Az egyébként is szegényes szókincsem az utolsókat rúgta, kezdtem kifogyni. Nem tudtam és talán nem is akartam mit mondani, legszívesebben nem is gondoltam volna arra, ami az elmúlt pár percben történt, mivel még mindig nem tudtam olyan mértékben megemészteni, ahogy talán azt szükség lett volna. Az az egyetlen mondat szüntelenül visszahangzott a fejemben, nem hagyott nyugodni, elérte, hogy folyamatosan rajta kattogjak és szinte semmi mást ne engedjek be a tudatomba. Pedig be kellett volna, ha legalább a látszatát akartam kelteni annak, hogy minden rendben van, semmi sem zavar, csak két jó ismerős vagyunk egy különös történettel, amit ugyan még nem vitattunk meg, de majd egyszer, ha mindketten –leginkább én - fel leszünk rá készülve, akkor szót ejtünk róla és ott folytatjuk az életünket, ahol abbahagyjuk. Ő praktizál, tanít, én elfogadom, hogy nem bírnám még egyszer betenni a lábamat egy tárgyalóterembe és temérdeknyi ember elé kiállni bizonygatni a saját igazamat, egyszóval mindenki boldog lehetne. Akkor az agyam és az a valami a mellkasomban miért nem engedi, hogy egy ilyen szituációhoz illő őszinte mosollyal köszönjek el tőle, aztán menjek a magam dolgára? Láttam, ahogy az órájára pillant, automatikusan tettem én is ezt. Késésben van, én is, persze, miért lenne másképpen? Mennünk kell. Nem tarthatom fel, azért meg pláne nem, hogy szótanul ácsorogjak a saját kezemet szorítva vagy néha áthelyezve az ujjaimat a táskám vállára emeljem rá a tekintetemet, ha szükségesnek érzem. Ezért bólintottam egyet, és megpróbáltam olyan mosolyt kiültetni az ajkaimra, amely nem tartalmazza a tényt, miszerint semmi kedvem nincs megmozdítani a lábaimat. - Én is éppen óralátogatásra indultam, szóval… megyek is. -Mutattam a majdnem szomszédos épületre, ami a prospektus szerint nem más volt, mint az élettudományi centrum, elkülönülve az orvosi kartól, hogy az ide járók nagyobb autonómiát élvezhessenek. - Örültem a találkozásnak. Remélem nem ez volt az utolsó. - Tettem hozzá gyorsan. Mégis hogy fogalmazhatódott meg a fejében a gondolat, miszerint kerülni fogom? Semmi esetre sem, akkor sem, ha az jobb megoldás lenne és megtisztítaná a fejem az elmúlt pár perc történéseitől. Elindultam az említett épület felé annak ellenére, hogy a lábaim nehezebbek voltak, mintha ólmot cipeltem volna a hátamon. Talán csupán bebeszéltem magamnak, de szinte éreztem a tekintetét a hátamon és már cseppet sem vonzott a campusnak üvegajtóval ellátott, sokkal korszerűbb része. Egy apró sóhajt engedtem meg magamnak, mély levegővétellel akartam folytatni az utamat, hogy megtekinthessem mi vár rám, ha tényleg arra adom a fejem, hogy kis módosítással visszatérek a főiskolás léthez és korombeliekkel, tanárokkal, felesleges feszültséggel, határidőkkel veszem magam körbe, amelyek ugyan általában mindig feljebb srófolták a munkamorálomat, most nem éreztem késztetést és gyomorbizsergést a gondolat hatására. Hirtelen felindulásból toppantam meg, hátrafordulva visszatekintettem Bryan-re és eszmefuttatások, visszafojtások nélkül nyitottam szólásra a számat. - Mit szólnál, ha csatlakoznék hozzád? - Kérdeztem újfent növelve a távolságot magam és az eredeti célom és csökkentve személyem és közte. Egyetlen lépés visszafelé, pár szó kérdéssé fűzve, ennyi tellett tőlem. - Ha itt is az elsősökkel kezdesz, akkor sok újat nem tudok meg, de... kíváncsi vagyok, hogy miben változott, Tanár úr. - Vettem fel hivatalosabb formát, ám nem az eredeti célja miatt alkalmaztam, hanem cseppnyi humor akartam csempészni az ötletembe, miszerint átlépjem annak az épületnek a küszöbét, ami ugyan nem okozta a vesztemet, de ha a több ezer kilométerre lévő társát nem választom ki tizennyolc éves fejjel, akkor minden máshogy alakult volna.
Ha tehettem volna, valószínűleg ezt az egész találkozást máshogyan alakítottam volna... vagy úgy egyáltalán: többet kellett volna gondolkodnom azon, hogy mit fogok neki mondani. Hetek óta kerestetem, és meg is találta az a nyomozó, de fel sem készültem erre az egészre. És most túl sokat mondtam, túlságosan megnyíltam, és most örüljek, ha nem fog kerülni halálom napjáig. Talán meg kellett volna álmodnom az egészet előre... szokásom megálmodni a megoldásokat, erre miért nem találtam ki valamit? Ez örökre a fejembe égett... mindent előre kellett volna terveznem. Nem így cseszni el az egészet. Még jó, ha ezeket vissza tudom fogni, és nem mondom ki... még a végén magával ragad valami, aminek nem kellene. Nem érzem szükségszerűnek azt, hogy kitörjön belőlem az, ami eddig csupán a tárgyalóteremben. Sejtésem sem volt arról, hogy milyen másik járható útról beszél... ami azt illeti, teljesen kiment a fejemből minden szó, és az egész szókincsem feladta a szolgálatot, most még azt sem tudtam volna közölni vele, hogy férfi vagyok-e avagy nő. Elveszítettem a fonalat, vagy inkább... próbáltam teljes mértékben rendbeszedni a gondolataimat, és emiatt nagyjából úgy néztem ki, mint aki most jött a Marsról. És közben próbáltam minden gesztust leolvasni az arcáról... ehhez legalább értettem. De ebben a szituációban már sok más egyéb erényem meghiúsult, ez miért is válna be? Úgy tűnik, immunis minden trükkömmel szemben. - Ennek örülök - jegyeztem meg. Nem fog kerülni... de hát nem megyek semmire azzal, hogy nem látom amúgy sem... laborban? Nem mászkál az utcákon? Ez nehezebb mint gondoltam. Vagyis... az lesz. Mintha már nem csavartam volna egy jó nagyot az egész történeten. Nagyot nyeltem, majd megköszörültem a torkomat, és az órámra néztem. - Hamarosan kezdetét veszi az egyik előadásom... az első ezen a főiskolán, nem lenne elegáns rögtön késéssel indítanom - jött meg végül a hangom, habár eléggé reszelősre sikerültek a mondataim. Nem tudtam, miként váljak el tőle. Hogy később találkozunk? Viszlát? Fogalmam sincs... nem akarnék még előadásra menni... hívjam meg egy kávéra? Ezek után? Még mit nem. Ez az egész rossz kezdet, és nem hiszem, hogy kisülhet belőle valami. A szimpátiát nem kellene összekevernem valamivel, amivel láthatóan összekevertem... többet éreztem, érzek, mint ő... vagy csak teljesen leblokkoltam a saját agyamat azzal, amiket mondtam neki.
Igaza van, persze, hogy igaza van és idegesítenie kellene, de elfogadtam ezt a tényt. A tökéletesség számomra sem volt ismeretlen fogalom, soha nem értem be rosszabbal, mint a maximummal. Család, barátok, tanulmányok, személyiségjegyek, mindig a legjobbnak kellet lennem és örültem, ha a körülöttem lévők is legalább a jó kategóriába illenek és megfelelnek annak az alapnak, amire én felépíthettem az életemet. Egy mosoly, egy kedves gesztus, néhány szép szó és bólintás, jól meggondolt felvetések, kellő makacsság és tenni akarás. Nekem ezek voltak a tökéletes életem jellemzői, aztán mintha eltört volna bennem valami és fokozatosan rájöttem, hogy minden csak egy vágyálom. A társaim nem olyanok, mint amilyennek képzeltem őket, a szüleimre véletlenül sem lehetett ráaggatni a csodálatos jelzőt és kezdtem úgy érezni, hogyha másoknak joguk lehet a tökéletlenségre, akkor nekem is. Nem lesz jobb az életem a mintapéldány léttől, de azt nem gondoltam volna, hogy hirtelenjében, mint kártyavár fognak összedőlni a körülöttem lévő támfalak és a helyükre tüskés bokor nő. Ennek a bokornak az ágai húsosak, tömörek, ijesztőek és erősebbek a betonnál, semmit sem engednek át. Semmit. A jót még inkább nem, mint a rosszat, emiatt nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy nem tudtam hová tenni a viselkedését. Nem voltam a régi, az igazi, a jelek detektálása gyengeségemmé vált, lereagálásuk a legnagyobb rémálmom lett, a szókincsem szeretett volna megbújni az agyam egy apró szegletében, ahonnan hatalmas erőfeszítések árán lehetett volna csak kihúzni, tehát mindössze emlékképekben élhetett tovább a hónapokkal ezelőtti Ebony az előttem álló férfi fejében. Soha nem leszek képes ugyanazt a formámat hozni, hiába próbálkozom, hiába szeretnék változni, valami mindig előttem áll és annak ellenére, hogy el akarom taszigálni az utamból, fáj, ha egyáltalán hozzáérek. Szúr, éget, pedig én azt a perzselő érzést szerettem volna érezni, ami az előbb járt át, amikor a szemeimbe nézett. Esélytelen. Láttam rajta és tudtam magamról, hogy ez nem egy nyerő felállás. - Egy másik út járhatóbbnak tűnik, mint az, amiről meséltél. – Nagyot nyeltem. Visszafogtam magam, nehogy badarság hagyja el a számat és nem mertem kifejezni semmit, ami konkrét dolgokkal, érzelmekkel volt kapcsolatos. Nem éreztem, hogy megfelelő lett volna a hely vagy az időpont, a zavarom ismét elhatalmasodott rajtam és nem engedett beszélni. Változatlanul mesebeli jelentenek, egy álomképnek ítéltem a jelenetet, aminek részese voltam, vártam, hogy mikor pattannak ki a szemeim és találom magamat az ágyamban forgolódva, mély levegőt véve és megnyugodva. Mit mondhatnék? Hogy odáig voltam érte? Áldottam a perceket, amikor mellette ülhettem és hallgathattam őt? Alig vártam a pillanatot, amikor megláthattam? Igaz lenne, de egyszerűen képtelen voltam előadni neki, mert nem hittem, hogy helyén való volna. Nem akartam még nevetségesebbé válni. Nem tettem mást, csupán nyeltem egyet és bólintottam. Mystic Falls-ban fog élni? Nem meglepő, a legtöbb diák, aki ide jár a közelség miatt választja ezt a főiskolát, én is ebből az okból kifolyólag tűztem ki magam elé úti célul a Whitmore-t. Nem volt jó ötlet, hivatalosan is megerősítést nyert az egyébként baljós megérzésem az iskola újrakezdésével kapcsolatban. - Nem foglak kerülni. - Jelentettem ki sokkal magabiztosabban, mint bármit az eddigi beszélgetéseink során. - Amúgy sem szoktam sokat mászkálni az utcákon, többnyire a laboromban vagyok, de... ha nem így lenne sem akarnálak elkerülni. - Mondtam őszintén, megemberelve magam és a szemeibe nézve. Egy óvodás szintjén voltam, aki egyszerre maradna és menekülne, hol az egyiket, hol a másikat csinálná, de a szíve legmélyén tudja, hogy akármennyivel nehezebb, a maradás mindig jobb.
- Mindenkinek más a tökéletes - jegyeztem meg, mintha csak egy mellékes információ töredéke lenne. Lényegében az is. Nekem a tökéletes boldogság... bonyolult. Nem arra vágyom, hogy egész nap boldogan ugráljak, mint valami nikkelbolha a pulikutya szőrében. Nekem szükségem van egy totális káoszra, amit még tudok uralni, és nem eresztettem el a kezelését. Ami már rajtam is túlmutat, az tényleg egy valódi káosz és egyenlő a boldogtalanságommal. De nekem akkor is kell a totális káosz... hogy mindig legyen mit megoldanom. Ha nincs feladatom, és elvisz magával a tanácstalanság és üresség... igen, az sem tökéletes. Erről órákat tudnék neki rizsázni, azt hiszem. Nem feltétlenül jogi szakkörön belül, hiszen ennek semmi köze hozzá. Ez egy másféle vitatéma. Vajon ő mit gondol, mi a tökéletes? Végül megköszörültem a torkom, és felemeltem a fejem, de még így is elkerültem a szemkontaktust. Most ránézni... külön feladat lett volna. Nem vagyok képes arra, hogy ezúttal is olyasvalamit lássak a szemében, amivel még nem találkoztam előtte. Ez a lány megváltozott. És ugyan nem mondanám, hogy... még nem vonzódom hozzá mindig ugyanúgy, ahogyan egykoron tettem... hiszen egy leheletnyivel sem érzek kevesebbet... csak őt nem ismerem. Vagy inkább... ezt a lányt itt előttem... még nem ismerem. Ő már nem az a közvetlen vitatkozó lány, aki volt. Valami megváltozott benne, amikor ő ült ott, a vádlottak padján. És miért hibáztatnám, ki nem változott volna meg abban a helyzetben? Gyilkossággal vádolni egy fiatal, gyenge lányt, csupán azért, mert ő maradt egyedül életben... milyen felelőtlenség! Félig még gyerek volt. - Nem tudom. Nem tudom, mit akarok, hogy mondj - feleletem ennyivel, beletúrva a hajamba, és lehunyt szemekkel vettem óriási levegőt. Egy kapcsolat nem elvárásokon alapszik. Nem várhatok tőle semmit, ahogyan ő sem tőlem... - Talán hogy azt mondd, felejtsem el azt a lányt, és keressek egy másik utat, ami járható. A lány nélkül is, akiről beszéltem - vált keserűvé a pillantásom, ezzel együtt az arckifejezésem is, és a szavaimba is belevegyült a fájdalom... az elfojtott harag. Végül megköszörültem a torkom, és ismét szóra nyitottam a számat. Már nem volt köze ahhoz, amit mondani akartam volna... pedig majdnem világgá kiabáltam azt, hogy mit érzek, de még időben elfojtottam... nem tudhatja meg. Miért is tudná? Már nem az, aki viszonozni tudná azt, amit ez az öregember akar tőle. Hisz az vagyok. És naív gondolat volt tőlem az, hogy egykoron talán szerethet majd egy majdnem húsz évvel idősebb férfit. Ez még ráadásul... beteges is. - A főiskola miatt egy ideig Mystic Fallsba költözöm én is, és nemrég... elvállaltam egy gyilkossági ügyet is, úgyhogy egy ideig... ha nem itt, de a városban összefuthatsz velem. Azért mondom, ha esetleg elkerülnéd az efféle összeütközéseket, akkor... meg tudd előzni - vontam egyet a vállamon. - Felejtsd el, amit mondtam. Hidd el, már... nincs jelentősége. - De van. Baromira van jelentősége. És nem tudom, meddig leszek képes ilyen tárgyilagos, semleges pofát vágni ehhez az egészhez. A bennem élő lény nem engedi, hogy bárkivel így bánjak... érzelmek nélkül... miközben belül, legbelül minden érzelmem az övé.
Egy röpke tizedmásodpercre le kellett hunynom a szemeimet, hogy a bennem munkálódó temérdeknyié érzés és gondolat nehogy a felszínre törjön ezzel még jobban megnehezítve a dolgomat. Ha tudná, hogy én vagyok az egyik olyan személy, aki a kelleténél jobban átverte és folyamatosan a szemébe hazudott annak ellenére, hogy a teljes igazságot kellett volna mondania. De bevallani neki, hogy bűnös voltam magától a tudattól, hogy tényleg öltem is rosszabb lett volna, mert... így is nehéz volt abban az időben a szemeibe néznem, ám ha elvesztettem volna magam mellől a jelenlétét és azt, hogy szüntelenül hite van bennem és reményeket táplál a személyen iránt, azt félig vámpírlét ide vagy oda, nem éltem volna túl. Ebben a pillanatban is az életben maradásért küzdöttem, ujjaimat mozgattam, mintha az apró gesztusok enyhítettek volna azon, hogy újfent nem tudtam mit kezdeni azzal, ha valami újdonság került elém. Hiszen ez az egész... újdonság volt a javából. Az ő részéről legalábbis, mivel én eleinte ugyan nem, de a végére már kristálytisztán láttam magam előtt megelevenedni azt, amit ő jelentett nekem. Ijesztő volt felidézni. Régen el kellett volna múlnia, neki nem lett volna szabad idejönnie, a sorsnak vagy az ég tudja minek pedig nem volt joga a szálakat a találkozásunk segítésére rendeznie. Soha nem tekintettem magamra akkora bolondként, mint most. Mi lett volna a dolgom? Mosolyogni, váltani pár szót a régi tanárommal, aztán továbbmenni abba az irányba, amerre indultam, erre most összevont szemöldökkel és szorongató torokkal állok előtte és hallgatom a szavait, amelyeknek nem akartam olyan jelentést tulajdonítani, amilyet lehetett volna és amiért rengeteg dolgot megtettem volna, hogy csak egy kicsivel hamarabb halljam őket. - A tiétek egy tökéletes élet kellett volna, hogy legyen. - Ennyit tudtam kinyögni, amikor már én is sokkal inkább néztem az ő irányába, mint a horizontéba, mert bár hiába akartam megtisztelni azzal, hogy a szemeibe nézek, sokkal komfortosabbnak tűnt elnézni mellette. Néhanapján feljöttek közöttünk kissé magánéleti témák is a múltbeli beszélgetéseink során, de ennyire nem éreztem egyszer sem, hogy megnyílt volna. Mintha valamiféle igazságszérumot ivott volna vagy valaki arra kényszerítené, hogy márpedig adja át nekem a legbelső gondolatait, mert különben ő maga is belehal. Viszont én nem voltam felkészülve erre... - Mit szeretnél, mit mondjak? - Kérdeztem rekedt hangon. Semmi nem jutott eszembe, az agyam teljesen tompa volt, nem értettem, hogy jutottunk idáig. Ordítani akartam, annyira, hogy elszakadjanak a hangszálaim és ne kelljen többé megszólalnom, de a süketséggel is szívesen kiegyeztem volna, hogy a jellemzése képtelen legyen megérinteni az agyamat, a lelkemet. - Azt hiszem... az a nő meghalt. - Tartani akartam a kettőnk között kialakult távolságot, csakhogy egy láthatatlan, megfoghatatlan, erős vonzás megmozdította a lábaimat annak ellenére, hogy a testtartásomon nem lazítottam, karjaim védekezően ölelték körül a mellkasomat, vállaimat összehúztam, mintha be akarnék gubózni. - Nem képes olyan lenni, mint amilyen volt. Szeretne, de... nem tud. - És értelmét sem látom. Minek? Hogy mire ismét felépítek valamit jöjjön egy szellő és egyszerű porszemekké fújja szét a művemet? Nem akarok újabb kudarcokat átélni és biztosan nem mondtam volna ki ezeket, ha nem látom Bryan tekintetében, hogy igenis rólam beszél.
- Gondolom nem mondok újat azzal, hogy egyes emberek profi hobbiként tartják számon mások megtévesztését - jegyeztem meg. Nem szívesen beszéltem a házasságomról senkinek, a csődjéről főleg, hiszen egyesek képesek egyetlen apróságra fogni azt, hogy a feleségem elhagyott. Annak ellenére, hogy ő csalt meg. Valószínűleg pont emiatt... hiszen ha már másnál keresett vígaszt, nyilvánvalóan velem volt a baja. És mások nem tudják, hogy milyen is egy igazi válság... egy igazi hűtlenség. A testünk csak... van. Hogy ki ér hozzá, mit tesz vele, még nem valódi hűtlenség. A megcsalás ott kezdődik, mikor már nemcsak a tested vágyik valami után, hanem... a lelked is. Éloise minden értelemben hűtlen volt, de én a súlyosabb hűtlenséget követtem el... nem feküdtem le mással a házasságunk idején, a szívem csalta meg, mikor elkezdtem mással törődni, és másra gondolni minden egyes alkalommal, mikor leültünk a családi asztalhoz vacsorázni. Nem terveztem neki kiönteni a szívemet és a legféltettebb titkaimat, de az iménti kis közjátékom miatt valószínűleg előbb-utóbb sort kell rá kerítenem. - Éloise egy gyönyörű nő. Már akkor is az volt, mikor húsz éve megismertem az egyetemen. - mosolyodtam el haloványan. - Akkor és ott úgy tűnt, hogy miért keresnék tovább, benne megvan minden, amire valaha is szükségem lehet. Feleségül vettem, gyerekeink születtek, de egy idő elteltével már tényleg csak ennyi kötött össze bennünket. Egy papír és két gyerek. - sóhajtottam fel lemondóan. - A külvilág azt látja,amit mi engedünk, hogy lássanak belőlünk. Sem az én karrieremnek, sem az övének nem lett volna fényes pontja, ha kiderül, hogy nem vagyunk boldogok. Én az ügyeimbe menekültem. És mindezt miért? Egy másik nőért? - fordultam hirtelen szembe vele, és már magam sem tudtam, hogy mikor vált ez a beszélgetés ilyen komollyá. Nem vagyok normális, hogy ezt így rá tuszkolom... elragadott a hév, az a szenvedély, amelyet a való életembe is átcsempésztem... vagy éppen ellenkezőleg, a saját szenvedélyem került a tárgyalóterembe is. - Miben más az a nő, mint Éloise? - tettem fel végül a nagy kérdést, de ez inkább nekem szólt, nem is neki. Még jó, hogy a környék kiürült... elkezdődtek az előadások, már egy lélek sem járt itt rajtunk kívül. - Hónapokkal ezelőtt azt hittem, hogy mindenben. A szenvedélyében ott lakozott valami, ami magához láncolt és bilincsbe vert. A gondolatai nem tűntek el a süllyesztőben, kimondta őket. A szemeim előtt bújt ki, kezdett el kivirágzani, mint egy gyönyörű tulipán... de most már nem tudom, hogy hol van. Hogy él-e még az a nő, akiért feladtam mindent - csitult el végezetül a hangom. Hogy mit vártam? Momentán már semmit. Elutasítást. Elrohanást. Ez az egész kétségbeejtő!
Bármerre fordultam volna, ha ezer százalékig biztos lettem volna, hogy nem kell rá néznem. Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak és próbál magához térni a sokkból, amelyet az égető víz okozott. A kezeim, a lábaim bizseregtek, ezer hangya sem elég ahhoz, hogy valakinél ekkora hatást érjenek el és ha nem vettem volna mély levegőket biztosan összeesek. Meg kellene támaszkodnom valamiben, ami biztosan megtart és támaszt ad addig, míg össze nem szedem magam, hiába nem történt semmi különös. Olyan nem, ami miatt így kellene viselkednem, mégis az a pár szó, amit kiejtett a száján, amilyen közel volt hozzám ahogy csak arra voltam képes figyelni, milyen a tekintete... vágyálmaim netovábbja volt, mióta ismerem, ennek ellenére képtelen voltam olyan módon viselkedni, ahogy egyébként egy jó pár éve elképzelt forgatókönyv lapjai szerint tettem volna. Túl sok minden történt ahhoz, hogy egy mosollyal az arcomon, szelíd és igenlő pillantással képes legyek akárki karjaiba vetni magam... az övéibe sem. És ennek én vagyok az oka... a szívem nem bírta volna elviselni azt a fájdalmat, amit a világom kettészakadásával neki okozhatnék. - Ez... nonszensz. -Jelentettem ki hirtelen és az sem érdekelt, ha esetleg a mondandója kellős közepébe vágok. Karjaimat összefontam a mellkasom előtt, de tartásom inkább volt visszafogott, mint agresszív. A minden egyes sejtemet szorongató érzet nem múlt el, mintha satuba zártak volna, amiből tudtam, hogy képtelenség menekülni, ezért nem is akartam, csak palástolni szerettem volna azt, ami lejátszódott bennem. Az elmúlt perc a leggyorsabb időszaka volt mind a huszonkét évemnek, a helyzettel pedig... szégyen, de képtelen voltam mit kezdeni. Mit mondjak? Mi is mondhatnék?- Éloise... maga a tökéletesség. Arról a nőről mindenki ódákat zengett, még te is attól függetlenül, hogy néha hallatszott a hangodból, hogy a hátad közepére sem kívánod. - Észre sem vettem, hogy letegeztem, ami a legkevésbé furcsa történés volt jelenleg, mivel egyébként sem voltunk magázódó viszonyban, amikor kettesben tartózkodtunk egy helyiségben, de a megszokás mégis megszokás, ebbe pedig az is beletartozott, hogy egy tapodtat sem mozdultam a helyemről, ahová odacövekeltem. Szerencse, hogy alig járkáltak ezen a környéken nyílt és tanítási naptól függetlenül, akkor végem lenne. Így is alig kapok levegőt. - Én nem lehettem az oka annak, ami kettőtök között történt. - Legbelül imádkoztam, hogy a következtetésre való képességemet is veszítsem el és így volt arra esély, hogy csak félreértettem, amit mondott. Hogy valamilyen groteszk tréfa vagy ok folyamán nézett rám az előbb úgy, ahogy és hogy a szavai nem nekem szóltak, csupán valamiért most jött elő belőle, amit válása óta magában tartogatott. Még ha egy része is igaz lenne... mihez kezdhetnék én azzal, amit közölni akart velem? Én már nem a féltve dédelgetett kincse vagyok, hanem.. a tragédiája, ahogy önmagamnak is.
- Mindannyian egy íróasztal mögül indulunk - jegyeztem meg, miután meghallottam a válaszát. Megeshet, hogy remekül érezném magam a filozófia tanszéken, egyre erősebb bennem a késztetés, hogy beüljek a hátsó sorba, és végighallgassak egy előadást. Magam sem tudom, hogy mikor váltam ilyen elmélkedővé... valószínűleg maga a kor, amely mögöttem áll... tudással, tapasztalattal ruházott fel. Ő csak egy lány, még fiatal... de nem tudatlan. Többet látott már, mint amennyit más józan ésszel el tudna viselni, egy gyilkossági per, megvetés azok szemében, akik elhitték azokat az otromba vádakat. Ennél rosszabbat keresni is felesleges lenne. Valamelyest tényleg megkönnyebbülés volt tudni, hogy nincs barátja, és ehelyett egy lánnyal él együtt... egy lakótárssal. Szavai mosolygásra késztetnek, hisz bármit is mondjon, ez a leírás egykoron rá is jellemző volt. Még pár évvel ezelőttről, mikor ez a lány volt a legfőbb kommentálója az előadásaimnak. Elmondott mindent, ami a fejében csak megfogalmazódott, s ha nem értett velem egyet, hát szembesített vele. Emiatt is figyeltem fel rá olyannyira... nem sok diák meri meg kimondani a gondolatait, még a jogi egyetemen is. Márpedig ha egy gyilkossági perben állunk, nem lehetünk megszeppent kis nyuszikák, akik ha meglátják a saját árnyékukat, egyszerűen összerezzennének. Ebony erről lemondott, és okkal tette. Olyan okkal, amelynek ismeretében nem beszélem le arról, hogy mást csináljon. A jogot neki valónak érzem, és tudom, hogy ebben maximálisan igazam van, de ahhoz már egyáltalán nincs közöm, hogy... egy laborba menekül a valóság elől. - Egyszer szívesen megismerném azt a bizonyos lakótársat. Bár nem ő lesz az első olyan nő az életemben, akinek nagy a szája és minden követ megmozgat, amit csak kell - néztem rá sejtelmesen. Eszem ágában sincs tagadni a véleményemet, csupán hagyom, hogy önmaga jöjjön rá arra, miről is van szó. Nem lehetünk azok, akik egykoron voltunk, megannyi esemény változtat meg bennünket, és mások elvárása nem kényszeríthet minket térdre. Ez igaz most rá is... saját maga szabályait kell követnie. Az álmot, amelyet újra álmodott magának. Nem maradt sokáig a képletes cellában, amit ezúttal én teremtettem meg neki. Láttam, hogyan emelkedik meg mellkasa, miként szorul be a levegő másodperceken keresztül... a gondolatok, melyek mindig mást és mást árultak el, és mindezt a szemein keresztül. Megijesztettem. Lebénítottam. És talán nem olyan értelemben, ahogyan szerettem volna. - Nem. Én sajnálom - szólaltam meg végül, és felé fordítottam a fejem. Túl gyors voltam, a férfiak rámenősségével közeledtem. Régóta nem volt közöm nőhöz, és miután majdnem tizenöt év után váltam el, hát... azóta a szokások is változtak. - Elragadtattam magam egy... pillanatra - sóhajtottam fel, majd lehunytam a szemem. Ez az egész annyira gyors, és már értem, hogy miért vág ilyen arcot. Egy kicsit lassabb tempót felvenni nem ártana. - Volt oka, amiért a feleségem elvált tőlem. Vagyis... én adtam be a keresetet - húzódott keserű mosolyra a szám. - Megcsalt. Hónapokon keresztül viszonya volt. Okkal - fűztem hozzá. - Nem törődtem vele, mint nővel, az egész boldogság csak egy hatalmas, álszent látszat volt a külvilág felé. Az én gondolataimat régóta nem Éloise kötötte le - nyeltem, de még mindig nem néztem a szemébe. - Hanem... egy másik nő.
Kezdtem felszabadultabban érezni magam. Túlzás lenne azt állítani, hogy a bábból kibúvó pillangó szerepét öltöttem magamra, hiszen a repülésre képes énem régen messze jár és vissza sem tekint rám, mégis közel éreztem magam hozzá. Hosszú idő óta először volt olyan érzésem, hogy köszönőviszonyban vagyunk egymással, puszta véletlen lenne, hogy Bryan jelenlétében tudtam visszaadni magamból néhány olyan morzsát, amit amúgy mindenki érdemelne belőlem? Meg akartam tartani ezt az állapotot, ezért nem is szóltam, önző módon megragadtam a pillanatot, hogy jól vagyok... jobban vagyok és örültem, hogy eljöttem ide. Vajon léteznek véletlenek? Pont ide kellett jönnöm, ez előtt az épület előtt kellett elsétálnom és találkozom vele, ahogy valószínűleg egyébként órára siet, ennek ellenére mellettem ácsorog és látszólagosan a semmiről, régen megtörtént dolgokról és soha meg nem történőekről beszélünk, mit két régi ismerős? Azóta az éjszaka óta nem hiszek a sorsban, mióta felébredtem, pedig azt hittem nem fogok... a végzet kiszúrt velem, emiatt elutasítom attól függetlenül, hogy a saját életemet nem tudom úgy igazgatni, ahogy szeretném. Egyáltalán kiben bízhatnék ebben a tekintetben? Nincs biztos pontom, de most visszakanyarodhattam egy olyan világban, ahol ha csak emlékeimben is, de volt egy biztos bázisom. Ismét csodálatot váltott ki belőlem a szavaival. Esélyes, hogy azzal is képes lett volna elérni, ha csak a távolba bámul egyetlen gesztus nélkül, mivel mindig volt benne valami magával ragadó, ami hiába próbáltam elnyomni az iskolás éveim alatt, egyszerűen nem engedett el. Erős mágnes volt, amely ismét működésbe lépett. Soha nem éreztem hasonlót senki iránt és megrémített a tény, hogy az, aki a legsötétebb napjaimon kiállt mellettem, aki látott már a legragyogóbb formámban itt áll előttem, én pedig nem érzem magam többnek egy kislánynál, de az még ijesztőbb lett volna, ha vele egyenrangúként tekintek magamra. Lehetetlen küldetésnek tűnt. - Az elmúlt időben túl sokat ültem az íróasztal mögött ahhoz, hogy ki tudjak jönni mögüle. - Szégyen. Nem az övé, az enyém, amiért elhittem, hogy tényleg ígéretes tehetség vagyok, aki sokra viheti és könnyűszerrel törhet előre addig, amíg gondolja. A legjobb akartam lenni, büszkévé akartam tenni mindenki, aki reményeket táplált irántam, erre hová kerültem? Távol az emberektől és nem tudok tenni ellene, akármennyire szeretném. - A lakótársammal lehet, hogy éppen emiatt bírjuk egymást. Neki sokkal nagyobb szája van, minden követ megmozgat, amit kell. - Mintha magamra ismertem volna a leírásban, arra, akit ő megismert. Eljött a pont, amikor legszívesebben felhúztam volna a nyúlcipőt, hogy ne kelljen a közelében lennem. Kellemetlenül éreztem magam amiatt a folyamatos összehasonlítgatás miatt, amit a fejemben végeztem, ismételten több oxigén kellett volna a szervezetemnek és az agyamnak, hogy jobban legyek. A szívem nem csak az eszmefuttatásaim miatt kezdett hevesebben dobogni, hanem amiatt is, hogy közelebb lépett hozzám, annyira hirtelen, hogy reagálni sem tudtam. Mire a lábaim megmozdultak rögtön el is zsibbadtak, az épület falának támaszkodva találtam magam és egyre inkább kirajzolódott, hogy a szemeibe való tekintéshez fel kell emelnem az államat. Mosolyom lefagyott az arcomról, gesztusaim megdöbbenésről árulkodhattak, mély levegőt vettem, de nem volt elég. Több kellett, mer hiába töltöttem mellette naponta több órát, eddig nem volt alkalmam megfigyelni a szemeit. Gyorsan elvesztem a barna pillantásban, hangja most tűnt a lehető leghalkabbnak és kellett egy kis idő, míg felfogtam a tartalmát annak, amit mondott. Mellkasom egyre sűrűbben emelkedett, majd süllyedt és bármilyen szívesen maradtam volna abban a börtönben, amibe belekényszerített, ki kellett térnem. Majdnem megfulladtam, nem tudtam, hogyan kellene reagálnom, milyen szavaknak kellene elhagynia a számat, egy lépés távolságra kerülve tőle túrtam ismét a hajamba és nyomtam össze a fogsoromat a másik irányba bámulva. Mi történt egyáltalán? - Én... sajnálom, csak... - Félig felé fordultam próbáltam gesztikulálva elmagyarázni, hogy mi bajom, de én sem tudtam. Évekig azért imádkoztam, hogy ilyen közel kerüljön hozzám, mégsem vagyok képes feldolgozni, felfogni, ha megtörténik? Annyira... irreálisnak tűnt, amit tett. - Nem értem. - Nyögtem ki végül.
Mindent megtettem, amit tudtam... talán tényleg így történt. Nem ítélték el. Ha az államokban lettünk volna, nem csupán a börtöntől kellett volna tartania, hanem egyenesen a kivégzéstől. Brüsszelben más törvények uralkodnak. És emiatt lehet Ebony nagyon hálás... különben ki tudja, mi történhetett volna, ha netán az esküdtszék nem látja be, hogy a lány ártatlan. Én hittem benne, hogy így van. És nyert az én szavam. Remekül értek ahhoz, hogyan csavarjam meg a kedélyeket, és ugyan, mi szólt a lány ellen? Minden apróság, amit elő tudtak ásni, közel sem volt akkora súlyú. - Azért tettem, hogy kiegyensúlyozott életet élhess szabadlábon, nem pedig azért, hogy örökre... elbújj - jegyeztem meg, de nem volt a hangomban sem panasz, sem szemrehányás. Nem ismerem az életkörülmnyeit, csupán azt, hogy itt él nem messze. Nyilván nem rejtőzik el mindenki elől, hiszen itt áll előttem. És egy főiskolán állunk. De nem nézem ki belőle, hogy bárminemű iskolai partin részt venne. Ami lényegében szomorú. Attól függ, honnan szemléljük. Arcának minden rezdülése túl sokat árult el róla. Az imént az a nem túl őszinte mosoly... most ez az apró szorítás a szájával... évek óta figyelnem kell ezekre a gesztusokra. Össze tudnám rakni a képet még akkor is, ha nem szólal meg. - Ez normális. Egyes emberek arra születnek, hogy hatalmas tömegek vegyék körül, míg mások arra, hogy megalapozzák azon emberek sikereit egy íróasztal mögött egyedül, akik abban a nagy tömegben állnak - sóhajtottam fel. Megvan a véleményem - bár miről nincs? - azokról, kik nem dolgoznak meg igazán a sikerükért. Nem tudom elképzelni, ahogyan Ebony kikövezi valakinek az utat... míg ő a háttérben marad, és némán figyeli, hogyan mondja valaki más magának azt, ami nem az övé. Nem, ő ehhez túl... különleges. Képes velem beszélgetni, a figyelmemet magán tartani... ez pedig már önmagában hatalmas teljesítmény, nem sok emberre vagyok hajlandó figyelni, ráadásul nem úgy, hogy bármikor elkaphat. Ő ilyen volt... bárhol, bármikor... mégsem tudom, hogy hányadán is állok vele. Mi történne, ha egyszer csak kimondanám, hogy többet... akarok tőle? Hogy mióta csak az életembe lépett kis gólyaként évekkel ezelőtt, már akkor tudtam, hogy jeles dolgokat fog elérni? Tényleg annyit köszönhetek neki... és el is buktam miatta valamit... egy házasságot... azzal, hogy folyton rá gondoltam, Éloise pedig rájött... de ez már nem érdekel. Korábban sem érdekelt, később sem fog. - Szóval egy lány lakótárs? - kérdeztem elvigyorodva. - Bele sem merek gondolni, mire képes két lány... nő összezárva - ráztam meg a fejem élénk mosolygással, de ez tényleg őszinte volt részemről. Szavaira felfigyeltem, mégpedig arra, hogy elharapta a mondatot... tudtam, mit akar mondani. Nem akar mást, nem akar sztár lenni, de még ehhez hasonló nagyra sem vágyik... csak arra a nemes emberi tulajdonságra vágyik, amire sokan mások. Arra, hogy normális legyen... de normálisnak lenni unalmas. És ezt ha kell, feltárom előtte. Arcom megkomolyodott, mikor meghallottam utolsó mondatát. Úgy éreztem, nem akarta kimondani, de mégis kibukott belőle. Hát csak odaléptem elé, alig pár centire tőle, lenéztem a cipőinkre, amelyek majdnem összeértek, majd felemeltem a karom, és feje mellett a falba támaszkodtam, így zárva képletes kalitkába őt. - Számtalan dolog van, amiért bármit megadnék, és mind veled kapcsolatos - súgtam halkan, ekkor már megkeresve világító, csillogó szemeit, de nem mozdultam, csak bámultam, mint egy kamasz fiú. Milyen régen is volt már... ezt talán éppen most... nem kellett volna meglépnem. Hangom lehengerlő volt, és tudtam, hogy más nőket ilyesmivel könnyű lángra lobbantani... de ő nem olyan, mint a többi.
Talán nem mindenki olyan, mint én. Sőt, biztosan, de azt soha nem értettem, hogy nem lehet kedvelni ezt az embert. Amikor a csoporttársaim dühükben vagy éppen csalódottságukban mindennek elhordták a szokásos kávék mellett, én csak bólogattam és próbáltam elmagyarázni nekik, hogy semmi baj vele, mindössze... tökéleteset akar. Én is mindig azt akartam, valószínű, hogy emiatt lett rögtön szimpatikus és ezen okból faltam folyamatosan a szavait még szabadidőmben is. Amit átadott... nem csak a tudás, hanem a tapasztalatok, amiket megélt, a bennfentes információk, a lehetőségek akkoriban többet jelentettek nekem, mint az életem. És rá nézve összeszorult a szívem, hogy mennyire jó volt az és mennyire... silány a mostani létezésem. - Mindent megtett, amit tudok. Látja, itt vagyok. - Nem a feltétlen jókedv tocsogott a mosolyomból, aminek kissé kelletlenül hagytam, hogy elfoglalja az ajkaimat, előtte viszont nem akartam annak tűnni, mint bárki más előtt. Próbáltam megemberelni magam, a szemeibe nézni, úgy beszélni, hogy az összefüggő legyen, abbahagytam a kéztördelést, mert... az a lány akartam lenni, akit megismert. Ebony, akinek majdnem az összes általa felvetett témához volt hozzáfűznivalója, ha nem is a csoport előtt, de négyszemközt biztosan, de ügyelt arra, hogy ne nézzék ostobának, mert ő sem érezte magát annak. Eszembe jutott, hogy másfél évvel ezelőttig bármikor sor kerülhetett egy isteni megvilágosodásnak vagy csak sima beszélgetésnek a pillanatára, amikor szégyelltem és ostoroztam magam, mert ennyi időt szeretnék eltölteni vele és képzeletemben ő már régen elvált a feleségétől. Akkor is és most is belepirultam a gondolatba, de régebben a lelkiismeretem nyugodni sem hagyott emiatt a képek miatt. Gonosznak és kapzsinak éreztem magam, a világ bolondjának, hiszen miért is gondoltam volna, hogy ő egyszer elválik és pont egy diákjára fog úgy nézni, ahogy addig a feleségére? Túl sokra tartottam magam. - Nem... nem vagyok odáig értük. -Összeszorítottam a számat, inkább nem hoztam fel, hogy egyébként kedves nőnek tartottam a feleségét. Egyszer láttam, összefutottam vele a folyosón, miközben éppen a férje irodájába tartottam, ő pedig köszönt és mosolygott. Hasonlított egy újságokból kilépő modellre, bármikor lepipálhatta volna az összes útjába kerülő tizen- és huszonévest a kisugárzásával. - Mostanában kicsit jobb, de ha lehet, akkor inkább kerülöm a nagy tömeget. - Vallottam be. A tárgyalás előtt nem tudtam titkolni, mennyire elegem van az egészből, azt az érzést senkinek nem kívánom. Kiszolgáltatottság, a tekintetek kereszttüze, néhányból sütött, hogy igazi kígyónak tartva nem hisznek semmiben, ami az ártatlanságomat bizonyítja és... milyen igazuk volt! Nem tettem mást, mint átvertem az embert, akiben a legjobban bíztam. - Barátom sincs. - Nyeltem egyet.- Fogalmam sincs arról, hogy egyáltalán a lakótársam miért tűr meg maga mellett. -Aprót vontam a vállaimon. Ele imádnivaló, de ha nem az incidensem előtt ismert volna meg lehet, hogy felém sem nézne. Annak örülök, hogy ő mellettem van, okokat inkább nem keresgélek. - Ezért gondoltam, hogy ismét belevágok a főiskolába... hiányzik a tanulás és szeretnék végre újra... - Normális lenni. Ez lett volna a mondatom vége, de volt egy olyan érzésem, hogy sejti mire gondolok, ezért nem is akartam kimondani. Túlságosan valóságossá tenném számára is, hogy egy részem igenis halott. - Mit nem adnék azért, hogy egyszer újra meghallgathassam előadás közben. - A mosolyom ismét ösztönös irányt vett, de a mondatom hirtelen csúszott ki a számon, amit meg is bántam. Nem tettem volna rá a fejem, hogy a szavaival ellentétes a gondolkodása és a háta közepére sem kívánna engem abban a teremben, ahol ő is tartózkodik.
- Akit nekem kell motiválnom, nos... az már eleve rossz helyen jár - mosolyodtam el jóval határozottabban, mint az imént. Az egész szakma arról szól, hogy tényleg... önmagunk találjuk meg azt a különleges élvezetet ebben, ami értelmet ad neki. Ezt monoton munkaként nem lehet kezelni. Kivéve azoknak, akik állami kézben vannak, és kénytelenek úgy ugrani, ahogyan kirendelik őket. Egykoron én is így kezdtem. Majdnem kiírtották belőlem minden életkedvemet pár év alatt. Valami megváltás volt, mikor a későbbi mentorom felkarolt az ügyvédi irodájához, és miután ő maga nyugdíjba vonult, rám bízta az irányítást. Egyszerre tanítottam és védtem, illetve vádoltam embereket. Legtöbbször sikerrel. - Az én feladatom az volt, hogy bebizonyítsam, nem követtél el semmit a jog ellen - emlékeztem vissza. Az emlékképek között egy győelem jelent meg. A pillanat, mikor a bíróság kimondta Ebony ártatlanságát, és a lány arca felragyogott. Nem láttam még előtte olyan boldognak, vagy inkább megkönnyebbültnek. Én magam viszont bántam, hogy az egész végetért. Hiszen már előre tudtam, hogy ha lezárul az a korszak, el fog tűnni az életemből. Talán én magam is így viselkednék, vagy gondolkodnék, ha gyilkossággal vádolnának meg. Bizonyára nem térnék rá a jogászok vagy ügyvédek sűrű sorába. - A mi életünk nem olyan, mint a hollywood-i sztároké. Nem téged kérdeznek, te kérdezel és te vonsz kérdőre - fűztem még hozzá, majd fejben le is zártam. Nem erőltetnék rá semmi olyasmit, amire már lényegében nem vágyik. A jog valószínűleg a rengeteg jogi karon töltött nap emléke ellenére is keserédes. Ő egy egészen más helyet foglalt el a tárgyalóteremben, mint amit én szántam neki... a vádlottak padját. - Éloise és én már régóta nem jöttünk ki egymással - sóhajtottam egyet, de nem láthatott az arcomon sem fájdalmat, sem olyan érzést, amely arra utalt volna, hogy megbántam az egészet. Sőt, talán el kellene szégyellnem magamat, amiért leginkább valami megkönnyebbülés és öröm fogott el, ahányszor kimondtam a szót, elváltam. - Hm - csúszott el a szám kissé, de pár másodperc múlva mosolyra rándult. - Ez egy elég nagy váltás két szakterület között. De tény és való, én magam nem fogok betévedni mikrobiológiát tanítani - biccentettem, majd megigazítottam az ingem gallérját, azt követően pedig összefűztem karjaimat a mellkasom előtt. - Még mindig nem érzed jól magad egy zsúfolt térben, tele emberekkel? - kérdeztem vissza. A kevés ember mindig is áldás volt számára, ennyit már a tárgyalóteremben is észrevettem. Minden vallomása burkolt segélykiáltás volt, de sokat el is árult róla. - Remélhetőleg a barátodat megtűröd magad mellett, különben elég nehéz párkapcsolat lehet. - Dehogy tudtam én, hogy kapcsolatban van-e vagy sem. Eddig már nem terjedt el a nyomozásom utána. De ennél szebb köntöst nem tudtam találni annak, hogy vajon várja-e valaki az édes otthonában vagy sem.
Azt hiszem hosszú idő óta először tudtam reflexszerűen, őszintén, meggondolás nélkül elmosolyodni. Nem kellett volna, hogy újdonságnak számítson, hiszen régen is így volt. Akárhogyan ébredtem vagy éppen nem, mert a tanulnivalókkal voltam elfoglalva éjszaka, bármi történt, lehettem olyan kedvtelen és fáradt, mint egy agyagbaba az ő előadásai könnyűszerrel elérték, hogy jobb kedvem legyen. Az a szenvedély, ahogy a hivatásához és ezzel együtt hozzánk, diákokhoz állt magával ragadó volt. Ő szeretette meg velem ezt az egész világot már az első félév első óráján, hiába éreztem úgy, hogy semmi keresnivalóm nincs a jogi egyetem padsorai között. Most pedig ugyanígy éreztem, csak körbeöleli egyfajta félelem és a falakból áradó megvetés, ami persze lehetetlen, mégis egyszerre vonzott és taszított az épület annak ellenére, hogy nem a saját campuszomon tartózkodtam. Saját… a régi életem egy része volt az a hely, tagadhatatlan, hogy több időt töltöttem ott, mint akármelyik helyet együttvéve. - Csak nyugtasson meg, hogy… - A fülem mögé tűrtem néhány kósza hajtincsemet, amikor ismét felé pillantottam. – Hogy a többieket is mindig így fogja motiválni. Vagyis megpróbálja. –Nehéz a diákokat akármire is rávenni, első kézből tapasztaltam. Apám is tanár volt, de benne nem volt meg ez az ajándék, mint Mr. Foster-ben. Bryan-ben. Soha senki nem hitt bennem annyira, mint ő, hiába hangoztatta mindenki, hogy el fogom érni, amit akarok és képes leszek mindent véghezvinni, amit kiterveltem, senkinek sem hittem el. Egyedül neki, az őszinteséget csavarni lehetett a szavaiból akárhányszor hozzám szólt, most mégis inkább kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy beszélgetünk. Nem vele volt bajom, hanem saját magammal. Nem voltam felkészülve arra, hogy akármikor újra találkozunk tanár-diákként, nemhogy közemberként. Ám akárhányszor az arcára tévednek a szemeim felrémlik előttem a kérdés, hogy mit gondolhat rólam? A védence voltam, gyilkossággal vádoltak. Felmentettek, neki köszönhető az egyébként törvénytelenül szabadlábon járkálásom, mégis zavarban voltam… bárcsak a fejébe láthatnék. - Ahogy azt is mondják, hogy akik a jogokat védik, azoknak nem szabad megsérteni a jogokat. – Aprót nyeltem, megigazítottam a vállamon a táskám lecsúszni készülő pántját. - Egy... - Kezdődik, a torkomon akadnak a szavak.- Egy gyilkossági per nem vetne rám jó fényt... én csak próbálom magam mögött hagyni azt, ami történt. -Mondtam őszintén. Tudtam, hogy a vágyálmaim nem állnak jól, de reméltem, hogy egyszer túllehetek a történéseken. A legnagyobb meglepetés az lett volna, ha nem csikar ki belőlem legalább egy apró kis megdöbbenést, ahogy szokása volt. Persze nem abban a témában, amit felhozott... még inkább nem tudtam, hogyan kellene reagálnom a válása hírére. Ki akarná elhagyni őt? Sokan a két kezüket összetehetnék, ha olyasvalaki lenne mellettük, mint ő. - Sajnálom a... válását. - Talán észre is vehette rajtam az értetlenséget, ami persze nem volt nehéz, néha az egész lényemből ez sütött. - Azt hittem a feleségével jól megvannak. - Folytattam volna a mondatomat, de abbahagytam. Nem hiszem, hogy szüksége van arra a véleményre, amit én szűrtem le a látottakból. - De engem valószínűleg nem fog látni az óráin. -Váltottam ismét témát és a szomszédos épületre mutattam, ahonnan éppen néhány fehér köpenyben sétálgató fiatal jött ki. Ez lenne a jövőm? - A biokémiát választottam, már ha egyáltalán fogok járni főiskolára... csak egy kósza ötlet volt, de az a szak egész jónak tűnik. Egy labor, műszerek és... kevés ember. - Motyogtam a végét halkan. régebben imádtam az embereket, hogy ne szerettem volna a közelben lenni, amikor a velük való foglalkozásra akartam feltenni az életemet?
Próbáltam közönyösséget magamra erőltetni, de valljuk be, számomra sem a színészkedés, sem a közönyösség nem teli találat. Egy szenvedélyes ügyvéd vagyok, tökéletes cáfolója Arisztotelész azon ítéletének, miszerint a jog szenvedélymentes értelem... én minden egyes pillanatában találtam dühöt, boldogságot, tehetetlenséget, szenvedélyt... azt, amely életté teszi ezt az amúgy tárgyakból és néha élettelennek tűnő emberekből álló világot. Próbáltam megtalálni a kegyelmet, a sajnálatot, de amilyen ügyekkel nekem dolgom van, eme kettővel találkozom a legritkábban. És van egy olyan érzésem, hogy ha egyszer fény derül arra, miként is érzek eziránt a lány iránt, hát itt sem fogok sem könyörülettel, sem sűrű elnézésekkel találkozni. - Nem fogalmaznék ilyen nyersen, ha megengedi - álltam meg mellette, de tekintetemet nem vettem le az épületről. Tökéletes munka, talán még az a tizenhetedik századból. Igaz, felújítva. - A jogot az gyakorolja, aki készséget és erőt érez magában ahhoz, hogy életekről döntsön, és ártatlanokat védelmezzen. Azoknak, akik különbséget tudnak tenni hazugság és igazság között. És kérem, ne mondja azt, hogy önnek semmi keresnivalója itt. Pályafutásom során kevesekkel találkoztam, akik ennyire rátermettek lettek volna erre a hivatásra - kerestem meg ekkor már tekintetét, hogy belenézzek azokaba a csillogó zöld szemekbe. - És úgy tudom, nem kapott semmilyen korlátozást, amely gátolná, hogy ügyvédként diplomázzon - mosolyodtam el bizakodón. Nem vagyok optimista ember, sokkal inkább realista, valami furcsa naturalizmussal karöltve, hisz ennél a hivatottságnál nem a szín a lényeg... hanem az, hogy mit tett és mit nem. A különböző árnyalatok csak fokozzák, netán mérséklik az ítéletet. - Munkát ajánlottak. Jöttem - vontam halványan a vállamon. - Pont kapóra jött, miután... túlestem egy váláson - sóhajtottam fel. Ő tudott a feleségemről, habár sosem találkozott vele. Vagyis, egyszer. Éloise akkor találkozott vele, mikor kezdte sejteni, hogy az éjszakába nyúló munkám oka nem is igazából egy papírkupac, hanem... ez a szépség. - Valami hosszú évek után már nem működik. És ezt nem kell erőltetni. A lehetőség pedig adott volt. Talán ismét lesz szerencsém tanítani... téged? - vontam fel a szemöldököm. Letegeztem. Talán jóval öregebb vagyok, de ha a diákom lesz ismét, miért ne tehetném? - Mert bízom benne, hogy egy rossz viccnek gondoltad azt, hogy semmi keresnivalód itt.
Inkább visszaszegeztem a tekintetemet az ajtóra, ami mögött valamilyen csodánál fogva nem történt semmilyen motoszkálás, nem sokan járkáltak erre, akik igen, azok az épület különböző emeletein szóródtak szét. Néha bele tudtam őrülni a vámpírhallásba, de voltak alkalmak, amikor tökéletes volt a figyelmem elterelésére főleg, ha olyasmi kezdett körvonalazódni a fejemben, ami nagy valószínűséggel nem volt valós. Vélt fenyegetések, szúrós tekintetek vagy emberek, akiknek a világ másik felén kellett volna lenniük. Jelen esetben biztosan csak képzelődök... meg kell ráznom a fejem és arra fókuszálni, ami igazi, legyen az a szél susogása, néhány madár csiripelése vagy egy-két kacaj, ami kihallatszott az épületből. Aztán fognom kell magam, el kell indulnom az eredeti célom felé és nem szabad engednem, hogy néhány emlék átvegye az uralmat az elmém fölött. Ismét. Mély levegő, akkor semmi sem fog történni, képes vagyok kizárni a gondolataimat... nem, nem vagyok, a kanapén ülve az orvosom segítségével sokkal egyszerűbb, mint magamban egy ismeretlen helyen a valaha volt legbénább ötletemmel, miszerint majd én magamban elboldogulok és újra főiskolás leszek. Mi ütött belém, melyik pillanatban éreztem realitását ennek az eszement ideának? Hátat fordítottam a vaskos csapóajtónak, de talán mégis jobb lett volna, ha a betonlépcsőbe gyökerezik a lábam és a fejem sem tudom mozdítani, hiszen így nem várt más rám, mint hogy rájöjjek: egyáltalán nem képzelődtem, a szemeim tökéletesen működnek, azt láttam, akit látni véltem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer az életben is újra fogok találkozni valakivel, aki otthonról származik. Főleg nem vele, akármennyire meghatározó része volt az életemnek. Ha ő nem lenne, akkor... én sem lennék. Nem itt és nem most, egy cellában nézhetnék magam elé, ami... biztosan rosszabb lenne, mint ami jelenleg játszódik le az életemben? Azt hiszem elfelejtettem hogyan kell beszélni. Hogyan szólítsam meg? Mit mondhatnék? Egyre közeledett, én pedig annyit tettem, hogy figyeltem őt, azt a férfit, akit... nem, ez még most is nevetséges. Magamhoz kell térnem! - Azt hiszem maga tudja a legjobban, Tanár úr, hogy semmi keresnivalóm itt. - Meglepődtem, hogy egy értelmes, egész mondat hagyta el a számat. Mi történt? Semmi mást nem tettem, minthogy a szemeit figyeltem és amikor elszakított a tekintetét az enyémtől megpróbáltam kedves mosolyt felrajzolni az arcomra. - Ön... mit keres a Whitmore-on? - Kérdeztem, miután kissé megnedvesítettem a hirtelen kiszáradt ajkaimat. Az, hogy meglepett az ittléte nem volt kifejezés, talán emiatt nem találtam a helyem a lépcsőkön álldogálva. - Brüsszel nem éppen a szomszédban van. -Idétlennek éreztem magam, jobban, mint akármikor. A mellkasomban mintha kisebb lett volna a hely ha nem lett volna irreális, akkor mérget vettem volna rá, hogy a levegőnek alacsonyabb az oxigéntartalma, amióta megérkezett.
Amerika a maga módján igencsak különleges hely számomra. Sokan fiatalon kezdenek új életet, én mégis így, több mint negyven évesen kezdtem bele. Nem érzem azt, hogy meg fogom bánni, hiszen sosem késő elkezdeni... a jövőtől azonban volt félnivalóm. Azok után, amit elértem a hazámban, ki tudja, hogy mennyire fognak elismerni itt? Nem akartam lentebb adni, holott a főiskola keretein belül nem leszek egy elismert ügyvéd, aki tényleg óriási ügyeket oldott már meg. Talán a hírnevem utolér majd... előbb-utóbb. Csak ebben bízhatom. Mindenkinek tudnia kell, hogy mely hely illeti meg őt magát, s én ugyan soha nem voltam önző, de megköveteltem a nekem járó tiszteletet. Aki nem így gondolja, vagy netán kételkedik a képességeimben, hát sosem féltem bizonyítani őket. Pár nappal ezelőtt érkeztem, a dobozokat már nagyjából behordtam a Mystic Fallsban bérelt lakásomba. Itt is kaptam egy elég csinos kis irodát, ahová betérhetek. Körülbelül ebédszünetekben lesz rá lehetőségem, hisz tegnap megkaptam az előadások beosztását is. Nem sok szabadidőm lesz, hát ebben tényleg eltér a két oktatási rendszer. Vagy kihalófélben vannak az oktatók? Ez is előfordulhat. Legalább a jövő nemzedéke előttem nő fel. Mondhatni, a kezeim által. Én munkálom meg őket. Volt egy-két vadhajtásom már, van egy olyan tehetségem, amellyel már rögtön kiszúrom azt, hogy kinek van helye a teremben és kinek nincs. De akit eddig a legesélyesebbenek tartottam, mint ifjonc jogász palánta... a gyilkossági per elég nagy nyomot hagyott rajta. Felsóhajtottam, és beletúrtam a hajamba. Ujjaimat a nadrágom hátsó zsebébe gyűrtem, ahogy a jogi kar épületébe, de pár lépést követően megtorpantam. Pontosabban, elegánsabban műveltem mindezt, hiába lepődtem meg... lassacskán álltak meg a lábaim, ahogy megpillantottam a lányt, aki ott állt az ajtó előtt. Pár lépcsőfok választott el tőle, de ezek miatt fel is kellett néznem rá. Bennem akadt a levegő. Felkészültem a találkozásra, csak az időzítés változott... magyarán, mégsem készültem fel. Igen, erre nincs szebb kifejezés. Annak ellenére, hogy ott benn, abban a rozsdás mellkasban valami ismét megdobbant, holott azt hittem, már minden érzést kiirtottak belőlem az elmúlt hónapok történései. - Miss Smith - ejtettem ki a nevét kissé halkan, mintha még nem is fogtam volna fel, hogy ott áll előttem, majd előrenyúlva lehúztam arcomról a szemüveget, és mosoly rajzolódott ajkaimra. - Jogi kar? - szakítottam el végül tőle a tekintetemet, és felnéztem az épület boltozatára, ahol ez a felirat volt olvasható. - Talán befejezi a tanulmányait? Ezt igazán nem hagyhatom ki! - lépdeltem fel, kettesével szedve a lépcsőket.
Talán nem a legjobb ötlet volt, de végül mégiscsak nekivágtam. Nem ülhetek egész nap felváltva vagy a lakásban vagy az irodában, esetleg a könyvtárban azon tűnődve, hogyan és mit rontottunk el, mit kereshetnénk még elő, hogy a Chantele által nagykutyáknak nevezett egyébként önkényesen megalakult bizottság végre rábólintson az ötleteinkre. Okosabbnak kell lennem, mindenről tudnom kell, ami a témához kapcsolódik és ehhez nem elég az, hogy saját erőből próbálom feldolgozni néhány könyvlapból a mindenséget. Tanárok kellenek, órák, logika, alap, amire építeni tudok akkor is, ha egyébként égnek állt a hajszálam a gondolatra és két napja a torkomban lévő gombóccal küszködök, mert tudom, hogy az egyetemen nyílt napot tartanak és hiába nem szorítanak fegyvert a fejemhez, hogy jöjjek... muszájnak éreztem. Mióta élek utáltam, ha valamiben lemaradtam, ha nem tudtam magamat száz százalékosan belehelyezni abba az ügybe, amit csináltam és bár ez a magamról alkotott tökéletességi illúzióm régóta elpárolgott.. az agyamat karban kellett tartanom. Tudást akartam. Olyan akartam lenni, mint régen, amikor még mosolyogva sétáltam a régi egyetemen parkjában és büszke voltam arra, hogy beülhetek az órákra, aztán ugyan fáradtan, de a nap végén szüntelen akarás játszott bennem, nem feküdtem le úgy, hogy ne készítsem el a dolgaimat másnapra annak ellenére, hogy igazából senki sem ellenőrzött. Terveim voltak, vágyaim, céljaim, amelyek szertefoszlottak, de esetleg újjá lehetne építeni őket. Egyetlen akadály állt előttem: saját magam. A Whitmore főiskola kellemes meglepetés volt első ránézésre. Zöldövezet, nem volt túlzsúfolt, azok, akik az asztaloknál ülve térképeket és különböző kurzuslistákat osztogattak kedvesen mosolyogtak, ami miatt nem volt annyira nehéz nekem is ilyen gesztust megengedni feléjük, mint azt először elképzeltem. Nem éreztem a késztetést arra, hogy visszafussak Mystic Falls-ig, hiába voltam egyedül, megpróbáltam élvezni a friss levegőt, amit az enyhe, kellemes szellő biztosított. Kilestem, merre kell elindulnom, hogy beléphessek a kémia épületbe és bár a tájékozódási képességeim sosem voltak jók, elkezdtem szedni a lábaimat remélve, hogy nem maradtam le semmi fontosról. Ugyan előttem volt az egész nap, mégsem szerettem volna elvesztegetni egyetlen percet sem. A campus nem volt nagy, az állítólagos Whitmore-háztól néhány méternyire már egy újabb épület helyezkedett el, aminek hatalmas faajtaja felett a "jogi kar" felirat díszelgett. Egy pillanatra megtorpantam, mintha a téglafal azt szerette volna, hogy őt bámuljam ahelyett, hogy tovább mennék... mintha azt hirdette volna, hogy ő is és én is tisztában vagyunk azzal, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom, de kénytelen voltam egy sóhajtással a tudtára adni, hogy jobb, ha továbbmegyek. Vagyis mentem volna, de megtéve egy újabb lépést a csellengő diákok között észrevettem egy éppen az épület felé érkező alakot, aki... nem lehet. A nap a szemembe süt, elvakít a fénye, biztosan rosszul látok vagy ismét csak képzelődöm... mit keresne itt?
-Igen, enyhén modortalan vagy. Bár az vesse rád az első követ, aki még nem szokta meg ezt a meglehetősen kellemetlen stílusodat.. -megforgatom a szemem. -Egyáltalán nem érdekel, hogy téged mi érdekel, én csupán felajánlottam valamit, de úgy tűnik, te nem igen vagy hajlandó élni vele. -ejtem ki lassan a szavakat, gúnyos vigyort öltve az arcomra, miközben megragadja a kezemet, és arrébb ránt. Kár, hogy nem vagyok már olyan gyenge, simán össze tudta volna roppantani a csuklómat, ehelyett én fordítottam le az ő kezét az enyémről, kishíján eltörve azt. Valóban békeszünetet ajánlanék, legalább csak a buli idejére. Annyira nem érdekel ez az ember tulajdonképpen. A legfőbb célom az, hogy ne legyen a közelemben, ha ez pedig nem jön össze, akkor legalább kellemesen elviselhető társaságy legyen. -Azt hiszem félreismertél drágám. Ha még egyszer hozzám érsz, egyenesen a szívedig nyúlok, és kitépem azt. Én nem játszadozok, nem az én műfajom. Lehet nem ismersz, lehet másmilyennek gondolsz. De azt javaslom, hogy addig örülj. Eljátszhatod nekem a nagyfőnököt, hogy te vagy a világ mindene, mindketten tudjuk, hogy ez nem így van. Tehát szépen megkérlek, rángasd azt, aki világra szült téged, ha nem akarsz magadnak nagyobb bajt. -fejezem be a mondatom, végén egy apró mosollyal, majd lökök rajta egyet, hogy ugyanolyan távolságra kerüljünk egymástól, mint eddig. Teljesen diszkrét és normális voltam... Leemelek egy újabb pohár pezsgőt egy pincér tálcájáról, majd lehúzom azt. -Én bármilyen helyzetben képes vagyok a húgomról beszélgetni. Szinte én neveltem fel. És mindenkinél többet jelent nekem, tehát ha még csak a gondolata sem érdekel, hogy bármilyen témában szót ejthetek Kendra Fieldsről kérlek fordulj sarkon. -hadarom el az egészet két pohár pezsgő között, majd a végén rákacsintok. -Engem sem éltetnek az egyszerű dolgok, pedig te is meglehetősen egyszerű vagy. -vonom meg a vállam. -Hátha tudsz valami olyat is, amiről nem tudom, hogy a birtokában állsz. Bár egyenesen kétlem, de azért a remény hal meg utoljára. -vonom meg a vállam, kissé szarkasztikus vigyor keretében. -Charlotte Fields személyesen. Oh, és te ne fáradj a bemutatkozással, tudom ki vagy. -lépek be előtte egy ajtón, ami meglepő módon semmilyen terembe nem visz át minket. Ugyanúgy az udvaron vagyunk, csak ez a rész éppen fedett.
Kezd túl soknak bizonyulni a lány..legalábbis, túl sokat enged meg magának velem szemben, amivel nincs is baj. Kezdem azt hinni hogy a lételemem a veszekedés, és az ezzel járó dolgok. - Modortalan vagyok? - Nevetek fel kissé hangosan gúnyosan visszakérdezve szavaira. Hát, köszönöm a bókot! Talán mégsem változtam annyit mint hittem.. egyszerűen csak visszafogom a már betegesnek titulálható hajlamaimat, az öldöklés, a felesleges vérrontás..mindent, amiben régen az örömömet leltem. De mégis mi értelme van ennek? Ha a lány akit szeretek nem képes elfogadni így.. nem. Engem ne akarjon senki sem megváltoztatni. - Ennyire fáj a tény hogy már nem érdekelsz? Vagy.. esetleg csak egy ismétlést szeretnél kiharcolni? - Lépek közelebb hozzá s kérdőre vonom őt. Két ujjammal játszani kezdek kezén, lefele haladva csuklója irányában, majd végül odáig érve megragadom a kezét és magamhoz rántom. Én osztom a lapokat.. nem régiben talán még kedvesebbnek próbáltam tűnni, esetleg annak állítani be magamat, de az pusztán csak a hirtelen megjelenésétől, a meglepettségemből adódott. Elmúlt, vége. Mit érdekelnem engem holmi béke ajánlatok, s miért gyötörjem magam újabb áldozat után kutatva ha most is a kezemre akadna egy?! - Most komolyan ebbe a helyzetben a húgodról akarsz beszélni? - Nem érdekel a húga.. hiába sokkolt egy pillanat erejéig a neve, megannyi Kendra éldegél még a földön.. ráadásul, egy vámpírról van szó.. nem ismerem a lányt, nem azért kínoztam s raboltam el őt hogy ismerkedhessek vele.. elég rossz szokás lenne. - Nem gondolod hogy az úgy túl egyszerű lenne? Az egyszerű pedig.. unalmas. - Elengedem a kezét.. hagyom azt higgye minden úgy alakul ahogy szeretné, hogy belemegyek a hülye ajánlatába és hagyom szórakozni. Mikor a legkevésbé számít rám fogok lecsapni. Bár, a múltkori után hogy őszinte legyek merem remélni hogy elővigyázatosabb lesz velem.. mint mondtam, utálom ha valami túl egyszerű és unalmas. - Most hogy egyenesbe állt a kapcsolatunk.. még csak a nevedet sem tudom. - Bököm oda végül.. azt hiszem, a normális kapcsolatok kezdete az, ha legalább a nevét megtudom. A teljes nevét, természetesen. - Csak utánad, hölgyem. - Teszem az úriembert, s magam elé mutatva invitálom befele. Vagy, tudom is én, nekem mindegy hova megyünk, a végkifejlet a fontos..hogy összejöjjön a tervem.
-Modortalan vagy. -vonok vállat. -Bizonyára valaki megolvasztotta a jéggel burkolt szívedet, vagy csak éppen rád jött egy kis nemi indentitászavar, vagy mi.. -nézek felfelé egy pillanatra. Következő szavaira meghökkent arcot vágok. -Ugyan drágám, kár, hogy én ilyenekre nem emlékszem, de biztosan csodás álom lehetett... Az egy dolog, hogy fogva tartottál, és megkínoztál, persze igen olcsó módszerekkel, nem véletlenül sikerült egyik pillanatról a másikra megszökjek úgy pár hét után. Az pedig a másik, hogy egy vámpírnak vérre van szüksége és könyörög érte. -vállat rántok. Tisztában vagyok vele, hogy nincs teljesen igazam, de aztán kit izgat?! A részemről ez teljesen reális. Felőlem szétvagdoshatják a testem minden egyes porcikáját, eltörhetik a csontjaimat, de a vértől ne fosszanak meg! Hiszen az a lételemem. De lényegtelen, inkább nem szítom tovább a vitát, elvileg békülést ajánlottam fel. Többre is tudnánk egymást használni, mint olcsó kis idegesítések és kínzások... Kissé meglepődök az arckifejezésén a húgom neve hallatán. Mintha eszébe jutott volna valami.. De számít az? Kendra most máshol van. -Ugyan, nem kell őt sajnálni! -legyintek és elvigyorodom. -Elég temperamentumos ahhoz, hogy meg tudja védeni magát. Most meg ha jól értelmeztem az agyát elvitte valami rózsaszín köd egy vámpírfiú miatt..-megforgatom a szemem, édes vigyorral az arcomon. Az ajánlatomon méginkább meglepődik. Vicces. Nem hisz nekem. Én sem hinnék magamnak nyilvánvalóan, de egyenlőre valóban nincsen semmi hátsó szándékom. Legalábbis olyan, ami előre megfontolt lenne. -Nem félek. De, mint már mondtam, úgy gondolom többre is mehetnénk egymás társaságában, mint a folyamatos csipkelődés.. -ráncolom össze a homlokom és odaadom egy pincérnek az üres pezsgőspoharat. -Szívesen bemennék..-köszörülöm meg a torkom. -De még szívesebben mennék egy csendesebb helyre, plusz két vacsorával.. -kacsintok, majd keresztbe font kezekkel várom, hogy mit lép.
nice to meet you again girl. your nightmare is coming
Az ajkaim továbbra is folytatták elegáns játékukat. Az, hogy ez a lány ismét az utamba került, gondoskodott arról, hogy jól szórakozzak. Legalább erre a tíz percre. Talán gonosz vagyok... de nem, biztosan az vagyok. Drágám, belőlem ne akarj jótékony lelket csinálni, mert nem fogok csak úgy információkat adományozni. Tudtam róla, amit tudtam... nem létezik, hogy ő nem képes kideríteni. Az persze megint más téma, hogy én nem vagyok hajlandó számára hasznos információt továbbítani... pedig egykoron ez lett volna a feladatom. De nem kérdezte meg, hogy kivel is van valódi dolga. A nevem viszont előkelő helyre került a detektívek névjegyzékében. - Nos, édesem... - álltam fel, és egy apró sóhaj kíséretében levettem egy újabb pohár pezsgőt a tálcájáról. Belekortyoltam, majd végignyaltam alsó ajkamat, miközben nem engedtem el tekintetét. - Alig várom, hogy lássam a képedet, mikor kiderül, hogy ki és mi vagy valójában. És alig várom, hogy a képébe vágd annak az öntelt senkiházinak az ajtót - köpködtem szinte a szavakat. A legjobb haverjára gondoltam, persze! Christopher volt az első, akit hozzá tudtam kötni, mikor kutatni kezdtem. Összetűzésbe keveredtem vele, hiszen nem akarta hagyni, hogy bármit megtudjak Constance múltjáról... titokban akar tartani. - Csáó, édesem - tettem le aztán a kiürült poharat a tálcára, majd előhúztam táskámból a vérvörös rúzsomat. Hátat fordítottam neki és miközben kikentem ajkaimat, szinte tudtam, hogy most sem hagytam magam feledésbe merülni. Mindig is jól intéztem a szavaimat másokhoz. Ideje lenne körülnéznie. Most kivértelesen nem én vagyok az ellensége.
Elena kissé összeroppant, láttam rajta. Tudom, hogy nem lesz egyszerű menet, de Bonniet vissza kell hozni, mert ebbe mindannyian megőrülünk. Nekem sem esett jól, hogy el kellett mondanom, de nem tudnám egyedül visszahozni Bonniet. Bár Elena szavaiból tisztán kivettem, hogy nem tudja, hogy Tessa ki is. Ekkor reménytelenül felsóhajtottam, s úgy éreztem magamat, mint egy összegyűrt papírgalacsin. Látom Bonniet ugyan, és hallom is, de nekem ez nem elég, és neki sem jó, hogy halottként járkál a nagyvilágban. Szeretem őt, és az életét is odaadnám neki. - Tehát nem ismered…- ismételtem saját szavammal, majd forgattam a fejemet, s számhoz érintettem tenyeremet már teljesen reménytelenül. De… eszembe jutott, hogy Bonnie megemlítette, hogy hol találhatjuk pontosan. Rengeteg boszorkány van a környéken, akik képesek lennének Tessat megtalálni. - Ne, aggódj, Elena.- Csusszant fel vállára tenyerem, s simogatni kezdtem, hogy nyugodjon le. Nem tudom, mit mondhatnék, hiszen amikor láttam Bonniet halottan, én sem reagáltam másképpen. - Látom Bonniet. És… jól van, legalábbis amikor velem van, akkor igen. Halott, de látom őt. És… nem bánta, hogy visszahozta azt anyánkat. Természetesen ez még nem azt jelenti, hogy jó minden, mert nem az. Az ő elmondása szerint Tessa a főiskolán, vagy a városban van, de biztos, hogy Mystic Fallsban. – Tolmácsoltam Bonnie szavait emlékezetből. Bon teljesen meg van győződve róla, hogy a boszorkány, aki vissza tudná hozni, itt lehet a közelben. Remélem, mert nem vagyok túl jó snasszban. Bonnie lakásánál már eleget sírtam, de megnyugtatott, így most nem tudtam sírni, mert bíztam benne, hogy Bonnie visszajön, és köztünk lesz. Sokszor gondolom azt, hogy ő volt az ész ebben az egészben. Ez így van valóban, mert nélküle nem tudom, hányan lennénk halottak. - segítesz megtalálni a boszorkányt? – kérdeztem végül ezt a bűvös kérdést, ami kezdetét venné Bonnie visszahozásának. Szeretem Bonniet, és a nővéremet is, akik ketten barátnők, és azt hiszem szükségük van egymásra.
/ bocsi a reagkód miatt, de most nem volt vele kedvem vacakolni :S /
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Beletörődés. A szó, amely soha nem szerepelt a szótáramban. Egy szó, mely valakinek olyan, mint egy madár. Megérkezik, és fészket rak. De az én madaram mindig tovaszáll. Én pedig ugyanolyan nyugtalan maradok, és ugyanúgy azon töröm magam, hogy megfejtsem az okokat... miközben a bűntudat felemészti a gyomromat. Vámpírként ez még veszélyesebb, hiszen most már levezethetem magam ártatlan emberek megölésén. De nem engedhetem, hogy ez ismét felszínre törjön. Mikor megutóbb szenvedtem, megöltem egy embert... azóta nem akarok arra gondolni, hogy ez ismét megtörténhet. Egyszerűen nem... Az állam alá csúsztatta ujját, és így késztetett arra, hogy belenézzek a tekintetébe. Jeremy a szememben mindig az én kisöcsém volt. Nem vettem észre, mikor vált ennyire önállóvá, mikor készült fel ennyire az életre... mikor vette át az én szerepemet... nekem kellene vigyáznom rá. Az ő érzéseire. És most mégis ő gondoskodik arról, hogy nekem kevésbé fájjon. Miért vagyok ilyen? Miért nem tudok néha másra is gondolni saját magamon kívül? - Tessa? - kérdeztem vissza, ahogyan egy könnycseppet letöröltem az arcomról, de bennem nem volt annyi kontrol, hogy ne sírjak tovább. Ez nekem még új volt... mire beletörődtem volna, hogy Bonnie halott - bár tény, ami tény, sosem törődnék bele -, máris jött a következő információ-özön. Nem is tudtam mire vélni. Egyszerűen... nem. - Én még... még sosem hallottam a nevét. De ha ő kell ahhoz, hogy Bonnie ismét az élők között legyen, én... én megkeresem őt - suttogtam, de hangom egyelőre még semmi erőt nem tükrözött. Még nem tértem magamhoz. Ő már talán napok óta tudja, hogy Bonnie halott. Én csak... körülbelül két perce. Más helyzetekben rögtön tudok ötletekkel előállni. Most... semmi. Csak üresség. A hely a szívemben, ahol eddig Bonnie barátsága, mosolya, ölelése, szavai rejtőztek... most üresen tátongott... és csak arra várt a kitöltetlen űr, hogy ismét betöltse valami nevetés.
Kezdőlap
