- Mi a franc történt? – kérdeztem meg egyből, amint felültem az ágyamban. Sajgott az egész fejem és fájt mindenem. Valami szokatlan volt… valami borzasztóan szokatlan, de nem tudtam volna megmondani, hogy mégis mi a fene lehetett. Nem emlékeztem, hogy mi történhetett az előző nap, de úgy voltam vele, hogy biztosan csak túl sokat iszogattunk.
- Ezt komolyan kérdezned kell? Nem emlékszel?
- Semmire sem emlékszem.
- Megtámadtak minket, mikor jöttünk visszafele. Olyan súlyosan megsebesítettek, hogy ha nem vagyok ott, odaveszel.
- Karl, mi a fenét csináltál? – nem válaszolt. – Karl! – ordítottam rá, amennyire erőmből telt. Felálltam az ágyról, hogy odamehessek egy tükörhöz és jobban szemügyre vehessem magamat. Több szúrt seb a felsőtestemen. A férfi vámpír volt. És tudtam, hogy mit tett azért, hogy megmentsen. Azt, amire megkértem, hogy sose vetemedjen, akármi is történjék.

[…]

Az anyámat nem ismerhettem meg sajnos, hisz körülbelül két éves voltam, mikor elvitte őt valami betegség. Ekkor elkerültem a nagybátyámékhoz, akik mélyen vallásosak voltak és engem is megpróbáltak ilyennek nevelni. Mégis, képtelen voltam elfogadni a nézeteiket, akármennyire is próbáltam, a verés pedig nem maradt el ilyenkor. Még akkor sem, mikor a saját lányuk szólt vissza hasonló gondolatokat mint én, hisz egyértelműen én lehettem csakis az, aki ilyenekkel beetette őt, saját gondolatok nem is léteznek. Lényegtelen, mert tizenéves korom közepére már megszoktam, nagyon nem tudtam mit tenni ellene. Ekkor viszont furcsa dolgok kezdtek el velem történni.
Tudniillik, elég ingerlékeny voltam akkoriban, ráadásul nem okvetlenül. Ez pedig elég fura tüneteket produkált a környezetemben. Hirtelen szétroppantak a vázák, eltörtek a tükrök, és ilyen hasonlóságok. Nevelőszüleimnél pedig ez várhatóan a „megszállt engem a Sátán” tünetet tapasztalta, jó keresztény vérüket nem hazudtolva meg. Azt már inkább, mikor ők maguk akarták elpusztítani a szörnyet és egy késsel jöttek be a szobámba, mikor 17 éves voltam. Ha nincs ott a mostohatestvérem, akkor minden bizonnyal már alulról szagolnám az ibolyát. Én azon nyomban eltűntem a házból, és azóta sem tértem vissza. Legalábbis addig nem, míg ők éltek. A sírjukra viszont nagyon szívesen elmentem ráköpni.
Vándorlásaim során ismertem meg egy Karl nevezetű fiatalt. 23 voltam ekkor már, megtanultam vigyázni magamra, és az erőmet is elkezdtem megtanulni irányítani.

[…]

- Készen állsz?
- Igen. Készen állok – felelem kurtán. Már korok teltek el azóta, hogy vámpírrá változtam, de még mindig nem tudtam megszokni ezt a létet. Ugyan csak bő harminc évig voltam varázsló, mégis sokkal inkább éreztem a részemnek azt, mint a vámpírkórt akár 5 évszázad után is. Főként, mert akaratom kívül tettek azzá, részletkérdés, hogy egyben az érdekemben is. Nem tettem szóvá Karlnál ezt, hiszen ő csak jót akart és általában nem is volt gond ezzel az egésszel. Meg kellett szokni bizonyos dolgokat, de ennyi idő alatt alatt már sikerült bőségesen. De a kényelmetlen érzés nem tűnt el sosem, hogy ez akármennyire is úgy néz ki, de nem én vagyok. Képtelen voltam elfogadni, hogy mostantól így kell leélnem az életemet.
Így volt, amíg egyszer egy ismeretlen le nem szólított. Azt állította, hogy ő az apám, és hogy már nagyon régóta keresett engem. Főként azok után, hogy megtudta, valaki vámpírrá tett. Örültem, hogy ekkor nem volt ott jó barátom mellettem, mert a tekintet, és undor miatt, ami a tekintetéből sugárzott, szerintem helyben elégette volna őt. Nyilván nem hittem a fülemnek se először, se másodszor, de még tizedjére sem. De minél többet mesélt magáról és anyámról, annál jobban felkeltette az érdeklődésemet és többet akartam tudni. Volt pár vonása, amiben hasonlítottam rá, ez is kicsit afelé lökött, hogy talán mégsem hazudik. Bár fura azt mondani, hogy én hasonlítottam rá, mikor ez inkább fordítva volt igaz. Ugyan varázslattal megoldható lett volna a fiatalság megőrzése, én sosem éltem ezzel, inkább öregedtem a magam ütemében. Egy idő után valószínűleg megállítottam a folyamatot, egy-két éven belül, de elért a vég és az újjászületésem. Mindennek a befolyásolása pedig ezzel a lendülettel csúszott ki a kezeim közül. Szóval én voltam az, aki kinézett egy olyan harmincas évei végén, negyvenes évei elején lévő férfinak, míg az apám, aki idősebb nálam jóval, őt a fiamnak nézték sokan.
Hetek teltek el, hónapok, mire elmondott valami olyasmit, ami ténylegesen megváltoztatta az életemet. Elmondta, hogy ugyan sajnálatos módon nem lehet visszacsinálni a vámpírságot, de visszakaphatom az erőmet. Mondta, hogy nem lesz könnyű, főként hogy ennyi ideje nem használtam már semmilyen képességemet és próbált még pozitívumokat és negatívumokat egyaránt mondani, engem viszont egyik sem érdekelt. Csupán ez a néhány szó, amit elmondott. „Van rá mód, hogy visszakapd az erődet”. Engem ezeknél a szavaknál megvett kilóra, és inkább csak azt akartam hallani, hogy mégis miként működik ez, kell-e valamit csinálnom, és mindent tudni akartam, ami a folyamathoz hozzátartozik. Ő pedig elmondott mindent. Néhány nap múlva pedig készen is álltunk rá, hogy újra olyan lehessek, mint régen – még ha csak részben is.

[…]

- Remélem tudod, hogy innen már nincsen visszaút.
- Tisztában vagyok vele. Nem is akarom, hogy legyen. Indulás, fiúk-lányok, warlockot megyünk vadászni! – a sor pedig meg is indult mögöttem, Karl barátom pedig a jobb oldalamon bandukolt.
- Biztos jó ötlet ez? – szólal aggodalmas hangja.
- Ahogy már mondtad, nincsen visszaút. És igen, biztos jó ötlet. Visszaadta az erőmet, tény, megtanított számtalan dologra, tény. Csak egy valamire nem volt képes, mégpedig a nagyravágyó terveiről lemondani. Nem a fiaként tekintett rám, hanem egy eszközként, amit használhat a terveiben. Mikor nem mentem bele, megölte őket, Karl. A feleségemet, a fiamat és a lányomat egyaránt. Szerinted mi mást tehetnék? Fújjak visszavonulót? Futamodjak meg és meneküljek előle? Nem. Azt nem tehetem. Az ő emlékük érdekében. De te is eldönthetnéd már, hogy velem vagy, vagy inkább félreállsz!
- Veled vagyok. Ezt tudhatnád már.
- Tudom, testvér. Tudom.

[…]

- Látod, mit tett veled a bosszúszomjad? Minden barátod halott, egytől egyig. De te… téged nem öllek meg. Viseld csak ezt a keresztet, vésd jól a eszedbe és emlékezz rá minden ébren töltött percedben. És a te érdekedben, fiam... Ne próbálj még egyszer az utamba állni. Legközelebb téged sem kíméllek meg.
Egy hussanás a levegőben, az acél és a bőr találkozása, majd egy koppanás a füvön. Vért köpve állok fel és emelem fel apám fejét a hajánál fogva.
- Miért van az, hogy az emberek, mikor nyerő helyzetben vannak, mindig csak pofázni tudnak. Ironikus egy halál, mit ne mondjak. Ráadásul pont egy vámpír által. Szép volt Karl, tied a főnyeremény.
Majd pedig unottan áthajítom a fejét a kezébe. Ne mondja senki sem azt, hogy nem gondoltam mindenre. Sejtettem, hogy nem leszünk elegendőek hozzá még tízszeres túlerőben sem, ezért csak kilencszereset alkalmaztam, a legjobb barátomat pedig kértem, hogy húzódjon meg a háttérben és majd tudni fogja, mikor kell előjönnie. Mint az látszik, tudta.

[…]

- Mi történt veled, ember?
- Vadászok. Azok a rohadt vadászok, hogy az a…
- Gyere, ülj le.
Vámpír vagyok ugyan, de én is tudok fájdalmat érezni. És mikor ennyi vágásnyom tarkítja a testemet, akkor azt bizony meg fogom élni, ahogy azt tanultam. Most is így volt, de szerencsére felül tudtam kerekedni rajtuk és meghalt mind egy szálig. Ettől függetlenül még nem árt egy kis ellátás.
- De most komolyan, mi történt?
- Segítettem már őket egy ideje rálelni egy-két emberekre is veszélyes lényre, akiket sikeresen elkaptak. Mikor nem volt más, akit levághattak volna, megpróbáltak engem. Csak azt felejtették el, hogy majd’ 900 éves vagyok. Váratlanul ért mindenesetre, de már megszoktam a fájdalmat és valahogy sikerült kijutnom ebből a helyzetből. Még én is csodálkozom, hogy ilyen ügyesen sikerült kiviteleznem.
- És most mit akarsz csinálni?
- Megkeresem a vezetőjüket, és… elbeszélgetek vele.
- Aztán?
- Aztán intézkedek az összes vadászcsoporttal kapcsolatban az országon belül. Ilyen egyszerű.
- Nem hiszem, hogy ez a jó megoldás.
- Talán igazad van. Akkor csak az ország harmadáét, a többi maradhat. Csak hogy érezzék, mi van ha a segítőiket elárulják. Hátha elterjed a hírem és akkor legközelebb okosabban döntenek.
- Micsoda? Ezek után te még mindig vadász akarsz maradni?
- Az, de csak magányos farkasként.
- De miért?
- Nos… az volt a bajom a különböző társaságokkal, hogy minden természetfelettit ellenségnek tekintenek. Ez nincs így, egyáltalán nem. Vannak olyanok is, akik csak a mindennapi életüket akarják élni, segíteni másoknak és csupán élvezni azt a hosszú életet, ami megadatott nekik. Semmi más. Az ilyenek nem érdemlik meg az alaptalan halált. Viszont vannak olyanok, akik igen. Róluk meg majd gondoskodom én.
- Nocsak… Tán lelkiismeretet növesztettél fajtársaink irányába? Emiatt az egy alkalom miatt?
- Nagyon úgy tűnik, testvérem.