Hirtelen közel kerül hozzám és megérint. Összerezzenek az érintésére. Mindenfajta érintéstől rosszul vagyok. Gyorsan félni kezdek tőle. Csak messziről nagy a szám. Úgy látszik elég béna vagyok mások megijesztésében. Egyszerűen rossz színésznő vagyok és kész. Borzalmasan rossz. Egyszerűen nem tudok belebújni más szerepbe. Legalább egy kis tehetség szorult volna belém e téren, de semmi. Gyorsan le is vedlettem az öntelt álcát és újra a félős lány voltam a múltból, aki magányos és nincs semmi értelme a létezésre. - Nekem mondod. -húztam félre a számat. A természet szeret kicseszni velem, ezt én is tudtam. Tényleg ő volt a nyerő oldalon. Ezer évvel több tapasztalata volt az életről, mint nekem. Hiába élek kétezer éve, azt egy kalitkában töltöttem. Nem ismerem az embereket, csak a fájdalmukat. Ami lehet nagy előny, de nem az emberek között. - NEM VAGYOK ŐRÜLT!! -toporzékoltam és üvöltöttem utána, mint egy óvodás, aki azt bizonygatja, hogy nem ő piszkított a szőnyegre. Aztán hirtelen egy kéz érintette meg a hátamat és a fájdalom egyből elöntötte az egész testemet. Szerelmi bánat. Sejthettem volna. Felüvöltök és összeesek a fájdalomtól.
Nagyon is komolyan gondoltam, hogy többet nem fogom magára hagyni. Mégis csak a húgom és annak ellenére, hogy elég sok mindent megélhetett már. Még mindig szüksége van rám. Vigyáznom kell rá, mert akkor sem volt más szándékom csak ennyi. Meg akartam őt védeni. Mindentől. Nem tudom, hogy pontosan milyen munkát végeztem ezzel, de csak remélni tudom, hogy nem voltam egy kész csődtömeg. Egész emberi életemben nem magamért dolgoztam, hanem a húgomért. Hogy neki olyan életet építsek fel, amilyet megérdemel. De aztán saját életem nyomorúsága elvakított. Megöltem a testvérem és a feleségem és ennek lett az áldozata. Az egész az én hibám. Nem örülök annak, hogy nem tőlem tudta meg ezt az egészet, mert tudom így lett volna a helyes. Mármint, hogy tőlem hallja, hogy mégis mi is a helyzet. De nem tudom visszacsinálni a történteket az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy őszinte vagyok vele és megvárom, hogyan reagál a dologra. Nem várom el, hogy a nyakamba ugorjon a történtek miatt, mert egy szörnyeteg vagyok és nem várhatom el a húgomtól, hogy elfogadjon így. Még tőle sem. A család nálunk egyáltalán nem jelenti az összetartást. Nem tudom, hogy én törtem-e meg azzal, hogy megöltem őket vagy pedig már az öcsém árulásával tönkrement az egész családunk. Engem legalábbis ez tett tönkre. Teljes mértékben. – Nem vagyok büszke arra, hogy megöltem őket, de képtelen voltam uralkodni magamon. Te is tudod jól milyen intenzív tud lenni egy magunkfajtának egy érzés. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam és ezért öltem meg őket. Mert dühös voltam. Ő talán nem vétett elég nagyot azzal, hogy ellopta az, ami az enyém? Hogy miért mentem hozzád? Haldokoltál! Tennem kellett valamit annak érdekében, hogy teljes egész életed lehessen és ne kelljen ilyen fiatalon meghalnod. Bocsáss meg, hogy a legjobbat akartam neked. Lehet, hogy nem mindig a legjobb irányba terelgettelek. Az egyetlen dolog, amit én akartam az, hogy te boldog legyél. De, ha ennyire boldogtalan voltál, miért nem szóltál? Tudod jól, hogy érted bármit megtennék. Kétszer körbejárnám a Földet egy nap alatt, ha ez téged boldoggá tenne. Te vagy a legfontosabb nekem, Daisy. – Sok mindent el tudok viselni, de azt, hogy a saját húgom megutáljon azt nem. Ezzel nem bírnék együtt élni, hiszen mindennél fontosabb a számomra. S most, hogy megadatott neki is egy örökkévalóság még jobban oda fogok figyelni arra, hogy neki jó legyen, mert nekem csak ez számít.. Csak Ő. Más nő nem kell az életembe, mert csak játszadozna, amíg úgy érzi, hogy neki ez jó. Nem. A húgom az egyetlen személy, akire az örökkévalóságban szükségem van. Nem tudom, hogy mit fogok kezdeni azzal, hogy Warrick életben van. Valószínűleg, ha csak a közelembe jön vagy a húgoméba abban a pillanatban megölöm. Először is könnyű volt. Most is az lesz. Főleg, hogy tudom ő az, aki bosszút akart állni rajtam a húgomon keresztül. Ő az, aki nem tisztelte a családunkat. Először engem árult el azzal, hogy kikezdett a feleségemmel vagy fordítva. Nem tudhatom, hogy ki kezdett ki kivel. Azonban neki még a húgunk sem számított. Képes volt rajta keresztül taposni csak azért, hogy nekem ártson. Nem tudom, hogy volt-e fogalma arról, hogy a vérem a húgom szervezetében van, de én azt mondanám, hogy nem. Mert ezzel annyira nem büntet. Hiszen így legalább még láthatom a húgomat és helyrehozhatom a múltban vétett hibáimat.
Fogalmam sincs, hol siklott félre az életünk, az a boldogság, amiben a gyermekkoromat töltöttem. Talán már apánk halálával elkezdődött az egész, és Warrick árulása Bastian felé csak tetézte a gondokat. Várható volt, hogy így fogalmazzak. Az átváltozásom után a magány volt a legrosszabb. Bár az első idők mardosó vérszomja engem is elvakított, de képtelen voltam bárkit megölni. Mikor annak a lánynak a nyakára tapasztottam az ajkaim, és éreztem, hogy önti el a testem a kéjes elégedettség az első kortyok után… gyűlöltem magam. Oly sokáig gyűlöltem magam, és nem volt kihez fordulnom. Nem volt senkim. Tudom, hogy Bastian bűntudata őszinte, hogy sosem akart rosszat nekem, mégis… annyi ideig voltam dühös rá, amiért elhagyott, amiért mást választott… talán nem is érti az egészet, hogy miért viselkedek így vele, de nem… el nem magyarázhatom. Csak hallgatom a válaszát, és egyre inkább elkomorul az arcom. - Igazad van, bocsáss meg… én csak… Nem, képtelen vagyok folytatni. Végül keserű sóhaj után fűzöm még hozzá azt, amit úgy érzem, muszáj. - Hogy miért nem szóltam? Úgy ismersz, mint aki bármikor mások elé helyezi a saját boldogságát? Senkit nem lehet olyasmire kényszeríteni, amit nem akar. Szerelmes voltál, Bastian, én pedig azt szerettem volna, hogy boldog legyél. Reméltem, hogy az a nő majd megadja neked, amire vágysz. Talán ha mégis megpróbáltam volna felnyitni a szemed… vajon nem tartottál volna éretlen, féltékeny, önző fruskának, aki azt sem tudja, mit beszél? Nem tudtam volna elviselni, hogy megutálj. Ha valóban én vagyok is a legfontosabb a számára, akkor sem lenne helyes bevallanom neki… nem akarom, hogy megutáljon emiatt, hogy elforduljon tőlem azért, mert… olyasmit érzek iránta, amit nem lenne szabad. Amit soha nem lett volna szabad. Karjaimat fázósan fonom egymásba magam előtt, kétségbeesett, fájdalmas, keserű pillantásom keresi az övét. - Hiányoztál, Bastian. Ebben a pillanatban úgy érzem magam, mintha újra az a fiatal lány lennék, akinek a szomszéd fiúk meghúzkodták a haját, és aki a számára egyetlen fontos ember ölelésére vágyik. A hangom halk, egyszerre kér békét és bocsánatot, amiért így ráförmedtem, holott… tudtam mindig, hogy a legjobbat akarja számomra, csupán arról, ami igazán boldoggá tett volna, soha, senkinek nem mesélhettem. Még neki sem. Neki főleg nem. Ha nem húzódik el, nekidőlök a mellkasának, fejem az álla alá fúrom, ahogy régen is, ha baj volt. Megnyugtat. A puszta közelsége is képes elűzni az árnyakat körülem. - Meddig maradsz? Súgom halkan a téli csendbe, de tudom, hogy tökéletesen érti, amit mondok.
Nem akarok veszekedni a húgommal. Egyszerűen nem. Örülök annak, hogy visszakaptam. Hibáztam a múltban. Nem kellett volna megölnöm őket, de ezt már nem tudom visszacsinálni. Bármennyire is szeretném visszapörgetni az időt, hogy mindent helyrehozzak ez az, amire én képtelen vagyok. Soha nem kellett volna bekopogtatnom az ajtajukon. Akkor talán mindez elkerülhető lett volna. Azonban, akkor nem lennék olyan szerencsés, hogy itt és most a húgommal sétáljak. Elég sok mindent kell megbeszélnünk és időnk igazából, mint a tenger, de azért mégis csak jobb lenne békésen megbeszélni a dolgokat anélkül, hogy egymás torkának esnénk, még akkor is, ha ez az egész csak képletes. Mindketten megemeltük a hangunkat, de azt hiszem mind a ketten meg is bántuk. A világon a legjobban szeretem. Egy pillanatra sem szeretnék fájdalmat okozni neki. A francba! A legjobbat szeretném a számára. Annyira hihetetlen? – Mindkettőnknek igaza van. Ha szóltál volna valószínűleg nem hittem volna neked, hiszen olyan vakon szerettem azt a nőt, mint még soha senkit. A halálomba is vezethetett volna. Követtem volna, akár egy bolond. Nem is értem, hogy miért nem láttam az egészet előre. Vagy miért nem mondtak nekem valamit? Mert, ha mondanak még talán könnyebben feldolgoztam volna, de egyik pillanatról a másikra szakadt a vállamra ez az egész, hogy az életem, amit felépítettem nem más, mint egy nagy hazugság. Az én boldogságom pedig a közelébe sem érhet a tiédnek. Mondd csak őszintén. Boldog voltál? Megmondhatod, ha nem, de én tényleg a legjobbat szerettem volna neked s remélem ezt tudod. – Senkinek sem nyíltam meg még úgy mint a saját, tulajdon húgomnak. Ő az, aki a legközelebb áll hozzám s, akit soha el nem engednék. Hajlandó lettem volna emberként, boldogan meghalni. De, ha nem is volt boldog, akkor az egész, amiért küzdöttem az életemben egy totális kudarc volt. Nem csak a saját boldogságomat buktam el, de Daisiy-t is. Mintha ez lenne az én átkom. Balszerencse a szerelemben a legfelső fokon. – Te is hiányoztál nekem. – Átkarolom és egy csókot nyomok a feje búbjára. De még mennyire, hogy hiányzott. Jobban, mint abba belegondoltam. Már egy ideje eltemettem magamban őt és az emlékét, de az, hogy most újra látom.. Hatalmas boldogsággal tölt el. – Nem tudom, hogy pontosan mennyi ideig maradok.. Nem terveztem meg az életem itt, de egy darabig biztos.. Nem szeretnélek elveszíteni.. Szóval, ha úgy döntetnél, hogy tovább állsz szólj és ígérem én is így teszek, ha erre a döntésre jutnék.. Mit szólsz hozzá? – Ha már újra megtaláltuk egymást a legkevesebb, hogy összetartunk. Én legalábbis így gondolom.
Talán mindennek így kellett lennie, így volt megírva a nagykönyvben, nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy hosszú ideje most először tölt el boldogsággal a tudat, hogy vámpír lettem, különben az egész életemet anélkül kellett volna leélnem, hogy újra láthattam volna Bastiant. Így jobb. Így most jó. Némán hallgatom, és szelíd mosolyomon nem látszik, mennyire fájnak a szavai. Mindig ott volt bennem egy cseppnyi bűntudat hogy Christian is így szeretett engem, én pedig képtelen voltam viszonozni. Kedveltem, de amit iránta éreztem, nem szerelem volt, csupán hála és szeretet. Sosem voltam igazán boldog a rám szakadt magányban, abban az ürességben, amit Bastian távozása hagyott maga után, de… most, hogy itt áll előttem, ahogy az őszinte, nyílt tekintetébe nézek, és hallom a hangját, tudom, hogy valóban csak a legjobbat akarta nekem. Mindig csak a legjobbat. Képtelen vagyok elmondani neki az igazat. Inkább hazudok őszinte mosolyt az arcomra. - Boldog voltam. Valójában ez nem is igazi hazugság, inkább csak az a kegyes fajta. Valóban volt idő, amikor boldog voltam, az már csak részletkérdés, hogy mikor. Végül bocsánatkérőn döntöm a mellkasának a fejem, és el sem hiszem, hogy ilyen jólesik hallani, hogy én is hiányoztam neki. Olyan groteszk ez az egész, olyan hihetetlen, mégis… tudom, hogy ez a valóság, és örülök neki. Hosszú idő óta az első pillanat, amikor őszintén boldog vagyok. Ez nem olyan apró szösszenet, nem olyan pillanatnyi boldogság, mint amiket éveken át koldultam, gyűjtögettem, hogy életben tartsanak. Ez egészen másfajta. Sokkal valódibb. Halk sóhajjal markolok finoman a kabátja szegélyére, miközben átölel, és csókot nyom sötét tincseim közé, és csak mosolygok. Festeni lenne kedvem. Ilyen sem mostanában volt, hogy ennyi ihletet éreztem magamban. A válaszát hallva felpillantok rá. - Mindketten felnőttek vagyunk már, Bastian. Nem várhatom el, hogy hozzám igazítsd az életed. Akkor sem veszítesz el, ha nem vagyok melletted. Nem is lehetek mindig melletted… Hiszen biztos vagyok benne, hogy újra lesz olyan, aki fontosabb lesz majd számára nálam, olyan nő, akit szeretni fog, és aki végre majd megérdemli a szerelmét. Talán már most is van. Én pedig nem fogok a boldogságuk útjába állni. - De ezt majd megbeszéljük, ha aktuális lesz. Zárom végül ennyivel a témát, mielőtt ellépnék tőle, ha engedi, és lehúzva a kesztyűt a bal kezemről a jobbjáért nyúlnék. - Visszakísérsz? Hűvös van. Ha elindulunk a főiskola épülete felé, egy ideig csendben lépdelek, élvezem, ahogy kezének bőre az enyémhez ér. - Mesélsz nekem? Pillantok fel rá oldalról. - Mi történt veled, amióta nem láttalak? Valóban kíváncsi vagyok, érdekel, hogy hogyan teltek a napjai, és én legalább annyira szeretném azt hallani, hogy ő boldog, mint viszont.
Ebben az időszakban a legszebb a campus. Imádtam ezt a helyet, hiába nem voltam az a "ücsörögjünk egy padon mindenféle tevékenység nélkül"-típus. Utáltam a semmittevést, néha mégis kellett pár perc pihenő. Ez általában akkor volt esedékes, amikor már a többi emberen is láttam, hogy rossz szemmel nézik a hajtásomat vagy ha a barátaim, ismerőseim tekintetébe aggódás vegyült. Nem mintha érdekelt volna akárki akármit gondol és néha a határokat sem ismertem, de... most feltűnően jólesett nézni a még eléggé összezavarodott és a fősulit éppen megismerő, megismerni vágyó elsősöket, akik néha útbaigazításért fordultak az itt már otthonosabban mozgókhoz. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy mennyi titkot rejt magában ez az intézmény. Fura, ugye? Rögtön ez villan be az agyamba, a tiszta gondolatok mostanában teljesen elkerülték az elmémet. Így jár az, aki túlontúl belelendül valamibe. Én pedig ilyen vagyok. Nagyot kortyoltam a kávémba és a jegyzeteimet lapozgattam. Várt még rám egy előadás. Nem szoktam ellógni az órákról csak akkor, ha nagyon muszáj volt, de jelenleg az égegyadta világon semmi dolgom volt. Nem kaptam sem jelzést, sem üzenetet, hogy szükség lenne rám a laborban és bár nagyon nehezteltem emiatt, meg kellett békélnem a helyzettel. Marad a papírmunka és a továbbképzés, ami ugyanolyan fontos része az életemnek, mint a kísérletezés. Talán nem kellene hagynom, hogy mindig ekörül forogjanak a gondolataim. De mégis mire gondolhatnék itt, egy padon egymagam ücsörögve,a totális antiszocialitás álarcát magamra öltve? Felálltam a padról, összegyűrtem és a kukába dobtam a kávéspoharat, kezemben a könyveimmel indultam meg az épület felé. Az órámra pillantottam, miközben sétálgatva kezdtem a táskámba gyűrni a kezemben lévő papírtömegeket. Általában nehézségek és balesetek nélkül sikerül ez az amúgy nem túl bonyolult manőver, most mégsem futottam jó kört. Éreztem, hogy nem az útra figyelésemet siker koronázza és nekicsapódok valakinek. Amilyen hirtelen tudtam, felkaptam a fejem, elhúztam a számat és magam elé tartottam a kezeimet. - Bocsi, nem figyeltem. - Sóhajtottam egyet. - Úgy látszik, ez nem az én napom. - Megpróbáltam elmosolyodni, de mérget vettem volna rá, hogy elég gyérül sikeredett, hiszen jópofizni egyáltalán nem volt kedvem hiába tudtam, hogy én voltam a figyelmetlen.
I Killed someone you see. I killed the girl who use to be me.
Az elhatározás. Megvolt. A motelben frissítő zuhanyt vettem, egy még kilométerekre lévő vérbankból lopott zacskós vért nyomtam le a torkomon, minden eshetőséget fenntartva, hisz ki tudja, mikor jutok újra vérhez. A loboncom megszárítva magamra kaptam a ruháim, majd a hotelből kifelé menet némi pénzt csúsztattam a pult mögött ácsorgó férfinak, ami fedezte a szobám egy éjszakára szóló árát, s fejemre kapva a kobakom kényelembe helyeztem magam motoromon, és egyenest indultam az új élet reményében. Már nem kellett tartanom attól, hogy bármikor farkassá változom, sőt körültekintő mód okosan nyakamba akasztottam gyűrűm, úgy, hogy a felsőm azt is el fedje, hogy egyáltalán lánc van a nyakamban. A kellemesen meleg időben nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy hátat fordítsak terveimnek, és újakat keressek, valami mégis arra sarkalt, hogy belevessem magam újra a tanulásba bő két év kihagyás után. A Whitmore főiskola közel volt a helyhez, ahová igazából tartottam, de a beiratkozást előbbre vettem a napi teendőim listáján. A parkolóba érve több diákot láttam meg, ahogy jegyzetkupacokkal a kezükben sétálgatnak ide-oda. Végiggondoltam kell e ez nekem, de a válasz nem igazán volt világos számomra sem. Részben vágytam rá, jó agyam volt, ki akartam használni, részben nem voltam az a túl elkötelezett típus. Tudtam, ha megunom, feladom és tovább állok, mint az elmúlt években tettem. Az első árnyékos és üres helyre leparkoltam, a sisakot a helyére tettem és táskám vállamra akasztva kezemben a termoszommal, ami jó meleg kávét tartalmazott indultam neki. A nagy nézelődés közepedet nevetgélések és pletykák zaja csapta meg fülem, de ahogy orrom elé néztem, máris összetalálkoztam valakivel. A szőke lány nem sokkal tűnt fiatalabbnak, mint amennyi én voltam, mégis emlékeztetnem kellett magam, hogy legyek annyira kedves, hogy legalább egy útbaigazítást kaphassak. -Szerintem egyikünk sem figyelt.-mosolyodom el, bár ez a mosoly fele annyira lett őszinte, mint amilyenre terveztem, de hát ez van. -De így legalább nem kell senkihez odamennem némi segítségért. Ezt a lapot az egyik hirdetőtábláról kaptam le, azt hittem kiigazodom ezen a térképen, de nem igazán vagyok errefelé ismert, szóval...-vonok vállat és húzom el szám, ahogy minden korombeli tenné, ha keresne valamit, amit nem talál. -Beiratkozni szeretnék, vagy legalábbis körbenézni. Két év alatt kicsit kiestek ezek a dolgok, és a mai rendszer merőben más, mint régebben volt.-kezdek magyarázkodni, hogy mire fel a nagy kérdezősködés és keresgélés, majd mintha észbe kapnék, kezet nyújtok felé, egy valamivel őszintébbnek ható mosollyal. -[color:6779=904F5B]Eliza vagyok.-hát ezzel is egy lépéssel közelebb kerültem a normális élethez, amiből nekem soha nem jutott ki. Legalább lesznek kapcsolataim, még ha nem is a világ közepén, de merek nagyot álmodni és nem egoistának és önzőnek lenni. NA jó, nem teljesen, mert azzal magam hazudtolnám meg.
Bólintottam egyet. Nem fogok elkezdeni veszekedni azon, hogy ki volt a hibás, hiszen nem láttam, hogy ő mennyire figyelt,hogy megállapítsam: minden kizárólag csak én tehetek arról, hogy összeütköztünk. - Mostanában kicsit szétszórt vagyok és nem mindig figyelek. Néha mások isszák meg ennek a levét, ahogy most is... és annak is, hogy akaratlanul is csiripelésbe kezdek, mintha valami rossz kismadár lennék, aki képtelen befogni a csőrét. - Szélesebb mosolyra húztam az ajkaimat és mély levegőt véve csóváltam meg a fejem, hogy némi hallgatásra kényszerítsem magam. Képes voltam mindig, minden körülmények között hatalmas fecsegésbe kezdeni, általában jelentéktelen dolgokról és ezek miatt nem egyszer kellemetlen helyzetbe is hoztam magam, de valahogy mindig sikerült eloldalaznom és kihúznom személyemet a "bajból", mielőtt még jobban belemásztam volna a hülyeségekbe. Persze ha kell, csendben tudtam maradni. Például a délutáni tevékenységeimről senkinek sem szóltam... talán emiatt voltam hajlamos egyébként jártatni a számat. Ilyenkor jött ki rajtam a feszültség, hiszen úgy éreztem, mintha elvágták volna az ajkaimat összekötő cérnákat. - Első nap? - Kérdeztem rá és a térképre pillantva legyintettem egyet. Utáltam a térképeket, inkább a saját felfedezés mellett voksoltam. - Nem olyan bonyolult ez a hely, hogy nagyon el lehessen tévedni. Csak körbe kell járni egyszer-kétszer... vagy éppen tízszer. - Vontam vállat somolyogva és körbehordoztam a tekintetem a campuson. Beiratkozni.. igen, meg is van. - Beiratkozni ott lehet. - Mutattam az egyik épületre nem messze tőlünk. Mindössze egy kicsit kellett sétálni a parkból kifelé és ott is volt az ember. - Második emelet, 203-as iroda. Ha rossz napjuk van vagy nem főztek le kávét, akkor sokáig fog tartani. Hajlamosak belustulni. - Közöltem, aztán a lányra pillantottam, a vállamat felvonva, majd leengedve váltam az eddiginél is lazábbá. - Mit szeretnél tudni vagy megnézni? Szívesen segítek, ha tudok. - Az igazat megvallva szimpatikusnak tűnt, legalábbis normálisnak. Bár amúgy is hajlamos voltam mindenkiben először a jót meglátni még akkor is, ha kb. három másodperccel ezelőtt találkoztam vele először. Legalább ebben legyek normális.
I Killed someone you see. I killed the girl who use to be me.
Elővettem a kedvesebbik felem, amit csak a látszat kedvéért tartok fenn, de most igen hatásos volt, hogy létezik, és kitanultam a használatát. Egyszerű mosolygós diáklánynak nézhettek, minden jelét elrejtettem annak, hogy én más vagyok, mint holmi kisdiák. A szőke lány, aki nekem ütközött, vagyis akinek én neki mentem...teljesen lényegtelen, ki kinek ment neki. A lényeg, hogy egész szimpatikusnak tűnt, már amennyire a megérzésem mondta. De a szokás hatalma volt, hogy nem árultam el magamról sokat, vagy ha el is árultam, ferdítettem a történeten, nehogy valaki nyomomra akadjon. így is sokan el akarnak tenni láb alól, amit részben az anyámnak köszönhetek. -Ugyan hagyd el.-legyintek, hisz a csacsogása legalább emlékeztetett rá, hogy mosolyogjak és hasonlóképp szószátyár legyek. Hát meg is tettem, amit kellett, elkezdtem beszélni arról, miért vagyok én itt. Így legalább kérhettem segítséget, a kifogás kicsit gyenge lábakon állt, de a semminél jobb volt. Magam is beismertem, hogy nem akkora ez a hely, hogy ne jöjjek rá könnyen dolgokra, plusz ha a hallásom segítségre hívnám, biztos megtalálnék egy titkárságot, vagy valami hasonlót, ahol elrendezhetem a papírjaim. Így viszont, hogy már összetalálkoztam vele, könnyebben ment a dolog, mindenféle hókuszpókusz, természetfeletti erő nélkül, természetesen. -Ennyire nyilvánvaló igaz?-vágok fancsali grimaszt, hogy mennyire látszik rajtam a szétszórtság, gondolatban pedig megveregettem a vállam, hogy ennyire jó színésznő lettem röpke öt év alatt. Szánalmas, néha mire képes az ember azért, hogy életben maradjon, még ha ő feljebb is van a táplálékláncban, mint a többi földönfutó. -Biztató, bár őszintén szólva, időm az van. Egyenlőre még azt sem tudom, milyen szakot jelöljek meg, ahová szívesen járnék, szóval még lehet, hogy csak órát nézni csusszanok be egy-két csoportba.-vázolom fel kicsit, miért is sok az időm, bár ennek egy fele ismételten egy orbitális nagy hazugság volt, de hát ez van. Nem mondhatom, hogy hello, időm az van, mert úgy az elkövetkező minimum száz évben nem tervezek kipurcanni. Érdekesen venné ki magát a szituáció. -Felkészült vagyok.-emelem meg kissé a táskám, amiből kilóg a termoszom teteje.-Bár szívesen meginnám, de ha ezen múlik, nem fogok gondolkodni kinek adjam.-eszem ágában sem volt senkinek adni a kávémból, de arcomon olyan biztató mosoly ült, hogy még egy hazugságvizsgáló is gondolkodott volna mi az, amiben nem mondok igazat. -A jegyeim alapján szerintem bárhová felvennének, mégis elég tanácstalan vagyok. Az elmúlt két évet vegetációval töltöttem, alkalmi munkákkal, tanfolyamokkal, de úgy igazán semmi nem fogott meg. Előtte Chicago-ban tanultam, de rájöttem a jog sem és az orvostudomány sem igazán az én asztalom.-nézek újra a lányra mosolyogva, s vonok vállat, s ez a kis monológ inkább egy célzás vagy egy burkolt kérés volt arra, hogy mondjon valamit az itteni szakokról. Na ez az érdeklődés viszont valós volt, az elhatározással együtt, hogy tanuljak itt. Talán a költözésen is elgondolkodom, ha találok magamnak egy arra alkalmas kis lakást, vagy egy viszonylag normális hotelszobát. A lényeg, hogy fedél legyen a fejem felett, mert az örökös ide-oda kóválygásból már úgy éreztem kinőttem. Ha rám találnak, állok elébe, nem menekülök tovább, nincs értelme. -Te milyen tudómenyág lelkes hallgatója vagy?-érdeklődöm, hátha ez segít valamit az előrelépésben, pedig szegényt még az előbbi gondolatmenetre sem hagytam reagálni, mert csacsogásom annyira jól ment, hogy már-már magam is elhittem, hogy én ilyen vagyok.
words: 524 | note: Jó lett a válasz is *.* | music: Born To Die♥
Még szerencse, hogy nem siettem sehova. Se órára, se sulin kívüli foglalkozásra, se a szobámba, se az alagsorba, amit ugyan sajnáltam, de nem tehettem semmit. Csak amit eddig... tovább tanulmányozni csendes magányomban és reménykedni, hogy valami átütő siker érek el az asztali lámpám fényénél,ami feljebb taszigál a ranglétrán. Nem titkoltam, hogy az egyetem végére teljes jogú tagja akartam lenni az Augustine-orvosok csapatának és szerencsére nagyon jó úton haladtam efelé. Csoda, hogy szokásommá vált elszigetelődni minden más tevékenységtől és leginkább csak ennek a célomnak éltem? - Okos lány. - Néztem elismerően a termoszra. Egy fősulin alapvető kellék, kávé nélkül nehéz kibírni. Csak a nagyon egészségmániások és az érdektelenek nem járkálnak állandóan kávéval a kezükben, mindenki más akár vénásan is beadagolná magának a cuccot. - Szóval csak benéztél? Azt hittem, konkrét elképzelésed is van. Bár tudom, manapság nehéz a pályaválasztás, az ember sose tudhatja, mihez kezdjen vagy mi lesz akkor, ha mégsem jön be a választott szakma. Nehéz az élet. - Vontam meg a vállam hanyagul. Nekem is voltak ezzel problémáim, de ugyebár időben motivált lettem, még ha nem is a legjobb motivációt tolták az arcomba. Inkább lettem volna bizonytalan. - Észrevétlenül belóghatsz akárhova, senki nem fog kiszúrni. Na jó, van néhány elvetemült professzor, akik mindenkiről mindent tudnak, őket hátha nem fogod ki. - Mosolyogtam rá. - Egyébként a nevem Kiara és az orvosin tanulok. Csak ajánlani tudom, ha megvan benned az érdeklődés. - Burkoltam kértem arra, hogy ha van valami ötlete is, ossza meg velem, hová szeretne járni. Persze megmaradtak az agyamban a szavai, amelyek azt mondják, kihagyott két évet és rögtön azon kezdtem gondolkozni, vajon mi történhetett. Nem mintha közöm lenne hozzá, de ilyen vagyok, egy pillanat alatt elkezdtek forogni a fogaskerekeim olyan dolgokon, amelyek másokat nem biztos, hogy érdekelnek. - Miért mulasztottál? - Kérdeztem rá egyenesen. Jobb így, mint különböző elméleteket gyártani, nem?
I Killed someone you see. I killed the girl who use to be me.
Egyenlőre jól tartottam az elvárt szintet, kedvesen mosolyogtam, és játszottam egy átlagos huszonéves hallgató szerepét, aki a pályaválasztás rögös ösvényéről nem talál egy kiutat sem. Kedves lánynak tűnt, de persze ez is olyan hirtelen jövő megállapíts volt. Egy vadász is lehet kedves, amíg fel nem feded előtte miféle vagy. Egyenlőre én ezt is tartottam, a lehető legtermészetesebb hatást keltettem, se gyűrű se nyaklánc -legalábbis nem olyan helyen, ahol láthatja-, sem semmilyen olyan dolog, ami jelezné, hogy megégek a napon, ha nem viselem. Éljen az álcázás és a közel négy éves tapasztalat. Na meg persze egy adag szerencse, amiből sosincs elég. Bólogatva helyeseltem, majd vállat vonva folytattam gondolatmenetem és övét is.-Ez egészen másnak tűnik, mint ahová két éve jártam. Sokkal nyugodtabb, nem olyan nagyváros hangulatú, pont ez tetszik benne. Persze tudom, ez a legkevésbé mértékadó, ha az ember egyetemre vagy főiskolára jelentkezik.-ismerem el, hogy amit mondtam nem mindenkire igaz, hisz van aki kisvárosból épp szabadulni akar, s bár nekem is hiányzik a nagyvárosi élet, úgy hiszem meg tudnám szokni, ha nem nyüzsögne az egész utca éjjel nappal. Kicsit koravén meglátás, de hát ez van. -Majd kérdezősködök óra előtt, aztán reménykedem, hogy az aktuális tanár nem egy olyan lesz, aki meglepődve néz rám, mint új diákra, aki még csak be sincs iratkozva.-mosolyodom el bizakodva, s nyugtázom a nevét, majd én is bemutatkozom és folytatom a gondolatmenetem a hova is jelentkezzek, mi is érdekel részről. Aztán csak kibukik belőlem, hogy halasztottam két évet, bár két évig már tanultam, s valahogy éreztem, hogy az emberi kíváncsiság épp most fog belőle előtörni, de nem ragadtam le, elővettem egy viszonylag szomorú arcom, s készségesen válaszoltam kérdésére. -Nevelőszülőknél nevelkedtem, anyámnak amolyan becsúszott gyereke voltam, sose ismertem. Amikor elmúltam tizennyolc, még nem is foglalkoztatott a kérdés, aztán a nevelő szüleim unszolására elkezdtem keresgélni. Tudták édesanyám anyukájának, vagyis a nagyimnak az elérhetőségeit, ahová egyszer csak beállítottam. Kiderült, hogy beteg, így ott maradtam mellette, és bepótoltam az elvesztegetett éveket.-görbítek a valóságon, akár a tudósok a hipertéren, de nem különösen esik nehezemre, ha ezzel a kérdéssel állnak elő, az esetek nagy részében ezt válaszolom.-Chicago ugyan a szívemhez nőtt, hisz életem nagy részét ott töltöttem, de aztán már akkor is magával ragadott a vidék, plusz, mint egyetlen örökös minden rám szakadt.-zárom végül le a kis történetet, akár egy drámát, már csak a tapsvihar hiányzik a tökéletes kis monológomhoz. -De hát ha az élet ad egy pofont, felállunk és megyünk tovább. Így adtam a fejem arra, hogy mivel minden egyenesbe jött, itt az ideje újra kezdeni.-varázsolok arcomra újra széles mosolyt, s szinte már én magam is elhiszem, hogy minden szavam igaz. az évek és a tapasztalat...
Csak bólogatni tudtam. Az egyetemen tényleg rengeteg különböző sorsot lehet találni, ahány diák, annyi életút, életcél és történet, de az a legfurább, hogy nagyon sok embernek valamilyen úton-módon, néhány aprócska ponton kereszteződik ez a történet és ez általában valamiféle kapcsolathoz vezet. Nem mintha konkrét egyezőség lett volna az én történetemben és a lányéban, de ahogy mesélt, a tragédia-fonalat rögtön elkaptam. Abban én is bővelkedtem... persze, nekem is "csak" a bátyám halt meg, de... aki nem élt át ilyesmit, az el sem tudja képzelni, hogy milyen érzés. Nem is kívánom senkinek. - Ez a hely tényleg nem tűnik valami hű, de pörgősnek, viszont hidd el, vannak helyek, ahol meg tudnak őrülni az emberek. És egyébként a legtöbben nincsenek begyepesedve és nem nyugdíjas tempóban mozognak, szóval itt sem fogsz unatkozni. De könnyen ki lehet kapcsolni és elég nagy ez a campus ahhoz, hogy el lehessen bújni. - Kacsintottam rá. Szimpatikus volt, legalábbis ez alapján a csevej alapján nem lehetett róla semmi többet feltételezni, minthogy egy lány, aki új életet akar kezdeni, új barátságokat kialakítani és normálisan tengetni a mindennapjait. Miért is feltételeznék mást? Nem vagyok üldözési mániás... csak egy kicsit, de ez most nem lényeges. - Az újrakezdésről és arról, hogy itt milyen jól megy én is tudnék mesélni. Hidd el, jó lesz. Sec-perc alatt találsz magadnak valamit, ami érdekel és egy ahhoz tartozó csoportot is, akiktől a végén nem fogsz tudni szabadulni. - Mondtam mosolyogva. - Sőt, ha gondolod, felajánlom a további segítségemet is. - Néztem rá kedvesen. - Bármikor megtalálsz itt, a koli harmadik emeletén vagy az elvetemült orvostanoncok között. - Mutattam az épület egyik szárnyára.
Δ ZENE: Pumpin Blood Δ MEGJEGYZÉS: bocsánat a késésért! Δ
I Killed someone you see. I killed the girl who use to be me.
Hát a lényegen nem sokat változtat, hogy mit is mondtam, hisz az igazság tőlem mindig is a kevésbé közlendő dolgok közé tartozott. Ez a sztori viszont igen sokszor megállta már a helyét, szinte mint a magnó mondtam el minden alkalommal újra és újra. -Ez csak jól jöhet. Mondjuk elég könnyen megtalálom a helyem, meg beszélgetésbe elegyedek bárkivel, de sokszor jó csak úgy elbújni a világ elől és csak létezni.-nem voltam az a bujkálós, inkább az aki fel sem méri a helyzetet, és máris cselekszik. Na ez az, ami rám vallott, mégis valahogy itt könnyebbnek tűnt ha azt az utat választom, hogy kicsit visszahúzódóbb vagyok a kelleténél. Soha nem lehet tudni... Az újrakezdés egyik része volt ez. Ez, hogy ismeretségeket kötök. De mégis hány helyen kezdek még újra? Már egy kicsit sok volt ebből az újrakezdésből. -Levakarhatatlan barátok? Azok kellenének nekem.-mosolyodom el, bár már a gondolat is elborzaszt. A levakarhatatlan barátaim én magam vakartam le saját magamról, mert ez is így volt könnyebb. Könnyebb, mint szemükbe nézve színt vallani. Egy pillanatra megrándul arcom, ahogy a gondolataim eluralkodnak rajtam. Kedves lánynak tűnt, a segítőkészsége mellett, ha nem én lettem volna én, akkor biztos, hogy nem gondolnék semmi olyat, amit most gondolok. -Ne fűzz hozzám sok reményt. Az ilyenekkel könnyen vissza tudok élni.-vonok vállat ajkaim biggyesztve, majd a telefonomra pillantok. -Azt hiszem itt az ideje a beiratkozásnak, még letudom az ebédszünet előtt, és addig még biztosra veszem, hogy órákra is be-be tudok lógni.-lelkesedő maszkot veszek magamra, csillognak szemeim, széles mosolyom pedig csak úgy ragyog. Egy kisebb csoport fiú halad el mellettünk hangosan megjegyezve véleményüket, mire csak megrázom a fejem. -Na ez sehol sem változik.-nevetem el magam, de nem különösebben zavar az érdeklődő csoportocska, hisz ez rám vall. Soha nem mondtam nemet, csak épp nem szerettem ha azt hiszik, hogy erőfölényben vannak ellenem.-Örültem a találkozásnak Kiara. Ha kitaláltam mit kezdek magammal mindenféleképp megkereslek majd.-jelentem ki elmosolyodva, majd elindulok a campus főbejárata felé és még visszafordulva intek felé. Egy színházi társulatban lenne a helyem, nem pedig egy főiskolán. Az ajtó előtt megállva elolvasom a papírokat, amiket kifüggesztettek, majd belépek rajta és eltűnök a folyosókon.
words: 350 |Bocsi a késésért + ez tőlem egy záró lenne. Köszönöm a játékot ^^ |♥
A campus területe soha nem volt valami vonzó, mellékesen alatta egy cellában poshadni még kevésbé volt vonzó. Valahogy nem értettem, hogy a túlbuzgó diákok a kávéjukat szorongatva rohangálnak fel s alá, s ebben mégis milyen örömöt lelhetnek. A tudásvágy, melynek kielégítésére mindenki vágyik, máshogy is elérhető, de ahogy kikerül, valaki a nagybetűs életbe előbb kezd el szenvedni, mintsem, hogy élne. Mondjuk, én pont könnyen beszélek. Vámpíroknak könnyű itt a beilleszkedés. A tanulás nem annyira nehéz, egy kis szemezés valakivel és a tananyag, házi dolgozat és a többi „finomság” is kész van. Odasétál hozzám egy lány, valami tanárt keresve, meg tantermek felől érdeklődve, mire egy szó nélkül tovább sétálok, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen hidegen hagy a baja, ha én egy embert keresek csupán, s minden bizonnyal valahol erre ütheti el az idejét. A campusról egy parkba menekültem, zsebemben egy-két injekciós tűvel, amit elloptam a laborból, s próbáltam nem arra gondolni, hogy a saját véremen túl még mit keverhettek a kis üvegcsébe. A szemem előtt mozgatva a csövet lötyögtettem benne a vöröslő folyadékot, ami még csak meg sem kötött vagy megszáradt, egyszerűen folyt egyik oldalról a másikra. A dátum mégis évekkel ezelőtti volt. Oké, hogy fejlett az orvostudomány, de ijesztő, hogy az ilyen eltévelyedett zsenikkel még a vámpírterület is fejlődik. A padon ücsörögve a telefonomon próbáltam először kiigazodni, majd valamiféle kapcsolatot létesíteni az öcsémmel, kevesebb, mint több sikerrel. Az elválásunk minden estre nem volt épp a legszebb. De még mindig ezt éreztem a legkisebb bajomnak. Az üvegcse kupakját végül kihúztam, és beleszagoltam, de a vérem szaga nem, hogy guszta, de egyenesen gusztustalan volt. Az arcomra furcsa fintor húzódik, a kupakot a helyére nyomom és eltartom magamtól, hogy a nap fénye átvilágítsa. A világos piros színt átitatta egy adag fekete valami, gondolom a bűz fő forrása ez volt. A tekintetem felkapom lépések közeledtére, s egy szőke hajú szépség közeledtét veszem észre. Továbbra sem zavartatom magam, vizsgálgatom azt, ami egyeseknek annyira fontos mintának számított, aztán mégis valami azt súgta, hogy kissé több a kíváncsi tekintet, ami felém szegeződik, mint amit valóban megérdemelnék. Az autóm a távolban ácsorgott, magányosan egy fa alatt, de mire felállhattam volna, a szőke hajzuhatagot hordozó lány már szinte előttem állt. Ilyen ez a jószerencse. Vagy balszerencse lenne mindez?
Ma úgy ébredtem fel, hogy semmi kedvem nem volt a problémáimon rágódni. Ehhez pedig mi más lehetne a legjobb megoldás, mint az, hogy egy kicsit belemerülök a hétköznapi dolgokba. Mint mindig most is szívesen szervezkedtem. Ezért is örültem annak, hogy a helyi újságnak kell készíteni egy kisebb cikket arról, hogy milyen érzés is a Whitmore falai között sétálgatni. Nem volt igazán lehetőségem körbejárni még, de az utóbbi napokban elég sok időt töltöttem itt. Tényleg komolyan akartam venni ezt az egészet. Rájöttem, hogy vannak olyan dolgok, amiket hiába kergetek nem fognak helyrejönni. Mert idő szükséges hozzá. Azt pedig úgy is megadhatom, hogy közben mással foglalkozom. Ezért is jelentkeztem elsőként a feladatra, hogy pár képpel illusztráljuk a dolgokat. Az utolsó képsorozatot a parkban szerettem volna elkészíteni. Voltak, akik húzták a szájukat azzal, hogy mára már bőven eleget csináltak. Ami nekik elég az számomra még csak a kezdet. Minden erőmet abba öltem bele, hogy minden tökéletes legyen. Majd pont én érném be kevesebbel, mikor a fejemben már tökéletesen kirajzolódott az újságcikk. Az sem érdekel, ha nem tartottak fel elég helyet majd én Caroline Forbes kiharcolom, hogy megtegyék. Bebizonyítom nekik, hogy tévednek. Az elképzeléseim tökéletesek és nem hagyom, hogy akár egy centimétert is lespóroljanak belőle. Azt már nem. Az utolsó fotóhoz készülődtünk a mellettem álló srác, már majdnem le is nyomta a gombot, hogy egy kattintással véget is vessen a mai nap fáradalmainak, de ekkor én hirtelen elkaptam a karját. – Várj egy picit. – Jelentettem ki határozottan erre ő keserű sóhajt eresztett és mindenki szúrós pillantásokkal nézett rám, de nem érdekelt. Vállalkoztak erre és az én kezemben van az irányítás, szóval pontosan azt fogják csinálni, amit én mondok nekik. Hogy miért nem engedtem, hogy befejezze? Azért mert ott ücsörög a padon valaki, aki ha nem rontaná el tökéletesen az összképet, akkor még nem is szóltam volna semmit. De savanyúnak tűnő ábrázata és, hogy valami üvegcsében vért lötyögtetett mondanom sem kell, hogy nem vetne túl sok jó fényt az iskolára. A laborban még elmennek ezek az üvegcsék, de a park kellős közepén megálljt kell parancsolnom. Határozott léptekkel indultam meg felé, majd pár másodpercen belül, már előtte is álltam karomat összefontam a mellkasom előtt. – Helló. Megtennéd, hogy egy kicsit arrébb mész és ott nézegeted a tudjam is én midet?– Próbálok udvarias lenni, de sosem szerettem, ha keresztezik a munkámat. Nem akarom, hogy belerondítson a tökéletesen elképzelt „műalkotásomba.”
Az elragadó környezet lelohasztó hangulata már-már kínozta a fülem. Mást se hallottam, mint siránkozó diákokat a dolgozatok meg a rossz jegyek miatt, és mivel olyan jól indult a napom, nem sokba tartott beismernem, hogy ez a hely épp annyira nem változott, mint ahogy a világ is csak fejlődni volt képes, de a színvonalon semmilyen szinten nem emelkedett. A kezemben lévő üvegcse borzalmas szaga egyszerre volt gyomorforgató és érdekes, hisz mégis csak az én vérem volt benne, még ha meg is spékelték valami extrával. De ez az extra is rontott a lehetőségén annak, hogy orvosi cuccok nélkül előbbre jussak bármiben is. Meg akartam találni a dilis dokit és véget vetni az egésznek, de semmi ösztönzés nem volt igazából, hisz, ahogy megszöktem, úgy változott meg az életem, amit viszont nem adtam volna fel semmi pénzért. A gondolataim megzavarta egy hang, ami lépések közeledéséről akart nekem jelet adni, s ahogy tekintetem a szőke lányra emeltem, arcomra önelégült mosoly húzódott. Amikor elém ért, s megszólalt, nem bírtam ki, hogy ne mutatkozzam be kellőképp. -A tudjam is én mimet ott nézegetem, ahol kedvem tartja. Tudtommal a rabszolga felszabadítás korától tekintve igazából szabad országok léteznek. Ha tévednék, kérlek, világosíts fel.-kérem, arcomra féloldalas és önelégült, makacs mosolyt varázsolva, majd megpaskolom a padot magam mellett. –Ha esetleg vitatkozni tervezel, kérem, foglalj helyet, vagy ha megfutamodnál, fordulj meg és menj vissza a kis stábodhoz. Ahogy látom, ők már epekedve várják a szőke királynőjüket.-pillantok a háta mögött duzzogó emberekre. Nem terveztem sokáig húzni az időm itt, viszont az érdekes helyzeteket és a hozzá hasonló túlbuzgókat szerettem kicsit kiélvezni. Kíváncsi voltam rá, hogy meddig bírja elviselni a furcsa humorom, ami mostanság egyre kevésbé nyilvánul meg. -Szívesen hallgatok okítást arról is, hogy ha egy nő kér valamit, illik meg is tenni, bár ezzel is tudok vitatkozni. De nem fogok felállni és odébb állni, mellékesen pedig nem az akármimet nézegetem.-jegyzem meg pimaszul, rá kacsintva, hátha veszi az adást. Reméltem, hogy igen, mert előszeretettel megyek az idegeire egy fiatal hölgynek, a hevessége pedig a kora mellé egészen lenyűgöző. Arról nem is beszélve, hogy érzem, nem ember. Ha boszorkány, akkor könnyű szerrel tesz odébb vagy irányít másfelé, de ha nem, hát ideje, hogy kicsit megismerkedjek más lehengerlő természetfelettiekkel. Az üvegcsét a kabátom zsebébe csúsztatom egy jól irányzott mozdulattal, majd hátra dőlök a padon és a lehető legnyugalmasabb és legidegesítőbb arckifejezésemmel pillantok rá.
Nem, nem és nem! Senki nem fogja tönkretenni azt, amit elképzeltem. Ha akarok valamit azt elérem, mert igen is képes vagyok határozott lenni. Régebben mindig féltem az elutasítástól és attól, hogy mások árnyékában éljek. Mindkettő jelen volt az életemben. Vámpírként pedig kimásztam ebből a nyomorult gödörbe, amibe az életem nagy részében tartózkodtam. Nem fogok senkinek sem meghajolni. Itt az ideje, hogy mások hajolgassanak úgy, ahogy én akarom. Furcsa, hogy ezt a magabiztosságot és az összeszedettségemet mind Katherine Pierce-nek köszönhetem, ha akkor ő nem változtat át engem, akkor talán még mindig az a naiv kislány lennék és, már akkor sarkon fordultam volna, mikor megláttam a mosolyát és dühösen elvonultam volna egy sarokba duzzogni. De többé nem ez vagyok én. Én ennél sokkal érettebb vagyok már legalábbis nagyon szeretném azt hinni. Tudom, hogy nem fognak sokáig rám várni a kis segítőtársaim, mert nekik már rohadtul elegük van ebből az egészből. Hátra se kell pillantanom, hogy érezzem magamon az utálkozó pillantásukat. Na, meg persze a természetfeletti hallásomnak köszönhetően tisztán hallom, hogy mennyi negatív, obszcén szóval illetnek. De nem érdekel. A tökéletes munkáért cserébe mindent hajlandó vagyok elviselni. – Remek. Jó vagy történelemből gratulálok neked azt viszont ne várd, hogy meg is tapsoljalak érte. Igazad van ott nézegeted, ha akarod, de az a nyomorult búbánattól telt képed nem illik bele az iskola idilljébe, szóval ha annyira nézegetni akarod nézegesd. De legalább ne vágj olyan képet, mint akinek lócitrom van a szájában. – Nem érdekel, ha nehéz menet is lesz ez az egész, de akkor is elintézem, hogy vagy összeszedje magát és egy normális arckifejezést varázsoljon egy kép erejéig vagy ha kell én magam fogom elrugdosni ide. A tökéletesség iránti vágyam még mindig ott van bennem. Nem szeretem a félmunkát. – Eszem ágában nincs vitatkozni, mert itt nincs helye vitának. Vagy normális ábrázatot varázsolsz magadra vagy meg kell kérlek, hogy pattanj fel a padról és távozz. Nincs hangulatom a beképzelt fejedet megörökíteni egy képen. – Dobolni kezdtem a lábammal és őszintén vártam, hogy felálljon, habár amekkora beképzelt majom, már csak azért sem fogja megtenni. Hogy a férfiak miért akarnak állandóan az idegeimre menni? Komolyan meg tudnám fojtani az összes férfit, mikor úgy viselkednek, mintha valami felsőbbrendű lények lennének, mert egy elég sok helyre megfelelő kulcsot tartogatnak a lábuk között. – Tudod a normális férfiak megteszik, ha a nő kér valamit. De egy agyilag rendkívül fejletlen egyedet kell megkérnem, akkor az mindig nehezebb. Kérlek. Menj. Arrébb. – Szépen artikuláltam a kérésemet, mintha egy fogyatékos emberhez beszélnék vagy egy sükethez, aki csak arra képes, hogy a számról olvassa le, amit mondok. Nem engedem, hogy felidegesítsen, de már tudom késő. Legbelül, már fel tudnék robbanni azonban ennek semmilyen jelét nem mutattam a külvilág felé.
A campus hangulatán az sem dobott, hogy magányos társaságom az üvegcse személyében kibővült egy cseppet sem kellemes társalgásra alkalmasnak tartott nő jelenlétével. Inkább kislányról beszélhetünk, legalábbis a látszat néha csal dolog beigazolódni látszott. A bájosnak első látásra nevezendő fiatal lány, másodjára inkább egy hajszínéhez tökéletesen illő szőke hisztéria lett. Egy részem szánni kezdte magát, amiért épp egy ilyen iskolás kisasszony találja meg, másik felem viszont egyszerűen felvidult a puszta lehetőségtől is, hogy kicsit szórakozhatok vele és az idegeivel. Lehet, hogy mazochista voltam, de idősebb is, mint külsőre, mint vámpírként. Már, ha a tűrőképességet nézzük, na abban utóbbi kevésbé volt hasznos faji létezés. De sebaj, amíg élvezhetem, ahogy puffog, és nem akar leszúrni, addig tökéletesen élvezem a helyzetet. Kényelmesen hátradőlök a padon, mint aki jól végezte dolgát, jelezve, hogy eszem ágában sincs felállni vagy odébb menni. -Te meg ne viselkedj úgy, mint valami hisztis tízéves kislány, akinek az anyja elvette a játékát. Ha komolyabban győzködnél, még a végén lennék olyan kedves, és, hogy a szavaid idézzem, nem vágnék olyan képet, mintha lócitromot haraptam volna.-jegyzem meg neki egy vigyort varázsolva arcomra, ami ezzel a lendülettel el is tűnik. Ha így akar játszani, ám legyen, semmi jó elrontója nem akarok lenni. Egyébként is szeretem a szabad cselekedetek jogát gyakorolni mostanság. Ezért ülök itt és nem az új karosszékemben, ami a nappaliban ácsorog komótosan és mozdulatlan. Felajánlottam egy lehetőséget arra, hogy kicsit megmutassa, az idegesítő dumáján kívül mire képes, de elutasította. Vagy mégsem. Ez kapóra jött, hogy ha már ő idegesíteni kezdett engem, én is megtehessem vele ugyan ezt. -Ha nem vitatkozol, akkor mégis mit csinálsz? Lehet, hogy régimódi és öreg vagyok, de tudtommal a vitatkozás pont az, amit generálni próbálsz.-húzom kicsit a szőkeség idegeit, kellemesen mulatok azon, hogy ő fortyogni kezd. Összevonom szemöldököm, és úgy teszek, mint akit vérig sértett a kijelentésével. Arcomon idővel, széles vigyor szalad át, és nem bírom megállni, hogy ne kacagjak fel jólesően. -Jól mondod. Normális férfiak megteszik, HA egy nő kéri tőlük.-jelentem ki kissé pimaszul, mert jelen pillanatban minden volt, csak nem nő. Inkább egy hisztérikus tinédzserhez hasonlítottam volna. És ez most tökéletes indok is volt arra, hogy maradjak. Még jobb, mint amire eddig gondolhattam. –Tudod most már a „csak azért se” állapotba ringattál. Azt hiszem, kénytelen leszel távozni és belenyugodni, hogy a savanyú képem vissza fog köszönni a képeden.-fonom keresztbe lábaim is, karjaim a pad háttámlájának tetejére fektetem, és becsukott szemmel a napsugaras ég felé nézek. Vajon mennyi idő kell még neki ahhoz, hogy leessen, eszem ágába sincs odább menni.
Próbáltam nyugodt maradni. Ez az egyetlen dolog, amit meg kell tennem. Muszáj megtennem, mert ha hagyom, hogy elszakadjon a cérna, akkor nem lesz semmi, ami visszatartson, hogy felképeljem itt és most. Komolyan mondom, már kezdem unni az öntelt és beképzelt férfiakat. Hova tűntek azok a pasik, akik nem csak a jobb napjukon mutatják ki azt, hogy igen is lakozik bennük valami, ami képes arra, hogy érzelmeket képezzen? Jelenleg ezen a férfin nem láttam semmit. Az unott, keserű arckifejezésére csak én csaltam mosolyt. Komolyan meg kell fontolnom, hogy ezen a képen rajta leszek és az egyik gúnyos vigyorát megvillantva kerülne be az újságba. Fel is adhatnám ezt a képet, de nem fogom megtenni. Nekem ez mindennél fontosabb. Ha valamit kitűztem magam elé véghez is fogom vinni. Még egy beképzelt majom sem állhat az utamba. Muszáj véghez vinnem.. Ez az egész nagyon fontos a számomra. Nem szeretek kudarcot vallani. Most pedig, ha nem tudom rávenni magam, hogy együtt működjön, akkor cseszhettem az egészet. Bárcsak tudnék valahogy hatni rá, de Mr. Beképzeltvagyokésazégvilágonazegyetlenszórakozásomatepiszkálásod nem hajlandó semmit sem megtenni nekem.. Mintha annyira tökéletes lenne ő itt. Nem mondom nem kavarog a gyomrom a külsejétől, de a viselkedésétől már annál inkább. Igaz a második nem látszik egy képen sem, de a savanyú arckifejezése mégis egyfajta jelet küld az emberek felé. – Szerintem elég normálisan megkértelek arra, hogy kezdj magaddal valamit. Dobj egy mosolyt a kamerának, ha annyira nem akarsz elmenni innen. Nagyon szépen kérlek tedd meg ezt nekem. – Minden egyes szónak ólom súlya volt. Annyira nehezen jött ki a számon. Olyan volt, mintha pisztolyt tartottak volna a fejemhez. Nem érdekeltek a durva bántó szavai. Most nem. A célért mindent. Ha ez sem hat rá, hát felőlem elmehet a.. – Ne kezdjünk bele a dolgok elemzésébe, ha kérhetem. Ehhez most sem erőm, sem pedig energiám nincsen. Ez az utolsó kép. Amint láthatod elég nyűgös emberekkel vagyok körülvéve, szóval könnyítsd már meg nekem ezt az egészet. – Böktem a fejemmel a panaszos sóhajokat hallató társasághoz. Már legszívesebben kiosztottam volna mindegyiket azokért a dolgokért, amit mondtak. De én ezt elméletben nem hallhatom, szóval tartottam magam. Akartam egy normális, egyszerű napot, ami eddig meg is volt. De a kedvem most a hegyről a völgy felé tart. Mindezt egy seggfej miatt. – Gyerekes módon fogsz arról prédikációt tartani, hogy nem vagyok nő? Hosszú napom volt és egész nap hallgatnom kellett egy nyafogó társaságot, szóval rohadtul nézd el nekem, hogy nincs idegzetem a hülye csipkelődésedhez. Most pedig vagy vágj jó pofát ehhez az egészhez vagy menj innen. – Már úgy éreztem, hogy padostul borítom fel nem érdekelt az sem, hogy megláthatják a valós arcomat.. Vagyis inkább a másik valós arcomat. A szörnyeteget. Egyszerűen nem tudom elviselni, ha nem tudom leküzdeni a velem szembe jövő akadályokat. Mondhatni az őrületbe kerget a tehetetlenség. De nem fogom feladni. Nincs azaz indok, amiért bármit is feladnék, amit kitűztem magam elé. Bebizonyítom mindenkinek, hogy nincs olyan dolog, amit nem tudok véghez vinni. Ha kell, akkor piszkos eszközökhöz folyamodok a dolog sikerességének érdekében. Helyet foglaltam mellette, hogy a vámpírsebességemet kihasználhassam anélkül, hogy ez bárkinek is feltűnhetne. - Szóval mire is kell ez? - Kérdeztem, miközben megforgattam a kezemben a kis üvegcsét.
Kedvesség és akaratosság párosulhatott volna benne, mégis inkább volt gyerekes, mint akaratos. Elismerem, jómagam is a megtestesült kedvesség és segítőkészség vagyok, de most úgy éreztem, bár emberemre találtam benne, kissé idegesítőbbre sikeredett ez, mint terveztem. Nem úgy nézett ki, mint aki feladja, ahogy én sem. Viszont eszem ágában sem volt úgy ugrálni, ahogy ő fütyül. Arra ott volt a valamivel távolabb ácsorgó kis stábja, nem kellek mellé még én is. Inkább arra vártam, hogy kimutassa a foga fehérjét, és viselkedjen felnőtthöz mérten, de a hiú ábránd, ahogy eszembe ötlött, úgy szűnt meg. Messze volt ő még ahhoz, hogy ezt a szintet megüsse, legalábbis az én szememben. Szinte láttam rajta, hogy kényszeresen mondja, amit mond, de azért kipréseltem belőle egy kérleket. Ezzel közelebb jutottam a célomhoz, de még messze a végkifejlet. -Na, ez már valamivel jobban hangzott. Gyakorolj még egy kicsit, nem sietünk sehová.- vigyorodom el, rákacsintva, majd összevonva szemöldököm megrázom kissé a fejem.- Bár nem értem, nekem ebből mi hasznom lehetne.- töprengem el, hogy tuti az idegeire mehessek minden cselekedetemmel, ezzel is szórakozva azon, amilyen fejet vág minden egyes szó után, ami elhagyja szám. Felnevettem, azon, amit mondott. Még, hogy nyűgös emberekkel van körülvéve? Kiről beszélünk? Inkább ő a nyűg mások hátán, ahogy látom, és ahogy tapasztalom. -Definiáld már azt, hogy nyűgös, mert valami azt súgja, hogy nem vagy tisztában a fogalommal. Ha ők a nyűgösek, akkor te egyenesen hisztérikus vagy. Nem hallod, hogy miről beszélnek a hátad mögött? Hát nyisd ki a füled Caroline.- artikulálom a nevet, hisz a mögöttünk pufogó stáb tagok szinte minden mondatukban említik ezt a nevet, miközben folyamatosan az előttem ácsorgó szőkeségre néznek. Innentől nem nehéz összerakni. Csak remélem, hogy a leesik neki az is, honnan tudtam meg a nevét. Az enyém viszont még mindig rejtve marad, hisz senki sem üvölt körülöttem hangosan. -Nem azt mondtam, hogy nem vagy. Haladsz, de gyerekes vagy. Üdv a felnőttek világában barbi. Senki sem kapja meg csak úgy, amit akar.- közlöm vele egykedvűen, jellegzetes angolos akcentusom kihasználva, ezzel is érzékeltetve vele, hogy komolyan mondom, amit mondtam. Miért nem lepődök meg azon, hogy mindenkinek természetes, ha valamit kérnek, még ha úgy is, ahogy először ő tette, megteszik. Lehet, hogy a gimiben úgy ugráltak neki, ahogy ő fütyült, de ha már a tiszteletről lenne szó, vagy valamiféle illemről, azt hiszem, én vagyok az idősebb minden tekintetben. Oké, férfi vagyok, de csak akkor teszek valamit, ha valaki megérdemli, vagy minimum szépen kéri. Na, ez a két opció, mintha megszűnt volna egyik pillanatról a másikra, ahogy leült mellém, és kirántotta a zsebemből a kis fiolát. Szinte felszisszentem, majd torkomból se szó se beszéd egy hangosabb hörgésszerű tört elő, arcomra pedig kiült a dühöm első jele. Ha tovább feszíti a húrt, kétlem, hogy kedvességem eddigi fokánál jobbat mutatnék neki. A fiolán ugyan csak egy számsor volt, jele sem volt a nevemnek, miért is lett volna, hisz akkor inkább tartottak úgy minket, mint a vágásra váró disznókat, állatokat, mintsem embereket. -Nekem semmire. Maximum elégetni. Viszont másnak hidd el, hogy komoly indoka van rá, hogy ilyeneket és ehhez hasonlókat tartson maga mellett.- az üvegcse céduláján a doktor Frankestein monogramja tökéletesen olvasható volt, összetéveszthetetlen arroganciáról árulkodva. –Nem kizárt, hogy a te véred is oda jut. Nem ma jöttem le a falvédőről, süt rólad, hogy nem egy holmi földönfutó szerencsétlen.- jelentem ki egyszerűen, kinyújtva a tenyerem felé, jellegzetes kérő mozdulatot végrehajtva. Ez még mindig „egyezményes nyelvrendszer”, legalábbis azt hiszem, ez nem sokat változhatott az évek során.
Nem szerettem, ha nem teszik az emberek azt, amit mondok. Tisztában voltam azzal, hogy a főiskola egy teljesen más világ, de a szervezés utáni mániám még mindig nem múlott el most is szerettem volna, ha a kezemben van az irányítás. Ez egy olyan dolog volt számomra, amit senki nem érthetett meg igazán, akinek nem kellett más árnyékában leélnie életének első szakaszát. Most itt van egy örökkévalóság, ami a lábaim előtt hever mégsem érzem magam túlságosan feldobva tőle. Kaptam ezer lehetőséget, hogy tökéletesen élhessek, ahogyan azt elképzeltem, de mindig jöhet valami, ami keresztbe tesz a dolgoknak, mintha soha nem is létezett volna. Most például ennek a férfinak az alakjában jelent meg. Komolyan ennyire nehéz megérteni, amit kértem? Hozzáteszem nem szokásom mindenkit kérlelni. Egyszerűen csak ráveszem valahogy, hogy megtegye, amit akarok, mert ebben jó vagyok. De most nem tudom mit tehetnék vele szemben. A beképzeltségétől, már viszket a tenyerem, hogy egy jó nagyot lekeverjek neki. Na, igen. Ez lenne a tökéletes utolsó fotó, ami alá írhatnánk is, hogy így írtjuk a seggfejeket, akik megmérgezik a közösségünket. Aztán rá egy hétre a Whitmore tele lenne szadista állatokkal. Kösz nem. – Te most komolyan el akarod érni azt, hogy felképeljelek? – Eszem ágában nincs visszafogni magam legalábbis, ami a szavaimat illeti. A fizikai dolgokat, már próbálom. Annyira viszket a tenyerem, hogy felpofozzam. Csak egyetlen apró lendítés kellene és megkapná, amit megérdemel. Komolyan, hogy lehet valaki ennyire beképzelt? Tudom én sem viselkedem éppen felnőtt módjára és parancsolgatok neki pedig nem is ismerem, de nekem be kell fejeznem ezt az egészet. Végül is ez is hozzátartozik a normális naphoz. Vitatkozás az idiótákkal első felvonás. Remélhetőleg egyben az utolsó is. – Ahhhh, könyörgöm fejezd már be. – Mondom egy sóhaj keretében és hátravetem a fejem tekintetem az égnek szegezem. – Te még nálam is szörnyűbb társaság vagy. Ennyit okoskodni komolyan mondom ez már beteges. Ne okíts ki engem a szavak jelentéséről, mert semmi szükségem nincs rá. Tudom jól, mi mit jelent nem most jöttem le a falvédőről, szóval örülnék, ha nem kezelnél úgy, mint egy két évest. ÉS NE! NE merészeld azt mondani, hogy azért kezelsz úgy, mert úgy viselkedem. Csak egyszerűen ne.. – Már nagyon, de nagyon elegem volt ebből az egész szituációból. Azt hittem könnyű napom lesz, de az életem egyik legnagyobb kihívása elé állítottam magamat ezzel az egésszel. Nem is lehetne tökéletesebb ez a nap. Te akartál kihívást, Caroline. Tanuld meg kezelni. – Te csak ne barbizgass engem! – Az összes mikulás felé tett kérésemet módosítom. Csapjon bele a villám ebbe az alakba itt és most és egy egész örökkévalóságra boldoggá tesznek engem ezzel. Én sem vagyok egy rettenetesen kellemes társaság, de ő a legrosszabbak közül is a rosszabb. Egyszerűen idegtépő. Próbálom leplezni, de teljesen felesleges néhány megszólalása egyszerűen kiszakít a nyugodt közegből, ahova száműzni próbáltam magam. Elég ingerültté vált, mikor elvettem tőle a kis üvegcséjét. Na, végre most már én is ki tudom hozni őt egy kicsit a sodrából. Remek! – Hmm. Ha neked semmire, akkor mégis miért akkora tragédia, ha nem adom vissza? Vagy esetlegesen földhöz vágom, hogy viszonozzam minden eddigi szívességedet? – A legjobb védekezés a támadás. Most ezzel próbálkozom. Oldalra döntöttem a fejemet és kérdőn pillantok rá. Nem érdekel, hogy mire céloz. Vannak nagyobb gondjaim is pár üvegcse vérnél. Legalábbis azt hittem, hogy így van, de mégis a kíváncsiság győzött. Azonban nem engedhetem, hogy minden felett győzedelmeskedjen. – Mellesleg pontosan mire is céloztál?
Lételemem volt mások idegeire menni és valami azt súgta, hogy a szőkeség pont azok közé fog tartozni, akik egy ideig bírják ezt, majd kibuknak, és onnantól az sem érdekli őket, hogy mit tesznek, csak elüldözzenek maguk mellől. A baj ezzel az én kitartásom volt, aminek volt jó pár éve annyira csiszolódni, hogy a legkevésbé se zavartassam magam, ha valakinek valami nem tetszik. Most is így tettem. Ahelyett, hogy stílust váltottam volna, egyre idegesítőbb lettem. Elmosolyodom kérdésén és egyszerűen vállat vonok. Nem élné meg a másnapot, ha megtenné, de egy próbát megér, ha a tűrőképességem annyira akarja feszegetni. - Ahogy érzed.-hagyom ennyiben a pofozkodós témát, de szememben ott ül az előbb kifejtett gondolat arról, ha megteszi, nem fogom megállni szó nélkül. Tehet próbákat rá, hogy meddig és mit tűrök el, de jobban ajánlom neki, ha nem teszi, ma különösen nincs jó napom, hogy ilyesmit is eltűrjek. Mazochista vagyok, hogy nem álltam még fel, de nem vagyok más bokszzsákja sem, már nem. A kis monológ, amit lenyomok neki pár perc leforgása alatt, nem begyakorolt, spontán jön és látom, ahogy már-már fortyog dühében, amiért nem tud úgy visszavágni, hogy ne legyen valamilyen megjegyzésem rá. - Végre beismerted. Nekem nem kellett, ez volt a célom.- kacsintok rá arcomon jellegzetes mosolyommal, úszva a győzelem édes ízében. –A világért se sértenélek meg. Nem jobban, mint amennyire felhúztalak.-csak azért sem hagyom békén, olyan jó nézni, ahogy küszködik magával és próbál lekoptatni, de közben valahol lehet, hogy még élvezi is. A szavaiból azt szűröm le, hogy nem én vagyok az első és egyetlen, aki így hívja, ahogy, ráadásul, nem csak én találtam csak idegesítőnek, noha most én kerek perec ezt ki is jelentettem, hogy ő is az. Őszinte, egyenes ember vagyok, vagyis vámpír, és semmi indokom nem volt arra, hogy bókok hadával halmozzam el, pusztán a két szép szeme miatt. - Csak mert te kérted barbie.-mosolyodom el újra, amitől már szinte görcsbe áll a szám, noha nem öröm, inkább amolyan önelégült mosoly volt ez is. Ahogy azonban a fiola kezébe kerül, a helyzet megváltozik. Minden öröm féle és idegesítő mondat, reakció eltűnik belőlem, helyére valamiféle ösztön lép, ami talán magam akarja óvni, talán őt is. Meglepő kettősség a reakció, amivel a legnagyobb baj az, hogy én sem tudom, hogy szükségem van e még a tulajdon véremre vagy sem. Jobb lenne magamnál tudni, de kotnyeles kisasszony nem ilyen könnyen meggyőzhető. Legalábbis nem úgy néz ki, mint aki egy kérem szépenre cselekszik, ahogy én se tettem. - Hidd el, történt velem rosszabb is, mint az, hogy a vérmintám a földhöz csapják. De ha nem bánod, és ha vetnél rá egy pillantást, rájönnél, hogy a vámpírok vére sem néz ki így, ahogy ez.- bökök a csőben lévő furcsa állagú és színű vérre emlékeztető valamire. – Ha azt mondom, hogy az iskola alaksorában van egy labor, és a magunk fajta vendégek előszeretettel esnek ott csapdába, hinni fogsz nekem? Mit gondolsz az az üveg vért puszta jó szándékból adtam én is? A tanári kar és jó néhány orvostanhallgató mesélhet neked a drága professzorról, akinek a monogramja mindenhol ott van.-mutatok az üvegcsén lévő címkére, a számom mellé, melynek puszta látványa is elég ahhoz, hogy kirázzon a hideg. A régi „szép” idők emléke szó szerint tudatomba égett.
Én is eléggé idegesítő tudok lenni ezzel teljes mértékben tisztában vagyok, de amit ez az alak művelt az már teljesen túl ment egy határon. Komolyan szórakoztatónak találja azt, hogy teljesen kihoz a sodromból. Nem tudom, hogy ettől miért lesz neki jobb. Sőt, szerintem egy fokkal sem lesz jobb, de nem is akarom megérteni, hogy mit miért tesz egyszerűen azt akarom elérni, hogy végre felálljon innen és arrébb kapkodja a lábait én pedig többet ne is lássam. Mert semmi kedvem még egy ilyen alakhoz. Hozzá pedig végképp nem. Ez a találkozás bőven elég volt ahhoz, hogyha újra meglátnám sarkon fordulva induljak az ellenkező irányba. Még, ha az egyik órámra vezető ajtóban ácsorogna, akkor is inkább kihagynám az órát, mintsem megkérjem arra, hogy fáradjon már arrébb, mert nagy valószínűséggel magasról tenne a kérésemre. Egyszerűen idegesítő. Annyira, hogy a falnak tudnék rohanni. Nem segített a helyzetemen. Egy csöppet sem. Tényleg felpofoztam volna legszívesebben ő pedig egy olyan választ adott nekem, hogy nyugodtan engem aztán nem érdekel. De a szemei arról árulkodtak, hogy még megbánhatom, ha kezet merek rá emelni és nem volt kedvem kakasviadalba kezdeni pár iskolatársam előtt. Valószínűleg felvennék videóra és perceken belül fenn is lenne mindenhol. Nem vágyom ilyen hírnévre. Meg arra sem, hogy jelentet rendezzünk. Semmi kedvem már az egész fotózáshoz meg az utolsó tökéletes képhez, mert egyszerűen teljesen elvette a kedvem ez pökhendi alak, aki úgy ül itt, mintha odaragadt volna a feneke a padhoz. De, majd egyszer komolyan odaragasztom aztán meglátjuk az mennyire lesz neki kellemes. – Te komolyan azt élvezed, hogyha másokat kikészíthetsz? Nem érdekel, hogy min mentél keresztül, mitől lett ilyen savanyú az ábrázatod vagy mitől érzel késztetés arra, hogy felidegesíts engem, de rendkívül örülnék, ha változtatnál egy kicsit a hozzáállásodon. – Próbálok megnyugodni, hiszen ha erre képes vagyok, akkor ő sem leli örömét ebben a beszélgetésben. A feszültségemből és a dühömből táplálkozik úgymond. Ezt élvezi, hát nem fogja megkapni, de nem ám! Erre mondjuk ráeszmélhettem volna pár perccel előbb is és, akkor nem lenne ez a gúnyos mosoly az arcán, amit legszívesebben a szó szoros értelmében lekaparnék az arcáról. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő? Addig nem volt vele különösebb bajom míg nem szólalt meg. Természetesen a savanyú ábrázatától eltekintve. Különösebben nem reagálok arra, hogy megint le barbiezott. Egyszerűen csak megforgatom a szemeimet. Hát legyen. Nem fog kikészíteni. Mély levegőket veszek és próbálom megnyugtatni magam. Majd előnyben részesítem magam azzal, hogy elvettem tőle a kis üvegcsét. Különösebben nem tanulmányoztam, mert nem igazán érdekelt, hogy mit is tartok a kezeim között. A lényeg az, hogy számára úgymond fontos. Én pedig most vissza szeretném adni neki azt, amit eddig volt szerencsém megkapni tőle. Mikor felhívja a figyelmemet a vér különös színére rögtön odapillantok, de szorosan fogom, hogy még véletlenül se tudja kivenni a kezemből. Nem engedem, hogy a figyelmem elszakadjon attól, hogy meg kell tartanom az üvegcsét és közben tanulmányoznom kell a színét. – Mégis mit csináltál vele? – Kérdeztem, majd felé is fordultam, miközben ránéztem kíváncsian. Valami nem stimmelt vele, de nem tudtam megmondani, hogy mégis mi. A színe nem volt túlságosan biztató. Az egyszer tuti. – Oké, most vagy nagyon élénk a fantáziád vagy egyszerűen csak nem vagy magadnál. – Jelentem ki összevont szemöldökkel. Még, hogy a Whitmore alaksorában ilyesmi történjen.. De mi van, ha igaza van?
Több kellett ahhoz, hogy esztelen csacsogása és követelőzése kihozzon a sodromból. Az viszont előre kiderült számomra, hogy pontosan olyan idegesítő személy, mint én. Na jó, ez túlzás, mondjuk inkább azt, hogy halad az úton, ami ide vezet. Minden estre jó szórakoztam, amíg ő szinte csapkodhatnékot kapott. Ez lehet, hogy ilyen női agy beidegződése, ha valamin kiborulnak, egyből két oktávval magasabb hangon akarnak törni-zúzni. Azért abban reménykedtem a saját érdekében, hogy a törni-zúzni időszakot nem rajtam akarja kiélni, mert azt biztos, hogy kevésbé tűrném ilyen egyszerű nyugodtsággal. Inkább kezdésnek a nyakát törném ki. Aztán a végén hagynék egy búcsúculát, vagy valami hasonló megoldást választanék. Mégis kíváncsi voltam, hogy apró kis kacsója milyen erőteljes mozdulattal sújt le, ha már egyszer olyan kis szeleburdi típus, nem túl emberi értelemben. Már amennyire sejtésem engedi, hogy ilyesmit feltételezzek róla. -Hidd el, jó okom van, hogy ne úgy csináljak, ahogy őnagysága elvárja.-makacskodom, miközben arcomra egyszerű mosoly szökik, ami ezzel a lendülettel le is hervad onnan. Az erőlködése, hogy nyugodt maradjon, egyenesen nevetséges volt. Arról nem is beszélve, hogy ellentétben vele, én tökéletesen ura voltam a helyzetnek és jót szórakoztam rajta, ahogy próbálkozik a higgadtság megtalálásával. Nem érdekelt különösképp, hogy mit gondol, vagy mit tesz a vérrel, egyszerűen jobbnak láttam azt, ami hozzám tartozik, ami az enyém, azt visszaszerezni. Egyszerű képlet, nem kell sokat gondolkodni rajta. Amit mondok, azon mégis elgondolkodik, legalábbis, ahogy vizsgálgatni kezdi a fiolát, ezt lehet gondolni. -Én semmit. Nem vagyok mazochista, hogy a saját véremmel kísérletezgessek sülve, főve.-nézek az üvegre olyan undorral, ami szinte új tőlem. Nem szokásom ódzkodni ilyen dolgoktól, ez viszont megszokott volt tőlem, hisz a tapasztalati alapon tanulás, hogy így mondjam, hatással volt rám elég erőteljesen. –Ha idiótának nézel, akkor tégy egy szívességet, és inkább vidd magaddal a vérem, aztán csinálj vele, amit akarsz. Belefáradtam abba, hogy magyarázkodjak olyasmiről, amiről mindenki azt hiszi, hogy soha nem fordulhat elő. -hangom megkeményedik, és erőteljesen sugallja, hogy amit mondok, azok nem csak egymás után dobált szavak, hanem az egyszerű és szín tiszta igazság. - Meglepődnél, ha tudnád, hogy az iskola mennyi olyan titkot rejt, amiről neked még csak fogalmad sincs. A névadók, a Gilbert doktorok, még ha próbálják is elhitetni, hogy amit tesznek, az a tudomány célja, akkor sem hiszem, hogy épeszű ember, egy másikból a lépét kivágva rájönne bármi újra.-emelem meg pólóm, ahol azért maradt egy-két karcolás nyom, mondhatni bevarasodott emlék. – Tartsak biológia órát is, vagy annyira értesz a dolgokhoz, hogy tudd, ez nem az, ami az emberrel születik.-engedem vissza a pólót a helyére, szemem pedig szikrákat szór rá.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz olyan személy, akinek minden egyes mozdulata és szava ennyire fog engem idegesíteni. Ha az arca csak egy aprót is megmozdult, már ideges lettem. Nem tudom, hogy miért ez az ellenszenv. Talán azért, mert keresztezi a terveimet én pedig semmit nem sűtörk rosszabbul, mint amikor valaki nem azt teszi, amit én szeretnék. Tényleg akartam egy átlagos napot, ahol nem kell gyomorgörcstől gubbasztanom az ágyamon, mert nem tudom mi van a barátaimmal. Bonnie-t visszakaptam, de nem tudom, hogy most mégis mi lesz Stefan-nal, mert felőle még mindig nem hallottam, mintha elnyelte volna a föld. Talán csak nem kíváncsi rám. De nélküle úgy érzem, hogy darabokra hullok és ez az egész teljes mértékben megőrjít. Nem tudom mi rosszat tettem, amiért annyira kerülnie kellene. Elhanyagoltam ezzel tisztában vagyok, de ha nem ad lehetőséget nem tudom jóvátenni a hibámat. Pedig mindennél jobban hiányzik számomra a barátsága. Ennyi kell számomra. Semmi több. – Hát nem vagyok pszichológus, de ha úgy érzed öntsd csak ki a lelked nekem. Tényleg nagyon érdekel, hogy miért vágsz ilyen savanyú képet. – Kicsit megfertőzte a szarkazmus a szavaimat, de próbáltam komolynak tűnni. Kibírom egyszer, hogy pszichológust játsszak, ha ennek érdekében mind a ketten jól járunk. Ő lerázza magáról a terheket és egy kevésbé keserű arckifejezéssel ül majd itt én pedig a megfelelő pillanatban elrendelem a fotó elkészítését. Mi sem lehetne tökéletesebb. Azonban a következő szavai áramütésként hatottak rám. Túl sok információ egyszerre. Nem hiszem el, hogy ennyi információ felett siklok át, miközben aggódom vagy éppenséggel valami emberit próbálok csinálni. Mondhatjuk úgy is, hogy ez az egész az én szerencsém. Nagyon próbálok valamire összpontosítani és az lesz a vége, hogy lemaradok mindenről. Egy darabig még forgattam a kezeim között az üvegcsét, ami a vérét tartalmazta. Annyira fura állaga volt. Erre nem is igazán figyeltem oda. Persze! Mostanában semmire nem figyelek oda. Itt lenne az ideje, hogy egy kicsit összekaparjam magam. – Menjetek. Mára végeztünk. – Odaordítottam a már-már idegesítően nyavalygó társaságnak, akik megkönnyebbülten sóhajtottak és elvonszolták magukat a helyszínről. Ezután visszafordultam a padon ücsörgő partnerem felé. – Szóval mesélj. Nagy úgy tűnik nekem, hogy elég sok mindent tudsz erről az egészről. – Nem mondom, hogy elhiszem ezt az egészet, de nem úgy néz ki, mint egy eszelős, aki azt sem tudja, hogy miről beszél. Az üvegcsét még nem adtam vissza neki, hiszen úgy éreztem, hogy így legalább egy kis hatalmam van felette. – Álljunk meg egy pillanatra.. Azt mondtad, hogy Gilbert? – Egy pillanatra lesápadtam, hiszen Gilbert, mint Elena.. Elena édesapjának tudom, hogy köze volt a Whitmore-hoz, de hogy vámpírokon végzett kísérletek? Ez azért csak egy icipicit, de magas. Pedig a képzelőerőm elég magas szinten van, de nem tudom elképzelni ezt Mr. Gilbert-ről. Képtelenség, hogy ilyet tett volna. Nem így emlékszem rá. Tekintetem végigfuttatom a sebesülésein, amiknek jobb esetben már nyomuknak se kellene, hogy legyen. De ezek szerint vannak határok, ami után egy vámpír sem képes már gyógyulni rendesen. Vajon tehettek vele valamit, amiért ilyen? Hát persze, Caroline! Ne legyél, már ennyire ostoba.
Kezdőlap
Hirtelen közel kerül hozzám és megérint. Összerezzenek az érintésére. Mindenfajta érintéstől rosszul vagyok. Gyorsan félni kezdek tőle. Csak messziről nagy a szám. Úgy látszik elég béna vagyok mások megijesztésében. Egyszerűen rossz színésznő vagyok és kész. Borzalmasan rossz. Egyszerűen nem tudok belebújni más szerepbe. Legalább egy kis tehetség szorult volna belém e téren, de semmi. Gyorsan le is vedlettem az öntelt álcát és újra a félős lány voltam a múltból, aki magányos és nincs semmi értelme a létezésre. - Nekem mondod. -húztam félre a számat. A természet szeret kicseszni velem, ezt én is tudtam. Tényleg ő volt a nyerő oldalon. Ezer évvel több tapasztalata volt az életről, mint nekem. Hiába élek kétezer éve, azt egy kalitkában töltöttem. Nem ismerem az embereket, csak a fájdalmukat. Ami lehet nagy előny, de nem az emberek között. - NEM VAGYOK ŐRÜLT!! -toporzékoltam és üvöltöttem utána, mint egy óvodás, aki azt bizonygatja, hogy nem ő piszkított a szőnyegre. Aztán hirtelen egy kéz érintette meg a hátamat és a fájdalom egyből elöntötte az egész testemet. Szerelmi bánat. Sejthettem volna. Felüvöltök és összeesek a fájdalomtól.
•