Amikor napvilágot láttam még a helyet sem annak hívták, aminek később. Tidewater, csak így nevezték, a dagály és az apály miatt. Az apám halász volt, az anyám fogjuk rá, hogy háztartásbeli, ennek ellenére sokat segített apámnak és szerette a háló-  és a kosárfonást művelni. Jószerivel egy kis vityillóban laktunk, a parttól jóval messzebb, biztonságos helyen. De épp hogy csak nem dőlt a nyakunkba az egész. Igen, szegények voltunk. Akkoriban az emberek szórakozása az egymás társasága volt. Így lettünk mi, hárman a testvéreimmel. Gyakorlatilag írni és olvasni sem tanultunk meg, mert minek, Thomas kapta meg mindig az új ruhákat, én meg örököltem tőle a már agyon hordottakat, nah és a kicsi húgom, anyám szeme fénye volt. Szóval én voltam a felesleges köztes gyerkőc. Vagyis annak éreztem magam. Ennek ellenére bár rettentően szegények voltunk, meg volt mindenünk, és rajtam kívül senki sem vágyott többre. Milyen ironikus. Ugorjunk egyet, biztosan nem szeretnéd tudni akkori életem minden unalmas, vagy munkától verejtékes életének perceit! Nem beszélve arról, amikor apámmal feleseltem és kaptam a taslikat sorba egymás után. Igen, nos, nem értettük meg egymást soha amíg ott éltem velük.

A sors kemény leckét rótt rám, talán lehet azért, mert nem értékeltem amim van, én többre vágytam. De mind tudjuk jól, ahhoz hogy elérd amire vágysz, annak ára van. Életem legborzasztóbb és legsötétebb éjszakáján én is megfizettem. Reménnyel telve indultam el a falusi bálra, hogy majd felkérem -én, a csóri halászlegény- a helyi földesúr lányát, aki nekem akkor tetszett. Igen, jó terv, és ki tudja mi lett volna belőle, ha útközben nem támadnak meg. Hát, ez nem jött össze, Neil! Helyette kaptam Flynn-t, aki vámpírt csinált belőlem. Pedig én nem is kértem rá. Sőt! Nem kértem, csak kaptam ezt az átkot!
Haladtam a földúton, sötét volt, nem messze tőlem az erdő kezdeténél kiáltást hallottam, egy nő sikítozott torka szakadtából, akik pedig megtámadták, gondolom nem számítottak rá hogy lesz egy negyedik résztvevő is a buliban. Rossz döntés volt, tudom. Én csak segíteni akartam, úgyhogy felszólítottam a jóembereket, hagyják békén a szerencsétlent vagy velem gyűlik meg a bajuk. Jah, szép elgondolás! Aha, jól sejted hogy kiröhögtek, amit először úgy értelmeztem, hogy rám néztek, látták hogy hozzájuk képest mennyire cingár vagyok, és elkönyvelték hogy ez az idióta nem kihívás nekik. Aztán amikor Flynn a torkomnál fogva felszögezett a közeli fa törzsére leesett fuldoklás közben, nem, nem korántsem erről van szó. Lehetnék én 120 kilós izomagy is, akkor is ugyanerre a sorsra jutok. Persze megpróbáltam kiszabadulni, végig rugdaltam az oldalát, egyszer pofán is rúgtam, amitől kis időre abba maradt a fuldoklás és kiszabadultam. Bár így visszagondolva, inkább csak játszadozott velem, nem az egyéni sikeremnek köszönhettem ezt a kitüntetést, hogy mielőtt ténylegesen hátra hagyom halandó mivoltomat, még szaladok egy kört a sötét erdőben. Hogyneee! -.-

Ugye nem is kell részleteznem, utolértek, nagyjából semmit sem tehettem az ellen, hogy meghaljak és mikor újra éledtem az erdő közepén, egyedül és rettentően éhesen megváltozott körülöttem minden. Éreztem a zsigereimben hogy valami nagyon nem stimmel. Halottnak kéne lennem, de nem vagyok. Véreznem kéne, és a ruhám valóban tocsogott a saját véremtől, de nem fájt semmim, a ruha alatt egy karcolás sem volt rajtam. Másként éreztem a hangokat és a szagokat és tűéles lett a látásom. Ebben az állapotban nem mertem hazamenni, de első nekifutásra azért, mert féltem hogy apám megint jól megpofoz. Nolan-nél kötöttem ki, akik csak pár mérfölddel laktak messzebb tőlünk és akkoriban a legjobb barátom volt. Egy újabb rossz döntés! És ezt még néhány másik követte, mire felfogtam mi is vagyok valójában és valóban nem szabad hazamennem, de nem azért, mert apa megver, hanem mert félő hogy őket is megölöm.

Sziklaszilárd elhatározásom eredményeképp magam mögött hagytam mindent. Sokáig letargikusan és céltalanul bolyongtam, míg próbáltam kitapasztalni a határokat, meddig mehetek el, meddig szívhatom ki valaki vérét, úgy hogy nem ölöm meg? És ettől én most gyilkos vagyok? Vértasakok akkoriban nem voltak, én meg mint valami újszülött pólyás "járni" tanultam. Végül is belejöttem, de nem nevezném emlékezetesnek ezeket az időket. Az teljesen biztos hogy a valaha volt életvidám és mindenkivel feleselő, minden ellen lázadó fiú a múltba veszett. Halovány emlék maradt belőle. Elviselhetetlenül hiányzott a családom, sokszor azt kívántam bárcsak apám megpofozna, legalább tudom hogy törődik velem.

Első szerelmem a tenger lett, nem meglepő hogy tucatrangú hajósinasként fogtam neki az előttem álló kalandoknak. Megjártam előkelő tisztek és mindenre képes kalózok fedélzetét is. Sűrűn kellett változtatnom az életvitelemen és hát mindig visszaköszönt egy bosszantó dolog, mégpedig hogy állandóan én voltam a fiatal zöldfülű a fedélzeten. Az évek teltek és a gyakorlatiatlanság lekopott rólam, ahogy a rám aggatott bélyegek is. Néhány évtizeddel később már én voltam a csodabogár, aki fiatal kora ellenére rejtélyes módon mindenhez ért, ami a hajózást illeti persze. Ezekben az években tanultam meg írni, olvasni, azután rádöbbentem mennyire keveset ismerek a világból és mennyi minden áll még előttem. Körülbelül száz évig tartott ez az időszakom, aztán egyszer kikötöttünk az akkori Angliában, én pedig úgy döntöttem, hogy ott maradok. Akkoriban a röhögés tárgya a cingár pékinas, vagy a nyüzüge kovácsinas volt. Ami azt illeti, én is jót röhögtem saját magamon. Mondjuk úgy kipróbáltam ezt azt, fejlesztettem a képességeimet, de egyik szakma sem fogott meg igazán. Így kis idő múlva tovább álltam, és az elkövetkezendő évszázadot azzal töltöttem, hogy bejártam egész Európát. Megtanultam néhány nyelvet, megismertem pár kultúrát, az országok történelmét, volt amelyikben magam is részt vettem, de sehol sem éreztem magam otthon igazán.

Körülbelül az 18. század alkonyán ismertem meg Armand-ot, aki akkor töltötte be az 400. életévét, mondhatni ő már sokat megélt vámpír volt, vagyis olyan, akitől megtanulhattam a képességeim használatát. Franciaországban éltünk, és teremtőm helyett teremtőm lett. Megismertetett az ősvámpírok történetével, a vérvonalakkal, a képességeim természetével és milyenségével, az erősségeinkkel és gyengeségeinkkel. De mindig ott lengett az örök komorsága kettőnk között. Még nem értettem miért, de egy szép napom kisétált a napfénybe mindenféle védelem nélkül, helyet szerezve ezzel magának az Elízium tengerén. Akkor fel nem foghattam miért tette. Úgy éreztem elárult. Az utolsó ajándéka nekem egy halálfejes arany gyűrű volt, amit sokáig ő viselt. Azóta én viselem és állandóan rá emlékeztet. De ennek segítségével gond nélkül járhatok kelhetek nappal is az emberek között.

A második szerelmem az emberek által feltalált járművek lettek, annak ellenére hogy én ezeknél is gyorsabb vagyok, de nah. Szerintem zseniális a technika fejlődése, főleg ha közelről követed végig ezt a fejlődést. 1950 környékén tértem vissza az Egyesült Államokba, több várost is végig jártam és mindenhol volt egy szerelőműhelyem. Én a bütykölésben találtam meg a békét, nem utolsó sorban az is könnyített az életemen, hogy már voltak vértasakok, amiket lehetett fosztogatni és így nem kellett az élőkön élősködnöm.

Mystic Fallsba 2017-ben költöztem át Long Island-ről, azóta itt élek. Néha betörök a kórházakba és elemelek magamnak néhány vértasakot, de nem igazán rengetem meg a halandóak életét a jelenlétemmel, bár hozzá kell tenni, ebben a városban nem csak a természetfelettiek nyüzsögnek, hanem a vadászok is. Nem egyszer volt már összetűzésem velük, a legutolsó ilyen eset óta inkább többször is végig gondolom mit hogyan csinálok. A szerelőműhelyem él és virul, Woody's Garage névre hallgat és korrekt feltételekkel, kitűnő szolgáltatásokkal fogadja az ügyfeleit.