Nem szerettem a külvárosba jönni, de néha muszáj volt. Most sem kedvtelésből autóztam ki már reggel a város szélére, hanem hívott a kötelesség: ideje volt megrendelnem néhány dolgot az üzletembe és eljönni értük a külvárosi raktárházba, majd a saját tárolómat is meg kellett látogatnom, hogy elkezdjem a leltározását. Gyűlöltem az egész napomat arra áldozni, hogy iratokat nézzek át, egyesével nyálazzam át az összes számlát, nézzem át a termékeket, számoljak és megpróbáljam átlátni az egész árukészletet, de ezzel járt, ha az ember lánya üzletvezetésre adja a fejét. Csak azért nem ölt meg az unalom, mert minden másodpercben volt mit tenni, kivéve azt az egy órát, amit ebédidőnek neveztem ki és ami alatt felhívtam az alkalmazottaimat, hogy egyikük jöjjön és segítsen nekem, míg a másik kettő maradhat a belvárosi üzletben, hogy ott játssza el ugyanazt, amit mi a külvárosban.
Jócskán benne jártunk a délutánban, mire végeztünk annyira, hogy másnap csak az apró simításokkal kelljen foglalkozni. Alig vártam, hogy hazaérjek, beleüljek egy kád forró vízbe, aztán Fabien-nel kibontsunk az üveg finom bort. Úgy döntöttem, ma este magamra öntöm a konyhatündér szerepét és megpróbálkozom kibékülni a legnagyobb ellenségemmel, a főzéssel, ezért egy apróbb bevásárlás mellett döntöttem: sok rosszat lehet mondani a külvárosról, de a város egyik legjobb gasztronómiai különlegességet áruló boltja is itt volt találhat és még én is imádtam betérni ide attól függetlenül, hogy nem voltam nagy guru ebben a művészetben. Eltelt az idő a válogatással, elégedett mosollyal távoztam az üzletből, ám alig tettem pár lépést, valaki a nagy rohanásában belém ütközött. Megkapaszkodtam a csontos vállakban, mert bár nem szaladt belém, kicsit megtántorodtam az ütközéstől, mint ahogy azt bárki más tette volna.
- Ugyan, semmi baj. – Visszanyerve az egyensúlyomat sóhajtottam egyet és amikor megláttam, hogy a nő mellkasán egy csöpp kislány vigyorog, az én számra is halvány mosoly húzódott. – Érthető, hogy kicsit sietett… azok a srácok nem festenek valami jól. – A válla felett az egyik sikátorból kiszállingózó csapatra néztem, a suhancoknak a szeme sem állt jól. Szerencse, hogy még nem sötétedett, ha a nő akkor tévedne el, nagy az esélye, hogy belekötnek.
- A Madison Street a belvárosban van, innen körülbelül húszpercnyire autóval. Ugye nem gyalogosan szeretne eljutni odáig? – Rácsodálkozóan pillantottam a lányra. Jövő ilyenkor sem érne oda anélkül, hogy valami baja essen neki és a gyerekének, arról nem is beszélve, hogy Seattle utcahálózata néha felért egy labirintussal.

Egyre inkább elfogott az az érzés, hogy rossz irányba kanyarodtam el az egyik elágazásnál és persze a telefonomnak is most kellett megadnia magát. Hope kíváncsian figyelte a várost, a járókelőket, az utca zajaira mindig felkapta a fejét, de akkor se éreztem úgy, hogy biztonságos helyen lennénk. Nem, az épületek is részben omladoztak, az emberek meg olykor eléggé furán viselkedtek. Még kész szerencse, hogy nem babakocsival indultunk neki, hanem ilyen kenguruba ültettem bele, amit a hátamról most a mellkasomhoz raktam fel és odaültettem bele a lányomat. A karommal szorosan átöleltem és tudtam jól, ha valaki ránk akarna támadni, akkor képes lennék bármire, hogy megvédjem és ennyiből talán még nem is rossz, hogy most már két faj vére keveredik bennem.  
Kíváncsian pillantottam fel az egyik utcanév táblára, de nem volt ismerős, ahogyan hiába próbáltam bekapcsolni a telefonomat, hogy benyomjak vmi gps-t, mert tényleg most hagyott cserben. Egyszer csak fogta magát és kikapcsolt, azóta meg be se lehet kapcsolni. Attól meg nem tartottam, hogy Darius elkezdene minket keresni, inkább úgy lenne vele, ha egy-két napig nem kerülnénk elő, akkor megy a dolgára és kész. Lehet nekem is inkább másik segítőt kellett volna keresnem, nem pont őt, de legalább megtette azt, amit megígért. Már ez is nagyszó. Kisebb ricsajra kapom fel a fejemet, pillantok alatt meglátom az egy-két háztömbbel odébb lévő balhézókat, mire sietős léptekre kapcsolok és a következő utcán inkább befordulok, hogy akkor hátha majd visszajutok valamennyire arra, amerre lennem kell, de alig teszek meg egy-két lépést kicsit neki ütközök valakinek. Hope gügyög egyet, én pedig sietve pillantok az ismeretlenre.
- Sajnálom! Nem láttam,  nem figyeltem… - vallom be barátságosan és remélhetőleg még a földre se került az ütközéstől a nő, hiszen olyan nagy lendülettel én nem jöttem. Ha mégis, akkor a kezemet nyújtom, hogy felhúzzon őt, majd ismét a lányom köré fonom a karomat, de közben lesben állok, mert megtanultam már, hogy sose lehet tudni, hogy ki az ellenség és ki nem az. – Nem tudja esetleg, hogy merre van a Madison Street? – kérdezem meg végül, mielőtt még elmenne, talán ennyiért nem fog megenni, meg egyébként is nem szeretek ennyi idő alatt senkiről se véleményt alkotni, mert felesleges lenne.