Fájó szívvel néztem Kedvesem után, és legszívesebben vele mentem volna, de... tudtam, azzal most nem segítek igazán, ha fogom a kezét, és szépen nézek, vigasztalón, együttérzőn... Most az kell, hogy aludjon, és ne gondolkodjon, és jobban legyen... és ebben nagy segítség lesz neki, ha megkapja azt a jó kis teát, amit csinálok neki, és ha óvom az álmát...
Én hülye... ha nem pankrációzok... ez az egész nem lenne... szép esténk lehetett volna... boldogok lennénk... jól lennénk... és ami a legfontosabb, hogy Ő jól lenne... De nem... nincs így, mert én elszúrtam... És nem tudom még hogyan tehetem jóvá, ha... jóvá tudom egyáltalán... De nagyon fogok igyekezni, az egyszer biztos...

(folyt. köv. Konyha)

Engedelmesen felálltam, közben egyik kezemet végig a hátán tartva, mintha hozzánőtt volna a bőréhez. Ezek után vígasztalini próbált, kisebb nagyon sikerrel. Mindenesetre az jól esett, amikor azt mondta, hogy bármi is történjék, végig mellettem lesz.
- Rendben - szólaltam meg egy kisebb szünet után, rögtön amikor megtaláltam a hangomat. Talán az a forró fürdő tényleg jól fog most esni... legalábbis reménykedem benne. - De nem hiszem, hogy sikerülni fog.. - tettem hozzá felsóhajtva, arra célozva, hogy nem fogom tudni megállni, hogy ne gondoljak közben az előbbiekre. Majd nagy nehezen ugyan, de valahogy mégis sikerült elszakadnom Warren nyugtató közelségétől.. legalábbis egy rövid időre. A fürdőszoba fele vettem az irányt, hogy Warren nyugtató közelségét egy kád forró, habos vízre cserélhessem.

/A fürdőszoba/

- Jól van, Kicsim, gyere - bólintottam, amikor beleegyezett a javaslataimba. Finoman fogva a kezét, felkeltem, és felhúztam Őt is a kanapéról. Megcirógattam kicsit az arcát, aztán magamhoz öleltem még kicsit. - Nem lesz semmi baj, átvészeljük ezt is, jó? Segítek neked, mindenben, amiben csak tudok. Ki fogjuk bírni. Bízz bennem, minden erőmmel azon leszek, hogy segíthessek neked, és könnyebbé tudjam tenni - simult arcom az Övéhez, aztán kissé letartva Őt magamtól, néztem a szemeibe. - A konyhában megvárlak, rendben? Nem kell sietned, csak nyugodtan, próbálj lazítani, és nem gondolkodni. Majd gondolkodunk együtt, nem vagy egyedül.
Próbáltam a lehető legbiztosabb pontnak tűnni. Hogy én ki vagyok, az semmi, Ő ezerszer rosszabbul érezheti magát, így nekem kell az erősnek lennem, támaszt nyújtanom, segítenem, biztatnom. Ha én összetörnék, összetörne az egész terv. Nem. Én leszek az erős, a váz, akire támaszkodhat. Segítem Őt minden létező erőmmel, és tudásommal, amivel csak tudom. Mindenáron! Mert Ő az én életem egyetlen értelme, és végtelenül hihetetlen módon szeretem!

Annyira kiakasztott ez az egész szituáció, az elmúlt pár óra történései, hogy nem tudom miért, de képtelen voltam kontrollálni a kezeim remegését. De aztán szépen lassan mégis sikerült rendeznem úgy a szívverésemet, mint véget vetnem a kezeim remegésének... Warren szavai, határozottan állíthatom, hogy az Ő szavai meg érintése, vígasztalása miatt sikerült kissé lecsillapodnom és megnyugodnom. Bár, azt tudom jól, hogy mi akasztot ki ennyire, arról már fogalmam sem volt, hogy mi miatt kezdett el jelentkezni nálam ez a kézremegés. Talán összefüggésbe hozható azzal, hogy alig egy órája sikerült kiváltanom a vérfarkas átkomat..? De remélem semmi komoly nem fog történni ma este velem, mert azt már komolyan nem tudnám elviselni. Ez is sok volt egy éjszakára. Volt egy afféle sanda gyanúm, hogy az életem ettől a pillanattól kezdve gyökeresen meg fog változni! Csak abban reménykedhetek, hogy emiatt nem támadhatnak majd új komfliktusaim a Szerelmemmel. Ígyis eléggé a padló alatt voltam legalább négy méterrel, nem hiányzott, hogy még egy újabb lapát földet is a fejem fölé szórjanak.
Látva, hogy Szerelmem mennyire aggódik, csak még rosszabbul kezdtem el érezni magamat. Javarészt emiatt is próbáltam meg kissé lenyugodni, összeszedni magamat, már amennyire az adott szituációban ez lehetséges volt..
- Jól van - hallattam kissé elhaló hangon egy beleegyező választ, hiszen valóban szükségem volt már egy forró fürdőre. És talán az segít majd bele is nyugodni az elkerülhetetlenbe.. Hiszen minél hamarabb elfogadom a visszafordíthatatlan tényeket, annál hamarabb sikerül majd össze szednem magamat. Legalábbis én így gondolkodtam erről. De lehet, hogy csak szimplán naiv vagyok.. Ennek soha nem lesz vége, és ezt testem minden porcikájában éreztem is. Ez még csak a kezdet volt. Éreztem a változást az ereimben.. mintha a szívem is picit felgyorsult volna, ráadásul ez a gyors gyógyulás is erre a változásra enged következtetni.
- Remélem, hogy jobb lesz - tettem hozzá, mikor arról beszélt, hogy talán reggelre sikerül majd feldolgoznom a dolgokat és így könnyebben is fogom tudni őket kezelni. Hát, két esélyes... de jó lenne..

Láttam hogyan reszket meg újra és újra Katie keze, egyszerre mindkettő, és láttam hogyan remeg meg ettől egész lénye... ahogy Ő maga is észrevette, és az idegesnél is idegesebbé vált tőle... Ez pedig engem is aggasztott, még és még jobban...
- Nem, Kicsim, nem a Tiéd, az enyém. Én tudtam milyen ez a világ, tudtam milyen veszélyei vannak, és nem vigyáztam Rád eléggé. Tudnom kellett volna hogy a bál veszélyes, nem szabadott volna engednem hogy elmenj mellőlem. Hülye voltam, és eltúloztam a helyzetet, pedig Te semmi rosszat nem tettél... én voltam ostoba és féltékeny... - keseregtem, és bőrét cirógatva, simogatva öleltem magamhoz édes arcát. Annyira, de annyira akartam segíteni... és nem tudtam miként tegyem...
Ismét beszélni kezdett, én pedig keserves sóhajjal hallgattam, hogyan akad meg újra és újra a hangja... tudtam, hogy a teljes kiborulás szélén ülhet már egy ideje, és muszáj volt cselekednem ellene...
- Kicsim, meg kell nyugodnod - dörzsölgettem meg kicsit erősebben a hátát, és kissé eltoltam magamtól, hogy alaposabban megnézhessem az arcát. Őszintén megmondva... rémisztő volt... ahogy sápadtan, remegő tagokkal ült ott velem... Kezembe fogtam reszkető kezeit, és simogatni kezdtem lágyan őket. - Figyelj, most az lesz a legjobb, ha veszel egy jó forró fürdőt. Az biztosan segít majd kicsit. Egyéb ruhával nem szolgálhatok, de éjszakára megleszel egy hosszabb ingemben vagy pólómban is, kényelmesebb lesz ha leveszed ezt a ruhát. Addig én csinálok neked egy jó erős nyugtatóteát, és azután szépen lefekszel. Nincs vita, pihenned kell... muszáj megnyugodnod, jó? Kérlek hallgass rám... - kérleltem, s vázoltam a szerintem talán... jó menetrendet... ami talán kicsit segít megnyugtatni. A meleg víz majd ellazítja, a tea pedig segít neki elaludni, főleg ha egy kis altatót is csempészek bele. Szüksége van egy jó mély alvásra... hátha reggel... már jobb lesz... mert félek, ha így folytatja, nagyon hamar egy nagyon csúnya kiborulás fog sikeredni neki... és azt nem akarom... muszáj valahogy elérnem hogy megnyugodjon... Rémes érzés nézni az elgyötört alakját... borzalmas rossz...

Nagyot nyeltem, amikor magyarázkodása hallatán hirtelen magam elé képzeltem egy az ő szavaival éllve, egy teljesen állati ösztönökkel rendelkező farkast... Aki én leszek.. na ne, ezt nekem már túl sok(k)! Nem elég, hogy megöltem egy embert, de még az éjszaka rémének is kell lennem havonta egyszer!!! Bakker, ezt én nem fogok túlélni.. Életem legeslegrosszabb rémálma éppen most vállt valóra.
A kifakadás szélén álltam, hirtelen a kezeim is kissé remegni kezdtek.. és ha Warren nem próbál meg az arcom simogatásával megnyugtatni, én, nem is tudom, mi történt volna, most, ebben a pillanatban velem..
Egy erős, gyors és veszélyes farkas leszek.. Erősebb, mint egy normális állat. Egy természetfeletti erőkkel ellátott farkas... A kezeim ismételten remegni kezdtek.. nem tudom, miért, talán mert már ígyis a kifakadás szélén álltam... és éreztem, hogy Warren megnyugtató ölelése tartott vissza engem a végső robbanástól. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem függött volna tőle.. nem akartam most elszakdni tőle, hiszen ki tudja, mi történne velem akkor, ha Ő most elenged.. ?
- Ez.. ez nem a te hibád.. - suttogtam ismételten a könnyeimmel küszködve. - Én.. ez csak és kizárólag az én hibám.. - szipogtam, mivel nem hagyhattam, hogy ezt is az ő számlájára könyvelje el. Ha voltam eléggé balfék, ahhoz hogy megcsókoljam azt a seggfejt, ami mindennek a kezdetét jelentette.. Ha nem teszem meg, akkor most minden a legnagyobb rendben lenne velem is, hiszen akkor nem rohantam volna ki az erkélyre, és úgy abba a vámpírba sem botlottam volna bele!!! Szóval, mindez csak és kizárólag az én hibám volt!!
- Kö.. köszönöm, hogy.. itt vagy... - próbáltam ismét megköszönni, de nem sikerült teljesen kimondanom, mivel hirtelen akadozva kezdtem el venni a levegőt. A föld kezdett megingani a lábaim alatt.. a talaj beszakadni alattam és minden összeomlani körülöttem.

- Igen... tudom, nem jó kifejezés, de egy teljesen állati ösztönökkel rendelkező farkas ugye... elég rém-szerű - magyaráztam keservesen. Nem akartam megijeszteni, Isten látja lelkemet, nem akartam ezekről beszélni, és ha tehettem volna, mindet eltitkolom. De nem lehet... Tudnia kell mi vár rá, és ezzel rám is. Mert kizárt hogy magára hagyjam ezzel! Nem vagyunk egy faj, de elég hasonlóak vagyunk mégis, négy láb, falkaszellem, egyebek, és biztos vagyok benne, hogy engem nem bántana. Ha mégis megpróbálná... a harapása rám nem halálos, és meg is tudom védeni magam. Nagytestű, erős kutya leszek, nagyobb is mint ami elvileg Ő farkasként lesz, tehát meg tudom védeni magam. Semmiképp nem hagyhatom magára!
Tudtam, hogy amit mondok az sok... és nehéz... felfogni, megérteni. Nekem is az lenne. Nekem könnyű dolgom volt, hisz a saját "átkommal" nőttem fel, kisgyerek korom óta tudom... és gyerekfejjel könnyebb is a "mesék világát" megérteni és megemészteni. Felnőttként ez sokkal nehezebb. Főként egy ilyen éjszaka után, amit mi ma átéltünk...
- Sajnálom... - ráztam a fejem, mikor azt mondta, sok ez neki. Igen... de nem tehetek róla, minél előbb szeretnék túl lenni ezen, mindkettőnk érdekében... - Rendben - bólintottam, és kezem arcát simogatta finoman, megnyugtatólag, közben is, míg beszélt.
- Igen, havonta egyszer. Farkas leszel, mint... egy igazi, csak erősebb, gyorsabb, és veszélyesebb - helyeseltem, de mindezt nagyon nehéz szívvel ismertem el. Katie a legangyalibb lény akit valaha láttam, ismertem, szerettem... és most ez...
Szemeit fürkésztem, mikor elcsendesedett. Nehéz volt kiolvasni, hogy vajon most... emészti, vagy még csak felfogni próbálja? Vajon... beletörődik, vagy harcol még ellene? Vajon... mit érez? Mit gondol? Mi jár abban a szép fejében?
De következő kérdése, és kijelentése bizonyossá tette, hogy felfogta, megértette mi is ez... és a védekezési "kényszer" is beindult, vagyis a szíve harcra akar kelni a benne megtelepedő ösztönlénnyel. Ami jó... Jó, ha én nem rontom el. Bármily fájdalmas is arra gondolni, hogy ezt tegyem Vele, mégis tudtam, ha nem teszem meg, rosszabb lesz. Egy gyilkosság is sok Neki, nem engedhetek még egyet megtörténni...
Fájó szívvel, fogtam kezeim közé arcát,és magamhoz húzva csókoltam meg, majd még inkább vonva magamhoz, öleltem Őt meg.
- Szeretlek - suttogtam bele a fülébe. - Ma éjjel nem vigyáztam Rád, pedig esküt tettem hogy megóvlak ettől a világtól. Az én hibám hogy most ez a helyzet van... Meg kellett volna védenem téged, de nem tettem, mert ostoba voltam... Ez nem fordulhat elő még egyszer - húzódtam el, s fejemet rázva néztem komolyan szemeibe. - Vigyázok Rád! - esküdtem mindennél komolyabban. - Bármit megteszek, hogy megóvjalak attól a lénytől önmagadban - tettem finoman a fél kezem a szívére, utalva a farkasra, aki felébredt benne miattam. - Vigyázok Rád, és Veled leszek mindvégig.

Hirtelen nagyot nyeltem, amikor azt próbálta megmagyarázni, hogy igenis lehetséges, hogy a szüleim vérfakasok legyenek, elvégren nem igazán szokták az ilyesmiket szétkürtőlni a fél világnak.
- Rossz példa, de értem - szóltam közbe, mikor felelevenítette a szakításunk legfőbb okát. Istenem, ha akkor tudtam volna, hogy mi rejtőzik bennem.. soha nem váltam volna el tőle. Nem sikerült volna egyik felemnek sem meggyőznie affelől, hogy szakítanunk kell, mert Ő veszélyes, meg hasonló dolgok, amik anno átfutottak az elmémen.
- Tessék? - irónikusnak szánt szavai hallatán az íriszeim hirtelen úgy kitágultak, mintha az imént drogot szívtam volna. - Havonta egyszer .... az éjszaka... réme? - kérdeztem vissza akadozva, mivel egészben képtelen volna befejezni a mondatot. De még mindig nem tartottam valószínűnek, hogy a szüleim kiváltották volna az átkukat. Csak tudnék róla.. ha havonta egyszer rejtélyes módon lelépnének az éjszaka közepén.. Vagy nem?! Vajon meg merjem ezt kérdezni tőlük, vagy inkább hagyjam a csudába??
De nem volt sok időn gondolkodni, mivel Warren a szavaival újra és újra elérte, hogy lelkileg a padlón legyek.
Most, hogy belegondolok, talán ha soha nem találkozom azzal a vámpírral, most ilyeneken se kellene törnöm a fejemet. Mert, ahogy mondja, leélhettem volna úgy az életemet, hogy nem keveredem bele ezekbe a természetfeletti ügyekbe. Mennyivel jobb lett volna.. de már mindegy, hiszen megtörtént aminek nem kellett volna.
Az alkohol maró érzése kivételesen mintha segített volna rajtam. Persze, Warren biztonságot nyújtó karjai sokkal sokkal többet tettek, az utóbbinál jobb gyógymód nem is létezik számomra. Kezeimmel jó szorosan öleltem magamhoz, közben arcomat a vállába temetve.
Aztán amikor ismét beszélni kezdett, kissé elhúzódtam tőle, hogy láthassam az arckifejezését is. Monológja hallatán én csak pislogtam néhányat.. szent szar, ez nekem túl sok információ egyszerre!
- Héhé.. ez túl sok infó.. nem tudom egyszerre felfogni - szólaltam meg nagy nehezen, miközben Ő a nyakamhoz ért.
- Kezdjük a legelején.. - próbáltam felidézni, hogy mit mondott először. Ja igen, a telihold... - Akkor most, minden telihold alkalmával át kell változnom? - kerekedtek el a szemeim ijedten. Ezt én nem fogom túlélni!!! - Ráadásul az átváltozás után nem is leszek magamnál és minden velem szembe kerülő egyént meg akarok majd ölni? - folytattam a kérdezősködést, mintha nem mondta volna már el őket egyszer.. De érthető, nem, hogy első hallásra furcsának hangzanak!
Aztán egy rövid hatásszünet után, egy teljesen másféle kérdést tettem fel Neki.
- Mennyi idő van még a következő teliholdig? Mert engem mindenképpen le kell majd láncolnod.. Isten ments, hogy másokat is bántanom kelljen.. - folytattam a kifakadás szélén állva, bár én inkább éreztem úgy magam, mintha egy szakadék szélén állnék és pont ebben a pillanatban löktek le róla. És most zuhanok a mélybe...

Borzalmas volt nézni Őt... Bármit megadtam volna hogy belelássak a fejébe, és tudjam mi játszódik le benne. Emlékeztem... bármilyen hülye helyzet is, mégis, emlékeztem rá, amikor én öltem először. Rendőrként, a szakma megköveteli, ez is benne van a pakliban, ez is megtörténhet. Nehéz feldolgozni. Még akkor is, mikor azért kell megölnöd valakit, mert különben Ő ölne meg téged... Nehéz. De arra is emlékszem, milyen volt, mikor először kellett azért ölnöm, mert... nem az életem függött tőle, hanem mert parancs volt. Amikor beépítettek, más értékrend szerint kellett élnem. Igen, az egyik fő érv az életben maradásom volt, de amellett az is, hogy az ügy sikeres legyen. Hogy a célom elérjem. És ezért azonosulnom kellett. Nem kérdezni, nem várni, hanem tenni. Ütöttem, mikor ütni kellett, lőttem, ha lőni kellett, és félrenéztem, mikor félre kellett. Igen. Tudom milyen ölni. És tudom milyen úgy ölni, hogy nem akarsz kioltani egy életet. Át tudtam érezni, mi lehet Katie-ben.
- Nem tudhatod - ráztam meg kissé a fejemet. - A családok ezt, egymás előtt is titkolni szokták rendszerint. Gondolj bele... mi szakítottunk, amikor előálltam vele hogy mi vagyok... - kezdtem kissé... rossz szájízzel. De most már itt van velem újra, és próbáltam ezt észben tartani, nem azt, hogy hogyan végződött anno. Igyekeztem megingás nélkül folytatni. - Ha a szüleid közül bármelyik ezzel a sztorival eléd állt volna, elhiszed? Nem valószínű. Míg nem csöppensz bele az ilyesmibe, nehéz elhinni. És... mivel halál kell ahhoz hogy kiváltsák az átkot, egyrészt még kevésbé szívesen beszélnek róla. Én se mesélném el apád helyében a lányomnak, hogy "kicsim, fiatal voltam, és hibáztam, miattam meghalt valaki, és azóta havonta egyszer az éjszaka réme vagyok" - mondtam kicsit ironikusan, de... sajna eléggé helytállóan is. - Másrészt pedig, azért szerencsére sokan vannak, akik nem váltják ezt ki. Akiknek szerencséjük van, leélhetik az életüket úgy, hogy nem szereznek erről tudomást..
Hihetetlen egy gondolat volt ezekről beszélni Katie-vel. Először nem hittem volna hogy valaha kell majd, aztán nem hittem hogy ilyen részletesen kell majd... és tegnap még, ha valaki azt mondta volna, hogy ma éjjel már egy vérfarkas lesz a barátnőm... valószínűleg beviszem kórházba kijózanításra...
Vettem egy mély lélegzetet, és szomorúan néztem, hogy Katie meghúzza a pohara tartalmát. Először haboztam, de aztán kezem a hátára simult, majd át a vállára, és magamhoz öleltem, karjaim közt tartva Őt, miközben hátradőlve magammal húztam Őt is. Végigsimítottam kezemmel az arcán, finoman vonva magamhoz, hogy bújjon ide.
- A vérfarkasok, rendeltetésszerűen farkassá változnak, minden telihold alkalmával. Nem önként, hanem kényszer hatására. Nem tudsz ellene tenni. Bekövetkezik, akár akarod, akár nem. Átváltozás után, a teliholdas éjszakát, farkasalakban töltöd, megfosztva az emberi tudattól. Egyetlen dolog fog vezérelni azon az éjjelen... ami pedig az, hogy vámpírt ölj. A vérfarkasok, évszázadok óta ősi ellenségei a vámpíroknak, és fordítva is, mert a vérfarkas harapása halálos a vámpírokra. Mivel teliholdkor nem vagytok magatoknál, igazából bármilyen élőlényre rátámadhattok, állati ösztönötökből adódóan, de konkrétan levadászni, csak a vámpírokat "akarjátok" úgymond. A legtöbb farkas... az átváltozás előtt, egy biztonságosan kialakított helyiségben láncokkal kötteti ki magát, és bezáratja önmagát, hogy megpróbálja megakadályozni ezzel, azt hogy bárkit is megtámadjon, mikor nincs magánál. Legtöbbször pincét választanak erre a célra, melyet erős vasajtóval zárnak le. Néhányan az úgynevezett farkasfű nevű növénnyel is próbálják magukat gyengíteni, mivel a farkasokra az a szer mérgező hatással van. A szervezeteteket gyengíti, a bőrötöket pedig égeti, ha hozzáértek. De... változás az is, hogy emberként, és farkasként is, jóval erősebb leszel, gyorsabb, jobb lesz a látásod, a hallásod, a szaglásod. És ha megsérülsz, a seb azonnal gyógyulni kezd, ahogy... ezt tapasztaltuk is... - ért kezem finoman a nyakához, ahol már nem is volt seb, csak egy halovány heg. Míg beszéltünk, egészen eltűntek a fognyomok... Csak némi vér maradt még ott a nyakán.

Egyszerüen eljutottam addig a pontig, mikor az ember nem tudja már koordonálni a saját reakcióit sem.... a kiakadás szélén álltam. Talán emiatt is szakadhatott fel belőlem az imént az a nevetés. Aztán nagyot nyeltem, mikor magyarázni kezdte, hogy ez a a bizonyos vérfarkaslét mivel is jár.. Elmondta, hogy ez örökletes, generációról generációra terjed és azt is hozzátette, hogy ez egy lappangó átok, egészen addig míg ki nem váltják. Akkor bizonyára ezért kellett megölnöm azt a pincért.. a vámpír megérezhette rajtam, hogy micsoda vagyok.. szent ég! Mi jöhet még ezek után?!
- Hogyha ez örökletes, akkor nem kellene tudnom róla? Elvégre tudtom szerint még egyik családtagom sem produkált hasonló dolgokat, mint én az imént - gondolkodtam el, hogy miként lehetséges ez a dolog. Sem anyán, sem apán, sem senki máson nem láttam még megmutatkozni ezeket az apró jeleket.. - Mondjuk Ők még senkit nem öltek meg.. - tettem hozzá lehajtott fejjel, mikor leesett, hogy Ők nem váltották ki az átkot. Hát ez remek! Nem sokkal azután, hogy megöltem egy pincérfiút, még az is kiderül rólam, hogy egy vérfarkas vagyok.. egy lény, akinek még a neve hallatán is feláll a szőr a hátamon. NA ezek után, már nekem is szükségem van arra a pohár whiskyre.., majd egy hörpintésre félig kiittam a pohár tartalmát. Az alkohol torokégető hatása, most különösen jól esett a lelkiállapotomnak..
- Na és, ez a vérfarkas dolog mivel jár? - kérdeztem rá kíváncsian, a továbbiakban is a kezemben tartva a poharat, hátha még szükségem lesz rá.

Azt hiszem eléggé megütközve nézhettem vissza Rá, amikor felnevetett a szavaimra. Na jó... végülis igen, még érthető hogy nem hiszi el, vagy nem hisz a fülének, de hogy nevetni... Nekem ez valahogy nem ment a mai este után... Persze, Őt is meg tudtam érteni, de így sem... hiszen ez egy halálosan (szó szerint) komoly ügy... És azt hiszem ez Őneki is nyilvánvalóvá válhatott, mikor énrám nézve arca hirtelen újra elkomorult.
- Igen... - bólintottam elszorult torokkal. - Eeezz.... - kezdtem bele elnyújtva kissé, de nem ment. Csak egy nagy levegővétel után. - Ez örökletes. A családodban öröklődött, valószínűleg évszázadok óta. A vérfarkasság... lappangó átok. Mert ez átok. A gyerekeitek öröklik, apádtól vagy anyádtól kaptad te is, és... az ilyen átkokat a halál váltja ki. Úgymond aktiválja. Azzal hogy az a férfi ma meghalt... kiválthattad az átkodat... hiába nem vagy hibás a halálában, elég az hogy általad... halt meg - mondtam a lehető legfinomabban hogy lelökte kényszerből... Nem akartam bántani a "gyilkosság" szóval, mert végtére is nem Ő ölte meg a férfit. Hanem a vámpír. Katie mondhatni csak az eszköz volt... De sajnos ez is elég volt ahhoz hogy ez... beváltódjon... Ami mégis hihetetlen... hát milyen kicsi a világ?? Hogy lehet épp Katie vérfarkas, mikor egy áldott jó lélek???

Láttam, ahogy pillanatokon belül esik komoly gondolkodóba.. talán ezzel is megerősíthettem abban a bizonyos elméletében? Vagy egy újat juttattam az eszébe? Akármelyik is legyen a válasz, mintha már kitisztult volna számára a kép.. Aztán váratlanul felállt és a bárszekrény felé sietett, majd egy whiskys üveggel tért vissza. Kérdőn néztm rá, bár azért sejtettem, hogy miért akar most hirtlen alkoholt inni. Olyat akarna közölni velem, amihez szükségszerű a pia?! Szent ég..
- Oké.. - mondtam bizonytalanul, közben elfogadva a felém nyújtott poharat. Annyira ideges volt, hogy kényszerítenem kellett magam, hogy hagyjam beszélni. Mert legszívesebben megnyugtattam volna, azt mondva, hogy hagyjuk az egészet. De ezt most nem hagyhattuk annyiban. Mert ha van egy elmélete, akkor azt nekem is tudnom kell! Elvégre itt most rólam van szó! - Talán kezd a legelején.. - javasoltam várakozóan, mivel égtem a vágytól, hogy megtudhassam, miről is van szó.
Kezemet megérintve kezdett bele az elméletének feltárásába. Beszélt és beszélt, és én egy darabig képtelen voltam felfogni a szavainak a mondanivalóját.. Képtelen voltam rá. Csak figyeltem.. , arra gondolva, hogy lesz még időm megemészteni a hallottakat. Sejtettem, hogy az elméletének a java még hátra van.. És nem is kerülgette tovább a forró kását.. kerek perec kimondta. Abban a pillanatban hirtelen azt se tudtam, hogyan reagáljak rá, ezért az első reakcióm az volt, hogy felnevettem. Csak azután, hogy az arcára néztem, döbbentem rá, hogy nem viccelt. Teljesen komolyan gondolta.
- Ez... ez most komoly? - kérdeztem a csodálkozástól kikerekedett szemekkel. - Hogyan lehetséges ez..? - folytattam a kérdezősködést, de nem is tudom miért, elvégre azok után, hogy kiderült, hogy animágusok és vámpírok is léteznek, ez már csak egy apróság kellene legyen számomra.. De nem az volt.

Fájdalom hasított beléje... a vámpír undorodva hajolt el a vérétől... Jó poénnak tekintette, hogy megölet valakit Katie-vel... besárgult a szeme... begyógyul a sebe... Fájdalom hasított beléje... a vámpír undorodva hajolt el a vérétől... Jó poénnak tekintette, hogy megölet valakit Katie-vel... besárgult a szeme... begyógyul a sebe... Ez a lista ismétlődött bennem újra és újra, és újra miközben agyam vészesen kattogtatta azt, amit tudott... és tudni vélt...
Katie-re néztem. Szemem a sebet nézte, ami már inkább csak heg volt lassan... bámultam a nyakán... és nem hittem el... Aztán arcára siklott pillantásom. Szeme már normális színű volt rég... és semmi küldő változást nem láttam... semmi nem volt a világon...
Felkeltem mellőle, és a szekrényhez lépve kinyitottam a bárszekrényt, majd kiemeltem belőle egy üveg jóféle whisky-t. Na az most biztosan kelleni fog... Leemeltem a polcról két poharat, és mindkettőbe töltöttem az italból. Aztán visszasétáltam, és Katie-nek nyújtottam az egyik poharat.
- Jobb lesz ha megiszod, Szerelmem... - nyeltem nagyot, miközben visszaültem mellé. - Mert nem tudom hogyan mondjam el amit gondolok... - vettem mély lélegzetet, és idegesen dőltem hátra a kanapén. Hogy gond? Igen. Ezt elmondani... ez nagyon kemény feladat. Hogy a fenében álljak neki???
- Kicsim... - dőltem újra előre, és közelebb húzódva Katie-hez, fogtam meg kezemmel szabad kezét. - Tudom, a mai este után, már nyilvánvaló a számodra, hogy bizonyos dolgokat eddig... nem mondtam el neked. Nem mondtam, mert... reméltem, megóvhatlak ettől a világtól, melynek én is szülöttje vagyok... Nem akartalak jobban belekeverni, mint amennyire magam által muszáj... Addig voltál a legnagyobb biztonságban, míg távol voltál innét, és nem is sejtettél semmit... Legalábbis én eddig ezt hittem... - emeltem poharamat a számhoz, és lehúztam a tartalmát. Nagyot nyögtem, aztán leraktam a poharat az asztalra. Szembefordultam Kedvesemmel, és kezét fogó kezem lassan kezdte simogatni ujjait... nem is tudom... megnyugtatásképpen.
- Katie... azt hiszem te egy... vérfarkas vagy - böktem ki végül, és igen, el tudtam képzelni mennyire néz ez ki hülyén most a másik oldalról nézve, de... ennél egyszerűbben nem tudtam kimondani... és mást egyszerűen nem tudok erre magyarázatképp mondani...

Én már semmit sem értettem. Úgy összezavartak az elmúlt órák történései, hogy jóformán már abban sem voltam biztos, hogy ki vagyok?! Pláne, miután kitapogadtam a nyakamat és azt tapasztaltam, hogy már egyáltalán nem vérzik, sőt még a hegem is rendesen begyógyult. Amióta elvégeztem az orvosit, még nem hallottam efféle esetről.. bár akadtak furcsa dolgot, de ilyesmi.. soha. Ennek valamilyen más oka lehet..?! Csak azt nem tudom, hogy az micsoda. Aztán Warren arra kért, hogy ismét meséljem el töviről hegyire, hogy mi történt az erkélyen.
- Öö.. - kezdtem el vakargatni a fejemet, hogy időt nyerhessek addig, míg rendezni tudom a gondolataimat. Legszívesebben soha többé nem beszélnék róla, dehát ez most létfontosságú, ha meg akarom tudni, mire gondolt Warren. És én mindennél jobban meg akartam tudni. Bármiről is legyen szó... bármennyire is szörnyű, én tudni akarom. Különbenis ennél szörnyűbb, mint amit eddig túléltem, már nem lehet.. - Miután megharapott, néhány röpke másodperc múlva mintha undorodva hajolt volna el tőlem... nem értettem miről lehet szó, mivel az elkövetkezendő percekben már azon kattogtam, amit mondott. Szavai mintha szöget ütöttek volna a fejembe és hiába próbáltam ellenkezni, nem tudtam... Nem értem miért.. Mintha tudta volna előre, hogy jönni fog majd egy pincér, hogy megkínálhasson egy itallal.. Azt mondta öljem meg őt... Én meg.. Megtettem - itt hirtelen elcsuklott a hangom, mivel a könnyek ismét patagzani kezdtek a szememből. De ekkor hirtelen eszembe jutott még egy furcsaság, amit nem hagyhattam szó nélkül. Nagy nehezen ugyan, de sikerült kinyögnöm. - Miután megtettem.. - nem bírtam kimondani a gyilkosság szót -, mintha egy pillanat erejéig egy éles fájdalmat éreztem a fejemben.. - Lehet, hogy ez egy semmiség, de nekem igenis különös. Orvos révén, kívácsivá tesznek az efféle helyzetek. Pláne, ha velem történnek meg..

Nem kapott... ezt mondta. De hát akkor hogyan...
Láttam ahogy Ő maga is a nyakához emeli a kezét, és a sebet tapogatja. Láttam ahogy szemeibe döbbenet ül, és arca is idegessé válik, miközben engem nézett, és Ő is a választ kérte... Bár én is kérhetném valakitől, de nincs kitől... Mi a jó ég folyik itt? Egy vámpír megtámadja Katie-t... iszik a véréből... ez bármily rémisztő és dühre okot adó, de "normális" viselkedés egy vámpírtól... Viszont az, hogy aztán megigézi, hogy öljön meg valakit... az már nem! Ahogy az sem, hogy Katie sebe ilyen rohamosan kezd el gyógyulni... Ő ember, és nem kapott vért elméletileg, tehát nem történhetne ez meg... Hacsak...
- Katie... - fogtam meg finoman a kezét, és kissé megszorítottam. Nagy levegőt vettem, és egy ideges nyeléssel küzdve a félelmeimmel, kezdtem bele. - Tudom hogy nem akarsz róla beszélni, és nem is kínoználak ma ezzel, de... ez az egész helyzet így nagyon furcsa. Tudni szeretném mi történik, és van egy gondolat a fejemben, de az akkora képtelenség, hogy muszáj megbizonyosodnom előbb, még mielőtt megijesztenélek vele... Ezért kérlek, hogy mond el nekem, töviről-hegyire, mi történt ott fent az erkélyen? Miket tett és mondott az a vámpír? És Te mit éreztél közben, és utána? Nem érezted magad máshogy? Nem a félelemre, és a sokkra gondolok, hanem bármi furcsaságra? Volt bármi ilyesmi? - kértem, és őszintén fohászkodtam, hogy ne legyen igazam. De azt gondoltam, az a vámpír tett Vele valamit... valamit, ami miatt most furcsa dolgokat tapasztalok Rajta. Előbb a szeme, most a seb... és ez az egész szituáció... nagyon különös volt az egész, és tudni akartam hogy miért...

A nappaliba érve leültünk a kanapéra, majd Warren miután lesegítette rólam a zakóját a sebemhez fordult, felteszem azért, hogy közelebbről is vethessem rá egy pillantást. Ami meglepő módon már nem is fájt annyira. Fura.. Feltehetőleg Warrennek is feltűnhetett valami, mivel mikor megszólított, érződött a hangsúlyán, hogy nagyon töri valamin a fejét.
- Igen? - kérdeztem kíváncsian felé fordítva a tekintetemet. Nem kellett sokat várnom a kérdéseire. Olyat kérdezett, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni. Hogy kaptam-e vért attól a vámpírtól? Mégis miért kérdez ilyeneket? Naná, hogy nem, miért kaptam volna, ha egyszer Ő ivott belőle. - Neem - húztam el a középső betűt, még mindig furának tartva a kérdését. - Miért kaptam volna, ha egyszer megharapott.. - folytattam értetlenkedve. Annak semmi értelme nem lenne. Vagy mégis kaptam volna, csak mondott valamit amivel elfeledtette velem a dolgot? Nem hiszem. Kíváncsiságomban hirtelen a nyakamhoz nyúltam, hogy megérezhessem, mit is tartott Warren annyira furának rajta. Szent ég, de hiszen ez már nem is vérzik. Sőt, már be is forrott a heg!
- Mii.. mi folyik itt? - kérdeztem kissé idegesen, mivel én már az égvilágon semmit nem értettem az elmúlt pár óra történéseiből.

Hazafelé, igyekeztem átgondolni a dolgokat. Igen, részben azt, hogy mit és hogyan mondjak majd el Katie-nek. Most már nincs mese, mesélnem kell, de... hogy mit és hogyan, azt még nem tudom. A mai este nem volt épp alkalmas kezdet afelé, hogy elfogadja a világot, melynek részese vagyok, és sajnos ebben a városban elkerülhetetlen volt hogy előbb-utóbb Ő is az legyen, de... bíztam benne, hogy nem ÍGY lesz a részese... Jobban kellett volna vigyáznom Rá, sokkal jobban!

Mikor megérkeztünk, kiszállva a kocsiból, átkaroltam újra Katie vállait, és befelé kísértem, végül a nappaliban a kanapéra ültetve. Levettem válláról a zakómat, és a közeli fotelba dobtam, majd Kedvesem mellé ülve, finoman sepertem félre haját az útból, hogy a lámpa fényénél megnézhessem rendesen a sebét. De a seb... nem is tudom, különös, de mintha... máris gyógyulni kezdett volna. Már nem vérzett, és inkább tűnt pár napos sebnek, sem mint pár órásnak...
- Katie... - kezdtem erősen gondolkodva, hogy ez mégis hogyan lehet. Megköszörültem kissé a torkomat, és vészesen cikázó agyammal töprengtem a megoldáson. - Mond... kaptál attól a vámpírtól valamit? Mondjuk... kaptál akár csak egy cseppet is a véréből? Vagy akármi egyebet tőle? - kérdeztem, mert az első gondolatom persze ez volt... Talán egy csepp... bár nem értem hogyan kaphatott volna, de az okozhatna ilyet... a vámpírvér gyógyító hatású az emberre, ez egyértelmű. És ha nem kapott többet például egyetlen cseppnél, az talán csak ennyi gyógyulást okozna nála... nem is tudom... Más nem lehet...

(Lockwood birtok - Emeleti erkély)

A történtek után nem is tudtam mire volt most leginkább szükségem. Egy jó kiadós alvásra vagy egy sebtapaszra amivel elrejthetném a nyakamon levő hatalmas harapást..? Talán egyikre sem, csupán Életem Szerelmének megnyugtató jelenlétére volt a legnagyobb szükségem. Ha Ő nincs.. én már rég belepusztultam volna a bűntudatba és az önsajnálatba. Istenem, megöltem egy embert.. ÉN! Ezt soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak.. életem végéig kísérteneni fog ez az emlék.. álmaimban újra és újra feltünnek majd az akkor történtek..
Annak ellenére, hogy azt hittem még haragszik rám, nagyon úgy tűnt, mintha már megbocsájtott volna nekem. Vagy ez csak álca és valójában csak arra vár míg viszonylag elfogadható állapotban kerülök?! Bármi is történjen az elkövetkezőkben, nem érdekel, mert elfogadom a döntését. Még azt is ha nem akar már többet látni.. Szavaiből viszont egészen mást szűrtem le.
- Köszönöm.. - ismételtem meg magamat újra, amikor azt mondta, hogy mellette biztonságban leszek mert Ő mindentől megvéd. Bár, az elmúlt pár óra leforgása alatt már nem tudtam, mit higgyek.. az a rejtélyes férfi viselkedése - illetve vámpír -, teljesen megváltoztatta az eddigi álláspontomat a dolgokról. Léteznek vámpírok, animágusok... és még kitudja miféle lények. Csak azt nem értettem, hogy Warren azt miért nem osztotta még meg velem, hogy másféle lények is léteznek a világon.
Csak az autójába érve sikerült kissé megnyugodnom. Mert ott már tudtam, hogy biztonságban vagyok. Legalábbis egy ideig. Míg a rendőrök rá nem jönnek, hogy ki áll a gyilkosság háta mögött. Némán ültem az anyósülésen szemeimmel az utat figyelve, mivel egyetlen szó sem akart kijönni a torkomon. És ez akkor sem változott, miután megérkeztünk és kiszálltunk az autóból. Némán tettük meg az utat a nappaliig.

Ha fal lett volna a közelben, most kapartam volna... egyszerűen úgy éreztem, mondatonként tép ki egy-egy darabot az önuralmamból... nem győztem kezem visszafogni, ahogy feszes, gyönyörű bőrét simítottam, s nagyokat nyeltem csókjaink közt, hogy ne "támadjam le", még ideje korán, pedig ha így folytatja... ez a gaz kis bestia... ez a csábító angyali démon, rövidesen vagy megfulladok, vagy nem állhatok jót önmagam cselekvéseiért...
- Ne kínozz... kérlek... - nyögtem fel, mondhatnánk hogy kínok közt, mert ha csak megmoccant a karjaim közt, egyszerűen az eszem elvesztésének sarkára sodort engem. Ki hinné, hogy egyetlen nő tud ilyen hatással lenni egy férfira?? Én nem hittem, hogy újra... de mióta itt van, mégis... egyszerűen elvesztem az eszem, az uralmat önmagam felett... mindent... és csak Ő létezik...
- A szomszédok messze vannak, talán nem is hallanának, ha kiabálnál... - kezdtem megkönnyebbülve, és a nyakát csókolva, miközben karjaimmal szorítottam magamhoz, és felálltam a kanapéról -, de... tudod mit? Teszteljük az elméletet... - sóhajtottam mélyen, és visszatértem ajkait csókolni, miközben elindultam vele a hálószoba felé.

(folyt. köv. Háló - mielőtt még tovább táncolnál szegény pasi idegein )

Annyira vágytam az érintésére, a csókjaira, mindenre ami vele kapcsolatos.. belső istennőm ujjongva tapsikolt örömében, amikor kijelentette, hogy mindez az én hibám.. mert megörjítem Őt. Ahogyan Ő is engem. Büszke voltam magamra, amikor eldöntöttem, hogy az ölébe ülök. Jó ötlet volt, már ha az jó ötletnek számít, hogy ennek következtében még az eddigieknél is jobban beindult. Éreztem is a farmerján keresztül.. Nem tellett sok időbe és már fel is ajánlotta azt a bizonyos tervét, ami szerintem már akkor ott keringett a fejében, amikor átléptem a háza küszöbét. - Hm... itt tényleg nem lenne valami kényelmes - húztam az időt, az idegein táncikálva. De nem akartam határozott igennel válaszolni, inkább megismételném azt a jelenetet, mielőtt eljöttünk volna a kávézóból. Akkor is annyira ködösítettem, hogy már-már alig esett le neki a beleegyezésem. - Sőt, egyenesen kényelmetlen lenne... - újabb hatásszünet, vagy inkább csókszünet? Kinek, hogyan tetszik -, és ugyebár azt egyikünk sem szeretné ha segítségért kiabálnék, még a végén átjönnének a szomszédok. - Látszott rajta, hogy már alig bírja kivárni a végét.. vagy csak attól tart, hogy nemet fogok mondani. - Na jó, nem húzom tovább a szót.. az ágyad leírása meggyőzött - nevettem fel végül. Szinte tapintani lehetett a megnyugvását, amint kimondtam a mindent eldöntő szót.

Mélyet sóhajtottam, s nyögve nyeltem nagyokat, ez a nő egyszerűen... egyszerűen vadító volt. Hihetetlen mértékben vágytam a testét, a lelkét, a lényét... Hiába érintettem, nem volt elég. Hiába csókoltam a bőrét, még akartam! Eddig titkolni próbáltam, most aztán már nem is próbáltam. Nem is tudtam volna, de nem is akartam megkísérelni. Egyszerűen... úgy éreztem ezek után ha nem lehet az enyém, itt égek el elevenemben a kanapén, magamra gyújtva az egész házat.
Elhajoltam tőle, kissé lihegve szedve a levegőt, és a szemeibe néztem, nem hagyván fel, kezeim ölelték, simították magamhoz.
- A te hibád, egyszerűen megőrjítesz, nem bírok magammal... most... így főleg nem - ráztam meg kissé a fejem, utalva az ölemben ülő helyzetére, de az sem segített, ugyanúgy ködös volt elmém, és fullasztott a vágy, amin a csókja cseppet sem segített... vagy... de, épp azaz hogy igen, mert ez volt a gyógyírem... a "MÉG több" változatában. - Haaa... nem bánod... akkor ez azt jelenti, hogy nem fogsz sikítozni segítségért, ha most felkaplak - csúszott kezem érzékeltetésül le egészen a fenekéig -, és beviszlek magammal a hálószobámba? - kérdeztem, miközben újra és újra viszonoztam csókját, alig válva el tőle a szavak idejére. - Mert esküszöm, ha ezt még sokáig... csinálod, itt helyben mászok rád, ami talán nem lenne olyan nagyon kényelmes. De az ágyam... szép nagy, kényelmes, és... biztosan tetszene... - nyögtem ki vágyakozva, de nem bírtam nem csókolni minden szó után, egyszerűen képtelenség volt tovább távol maradni kívánatos ajkaitól.

Nem bírtam magamal. Eszméletlen, hogy miket hoz ki Ő belőlem. Álmodni se mertem volna, hogy újra elő lehet csalogatni belőlem ezt az énemet.. Már egyáltalán nem érdekelt a film.. felőlem akár az áramot is elvehették volna.. sőt, talán az lenne a legjobb. Legalább nem is agyalnék rajta. Sötétségben mindenkinek megnő az önbizalma, vagy nem?! Amikor az ölébe ültem és úgy csókoltam, akaratlanul is megéreztem a nadrágján keresztül égbe meredő férfiasságát. Ettől csak még jobban beindultam és egyre vadabbul csókoltam.. Uristen, ki lettem én és mi történt a régi, szerényebb Katie-vel? Megijeszt ez az új önmagam, de nem zavar. Sőt, nagyon is tetszik.
- Igen - feleltem volna, de a hangom időközben megbicsaklott. Ahogy a nyakamhoz hajolt és a bőrömet csókolgatta, egyre kevésbé tudtam nem Őrá gondolni. És aztán megkérdezte, hogy akkor mit is akarok éppen.. fogalmam sem volt róla. De csöppet sem segített a gondolataim rendezésében az, ahogyan édes ajka a nyakam és a kulcscsontomat csókolgatta felváltva.
- Nem tudom mit akarok... túlságosan is eltereled a figyelmemet - nyögtem fel akaratlanul is elmosolyodva. - Dee persze, ezt egyáltalán nem bánom - mondtam, majd ismét ajkára hajolva csókoltam meg. Egyszerüen megörjített... a szó minden létező értelmében.

Elég nehéz volt megállni vigyorgás nélkül a várakozást. A szemem sarkából néztem, és szinte olvasni tudtam az arcáról hogy igenis jó volt neki hogy ott volt a kezem, érintettem, simogattam... és most... szeeenved nélkülem. Alig vártam mikor jön már el a pillanat, hogy feladja, és bár volt néhány pillanat mikor azt hittem már, hogy inkább szenvedteti mindkettőnket, de... deeee aztán egyszercsak megállt a film. Már épp belebambultam volna az emberkékbe a képernyőn, mikor kimerevedtek. Katie-re pillantottam, és bár mosolygott, közben láttam a megadást is az arcán. Én meg alig bírtam visszafojtani az öntelt vigyoromat, mert persze baromira büszke voltam magamra. Így meg nehéz volt a meglepettet adni, és az értetlent. De azért igyekeztem.
Amikor megcsókolt, na azzal már nem volt gond, azt készséggel és megadással viszonoztam, sőt, az nem kifejezés. Visszafogni viszont... nem tudtam most akkor kell-e magam, mert.... amiket tett, az alapján nem, de hát eddig... nem így vélekedett. Most ellenben a hajamba túrt, és sőt mi több, az ölembe is ült, ami... khm... nos árulkodó példát adhatott neki arra, mennyire is vágyom én őrá, és... főleg így, amiket épp tett velem...
- Ahh... én téged?? - kérdeztem nyögve, ahogy elvált ajkaimtól. Kezeim kínlódva siklottak végig derekán, fel a hátára, és úgy öleltem magamhoz szenvedéllyel hajolva hozzá, és megcsókoltam. - Most ezt... mire is véljem? - kérdeztem aztán nagyot sóhajtva, de nem tudtam megállni, muszáj volt a nyakába hajolnom, hogy az édes bőrét csókolhassam. - Az előbb még tévézni akartál. Már... nem akarsz? - érdeklődtem, és azt hiszem cseeeppet sem volt befolyásoló, hogy közben én a nyaka és a kulcscsontja közt járattam a számat, csókolva simogatva selymes bőrét, ami csak még vadítóbbá tette a szememben. Titkolni sem tudtam volna mennyire vágytam Rá.

Nehezére esett elválni az érintésemtől, de végül mély sóhajok közepette mégis belement.. Én pedig csak egy darabig tudtam szó nélkül megállni a hiányát, mert hiába is próbáltam meg csak és kizárólag a filmre koncentrálni, hiábavaló volt. Kb. annyira vágytam a közelségére, mint egy drogos az adagjára. Katasztrófa.. úgy szűk tiz percig élvezhettem csupán a filmet, aztán amiokor a táncjelenetre került volna sor én feladtam. Némán állitottam meg a filmet, majd vágytól túlfűtve fordultam ismét Hozzá.
- Na jó, ez igy nem okés - panaszkodtam mosolyogva, majd lágyan megcsókoltam. Ugyan meglepődött a reakcióm láttán, de attól még nem ellenkezett, határozottan vissza is csókolt. De a hiánya bennem annyira felerősödött, hogy ezuttal képtelen voltam itt megállni.. Mig kezeimmel hajába túrtam, egyik lábamat átvetettem az övén, hogy az ölébe kerülhessek..
- Megörjitesz.. - motyogtam két csók között, hisz valóban képtelen voltam ésszerüen gondolkodni, amikor a közelemben volt.

- Nem sokra, csak Rád - feleltem halványuló mosollyal az arcomon, de erősödő szerelemmel a tekintetemben. De visszafogtam magam, legalábbis egész addig, míg meg nem szólalt újra, így elfordítva fejem, újra Őrá néztem, érdeklődőn.
- Miből? - kérdeztem szórakozottan, mert első pillanatban nem értettem mi nem oké... bár mosolygott szóval nagy baj nem lehet, de... aztán folytatta, és nekem meg kezdett szépen leesni, hogy a kezemmel lehet a probléma, amin muszáj volt elvigyorodnom ismételten, nem bírtam megállni.
- Jah, hogy ez... - tettem nagy felfedezést, miközben megfogta a kezem, és elemelte a hasáról. - Pedig így olyan kényelmes volt - sóhajtottam, pont abban a fájdalmas stílusban, amiben Ő is az imént. Néztem miként fordul vissza a tévé felé, de én csak őt néztem, és gondolkodtam. Aztán a vigyorom szélességi foka átfordult belső vigyorgásba, mert ez egy igen ravasz vigyor volt, amit el akartam rejteni.
- Na jó, nem akarlak zavarni - mondtam szomorkásan, és kezeim a mellkasom előtt karbafontam, úgy néztem immáron én is a tévében menő filmet, és magamban számolgattam, várva, vajon mennyi időbe telik, hogy hiányozni kezdjen neki az érintésem... Bár ez egy merész ötlet volt, mert mi van ha nem fog neki hiányozni? De azért kipróbálom, az a biztos.