A nap vígan sütkérezik az égen, a homlokomon megcsillant pár izzadságcsepp és széles mosolyt erőltetve magamra lépdeltem körbe és körbe egy nő állt nem messze tőlem és nem tudta mire vélni a dolgokat. Miért kell mindig a szokásos szöveg? - Ki maga, mit akar? – ez a mondat úgy hat rám, mintha éppen egy adag adrenalint fecskendeznének a szívembe és neki iramodok és megfogom a csuklóját. - Minek a felesleges kérdések, többet úgy sem látsz. – vontam meg szórakozottan a vállam és megnyaltam ajkaim, a vére, mint a heroin, tódult a számba és nem érdekelt, hogy sikít, avagy sem, csak azt, hogy múlik az éhségem, ami már kaparóan elviselhetetlen volt számomra. Legszívesebben felmorrantam volna és ott hagytam volna a fenébe, de még sem kottyant, hogy próbált menekülni. Mivel nem akarom már most úgy kezdeni az első napomat, hogy meggyilkolok valakit, így abba hagytam, adtam neki a véremből és elküldtem istenhírével, természetesen nem emlékszik az esetből semmire, csak, hogy elaludta a nyakát és fáj. Néha kitalálhatnék valami jobb szöveget, de nem is akarom megerőltetni a buksimat. Hátra vetve a loboncomat és elindultam a város felé, amíg egy ismerős alakot pillantottam meg, a szívem esküszöm a torkomba dobbant meg, hirtelen elbújtam egy fa mögé, nem akarom, hogy meglásson, hogy rájöjjön, már ezer éve nem vagyok az az Elsie aki voltam. Minden erős női gondolatom, és erőm elszállt, mikor megpillantottam Seant. Hello, régi kicsi Elsie. Már szinte nevetséges, hogy egy fa mögött kuporgok, hogy ne vegyen észre, a régi barátom. De lássuk be, Sean utálja a vámpírokat, én meg most csapoltam meg ártatlan nőszemélyt. Hatalmas sóhajjal jutott eszembe minden apró kis moccanat amit együtt csináltunk. Azt hiszem ő az egyetlen fiú ismerősöm, akivel nem sikerült ágyba keverednem. De ez már sikeresen meg sem fog történni, főleg, ha kiderül, mi lettem, szóval sem fog velem állni. Felpillantottam a nap még magasan van, remélem valaki haza várja és lelécel, de mit kereshet ő, pont itt? Pont ahova menekültem előle? Nem lehet ekkora balszerencsém…
Szükségem volt egy kis kikapcsolódásra. S mivel mostanában egy kicsit kezdtem eltunyulni úgy gondoltam, hogy erre a legjobb módszer egy kis futás lett. Az erdő felé vettem az irányt, majd szépen lassan közeledtem egyre messzebb és messzebb a városközponttól. Egyáltalán nem bántam. A gondolataimba tudtam temetkezni és a szívemet is volt időm most meghallgatni. Jobban hiányzik Aurora, mint azt gondoltam. Bármit megadnék azért, hogy még egyszer megcsókolhassam és a karjaimban tarthassam. Kendra-val is el kellene számolnom, de még mindig nem érzem magam készen arra. Meg amúgy is.. Ha találkoznánk kétlem, hogy elhagyná a helyszínt élve. Amit velem tett.. Az megbocsájthatatlan. Már betegesen kapaszkodott belém. Ezt pedig nem tudom hova tenni. Kétlem, hogy szerelmes lett volna belém, mert egyszerűen a mi kapcsolatunk nem szólt semmi ilyesmiről. Legalábbis részemről. Meg szerelem? Az egy olyan dolog volt, ami akkoriban a legkevésbé érdekelt. Jók voltunk együtt és megértettük a másikat, de ez már a múlt és épp itt az ideje, hogy ezt elfogadja. Láthatólag meg is tette, mert mostanában nem keresett fel és még csak meg sem környékezett. Remélhetőleg Aurora-t is békén hagyta. Ezt sajnos nem tudhatom, mert olyan távol tartom magamtól, amilyen távol csak lehet. Nem akarom, hogy megint ő legyen az, akin ez az egész csattani fog a végén.
A gondolataimból egy női sikoly ébresztett fel én pedig amilyen gyorsan csak tudtam a hang irányába rohantam, de mikor odaértem ahonnan a hangot sejtettem nem láttam senkit. A hang is megszűnt. Talán képzelődtem volna? Nem.. Körbenéztem, majd megláttam, ahogy az egyik fa mögül vörös göndör fürtök látszódnak ki. Egyetlen embert ismertem ilyen vörös fürtökkel. Elindultam felé, halkan. Emlékszem, hogy mennyire meg tudtam ijeszteni. Bár nem tudom, hogy mit keresne ő pont most itt. Aztán, ahogy közelebb értem megtorpantam. Az izmaim megfeszültek, hiszen egy olyan érzés fogott el, amit már nem egyszer éreztem. Vámpír. Még mindig csak vörös tincseket láttam nem többet nem kevesebbet. – Hello. – Ráköszöntem és reméltem, hogy nem az a lány fog előlépni onnan, akit már azóta ismerek, hogy az eszemet tudom. Nem lehet ő. Képtelenség.
Kicsit mindig is morbid voltam vámpírként, már, mint bennem éltek persze Sean szavai, de az nem azt jelenti, hogy gátat szabtam a vágyaimnak, az ösztönök azok az ösztönök, ezt neki nem kell ecsetelnem, a többieknek pedig semmi köze nincs hozzá. Na persze Seannek sem, de az már egy másik történet. Néha bánom, hogy nem tettem semmit, mondjuk egy apró csók… de nem, én csak barát voltam, ahogy ő is nekem. De melyik lány nem játszik a gondolattal? Bár aki átváltoztatott, elég sokáig a párom volt, de erre sem akarok gondolni, hiszen ez már a múlt. Nagyon is. Ha a dobogna, a szívem lehet most szakadt volna ki a mellkasomból, ahogy könyörögtem magamhoz, hogy most azonnal forduljon sarkon és menjen a fenébe. De ez nem így lett, a kalapáló szíve és a légvétele egyre közeledett, nem beszélve a léptek mélyüléséről. Fogaimat összepréselve léptem ki a fa mögül, ha már ilyen szépen köszönt, akkor minek rejtőzzek előle? - Hello Sean. – oldalra döntöttem a fejem, ahogy végig mértem. Izzadt volt és ez csak azt jelentette, hogy nyomta valami a kis lelkét, akkor szokta magát ennyire megizzasztani, mindig is szokott edzeni, de nem ennyire, a verejtékcseppek a homlokán mindent elárultak. Először nem tudtam mit mondjak vagy tegyek csak álltam ott, mint az, az Elsie, akit ő ismert, aki egy naiv kislány volt, akihez bármikor beugorhatott, akit megmentett a kamion elől. De egészen más állt előtte, egy vámpír, egy erős nő. - Mi a helyzet? – csevegő hangnemet ütöttem meg és beletúrtam a hajamba. Na, igen, próbáljunk elsiklani az felett, hogy ellenségek vagyunk.
A csalódottság végigfutott az ereimben. Ugyanakkor nem ez volt az egyetlen, amit jelen pillanatban éreztem. Vagyis hát, ha úgy vesszük igen.. Csalódtam magamban. Magára hagytam Elsie-t, amikor nem kellett volna a saját bugyuta célom vezérelt. A bosszúm. A városba érkezésem egyetlen oka még sem haladtam vele. Hogy miért? Mert meguntam, hogy a gyűlöletem felemésszen. Ez persze nem teljesen igaz, mert volt más is, ami elterelje a figyelmem. Aurora. Kendra. Mindig voltak újabb és újabb problémáim, ami miatt félretettem az eredetit, ami miatt eleve a városba érkeztem. Hogy megtaláljam a családom gyilkosát. Ezzel még mindig nem vagyok előrébb. Viszont nem fogom feladni. Meg fog érte lakolni az egyszer biztos. Először azonban azzal kell kezdenem valamit, amit a jelen pillanatban is meg tudok oldani. Kendra-val még mindig el kell beszélgetnem az emlékeimről. Várni akartam addig a pillanatig, amikor végre nyugodtan tudok erről beszélni, de ez soha nem fog eljönni. Szórakozott a fejemmel, hogy életre keltsen olyan érzelmeket, amik már régen elvesztek. Most pedig itt áll előttem Elsie. Az én kicsi Elsie-m, aki már koránt sem az, aki egykoron volt. Vámpír. Úgy kezeli ezt az egész helyzetet, mintha teljesen természetes lenne. Igaz képes voltam egy vámpírral beszélgetésbe elegyedni. De ő egy idegen volt s most úgymond a legjobb barátommal állok szemben, aki már nem ugyanaz, aki volt. Érzem, hogy megváltozott. A vámpírlét ritkán hagyja meg az embert ugyanúgy, ahogy azelőtt volt.
– Mi a helyzet? Vámpírrá változtál és képes vagy azt mondani, hogy mi a helyzet? – Úgy hangzott ez az egész, mintha valami hisztérikus nőszemély száját hagyta volna el ez az egész.. Beletúrok a hajamba és próbálok megnyugodni. – Hogyan..? Mikor? Ki? És mégis mióta? – Uszítom rá a kérdések hadát. Ha tehetném rendbe hoznám. De ebből nagyon nem látok kiutat. Valószínűleg azért, mert ebből nincs kiút. Vagy elfogadom vagy pedig eltemetem a barátomat, aki ezek szerint valamikor életét vesztette.
Nem is vártam jobb dolgot, mint, hogy ledöbben és magába néz. Nem mintha okolnám azért ami lettem, mert eszembe sincs, a legjobb dolog ami történt velem, ez az, hogy vámpír lettem. Persze vannak igazságok, amit mondott nekem, azzal kapcsolatban, hogy milyen szívtelenek és önzőek a vámpírok. De hé’ , én is az vagyok, még is most hagytam elmenni egy nőt, akiből falatoztam. Kimondta, hogy nem az vagyok, aki megöl mindenkit aki az útjába akad? Félre döntöttem a fejem, ahogy méregetett és a csalódottság kiül az arcára, talán még egy csöpp undor is felfedezető volt. Ami kicsit szíven ütött, de át ő sosem titkolta előttem mennyire rühelli a vámpírokat. Megköszörültem a torkom és beletúrtam a hajamba, amibe a szellő bele kapott. - Ugyan már, úgy csinálsz, mintha halott lennék. – na jó, ez egy igen csak gyengére sikeredett poén volt, és felsóhajtottam, léptem felé, egy bátortalan araszt. - Elsie vagyok, ugyan az, csak… erősebb. Itt bent is. – mutattam a szívemre, már nincs szűkségem a mellkasára, amin annyiszor eláztattam a könnyeimmel. Régi szép emlékek, mikor nem tűnt el a városból. Egy kesernyés mosoly jelent meg az arcomon. Tudtam, hogy nem fogja csak úgy eltusolni a dolgokat, és úgy viselkedni velem, mint régen, minden másodpercére, kíváncsi arra, mikor váltam ilyenné. - Egyik este, későn mentem haza, Danie-vel vacsoráztunk a kocsi a sikátor másik felébe állt. – vettem egy mély levegőt és próbáltam felidézni azt az Elsiet, aki az nap meghalt, ott a sikátorba. - Amikor beléptem, éreztem, hogy bajba vagyok. Nem tudtalak felhívni a telefonom lemerült. A sötétben egy alak, férfi volt, mert a hangja olyan volt, mint egy agyon dohányzott öregemberé. Megkérdezte, hogy nem veszélyes-e veled barátkoznom, hogy nem vagy az, aki voltál. Veszélyes titkokat őrzők, azzal, hogy veled vagyok. – a szemeimet rá emeltem és emlékszem mennyire zakatolt a szívem, mikor ott álltam és a telefonomat kerestem, de lemerült. - Aztán azt mondta, hogy adjam át, hogy üdvözöl. Nevet nem mondott, semmit, csak a rezes ízt éreztem ajkaimba, majd másnap éhség mardosott, de már nem voltam ember. – csuklott el a hangom, még sose mondtam el, hogy meghaltam. Még nem kellet, kimondjam hangosan, hogy nem vagyok ember. Ez… ez nagyon, de nagyon rossz érzés, hogy meghaltam, még is élek és mozgok, gyilkolok, hogy tovább élhessek. Kezeim szinte élettelenül estek magam mellé és úgy néztem rá. - Meghaltam Sean. – fejeztem be a mondani valómat.
Imádkoztam azért, hogy ez az egész csak valami hazugság legyen. Vagy inkább képzelődjek. Magam sem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás. Ha ez az egész csak egy képzelet szüleménye lenne, ha nem érezném ezt az undort a testem minden egyes apró zugában vagy pedig, ha tényleg itt lenne és átölelhetném a gyerekkori barátomat, akit teljes szívemből szerettem. A magam módján természetesen. Együtt nőttünk fel és közöttünk ez az egész barátság dolog soha nem volt egyszerű. Nem, még véletlenül sem azért, mert feszegettük volna a határokat. Ez kettőnk között soha még fel sem jött. Egyszerűen csak nem akartuk, hogy mások is tudják milyen közel állunk egymáshoz. Itt áll előttem külsőleg ugyanaz a személy, akit annyira óvtam. S most már egyáltalán nincs szüksége a védelmemre. Igazából nincs szüksége az ég világon semmire sem. Elbuktam. Nem tudtam megvédeni. De mégis, hogyan védhettem volna meg, ha egyszerűen csak egy barom voltam és a saját életemet tartottam a szemem előtt. Pontosabban a saját kis bosszúmat. Amivel még mindig nem jutottam semmire, hiszen fogalmam nincs, hogy milyen irányban kellene elindulnom ahhoz, hogy valamiféle nyomra bukkanjak. Annyira szeretném, már lezárni magamban a múlt sebeit, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Nincs anyám, akit felköszönthetnék anyák napján vagy ilyesmi. Nincs húgom, akit óvhatnék és védelmezhetnék a fiúktól. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen ott van nekem Angela, aki olyan, mintha a húgom lenne. Unokatestvérem és rendkívül közel áll hozzám.. Bár vele sem tudom, hogy mostanában mi van.. Talán aggódnom kellene, de biztos vagyok abban, hogy tud vigyázni magára. Nem egy törékeny virágszál. Bár abban biztos vagyok, hogy mindenhol csak a bajt keresi. Talán az lenne a legjobb, ha felkeresném.. Mindent a maga idejében. Jelen pillanatban az életem egy totális zűrzavar. Szépen sorjában kell mindent a helyére tennem. Jelen pillanatban a legnagyobb problémám Elsie. S a vámpírléte.
– Ez nem lehet.. Nem.. Sajnálom, Elsie. – Ahogy tett egy apró lépést én úgy hátráltam. Nem állok még erre készen. Nem bírom elfogadni, hogy a legjobb barátom egy szörnyeteg. De miért csodálkozom azon, hogy az életem szépen lassan romokban fog heverni körülöttem? Eldobtam magamtól talán a legjobb dolgot, ami valaha történt velem.. Aurora-t. S tudom vele, már nem hozhatom helyre a dolgokat. Mi értelme lenne ennyi idő után besétálni az ajtaján, hogy próbáljuk meg újra.. Lefogadom, már régen van valakije. – Gondolom te sem veted már meg a gyilkosságot. – Keserű mosoly ült ki az arcomra, miközben ránéztem. Reménykedtem, hogy valahol mélyen még mindig ugyanolyan, mint volt.. Már nem törékeny és nem is ügyetlen.. Ebben biztos vagyok.. De akkor is.. A régi Elsie soha nem ártott volna senkinek komolyabban. Legalábbis, akire én emlékszem az nem. - Tudom, hogy nem szívesen idézed fel, de nem láttad az arcát? - Nem tudom, hogy ki ez az alak, de megtalálom. Egyrészt azért, amit Elsie-vel tett másrészt pedig, mert lehet, hogy ő az oka a családom halálának is.
Van, mikor megérzed, hogy valami rossz fog történni, ez nem változik, attól, hogy vámpír vagy, sőt ez is felerősödik, sok mással együtt. Ma mikor felkeltem, szinte bizsergett a tarkóm, mindig ez van, ha rossz dologgal kell, szembe nézzek. Még, ha az a legjobb barátom is lesz, akkor is ez volt. - Semmi gond, tudom milyen fent tartásaid vannak a vámpíroknak. – vontam meg a vállam és inkább hátra léptem. Mintha nem is történt volna semmi, bár a lelkem apró darabokra hasadt, hogy nem akar közelembe lenni. Akár olyan, mintha félne, hogy megharapom. Egyszerűen remegett a testem. Aztán mély sóhaj szakadt fel a lelkem legbelsőbb bugyrából. Olyan dolgot kérdezett, amit még mindig nehezen beszélek. Mert nem vagyok gyilkos, nem. Én nem! De aztán rá kell jönnöm, hogy dehogy is nem. Hiszen nem egy ember élete szárad a kezemen, és még egy gyereké is. Amit soha nem fogok tudni megbocsájtani. - Sean. – kezdtem bele, szinte remegő ajkakkal. Nem akarok erről beszélni, vele meg főleg nem. - Minden eszembe volt, hogy micsoda gyilkosok a vámpírok, azt hittem, ha nem iszom, nem ölök, jó leszek. Nem akartam olyan lenni, mint akikről beszéltél. De, a szervezetem kiakadt, és bármennyire akartam nem tudtam megállni, legszívesebben meghaltam volna, már, mint, úgy, hogy sírban legyek, nem így, hogy jövök, megyek. Sean, egyszerűen nem akartam élni. De most, most már tudok uralkodni magamon, nem ölök, már nem. – remegtek az ajkaim, mintha hangosan csattogtak volna a fogaim egymáshoz, ez nem attól volt, hogy hideg volt, ez a szégyen és a félelem, hogy most vesztettem el a legjobb barátomat. Aztán a borzalmas este, szinte nem tudtam mit mondjak. - Nem, sötét volt. – ráztam a fejem, bármennyire akartam koncentrálni csak a hangja, ami a fülembe zsongott már az óta, minden este. Ezzel fekszem és ezzel kelek is reggelente, ez az én kísérő múltam.
Nehezemre esik felfogni, hogy azaz ember, akit teljes szívemből szerettem, mint barátom természetesen vagy inkább, mint húgom magam sem tudom.. A lényeg az, hogy közel álltunk egymáshoz és nem is igazán feszegettük barátságunk határait. Most előttem áll és a legnagyobb ellenségemként nézek vele szembe. A testbeszéde elárulja, hogy nyoma sincs annak az ügyetlen és törékeny lánynak, akit akkor ott hagytam. Most már egy nővel nézek szembe. Ez annyira hihetetlen a számomra. Vagyis inkább egyszerűen csak nem akarom elhinni, hogy mostantól ez a valóság. – Akkor azzal is tisztában vagy, hogy ezzel a kapcsolatunk is meg fog változni. – Nem hiszem, hogy képes lennék ugyanúgy tekinteni rá. Egyszerűen ez az egész egyenlő a lehetetlennel. Az undor, ami a testemben végigfut, mikor rápillantok s megérzem, hogy ő már nem ugyanaz az Elsie, akit elhagytam.. Egyszerűen attól is alig bírom visszatartani magam, hogy darabokra tépjem. Pedig nem vagyok egy túlságosan erőszakos típus. Ostobább dolgot nem is kérhettem volna tőle, minthogy idézze fel azokat a perceket, amikor megtörtént azaz eset. Bár reméltem, hogy legalább ez nem túlságosan boldog körülmények között zajlott le, mert ha így történt volna, akkor talán tényleg félreismertem a barátomat. Kétlem, hogy saját akaratából kérte volna ezt az egészet. Azok után, amiket meséltem a vámpírokról.. Ha ezt tette volna velem jobban nem is támadhatott volna hátba.
– Sajnálom, hogy megkérdeztem.. Nem kellett volna felzaklatnom téged. Van azonban még egy kérdés, ami nem hagy nyugodni. Kérlek válaszolj őszintén. Hány embert öltél meg az utóbbi időben? – Muszáj volt tudnom. Egyszerűen csak azt akarom tudni, hogy még valahol van remény arra, hogy benne van a régi Elsie, akit ismertem. Nem mondom biztosan, hogy képes leszek legyőzni ezt az egész undort, de egyenlőre még elég jól megbirkózom vele szerintem, mert nem estem a torkának abban a pillanatban, hogy megéreztem azt a nagyon is ismerős dühöt az ereimben. Ez ellen nagyon nehezen tudok tenni, hiszen hozzám tartozik. Ez vagyok én és nem tudom és nem is akarom megváltoztatni. Az utóbbi időben sok mindent elveszítettem nem tudom, hogy mihez kezdenék, ha elveszíteném még őt is.. Bár még csak most találtam meg újra.
Amikor megéreztem, hogy itt van a kedves legjobb barátom, egyenesen tudtam, hogy itt a vége az én szép életemnek. Minden megváltozott egy varázsütésre. A lelkem darabokra tört, ismét az a gyenge kislány voltam, aki rászorult, hogy Sean a karjaiba zárjon és megvédjen minden rossztól. - Már akkor tudtam mikor vérrel a számba fuldokoltam. – csuklott el a hangom. Jól tudtam, hogy nem fog rám többé úgy gondolni, mint a legjobb barátjára. Ő egyszerűen más, most már egy egész világ választ elegymástól minket. Beharaptam ajkaimat és letöröltem az áruló könnycseppet, ami kiszaladt. Aztán próbáltam egy mosolyt festeni az arcomra, hogy ne vegye észre, mennyire a tudatában vagyok, hogy az ő hibájából lettem az ami, és azért utál, amiért rám bízta azt a rohadt titkot, hogy ő egy farkas. A szemébe is köphetném, hogy nem lennék ez, ha ő nem avatott volna bele, ha nem lennénk barátok. De már oly’ mindegy. Én ez lettem, ő pedig már nem a barátom. Felfogtam. A gyomrom összeszorult, mikor ismét fel kellet, idézzem azt, ami történt, ahogy a férfi erőszakoskodott velem, ahogy rekedtes hangja megtörte a csendet, a dohányszaga beívódott a memóriámba. Olyan volt ez az egész, mintha ismét ott lennék, ismét egy gyenge lány, akit kény kedve szerinte csavargathat, akit megmarkol és egy laza mozdulattal kitöri a nyakát, akár egy marionett bábunak. Megingattam a fejem és úgy néztem fel rá. Még mindig ennyivel magasabb? Bár a vámpírság nem jelenti azt, hogy magasabb is leszel. Nem elég, hogy gyorsabb, erősebb és tökéletesebb? Szinte magammal vívódtam, miközben őt néztem. Nem tudom elhinni, hogy képes ennyire erősen ragaszkodni ahhoz, hogy ne öleljen meg. Hiszen én vagyok az. Ugyan az a lány. Csak megöltem embereket. - Nem sokat. – vágtam rá, az emlékeim szerint csak a kislány és az anyja halt meg, de az is csak azért, mert anyuka nem tudta zárva tartani a lábát, pedig férje volt. Megropogtattam a nyakamat és úgy néztem rá. - Rosszabb vagyok, mint hiszed. – emeltem fel a pillantásomat, ami sötétebbre sikeredett, mint az éjszaka, hogy érezze már nem minden a régi. - Szeretlek Sean, de egy gyilkos vagyok. – megremegett a hangom. Igen, egy kegyetlen, manipulatív gyilkos vagyok, aki a legjobb barátját ebben a pillanatban vesztette el.
Az én hibámból történt ez az egész. Ezzel teljes mértékben tisztában vagyok. Ha akkor nem hagyom őt ott. Vagy nem avatom be egyáltalán a titkomba. Ha nem mondok el neki az ég világon semmit, akkor talán minden máshogyan alakult volna. Most még mindig ugyanaz a törékeny lány állna velem szemben, akit egykoron annyira szerettem. Meg akarom ölelni. Egyszerűen ezt érzem helyesnek, de addig nem vagyok képes rá, amíg el nem mondja miféle vámpír is. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak nyugodtabbak is, bár nem igazán kellene megkülönböztetnem őket, nemde? Egytől-egyig gyilkosok és csak ezt kellene a szemem előtt tartanom, de most ez a bizonyos gyilkos a legjobb barátom bőrébe fészkelte be magát. Én pedig képtelen vagyok elfogadni a tényt, hogy ő már nincs többé, hogy búcsút kell intenem annak, akit egykoron védelmeztem és rettenetesen szerettem. Mert ő már nem az, aki volt. Volt egy kellemesebb találkozásom egy vámpírral, ami nem indult túlságosan egyszerűen, de végül is jól alakult. Bár nem mondom azt, hogy ezek után együtt fogunk iszogatni minden hétvégén, mert annyira jóban vagyunk. Csak jó érzés volt valamilyen szinten egy olyan vámpírral beszélgetni, aki nem egy vérbeli szörnyeteg. Még akkor is, ha egy minimális undor és gyűlölet ott rejtőzött a porcikáimban egész idő alatt. – Sajnálom.. Ez az egész miattam történt meg. Ha jobban vigyázok rád vagy nem avatlak bele ebbe az egész természetfeletti faszságba, akkor még mindig ugyanúgy ember lennél és átlagos problémáid lennének nem pedig az, hogy mikor tapadj egy újabb ember ütőerére. – Dühös voltam magamra, rá és a világra is. Hogyan fordulhat minden a feje tetejére. Aurora-val a kapcsolatomnak annyi. Erről is én tehetek, mert van egy ördögi nőszemély a múltamban a gyönyörű Kendra személyében, akinek továbblépéssel vannak problémái. Betegesen ragaszkodott hozzám, de egyszerűen mi nem egymásnak lettünk teremtve. Talán most már végre sikerült felfognia, mert az utóbbi időben nem környékezett meg. Aurora-nak pedig nagyon remélem, hogy nincsen semmi baja. Mert tudja, ha ártani akar nekem ez az egyetlen módja.
Szavai szívembe hasítottak. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt mondta. A szemeibe nézve olyan volt, mintha egy idegenre pillantanék. Mintha egyáltalán nem is ismerném.. Tisztában vagyok most már azzal, hogy nem az a személy, akit akkor ott hagytam, de nem gondoltam volna, hogy ekkora lesz a változás. – Én.. Én.. Egyáltalán nem is ismerlek már.. Megváltoztál. – A hangom rekedtes volt a fájdalomtól, amit a bensőmben éreztem. Egyszerűen olyan volt, mintha a világomat porig rombolták volna. Bár már így is éppen eléggé romos volt.. Talán, már soha nem sikerül újra rendbe hoznom.
A lelkem remeget, régen éreztem magam embernek. Emlékszem minden mesére, amivel etetett, ahogy elmondta miket csinálnak a vámpírok, és mennyire szemetek. Erre most itt vagyok és szinte minden megcsináltam, mert elfelejtettem, hogy egy ember voltam. Ostoroztam magam, hogy nem kerülővel mentem a kocsihoz, hogy nem hívtam fel Seant, hogy elmondjam, kísérjen haza mert félek. Annyiszor megtettem, de aznap már annyira elegem volt a mindennapjaimból, hogy nem akartam zaklatni, nem mellesleg volt is valami ügye és eltűnt. Ahogy mondta mennyire az ő hibája csak egyetértően bólogattam. Erről van szó. Legalább belátja, hogy minden miatta történt. Most már gyerekem sem lehet, nem lehet családom. Helyette embereket kell ölnöm és mindenképp kerülnöm a kapcsolatokat. Megingattam fejem és neki támaszkodtam egy fának, ami nem is olyan messze volt tőlem. - Örülök, hogy rájöttél, te basztad el az életemet. Miattad egy gyilkos lettem. Én, aki még egy pókot is félt megölni, mert neki ez fájna! – mordultam fel. Igen, emlékszem mikor sikítva rohantam oda hozzá, hogy a szobám sarkában egy pók ott van és vigye ki, de ne ölje meg, mert ő is érez és fájna neki, ha kinyírná. Tipikus lány voltam, akinek szűksége volt az állandó férfi jelenlétre aki vigyáz rá, még ha nem is egy párként jelentünk meg. Megingattam a fejem, ostorozhatja magát, cifrázhatja a mondandóját, de ebből nincs menekvés. Nem lehetek ismét ember. Ez egy visszafordíthatatlan állapot. Amint a hangja megtörte a kettőnk között kiült csendet legszívesebben neki mentem volna. De úgy tűnik a testem ezt parancsnak vette és szinte semmi pillanat alatt neki is rontotta és megfogtam a csuklóját. - Nem én akartam ez lenni! Vesd rám a követ, ölj meg. De akkor is vámpír lettem. Nem érzek, mert kikapcsoltam minden rohadt érzelmet, mert az őrületbe kergetett az önmarcangolás a hibáztatásod. Nem ismersz? Legyen, de ezen túl hordjál virágot a síromra. Oké? Ahol anyám és apám még mindig sírva viszik a virágokat, mert nem hiszik el, hogy valaki megerőszakolt és megfojtott. – fel sem tűnt, hogy mekkora erővel szorongatom a kezét és csak a szemeibe nézve dühöngtem. Ennél fájdalmasabb dolgot nem is mondhatott volna. Úgy éreztem, hogy a világom, amit építettem összeomlott. Sean, akit szerettem, még magamban sem tudtam tisztázni, hogy ez erős barátság volt, avagy már bimbózó szerelem, most úgy beszélt velem, mint egy bolhás kutyával. Elengedtem a kezét és lesütöttem a szememet, majd párat léptem hátra, megfordulva túrtam a hajamba és a térdemre támaszkodva vettem mély levegőt. Így próbáltam lehiggadni. [center]
Csakis az én hibám, hogy ilyen szörnyeteg lett. Soha nem szabadott volna magára hagynom. Mindig fognom kellett volna a kezét, ha már bevezettem egy olyan világba, ahova egyáltalán nem tartozik. Mennyivel könnyebb lett volna neki, ha nem tudja mi vagyok én és vannak vámpírok meg minden egyéb lények ezen az elcseszett világon. Még azt sem lehet mondani, hogy ez az egész puszta véletlen volt, mert nem az volt. Szánt szándékkal szemelték őt ki, mert engem ismert. Mert közel állt hozzám. Elég furcsa, hogy valakinek ennyi is bőven elég ahhoz, hogy valakit átváltoztasson. Jobban talán nem is tudott volna büntetni ez az illető. Valószínűleg ő ölte meg a családo és tette tönkre a legjobb barátom életét. Ennél azért jobbat érdemelt volna Elsie. Egy sokkal jobb életet. Most pedig itt állok vele szemben és rá sem ismerek. Még akkor is mellette kellett volna állnom, mikor felébredt ebből az egészből. Talán nem lett volna ennyire.. Hogy is fogalmazzak.. Az egyetlen szó, amit rá tudok mondani jelen pillanatban az a szörnyeteg. Ártatlan emberi élteket ont ki. Nekem ez épp elég ok a gyűlöletre. Az utóbbi időben túl sok embert gyűlölök, de leginkább magamat. Ilyen az élet. Ott csesz ki az emberrel vagy éppen vérfarkassal, ahol csak lehet.. – Ha akartad volna megtarthattad volna azt az embert. Aki mindig is voltál, aki mindig mások érdekeit tartotta szem előtt. Lehet, hogy a természeted gyilkossá vált, de neked nem kellett volna azzá válnod. Küzdhetnél volna. Önmagadért. De most.. Teljes mértékben elveszítetted. – Nem az a lány, akit régebben átöleltem, ha valami gondja volt.. Már mosolya sem ugyanolyan. Semmi nincs vele kapcsolatban, ami boldog emlékeket idézne fel bennem. Egyetlen egy erős érzésem van. Az pedig nem más, mint az undor. Számíthattam volna erre a reakcióra és igazából számítottam is, de annyira nem gyűlöltem, hogy ártsak neki. Soha nem tudnék kezet emelni egy nőre. Még Kendra-ra sem vagyok biztos, hogy képes lennék pedig ő aztán megérdemelné, hogy valaki egy kicsit helyre tegye már. Az, amit művelt.. Egyszerűen felháborító. Nem érzi hol van a határ. Vagy, ha érzi is egyszerűen átlépi és később letagadja.. Vagy tudjam is én. A lényeg, hogy körül vagyok véve haragos, dühös, temperamentumos nőkkel.
Elég komolyan éreztem, ahogy szorítja a csuklómat, de próbáltam kizárni a fájdalmat, amit okoz nekem ezzel. Inkább arra összpontosítottam, hogy mennyire undorodom tőle. Ez volt a legerősebb érzelmem jelen pillanatban ezért volt erre a legkönnyebb ráhangolódni, hogy kiszorítsam elmémből a fájdalomnak még a gondolatát is. – Szívesebben emlékezek a szüleiddel a lányukra, akit elveszítettek, mint itt veled beszélgetek. – Nem tudom, miért mondtam ki, de kimondtam. Nem lehet visszavonni. Talán túlságosan is ráhangolódtam a bennem lévő undorra.
Olyan volt, mintha nem is Sean állna velem szembe, hanem egy vadidegen fickó, a lelkem remeget, és már nem is voltam az a bátor, erős nő, mint akkor. Fenébe is én szerettem őt, ő meg úgy áll előttem, mintha az ő családját mészároltam volna le. A szavai martak belülről, még ha sósavval öntenének le, vagy verbénával az se fájna ennyire. Helyette csak azt vette észre, hogy egyre erősebben szorítom a csuklóját, mert feldühít, amit mond, olyan kedvem lenne felpofozni és az arcába vágni, hogy utálom. De nem tudtam megtenni, helyette csak álltam elengedve őt, mintha nem is hozzám beszélne. Kiszakadt a szívem, apró darabjaira tört. A lelkem sajog, ahogy a szavai visszhangoznak a fejembe. Feléztem az égre és éreztem, ahogy nap melengeti az arcomat. - Rendben. – bólintottam a szavaira és úgy döntöttem, hogy akkor emlékezzen arra, aki voltam, és vessen meg engem. De ha nem öl meg, akkor majd én. Nem élet az élet, ha nem lehetek vele. Bár ez igen nyálasan és szerelmesen hangzik, de nekem ő volt az a férfi az életembe, aki mindenkitől megvédet. Még egy nyamvadt csókot sem váltottunk. Mert miért lépnénk át a határt, miért rontottuk volna el, azt, ami szép volt, ha úgy is tudjuk, hogy megtettük volna az egész tönkre ment volna az évek alatt, vagy a hónapok alatt. Helyes srác, izmos, elbűvölő a féltékenység elrontotta volna az egészet. Mindig volt egy nő körülötte. Én csak az voltam, akivel mindent megbeszélhetett. - Szerettelek Sean, követtelek minden hova akár egy kis pulikutya, akit nem letett lerázni. Most meg egy hülye vámpír vagyok, aki az elején inkább éhen halt volna, de a vámpír ösztönök miatt lemészárolt egy családot. Azzal a tudattal kell, éljek, hogy megöltem egy alig négyéves kislányt. – a könnyein utat törtek maguknak. Hogy gyengülhettem el ennyire? Aztán csak ellöktem magamtól. - Menj a közelemből! – mordultam rá erőteljesen és lesodortam a gyűrűt az ujjamról. Ami egyenlő a halállal, a nap égette a bőröm és éreztem, hogy a húsom bűze, ahogy lassan porrá égek. A fájdalom nem is érdekelt, mert ennél jobban fájt, amit Sean vágott a fejemhez. Térdre rogyva kereste a gyűrűmet, mert a fák közé menekülök, akkor estig ki se jöhetek, addig meg bárki megtalálhatja és elviheti. [center]
Annyi minden történt olyan rövid idő alatt, hogy kezdtem benne kételkedni, ez a hely nekem való e. A legidősebb nővérem itt nyugodt, ebben a földben, de még csak azt sem tudtam, hogy miért ölték meg. Persze egyértelmű volt, az ereje nagy volt, és a boszorkányokat minden kor megvetette, de még így is nehezen fogadtam be. Anyám pedig egyenesen meggyűlöltem, holott egész életemben igyekeztem ezt legyűrni. Megtűrtem magam mellett, segítettem neki, pedig tőle mindig csak azt kaptam, hogy erős vagyok, de inkább a nagynénémre hasonlítok, mintsem rá, hogy egyszerűen nem érti, mivel érdemelte ki a viselkedésem. Pedig pontosan tudta. Miatta lettem az, ami, és nehezen nyeltem le, hogy olyan döntéseket hozott életem során, amit nem neki kellett volna meghoznia. Akárcsak a Killian-hez fűződő viszonyom sem tartozott éppen rá. De minden bizonnyal jónak látta, ha ebben is keresztbe tehet, mert ő soha nem lehetett igazán boldog. Ki kellett szellőztetnem a fejem, hát felkerestem először a nővérem sírját, és egy csokor fehér rózsát helyeztem a kissé megdőlt sírkő elé. Nem emlékeztem, hogy valaha volt olyan testvérem, aki szeretett volna, de ő volt az egyetlen, aki legalább nem vetett meg, amiért segítettem, s anyám mellett álltam, mikor mindenki elfordult tőle. Aztán utam folytatván, egyszerűen csak sétálni akartam, kiabálni, és hagyni, hogy kiszabaduljon minden bennem dúló kétely, harag és elveszettség. Nem tudtam, hogy minek örülnék jobban. Ha nem lennének érzelmeim, s így bolyonganék a világban, vagy az, ahogy itt és most kétségek és harag között próbálom megtalálni azt, aki voltam, aki megtört volt ugyan, de erős is. Az egyik dombocska tetejére érve, végignyúltam a puha füvön, noha nem volt meleg és a Nap utolsó sugarai is eltűntek az égről. A csillagok szépen sorban beterítették az eget, és sötétségbe burkolózott minden. Engem ez még sem zavart. Behunytam szemem, mély levegőket vettem, és a gondolataimba merültem. Annyi ideje éltem már, és olyan kevés nyugodt percet adott az ég, hogy valósággal kiléptem a bőrömből és átléptem a múltam, az emlékeim birodalmába. Csak okokat kerestem arra, hogy mit tehettem, ami ennyire eltaszított anyámtól, ami miatt próbálhattam volna újra szeretni az emlékét is. De nem találtam. Egy napja úgy szédültem haza, hogy az erőm szinte elhagyott, amiért két elveszett lelket is visszahoztam a túlvilágról. Most pedig ahhoz sincs kedvem, hogy a földre tett két gyertyát a puszta gondolatommal meggyújtsam. Inkább előhúzok a táskából egy tasak vért, és felülve, magam elé meredve inni kezdem a tartalmát. Ezt köszönhettem az anyámnak. Élettelennek lenni, de élőnek tűnni, valami kevert fajba tartozni, mint egy kísérleti nyúl. Ki változtatott át? Állítólag csak a tartozását törlesztette azzal, hogy vérét adta anyámnak. Én ebben is kételkedtem. Mindenben kételkedtem és semmiben egyszerre. Valószerűtlen volt elhinnem, hogy boldog lehetek valaha, és hiú ábrándot kergettem azzal, hogy elhittem, megtalálhatom a módját annak, hogy legalább más életét, olyanét, akit igazán szerettem, újra normálissá tegyem. Egy boszorkány erő nélkül vámpírként szinte haldoklik. Lassan emészt fel a gondolat, hiába harcolok ellene. A tasakot a magasba emelem, és meggyötört hangon, magam elé bámulva ejtem ki a szavakat a számon. -Ha még a túlvilág nem okozta a veszted drága anyám, teszek róla, hogy ne nyugodj meg soha. Harcolni fogok, még ha te soha nem is akartad, hogy boldog legyek. De tudod mit? Többé nem érdekel, hogy mit akarsz. Évszázadokig hitegettem magam, hogy nekem akartál jót, de rájöttem, hogy azt is elfelejtetted, hogy a gyereket vagyok, a lányod és nem egy kísérleti nyúl.-hangom dühös, ami testem is átjárja és a nyugalom, amit igyekeztem magamévá tenni, megszűnik, semmivé lesz. A gyertyák lángja felvillan, és érzem, hogy valaki figyel. Nem használtam az erőm, még mindig úgy éreztem, hogy elhagyott, és reménykedtem, hogy nem anyám szelleme akar megbosszulni valamit. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy még több dolog legyen, ami kísértse az életem. Azt viszont tisztán éreztem, hogy nem vagyok egyedül és valami azt súgta, hogy olyanba botlottam, akit nem akartam volna látni. Meg se rezzentem, tekintetem viszont ide-oda cikázott a sötétben. Nem féltem, de nem szerettem az ilyen játékokat.
Ötletem sincs túlságosan, hogy mi sodorhatta őt ebbe a városba, de talán van egy sejtésem… A fiú, akibe fülig szerelmes volt, akinek végig kellett néznie a szenvedését több mint két évszázadon keresztül. Nekem is van szívem, nehéz elhinni de mégis van. Nem egyszer gondolkoztam el azon, hogy megkeresem őket és feloldom az igét amit a fiúra raktam, de mindvégig csak az járt a fejemben, hogy el kell őket távolítanom egymástól. Mivel csak távolról kaptam az információkat, így nem tudtam, hogy mennyire változott meg ősrégi szerelmem lánya. Azt tartottam a legjobbnak, ha távol tartom tőle Killiant, de végül a szerelmük győzedelmeskedett… Egy ideig legalábbis… Úgy gondoltam, hogy ez lesz a legjobb mindkettejük számára, de végül úgy tűnt a sors nagy könyvében nem ez volt megírva. Mikor újra találkoztak akkor már úgy éreztem, hogy meg kell őket, vagy legalábbis az egyiküket látogatnom. Elég volt hallani amit az informátoraim mondtak nekem, hogy a gyötrődés a legfőbb „téma” náluk. Elég szenvedést, gyötrődést hoztam már sok ember fejére, néhányra szánt szándékkal, néhányra a szükség vett rá, néhány ember pedig nem is érdemelte volna meg. Mia a második és a harmadik csoportba tartozott. Olyan döntéseket hoztam meg a háta mögött, amiket nem lett volna szabad, a vámpírrá válásával meg egyfajta lavinát indítottam el a gyötrődés felé vezető úton. Néhány napja csak, hogy itt járok ebben a városban, mégsem láttam egy pillanatra sem őt, sem a fiút. Tudtam, hogy itt vannak, de bővebb információval nekem sem tudtak szolgálni. Meg azért sem igazán láthattam őket, mert általában a sötétségben szeretek sétálgatni, akkor tiszta a fejem, a kellemes szellő átjárja a testemet, a város pedig nyugodt és csendes. Bár mint szinte minden, a csend is egy elég tág fogalom, kinek mit jelent a csend… Épp sétáltam az utcákat, mikor a temető előtt egy rég nem hallott, ismerős hangra lettem figyelmes. Nem volt nehéz kihallanom amit mondott, lévén vámpír vagyok, a hallásom felülmúlja bármilyen emberét. Megéreztem egy-két cseppet a fejem fölött, majd a tenyeremet felemeltem, és néhány pillanatig az egyre sűrűsödő esőt néztem amint a tenyeremre hullik a sok esőcsepp. Aztán beléptem a temetőbe, és elkezdtem a hang forrása felé sétálni. Az eső ekkorra már olyasmi volt, mintha dézsából öntötték volna, és villámlások sora terítette be fölöttünk az eget is. Egyik pillanatról a másikra. Mintha annyira zavarna engem ez az idő, sőt… Kifejezetten szeretem. Annyit láttam csak, hogy Mia körbe-körbe nézeget, de engem nem igazán vett észre. Néhány lépésre tőle megálltam, és megszólaltam. - Tudod, egykor én is azt hittem, hogy csak jót akar neked, mert a meggyőzőképessége jó volt, az ember meg csak utána jött rá, hogy amit tett az közel sem volt helyes, vagy tisztességes. Ch... Apádról meg ne is beszéljünk akkor...
Sok dolog megfordult a fejemben. Egyik sem volt kellemes és egyik sem volt olyan élmény az életemben, amit szívesen megismételtem volna valaha a jövőben. A felhők viszont épp úgy gyűltek felettem, ahogy szívemben és elmémben, elsötétítve mindent, amit normál esetben nem hagytam, hogy megtörténjen. Most mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok képes figyelmen kívül hagyni azokat a mozzanatokat, amiket életemben nem feltétlenül magamnak köszönhettem. Tudtam, éreztem, hogy valaki vagy valami figyel, s ahogy a hang megszólalt mögöttem, úgy pattantam fel, és a gyertyák lángja a sűrű esőben megszűnt égni. Egyszerre rázott ki a hideg, és rémített meg a férfi jelenléte. A férfi, akit próbálhattam volna a mostohaapámnak hívni, de most mást se éreztem iránta, csak gyűlöletet. -Az anyám tébolyát te csak tovább rontottad Sebastian.-közlöm vele, ahogy összeszedem magam, hangom jeges, állkapcsom megfeszül, a vértasak pedig a összegyűrődik kezemben, ahogy ökölbe szoruló ujjaimmal próbálom magam lehiggasztani. Az esőcsepp végigsiklik arcomon, átjárja ruhám, és gyűlölöm a világot, hogy épp így és épp most szúr velem ki. Megint. -Az apámat pedig nincs jogod becsmérelni. Éppen annyira tehet róla, hogy mivé lettem, mint amennyire bárki más, de nem te és az anyám. Évtizedekig próbáltam rájönni arra, hogy minek köszönhettem, annak a szenvedését kell végignéznem, akit szeretek. Azt hittem, én vagyok a hibás. Erre megjelenik a nagynéném, tudod, aki hozzám hasonlóan megvet és gyűlöl, és kiderül, hogy te vagy az, aki romba döntötte az életem. Hát bocsáss meg, hogy nem pont veled akarom megvitatni, hogy mekkora szánalom egy családom van, már ha ezt az őrületet családnak lehetett nevezni.-fortyogom, az égen pedig villám cikázik keresztül, és nem tudom eldönteni, hogy ezt én okoztam e vagy a természet csúf fintora az egybeesés. Eszembe jutott a nap, mikor megismertem, és rájöttem, már akkor a rossz érzés gyűlölet volt. De magam sem tudtam, hogy miért éreztem ezt. Soha nem volt apám helyett apám, és a helyett, hogy anyám önkényes uralmának felettem véget vetett volna, még adta alá a lovat és nézte, ahogy a saját lánya életét dönti romba egy anya. -Mit keresel hát itt? Még jobban romba akarod dönteni a mostohalányod életét, mert akkor ne merj a közelembe jönni. Nem vagyok gyenge láncszem, többé már nem.-köpöm a szavakat, gyűlölettel teli hangom pedig inkább arról árulkodik, hogy mennyire megvetem, mintsem arról, hogy örülök, újra láthatom. Csak tudnám, hogy anyám mit evett rajta annyira, a nyilvánvaló külsőségeken kívül. És ha magának hagyta, hogy beleszeressen valakibe, nekem miért nem adta meg ezt az örömöt? A boldog és gondtalan élet örömét?
Az apját nem akartam volna belekeverni ebbe. Csak kicsúszott a számon. Talán az lett volna a legjobb, hogyha tudatlanságban él, abban a hitben, hogy egyedül talán az apja volt az egyetlen JÓ a családjában, rajta kívül. A hangjában éreztem a gyűlöletet, a megvetést, és talán kicsit a bánatot is. Az előbbi kettő magától értetődik, hogy miért nem szívlel engem, az utóbbi meg csak apró feltételezés. Bánat, mert most került szembe azzal az emberrel, aki régóta gyötri már az ő, és a szerelmének életét, aki egyike volt azoknak az embereknek, akik döntést hoztak a feje fölött, miközben semmi joguk nem lett volna hozzá. - Apád egy részeges idióta volt Mia. Nem szépítek, szeretett titeket valóban, de akkor sem volt több egy semmirekellő alaknál. Mielőtt megszólalnál, igen, én is az vagyok, talán még annál is rosszabb mint az apád. Emlékezz csak vissza az azelőtti estére, mielőtt meghalt. Mondta, hogy elmegy kártyázni egyet, de mikor kifogyott a tétből, az összes pénzét elbukta akkor részeges módon nem maradt más számára, minthogy a saját családját feltegye. És el is vesztette. Ezért nekem is lépnem kellett, és nem is bántam meg mindazt amit vele tettem. - Mondtam neki, a hangom egy pillanatra sem remegett meg, bolond lenne ha azt hinné, hogy hazudok. Az ilyen egyébként sem túlságosan vicc kérdése, még nekem sincs ilyen beteg humorom. Egyre hevesebbek lettek fölöttünk a villámok, majdhogynem már azt vártam, hogy belém csapjanak, mert ha ezt a sok egymást követőt nem Mia kelti a szavaim hallatán, akkor én egy háromfülű nyúl vagyok… Következő mondatain egy aprót nevettem, miközben a földet szemléltem, majd felpillantottam rá. - Ismerem a nagynénéd, de őszintén, hogy mennyire utál engem, az nem tud izgatni. Tettem amit úgy véltem helyes, ami nem fog megrontani egy másik embert sem. - Nem mintha sok helyet adtam volna válasznak, csak kíváncsi voltam a reakciójára. Valószínűleg sejtelme sem volt róla, hogy miről beszélek, de nem is hagytam neki lehetőséget megkérdezni, folytattam. - Láttam mikor a fivéredet megölted. Ahogy megölted. Én sem tettem volna másképpen, épp ezért sem voltam benne biztos, hogy nem válsz olyanná mint jómagam. Killiant távol akartam tartani tőled, hogyha isten óvjon olyan leszel mint én, akkor ne változtass át mást is olyanná. Egyre inkább kételkedtem abban, hogy bármi ilyenbe is belerángatnád őt, mikor kétszáz évig kitartottál mellette. De mire változtatni akartam a dolgokon akkorra már elhagytad őt. De, idő múltával újra egymásra találtatok. És ugyanazért jöttem, mint akkor jöttem volna. Változtatni a dolgokon… -
Tudtam, hogy igaza van, de apámról alkotott képem nem fogom a szavai hallatán megváltoztatni. Ő volt az egyetlen, aki józan állapotában legalább szeretett. Engem, anyám és minden gyermekét, s bár egy részeges barom volt, amilyenné a férfiak nagy része vált abban az időben is, valamiért nem tudtam rá haragudni. -Próbálkozz csak, nem hat meg. Az apám volt, neked fogalmad sincs róla, hogy hogy nevelt, mikor még az anyám nem vitte sírba. És amíg te nem kerültél a képbe.-állok ki apám jó híre mellett, noha őt is gyűlölhettem volna, amiért így viselkedett velem, velünk. Mégis, ha őt is gyűlöltem volna, a családom két személyre korlátozódott volna, a nagynénémre és a férfira, akit még mindig szerettem. Ezért nem is gondoltam olyasmire, hogy gyűlölet, iránta képtelem voltam ezt érezni. Nem inkább a felé, aki itt állt velem szemben. -Követett el hibákat, végzetes hibákat, ahogy mindenki az életében. De ő legalább nem akarta, hogy boldogtalan legyek egész életemben.-dühtől izzó szemekkel mérem végig, vizes hajam, arcom két oldalára tapad, és érzem, ahogy testemben az energia a dühből táplálkozva fortyogni kezd, kitörni készül, s örülök, hogy a villámok figyelmeztetnek arra, kontrolláljam magam. -Pedig izgathatna, ha már megrontotta. A te kezed által esett szét minden, amit felépítettem, amit felépítettünk.-érzem, ahogy ökölbe szorult kezem megremeg, s szinte előrelendülne, hogy jól képen törölje, de az önuralom legyőz és újabb villám cikázik fejünk felett. Egy felem azt kívánja, bárcsak rémálom lenne ez is, de nem az, és ezzel tökéletesen tisztában is vagyok. Örömére vagy bánatára, de rám talált, és addig nem tágítok, míg vissza nem adja, amit elvett tőlem. -Megöltem, mert meg akart ölni. Az életem védtem, és soha nem tagadtam, hogy nem élveztem, ahogy lehervad az arcáról a mosoly.-ismerem el, szememben sötétség csillan meg, ahogy az emlék élesen hatol tudatomba, ahogy a tulajdon testvérem vére kezemhez tapad. De nem érdekelt. A legkevésbé sem bántam meg, amit tettem. És elismerem, egy testben ragadt ördög voltam akkoriban, de erősebb volt a saját magam életének a védelmezése, mintsem hagyjam magam hátba támadni és a föld alatt végezni. -Az életem felett döntöttél és az övé felett, amihez még annyi jogod sem volt. Az anyám teher volt mindenkinek, de nem gondoltam, hogy jobban gyűlölhetlek annál, mint mikor a családom tagjai közé kerültél. Mégis, elérted. Egy szavad sem hiszem, míg nem látom, és ha hazudnál is találnék rá módot, hogy megtedd, amit most mondtál.-lépek hozzá közelebb, szemem tekintetébe vésem, és az sem érdekel, ha nyakam töri, nem hátrálok.-Tönkretettél, tönkretetted az életem, a szerelmem. A minimum, hogy nem fordítasz újra hátat az emberségednek.-de rá kell jönnöm, hogy úgy vádaskodok, hogy ezt én is megtettem. Hátat fordítottam, kikapcsoltam majd egy évszázadra, és mindenkinek kitörtem a nyakát, aki a puszta közelembe akart kerülni. Szánalmas, de nem szánni való cselekedet volt ez tőlem, amit soha nem bocsájtok meg magamnak. Ez az én keresztem volt, és viseltem is. De miatta kellett viselnem.
- Tudom, hogy hogyan nevelt, a te születésed előtt érkeztem meg hozzátok néhány hónappal. Én azt mondom, hogy apaként nem volt rossz, sőt, de emberként annál inkább…- Talán az elején így kellett volna fogalmaznom. Próbálok eztán kicsit érthetőbben fogalmazni, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Bár ha el is mondom, akkor is ki tudja forgatni a szavaimat, elvégre utál engem, és ezen nincs mit szépíteni. Meg is van rá minden oka, elvégre én tettem az életét, az életüket szörnyűvé, akármennyire is csak megvédeni akartam őket. Rendben, talán kicsit túlzás volt, hogy 200 évig hagytam őket egymás mellett szenvedni, de az évek csak úgy röpültek fölöttem, mert én sem tétlenkedtem azokban az időkben. - És én is szeretném befoltozni a repedéseket. - Nem azért, mert én akarok lenni a „nagy hős”, épp ellenkezőleg. Elég rosszat tettem már velük, ideje, hogy valamit értük is tegyek. Noha azt gondoltam, hogy azzal sem ártok nekik, ha egymástól távol akarom tartani őket, de épp ez volt a legnagyobb hiba amit elkövethettem életemben. Mindenki megérdemli, hogy szeressék, és viszont szerethessen valakit, kivéve én. Bár elég idős vagyok, sosem tapasztaltam különösebben olyan szerelmet, mint amit ők ketten éreznek egymás iránt. De amiket tettem, amiért tettem, azok miatt nem is csodálkoznék, ha erre sosem kerülne sor... Már kezdtem a beszélgetésbe beleunni, úgy sem fogja egy szavamat sem elhinni. Legalábbis most még nem. Talán, ha hazamegy és elgondolkozik ezeken, akkor már talán. Tudja milyen vagyok, látta, halotta, és idővel rá kell jönnie neki is, hogy őt sem választotta el sok attól az élettől ami nekem van. Mire az emberség szóba került azt már én sem hagytam szó nélkül, mert ez azért visszafelé is igaz volt. - Épp attól féltem, hogy olyan leszel, mint amiket az elmúlt egy évszázadban tettél! Bemagyarázhatod magadnak, hogy mind az én hibám, de talán magadba kéne nézned, és elgondolkoznod azokon miket tettél. Én megtettem, minden egyes rossz döntésemet, cselekedetemet átgondoltam, és azokat próbálom rendbe hozni! - Kicsit fennhangon mondtam el mindezeket, aztán vettem egy mély levegőt, és kifújtam. - Próbálom rendbe hozni a dolgokat amiket tettem, és rájöttem, hogy az egyetlen személy aki visszafog téged attól, hogy olyanná válj mint én, az Killian. - Sóhajtottam még egyet a mondandóm végére elérve…
Egyszerűen képtelen volta bevenni a gyomrom, amit mond, még ha igaza is volt. Minden porcikám ellenszenvet, dühöt és haragot táplált ellene, így különösebben az sem érdekelt volna, ha egyből a lényegre tér, és esetleg visszacsinálja, amit tönkretett. -Mindig is tudtál időzíteni.-mormogom magamban, és jobbnak látom, ha nem fortyogok annyira és inkább szavakba öntöm a gondolataim, mert félek, olyat tennék, amiből én jövök ki vesztesként. Tudom, hogy idősebb és ezzel együtt tapasztaltabb is, ez mégsem állít meg semmiben, sőt. Szerettem a kihívásokat, és jó ideje már annak, hogy nem fordítok hátat a problémáimnak. Feladtam a harcot a múltammal, és meg tanultam élni a keresztjeimmel, amit viselnem kellett minden nap. -Megnyugtató, hogy legalább ennyi van benned.- fonom össze kezeim mellkasom előtt. Soha nem értettem, hogy mégis mire volt jó ez az egész, hogy neki és az anyámnak ebben az egészben mi volt az öröme. De bármi is volt, nagyon reméltem, hogy a rémálomnak most vége szakad, és végre a normális kerékvágás szerint fog alakulni az életem. Ha nem, találok rá módot, hogy meggyőzzem. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, a baj azzal volt, hogy ő az enyémet tökéletesen ismerte, ahogy szinte minden mozdulatomat is. Hiába változtam meg az évtizedek és századok alatt, a vérmérsékletem nem az anyámnak, inkább az apámnak köszönhettem, ahogy a döntéseim súlyát mértem fel, akárcsak Ő. De nem haragudhattam a világra, csak emberekre, így olyanokra, mint Sebastian vagy az anyám. Hinni akartam neki, mégsem sikerült minden porcikám meggyőzni arról, hogy ennyire megváltozhat valakinek a véleménye, és ilyen gyorsan. Mondjuk erre is kétszáz évet kellett várnom. Nem meglepő hát, hogy elegem lett mindenből, aminek köze volt hozzá vagy az anyámhoz, sőt a családomhoz. Tudtam, hogy mit tettem, hiába hánytorgatta fel, de könnyebb volt támadni, mint beismerni, részben igaza volt neki is. -Elgondolkodtam. Volt rá időm. Nem sajnálom, hogy ezt is átéltem. Igazad van, meggondolatlan döntéseim nekem is voltak, de hiába próbálkozol, nem fogok megint megtörni a nyomás alatt. Rendbe hozni? Akiket megöltem, meghaltak, ahogy döntöttem, döntöttem. Nincs mivel elszámolnom, inkább visszahozok olyanokat a halálból, akik meg is érdemlik, mintsem vezekeljek olyanoknak a haláláért, akiknek áldás volt és megváltás a vég.-mondom olyan könnyedén, mintha nem az élet körforgásáról és a vámpír létem hátulütőiről beszélnék. De mit szégyenkezzek érte, megváltoztatni nem tudom azt, amit érzéketlen létemben tettem. Nem én voltam az egyetlen, aki kikapcsolt, sőt. Bennem legalább volt annyi, hogy visszakapcsoljak, és nem harcoltam ellene. -Igazad van. Mindig is ő volt az aki segíteni akart, önzetlenül, mégis meggyűlölt és most érte is harcolhatok. Jó lecke volt az élettől, de elég volt. Boldog akarok lenni, és ha tényleg segítesz, törleszted minden adósságod felém, és bár nem ígérem, hogy az ellenszenved elveszted, de legalább nem kell az utolsó napjaidban annyi bűnért vezekelni.-a vihar csendesedni látszik, ahogy szavaim is elhalkulnak, és megremeg a hangom. Valami megváltozik bennem szavai hallatára. Valamiért bízni kezdek a jövőmben, a jövőnkben, amit elvesztettem két évszázada. -Itt a könyv, ennyire jutottunk a nagynénémmel.-nyújtom át neki az igés könyvet, utolsó lapjánál kinyitva, ahol az anyám medálja a lapba égve felfedett előttem már pár sort. Nem tudtam, hogy szüksége lesz e rá, vagy sem, de egy próbát ez is megért, ahogy a bizalom is, amit táplálni kezdtem irányába.
Nem tudom, mi lenne a helyes, hogyan kéne éreznem ennyi idő után, mikor szemben állok azzal a személlyel, akinek lényegében az életét tönkretettem. Bűntudat, lelkiismeret-furdalás? Esetleg csak szimplán szarul kéne éreznem magam az egész miatt? Nem tudom, de az őszintét megvallva… nem is érzek semmi különösebbet. Ugyanazt, mint mikor utoljára láttam, se nem gyűlölet, semmi megvetés, és egyéb ehhez kapcsolódó dolgok. Persze, ugyanúgy szerettem őt, mint egy jó barát a másikat, vagy mint apa lányát, mert akármennyi dolgot tettem is, ott voltam mellettük, háttérből intézve pedig próbáltam megvédeni is őket. De nem fogom lerombolni a rólam alkotott illúzióját. Én úgy sem tudnám. Neki kell megismernie azt a Sebastian-t, akinek születtem sok-sok évvel ezelőtt. Azt a Sebastian-t aki az álarcát, amivel azt hitte csak segít másoknak, igazából rontott, leveszi. A döntés szabadságát megadom neki, nem kérem, hogy bízzon meg bennem, nem kérem, hogy szeressen, egyedül csak jóvá akarom tenni a múltban elkövetett hibáimat. Viszont ehhez rá kellett jönnöm, hogy ez a képletes álarc az ami minden rosszat okozott a családja életében. - Leveszem róla az igét, és beszélek is vele. Elmondom ami történt, hogy nem rád kell haragudnia, nem te okoztad az ő „vesztét”, csak segíteni akartál a kilátástalan jövőtökön. Nem azért jöttem, hogy az ellenszenved felém elvesszen, vagy hogy akár meg is bízz bennem teljes mértékben. Sokkal inkább azért, mert jóvá akarom tenni, amiket veled…khm…. VELETEK tettem. Ha Killian-nak vagy neked az fog kelleni mindahhoz, hogy nyugodtan, boldogan éljetek, el fogok menni egy adott szó nélkül, és az életetekbe sosem láttok többet. A szavamat adom erre… Ismersz engem, ismered a lényemet, de azt is tudod, hogy eddig egy adott szavamat sem szegtem meg… - Fejeztem be a mondandómat végül. Nem tagadom, kicsit hosszabbra nyúlt mint terveztem, de nem csak ez a monológom, sokkal inkább az egész este. Bár kicsit naiv voltam, hogy azt hittem, ezt 10 perc alatt le fogjuk tudni. Túl sok seb szakadt fel az újra feltűnésemmel, amik látszólag egyre inkább kezdenek újra összeforrni. A könyvet a kezembe vettem, egy darabig csak csendben néztem, sóhajtottam egyet, aztán visszaadtam neki. - Erre nem lesz szükség. Túlságosan is sokat rágtam magam ezen az igén, hogy el tudnám felejteni… -
Gyűlölni akartam, de tudtam, hogy a családtagjaim közé kellene, hogy tartozzon, így csak egy részem táplált ellene olyan dolgokat, amiből féltem, nem sok jó fog kisülni. Nem tudtam, hogy anyám mit látott meg benne, hogy miért bízott meg benne annyira, bárhová követte volna, de a közös ugyan az volt mind a kettőnk életébe. Valakibe beleszerettünk, még ha nem is a megfelelő emberbe, noha az én életem sokkal jobban kisiklott, mint, ahogy azt valaha is képzelhettem volna. Erőt veszek magamon, szaván fogom és reménykedek. Ennyit tehetek, még ennyi év után is. Ha tönkre akart tenni, vagy nem akar az élők sorában látni, már megölhetett volna, s könnyűszerrel megteheti a jövőben is. Most ezt mégis próbáltam nem lehetséges opcióként látni és csak a jóra törekedni, a jót meglátni. -A családom tagja vagy, annyival tartozom anyám emlékének is, hogy megpróbáljak bízni benned és a szavadban. Ahogy azért sem akarlak gyűlölni, amiért az aurádban még mindig látok valami reményt arra, hogy legalább a tulajdon lényegében szeretteiddel törődj.-mondom bizakodó hangon, és igyekszem ezt minden gondolatomba, döntésembe és mondatomba belevinni, és így érezni. Mást úgy sem tehetek, és csak tőle függ, hogy mennyire leszek boldog, vagy mennyire leszek magányos a saját életemben. És mivel nem most ismertem meg, egy részem mindig is tudta, hogy hálásnak is kellene lennem, amiért életben hagyott, és amiért segített anyámnak, mikor apám meggondolatlan döntések hadával sodorta veszélybe a családját. Átadom neki a családi könyvet, s ahogy kijelenti, hogy erre nincs szüksége, felvonom a szemöldököm. -Igazad van, elnézést, neked már nincs szükséged ilyemikre.-mondom, hangom kissé gúnyos, és cseppet sem ironizáló annyira, hogy sértő legyen, épp csak a megfelelő mértékben. -Ha erre nincs szükséged, mégis mi kell? Gondolom a vérünk, elsősorban legalábbis. Esetleg megölsz egy fekete macskát is, vagy egyéb áldozatra van szükséged? Bármit megkeresek és megadok, csak csináld.-jelentem ki, arcomon egy pillanatra megjelenik egy mosoly, ahogy szinte felajánlom minden képességem. Pedig az elmúlt napok eseményei után az erőm még a kelleténél is gyengébben mozog bennem, már-már erőtlennek tűnök, hiába próbálok mindenhonnan erőt meríteni, képtelen vagyok.
Szeretném jóvá tenni a múlt hibáit, mert habár ami történt azt nem lehet megmásítani, de a jövőt mi alakítjuk a legtöbb esetben. Miával meg Killiannel pedig elég sok dolgot tettem, amikhez jogom sem lett volna, én mégis önös érdekekből megtettem. De rá kellett jönnöm, hogy nem mindenki olyan mint én, ezért is gondoltam meg magam… elég hosszú idő után, hogy feloldom az igét, mikor megtudtam, hogy elkezdett megint embereket ölni. Hamar sikerült is megtalálnom az összefüggést, hogy őt Killian védte meg ettől az egésztől. Az emberek általában alkoholba fojtják bánataikat, ő neki viszont ez az emberek megölését jelentette. Ez is mind az én hibám volt, mert a kezdetektől kezdve nem kellett volna, hogy rátegyem az igét a fiúra, de megtettem, és mint mondtam, ezen változtatni már sajnos nem tudok… - Köszönöm a szavakat, habár kicsit fura ezt tőled hallani, főleg, hogy tudom egy részed sosem fogja nekem megbocsátani amit tettem. Amit meg is értek, egy magamfajta nem igazán érdemel megbocsátást, se nem megbékélést. Ezért is lesz valószínűleg halálom után az, hogy szellemként fogom járni a világot, de a túlvilágra át nem mehetek. - Ráztam meg a fejemet a gondolatra mosolyogva, de valójában igazat mondtam, vagy legalábbis elmondtam az én nézőpontomat. Amit mondott azokat meg akármennyire is elhittem, valami kétely mégis volt bennem, hogy mekkora erő kell neki, hogy ne öljön meg itt és most, ezen a helyen. Ideális hely lenne a temetésemnek, annyi biztos. - Csak vér, abból is egyedül Killiané és két erős boszorkány. - Mondtam neki egyenesen az egészet, de viszont hamar újra megszólaltam, mert látszott rajta, hogy az erejének használatába lényegében belehalna… - De ajánlom, hogy pihenj egy-két napot, mert ennél a feloldásnál minden erődre szükséged lesz, és most nem túlzok. Ennyi ideig is kibírtátok ezt, ha nehezen is, de kibírtátok, most viszont csak arra kell gondolnotok hogy a célegyenesben vagytok, viszont oda is elérni időbe telik. -
Valamiért mégsem tudtam hibáztatni. Meghoztam egy döntést, ahogy ő is, én próbáltam vele élni, felfogni, hogy amit tettem, visszafordíthatatlan és mellé még szörnyű is. Visszagondolva, nem mondanám, hogy helyes cselekedetek hadából állt a életem, de soha nem gondoltam, hogy valaha ilyesmit fogok tenni azokkal, akik a közelembe kerülnek. Kikapcsoltam az érzéseim, majd vissza, és rá kellett jönnöm, hogy hiába próbálok mindent jó vagy rossz oldal szerint felosztani, sok dolog csak nézőpont kérdése, és a legkevésbé sem felosztható így. Ellenségemnek tekinthettem volna, de be kellet látnom ebben az esetben is, hogy amit tett, nem maga miatt tette, hanem miattam, és bármennyire nehezen viseltem a gondolatát annak, hogy ő a családom része, mégis az volt. Még ha nem is én választottam azzá. -Ha így lenne, kérlek ne azzal pazarold az időd, hogy a frászt hozod rám.-mosolyodom el, beszélgetés alatt először, és örömmel veszem, hogy beismeri ő is, bármennyire akarok jó indulatú lenni, nehezen felejtek, s talán soha nem is fogok. Viseljük a keresztjeink, de ha nem muszáj a másikban nem kell még több ellenségre találnunk. -Értem.-nyugtázom, de még mindig próbálom visszafojtani magamban a kényszert, hogy ne próbáljak meg erőt használni semmiféle varázsláshoz, ami kissé nehezemre esik. Boszorkány voltam, szerettem tudni, hogy van valami erőfölényem a helyzetekben, amikbe kerültem, most mégsem éreztem ezt. Eddig is gyengébb voltam hozzá képest, és ezzel csak még védtelenebb lettem. Igyekeztem nem erre gondolni, de nem igen sikerült. -Az elmúlt napokban két barátomnak segítettem. Az egyiket visszahoztam a halálból, a másikat csak kisegítettem, de igazad van. Nem éppen vagyok a legjobb állapotomban.--mondom ki hangosan azt, ami mindeddig csak arcomra ülhetett ki, és ereimben, testemben érezhettem. Kellemetlen igazság volt, de nem elhanyagolható tény. -Két erős boszorkány tehát lehetnék én és a nagynéném, vagy esetleg valaki olyanra lenne szükségünk, aki nem a családunk tagja?-érdeklődöm, arcát fürkészve. Felrémlik egy emlékfoszlány, arról, mikor még másnak tűnt. Mintha kissé megtört volna, vagy legalábbis belefáradt valamibe. -Tudod, anyám soha sem mesélte, hogy hogy ismert meg. Mármint azt a részét, hogy mivel érted el, hogy beléd szeressen.-csúszik ki számon a gondolatom, szenvtelenül, aminek hatására megrázom fejem, és elmosolyodom.-Bocsáss meg, tudod milyen vagyok. Ha nem akarsz válaszolni, én nem fogok kérdezősködni.-sietek gyorsan a saját magam megmentésére, hogy minél kevésbé tűnjek tolakodónak, de azt tudhatta rólam, hogy ami érdekel, azt mindenféle teketóriázás nélkül meg akarom tudni, és rákérdezek.
Kezdőlap
szavak száma: 326 
szavak száma: xXx 
|