és túl sokan várnak rád, túl régóta ahhoz, hogy - tartva a bosszújuktól - egyáltalán eszembe jusson feltartóztatni téged.
Menj, foglalj pb-t, aztán keresd meg azt a sok-sok mindenkit, aki alig várja, hogy lecsapjon rád.

Jó játékot kívánok!