Eredetileg a hajam színe barna, a szemem pedig a tavasz színében pompázik, vagyis zöld. Két dolog állandó volt az életemben, hogy a hajam mindig hosszú volt és nem igazán szoktam sminkelni magamat. Egyedül talán a szemeimet szoktam kihangsúlyozni. A bőröm színe sötétebb, mint a legtöbb emberé és a szemeimben pedig megpillantható az őrültség első szikrái, ha ügyes megfigyelő vagy. Sokan furának tartanak, hiszen nem sokat beszélek, így ennek köszönhetően nem sok barátom van, de ezt nem is bánom. Egyszer már megbíztam valakiben teljesen és ennek köszönhetően hosszú ideig sínylődtem rabságban. Okos vagyok és eléggé vág az eszem is a különböző szituációkban, de ezt a társaságomnak csak az utolsó pillanatban adom a tudtára. Ohh, majdnem elfelejtettem, hogy drogos vagyok, hiszen vér függő lettem.
A ruházatomra szerintem fölösleges több szót pazarolni, hiszen mindig alkalomnak megfelelő. Egészen az elegáns, szolid ruhadarabtól indulva, a vad és kissé régi korokat idéző ruhadarabok is megtalálhatóak a szekrényemben. Sokan boszorkánynak gondolnak első pillanatra, de ezt nem bánom, hiszen így még kevesebben próbálnak meg ártani nekem.
Ha valamit esetleg kihagytam, ami érdekelt volna téged, akkor bocsánat érte, de így talán majd meg akarsz ismerni, hiszen a kíváncsiság sok mindenre képes.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Szeretnéd megtudni, hogy ki vagyok? Mi lappang az álarc és egy-egy mosoly mögött? Ez roppant egyszerű dolog, hiszen csak annyit kell tenned, hogy szabadjára kell engedned a fantáziádat és engedned kell azt, hogy a messzi hullámok magukkal ragadjanak, felemeljenek, majd pedig lerántsanak a sötétségbe. Nem hiszel nekem? Akkor jól figyelj, mert csak egyszer fogod hallani és talán esélyed se lesz arra, hogy tovább mond bárki másnak.

18. században láttam meg a napvilágot, egy akkori örömlány lányaként. Fura egy világ volt az és talán még ennél is bolondabb, hiszen akkoriban még léteztek kalózok is. Imádtam az akkori pompát, ruhákat, hiszen egy gyermek miként ne rajongana a szép dolgokért? Az is igaz, hogy nem igazán értettem még akkoriban azt, hogy mi is történik velem. De ahogyan az évek repültek, úgy ébredtem rá arra, hogy miért nincsen apám és miért ott élünk ahol. Próbáltam kikerülni abból a mocsokból és szennyből, de nem ment. Sőt, 16 éves koromban engem is beszippantott. Ennyi idősen veszítettem el édesanyámat és ekkor kerültem fel egy olyan hajóra, amiről azt hittem, hogy új és szebb életet fog kínálni az a hely, ahol végül partra tesz. De tévedtem, vagyis csak részben, hiszen minden éremnek két oldala van. Nassau-ban szálltam partra, ami mondhatni eléggé különbözött a többi gyarmattól. Egy-két napig sikerült "életben" maradnom, de munkát nem kaptam, így ennek köszönhetően én is ugyanazt kezdtem el űzni, amit édesanyám. Örömlány lettem, de nem olyan, mint a legtöbb. Engem nem érinthetett meg akárki, nem csinálhatták azt, amit akartak. Nem értettem, hogy miért van így, de szép lassan erre is rájöttem. Zsenge voltam és olyan, mint a tavaszi friss harmat. Mondhatni kincset értem ebben a szakmában. Szerencsére ez a későbbiekben se változott, hiszen ekkor érdekes viszonyba kezdtem valakivel. Olyan viszonyba, ami talán még a mai világban se lenne elfogadott. - Igen, szerintem jól gondolod... -  Erős volt és ezernyi férfit sakkban tudott tartani. Az apja ráhagyta eme város irányítását és a kalózok is tisztelték őt, hiszen ő eladta a rabolt kincseket jó pénzért. Remek üzletasszony volt, de neki is volt egy sötét titka, amire én sokáig nem jöttem rá és végül ez okozta a vesztemet.
Az évek szinte repültek és már 20 körül jártam, amikor rájöttem arra, hogy én nem akarok örökké az lenni, aki vagyok. Többet akarok. Még  pedig én akarok lenni a Madame. És hamarosan meg is kaptam azt, de ennek a mai napig fizetem az árát. Egy boszorkány megérezte vagy megtudta, - de szerintem oly mindegy, a lényeg ugyanaz marad -hogy mit szeretnék. Felajánlotta a segítségét, de azt egyáltalán nem árulta el, hogy ha megölök valakit, akkor az a lelkemet úgymond ketté fogja választani. Mit adtam cserébe, hogy Madame legyek? A lelkemet! Megöltem az akkori "anyánkat" és ő pedig elintézte azt, hogy én léphessek a helyére. Ezt egészen hagyta addig, amíg bele nem szerettem egy vámpírba, vagyis az egyik kalózba. Lehet kegyetlen volt és sokan rettegtek tőle, de volt neki is szíve, mélyen legbelül. De ezt valaki nem hagyhatta, hiszen egykoron a boszorkány volt eme férfi és az én szeretőm is, így hamarosan az egész életem romokba hevert, elbuktam és ő pedig megkapta a lelkemet....


Emlékszel Demónára? Esetleg Ursulára? Tudom, hogy mindegyikük meseszereplő, de ha minden történetben, minden rezzenésben és emberi tettben megtalálható a valóság apró szikrája, akkor a mesék miért lennének kivételek? Hidd el, hogy nem azok, mert sokszor sokkal inkább tükrözik azt, ami valóság, mint te azt hinnéd.
Delphia nem csak a lelkemet kaparintotta meg, hanem az életemet is, hiszen egy rövid időre még be is zárt egy üvegcsébe. Nem tudtam onnét szabadulni, hiszen olyan apró voltam, mint Csingiling, de nekem nem voltak szárnyam. Élvezte, hogy szenvedni lát és nem is értettem magamat, hogy korábban az ártatlan pillantásban és az angyalokhoz méltó aranyló haján túl miért nem láttam. Miért nem vettem észre, hogy ő maga az ördög. Jó pár évtizeden keresztül bezárt, majd amikor kiengedett, akkor megfosztott a saját testemtől és szerintem valami 100 éves öreg nő testébe küldött és úgy bánt velem, ahogyan még a Mostoha se bánt Hamupipőkével a mesében. Gyűlöltem érte, de ártani nem tudtam. Minden egyes pillanatban próbáltam kitalálni azt, hogy miként szökhetnek meg, de ha megpróbáltam és esetleg sikerült, akkor előbb vagy utóbb rám talált. Utána amit kaptam tőle. Nos, arra nincsenek szavak. Szerintem még a pokol tüze se égeti úgy az emberek bőrét, ahogyan az ő pokla tette velem.
Végül kicsit több, mint 100 év raboskodás után sikerült keresztbe húznom a számításait. Az egyik óvatlan pillanatban én állítottam neki csapdát. Képes lettem volna megölni is őt, hiszen minden egyes nap láttam a testemet az egyik szekrényben. Olyan volt, mintha valami marionett bábuvá változott volna. Szerencsére megtörte az átkot és visszakaptam a testemet. Sok évig bolyongtam a világban, de idővel sikerült beilleszkednem, már amennyire egy őrült tündér erre képes.



Jó pár év elteltével sikerült beszereznem még a hamis iratokat is, de nem bánom, hogy pár évembe került. Szerintem jót tett, hogy jó pár évig senki lánya nem voltam. Mert ez a világ azért merőben más, mint amilyennek gondoltam. Végül találkoztam egy eléggé fura vámpírral. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem tudnám megmondani, hogy miként, de az élet kiszámíthatatlan és ez így van jól. Skyler-nek hívják és talán még nálam is borultad az elméje, hiszen ő akkor öl, amikor tudatánál van, míg én nem. Nem sokat szoktunk beszélni, de mégis egy fedél alatt élünk, hiszen mind a ketten ugyanarra vágyunk... a vérre... Nekem az Ő vére kell, neki meg az enyém. Azt is mondhatnám, hogy olyanunk vagyunk egymásnak, mint a két lábon járó drogok, hiszen rákaptunk és néha talán tényleg úgy nézhetünk ki, mint a drogosok. Azt is tudom, hogy minél többször szedsz egy drogot, annál nehezebb megállni azt, hogy ne akarj előle többet és többet. Na, jó kimondom kerek-perec, hogy te is megértsd mire akartam ezzel kilyukadni. Egyszer talán nem lesz elég pár korty és megöl, de az is lehet, hogy egy szép tavaszi napon nekem lesz elegem belőle és én ölöm meg őt, mert nem akarok nyomokat hagyni magam után. Ohh, igen. Veszélyes és drogos vizeken evezünk mind a ketten. És akkor a pincénk tartalmáról még nem is beszéltem... Pszt!


Mit csinálok szabadidőmben? Jo kezei alatt tanulok, hiszen rezidens vagyok. Igen, orvosnak készülők, ami részben jó, részben nem, hiszen így pontosan tudom, hogy miként lehet a legjobban megölni egy embert. Nem régóta kerültem ide, de élvezem az ittlétet, hiszen Dr. Josette Laughlin igazán remek tanár. Nem ismerjük egymást, mert ha próbál is velem beszélni, nem igazán sikerül neki. Látom rajta, hogy ő is rejteget dolgokat, de nem akarom megfejteni, nem akarom közel engedni magamhoz. Az se érdekel, hogy úgy gondolom, hogy ő képes lenne megérteni és még talán segíteni is, de akkor is veszélyben lenne az élete, hiszen néha a szavaknak nagyobb erejük van, mint azt gondolnánk.


Emlékszel még arra, hogy azt mondtam, hogy mondhatni kettészakadt a lelkem? Arra, hogy én úgy ölök, hogy nem is tudok róla?
Képzeld el azt, hogy egy varázslatnak köszönhetően két éned lesz. Az egyik a sötétségben megbújva vár a prédára, majd végül lecsap és öl, de ezt nem is tudod, hiszen nem te tetted....
Félek néha aludni, félek emberekkel beszélni, hiszen elég egy rossz szó és másnap talán véres ruhában ébredek, de nem tudom, hogy mi történt, de amikor bekapcsolom a tv-t vagy megnézek egy újságot, akkor látom azt az embert, aki tegnap belém kötött. Halott, de nem elütötte egy autó, hanem valaki megkínozta és megtanította azt, hogy miként viselkedjen másokkal. Eleinte nem igazán törődtem vele, de a másik énem ezt nem hagyhatta, így egyre többször ébredek a hullák mellett vagy esetleg a véres késsel a kezemben. Nem tudom felidézni azt, ami történt vagy azt, hogy miként kerültem oda. Egyszerűen minden információ történik, mondhatni képszakadás ér.


Röviden ez volnék én, de ha szeretnél megismerni, akkor nem fogok az utadba állni. Gyere és lépj be egy elátkozott tündér világába.