*MF - Grill*

/Folyt. Dimitri - Peiper/

- Nem, Dimitri, nincs semmi a poharadban! - Az mellékes, hogy ellenőriztem.

Istenem, hogy lehettem ilyen hülye?! Tudtam, hogy nem szabad elmondanom! Mit is vártam, hogy elhiszi, és meghallgat? Most komolyan, körülbelül 30 perce ismerjük egymást? Az első jöttmentben biztosan megbízik. Nem olyan őrült, mint én...
Miért csináltam bármit is?! Most még egy ártatlan embernek tönkretettem az életét, pedig azért kellene lennem, hogy az embereket megvédjem ettől a tudattól, hogy véletlenül se tudjanak vámpírokról, vérfarkasokról, boszorkányokról. Ahj, Peiper! Miért nem bírod csöndben megenni ezt a szar salátát?! Ezt most már rendbe kell hoznom.

De elkéstem, és Dimitri indulni készült. Mikor felállt lecsapta az asztalról a narancslevet és a vizet, egy pillanat alatt történt, esélyem sem volt megállítani. Főleg, hogy az én fejemben is kavarogtak már a dolgok. Minden a ragacsban úszott, többek között, a ruhánk is.
- Dimitri, ne borulj ki! - Emeltem talán meg egy kicsit a hangom, mintha dühében, direkt verte volna le a poharakat, de leginkább magamat akartam nyugtatni.

Csak álltam ott bénán, a két automatikusan széttárt kezemmel amiről narancslé csöpögött, na meg a nadrágom, az ingem, és mint akinek elmentek otthonról. A hangja rántott ki a szédült öntudatból. Tényleg mint aki egy másik világban ragadt éppen.

- Nem... nem borulok ki... - motyogtam bénán, már csak az lett volna jó, ha én is elhiszem. De talán az egész dolog ténye. Ha most, akkor tegnap is. Ha tegnap is, akkor nem én vagyok hülye. Vagyis ez valahol jóóó... Vagy nem? - futott végig vagy fénysebességgel a fejemen, mire a lány felállt és hirtelen ott termett közvetlenül előttem.

- Jól vagyok! - vágtam rá azonnal - Jól vagyok... - ismételtem már jóval kevesebb feszültséggel. Mi a fene volt ez?

- Az én hibám nem kellett volna... Ahj, nem kellett volna mondanom semmit. - Sóhajtottam. E közben egy pincér lány is megérkezett és egy rongyal törölgette fel a ragacsos levet, és én az asztalon lévő szalvétákkal térdeltem le, és próbáltam segíteni neki, de leginkább csak szerencsétlenkedtem.

- Jobb, ha el is felejted amit mondtam, oké? Felejtsd el, jobb, ha arra gondolsz, valamit raktak az italodba, jobban jársz, hidd el! - hadováltam a föld felé, Dimitrinek célozva szavaimat, ha egyáltalán már életre kelt.

Hadoválni kezdett. Na, a mai is szép kis nap. Újra itt, újra egy lány, és én meg úszok a ragacsos lében. Nagyot sóhajtottam. Beletörődés? Aligha. Mégis feladtam az egészet. Lehajoltam hozzá, óvatosan a karja alá nyúltam, és úgy húztam fel.

- Hagyd. Ezt majd ők megcsinálják. - intettem szemmel a pincér felé, meg a másik lányra aki egy felmosó vödörrel és fával közelítette meg az asztalt és a székeket. Csak egy kissé húztam arrébb, hogy utat adjak.

- Mi lenne ha újra kezdenénk? - néztem egy nagy sóhaj után a szemeibe. - Szia! Dimitri James vagyok. Átutazó, néha féleszűt és amúgy egy csődtömeg. - nyújtottam felé komolyan kezet.

- Oké... - Mondtam, mikor Dimitri felhúzott. Kicsit arrébb húzódtunk, hogy odaférjenek a boxhoz és feltöröljenek utánunk.

- Remek ötlet. - Mosolyodtam el halványan - Peiper Miller, itt lakom, szintén csődtömeg! - Ráztam vele kezet.

- Akkor azt hiszem jól meg fogjuk érteni egymást. - mosolyodtam el kedvesen és lazán megráztam a kezét. Hogy hová lett az előbbi feszület? Fogalmam sincs. Elveszett. Talán mert egyszerűen felülírtam a dolgokat a fejemben. Nem vagyok hülye, csak errefelé drogozzák az embereket. Hallottam valami hasonlóról már pár éve a rádióban - Esetleg... visszaülünk? - intettem fejjel az előzővel szomszédos, alig néhány perce megüresedő box felé. Talán nem bírták a csinnadrattát ami itt végbement, de nem tudtam sajnálni őket. Ez van, ezt kell szeretni. - Vagy esetleg tűnjünk el innen? - pillantott a szemem a kijárat felé. Csábító volt. Sokkal csábítóbb, mint az a lány ott a pultnál. Elfutni! Nem az a legjobb ötlet?

Mondatára csak felnevettem. Az biztos, jól elleszünk!
- Szerintem, inkább tűnjünk el! - Mondtam, majd eszembe is jutott - Ha, nem zavar, hogy nem tarthatod szemmel a lányt... - Mosolyogtam.

Nagyot sóhajtottam. Oké, fogós kérdés. Az igazság, vagy egy álom. És bármiylen csábító is volt, hogy hagyjam a fenébe, mégis egy részem piszkosul kapargatta a felszíneket. Aztán visszanéztem arról... a lányról, ennek... a lánynak a szemeibe.

- Kinn láttam egy fás részt. Talán egy parkot. Valahol itt szemben. - intettem fejjel a hely bejárata felé. - Onnan azt hiszem szemmel tudnám tartani. - mosolyogtam szelíden - Persze kivéve ha meg nem lép, de akkor meg... talán a sors akarja így, hogy ne emlékezzek mi történt vele. - tartottam még mindig enyhe mosollyal a szemeit.

- Ahogy gondolod. - mosolyogtam - De lehet, hogy jobban jársz, ha elfelejted az egészet! Ne görcsölj rajta annyit, a végén bele őrülsz. - vetettem fel.
- Igen, az a park lesz, menjünk ki. - mosolyogtam.

/park/

(főtér)

Benyomtam vállammal az ajtót, és élveztem a hely hangulatát, ami azonnal megcsapott. Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy itt jártam.
Az agyamban emlékképek villantak fel sorjában... Ash... itt találkoztam vele először. Milyen régen is volt. Kb így érezheti magát egy ősvámpír, aki a múltra emlékszik vissza. Aztán jött sorban a többi emlék... Harmony... Rose... Aria, akit itt sikerült "elkapni" egy beismerő vallomásra. Rick, a cimborám... itt találkoztam vele először. Te jó ég, ki tudtuk volna csinálni egymást. Bár ami őt illeti... ő most is szívesen megtenné velem...
Leültem a bárpult mellé, és intettem a csaposnak.
- Whiskyt tisztán.... és triplán - dobtam pénz a pultra. Most egy dolgot akartam nagyon. Leinni magam. Legalább annyira, hogy elcsituljon a szívemben lévő fájdalom.

Megkaptam a tripla whiskyt, és gyors egymásutánban még hármat küldtem le.
- Alakul - motyogtam, ahogy az italról érezhetően zsibbadni kezdett a nyelvem és a kezem. Jóleső bizsergés volt ez... ez hiányzott már nagyon régóta.
- Mondja... szeretett már valakit, akiben hatalmasat csalódott? - motyogtam a csapos felé, aki bólogatott a szavaimra. - Akkor tudja, miről beszélek... - sóhajtottam. - Adja ide az egész üveget! A fenébe a poharakkal - dobtam újabb bankjegyet a bárpultra.



Kiöntöttem az italt, és felhajtottam az újabb poharat. A csapos közben ellépett tőlem, hát csak meredtem némán a Grill bárpultjának hátsó üvegébe. Itt vagyok újra, és iszom. Mint régen....

Mire az üveg alján maradt már csak néhány korty, érezhetően himbálózni kezdett előttem a Grill terme, és a padló is. A bárszékkel egyetemben.
- Na végre... - morogtam összeakadó nyelvvel. - Hé... még egy üv... még egy üveggel! - vertem oda a pultra egyet, és a csapos rosszalló tekintetére kidobtam egy bankjegyköteget a zsebemből.
- Tessék! Megfizetem bőven... de adj inni! Kell nekem... - dünnyögtem, és nemsokára kezembe is került a következő whisky. Újra öntöttem, de ekkor már nagyon erőteljesen kellett koncentrálni, hogy beletaláljak a pohárba.
- A ribanc... semmivel nem jobb, mint Katherine... - dünnyögtem az ital mézsárga színének.

Épp a sokadik pohár italt töltöttem ki magamnak, és néztem, hogy a bárpult tükrében hogy változik a Grill egy kaleidoszkópszerű játékká, mikor valaki mellém ült, és ásványvizet rendelt. Felhorkantam. Ásványvíz... ezzel az erővel a szökőkútból is lehetne inni.
Csak a nevemre kaptam fel a fejem, és bambán néztem a mellettem ülő lányra. Ismer engem... valahonnan nekem is ismernem kéne talán? Hosszan néztem a vörös hajzuhatagot, és lassan kibontakozott bennem a megfejtés.
- Harmony - esett le az állam. Ha valakire, hát rá végképp nem számítottam. - Most ez komoly, vagy csak ideképzellek? - nyújtottam ki az ujjam, és megböktem kicsit a karját. - Nem, nem képzellek. Hihetetlen.... alig ismertem rád ezzel a vörös hajjal - mosolyogtam. - Mit keresel itt? Mikor jöttél vissza? - fordultam felé a bárszéken, és igyekeztem nem lebillenni a mozdulat közben.

(Ősök villája, Klaus hálója)

Megnyitottam a Grill dupla szárnyú ajtaját, és úgy néztem végig a benn nyüzsgő népségen, mint uralkodó az alattvalókon. Mert azok voltak ők valamennyien... csak épp még nem jött el az idejen annak, hogy ezt meg is tudják.
Ahogy körbenéztem, azonnal felfedeztem a bárpultnál Salvatorét. Remek... megvan a ma esti szórakozásom is.
Odasiettem, felszökkentem arra a bárszékre, ami mellette volt.... így épp közrefogtunk egy szép, vörös hajú lányt.
- Egy tequilát - intettem a csaposnak, majd Salvatore felé fordultam.
- Úgy látom Damon, nem tartott sokáig a bánat - jegyeztem meg kajánul, és bedobtam az italomat.

- Vihar? - morogtam. - Nem, nem vihar. Azt hiszem, inkább tornádó.... huss.... - demonstráltam a mozdulatot - lehet, hogy visz is mindent magával - legyintettem aztán. - Tényleg hiányoztam? - dünnyögtem. - Én szégyellem magam... még most is. Azért, amit tettem veled.... mert bántottalak, tudom jól - magyaráztam, igyekezve összefüggően beszélni... de ekkor megláttam valakit, akinek a puszta látványa is a csillagos ég környékére tornázta a vérnyomásomat.
- Hát te még ide tolod a pofádat? - emeltem meg a hangomat. - Még van merszed hozzám szólni? - dühöngtem. - Tudod mit? Gyere... verekedj meg velem! Szétverem a pofádat... - igyekeztem lekászálódni a bárszékről. - Feltéve, ha le bírok mászni innen - tettem hozzá.

Magamban mulatva néztem Damont. Na, ez jól taccsra tette saját magát...
- Higgadj le Salvatore - intettem egy újabb pohár ital után. - Jelen állapotodban nemhogy verekedni nem vagy képes, de a slicced sem találod meg - vigyorogtam rá, és a vörös lányhoz hajoltam.
- Kis hölgy... mi még nem ismerjük egymást. Klaus Mikaelson, szolgálatjára - csókoltam neki kezet. - Meghívhatom valamire? Mondjuk.... olyanra, ami talán erősebb ennél - mutattam az ásványvíz felé.

‹ Nincs miért szégyelned magad. Ha nem teszed meg, talán azóta is egy olyan kapcsolatban élnél velem, amelyből hiányozna az a szikra, ami Elena és a Te kapcsolatodban megvan. › simogattam meg a vállát, de éreztem, hogy akaratlanul is belefolyok abba a vitába, és 'felhőbe', ami az érkező férfi, és Damon között kezdett kialakulni.
‹ Áh, üdvözlöm. Az én nevem Harmony. › vágtam felé egy mosolyt, bár inkább fintorrá alakult a végére. Hiszen kettejük közül még mindig Damon volt az, akit ismertem és általában az Ő barátai voltak az én barátaim is. Nos, erről a férfiról virított, hogy ő nem ebbe a kategóriába tartozik. ‹ Köszönöm, de nekem az ásványvíz tökéletesen megfelel. › tettem még hozzá serényen, és ismét Damonre pillantottam. ‹ Nem gondolod hogy ideje lenne hazamenned? Nem verekedned és vitatkoznod kellene ilyen állapotban. ›

- Igen, igazad van - bólintottam Harmony szavaira, minthogy a mi kapcsolatunk talán nem olyan lenne, mint Elenával. - A különbség csak az, hogy te talán sosem csaltál volna meg engem. Ellentétben Elenával - dohogtam, és bedobtam egy újabb pohárral. - Hagy mutassam be neked a csábítót - morogtam, Klaus felé bökve a legvetőbb mozdulattal, amit csak elő tudtam hozni magamból.
- És nem... én még nem akarok hazamenni. Inni akarok... momentán ez a legjobb ötlet, ami csak eszembe juthatott.

- Örülök a megismerkedésnek, kedves Harmony - kacsintottam a lányra, igyekezvén nem észrevenni, hogy nem volt velem épp szívélyes. - Ha már ennél erősebb nem fogad el, akkor legalább egy ugyanilyet engedjen meg. Kérem.... Boldoggá tenne, ha elfogadná - néztem rá kérlelő tekintettel. Ez általában bevált a nőknél.
- A te figyelmedet pedig felhívnám rá Salvatore, hogy minden dologhoz két ember kell. És igen, a másik ember Elena volt. Méghozzá minden rábeszélés és nógatás nélkül. Ez van öregem, fogadd el. A Petrova vér mindig is ezt hozza magával.

- Majd csak lesz valami.... - vontam vállat. - Csak hát tudod... a gyerekek.... - sóhajtottam. - Igaz, te még nem is tudsz róla.... Delenát már láttad képen, de.... akkor még kisbaba volt... - kotorásztam a tárcám után, és igyekeztem közben stabilan megülni a fenekemen. - Na, meg is van - hunyorogtam, és előhalásztam a fényképet.
- Ő itt Delena... nézd már milyen nagy... és milyen szép - telt meg a mosolyom büszkeséggel. - Nemrég volt egy éves. Ő pedig itt a kisfiam, David. Ő most volt négy hónapos... lassan már öt lesz. És nézd... teljesen olyan, mint én - düllesztettem ki a mellkasomat.

Meglepve pislogtam, ahogy Harmony néhány mondattal elutasított.
- Hm... ez most fájt - tettem a kezem a szívemre. - De élvezem a kihívásokat - vigyorogtam rá, és megszemléltem a képet, amit Damon előhúzott.
- A helyedben Salvatore azt is hozzátenném, hogy azért hasonlít rád csak a fiad, mert csak ő a tiéd - kopogtattam meg a pultot a pohárral, jelezve, hogy igényt tartok egy újabb italra. - A kisasszonynak pedig egy ásványvizet - tettem hozzá.