Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 23, 2014 8:09 pm
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
Nem életem legkellemesebb üzenetét kaptam nemrég. Vagy hívását. Egyre megy, nem? A kórházat utoljára akkor látogattam meg, mikor jobb híján nem tudtam másból táplálkozni, csakis vértasakokból. Annak is elgalább két éve már. Nem mintha olyan nehéz lenne idáig eltalálni... most is csak problémát keresek, hogy ne arra kelljen koncentrálni, amiért itt vagyok. MI a franc történt ezzel a nővel már megint? Mi az, hogy megtámadták? Bár miért lep meg, Mystic Fallsban még a legjámborabb macskának is vannak karmai, szóval megint felesleges és költői volt a kérdés. Aggódtam. Még jó, hogy aggódtam! Constance már nem az a lány volt, vagy mondjuk inkább úgy, hogy nő... szóval nem az volt, akit egykoron el akartam átkozni. Vagyis, mással elvégeztettem a piszkos munkát. Megkedveltem.. és ő is engem. Nem tudom, mit éreznék jelenleg, ha azt a hírt kaptam volna, hogy nem tudják megmenteni.
A feszültségoldásban mindig egy szál cigaretta segített. Ámbár tudtam, hogy minden velem szembejövő azt fogja ordibálni, hogy itt ez tilos. Érdekel is engem, mi tilos és mi nem... sok minden tilos ebben a világban, mégis megtörténnek.
Miután megkaptam a szobaszámot, a tüdőmbe egyre nehezebben jutott levegő. A kapuja annak, hogy megtudjam, mi történt... érdekelt, hát hogyne érdekelt volna! De mégis valami iszonytatosan rossz érzés kezdett el gyökerezni a gyomrom legmélyén...
Nyeltem egyet és egy sóhajtást kísérően kifújtam a cigarettafüstöt, mieőltt beléptem a helyiségbe. Az első dolgom nem az volt, hogy ránézzek Constance-ra, hiszen... húzni akartam az időt talán? Már bármi megeshet. De kivágtam a csikket a nyitott ablakon, és csak utána figyeltem fel rá. Bár állítólag nem halálosan komolyak a sérülései, de éjszakai megfigyelésre itt fogják tartani. Ahogy végignéztem rajta, nem tudtam, mit gondoljak... faggassam, hogy ki tette, csupán azért, hogy a szívét én magam taposhassam szét, míg ő holnap haza nem jöhet?
- Jól... jól vagy? - kérdeztem, ahogy a sápadt alakot fürkésztem, és lassan odaléptem az ágy mellé, de egyelőre még nem ültem le a kihúzott székre. Szerencsére más nem is volt ebben a teremben. Alaposan megnehezítette volna a dolgomat.
A kezeim eltűntek a hátam mögött, és megesküdtem volna rá, hogy ha a vámpírságomnak köszönhetően eleve nem lennék sápadtabb másoknál... valószínűleg most én is lesápadtam volna. - Mi történt, Constance? - bukott ki belőlem a kérdés... nem is tudom, mi volt a hangomban. Tanácstalanság? Valamiféle kétségbeesés, hogy nem tudtam megvédeni?

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 24, 2014 7:08 pm
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ Say something ♫
Az utóbbi pár nap határozottan zavarosra sikeredett és akkor azt hiszem még finoman fogalmaztam. Tökéletesen össze vagyok zavarodva az új információknak hála. Attól félek, hogy a gyanúm igaz és egyszerűen napok óta képtelen voltam Chris szeme elé kerülni, még otthon is kerültem direkt, hogy még csak össze se nagyon fussunk. Sikerült a beosztásomat is szándékosan úgy alakítani, hogy lehetőség szerint ne nagyon kelljen beszélnünk, mert egyszerűen képtelen vagyok nem kimutatni, amit érzek. Sosem voltam egy átlátszó alak, sose tudtam elrejteni az érzéseimet, azt hiszem ezért nem boldogulok a legjobban a világban, mert túlságosan kiül az arcomra az is, ha valakit kedvelek, az is ha ki nem állhatom, vagy ha épp csalódtam benne. Most pedig ez utóbbi áll fenn és persze a teljes bizonytalanság. Az a legrosszabb az egészben, hogy ha még mindezek mellé vérfarkas is vagy, akkor minden felfokozódik, minden fájdalom intenzívebb, mindent sokkal nehezebb elfelejteni, bonyolultabb tovább lépni, ezért is történhetett meg az, hogy bár soha nem kerülök bajba most mégis sikerült. A bennem megbújó mélyen lakozó düh egyszerűen kitört és képtelen voltam megállítani. A sérüléseim jó részét magamnak köszönhetem, a többit pedig a fickónak, aki megpróbált megállítani. Nem olyan súlyosak, de érthető, hogy végül aki látott az a mentő kihívása mellett döntött. Egyébként rendbe jöttem volna egyedül is, csak jóval lassabban.
Halk sóhajjal nézek az ajtó felé, amikor nyílik és konstatálom, hogy pont ő van itt. A legszívesebben elfordulnék az ellenkező irányba, de tudom, hogy azzal nem érnék el semmit és nem is lenne fair a részemről, egyszer úgyis beszélnem kell vele. Ezért végül maradok, de nem tudnám elmondani, hogy mi is van az arcomra írva. Csalódottság, fájdalom, tanácstalanság keveredik valamiféle kérdő tekintettel. A kérdésére csak válasz nélkül rázom meg a fejem. Nem vagyok jól, egyáltalán, bár még csak nem is a fizikai sérülésekre értem, az apróság, nem számít, lelkileg nem vagyok jól, de nagyon nem. Aztán az újabb kérdés. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak rá, hiszen nem is ez számít azt hiszem. - Csak... kissé elveszítettem az önkontrollt. - bököm ki aztán, beszéd közben meredten nézve a szemközti falat. Tényleg nem ez számít, nem az, hogy mi, hanem hogy miért történt. Aztán végül bizonytalanul rá emelem a tekintetemet. Látszik, hogy meg akarok szólalni, csak keresem a szavakat... nem igazán találom őket igazság szerint.
- Megígéred nekem, hogy ha kérdezek, akkor őszintén válaszolsz? Tényleg... tényleg őszintén. Meg tudod ígérni ezt Chris? - persze, ha amúgy is hazudni akar, akkor miért ne mondhatná most azt, hogy őszinte lesz, aztán persze mégsem? De... nem is tudom, rosszabb, hogy most itt van, nem tudok úgy haragudni rá, ahogy akarok, ahogy kellene, ha tényleg ő volt, ha tényleg ő tette ezt velem.




A hozzászólást Constance Mathis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 30, 2014 10:15 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Aug. 29, 2014 6:36 am
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
- Hát persze. Ennél jobb válaszra nem is számítottam. - sóhajtottam fel, mikor meghallottam feleletét a kérdésre. Nem igazán nyugtatott meg vele, így maradt az a magyarázat, amit az orvostól kaptam. Körülbelül három mondat telefonon keresztül. De lényegében nem a részletek a lényeg, ha jelenleg itt van, lélegzik és a többi. Vagy rosszul fogom fel a dolgokat? Fiatal koromban azt tanították, hogy az ördög a részletekben lakozik. De én most nem vagyok hajlandó a részletekkel törődni, mikor... nem tudtam megakadályozni ezt az egészet. Hogy miért nem? Talán én is túl gyenge vagyok egy ilyen feladathoz... nem számítottam arra, hogy valaki bántani akarja majd... miért számítottam volna? Olyan ártatlan lány.. legalábbis most. Hogy a múltban milyen volt, arra kár szót fecsérelni. Vagy hiba van a gondolkodásommal? Már bármi megehset.
A következő szavai azonban arra késztettek, hogy kihúzzam magam, s szemöldökeim a homlokomra vonultak. - Miről beszél, Constance? - bukott ki belőlem anélkül, hogy végiggondoltam volna. Egyáltalán miről van szó már megint? Jelenleg nem tudom, hogy mit tud kérdőre vonni rajtam, vagy miben kell annyira őszintének lennem. Hacsak... nem. Nem hiszem, hogy eljutott volna Igorig. Az a lehető legnagyobb... lehetetlenség.
- De tudod mit? Az állapotodra való tekintettel megígérem. - egyeztem bele. Mindig is próbáltam félvállról venni az ilyen helyzeteket, de ezzel csak önmagam félelmét próbáltam palástolni. Hol nagyobb, hol kisebb sikerekkel. Már én se tudom, hogy ennek van-e értelme. De nemsokára úgyis kiderül.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Aug. 30, 2014 9:37 am
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ Shape of my heart ♫
Nem lep meg a reakciója, de most akkor sem fogom felvázolni neki, hogy pontosan mi is történt, mert nem gondolom, hogy az lenne a legfontosabb. A kérdéseim, a fejemben kavargó zavar most sokkal inkább előrébb való. Most az számít, hogy tisztázni tudjuk ezt, hogy legyen egyáltalán esély rá, hogy képes legyek újra megbízni benne, de az a baj, hogy még ha választ kapok... akkor sem vagyok ebben biztos, hogy el tudom egyáltalán hinni.
- Számítanak egyáltalán a részletek? Most szerintem... nem kifejezetten. Itt vagyok és... - megrázom a fejem. És bizonytalan vagyok benne, magamban és az egész életemben. Nem akartam vele beszélni, nem akartam vele találkozni, mert fogalmam sincs, hogy egyáltalán bízhatok-e benne. Nem biztos, hogy ő volt, nem biztos, hogy ő az, aki ilyet tett velem, de... ha igen, akkor mi a garancia rá, hogy őszinte lenne velem, hogy ha rákérdezek, akkor nem ködösít, vagy nem hazudik rezzenéstelen arccal a képembe? Sőt, mi van akkor, ha újra megteszi és én nem is fogok emlékezni semmire? Mi van, ha ezt a beszélgetést már lejátszottuk, akár többször is, csak mindig tett róla, hogy aztán újra és újra elfelejtsem? Annyira zavaros ez az egész és fogalmam sincs, hogy mégis hogyan kéne kezelnem a helyzetet... őt. Csak reménykedhetek, hogy tényleg hajlandó lesz velem őszintén beszélni, ha egyszer azt mondja, hogy igen. Tett értem, sokat és ezt nem felejtettem el, csupán... nagyon megcsappant a bizalmam felé, nagyon-nagyon.
- Hány éves vagyok Chris? Igazából... hány éves vagyok? - bukik ki belőlem az első kérdés. Figyelem őt, az arcát, minden egyes rezdülést, mert tudni akarom, ha mégis hazudik, ha nem mond igazat, bár ha eddig is ezt tette, akkor most vajon miért tudnám kiszúrni? Jó eséllyel esélytelen lenne. - Vagy úgy is kérdezhetem, hogy mióta ismersz engem, vagy hogy ne keress kis kaput, mikor találkoztunk először? - tudom, hogy csinálja, ezt már megfigyeltem. Nagyon ügyesen tud kitérő válaszokat adni, amiket sok esetben észre sem lehet venni, maximum utólag, vagy esetleg egy apró sejtés ül el benned, hogy valami ezzel nincs rendben, de persze mindig minden ilyet elhessegettem, mert hát... miért térne ki a válaszok elől szándékosan? Hát... ha igaz, amire gondolok, akkor már is meg van az ok.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 01, 2014 8:40 pm
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
Jelenleg nagyon nagy igényét éreztem annak, hogy az iménti cigaretta ismét az ujjaim közé szálljon. Kár volt még odakinn kidobni, hisz alig kezdtem meg, s most... a feszültségem levezetéseképpen bizonyára jól jött volna. De így jár az, aki sose tervez előre. Én se teszem már jó pár éve. Évtizede... ez valójában már csak részletkérdés.
Mindez azért is fordult meg a fejemben, mert meghallottam kérdését, s ha rajtam múlott volna, valószínűleg ott ültem volna holnap reggelig, mint valami kővé dermedt szobor, tátott szájjal.. nem számítottam erre. De isten az égben, várható volt, hogy egyszer sikerül neki! Mi a franc történt, Igor nem tartotta a szavát? Ha így van, gondoskodom, hogy ne sokáig tengődjön az élők sorában ezt követően. Mi a franc történik?
- Ezt... hogy érted? - vontam fel kérdőn a pillantásomat, mintegy menteni a menthetőt, de lassan rá kellett jönnom, hogy itt már nemigen van mit menteni. Tudja. Vagy tud valamit. Amiről csak én nem tudom, hogy mi az és mennyi. Kellemetlen. Szorító. Szívem szerint egy mozdulattal kidobnám a széket az ablakon, hogy törjön ezer darabra az üveg és szálljon legalább ugyanennyi irányba. A hideg végigfutott ujjaimon, és megköszörültem a torkomat.
- Valaki mondott neked valamit rólam? - tettem aztán hozzá egy kérdést. Időhúzás. Ezt ő is észrevehette. De nem vagyok kész arra, hogy bármit is bevalljak neki vagy beszéljek. - Mit mondtak neked? És ki mondta? - koccantak össze a fogaim. Igen, ez a harag. Bár nem értem, miért vagyok haragos. Vagy kire vagyok lényegében mérges. Magamat kellene ostoroznom ebben a pillanatban, hogy hagytam mindezt megtörténni. Régen le kellett volna már állnom azzal, hogy szuggerálom az agyát.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Szept. 01, 2014 9:43 pm
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ I cry ♫
Egy cigi... ha tudná, hogy mennyit ittam a vízesésnél... ha tudnál, hogy már csak ez a részinformáció is milyen hatással volt rám... Ahhoz képes most egészen erősen tartom magam, ahhoz képest most nem is látszik rajtam semmi, csak talán a szemem sugározza azt a mérhetetlen fájdalmat, amit a csalódás okozott bennem. Bíztam benne, talán az egyetlen, akiben az óta, hogy a nevelő apám meg akart ölni képes voltam, és lehet hogy ezt játszotta el. És ha nem is... már csak attól, hogy ez felmerült és hogy az utóbbi hetekben túl gyakran éreztem, hogy valamit titkol... ez a bizalom már nem áll csak úgy vissza. Nem segített nekem eddig sem, hogy megtaláljam önmagamat, és túlságosan sok az apró jel, ami arra utal, hogy igenis ő állhat e mögött. Nem vagyok egy nyomozó, de attól még nem vagyok teljesen átverhető sem, habár ha mindez igaz, akkor neki már nagyon szépen sikerült az utóbbi években.
És persze, hogy terel... kérdezget, mint mindig, a helyett, hogy válaszokat adna, pedig megígérte, hogy nem hazudik, hogy az igazat fogja mondani, helyette pedig megint nemezt teszi. Összeszorítom a számat, amikor elhangzik az első kérdés. Van értelme válaszolnom neki? Tudja, hogy értem, érzem a hangján, a tartásán, hogy csak az időt húzza, csak így akar kitérni a válaszadás elől, pedig most nem fogom engedni, most az egyszer nem lesz ilyen könnyű dolga!
- Ilyen nehéz őszintének lenned velem Chris? Ennyire... ennyire lehetetlen? - megremeg a szám. Így még rosszabb, hogy itt van velem szemben. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, épp ezért kerültem, épp ezért voltam képtelen csak úgy magamtól elé állni. Egyszerűen nem ment, mert túlságosan fájdalmas ez az egész helyzet, és az, hogy újra csak ködösít... Kicsit feljebb tornászom magam az ágyon, hogy ülő helyzetbe kerüljek és rendesen a szemébe nézhessek. Nyelek egy nagyot, hogy a torkomat szorongató gombócot visszanyomjam. - Nem fogom elmondani, hogy ki volt, az épp elég, amit mondott. Valaki... egy vámpír befolyásolta az emlékeimet, év... évszázadokkal ezelőtt és azóta is. Valami boszorkánnyal, újra és újra töröl mindent. Te vagy? Te csinálod ezt velem? - ezt akarta igaz? Konkrét kérdést. Hát akkor most megkapta, itt a konkrét kérdés, ami elől már nem lehet csak úgy kitérni, vagy ha meg teszi, az is egyértelmű beismerés. - Azt ígérted, hogy az igazat mondod! - erőteljesebben akarom kimondani az utolsó szót, de helyette szimplán csak elvékonyodik a hangom. Egy pillanatra összeszorítom a szemem, hogy tartani tudjam magam, és újra képes legyek rá nézni. Látnom kell, muszáj, hogy tudjam a reakcióit, az is sok mindent elárul. Ha ő volt... legalább egy kicsit rosszul érzi magát? Vagy ez csak valami beteg játék a részéről?


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 05, 2014 5:45 pm
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
Próbáltam nem elhinni... azt képzelni, hogy mindez egy álom. Egy lidérces álom, mely úgy ér utol, mint szerelmeseket a nyári, mindent lelombozó eső. Nem akartam hinni a fülemnek, mikor a szavak csak úgy folyni kezdtek Constance szájából, és minden múltbéli cselekedetemre fény derült. Mégis mikor? És hogyan? És ki?! Ezek voltak a legelső kérdések, melyek megfordultak fejemben. Nem tudom, már a kezemben volt a mozdulat, hogy az első tárgy, ami a kezembe akad... nemes egyszerűséggel falhoz akarom vágni, s ezer darabra törni, mint ahogyan a tökéeltesen felépített életemet most valaki szintúgy millió szilánkra darabolta egyetlen kóbor cselekedettel. Constance-nek egy teljesen új életet adtam. Igaz, az utóbbi időben nehéz volt, hiszen mióta vérfarkas, aligha volt rá hatással az az átok. Igor nem hiszem, hogy teljesen öőszinte volt velem. De ha szükséges, rajta mindezt majd leverem. Az efféle kiskapukat nehezen tolerálom, s attól tartok, hogy az árulást is. Szerencse, hogy ritkán van benne részem. Engem senki nem mer elárulni. Legalábbis eddig azt hittem.
Miköben egy mély levegőt vettem, egy apró nyelés látszódott ádámcsutkám mozdulatain, de higgadság tükröződött az arcomon. Ezen még én magam is teljesen megdöbbentem, hiszen a fejemben mikor lejátszódott ez a jelenet, olyan indulatot sejtettem magamban, melyet még sosem éreztem. De most.. valamiért mindez elmaradt. Talán pont azéert, mert arra számítottam. Nem tudom. De ez olyan volt, mint hideg víz a nyakba. Nem tudom, ebből ki lehet-e mászni.
- Egy vámpír aligha tudja befolyásolni az emlékeidet, kedvesem. - sóhajtottam fel, majd beletúrtam hajamba, s azt követően felálltam, hogy egy pohár vizet töltsek magamnak. - Ahhoz mindenképpen szüksége van egy nagy erejű boszorkányhoz. Ahogyan nekem is volt. - suttogtam, és ezzel szinte rögtön el is árultam magam. Nem állt szándékomban tovább halogatni mindezt. Bár beismerő vallomást sem tervezek tenni. - Megigézhettelek volna, de az nem lett volna méltó bűntetés számodra. És mellesleg meghaltál volna sima emberként, légy akármilyen vérfarkas. Tennem kellett, hogy méltón bűnhődj. Tudod, mindig is a 18. század volt a kedvencem. Azok a bálok... a pórnép és a nemesség.. - jelent meg ajkaim szegletében egy kesernyés, ámde némileg érzelemmentes mosoly, miközben pillantásom ismét felé fordult. Úgy beszéltem, mintha soha nem ismertem volna. Tárgyilagosan. De jobb fegyverem már nem maradt.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 05, 2014 8:09 pm
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ Nobody knows ♫
Nem értem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy így viselkedik. Higgadtan és nyugodtan, mintha semmi se történt volna, mintha nem most olvastam volna a fejére, hogy mit tett velem, mégis úgy tesz, mintha ez nem is számítana. Elmegy és vizet iszik, én pedig alig bírom visszafogni a dühöt, a csalódottságot. Mintha nem is az lenne, akit ismertem. Fogalmam sincs, hogy ki áll előttem, de nem az, akit védtem eddig, nem az, akit a barátomnak tekintettem. Ő... ő valaki más, legalábbis a mostani viselkedése alapján nagyon más. Idegennek tűnik, hidegnek és... és igazam volt mégis? Csak valami játék volt ez számára és hidegen hagyja, hogy kiderült? Olyan őszintének tűnt nem is egyszer, de igaza lehet Gregory-nak. Mind egyformák, minden vámpír... ugyanolyan. Csak arról szól az életük, hogy játszanak másokkal, minél idősebbek annál inkább hiszi, hogy bármit megtehetnek, hogy mindenhatók és mások élete semmi számukra, csak egy könnyed kis szórakozás. Én pedig képes voltam bedőlni neki, elhinni azt, hogy segíteni akar, pedig ezek alapján csak talán minden egyes este, mindig, amikor nem láttam nevetett a markába, hogy milyen baromi ügyesen manipulál.
- Én... én védtelek téged, próbáltam meggyőzni a lányod, hogy nem vagy rossz, hogy nem olyan vagy, mint amit hitt és most... valami büntetésről beszélsz? Mégis mit vétettem ellened, amiért ezt tetted velem? És mi értelme volt játszani utána? Magad mellett tartottál, mintha a barátom lennél... ez... ez... - nem értem, hogyan képes ilyen tárgyilagos lenni, higgadt, mintha semmiség lenne. Neki talán az, csak egy játék, de én... totál ki vagyok. Remeg a kezem, szinte már reszket és egyszerűen minden mozdulata idegesít. Ennyire hogy ismerhetsz félre valakit? Velem volt, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, de csak azért, hogy aztán a képembe nevethessen? Hogy kiélvezhesse, hogy nyert, hogy... megbüntetett? Azt se tudom miért!
- És meddig akartad ezt játszani? - nem én! Elmegyek, nem hagyom neki. Nem törli újra az emlékeimet, nem indít megint mindent újra. Ki tudja hányszor tette meg, ki tudja, hogy nem jöttem-e rá erre már korábban is. De meg tudta oldani egyszerűen, csak szimplán újra indítja a rendszert, mintha mi se történt volna. Képtelen vagyok elfogadni, hogy ilyen nyugodt, képtelen vagyok elfogadni, hogy ezt tette és közben... vizet iszogat, mintha semmiség lenne. Ez... ez nem így megy! Nem tudom megállni, hiába érzem, hogy ég már a szemem, reszket a kezem, de kikapom a poharat a kezéből, ha ki tudom - de talán meglepi annyira a mozdulat, hogy ne tudjon ellenkezni - és egyszerűen a falhoz vágom. - Többet nem teheted... nem engedem! Nem csinálhatsz belőlem valami bábot!


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 11, 2014 4:22 pm
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
A nagy beszélgetés ideje bekövetkezett. De lényegében hiába viselkedtem így, még mindig képtelen voltam felfogni, hogy ez tényleg megtörténik. Mintha életem egy részét totálisan megszüntették volna azzal, hogy Constance megtudott magáról egy-két fontos információt. Nem a teljeset, hiszen ahogy sejtem, az előző életére nem emlékszik. bár ez nagyon lélekvándorlásosan hangzik, pedig erről szó sincsen. Én nyilván egy féreg képében születnék újjá, ha tippelnem kellene. De nem hiszek benne. És meghagyom másoknak, hogy ebben a hitben éljenek.
- Óh, igen. Gretel miatt igencsak hálás vagyok neked. - bólintottam elismerően, még mindig megtartva a hidegvéremet, hiszen mit értem volna el vele, ha átrendezem az egész kórtermet? Valószínűleg semmit. Tehát minden józan gondolatomba kapaszkodva próbáltam ugyanolyan rezzenéstelen maradni, mint eddig. Kitartani addig, míg itt kell lennem, bár talán célszerű lett volna egyszerűen kisétálni innen és többé nem jönni ide. De elismertem, hogy ennél azért még bennem is több gerinc van. Vagy már a gondolata is gerinctelenné tesz engem? Nem is tudom. Felesleges gondolatmenet.
- Tudod... - nevettem fel halkan. - Volt egy megállapodásunk még... annak idején. - fogalmaztam eléggé szépen, miközben belenéztem a szemeibe, és próbáltam nem röhejesen viselkedni. - Ezt az egyezséget te... hogy is mondják ezt ma? - gondolkodtam el, majd mint akit isteni megvilágosodás ért, felsóhajtottam. - Igen. Megszegted. Pedig tudható volt rólam, hogy nem viselem el a kötelességszegőket, ha cserébe én is adok valamit... ebben az esetben elég sok védelmet és anyagi hátteret. - vontam meg a vállamat, de a mosolyom még mindig ott időzött mintha világ életemben arra termettem volna, hogy vigyorogjak mint valami vadalma.
Mozdulatai hevessé váltak, és egy röpke mozdulattal kapta ki a kezemből a poharat, hogy egy nemes mozdulattal a falhoz vágja, és úgy tört a pohár ezer darabra, mintha soha nem lett volna egyben. Hm, igen. Ez az a vérfarkas, akit még nemigen láttam.
- Azt teszel, amit akarsz. Ha azt hiszed, hogy erősebb vagy mint én, nos... mondhatni, vakvágányon vagy, de... - legyintettem, miközben félrebillentettem a fejem, és úgy méregettem dühös arcát. Belül én is azt voltam. És csalódott. Haragudtam. Magamra. Leginkább magamra. Hogy ezt játszottam. És most mindent elveszítek, ami jelentett valamit. Köztük Constance-ot. - Meg kellett tennem. Az erkölcseim nem engedték, hogy büntetés nélkül hagyjam az árulást. - tettem még hozzá, és úgy éreztem, milyen kár volt kidobni azt a cigarettát az ablakon.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 12, 2014 9:53 am
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ We cry ♫
Nem is tudom, hogy miben reménykedem... talán azt hittem, valahol mélyen bíztam benne, hogy a végén kiderül, hogy nem ő volt, hogy tévedek, hogy nincs összefüggés, más miatt viselkedett furcsán. És most, hogy már biztos és az, hogy így áll hozzá egyszerűen elviselhetetlenül fáj. Ennyire jó színész lenne? Ennyire jól játszott egy szerepet? De miért? Mire volt ez jó? Megtehette volna, hogy magamra hagy ezzel, a vérfarkassággal, hogy még többet szenvedjek, e helyett magához édesgetett. Talán pont ez volt a cél? Fájdalmat akart okozni és tudta, hogy így teheti a legjobban, ha megbízom benne, ha elhiszem, hogy jót akar nekem és aztán jön a nagy pofon, amikor minden kiderül. Nem csoda, ha az összeomlás határán vagyok mindezek után, főleg hogy ilyen száraz marad, ilyen iszonyatosan higgadt, amitől én csak még idegesebb vagyok. A legjobb barátomnak hittem, de jelen pillanatban minden szavával egyre inkább... gyűlölöm.
Összeszorítom a számat, mert már most közel vagyok hozzá, hogy kitörjön belőlem a sírás erősebben, a tombolással együtt, de legalább a válasz tudni akarom, hogy miért tette. Miért tette ezt velem, mi lehet az, amivel olyan nagyon ártottam neki, hogy ilyet érdemeltem? Egyszerűen... fogalmam sincs.
- Kicsinyes bosszú, de... négyszáz év? Olyan nagy bűnt követtem el, hogy nem elég hogy elvetted az életemet még magadhoz is édesgettél, hogy aztán... aztán belém rúghass? - keserű szavak, bár inkább nagy adag fájdalommal vannak tele. Sejtelmem sincs, hogy ezek után hogyan leszek képes valaha is megbízni valakiben? Ő állt hozzám a legközelebb, segített, nagyon-nagyon sokat és most... ez az egész már semmit sem számít, mert összetörte az egészet egy pillanat alatt. A következő szavakra már képtelen vagyok bármit is mondani. A mosolya, a higgadt tekintete... egyszerűen elviselhetetlen, miközben nekem túlságosan szaporán emelkedik a mellkason. Gyorsabban gyógyulok, mint az átlag, de attól még nem vagyok tökéletesen, de ez most mit sem számít. Nem akarom itt látni... nem akarom egyáltalán látni! Ezért pattanok le az ágy széléről, még ha az első pillanatban nem is sikerül megállni a lábamon. Túl sokat feküdtem, kissé megroggyan a térdem, de megkapaszkodom.
- Tűnj el innen! Hagyj engem békén Christopher! Ez már elég büntetés volt, elvettél tőlem mindent... mindent! - az utolsó szót már szinte sikítom, ahogy hirtelen megtaszítom a mellkasát. Erősebb nálam sokkal, természetesen, tisztában vagyok ezzel, mármint a higgadt felem, de az most valahol nagyon mélyen el van rejtve. Igazából nem akarok én semmit, nem bántani akarom, nem is tudom, csak az ajtó felé lököm, hogy menjen el, hogy tűnjön el az életemből, mert ebben a pillanatban mindennél jobban gyűlölöm.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 13, 2014 9:37 pm
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
A szívem mélyén szeretnék választ kapni jó pár kérdésre. De ez már eleve rossz jel. Ha én magam nem tudom, hogy valójában mit miért tettem, akkor mit tudhatna akár ő, akár más az életemben? A bosszú egy olyan dolog az ember - esetemben vámpír - életében, amelyről nem mond le egykönnyen. Ha most azt mondanák, hogy... magyarázzam meg, miért tettem... miért tettem akkor, tudnék felelni. Hogy miért tettem száz évvel később? Talán még arra is. De hogy miért csináltam a mai napig... arra már nem. És nem is akarom hogy lássa rajtam, hogy mennyire nem tudom én magam sem, hogy mit akarok. Vagy akartam. A szavaim szerencsére elég önbizalmat sugallnak, és ahogy látom az arcán, egyáltalán nem látja, hogy belül milyen érzelmi viharokat élek meg. De nem is hiszem hogy látni akarná. Most éppen... olyan érzést érez, amelyet irántam talán még soha. Gyűlöl... amely a szívem minden fájdalmával hasít belém. Az a nő, akit az utóbbi időben én is... megkedveltem... pont akkor tud meg mindent, mikor nem készülök rá, és mikor tényleg... megszeretem... törni és zúzni tudnék. De ő már megtette helyettem. Körülbelül az egyetlen törékeny tárgyat törte össze az imént a pohár képében.
- Ezek szerint még mindig nem kaptad vissza a teljes memóriádat. De ha rajtam múlik, az nem is fog bekövetkezni. - jegyeztem meg egy apró nyeléssel, miközben láttam, hogy próbál kikászálódni az ágyból. nem tudom, mióta fekszik itt. Talán a hívás előtt nemsokkal kerülhetett be. De jó ideje nem állt lábra, és ez látszott is a mozdulatain.
Azonban még volt benne annyi erő, hogy alaposan meglökje a mellkasom, melyet azzal honoráltam, hogy úgy kaptam el a kezét, mint akibe villám csapott. - Ezt... ne csináld... többet. - hangsúlyoztam ki a szavakat elég erőteljesen, szinte foghegyről, hiszen a fogaim összekoccantak, ahogy beszéltem. Rossz emlékek erről a mozdulatról... Erin csninálta ezt velem utoljára, mikor még emberek voltunk. Nem akarom többé átélni az emlékekeket.
- Szóval most ki akarsz törölni az életedből? - kérdeztem, még mindig szorítva a kezeit a mellkasomon, bár magam sem tudom, miért nem engedtem el. Talán megnyugvást okozott, hogy most szó szerint a kezeim között van.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Szept. 14, 2014 9:33 pm
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ What hurts the most ♫
Képtelen vagyok eldönteni, hogy mi fáj jobban, de az biztos, hogy nem az a seb, ami már így is gyógyuló félben van. Nem tudom, hogy az a rosszabb, amit tett, az, hogy elvette az életemet, az emlékeimet, vagy az, hogy újra és újra megtette, vagy az, hogy úgy tett, mintha számítanék neki, mintha barátok lennénk, hogy egyszerűen átvert, hogy bíztam benne és ennek ellenére átvert. Netán az, hogy mindezt így kezeli, mintha semmiség lenne, mintha egyáltalán semmi aljasat nem tett volna, mintha teljesen normális lenne, hogy tönkretette az életemet valami múltbéli hiba miatt. Ez egyszerűen... nem tudom elviselni. Azt se tudom, amikor most ránézek, hogy egyáltalán ki a fene áll előttem. Nem tudom, hogy ki ő, nem tudom, hogy ki az, akit ismertem, mert aki most itt van, egészen más ember... vámpír, ő csak egy aljas vámpír. Én pedig azt hittem, hogy ez nem minden, hogy senkit se az határoz meg, hogy micsoda, hanem a tettei, de... az ő tettei ezek.
- Mi van, ha nem rajtad múlik? Ezt is... én oldottam meg egyedül, megoldom majd a többit is! - hideg és rezzenéstelen. Mégis hogy viselkedhet így? Hogy... hogy a fenébe játszhatott meg mindent? Az aggódó pillantásokat az első átváltozásoknál, amikor mellettem volt, fogta a kezem, miközben sírtam és sikítottam a fájdalomtól. Nem tehetett semmit, de velem volt, segített feldolgozni a helyzetet, a kínt és azt is, hogy elárultak és most úgy néz rám, mintha mindez... ez tényleg csak valami játék lett volna. Képtelen vagyok felfogni és még inkább képtelen vagyok elviselni azt, ahogy viselkedik, ezért teszem, amit, ezért akarom megtaszítani, ezért akarom azt, hogy tűnjön el, mert elviselhetetlen az a fájdalom, amit okoz nekem. Egyszerűen... túl sok.
- Nem utasíthatsz engem! Mert mi lesz... megbüntetsz? Jobban már nem tudsz! Durvábbat tettél velem, mintha megöltél volna! - képtelen vagyok lehiggadni. Sikítani akarnék, ordítani, sírni, toporzékolni, mint egy öt éves, törni zúzni, de csak az átkozott pohár volt, amit szét tudtam törni. Nem akarom, hogy itt legyen, nem akarom látni a tekintetét, azt a hideg és számító pillantást, ahogy képes rám nézni. Elhittem, hogy fontos vagyok... de most nyilvánvaló, hogy nem így volt. Nincs... nincs semmi emberismeretem, semmi!
- Te már kitörölted az életemet, akkor én kitöröllek belőle. Engedj el! - kirántom a kezem, vagy ha kell, akkor rángatom addig, amíg nem engedi. Ha kell én sétálok ki innen. Teljesen mindegy, hogy milyen állapotban vagyok, de ha nem megy el... Miért nem jön ilyenkor egy nővér? Nem elég az, hogy a vérnyomásom így is a plafont verdesi? Nem kéne ilyen esetben valakinek jönni, hogy kizavarja innen?


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 25, 2014 6:25 pm
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
Meglep, hogy pofon eddig még nem csattant az arcomon. Igaz, betudhatom pofonnak ezt a kis pohárcsapkodást is, nem hiszem, hogy fizikailag most képes lenne akkorát ütni, hogy nekem az megkottyanjon. De hogy is szokták mondnai? Az efféle pofonok nem testileg fájnak... talán még képesek lennénk nevetni utána. De az, amit a szívünkben érzünk, nem hagyja... szenvedünk, mert a szívünkön viszont nagy sebet ejtett az a pofon. Nem tudom, hogy miért érzem ezt. Egyáltalán mióta vannak érzéseim? DE ez egy ostoba kérdés. Mióta az eszemet tudom, nekem vannak érzéseim. S soha nem voltam hajlandó leplezni őket. Egészen eddig a pillanatig. Hiszen mit tehettem volna előtte? Ordítsak? Kelljek ki magambó, mint akinek összedőlt az élete? Bár az övé most tényleg összedőlt. Vagyis inkább.. a hit, hogy van, aki vele van jóban és rosszban. Egy kapcsolat, melyet nem mérgez szerelem. De mégis.. itt voltam neki. S ő itt volt nekem. És eltűnik mindez.. ettől a pillanattól kezdve ez nincs többé. Nem hagyhatom el magam! Ha megteszem, olyanokat fogok mondani, melyekre most nem kerülhet sor.. egyelőre még nem. Kell nekem egy terv.. egy új terv! Meg fogom oldani, hogy ismét.. ismét bízzon bennem! Igen, ezt fogom tenni.
- Talán így már érted, hogy miért nem küzdöttem foggal és körömmel, hogy megtudd, mi is az igazság. - jegyeztem meg, mintha mellékes információ lenne, hiszen bárhogy is nézzük, nemrég még azon beszélgettünk, hogy vajon miért nem vagyok hajlandó jobban belemerülni abba, hogy megtudja, mi az igazság. De mindig is könnyebb volt azt mondani, hogy jobb tudatlanul és boldogan, mint tudatosan és boldogtalanul. Mert most majd boldog lesz? Kétlem.
- Nem hiszem, hogy ennél nagyobb büntetést tudnék találni. De ha esetleg adsz egy nap gondolkodási időt, talán ki tudok találni valamit. - köszörültem meg a torkomat, ahogy végigsiklott rajta a tekintetem. Kezdett tényleg iszonyatosan szúrni a mellkasom, mégha vámpírként ez nem is lehetséges. Ez nem fizikai fájdalom volt. Ez valami.. egészen más.
- Elég bátor szavak egy olyan nőtől, aki tegnap még... - kezdtem bele, aztán mit sem mondtam, inkább elhallgattam. - Dühös voltam rád.. azt hittem, hogy boldoggá fog tenni, hogy ezt teszem veled. - jöttek belőlem a szavak, ugyanakkor az agyam azt kívánta, bár képes lennék hallgatni, hiszen pont ettől akartam tartózkodni. - De mikor eltelt egy évszázad.. már cseppet sem volt mókás. De már nem tehettem semmit.. én egyszerűen.. csak megkedveltelek. És tudtam, hogy ez a pillanat eljön majd.. és ha eljön, akkor.. elveszítem azt, aki minden hibámmal együtt.. képes volt barátjaként szeretni engem. - csuklott el a hangom. Már közel sem voltam határozott. Körülbelül arra az érzelmi szintre kerültem, mint ő.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Szept. 26, 2014 3:47 pm
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ Stay ♫
Nem vagyok az a pofozkodós fajta, és egyébként is... azt hiszem addig még nem jutottam el, hogy meg is üssem. Elég a pohár, csak azt akarom, hogy elmenjen. Elég az, hogy lökök rajta egyet, maximum ha nem tenné így sem, akkor kellene más megoldást találnom, mintha érne valamit... ő vámpír, én pedig egy szimpla vérfarkas vagyok, aki erősebb, mint az átlag, de ennyi. Nem tehetnék ellene semmit sem és ezzel természetesen tökéletesen tisztában is van. Csak nem értem, hogy miért van még mindig itt. Ha újra akarja csinálni, akkor megteheti, úgyse tehetnék ellene semmit, de miért jó az, hogy még kínoz is? Miért jó az, hogy még a szavaival újra és újra meg is sebez? Nem érdemeltem ki! Akármit is tettem az igenis nem vonhatott ennyi szenvedést maga után, az egyszerűen nem lehetséges! Csak akkor, ha tényleg ennyire kegyetlen, akkor pedig felesleges bármit is mondanom, úgyse lennék képes meggyőzni őt, úgyse lennék képes hatni rá, akkor úgyis újra megtenné, elvenne mindent, mintha most semmi se történt volna.
- Persze, így már minden világos. Miért is akartad volna, hogy megtudjam mit tettél velem? Bár így az igazi büntetés nem? Legalább láthatod, hogy szenvedek, gondolom ezt akartad. - nem kéne megadnom neki ezt az örömöt, hogy lássa, hogy milyen szinten ki vagyok borulva, de én nem ő vagyok, soha sem ő voltam, képtelen vagyok palástolni azt, amit érzek. Egyszerűen nem megy, bármennyire is szeretném. Túlságosan fáj, túlságosan kínzó, amit művelt velem, hogy így a bizalmamba férkőzött, hogy aztán átverjen. - Megtetted már máskor is? Újra csináltad, amikor balul sült el? Hányszor játszottuk már le ezt a jelenetet? - komolyan nem lepne meg, ha erről lenne szó? Tényleg simán el tudom képzelni, hogy már máskor is megtörtént, hogy volt már, hogy rájöttem arra mit tett, és szépen újra kitörölt mindent, hogy aztán újra eljátssza, hogy barátok vagyunk. De mégis mire jó ez egyáltalán?
- Gyűlöllek! Gyűlölnöm kéne téged! - és pont azért fáj ennyire, mert nem megy, mert kedveltem, mert megszerettem, mert jó barát volt, amikor a legnagyobb bajban voltam és most... ezek után mégis hogyan bízhatnék meg bárkiben is? Szeretném, ha elmenne, de helyette csak még inkább dühít. Tegnap még... tegnap még mi volt? Minden lépésemet figyeli, vagy mi a franc? Csak akkor pillantok rá újra, amikor megint megszólal, mintha emberibb hangon tenné, nem olyan hidegen, mint eddig. Fáradtan roskadok le az ágy szélére. - Miért kéne neked elhinnem ezt? Miért Christopher? Honnan tudhatom, hogy nem csak egy újabb játék, hogy most másképp tedd meg? Hogy másképp vágj át, és kínozz? - nem megy, képtelen vagy a szemébe nézni. Miért ne tudná eljátszani? Elég idős már ahhoz, hogy kiválóan alakítson egy szerepet, amit épp akar. Mégis miért kéne bíznom benne? Képtelen vagyok elhinni a szavait, most egyszerűen... semmiben sem lennék képes hinni.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Okt. 03, 2014 8:36 pm
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
Eleinte nem is tudtam, hogy mit reagáljak. Leginkább azért nem, mert egyáltalán nem voltam boldog attól, amit láttam. Mikor annak idején megkértem Igor-t, hogy végezze el ezt az egész varázslatot, egyszerűen csak tudtam, hogy egyszer, mikor ez a nő majd észhez tér, szenvedni fog, én pedig örömteli életet fogok élni, mert megbűnhődött azért, amit velem tett. Alkut szegett. De tényleg.. néhány évtized után aligha volt kellően szórakoztató mindez. Sőt, még az én jégszívem s kezdett sajogni, amely már tényleg nagy szó. Nem véletlenül nem mutatom ki az érzéseimet. S nem véletlenül tűntem el utána az életéből úgy, mint valami felhő, mely elvonul a zápor után. Nem tudom, mi vezérelt viszont, mikor néhány évvel ezelőtt ismté belevetettem magam az életbe, s megtaláltam őt.. nem mondanám, hogy szándékos volt, teljesen a véletlen műve, de.. ott ragadtam.. s mire észbe kaptam, már tudtam, hogy félreismertem őt. Vagy ha nagyon igazat akarok mondani, akkor inkább úgy kellene mondnaom, hogy régen egyáltalán nem áldoztam időt arra, hogy megismerjem őt.. ellenben most túl sokat láttam belőle.. az életéből és látásmódjából. S rájöttem, hogy ő volt az én soha meg nem született legjobb barátom..
- Hiába mondanám, hogy nem ezt akartam, úgyse hinnéd el. - tettem még hozzá, hiszen most nincs teljesen igazam?
Megköszörültem a torkom, és elfordítottam a pillantásomat. - Soha nem jutottunk el idáig. - válaszoltam a kérdésére, de nem néztem a tekintetébe. Nem, az most nem ment volna. - Mindig óvatos voltam, hiszen ismersz.. viszont azt el kell ismerenem, hogy nagyon ostoba is az elmúlt időszakban, ha már hagytam, hogy eljuss valakiig, aki választ tudott adni a kérdéseidre. - fűztem még hozzá a gondolataimat. Mit ragozzam, felelőtlen voltam, és nem figyeltem rá. NEm vettem komolyan, hogy tényleg megteszi. Pedig megtette. Megtalálta azt, aki segítségére lehet. A fene esne bele.
Lassan ismét visszataláltam tekintetébe, és nagyot nyeltem, ahogy rájöttem, hogy itt bizony már egészen másról is szó van.. a szavai egyértelműek. Gyűlölni akar... ezek szerint... amíg ott az a kis szó, mely tényleg olyan kicsi, mégis mindent megváltoztat... addig tudhatom, hogy nem veszítettem el minden reményt. Ennek így kell lennie!
- Ez már nem játék. - kezdtem bele végül. - Gyűlölj, ha akarsz, vámpírként.. akkor kapcsolom ki az érzelmeimet, amikor szükségét érzem. Gyerek voltam. Közel hétszáz évig gyerek voltam, mert nem volt mellettem senki, aki megtanított volna, hogy élettel játszadozni nem fair. - nyeltem egyet. - És túlontúl későn döbbentem rá, hogy aljas voltam. Már nem tudom meg nem történtté tenni. - ráztam meg a fejem, és tudtam, hogy még egy mondatot szólok, el fog csuklani a hangom. Ezért is nem tettem.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Okt. 09, 2014 2:47 pm
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ Blackbird's song ♫
Nem tudom hogyan viseljem el ezt az egészet, nem tudom, hogyan kezeljem, hogy nézzek rá, mert amit tett az... megbocsáthatatlan. Ez az egész... Elvette az életemet, elvett tőlem mindent, lehetőséget és kilátást és most el kéne végre tűnnie innen. Megkaptam már, ami nekem jár nem? Sokkal többet is, de még mindig itt van, mintha csak jól esne neki az, hogy tovább folytatja. Nem nyugtat meg az sem, hogy máskor nem került még sor erre, de amúgy is miért kéne hinnem neki? Honnan tudom, hogy nem reflexből dobja a hazugságait a képembe? Nem tudom én már róla semmit, az ég világon semmit sem!
- Én már nem tudok... képtelen vagyok hinni neked. - nem megy. Ha csak rá nézek, akkor nem azt látom, aki eddig fontos volt nekem, aki mellettem állt, akit a barátomnak vallottam. Azt látom, aki átvert, aki elvett tőlem mindent. Talán egy másik életben boldog lehettem volna, egy másik életben nem váltom ki az átkot, csak békében és nyugalomban öregszem meg. E helyet... e helyett ő ezt mind eltüntette. Minden vágyat, minden reményt, minden esélyt egy rendes jövőre, vagy bármilyen jövőre. Egyszerűen... egyszerűen képtelen vagyok úgy nézni rá, ahogy eddig. Hiába látok most rajta valamit... bűnbánatot? hogy elfordítja a tekintetét, ahogy bevallja, hogy azzal hibázott, hogy nem figyelt jobban, és én ettől csak újra a csalódott dühöt érzem.
- Bocsánat, hogy ez úttal én voltam az ügyesebb. Nem nézted ki belőlem igaz? Hogy bármit is elérek, mert... mert megszoktad, hogy csak egy irányítható báb vagyok! - képtelen vagyok abbahagyni a sírást, maximum néha csitul, de jobban nem megy. Elmondhatatlanul csalódott vagyok és olyan mély és keserű fájdalom mardos, hogy azt el se tudom mondani. Képtelen vagyok felfogni, hogy ezt tette velem. Nem szolgáltam rá, erre senki se szolgál rá! Megtehette volna egyszer, de ő többször is... újra és újra törölt mindent, aztán a barátom szerepében tetszelgett, mint valami beteg ember. És én őt védtem, őt támogattam és neki próbáltam minden erőmmel segíteni, hogy jobb legyen a kapcsolata a lányával. És még ezek után sem tudom igazán gyűlölni, annyira, amennyire megérdemelné. Ez a legrosszabb!
Erőtlenül huppanok vissza az ágy szélére és egyszerűen képtelen vagyok rá nézni. Képtelen vagyok megszólalni, mert a szavai... hinnem kéne nekik és valahol mélyen hiszek és épp e miatt nem tudom... nem tudom kezelni ezt a helyzetet. Nem szabad elhinnem, amit mond, miért ne lehetne ez is csak egy újabb hazugság? - Hogyan hihetnék neked? Mégis hogyan? Nekem... nekem nem megy. Most nem. Ez az egész... olyan képtelenségnek tűnt. Nem akartam elhinni, hogy ilyet tennél, hiszen te voltál ott velem... végig... és... - a kezeimbe temetem az arcomat, de végül pár pillanat múlva mégis felnézek rá. - Menj el... kérlek... menj el... - nem megy, egyszerűen nem megy ez most. Túl sok és nem tudom, hogy mégis mit kezdjek vele. Legszívesebben csak beülnék a szoba egyik sarkába, hogy addig bőgjek, amíg... nem is tudom, el nem fogynak a könnyek. Mintha csak a világ esküdött volna össze ellenem, hogy soha ne lehessen semmi normális, bár az a baj, hogy nem a világ tette ezt, hanem... ő volt, a legjobb barátom, az egyetlen, akiben bíztam, aki igazán fontos... volt.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Okt. 24, 2014 5:29 pm
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
Nem tudom, mondta-e már valaki nekem azt, hogy képtelen hinni nekem. Bár mikor elképzeltem ezt a jelenetet... körülbelül pontosan így nézett ki az egész. Azt gondoltam, érzelmileg nem lesz ennyire megterhelő. Ha valaki ismer, csak nevet, ha azt hallja, hogy nekem vannak érzéseim... egykoron voltak. Szívemből szerettem Erinát és Gretelt, életem két nőjét... de most.. mitévő lehetnék? Nem tanultam meg kezelni az elutasítást, mert soha senkinek nem hagytam, hogy elutasítson. Mégis... hogyan tovább? Constance volt az egyetlen az életemben, akinek engedtem, hogy.. beleszóljon a világomba.. akinek betekintést engedtem az életembe.. és most elveszítem az egyetlen embert, akit tiszteltem és szerettem, csupán azért, mert ilyen ostoba voltam!
- Igen, így volt! Ezt akartad hallani, nem? - kérdeztem vissza, miután elhangzottak vádló szavai, miszerint én világ életemben csupán bábuként kezeltem őt. Az elején így volt.. de utána elengedtem! Akkor került a maffia keze közé.. és én.. szóval azt kell mondanom, hogy elrontottam, mikor ismét magam közelébe engedtem.. hagyhattam volna elveszni a süllyesztőben, nem törődve azzal, hogy a vérfarkas átkát kivátva már öregedni fog. De.. helyette beleszóltam az élete menetébe. - Azt hittem, hogy képtelen leszel megoldani mindezt, és hogy az az átkozott boszorkány tett róla, hogy egy pitiáner senkiházi banya ne legyen képes megtörni vagy akárcsak betekintést nyerni abba, ami veled történt! - emeltem meg ismét a hangom, és ekkor már nem voltam tekintettel arra, hogy ő éppen sír. Szívem szerint most éppen én is azt tenném. De az indulatok nem engedték. Az indulatok, melyek alapján.. magamra mérgesebb voltam, mint.. másra.
De mikor visszazuhant az ágy szélére, és szavait összefüggéstelenül pakolta egymás után, egy újabb mély lélegzetvétellel döntöttem úgy, hogy elcsitulok. Ezekre a szavakra már nem is tudtam volna hevesen reagálni, hacsak nem azt játszom el, hogy én magam is elkezdek poharakat vagy vázákat csapdosni a falhoz.
- Ez az utolsó szavad? - kérdeztem végül, pár másodperc szünet után, és a nagy csendben, mely beállt abban a pillanatban, hallani lehetett, hogy mekkorát nyeltem. - Constance. Ennek nem lehet így vége.. - bukott ki belőem ismét, és beletúrtam a hajamba. - Nem tudok úgy élni, hogy tudom, hogy... hogy fájdalmat okoztam valakinek.. tudnék, de... nem akarok!

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 27, 2014 11:16 am
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ If you could see me now ♫
Hogyan lennék képes ezek után ugyanúgy tekinteni rá, mint előtte? Mégis... mégis hogyan lenne lehetséges? Az egész életem egy hazugság, már azt sem tudom, hogy ki vagyok pontosan, hogy ki voltam. Elvett mindent, a családomat, az életemet. Nem emlékszem senkire, azt sem tudom, hogy egyáltalán ez én vagyok-e, vagy csak valaki, akivé formált, akivé ő alakított, mert neki így volt jó. Nem tudok... nem tudok már semmit az ég világon. Legszívesebben bebújnék a takaró alá, a fejemre húznám és oda bújnék el, mint egy öt éves az ágya alatti szörny elől, csak épp az én szörnyem itt áll az ágyam mellett és nem akar elmenni. Hogy tehette? Hogy tehet egyáltalán bárki is ilyet a másikkal, hogy képes rá? Minden, amit gondoltam róla úgy érzem most, hogy összetört, minden amit hittem. Próbáltam benne a jót látni, mindig próbáltam védeni, hiába mondtak róla mások rosszat, hiába akarta bárki elhitetni velem, hogy nem jó, hogy egy vámpír, hogy bennük nem szabad bízni, de engem nem érdekelt senki, megpróbáltam... nehéz volt, de akartam bízni benne és most vége, az egész szilánkosra tört, mint a tükör a fürdőben, amibe legszívesebben én magam bokszolnék bele hátha a fizikai fájdalom képes felülírni azt, ami a lelkemet facsarja.
- Hát akkor... tévedtél Chris, annyira nem vagyok gyenge, amennyire te azt hitted! - azt hitte nem tudom megoldani, azt hitte nem jövök rá semmire sem, azt hitte örökké ezt játszhatja. Miért? Miért gondolta, hogy nem akarom majd megtudni, hogy ki vagyok, hogy milyen a múltam, amiről semmit sem tudok? Pedig mondtam neki, nem is egyszer, hogy nem tudom valahogy e nélkül, hogy ki is vagyok, de nem figyelt, nem hitte el, hogy tényleg utána fogok járni, hogy nem adom fel csak úgy.
- Nem okoztál már amúgy is sokaknak fájdalmat? Mit számít plusz egy? Miért lennék én más? Eddig se érdekelt igazán, hogy mit érzek, akkor... akkor nem hitted volna, hogy nem adom fel, hogy ki fogom deríteni ki vagyok. - a legszebb az az egészben, hogy ezt még mindig nem is tudom. Nem tudom mi történt velem az elmúlt évszázadokban és ezt még kimondani is nyomorúságos érzés. Eddig se tudtam ki vagyok pontosan, de most már végleg össze vagyok zavarodva, már az se igazi, ami eddig volt, a múltat pedig nem ismerem. - Akkor mit akarsz Chris? Hogyan bízzak benned ezek után? Én... azt se tudom, hogy ki vagyok már, azt se tudom, hogy ki voltam. Nem tudom már semmit... - újra ráemelem a tekintetemet, könnyes még mindig. Nem is tudom, hogy mikor sírtam legutóbb ennyit egy huzamban, de nem most volt, talán... valamikor, amire nem emlékszem miatt. Ő talált meg akkor, amikor minden összekuszálódott, ő talált meg akkor, amikor megöltem a nevelőapámat, és most még annál is sokkal bizonytalanabbnak láthat, pedig az se volt semmi. Nem tudom ki vagyok, nem tudom, hogy miért vagyok, nem tudok... semmit.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Nov. 15, 2014 5:25 pm
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
Mondani sok mindent tudtam volna az első perctől fogva. Mégis, mindenre létezik valami hihető magyarázat, nem? Én pedig el is mondtam neki a saját magyarázatomat mindenre... de ennél többet nem tudok tenni.. ez az egész már túlnőtt rajtam.. belülről emésztett, s nem gondolta volna senki, hogy ezt fogja kiváltani belőlem az egész kiderülése. Hogy miért? A fenébe is, ki képes elismerni a saját gyengeségeit? Én nem. Egyáltalán nem vagyok erre felkészülve, nem is voltam.. és talán ostobaság ezt mondani, mert úgyse hinné el, de szenvedtem én is, talán pontosan úgy, ahogyan ő ebben a pillanatban. Én is veszítettem! Én.. lényegében mindent elveszítettem, amit megkaparintottam az elmúlt évtizedekben, és volt egy olyan érzésem, hogy ez csak a lejtő legelső fokozata.. ennél már csak lejjebb fogok jutni és ha nem találok kiútat belőle, valószínűleg búcsút inthetek mindennek, amelyet megépítettem.. mi jelent kiutat? Az én esetemben inkább.. ki jelentene kiutat? Connie volt az első gondolatom.. de ő talán ezt követően megszűnik számomra létezni..
A gyomrom összeszorul a gondolatra, és rázni kezdtem a fejem. - Te kivétel vagy, mert... mert... én tudom, hogy ki vagy, Constance. Én tudom a legjobban, hogy ki vagy, még nálad is jobban ismerlek téged! - emeltem fel a hangom végül ismét, és lassan úgy éreztem, hogy olyan leszek mint valami toporzékoló gyerek. Legalábbis csak egy hajszál választott el arttól, hogy felemeljen a lábam egy pillanatra, majd kegyetlenül a földhöz vágjam a talpam, mintha tényleg nem lennék más, csak egy kis locsogó, éppen durcázó öt éves. De ez most nem megoldás.. jobb módszer kell. Milyen meglepő!
Ahogy rám néz, és könnyes szemei mellett már szavai is ostromolnak, már bántam, hogy nem fordultam ki az előbb innét. Csak bánt.. nem hittem volna, hogy ez ennyire tud fájni.. pedig akartam, hogy ezt az egészet semmissé tegyük, de hogyan?! Erre nincs megoldás... vagy van? Az idő? Nevetséges, nem lehet. Bár nekem aztán van időm... neki már nincs. - Nem tudom! Érted?! Csak azt tudom, hogy ezt NEM akarom! - léptem közelebb hozzá, és a szemeim szinte szikráztak. De nem rá haragudtam. Hanem magamra. Ezt a szavaim végett nem érezhette. De én éreztem..

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Nov. 16, 2014 12:51 pm
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ Don't cry ♫
Nem tudom most még őt sajnálni, képtelen vagyok rá. Túlságosan fáj ez az egész, hogy képes volt ilyet tenni velem. Ezek után mégis hogyan hihetném el neki azt, hogy egyáltalán kicsit is számítok neki, hogy egyáltalán csak kicsit is érdeklem? Átvert és nem csak kicsit. Az egész életemet tönkretette... elvette. Ennél nagyobb bűnt nem is hiszem, hogy el lehet követni valaki ellen. A családom... a barátaim... én magam, mintha most hirtelen tényleg azt se tudnám, hogy mégis ki a fene vagyok. Őt kéne még sajnálnom, mert ő veszített? A saját hibájából történt, csak egyedül az ő hibája az egész. Mégis miért nem hátrált ki? Félt, hogy elveszít? Akkor is ez lett volna a normális, ez lett volna a megoldás, mert mindig minden idővel kiderül. Nem hihette azt, hogy soha nem jövök rá, hogy mindig csak mondogatom, hogy után fogok járni, de végül nem teszem meg.
- De én már nem tudom Chris, azt se tudom, hogy te ki vagy. Nem emlékszem semmire... a szüleimre, az életemre. Ki voltam ez előtt egyáltalán? Vagy mindig más? Egyáltalán... az árvaház... megtörtént, vagy csak valami elültetett gondolat, hogy legyen emlékem a gyerekkorom egy részéről legalább? - nem akarja ezt... mert én akarom? Az életem most kezdett normális irányt venni. A munka is jól megy, az iskola is. Gregory ugyan előkerült, ami egy kicsit megkuszálta a szálakat, de ha igaza van, akkor talán egy ideig még a múltamtól sem kell tartanom, és most... mintha meg minden egyszerűen semmissé vált volna. Nem számít, hogy mit építettem fel, mert talán már megtettem máskor is, de ő minden alkalommal elvette tőlem.
- Volt valakim valaha? Valaki, aki szeretett és te elvetted ezzel... az egésszel? - tudni akarom. Ha... ha azt akarja, hogy ne küldjem el most azonnal a fenébe, akkor őszintének kell lennie hozzám, meg kell ígérnie, hogy nincsenek hazugságok, el kell hitetnie velem, hogy bízhatok benne. Na nem most, hanem majd egyszer... talán a jövőben. - Mondd el, mondj el nekem mindent! Ha... ha azt akarod, hogy ne tűnjek el az életedből már ma... akkor muszáj őszintének lenned. És még így sem tudom, hogy képes leszek-e valaha bízni benned. - muszáj látnom azt, amiket tett értem, muszáj látnom a jó dolgokat is, de most... most istentelenül nehéz ez. Próbálok én úgy nézni rá, mint régen, de nem fog menni azonnal, ez biztos. Majd talán egyszer, de azt tudom, hogy ha most elmennék a városból, akkor nem jönnék vissza, akkor csak érlelődne bennem a harag, a csalódottság, amit irányába érzek és biztos, hogy nem tudnám rendbe tenni magamban soha az életben. Megmentett... még ha bűntudatból tette is, de ezt muszáj figyelembe vennem... valahogy.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Dec. 20, 2014 10:52 am
Ugrás egy másik oldalra
Constance & Christopher
what the hell happened?
A hajamba túrtam. Ismét egy feszült, vészkiáltó mozdulat tőlem, hiszen már tényleg egy apró hajszál választ el attól, hogy ne keljek ki magamból, és ne tegyek kárt valamiben. Úgy tűnik, ez egy nagyon különleges helyzet... az előbb még nyugodt voltam, most ismét a robbanóponton vagyok. Talán köze van ennek ahhoz, hogy egyre inkább érzem; ebből már hiába keresek kitatut, egyszerűen érzem, hogy... nincs... megszűnt... minden, amit ez a nő szeretett vagy kedvelt bennem, nincs többé... hogyan fogom én ezek után kitalálni, hogy mi is legyen? Hogyan éljek.. anélkül, akit barátomnak nevezhettem? Az egyetlen barátom... az egyetlen... de már ő sincs többé... meg akar szűnni létezni számomra, el akar hagyni... úgy, ahogyan eddig minden nő tette az életemben... az anyám volt az első a sorban, aki egyedül hagyott apámmal, csak hogy saját életét élje, s különböző férfiak ágybetétjeként töltse napjait... Erin volt a következő, aki nemcsak elhagyott, hanem el is vett tőlem mindent. Ha ő nem lenne, ha nincs az az őrjítő szerelem, ma már nem itt tartanék... majd Gretel... istenem, van olyan nő az életemben, akit nem tudnék ízig-végig elátkozni, vagy... egyszerűen úgy tekinteni rá, hogy szeretem? Constance az egyetlen... de ezt én rontottam el. Ő nem az anyám. Ő nem magától hagy el. Nem Erin... ezúttal nem ő tett róla, hogy ezt érezzem, s hogy ismét elveszítsem az élet értelmébe vetett hitemet, hogy van még miért élnem...
- Sosem voltál árvaházban. - suttogtam eléggé rekedten, de már nem néztem a tekintetébe. Nem, ez most nem ment volna... ma már sokadjára. - Újabb és újabb emlékeket kellett a fejedbe töltenünk, hogy... ne gyanakodj... már évszázadok óta. - motyogtam továbbra is eléggé csendesen.
- Én most... most erre nem vagyok még készen! - bukott ki végül belőlem ismét hangosabban, majd a szemébe néztem, s csak azt éreztem, hogy az én szemem is elfátyolosodik. Igazán férfias tőlem, de efelett nincs kontrolom. Elmehetnék innen, kikapcsolhatnám az érzéseimet, de nem oldanék meg vele semmit... attól még ugyanúgy egyedül lennék... csak nem most, hanem öt év vagy tíz év múltán jönnék rá, hogy nem jó, ami most van. - Constance, nekem is... nekem is idő kell, én... át kell gondolnom, én... - ráztam a fejem. - Mindent el fogok mondani neked. De nem ma. Nem most... és nem itt. - nyeltem végül egyet, és az ablak felé fordítottam a tekintetem. - Hamarosan... - suttogtam, majd még egyszer ránéztem, ezt követően pedig a lehető leggyorsabb tempóban hagytam el a helyiséget.

|| köszönöm a játékot, egyszerűen imádtam :$ hamarosan újra találkozunk <3 40 ||

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 21, 2014 10:49 am
Ugrás egy másik oldalra





Chris & Connie



♫ Don't cry ♫
Fáj, nagyon fáj és nem tudom, hogy ez valaha változni fog-e, vagy legalábbis, hogy rövid idő alatt van-e esély rá. Túl sok ez az egész, túlságosan sok, és nem tudom hirtelen megemészteni, hogy a legjobb barátom, az egyetlen olyan ember, akiben bíztam, akinek képes voltam hinni, hogy tényleg számítok neki átvert és nem is kicsit. Hiába van most itt, hiába a tekintete, hiába a bűnbánat talán, amit tanúsítani próbál, attól még nekem ugyanúgy fáj, és legszívesebben csak a fejemre húznám a takarót, hogy ne lássam, hogy átbőghessem a fél napot. Lenne értelme? Tudom, hogy nem, mert muszáj lesz felállnom, muszáj lesz valahogy tovább lépnem. Ha nem teszem... akkor vége, akár fel is adhatom, akár hagyhatom is a fenébe az egészet, mert nincs miért élnem. Ha képtelen vagyok újra valakiben megbízni, akkor mi értelme az életemnek? Csak most épp így érzem, hogy nincs értelme, hogy az egész hiábavaló volt, hiszen nem is emlékszem rá, hogy mi történt velem, nem tudom, hogy mi igaz és mi nem? Mi van, ha csak az is egy elültetett gondolatcsíra, hogy kedvelem őt, hogy jó barátok vagyunk? Mi van, ha ez is csak egy hazugság és egy hazugság miatt fáj most ennyire a szívem?
- Már... már ez sem lep meg. - rázom meg a fejemet egy hatalmas sóhaj kíséretében. Vissza akarok süppedni a párnába, azt akarom, hogy... hogy... Nem is tudom mit akarok! Tudni, hogy mi volt velem az elmúlt évszázadokban, tudni, hogy ki voltam, de közben félek, hogy olyan dolgok derülnek ki, amiket nem tudok elviselni és most csak sok lenne. De ezt nekem kéne eldönteni és persze helyettem ő az, aki dönt, így pedig még rosszabb.
Értetlenül bámulok csak rá, ahogy akadozva próbálj elmagyarázni, hogy ez neki most mennyire nehéz. Neki... neki nehéz? Nem szabadna eldöntenie helyettem, hogy mit tudhatok és mit nem, egyszerűen nincs hozzá joga! De persze megteszi, újra megteszi és képes csak úgy kisétálni azon az ajtón, én pedig egy szó nélkül nézem végig, pedig komolyan legszívesebben utána vetném magamat, hogy... nem is tudom. Fogalmam sincs, hogy mit tennék vele. - Nem volt hozzá... jogod... nem volt. - csak magam elé motyogom a szavakat, aztán engedek végre a késztetésnek, hogy visszadőljek a párnára. Komolyan megfordul a fejemben, hogy kellemes lenne, belefojtani magam, de nem lennék rá képes. Több bennem az életösztön ennél, de mégis... képes itt hagyni kérdésekkel, kétségekkel, millió kétellyel a szívemben és ő mondja magát a barátomnak... Még arra sincs erőm, hogy a falhoz vágjak valamit, főleg hogy össze kell szednem magam. El kell mennem, hiszen a sebem gyorsan gyógyul, nem úgy mint egy átlag emberé, és ez fel fog tűnni valakinek idővel. Hogy tehetted ezt velem Christopher?!

//Én is köszönöm, imádtam!  38 Aztán folyt köv. a bálon, elkezdheted beszerezni a kamionnyi marcipánt. Very Happy //


©️
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

63. kórterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» 313-as kórterem
» Kórterem
» Kórterem
» 13. kórterem

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: Mystic Falls-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •