◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szer. Júl. 16, 2014 12:07 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
***
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Dec. 21, 2014 2:06 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ridley & Cara
A kávézóm irodájában csücsültem, és papírmunkával láttam el magam, ugyanis hiába egy utálatos dolog, meg kell tennem. Közben azért mindig előre kell terveznem, hogy minden jól menjen, bár még olyan nagy gond sosem volt az elmúlt két év alatt. Egész napos ügyintézés után azt éreztem, kell egy pici kikapcsolódás, és nem egyedül, mert az unalmas. Szeretem a társaságot, de néha a magány sem rossz. Most viszont vágyom arra, hogy picit sétáljak, és üzenetet is küldtem azonnal Ridley-nek, aki remélhetőleg, elfogadja meghívásomat egy csöpp sétára a belvárosba, és nem fog otthon kuporogni a kanapéján és kapcsolgatja ide-oda a tévét, mivel nagyon jól tudom, ma szabadnapos. Muszáj őt felrázni, s ha nem jön el ide, akkor én odamegyek, és elráncigálom őt a hajánál fogva. Én előbb odaértem, és várakozni kezdtem a sétány elején, ahol figyelni kezdtem, mikor bukkan fel Ridley... A sok illat, melyet érzek, egyik sem ismerős. Még mindig nem jön. Aggódóan pillantok a sétányon lévő kiállított órára, de rá kell jönnöm, hogy én siettem, és nem is kicsit. Már a kezembe szorítottam a telefont, hívásra vagy üzenetküldésre készen, mikor Ridley-re lettem figyelmes. Én pedig csak odafordultam, és mosolyogtam, közben meg azt gondoltam, végre már. Örültem, hogy kimozdult otthonról és nem a kórházat választotta helyettem.
Felkeltem, kimostam, kiteregettem és felporszívóztam. Ideje takarítani, és erre a szabadnapnál jobb időpont nincs is. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, így a nagy pakolászás után lefürödtem, megigazítottam a körmeim, amik nem elég, hogy a csúnyán lekopott körömlakk alól kandikáltak vissza, de a munkámnak nem túl ideális hosszúságúra is megnőttek. Ezzel is megvoltam, s jobb dolog révén, kentem magamnak két szelet nutellás kenyeret, és lekuporodtam a tévé elé, miközben elfalatozgattam. Épp a roppant érdekes műsorok között kapcsolgattam, amikor a telefonom megcsörrent az előttem lévő asztalon, és maszatos kéz ide vagy oda, de kicseréltem a tányérommal, és elolvastam az üzenetet. Bár előre tudtam, hogy ez lesz, minden szabadnapomkor ez van. Felsóhajtottam, még vártam egy kicsit, hogy az utolsó falat is kényelmesen a helyére érjen a gyomromban, s csak ez után vánszorogtam el a szobámba öltözni és emberi külsőt varázsolni magamra. Lassan sétáltam végig az utcán, arcomon halovány mosollyal, amikor ismerős arcok köszöntek rám vissza, míg végül meg nem pillantottam a túl régen látott legjobb barátnőm. -Ugye tudod, hogy minden szabadnapomkor kirángatsz a kényelmes kanapémból és az agyzsibbasztó tévéműsorok elől?-kérdezem morcos arcot vágva, mikor odaérek hozzá, de mindennek ellenére, megölelem. Le se tagadhattam volna, hogy ennyire ismerem a szándékait, ki tudja hány évtizednyi barátság után. -A kávézóban nem fognak hiányolni?-érdeklődöm, nem mintha zavarna a társasága, de tudom, hogy így az ünnepek közeledtével ő is épp olyan elfoglalt, mint egy nagyobb turistaforgalom ideje alatt. Már az hiányzott volna, ha nem rángat el otthonról, de mind a ketten tudjuk jól, ha ő nem teszi meg, nagyon nem mozdulnék ki egyedül sehová. És ő még csak nem is sejti, hogy ennek egyfajta paranoia is az oka. A néha napján rám törő paranoiám. -Kiterveltél valamit mára is valamit, igaz?-tudtam jól, hogy a titkaim tőle nem kell féltenem, de a tanács ügyei és egyéb más problémák nem tartoztak a közös témáink közé, így mindig tartottam tőle, hogy elszólom magam, esetleg nem túl szerencsést megjegyzést teszek, vagy túl feltűnő lesz a ruhámba rejtett karó és azon kevés ékszer, amitől nem szívesen válok meg, még éjszakára sem.
Az, hogy eljött, már egy csoda. S sosem fogod őt békén hagyni. Mégcsak az kéne... Nem lehet, hogy egy ilyen bájos szépség a négy fal közé szoruljon. Kimentem őt onnan, mert a szoba fala hiába valami élénk és vidám szín, akkor is egyidő után beleőrül az ember az ottlétbe. Ridley pedig még a kórház frusztrálóan hófehér falai között is képes napokat eltölteni... - Miért? Azt gondoltad, hagyni fogom, hogy nézd a sok ökörséget? - nevettem fel hirtelen, mert én sem vagyok normálisabb sokszor azoknál a műsoroknál. Ő a legkedvesebb személy az életemben, akiért bármire képes vagyok. Ha őt bántják, engem is bántanak. És ezzel csak kiváltják belőlem a vadállatot, ami senkinek sem jó. Kérdezősködni kezdett a kávézó iránt, hogy nem fogok -e hiányozni ott. Szerencsémre, mindent elintéztem, és nem lesz probléma. - Ha gond van, hívnak úgyis... de hálisten, elég jó problémamegoldó alkalmazottaim vannak - zártam le rövidre a kávézó iránti érdeklődését gyorsan. - Kell egy kis szórakozás, meg már rég beszélgettünk - kacsintottam egyet rá, és vigyorogtam. Tudja, hogy milyen vagyok, és én is tudom, gyűlöli, mikor kiráncigálom őt egy kis sétára, vagy hasonló. Ennél nehezebb kihívás nem is nagyon létezik. Nehogy már cakahivatása létezzen, hanem éljen is, mint az ő korabeli hölgyek. - Hm... ismerhetsz már - szögeztem le hirtelenjében, majd pedig mosolygásba kezdtem. - Egy kis séta a fényekben úszkáló sétányon? - mutattama hosszú sétány felé, ahol mindenhol a karácsonyi díszkivilágítást lehetett látni. - És nem mondhatod, hogy nincs kedved, mert azt utálom hallani - határozott voltam most is. Olyan furcsa valamiért mostanában, és nem a munkája miatt van. Érzem, hogy valami nem stimmel vele. Kicsit később rátérek erre is, de megláttam a sült gesztenyét áruló fickót, és azonnal odaléptem vettem is egy nagy adagot. - Kérsz? - én odavoltam érte, és már olyan voltam, mint egy kisgyerek. Ezután pedig tartottam felé a kis papírtálcát, amin rajta volt a gesztenye, majd pedig ránéztem Ridley-re, aki nagyon magába volt fordulva, és nagyon koncentrált valamire, és leslekedett mindenfelé. Legalábbis fél szemmel, ezt láttam. - Nagyon csendben vagy. Jól vagy? - egy egyszerű kérdést tettem fel, közben pedig jóízűen eszegettem.
Tudtam, hogy Cara az az ember, akire bárhol, bármikor számíthatok, de nem szerettem, ha azt csinálja, amit most is kezdett. A bébicsőszködés a szabadnapjaimon néha sok volt nekem, de soha nem szóltam miatta egy szót sem. Más se hiányzott volna, mint az, hogy őt is eltaszítsam magam mellől, ahogy az anyámmal tettem. -Ez meg sem fordult a fejemben.[/color]-emelem fel kezem, mintha mentegetőznék, eme megvalósíthatatlan és elképzelhetetlen gondolattal. Akkor sem hagyott volna békén, ha otthon maradok, mert olyankor talál rá módot, hogy otthon is zaklasson, ahogy csak tud. Munkamániás voltam, ezt bevallom, de ez sok dologban segített már. A felejtésben leginkább, s a pár jó szó, amit az emberektől kapok, éreztette velem: nem vagyok hasznavehetetlen és gyenge, ahogy a tanács gondolta. -[color:1964=#4F6876 ]Hát persze, akinek jól megy, és a főnöke nem liheg a nyakába... Az alkalmazottaid veled marha nagy mázlisták.-na, nem mintha én panaszkodhatnék, egy egész osztály van a kezem alatt, de még így is jó pár ember dirigál nekem is, ami bevallom néha bosszant, ha már elképzelt terveim vannak a kérdéssel kapcsolatban. -Pedig nincs kedvem. Lejárom a lábam a kórházban, és ma kitakarítottam az egész lakást.-mondom komoly hangon, bár egy részem vitatkozik a következő résszel, amikor is elnevetem magam. Fáradt voltam, ő pedig hajthatatlan, ez mindig győz felettem.-Csak azért, hogy utálhass valamiért.--vágok vissza nevetve, nézek végig a fényárban úszó, ünnepekre készülő sétányon. Már akkor, amikor elindul felcsillan a szemem, a sült gesztenye egy a gyengeségeim listáján helyet foglaló dologból. És feledteti a gondolatot, ami azon az úton jár, hogy vajon ki követ megint. Vagy csak hallucinálnék újra? -Felesleges kérdés volt.-lépek mellé, és mosolygok az eladóra kedvesen, ezzel is azon kevés ember közé tartozva, aki nem akarja leharapni a fejét a lassúsága miatt. -Persze, csak fáradt vagyok. Ilyenkor elég sok a munka.-terelek higgadtan, és miután a kezemben van a papírtálca, és elindulok a bódék között a sétányon.-Csak mindig jár az agyam, ennyi. Nem kell aggódni. Inkább mesélj valamit. tudom, hogy van valami izgalmas sztorid.-kapok be egy gesztenyét, ami teljesen kifordult a kemény héjból, így a pucolással sem kell már bajlódni. A hirtelen bekapott, forró falat megégeti egy kicsit a nyelvem, mire furcsa grimaszt vágok, de összerágom a falatot. A mellettem elsétáló kislány mosolyogva pillant rám, és szinte biztosra veszem, hogy ennek oka én magam, és a pillanatnyi mohóságom az oka.
- Ma én is eleget melóztam, az a sok papírköteg, amit átnéztem, meg minden... Agyilag totál zizzentté tett engem - reagáltam le rögtön, de mindig mosolygok, ekkor sem maradt el, mert én még a fáradékonyságomat is úgy győzöm le, hogy mosolygom egy jót, és aztán máris talpon állok, hogy indulhassak valamerre, akár céltalanul bolyongjak jobbra-balra. - Én semmiért sem tudlak utálni téged - jelentettem ki magabiztosan. - Ahhoz, hogy utáljalak, nagyon meg kell bántanod engem, de nem tudsz - pimaszkodtam egyet. - Nagyon finom - a gesztenyére tettem utalást. - Ó. Azt elhiszem... - a sok munkája címszó mindig elhangzik a szájából, de nem zavar, mert azért sikerült őt mindig kicsalnom egy kicsit. Hm, izgalmas sztori... Az indig van nekem, de most valami különlegesebbet tudnék mondani neki, csak nem tudom, mennyire lenne tőle elragadtatva. Annyira szívesen elmondanám neki, mi is vagyok valójában, de ezzel azt hiszem,azt a reakciót váltanám ki belőle, ne viccelj már, ez csak mesékben létezik... Sokszor eljtszom a gondolatával annak, vajon tisztában van -e természetfeletti világgal, hogy tényleg létezik... Mi egymás. Sok mindenről csacsogok mindig, de ezt egyikünk sem hozta szóba még. Így sem vagyok egy tökéletes példa a normális szóra, hát még, ha ezt felhoznám?! Dinka, lökött, flúgos, meg eszement. - Mindig van valami, amiről cseverészhetünk, most is van egy csomó témám, de tudod... - hogy is kezdhetnék bele ebbe, hirtelen magam sem tudtam. - Hiszel... a szellemekben? - egy buta és rövid kérdést tettem fel, ezzel is elkezdve a bugyutábbnak tűnő kérdéseimet. - Annyira érdekesek ezek a dolgok, ezek a természetfeletti hercehurcák... Szerinted? - még a végén beutal engem az elmegyógyászati osztályra, de mégis valahogy kíváncsiság furdal engem.
Megevett a fene, amiért mindent ilyen lazán tudott kezelni, és irigyeltem érte, de az a fajta merevség, amivel én kezeltem a dolgokat, az pedig őt idegesítette. Szerettem, ha minden úgy megy végbe, ahogy én elképzelem, nem mondom, hogy kerüljön bármibe ez, de elképzelhető, hogy akkor is kitartottam a saját igazam mellett, amikor nem feltétlenül kellett volna. -Csak ez? Ugyan kérlek.-viccelem meg, egy csípős megjegyzéssel, ami az agyi fáradtságára vonatkozott. Kettőnk közül én voltam az, aki képes volt hirtelen jövő, ironikus humort csempészni egy-egy jól elkapott megjegyzés után, amivel lehet, hogy már az ő idegeire is mentem, de nem különösebb zavartattam magam, ha az ilyen helyzetekről volt szó. Furcsa kettősséget éreztem a helyzetben, csupán még nem tudtam, hogy miért. A tény, hogy valaki figyel nem is volt igen tény, inkább megállapítás, vagy valamiféle bebizonyíthatatlan tény, ami bennem motoszkált. De ugyanakkor próbáltam magam most is elengedni, ahogy mindig, ha ez az érzés rám tör. Nem voltam meghunyászkodó típus, bárminek is köszönhettem az érzés, tenni akartam ellene. A kérdése meglepett, szinte félrenyeltem a nemrég számba rakott gesztenyedarabot, és halkan felköhögtem, mintha csak nevetni próbálnék, holott a meglepettség és a döbbenet a kérdés hallatán jóval erősebb indíttatás volt a köhögése, és a fulladásra, mint előbbi. -Oké, még ezt sem sűrűn kérdezték tőlem.-hazudok, mint a vízfolyás, szívverésem pedig felgyorsul. Lehet, hogy pont a szellemekre nem tekintettünk ellenségekre, hisz többségüket nem is igen láthattuk, de épp elég okom volt arra, hogy a többi természetfelettivel szemben kételkedve és vívódva kezdjek beszélgetésbe. Hittem, hogy vannak kivételek, csupán példából láttam keveset eddig. De ki tudja, mit hoz a jövő. Az apám halála viszont igenis előbbit, s nem az utóbbi, bebizonyításra váró elméletet támasztotta alá. -Valóban érdekes ez a kérdés. A boszorkányok végül is a történelem szerint is léteztek. Ha pedig Drakulából indulunk ki, bármi lehetséges. De kétlem, hogy az Alkonyat filmek után bárki komolyan venné a vámpírok létezését.- a v betűs szó kimondása közben éreztem, hogy szívverésem kihagy egy kicsit, és ujjamon, ha nem is szándékosan, de megforgatom a verbénás, magam védelmére szolgáló gyűrűm. A kérdést igyekeztem racionálisan, normális és tudatlan emberhez mérten kezelni, kevesebb, mint több sikerrel, lehető legabszurdabb példával alátámasztani. -Neked erről mi a véleményed?-érdeklődöm, őszintén szólva nem igen gondoltam, hogy épp ő lesz az, aki felhozza ezt a kérdést, s most nem tagadom, gyanút ébresztett fel bennem. A legjobb barátnőm volt, mondhatni a testvérem. Őt is féltettem, de nem tudtam volna rá máshogy gondolni, mint egy főnökként, akit ismerek, akár a saját tenyerem.
Ahogy láttam, megleptem ezzel a nem is annyira buta kérdéssel. Jómagam is egy természetfeletti vagyok, de Ridley nem az. Ő ember, érzem és tudom. Még most sem tudom, hogy hogyan is kéne elmondanom neki mindezt, mert megkönnyebbülés lenne, de ugyanakkor lehetséges, hogy ezzel a barátságunk véget érne. - Ugye, hogy érdekes ez? - idegesen motyogtam, de igyekeztem normális hangvételre kapcsolni, és nem belevinni valami gyanakvást az egészbe. - Tudod, ez most éppenséggel eszembe jutott, és gondoltam, szerinted, mégis milyen ez az egész - nyíltan beszéltem most már, és erősen koncentráltam, nehogy kibökjek valamit, mert nincs itt az idő erre. Egyelőre, még nem. Kell egy kis idő. Meg kell emésztenem a mondanivalómat, mielőtt bármit is elárulnék. Lehet, nevetne azon, ha kimondanám, hogy farkas vagyok... Ugyanekkor, még nagyobb idiótának tűnhetnék a szemében... - Nekem? Nem is tudom. Ismersz már annyira, hogy tudd, hogy rajongok az efféle okkult és természetfeletti cuccokért, de ezt már régmegkérdeztem volna tőled, csak aztán mindig elmaradt - mondtam ki nagyot nyelve. Csendben maradtam ezután, mert ez is kínossá vált már. A csend is az, viszont a téma, mit felhoztam, nagyon is érdekli őt. - Tudom, tudom... Megint sok hülyeséget hordok itt össze - tereltem el magamról a szót, mert még nem vagyok kész neki elmesélni életem legnagyobb titkát.
A furcsa kérdés úgy ért, mintha legalább egy vödör jeges vizet öntött volna a nyakamba. Semmi előzmény, semmi rávezetés, csak egy jól elhintett kérdés, amire tökéletes, és jó választ aligha adhattam. Nem így. A szívverésem ritmusát próbáltam nem kiakasztani, de a kelleténél gyorsabban kezdett pumpálni, ahogy érzékelte, hogy agyamnak szüksége van az oxigénben igen csak dús vérre, ha értelmes választ akarok kinyögni. Ez viszont még ezen folyamat ellenére sem sikerült. Arcomra a visszakérdezését hallva megfeszült, végül egy mosoly szerű dolgot préseltem ki a helyzetemből, és bólintottam, de szemem egy pillanatra megvillant. -Elég furcsa pillanatnyi gondolat.-csúszik ki a megjegyzés számon, és tekintetemben megcsillan, míg hangomon érződik a gyanakvás édes zamata. Mégis kivel akarunk szórakozni? Paranoia ide vagy oda, normális emberek fejében kevésszer fogalmazódik meg ilyen kérdés, pláne nem egy ilyen szituáció folyamán. Más az időjárásról vagy az ünneplésről kezdene csacsogni, míg ha egy furcsa cikket olvas, akkor kérdez rá ilyesmire. Visszakérdeztem hát, hogy őt mégis mi vezérli, mi az az indok, ami miatt ezt kérdezhette, szavait pedig ehhez méltán hallgattam. Válasza nem lepett meg, ismertem, és tudtam, hogy szereti az ilyen dolgokat, de ez kifejezetten nem volt közös témánk. Sőt. Talán soha nem beszéltünk róla eddig. Erre megesküdnék. Bólintok a válasz hallatán, és számba teszek egy darab gesztenyét, de szemem rajta tartom, már-már zavaróan bámulva őt. -Nem, ezt nem mondtam.-teszek kissé kétértelmű kijelentést, és tovább sétálok, mert a döbbenettől észre se vettem, hogy lábaim felmondták a sétálásra tett alkalmas fogadalmat. -Csupán megleptél.-hagyom ennyiben, de valami miatt újra megállok, és szinte letámadom a következő kérdésemmel. -Volt más oka is a kérdésnek, vagy csak ez?-észre sem veszem a hangnemet, amit megütök vele szemben, szinte követelőző és a legkevésbé sem vagyok kedves vele. Fogalmam sincs, hogy mi üt belém, de a zsigereimben bízok, és az azt súgja, hogy itt ennek még nincs vége és valami meglapul a háttérben is. Csak ki kell derítenem, hogy micsoda, és a jobbik út, ha ő mondja el, és nem én nyomozom ki. Akkor biztos, hogy nem ússza meg holmi kedvességet mellőző kérdésekkel.
Én jómagam is furcsa lány vagyok, akire közel sem illene a vérfarkas lény. Nincs is bennem olyan, ami erre mutatna. Egy mosolygós, kelekótya meg zakkant nő vagyok, akiről nehéz elhinni bármit is. Aztis, hogy megölt valakit, és ezzel váltotta ki a benne élő farkaskát. - Tudom, a meglepetések nem épp az én módszereim, azért néha van nekem is ilyenem - nyugtattam meg magamat talán, vagy csak ezzel próbáltam rávenni magam arra, hogy elmondjam neki, mi is vagyok. Mit is titkolok el előle nagyon sok éve. A legjobb barátnőm, nem is értem miért tettem ezt. Akkoriban azt hittem, eztnem hinné el. - Oké...Na,jó, előbb inkább üljünk le... mondjuk oda - mutattam rá az egyik közelünkben lévő padra, mert azt hiszem, ehhez ülni kell. Odaléptem a padhoz, és gyorsan helyet is foglaltam, vártam Ridley-re, hogy foglaljon helyet. Én addig is a magassarkú csizmámmal kopogtattam a térkövet, mert jobban izgultam, mint az egyetemen, vagy bárhol máshol. Lehet, ezután hozzám sem fog szólni, és megszakad az több éves baráti kapcsolat is kettőnk között, de nem érdekel. Tudnia kell erről. - Jól van. Tartozom neked egy... egy vallomással - ez elég hülye kezdés, viszont dadogva kezdtem bele ebbe is, nem tudom, mennyire jól fog ez elsülni. - Nem igazán tudom, hogy is mondjam el neked. Annyira bizarr és fura - még mindig csak szófosás ez, közben vettem jó párszor vettem levegőt, majd pedig odafordultam hozzá. - Vérfarkas vagyok - elhintettem gyorsan, röviden-tömören. - Ez tudom, nagyon hihetetlen most. Tényleg az vagyok... - ezután csak bámultam őt, hallgattam a szívverését, ebből is meg tudom állapítani, miféle reakciója lesz. Ideges lesz -e, vagy fejemhez vág valamit, vagy minden egyéb. Én kicsit megkönnyebbültem.
A helyzet egyre furcsább lett, és a bennem dúló elnyomott vadász szerűség most felébredt, és gyanút érzett, így nyomozni kezdett. Arcomra kiül a kételkedésem első jele, és mikor valamiféle nyugtató mondatot próbál az arcomnak csapni, rájövök, hogy ezzel pont az ellentétét érezteti velem, s csak még inkább maga ellen játszik nálam. Szerettem, hisz testvéremként néztem rá, de soha nem éreztem, hogy furcsa lenne, azt meg pláne nem vártam, hogy ilyen kérdést tesz majd fel. Pont ő, aki elől a leginkább igyekeztem eltitkolni a családom furcsa hóbortját, mely abban merült ki, hogy a várost megrögzötten védeni akartuk. Egészen pontosan ez az ösztön apámnál szakadt meg, s halála után rám kellett volna, hogy szálljon, de engem nagy ívben elkerült, s csak épp annyira hozott lázba, hogy a kórházban a vérbankot jobban meg kellett figyelnem. -Ahha...-dünnyögöm a meglepetés okozására tett kijelentésére a reakcióm, de ez körülbelül azzal ért fel, mintha azt mondtam volna, most nagyon nem úgy áll a szénád, hogy el is higgyem, te ez vagy. Amikor le akart ültetni, a bennem motoszkáló kételyek hada felerősödtek, szívverésem pedig felgyorsult, s pulzusom vad kalapálásba kezdett. Nem tudtam, hogy a kíváncsiságtól a megrémüléstől, hogy olyasmit mond, amire nem érzem magam késznek, vagy azért, mert végre bebizonyítottam magamnak, hogy a gyanakvásom nem felesleges a világgal szemben. Felvonom a szemöldököm, amikor nekikezd, s hiába foglalok helyet mellette, a gesztenyés tálcát magam mellé téve, kezem, még ha észre sem veszem, remegve hullik ölembe. Nem akartam elrontani a barátságunk, sokat jelentett nekem, többet, mint bárki, aki a szűk családom körébe tartozott. Ennél mi lehet bizarrabb tekintettel néztem rá, s mikor kinyögte, hogy miről van szó. Először szinte leesett az állam, de ezzel egy időben tágult ki pupillám, és agyamban végigcikázott egy hadseregnek elég gondolat. A legtöbb nem vádló vagy támadó volt, inkább arról szólt, hogy ezek után hogy tudom elérni, hogy ő ne keveredjen a tanács előtt gyanúba, és hogy élje túl a hajtóvadászatot, ami immár nem csak a vámpírokra, de szinte minden természetfelettire kiterjedt. -Ha te az tudnád, hogy mennyire nem hihetetlen számomra, amit mondtál. Legalábbis egy része.-kapom el tekintetem, és hajtom le fejem, végül pedig kesztyűs kezemmel hajamba túrok, megigazítva szemembe hulló frufrumat. -Azt hiszem mind a ketten meglepjük a másikat. Fogalmam sincs, hogy mit tudsz a tanácsról, ami a városban működik a természetfelettiek, úgymond "kivédése ellen", de a családom a tagjai közé tartozik. Apám halálával pedig immár én is.-tudom le a dolgot, s szívverésem lassul, de szemem úgy fürkészi az arcát, hogy látszik rajtam, vívódok a saját gondolataimmal, s bár nem mutatom ki, a hirtelen jött információ igenis megdöbbentett. Világ életemben ismertem, s ezt mégis csak most tudom meg. Nem haragudtam rá, képtelen lettem volna így érezni iránta, de némi csalódottságot azért éreztem. Lehet, hogy csak azért, mert engem nem ért hirtelen az illyes fajta bejelentés, de tőle mégis úgy érintett, mint egy nyakamba öntött hideg vizes zuhany.
Azt hittem, meglepem őt ezzel a kijelentésemmel, de nem. Valahogy fura volt hirtelen, de történetesen mégsem annyira. Egy részem örült annak, hogy bevallottam neki, másik részem pedig hajat tépett, amiért ilyen sokáig halogattam ezt az egészet. Féltem bevallani. Féltem a reakciójától, és úgy tűnt, nem kellett volna, mert valami sokkal roszabbra gondoltam. Aztán belekezdett abba, hogy a létezik a tanács, amivel nekem nem mondott sokat. Csak tudtam róla. Bár nem sok mindent. Néhány homályos információval voltam gazdagabb eddig, viszont ezután kissé kíváncsivá tett ez. - Nem sokan tudnak róla, az én családom... vagyis apám és én, illetve pár vérfarkas még tud erről. Néhány apróságról tudunk csak. Lehet pár idősebb személy sokkal több infóval rendelkezik... azt nem tudom - nyögtem ki hirtelen. - Annyit azonban mindenki tud, miért alakult, és kik a célpontjaik - a hangom picit elcsuklott, pedig én aztán rengeteget tudok csevegni, most meg a szavaim között több szünet van, mint beszéd. - Már akkor el kellett volna mondanom... mikor rájöttem, de nem tudtam. Képtelen voltam rá. Az apám egyenesen megtiltotta, és ismered őt, jókedvű és vicces ember, de... elég hamar idegbajt is kap sokszor, ésez ennek köszönhető - csak mondtam a magamét, majd pedig játszadoztam a sálammal. - Ridley, ugye.. ez nem fog a barátságunk közé állni? Nincs senkim rajtad kívül - szomorkás hangomat próbáltam leplezni, nem voltam abban biztos abban, hogy sikerült -e.
Valahol meglepett az, amit mondott vagy inkább bevallott magáról. Egy részem, a gyanakvóbb és makacsabb, valamiért nem furcsállotta ezt a bejelentést. Az agyam minden esetre nem azon kezdett el pörögni, hogy mit kellene tennem, jelenteni e vagy sem, hisz erre a kérdésre a válasz egyértelmű volt. A legjobb a barátnőm, szinte a nővérem volt, soha nem dobnám fel ilyen pitiáner ügy miatt. Mi okom lett volna rá? Inkább azon kezdtem kattogni, hogy hogy óvhatnám meg mindentől. De ha eddig sikerült óvatosan megmaradnia a helyén, nem hiszem, hogy baj lenne belőle a jövőben. Kétségeimnek hangot adok, szinte hadarva darálom el, ami épp eszembe jut, mit sem törődve azzal, hogy hogy vagy egyáltalán tud e reagálni. Nem veszíthettem el, őt nem... -Tőlem nem kell tartanod. Rólad pedig úgy tudja mindenki, hogy itt vezetsz egy kávézót. A tanács pedig nyilvánvaló engem nem néz túl jó szemmel a helyemen, ahová nem igen akartam kerülni, de hát az apám...-vonok vállat, s figyelmem szavaira irányítom. Az apja. Hát persze, mint minden családban, pláne farkasok között döntő szavú lehet. De nem tudtam hibáztatni érte, hogy nem akarja nagy dobra verni. Hisz tudjuk, a titok is csak akkor titok két ember között, ha az egyik halott. Lesütöm a tekintetem, és a nem messze tőlünk sétálókra nézek. Elmerülök a gondolataim között, pár percig meg sem szólalok kérdését követően. A csend nem annak szól, hogy nem tudom a választ, hanem annak, hogy az agyamban zakatoló gondolatokat próbálom szépen sorba rendezni, hogy értelmes mondatként ki tudjam őket fejtei, számára is érthetően. -Nem fog. Nem én vagyok, akitől tartanod kell. De óvatosnak kell lenned. Figyelni arra, hogy minden úgy történjen, ahogy eddig. Semmi kirívó, ami előtűnik a megszokottból. A farkasfű viszont... Ha egyszer a tanács valaki miatt gyanút fog, a farkasfű és a vasfű rohamosan gyorsan meg fog jelenni mindenhol. Résem kell lenned.-nézek rá végül, egy óvatos mosolyt megengedve magamnak.-Ahogy a családodnak is. De ha valami furcsát veszek észre a gyűlésen, vagy bárhol, te leszel az első, akinek szólok. Nem veszíthetem el a testvérem.-keresem tekintetét. Hangomban viszont némi idegesség fedezhető fel, és míg eddig arra fókuszáltam, hogy legyőzzem a kísértést, hogy rohanjak az ismeretlenbe, a rám törő furcsa érzések miatt, amik arra gyanakszanak, hogy figyelnek, most azon próbáltam változtatni, hogy ne rohanjak és próbáljak újra természetesen viselkedni, mintha mi se történt volna. De nem így volt. Elkezdtem azt félteni, akiről eddig azt hittem, hogy biztonságban van. Míg engem a tanács nyomása, addig őt is a tanács nyomása sújtotta, de utóbbi csoportban már én magam is benne voltam. Holott tudtam, hogy soha nem tudnék neki ártani.
- Hogy őszinte legyek.. Tudok egy vendégről, aki tanácstag lehet, viszont gyakran van ott. Már-már törzsvendég. Mindig ugyanazt kéri, na meg a gyümölcsös tortából kér általában - mosolyogtam, mert én aztán sok mindent megjegyzek, a memóriám túl jó is. - Bocsi, csak tudod, attól föggetlenül, hogy nem én vagyok a kiszolgálópultban, mindent tudok - kacsintottam bájosan. - Van, mikor én is ott vagyok, ha valaki hiányzik - ezt már csak pluszba mondtam ki, nem túl érdemleges módon. Örültem, hogy ezt mondta Ridley, mert ha amiatt, hogy falaz nekem, és őt éri baj miattam, sosem tudom megbocsátani. Ha őt bántanák, azt hiszem, bármit megtennék. Még ölnék is, amit nem szeretnék azonban. Elég volt az a néhány alkalom... - Óvatos vagyok - jelentettem ki, mert én többször vagyok kelekótya, mint normális, de sosem veszítem el az eszem, mindig észnél vagyok. - Én sem szeretném, ha neked emiatt bajod esne, szóval te is vigyázz, mert még ezeknek a fáknak is füle van - mutogattam a sétány szélein lévő fákra. - Mit szólnál inkább valami csendesebb helyhez? Mondjuk mehetnénk hozzád, persze ha csak nincs nálad is akkora felfordulás, mint nálam - nevetni kezdtem, mert sokszor lusta vagyok rendet rakni, és mindefelé a cuccaim vannak.
We've to protect our friendship, because it is a fragile thing
Azon, amit mond, összevonom a szemöldököm, majd a homlokom közepére szalasztom. Elképesztő, hogy üzletvezetőként ennyi mindenre képes figyelni, bár be kell látnom, ha az emeleten lévő betegek kórtörténetét kérdeznék, én is hasonlóképp reagálnék. Kisebb túlzás nélkül kijelenthető, hogy a munkamánia gyümölcse a jó memória azokról a dolgokról, amikkel nap, mint nap foglalkozunk. -Nem kell bizonygatnod, hogy nem piszkos neked sem a munka. Ismerlek már ennyire...-mosolyodom el, de valóban gyanús egybeesésnek tartottam ezt a tanácstagot, még ha nem is tudtam, hogy kiről lehet szó. Oké, mindenki a megszokott, bevált kedvencét részesíti a legtöbbször előnyben, ez az egész viszont inkább valamiféle megfigyeléshez hasonlított, mintsem holmi kedvenc süti befalásról. Ennyire legalábbis ismerhettem már a tanácstagok kedvenc időtöltését, hogy tudjam, a megfigyelés ösztöne mindig, mindenkiben és mindenhol jelen van. A gyomrom kavarogni kezdett a belém nyilalló félelemtől, hogy esetleg már el sem kerülhetem, és Cara rég benne van ebben az egész históriában. Nem veszíthettem el, és ha kideríteném, hogy ki ez a személy, biztos fel tudnék sorakoztatni érveket, hogy miért nem a megfelelő személlyel törődik, ha arra vár, hogy megsüljön a napon, vagy megfulladjon a vízben, amibe verbéna van vegyítve. Próbáltam megnyugodni, amiért azt mondta, és határozott hangon, nem pedig azzal a tőle tipikus "félvállról veszem a dolgokat hangon", hogy óvatos lesz. És bíztam benne. -Engem ne félts, az apám után az én helyem mondhatni biztosítva volt, anyámnak köszönhetően. És igazad van, itt mindennek füle van.-forgatom meg szemeim, egy mosolyt villantva, majd felállok, és megvárom, hogy ő is hasonlóképp tegyen, majd elindulok. -Nincs különösebb kupi, mint ami megszokott....-mondom mosolyogva, de mivel a takarítás édes élményéből rángatott ki, tudhatja, hogy ez azt jelenti, hogy a lakás bármely pontján keresne is porszemet, nem fog találni semmit.
Gondban vagyok. A férjem rám talált. Illetve majdnem rám talált, csakhogy mint tudjuk, én mindig két lépéssel előtte járok, így sikeresen ki tudtam küszöbölni a problematikát. Ugyanis még nem találhat rám, addig nem, míg az ikerhúgom nincs a közelemben, míg be nem kebeleztem, akár egy ragadozó az áldozatát. Noha azóta sem jöttem rá, hogy miért ellenezi annyira, hogy a családom egyesüljön, már nem is érdekel. Bizonyára megvannak az okai, mint mindenki másnak, amit nyilván nem akart a tudtomra adni. Persze megértem, elvégre nekem is vannak olyan kis titkaim, amikről ő mit sem tud. Ez így van rendjén, gondolom én. Legalábbis a mi házasságunkban ez számít normálisnak, mivelhogy mi magunk meg egyáltalán nem vagyunk normálisak. Szomorú, nemde? Ugyan dehogy, kérem. Az, aki normális, módfelett unalmas. Akit pedig én személy szerint unalmasnak találok, hát… az többnyire meghal. Nem mintha ezzel annyira büszkélkednem kéne. (Dehogyisnem.) Lényegre térve; Armand a nyomomban van, és majdnem rám talált, ezért cselekednem kellett. Még milyen szerencse, hogy világéletemben kreatív egyén voltam. Hogyan is találhatna rám az imádott férjuram, ha azt sem tudja, hogy kit keressen? Ugye, hogy ugye? Szereztem hát egy másik testet magamnak, ami a legkevésbé sem volt egyszerű feladat, viszont hála a kapcsolataimnak, némi nehézségek árán ugyan, de végül sikeresen megoldottam. És most ebben az új testben parádézok önfeledten a városban, kiélvezve a szabadságomat, hogy hiába keres, sosem talál meg. Legfeljebb majd csak, ha én úgy akarom… Ám még mielőtt tovább bonyolódhatnék eme remek gondolatmenetemben, újfent ismerős arca leszek figyelmes. A férjem arcára. Ez nem lehet igaz! Kénytelen vagyok megint hálát adni az új testemért, amit ugyebár nem ismerhet fel. Ellenben úgy tűnik, hogy első blikkre én sem ismertem fel. Merthogy ez a fazon nem az én férjem. Mégis kiköpött ő. Hogyan lehetséges ez? (…) Értetlenül nézek magam elé, majd szinte zokszó nélkül, ösztönszerűen követni kezdem az ismerős-ismeretlen férfit. Az sem zavar, ha ez esetleg a másiknak feltűnik. Miért is zavarna? Vagyok olyan pofátlan, hogy bármiféle szégyenérzet nélkül kövessek akárkit, hogy aztán élvezettel belezzem ki valamelyik sikátorban, just for fun. Persze nem kell pánikba esni, jelenleg nincsenek ilyen jellegű késztetéseim. Egyszerűen csak meg akarom tudni, hogy ki és milyen megfontolásból lopta el a férjem arcát. Hogy aztán kibelezhessem… Just kidding.
A hozzászólást Krista Michaels összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jan. 13, 2016 4:21 pm-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Május 26, 2015 6:40 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Igazából régen nem gondoltam már a bátyámra. Mert volt egy bátyám, de nem az a fajta jó testvér típus, aki bármit megtenne az ő kisöccséért. Sosem jöttünk ki egymással igazán, éppen ezért messze el is kerültük egymás társaságát. Jobb volt ez így mindkettőnknek. Meg aztán ott volt nekem Ruth, és az ő társaságában sokkalta jobban éreztem magamat, ő megértett engem, az elvárásaimat a világgal szemben, és segített kordában tartani az erőmet. A legjobb barátom volt, aztán egyetemre ment, és vége lett mindennek, én ideköltöztem, aztán nem történt semmi. Évek óta. A bátyám, Armand még csak meg sem kérdezte, hová megyek, valószínűleg észre sem vette, hogy egyszer csak eltűntem otthonról, mint szürke szamár a szakadékban. Mondjuk nem is bánom, hogy nem kerekedett fel, és indult neki a vakvilágnak, hogy megkeresse kedves kisöccsét. Jobb volt nekem nélküle, és a családom nélkül, aminek egyetlen oka volt. Az, hogy az ikertestvérem képes lett volna átállítani az ő pszichopata oldalára, egy könnyed kis varázslattal, hiszen a lelkünk, ha nem is hasonlít teljesen, de egyszerre született. Én nem akartam a sátánnal cimborálni soha, de mintha a testvéremnek hatalma lett volna felettem, bábként tudott irányítani, ha akart. Éppen hazafele igyekeztem a galériából, a nap még fent volt az égen, bár már elkezdte leemeli fejéről véres koronáját. Kezemben a vászontartó táskámmal ügettem végig a széles utakon, eleinte fel sem tűnt az az árnyékba burkolózó nő, aki követni kezdett. Aztán amikor kiértem a sétányra, jelezni kezdtek boszorkánymesteri képességeim. Nem tudtam, mit kellene, csinálom, nem sűrűn fordult elő velem, hogy emberek csak úgy minden ok nélkül követi kezdjenek az utcán, oka pedig nem nagyon lehetett rá, hiszen biztos voltam benne, hogy nem ismerem. Nagy levegőt vettem, tudtam, hogy ha bármiféle veszélyes és vérengző teremtény lenne, a varázserőm segítségével képes lennék szó szerint kifordítani a bőrét, szóval annyira nem aggódtam a lehetséges opciók miatt. Nem álltam meg, csupán lassítottam egy kicsit a tempómon, és így szóltam, tudtam, hogy tisztán hallja a szavaimat. - Segíthetek valamiben, hölgyem? Vagy van más oka is annak, hogy egy ideje itt toporog a nyomomban?
Kezdőlap
ণ