Fentebb húztam a vékony takarót magamon, amit az ágyon találtam. Nem kellett volna szégyenlősnek lennem, főleg nem az előbb történtek után, ám nem tudtam eldönteni, hogy a testemen kiütköző libabőr a kint zuhogó eső hangjának vagy az átélt élménynek az eredménye, ezért hagytam, hogy az anyag betakarjon. Belegondolva sokkal nagyobb valószínűséget tulajdonítottam az utóbbinak, elmosolyodva hunytam le egy pillanatra a szemeimet. Nem képzeltem volna, hogy a mai este ilyesfajta fordulatot fog venni, akkor sem ez járt az eszemben, amikor becsengettem hozzá. Egyszerűen csak ahogy megláttam őt, elveszítettem a kontrollt az egyébként is zavaros gondolataim felett és nem tudtam tovább küzdeni, át kellett adnom magam azoknak a vágyaknak, amelyek egyre intenzívebbek és komolyabbak lettek az évek folyamán és hiába hittem, hogy van olyan hatalom, amely képes kitörölni őket belőlem, most már beláttam, hogy semmi esélyem nem volt ellenük. És egyáltalán nem bántam. Ha csupán rajtam múlott volna el sem mozdultam volna mellőle, annyit tettem volna, hogy hozzábújok és hagyom, hogy bármi történjen. Sajnos nem ez a fajta befejezés volt a történet vége. Nem akartam azzal foglalkozni, hogy mit hoz a holnap reggel és hogy mennyire fogok összezavarodni… ismertem magam annyira, hogy tudjam, a boldogság nem tartott nálam sokáig az utóbbi időkben. Ám azelőtt, hogy az éjszaka további részét tönkretettem volna, nagyot nyeltem és kinyitva szemeimet bólintottam egyet. - Reméltem, hogy nem lenne ellenedre, ha maradnék. – Szólaltam meg halkan, szinte suttogva a szavakat. Elég volt annyi, hogy felém gördüljön, a szemeimbe nézzen és máris ismét intenzív érzelmeket kezdett kiváltani belőlem. Nem is volt emlékem arról, mikor volt rám ekkora hatással egy férfi… talán még soha. Voltam már szerelmes, volt fogalmam arról, milyen érzés, ha valakiért akár az életemet is feláldoztam volna, ám amikor rá néztem, megmagyarázhatatlan folyamatok játszódtak le bennem. A szívem rögtön hevesebben vert, a lélegzetvételemet muszáj volt szabályoznom, hogy ne tűnjön fel a környezetemnek a gyorsulása és legszívesebben el sem mozdultam volna abból a vonzáskörzetből, amelybe kerültem. Kezeim ösztönösen fogták közre az arcát és felemeltem a fejem, hogy megcsókolhassam. Ki szerettem volna élvezni minden egyes vele töltött pillanatot. - Annyira más vagy. – Állapítottam meg. Bagoly mondja, de… meglepett az őszintesége. Régebben és most sem mertem elképzelni, hogy így viseltet irántam, hogy ezek a szavak tényleg nekem szóltak és nem új keletűek voltak, hanem azóta éltek benne, mióta találkoztunk. Mindig olyan volt, mint egy bástya, egy megingathatatlan kőszikla, amelyet semmi sem érinthetett meg. Komoly volt, kimért, ugyanakkor gondoskodó, megértő és ahogy egyre több időt töltöttünk együtt jöttem rá arra a hatalmas felfedezésre, hogy ő is emberből van. Mégis… nekem mintha megmaradt volna egy eszményképnek, amely a hozzám hasonló jelentéktelen jelenségekre nem tud úgy tekinteni, mint azok néznek őrá. – Miért én? – Bukott ki belőlem a kérdés. A fejem visszahullott a párnára, ám ujjaim nem mozdultak a tarkójáról, folyamatosan cirógattam, szinte éreztem, hogyan áramlik vére az ereiben a tapintásom alatt, de ez volt a legutolsó dolog, amivel foglalkozni akartam. Sokkal jobban érdekelt tekintetének megkeresése. – Ott volt a gyönyörű feleséged, akitől még a levegő is megállt, amikor besétált az épületbe. – Idéztem fel magam előtt néhány pillanatot Éloise megjelenései közül. Attól függetlenül, hogy a nézésével néha ölni tudott volna, egy külön jelenség volt. – És biztos vagyok benne, hogyha akartál volna magad mellé még valakit, akkor nem lett volna nehéz dolgod. Legyen szó munkatársakról, az utcán sétáló nőkről, diákokról… - Elhallgattam, ahogy eszembe jutott a személy, aki azért orrolt meg rám, mert szerinte túlságosan is közel kerültem Bryan-hez, ezzel elvéve őt tőle. Pedig nekem tényleg nem voltak ilyen szándékaim, csak… belehabarodtam, ezzel elkövetve a legnagyobb merényletet, amelyet magam ellen elkövethettem.
Őt akartam. Ennyi volt az egész. És most, hogy mindez beteljesülni látszódott, még mindig ezt éreztem benn, a mellkasomban. Azt az égető ragaszkodást egy nőhöz, akit talán nem is ismerek annyira, mint amennyire szükség lenne rá, de mégis olyan, mintha az élete minden apró szegletébe kaptam volna már betekintést. Láttam már igazán boldognak, előlem nem tudta elrejteni a könnyeit sem, ahogyan mikor félelemben teltek a napjai, hát nem az ügyvédje akartam lenni, hanem valaki, aki támaszként is képes mellette állni. A külvilág számára ez egy normális ügyvéd-védenc kapcsolat maradt, nekem több volt, pontosan amiatt, hogy ezidő alatt igencsak megismertem őt... igaz, sosem lehet azt mondani, hogy tökéletesen ismerjük a másikat. Mindenki tud meglepetéseket okozni. És azt hiszem, ha akarna, ő is képes lenne rá. Ahogyan én is. A magunk titkait őrizzük, és azért is titkok, mert valahol mélyen elásva tartjuk őket saját elménk terebélyes halmazában. Megannyi történetet tudnék mesélni, amire nem vagyok büszke, és sosem leszek már az... akkoriban talán az voltam, mikor példának okáért a saját testvérem börtönbüntetéséről gondoskodtam. De ez már a múlt volt. Pontosan ezért titok. Hiszen egykoron azt a filozófiát tartottam követendőnek, mely szerint a véleményünk állandó, és soha nem másíthatjuk meg azt. De ha újrakezdhetném, nem is ezzel a mottóval élnék. Ahogy mellé feküdtem a mámoros pillanatok, másodpercek után, nagyot kellett nyelnem, miközben a levegőt még némileg gyorsabban kapkodtam, mint az normális lett volna. A verejtékem a homlokomról gördült le, és valószínűleg a némaságom oka az volt leginkább, hogy nem is tudtam, mit mondhatnék. Mindez annyira gyorsan és váratlanul történt. Idejött, és... felkavart mindent. Az állóvizet, amely jellemezte az életemet az utóbbi időben. Egy óra, egyetlen óra, és minden felfordul. Bár miért is lepődöm meg? Egyetlen pillanat alatt is történhetnek csodák, balesetek, ez pedig... valami egészen más. Valami, amire oly' régóta vágytam, mégis éreztem a gyomromban, ott legbelül, hogy ha megbánást fog tanúsítani, valószínűleg összetöri az amúgy is darabos szívemet. Amikor felé fordítottam az arcom, ő már a plafont fürkészte. - Velem maradsz ma éjjel? - kérdeztem halkan, magam sem tudom, mi ütközött ki a hangomon. Talán valami néma kérés, akaratlan könyörgés... Az iménti kis kacaj teljesen az agyamba égette magát. Régen hallottam tőle ezt a hangot, ezt az őszinteséget, amely felcsendült benne, és azt hiszem, hogy ennyivel könnyebb lett a lelkiismeretem... hiszen már felkészültem arra, hogy felkel, és továbbáll. Nem marad velem. Abban az esetben pedig magamat ostoroltam volna, amiért nem voltam képes uralkodni magamon. Ő sem kislány már, sosem kezeltem úgy, mintha az lenne... és ha ez lett volna, nagy eséllyel nem bocsájtom meg magamnak, hogy ezzel pecsételtem meg kettőnk között ezt a jelenleg megnevezhetetlen kapcsolatot. - Mióta ismerlek, szükségem van rád. Veled vagyok... egészen teljes - fordultam hirtelen oldalra, hogy fölé hajolva már rám nézzen, és ne a mennyezetet bűvölhesse. Egy ponton megértettem önnön magam szavait, másrészt viszont még mindig tartottam attól, hogy ennyire megnyíljak előtte azok után, hogy szinte sosem tettem, sosem engedtem ennyire a bőröm alá látni...
Elképzelni sem tudtam, hogyan lehetett volna ettől jobb éjszakám. Mindentől függetlenül éreztem jól magam, csakis arra koncentráltam, hogy a helyzet tökéletessé váljon. Igazából nem is kellett odafigyelnem, hiszen mintha a zsigereimben lett volna mindaz, amit műveltünk. Mintha mindig is együtt kellett volna, hogy legyünk és semmi mással nem lett volna szabad foglalkoznunk, csupán magunkkal. A mozdulatai hatására egyszerre futott át rajtam a kellemes libabőr, miközben éreztem, hogyan forr fel centinként a testem a bőröm alatt, felgyorsult tempója hatására az ajkaimba haraptam, ám később lehunyt szemekkel adtam át magam csókjainak, amelyek egyszerre voltak simogatóak és szenvedélyesek, a gondolataim pedig teljesen elapadtak hatásukra. Nem volt már semmi, amin járathattam volna az agyam, nem is akartam, hogy legyen. Nem hittem volna, hogy egyszer ide kerülünk, régebben még maga a feltételezés is sokba kerül volna mindkettőnknek, most viszont talán már nincs mit veszítenünk ilyen téren. Szerettem volna, ha ezek a pillanatok soha nem értek volna véget, ha egyetlen kívánságom lehetett volna, biztosan ezt a kérést fogalmaztam volna meg. Kezeim fáradhatatlanul kalandoztak a testén, hol a hátán, a csípőjén, a vállain, a mellkasán szántottak végig ujjaim, néha erősebben belekapva a bőrébe, amikor éreztem, hogy egyre közelebb kerülök ahhoz a bizonyos határhoz, amit pár másodpercen belül át is léptem, szinte vele egyszerre. A nyakába temettem a fejem, ajkaim szétnyíltak a sóhajtól, ami előtört belőlem, ujjaim pedig az ő combomat markoló kezére kulcsolódtak. Mellkasom olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, mintha feltett szándéka lett volna egy verseny megnyerése, az arcom égni kezdett, pírba borulhatott és néhány pillanatig nem is tettem mást, mint próbálkoztam a való világba való visszatéréssel. Apró csókot nyomtam kulcscsontjára, majd megadva magam a gravitációnak a fejem a párnára hullott, nyirkos hajamba túrtam és mély lélegzetet vettem, hogy kissé kevésbé pihegve fordítsam oldalra a fejem és elmosolyodva kereshessem meg Bryan tekintetét. - Ez… - Hirtelen kacaj tört fel belőlem, míg kezeimmel végigsimítottam saját arcomon, hogy elseperjem onnan a zavaró hajszálaimat. – El sem hiszem. – Nyögtem ki a plafon felé fordulva. Azt hittem zavarban fogom érezni magam, hogy legszívesebben magamra kapkodnám a ruháimat és kiszaladnék, de nem így volt. Jelenleg naphosszat képes lettem volna csak itt feküdni, arra viszont kíváncsi voltam, vajon az ő fejében mi járhat. Mi lesz most, hogy megtettük ezt a lépést és átléptünk egy igen vastag vonalat?
Nem akartam lemondani semmiről. Magaménak akartam az összes sóhaját, pillantását, simogatását, csókját... még soha életemben nem voltam ennyire önző, és ezt most büszkén vállaltam. A birtoklási vágyam sosem teljesedett ki... vagy mondjuk úgy, az elmúld időszakban, mióta Ebony az életembe lépett, nem volt lehetőségem arra, hogy egésznek érezzem magam... egészen mostanáig. Bár ha ezt hangosan ki is mondanám, sokak számára az jönne le egyszerűen, hogy csak le akartam vele feküdni, és ezzel megoldódott a gondom. Hát... bár így lenne. Bár ennyi megszüntetné azt a görcsös ragaszkodást, amelyet iránta éreztem, s bárcsak ennyi képes lenne elérni, hogy soha többé ne érezzem égető szükségét annak, hogy tudjam, merre jár és kivel van. Az elmúlt egy évben rosszabb voltam egy hisztis, tizenöt éves kislánynál is. De a probléma abban gyökeredzett, hogy nem ennyi fűzött hozzá. Ennél sokkal több, valószínűleg olyan dolgok is, amikről ő nem is tud... ezek már csak énféle ostobaságok voltak, legrosszabb rémálmom látszott teljesülni... féltem, hogy túl ragaszkodóvá válok. És elüldözöm... talán korai ezen gondolkodni. Igen... de mégsem tudtam csak úgy elfeledkezni arról a tényről, hogy nem írhatom egyedül kettőnk jövőjét, nem mondhatom azt, hogy holnap is létezem-e még a számára... nem tudhatok én semmit. Csak azt, ami most van. Egy nyomatékosabb hang tört fel belőlem, mikor körmei a hátamba mélyedtek, és a fájdalom egyszerre volt szúró, közben izgató és tökéletesen passzolt ehhez a helyzethez. Magam sem tudtam, honnan szedtem elő magamból ezt az óriási önkontrolt, hiszen egészen idáig nem nem mindig volt rá példa, hogy képes voltam megemberelni magam... olyan volt, mintha egy törékeny, értékes vázát kellett volna megóvnom valamitől... ebben a helyzetben pont magamtól. De tudtam, hogy ez már szinte túlzás... igen, határozottan az! Pontosan ez a gondolat tett bátorrá, és kezdtem el fokozni azt a bizonyos tempót... újra megkerestem ajkait, tenyerem combjára simult, és lehunyt szemekkel is láttam magam előtt arca minden rezdülését. Magamban éreztem, az ösztönök súgták a fülembe, hogy a régóta bennem rejlő vágy gondoskodni fog arról, hogy ne bírjam sokáig teste forróságát... de ha valamit megtanultam a negyedik X-en túl, hát az az volt, amire a nálam jóval fiatalabbak nem képesek... uralkodni magamon, és nem csupán magamra gondolni... talán mégsem vagyok annyira önző, mint gondoltam. Minden jót, amit akarok, vele együtt akarom megélni, megosztani mintha ez valami elsöprő állomása lenne kettőnk életének... de ha úgy nézzük, az is. Az időérzékem teljesen eltompult... nem tudtam, másodpercek vagy percek múlnak el a fejünk felett, a gerincemen végigvonuló érzésből következtettem azt, hogy valószínűleg az utóbbiról van szó. Teljesen belefeledkeztem, minden elképzelést felülmúlt az, amit egyetlen érintésével adni tudott... és most nem is akartam semmi mást, csak ezt az örökkévalóságnak tűnő beteljesülést, minden cécó nélkül... és pontosan ezt támasztotta alá, mikor teste szorítását érezvén én magam sem fékeztem tovább; megadtam magam az engem kergető kéjnek, hangosabb, mormoló nyögés kíséretében, gyengéden markolva bele a combjába ismét.
Azt hiszem, a maradék józan eszemet is elvesztettem, hála neki. Mondhatni én voltam a ludas abban, hogy idáig jutottunk, de ahogy az öregek és azok, akik túl okosnak szerettek volna tűnni mondták: mindig kettőn állt a vásár. Olyannyira, hogy ilyenkor már nem is volt értelme azon gondolkozni, hogy egyáltalán melyik volt az a pillanat, amikor benne és bennem is elszakadt az a bizonyos cérna, amely a realitások talajához, a nem szabadok világához és a kifogásokhoz kötött minket, egyszerűen csak sodródtunk az árral és nem érdekelt, ha holnap reggel rossz lelkiismerettel térek majd magamhoz, jelenleg piszkodul élveztem a dolgot. Hatást gyakorolhattam arra a férfira, akire már régóta akartam, de nem volt hozzá elég merszem és szívem sem lett volna, hogy egyetlen lépést is tegyek felé. Az agyam mindig megálljt parancsolt, amikor kicsit közelebb kerülhettem volna hozzá és ennek örültem is, hiszen csak akkor kellett valótlan vádakkal szembenéznem, amikor a fogadott nővérem kreálta azokat. Ezekben a pillanatokban pedig éppen beteljesülni készültek a rágalmak, a gondolat hatására egyszerre szorult össze a mellkasom és húzódott mosolyra a szám. Kezeit éreztem a combomon, tudtam, hogy innen már nem volt visszatáncolás, nem is állt szándékomban ilyesmit tenni. Érintése hatására felforrósodott az egyébként is melegebb hőmérsékletű bőröm, ami normális esetben annyira hideg volt, mintha minden nap minimum három órát töltöttem volna el egy fagyasztóládában. Eddiginél mélyebb és hangosabb sóhaj hagyta el a számat érezvén, hogy megtette, amire kértem, hátrahajtva fejem haraptam az ajkaimba és hallottam, hogy az ő torkából is az enyémhez hasonló hangok törtek fel. Akaratlanul is csöppet erősebben mélyesztettem ujjaimat háta bőrébe, időközben tenyerem lapockájára csúszva próbálta közelebb vonni őt saját magamhoz. Óvatos volt, megmosolyogtatott, mennyire vigyázott rám. Régen voltam már ilyen helyzetben és nem is sejtettem, hogy a közeljövőben valaki ágyába kerülök, de örültem, hogy ő volt az, aki egyetlen nap alatt képes volt kirángatni, még ha csak kis időre is abból a világból, amelybe önkéntesen száműztem magam. Én is mozdítottam a csípőmön, de nem vettem át az irányító szerepét. Ha úgy tetszett, ki voltam szolgáltatva neki, nyakába hajolva pró csókokkal ajándékoztam meg őt, miközben légzésem fokozatosan vált egyre gyorsabbá és gyorsabbá.
Elmosolyodtam szavaira. Azon már próbáltam nem gondolkodni, vajon mit láttam az imént átsuhanni rajta, vagyis... látni nem láttam, mert akkor éppen fordított helyzetben feküdtünk, és nem láthattam az arcát. Sejtésem sincs, hogy mi volt, ami átsuhant rajta, de valószínűleg semmi komoly nem lehetett, ha még mindig itt vagyunk... nincs sok esélyem arra, hogy elfelejtsem ezt az éjszakát, akkor sem, ha ezt fogja követelni tőlem akár holnap, akár egy hét múlva, vagy akár húsz perc elteltével. Vannak olyan apróságok, amik egyszerűen csak átsuhannak az emberen, egyszerűen nincs akkora jelentőségük, nem érdekelnek, és... már nem is emlékszem rájuk. Pedig megannyi emléket kellene őriznem ennyi idősen, az én memóriám mégis teljes mértékben szelektív, és erre furcsa mód nem is kerestem bővebb magyarázatot annál, minthogy számtalan dolog nem érdekel, mégis megtörtént velem. Ezzel valsózínűleg sokan így vannak, nem vagyok egyedüli a dolgomban. És ettől még nem leszek sem rossz, sem röhejes, sem pofátlan. Bár talán ezt az egészet nem azzal kellett volna bebizonyítanom, hogy elfelejtettem Éloise születésnapját körülbelül hat évvel ezelőtt, majd azt követően a házassági évfordulót is. Az már eléggé nyomatékos bizonyíték volt... - Már mondták egy páran - suttogtam halkan. A jó ügyvéd... nos, mindig attól függ, hogy honnan nézzük. Lehetünk szakmailag sikeresek, míg minden más területen kudarcot vallunk. Tavaly, mikor elment... azt gondoltam, hogy vége mindennek, az egyetlen esély arra, hogy talán a diplomázása után magam mellé tudom venni mint társat, és talán egyszer napvilágot láthatnak a feldúlt, szenvedélyes érzéseim... vagy megannyi verziója futott át az agyamon... azt hittem, végleg vége. De mint kiderült, nem vagyok képes feladni azt, amit akarok. És próbáltam határt szabni ezeknek az érzéseknek... hogy ne lépjek át egy olyan vékony határt, amire még valószínűleg nem áll készen egyikünk sem. Azt már nem tudom, hogy sikerült-e. Nyilván sem az agyam, sem a szívem nem közli velem, mint valami GPS, hogy most állj meg, különben beleszeretsz. Ajkairól egy pillanatra a nyakához vándoroltam, közben érzékelve, hogy minden apró pihe felemelkedett a testén a libabőrnek köszönhetően. Tagadhattam volna, de pontosan ez volt a szándékom. A reakciói belőlem is olyasmit váltottak ki, amelyek létezéséről már egyszerűen csak... lemondtam. Vele együtt éreztem magam fiatalnak, vagy legalábbis végre nem az érdekelt, hogy az apja is lehetnék... na jó, abban az esetben igencsak fiatalos apuka lennék. De nem ez a lényeg. Gyengéd kezei, melyek szintúgy már lényegében égettek, akárcsak a teste más porcikái, a csípőmre siklottak. Nem kerülte el a figyelmemet az, ahogyan az ő arcán is pár verejtékcsepp jelent meg, hiszen a saját homlokomon is hasonlót véltem felfedezni. Kinn zivatar dúl, és mielőtt megérkezett, egy hideg, fagyos éjszakára számítottam, takarók alatt töltve, magányosan. Azonban mégis odáig jutottam, mintha most értem volna haza a trópusokról. A lélegzetem kissé elfúlt, ahogy meghallottam kérését apró csókja közben. Minden egy másodperc alatt történt, olyan furcsa kavargás volt a gyomromban, mint mikor a tárgyalóteremben ítéletet hirdetnek... ha ezt megteszem, nincs visszaút, egy életre megszabjuk, hogy miként is alakulhat mindez kettőnk között... legalábbiy nagyvonalakban. Kezeim gyengéden a combjaira siklottak tovább, majd kicsit emelve rajtuk, már körbefonták a csípőmet. Lassan és óvatosan mozdultam, átlépve azt a bizonyos határt mind lelkileg mind pedig fizikailag, testem eggyé vált az övével, majd elfojtott nyögés végett kellett elszakadnom a szájától. Egyszerre volt bennem a vágy, hogy önmagam legyek, hisz valószínűleg olyan trükkök is vannak a tarsolyomban, amit ő nem is tudna elképzelni Mr. Fostertől, mégis, közben annyira vigyázni akartam rá, mintha el tudnám törni egy hevesebb mozdulattal. Számomra ő egy apró kis porcelánbaba volt. Leginkább az utóbbi végett, pár másodperc elteltével lassú ritmust választva mozdítottam a csípőmön.
Széles mosoly húzódott a számra szavai hallatán. Úgy éreztem, hogy hozzám képest igenis nyugodt volt, a bennem lejátszódó folyamatokat leginkább a kint tomboló és egyre erősebbé váló viharhoz tudtam volna hasonlítani. Olyan voltam, mint az eső, ami verdeste a ház tetejét: kapkodtam, hirtelen akartam magaménak mindent, amit csak képes voltam megszerezni ezekben a pillanatokban és feltett szándékom volt, hogy addig működjek, míg az utolsó ember is felfigyel rám. Ebben az esetben ez a valaki Bryan volt, szerettem volna, ha tekintete, gondolatai, az összes idegsejtje csak és kizárólag velem foglalkozott volna. Önző voltam, felettébb önző, meggondolatlan, de végre nem tehetetlen és bemertem vallani magamnak, hogy túlságosan vonzott ez a férfi ahhoz, hogy elsétáljak emellett a tény mellett. Kétségek hadának kellett volna felsorakoznia bennem, ám túlságosan lekötött az érintése, a csókja ahhoz, hogy arra gondoljak, vajon a feleségével is így bánt, amikor még szerelmes volt belé? Egyáltalán mi vezetett ahhoz, hogy kialudjon a tűz a házasságukból? Tényleg én is közrejátszottam az egészben, csak annyira nem akartam észrevenni, hogy az iránta megfogalmazódott, nem teljesen tisztának számító érzéseimet ő is viszonozta volna? Inkább elmerültem a csókjában, hagytam, hogy a hátamra fektessen és egy pillanatra engedtem, hogy a kint zajló időjárási anomália beférkőzzön a hallójáratomba és kisöpörje a zavaró tényezőket a fejemből. - Mondták már, hogy pokoli jó ügyvéd lenne belőled? – Kérdeztem sutyorogva. Kevés hozzá hasonló embert ismertem, olyanokat, akik mindig tudták mit kell mondani, nem volt alkalom, ami beléjük fojthatta volna a szót és csakis azok a szavak hagyták el a szájukat, amelyek a helyzetüket feljebb tornázták. Szívesen mondtam volna olyan szép szavakat, mint amiket ő mondott nekem… mégsem tudtam. Ahhoz nem voltam elég összeszedett és ha kést szorítottak volna a torkomhoz sem lett volna képes pontosan megfogalmazni, mi játszódott le bennem, amikor rá néztem. Annyira összetett, kaotikus, pontatlan voltam ezen a téren, hogy rájöttem, ezzel sem most lenne szabad foglalkoznom. Véget nem érő élvezettel faltam az ajkait, az sem izgatott volna, ha megfulladok ebben az édes harcban. Enyhe libabőr ütközött ki rajtam attól, hogy végigsimított a testem szinte összes porcikáján, szívem zakatolt, ujjaim kissé erősebben túrtak a hajába, amikor a legérzékenyebb pontomhoz ért, egy mélyebb levegővétel érdekében váltam el tőle. - Kérlek… - Suttogtam halkan a szájára. – Ne kínozz. – Kezeim a csípőjére siklottak ezzel is fohászkodva azért, hogy tegye meg, amiért egyáltalán ide jutottunk és ami miatt nagy kavarodások jöhetnek létre mindkettőnk életében attól függetlenül, hogy senkinek sem tartoztunk már elszámolással, mégsem érdekelt egyikünket sem. Legalábbis így vettem észre.
Elmosolyodtam szavaira. Sosem akartam bevallani neki, hogy egy puszta pillantással képes volt bennem fellobbantani valamit már annak idején is... egy hozzám hasonló férfi az iylesmiről nem beszél, főleg ha felesége és gyerekei is vannak ráadásképpen. És mellegles, kivel beszéltem volna meg, a feleségemmel? Éreztük enélkül is, hogy baj van... a részletekben rejtőzik az ok, de a végén már túl nyilvánvaló volt. A bűnlajstroma mindkettőnknek végtelenbe nyúlik, és mindketten értettünk ahhoz, hogy csupán a másik felet támadjuk be múltbéli hibáiért. A mai napig nem tudom, vajon azzal az egy férfival folytatott-e viszonyt, vagy valaki mással is? Már azon sem lepődnék meg, tekintve, hogy mint nőre, már nem tudtam jó ideje ránézni. Traktálhatnak az efféle hülyeségekkel, hogy a férfiaknak vannak igényeik és elvárásaik... ez a mi helyzetünkben már nem volt túl lényeges. És a válás sokat segített a helyzeten. Rengeteg dolgot tudnék mesélni Ebonynak is... ahogyan azt hajtogatja, hogy ő már nem ugyanaz a lány... mindketten megváltoztunk, s valószínűleg vannak olyan dolgok, amiket nem fogunk kiemelni egymás számára, ha beszélgetésre kerül sor. Kezei, érzéki, finom ujjai úgy barangolták testem különböző zugait, mintha kényszerítették volna rá, de a tekintetéből is kiderült, erről szó sincs. Ami itt történik, az... magától jött. Senki nem mondta, hogy ez a kötelessége, vagy... a kötelességünk. Megannyi lehetőséget akartam adni neki a döntésre... talán még most is képes lennék elfogadni, hogy leállít és elmegy. Talán... de van egy bizonyos határ. Amit ha átlépünk, valószínűleg nem leszek képes megállni. - Egyáltalán nem vagyok nyugodt - mosolyodtam el ismét, a szavaim eléggé halkan csengtek, de hallhatóan, majd gyengéden végigsimítottam arcán. Érezhette a mellkasomon szívem heves dübörgését, a vérnyomásom valószínűleg kétszer annyi volt, mint a megszokott lenne, és mindaz, amit az arcmon látott, valószínűleg annak volt következménye, hogy... nem tudtam betelni vele. A csodálatos látvánnyal, a ténnyel, hogy itt van... a lényével, hogy mindez ebben a pillanatban csakis... az én kezeimre van bízva. Nem vagyok olyan, aki azért van egy nővel hogy birtokolja... de ez a helyzet automatikusan kicsalogatja a férfiból azt, hogy csakis magának akarja tudni... ahogyan én is őt. - Annyira, de... annyira fontos vagy számomra - suttogtam rekedten, miközben tartva őt, de megfordultam és ismét ő került a hátára. Én még ülve maradtam, egészen addig, míg alsóneműjétől is megfosztottam, majd pedig fölé gördültem, és továbbra is tartottam a pillantását. - Most lett teljesen egész az életem - fűztem még hozzá, újabb csókkal megpecsételve. Ha tehetném, csak csókoltam volna, vagy ő engem... reggelig. Holnap estig. Az idők végezetéig. Maga az újdonság varázsa, ahogyan ajkai olyan puhák, egy-egy pillanatban mohók és szenvedélyesek... megfűszerezte az életemet, amely már kezdte elveszíteni a színét. Feltöltötte élénk árnyalatokkal. És már az sem foglalkoztatott, hogy talán holnaptól ismét megint minden fekete és fehér lesz. Ajkam el sem vált az övétől, így fedeztem fel fél kézzel, öt parányi ujjal teste minden eddig előlem elrejtett zugát. Az egész szituáció megrészegített, főleg mikor teste legféltetebb, legérzékenyebb pontjához érkeztem. Talán ebben a pillanatban szakadt el minden létező cérna, már semmi nem kötött ehhez a realista világhoz... csak ő volt kapaszkodó.
Elmosolyodtam látva és érezve, hogy viselkedésemmel, mozdulataimmal, simogatásaimmal elértem a kívánt hatást. Nem voltam a magabiztosság mintaképe ezen a téren és hirtelen nem is akartam visszagondolni arra, mi vezényelt rá, hogy itt legyek és ide kerüljek vele. Egyetlen tényező volt biztos, a megmagyarázhatatlan és túlságosan erős kötelék, amely hozzá kötött és ezekben a pillanatokban olyan vággyal keveredett, amelyet még nem volt szerencsém átélni. Annak realizálása, hogy már nem úgy tekint rám, mint egy diákjára, egy egyszerű lányra, aki alig tud valami az életről, hiszen a maga huszonhárom évével nem túl sok tapasztalatot szerezhetett, szüntelenül nehéz volt. Ám segített az, hogy a délutánok, amiket Brüsszelben töltöttünk együtt, az előadások közbeni apró mosolyok, a szüntelen biztatása, miszerint sok mindenre képes lehetek, ha akarok, az órák utáni beszélgetések sokkal nagyobb fényben tündököltek már ami az értelmet nyerésüket illette, mint eddig. Régebben csak összezavart ha arra gondoltam, talán őbenne is elindult valami ezek folyamán, nem csupán én változtam a tipikus fiatallá, aki megszédített a tanára és nem tud szabadulni ebből a fogságból. Majdnem sikerült. Azt hittem több ezer kilométer elég lesz, de úgy tűnik, hogy csupán tovább fokozta a bennem lappangó érzéseket. - El sem hiszem, hogy itt vagyunk. – Suttogtam a fülébe, miután csókot adott a számra és lágyan átöletem a nyakát a karjaimmal, hogy ujjaim kicsivel később a tarkóját cirógassák. Felrémlett előttem, amikor a perem lefolyásával párhuzamosan kezdte el erősíteni magát a pletyka, miszerint sokkal több van köztünk, mint az megengedett lenne. Én egy közszemlére bocsájtott bűnözőjelölt voltam, ő egy elismert szakember, akit ha kilépett a tárgyalóteremből otthon vár a családja, mégis az első dolga volt, hogy jelentkezett a védelmemre. A lány, akit a legjobb barátnőmnek hittem, a testvéremnek tekintettem csúnya sebet ejtett rajtam ennek a hírnek a szárnyra kapatásával, hiszen akkoriban ugyan sok gondolat kötötte le az elmémet, de az, hogy viszonyt kezdjek azzal, aki garantálhatja a szabadságomat, nem volt köztük. Az volt az időszak, amikor még csak véletlenül sem tudott megfordulni a fejemben, mennyire csodálom ezt az embert. Arra vártam, hogy legyen vége az egésznek és eltűnhessek, nem érdekelt semmi más. És ő ekkor is arra volt kíváncsi, hogyan érzem magam… borzasztóan voltam. Szinte az ölében ülve tapasztalhattam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek felforrósodott vére égeti az ereit és a bőre is lángol, lágyan végigsimítva az arcán, alsó ajkamba harapva mosolyodtam el ismét, halványan. - Mindig… - Mély levegőt vettem, hogy egyáltalán be tudjam fejezni az elkezdett mondatomat és megnedvesítettem a számat, hogy képes legyek kinyitni. – Elképzelésem sincs, hogy lehetsz mindig ennyire nyugodt. – Megcsóváltam a fejemet, kezeim lapockáira és hátára csúsztak, ott járkáltak fel-alá, miközben most én voltam az, aki csókot adott neki, de a szenvedélyesebb fajtából.
Próbáltam megmaradni egy bizonyos talajon... a realitás stabil földezetén. Mindig is ez volt az egyik legnagyobb pozitív tulajdonságom, sosem estem túlzásokba, mindig elismertem a hibáimat, s engem nem lehetett sem egy jó, sem egy rossz embernek nevezni. Én ott voltam középen, valahol félúton... sokaknak okoztam már fájdalmat, míg másoknak megváltást adtam. De a saját magam gondját sosem tudtam megoldani. Talán pontosan azért, mert nem volt a kezemben kulcs hozzá. Egészen idáig. A gyerekeimet abban a szellemben neveltem, hogy ne igyanak és drogozzanak... miközben én szenvedélybeteggé váltam. Csak míg másoknak az alkohol és a narkotikum okoz bódultságot, megváltást... addig az én sajátos drogom maga Ebony volt. Minél inkább próbáltam elnyomni, annál jobban éreztem a hatását. Ösztönző volt a számomra, megannyiszor tudtam, hogy ő nem fogja véka alá rejteni a véleményét... és most, ebben a pillanatban már nagyjából semmi nem választ el attól, hogy a halálomat okozó dózissal kapjak belőle. Teljes odafigyeléssel kényeztettem domborulatait, teste melegét pedig már így is éreztem. Olyan hatást gyakorolt rám már ennyivel is, amelyről nem tudtam, hogy ott lakozik bennem. Talán a furcsa izgatottság, mintha még én magam is egy vele egykorú fiatal felnőtt lennék, akinek nem volt még része ilyesmiben. Nem is az számított, hogy mindezt miért is érzem, hiszen a válasz itt fekszik alattam. Még sosem láttam benne egyszerre ennyi tüzet, ennyi szikrázó parazsat, vágyat, szenvedélyt... mindeddig én magam is csakis szavakkal voltam hajlandó ilyen intenzív érzéseket küldeni felé, azt is nagyon diszkrét körülmények között... néha még magam sem vettem észre. Én papoltam bátorságról, elszántságról, de ott volt a tény, hogy a tanáraként nem közeledhettem felé. Férjként és apaként pedig pláne nem léphettem át egy bizonyos határt, még ha akkoriban már... tudtam, hogy kettőnk kapcsolatának a végkifejlete valamivel mindig is bonyolultabb lesz, mint pár mentori szónoklat. Végigsimítottam csupasz lábán, mikor csípőm köré fonta, ám nem adott sok időt az előnyös helyzetben. Fölém kerekedett, ujjai elmélyülten cikáztak fel és le a mellkasomon. Sötét uralkodott a szobában, de még így is láttam szinte csillogó szemeit. Egyszerre tombolt bennem elszántság, és valami félelem is... mintha eme határ átléptével valamit örökre megváltoztatnék. Elveszítenék... nem tudom, holnap az életem része lesz-e még. Jelenteni fog-e többet mint egy mámoros éjszaka... bár nekem nyilvánvalóan. A kérdés itt mégis az volt, hogy ő mit fog érezni és gondolni. Elragadtattam magam, de a gondolatok ezúttal azt a célt szolgálták, hogy eltegyem őket holnapra. Leráztam őket, amint eszembe jutottak, mielőtt bármi kedvemet szegte volna. Haja már félig megszáradt a lakás okozta melegben, mindezt akkor éreztem, mikor fölém hajolva a nyakamat csókolta, így volt lehetőségem végigszántani fürge ujjaimmal az egész hátán, elmélyülve végén a hajtincsek között, míg ujjaink össze nem kulcsolódtak. Fülledté vált a levegő, a vihar egyre inkább tombolt odakinn, az eső verdeste az ablakot. Az ilyen alkalmakat találták ki a romantikus párocskáknak... összebújásra. Filmnézésre... de úgy tűnik, a lehetőségek itt nem értek véget. Teste megfeszült, de mire bármit is felfoghattam volna belőle, már nyoma sem volt semminek... talán csak képzelődtem, és egy mosollyal, apró szisszenéssel reagáltam le harapását, mely során a fogait vállamba eresztette. Kellemes, fokozó fájdalom volt, de fel sem foghattam igazán. Elengedtem a kezeit, a lélegzetem némileg elszorult, mikor ujjai a csípőm alá tévedtek, és az alsónadrágom szegélyébe ütközött. Talán nem ártana valami szívgyógyszert szednem, az efféle "stressz" ebben a korban már ártalmas a vérnyomásnak... nem volt elég a test látványa, szebb volt, mint aminek valaha is képzeltem, ami elég nagy szó. Minden vércsepp megmozdult ereimben, és tudtam, hogy belőlem bizonyára nem élne meg a gyógyszeripar, ha vágyfokozó szerekről beszélünk... már túl látványos volt a reakció, amit testemből váltott ki majdnem teljes meztelenségével. Nem bírtam tovább a feszítő érzést, némileg megemelkedve toltam le az utolsó ruhadarabot magamról, majd felültem, és ajkait megkeresve szelít csókot leheltem rájuk. Nem állt szándékomban sietni sehová... még annyira korán van...
Mosolyomat akkor sem lehetett volna lekaparni az arcomról, ha megengedtem volna, hogy ez történjen. Beleuntam abba, hogy a fejemet törjem, azon gondolkozzak, vajon milyen lesz a következő nap, mit fogok csinálni, hogyan érzem majd magam, ha kapok egy hírt vagy csak rápillantok valamire. Nem akartam hallani a fejemben a nénikém szavait, hogy idővel minden jobbra fordul. Mindig megígérte, mégsem így lett. Elültette bennem a reménykedés magvait, hogy aztán amikor kicsírázott valami letörje az apró hajtást, ami éppen olyan gyenge volt, mint én magam. Ezeknek a pillanatoknak a kivételével… hiszen elememben voltam, felpörögve, tomboló mellkassal, zakatoló szívvel készültem arra, amire már régóta vágytam, de tudtam, hogy a legostobább tett lenne az életemben. Talán most nem lesz az. Most értelmet nyerhetett az az érzés, aminek eddig nem lett volna szabad. Megtapasztalni, hogy bőre hasonló forróságú volt, mint az enyém felért egy páratlan élménnyel. Gyengéden simultam hozzá, amikor ujjai hátamra kúsztak, hogy megszabadítsanak a mellkasomat fedő egyetlen ruhadarabtól, de egyáltalán nem bántam, hogy a földre hullott a ruhadarab. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy az ágyra döntsön, lehunytam a szemeimet abban a másodpercben, ahogy ajkait a nyakamon éreztem, majd lejjebb vándoroltak. Légzésem felgyorsult és boldog voltam, amiért nem rossz értelemben történt ez… hosszú idő óta először nem a pánikrohamaim jeleként mutatkozott a nehézlégzés, hanem olyan dolog hatására, amit élveztem. Nem is lehettem volna nagyobb biztonságban, mint az ő karjai között, legalábbis senki sem tudott volna meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Sóhajt engedtem meg magamnak, végre nem azt kívántam, hogy legyen vége egy újabb napnak, hátha az elkövetkezendő jobb lesz… most akartam az örökkévalóságot a magaménak annak ellenére, hogy nem voltam képes az idő megállítására. Fel tudtam idézni, mikor voltam utoljára férfival, mikor voltam olyan helyzetben, hogy megvesztem valakiért, ám ez most más volt… régebbre nyúlt vissza, mint hittem volna. Hajába túrtam, végigsimítottam a tarkóján és próbáltam elhinni, hogy mindez megtörténik. Csókjai mindennél simogatóbbak voltak, a végtelenségig hagytam volna, hogy elhalmozzon velük, viszont egy részem önállósítva magát állára húzta a tenyeremet, felemelte a fejét és felhúzta a számhoz, hogy az eddiginél szenvedélyesebb csókot adjon neki. Átfontam rajta a lábaimat, fordítva a helyzetünkön a csípőjére ültem és lehajolva én voltam az, aki a nyakába csókolt, ujjaim mellkasán futkároztak fel és alá, mígnem olyan édes illatot nem éreztem, mint eddig soha. Rá kellett jönnöm, hogy az ütőerében keringő vér túlságosan könnyen elterelheti a figyelmemet, nagyot kellett nyelnem, hogy egyáltalán megpróbálkozhassak az oda nem figyeléssel. A vállába hajoltam, éreztem, ahogy az ínyem feszülni kezd, ujjaimat összefonva az övéivel akartam csillapítani a kellemetlen feszülést úgy, hogy ő ne vegye észre, mi zajlik bennem. Nem törhet utat bennem az a szörnyeteg, amelyet a leginkább szerettem volna elrejteni előle. A vámpírnak szunnyadnia kellene, nem élénken ficánkolnia. Apró, leginkább csókra emlékeztető harapással a vállába terveztem megakadályozni szemfogaim megnyúlását, egy másodperccel később fellélegezve nyugtáztam, hogy sikerült. Meglepően könnyen. Figyelmemet elterelve indítottam kezeimet útnak, egészen az alsónadrágjáig, odaérve ismételten a szemeibe pillantottam, elmosolyodva.
Nem kislány... ebben a helyzetben pontosan tudtam, hogy jelenleg minden szerepet betölthetne az életemben, de egy kislányét semmiképpen nem. Azt hittem, hogy készenállok elengedni azt a fiatal lányt, akit egykoron ismertem... akit annak idején megláttam az előadóban, és tudtam, előre tudtam, hogy különleges... akkor azt hittem, ez csak valami hatodik érzék. Egy képesség, amely megsúgja, hogy kire érdemes időt fordítani, s ki az, aki viszi majd valamire. Hogy mikor váltott át az egész szakmai érdeklődésből ebbe... ebbe a kegyetlenül szúró vonzalomba, nem tudtam volna kiemelni. Talán mikor őt tettem meg annak a bizonyos gyakornoknak, amelyre előtte más is esélyes volt... a döntés ott volt a kezemben, és tudtam, hogy muszáj vele több időt eltöltenem. Szükségem volt rá. Még most is van. És ezt talán nem lettem volna képes olyan egyszerűen bevallani, de valami elpattant a főiskolán. Valami, aminek már talán régen el kellett volna, s talán akkor el sem jutottunk volna idáig... lett volna egy döntés a kezében, egyedül az övében... s akkor talán megkímélhettem volna attól, hogy ebbe a helyzetbe kergessem. Az, amit láttam a szemében, többről árulkodott, mikor ajtót nyitottam... valami egészen más kapott helyet a tekintetében, valami, amitől még én is megijedtem volna, ha nem ismerném eléggé. Egy halk sóhaj hagyta el a számat, mikor ezúttal ajkai a nyakamat érintették. Tenyere még mindig selymes, simogató, pontosan olyan, mint amilyennek képzeltem őket... beteges, perverz bevallani, hogy egy férfi fantáziál arról a nőről, akihez őrjítő vonzalom fűzi? Ha igen, akkor egyszerre vagyok beteges és perverz. Talán az kivetnivalóbb lenne, hogy a feleségem helyére is őt kívántam, mikor még házasságban éltem. Ez már inkább elítélendőbb... - Önmagam... - Ma egyáltalán nincsenek saját gondolataim. Hol az egész mondatait, hol azoknak egy apró töredékét ismételgetem, de valószínűlerg azért, mert minden mondanivaló itt van bennük. Nem tudom, ki vagyok én valójában. Pár napja még csak egy magányos negyvenes voltam, aki csakis erre az érintésre vágyott, most pedig itt vagyok vele... és sosem éreztem ennyire elevennek magam. Mintha fiatalságán osztozott volna velem is, mintha újra huszonévessé változtam volna, annyi kivétellel, hogy jóval több tapasztalat állt mögöttem, mint amikor ténylegesen annyi voltam. Ismét csókkal pecsételte meg gyengéd követelését, nyilvánvalóvá tette, hogy mit is akar. Ma már sokadjára. Újra és újra tudatosult bennem, hogy már nem az a lány, akit egykoron megismertem; már én is láttam a változást, de azt hiszem, teljesen mindegy, mert mit sem változtak az érzéseim. Talán csak annyit, hogy most már szabadon felvállalhatom előtte. Annak idején ezt nem tehettem meg. Mellkasom szorosan az övéhez ért, éreztem domborulatait az enyémhez simulni. A szabad kezemmel a háta mögé nyúltam, lassú mozdulatokkal végigsiklottak ujjaim a hátán, míg el nem értem alsóneműjének kapcsát. Egy mozdulat volt, nem több, majd megfogva a pántokat, lehúztam róla a teljesen felesleges ruhadarabot, nem törődve vele tovébb. Mosoly rajzolódott ajkaimra, majd megdöntöttem őt. Háta alatt megsüllyedt a matrac, és akár az idők végezetéig elnézegettem volna majdnem csupasz testét a fehér lepedők és párnák halmaza között. Fölé hajoltam én is, térdeimmel támadva be a matracot. Megvolt a sajátos módszerem, habár kicsi hiányzott a nappaliban ahhoz, hogy egyáltalán eljussak vele a hálóig. Egyetlen gondolat segített. Ez legyen egész. Tökéletes. Az első. Talán az utolsó is? Egy apró csókot leheltem szájára, majd onnan siklottam le a nyakára. Ott is elidőztem pár másodperc erejéig, próbálva kiismerni testének minden zónáját, de ezúttal tovább vonultam a kényeztetésemmel. Teste egy eddig ismeretlen területe várt rám, s ezeket a domborulatokat először határozott ujjaimmal, majd ajkaimmal barangoltam be.
Semmi kétségem nem volt afelől, hogy jelen pillanatban itt volt a helyem. Hol máshol lehettem volna? A lehetőségek száma is korlátozott volt, választhattam a szobámban való üldögélés, amibe záros határidőn belül beleőrültem volna vagy a laborban való tevékenykedés között, amihez szintén semmi kedvem sem volt. Szinte az egész napomat ott töltöttem, kellett valami más. Kellett, hogy én is más legyek, mást csináljak, ne legyek egyedül, hanem végre megtehessem, amire már régóta vártam és azzal, akivel akartam. Eredeti formámban nem számítottam ösztönlénynek, mindent, ami nem tudatos gondolkodás eredménye volt igyekeztem száműzni az életemből. Ez nem változott. Régebben próbáltam visszafogni a más éllel bíró mosolyomat, amikor Bryan-re néztem, nem akartam semmi olyat tenni, mondani, amellyel bajba sodorhattam volna őt vagy magamat, egyébként sem arról voltam híres, hogy behódoltam volna az ilyesmi szándékaimnak. Önmagammal sem akartam őszinte lenni, egyetlen egyszer sikerült, amikor jobban felöntöttem a garatra és az akkori legjobb barátnőmnek kikotyogtam, mennyire kedvelem a férfit, akit akkor még tanár úrnak olt muszáj szólítanom. Elvileg boldog voltam, mellettem volt egy srác, akit azt hittem szeretek, mégis mindig ott lebegett a fejem felett az a bűnös gondolat, ami Bryan-hez fűzött és amitől nem tudtam szabadulni. És amitől szenvedtem, de most beváltódott, ám szüntelen nehezemre esett elképzelni, hogy tényleg igazak voltak és felém irányultak. Csakhogy most nem akartam a kétségeimmel foglalkozni. Csak most nem. Elmosolyodtam, amikor a hideg fal az én hátamat érintette, de nem segített a lehűlésben. A nadrágom lekerült rólam, nem voltam rest kilépni belőle. Átkaroltam a nyakát, ahogy felkapott, apró kacaj tört fel belőlem, ám a fejemet nem voltam hajlandó elfordítani, az ő arcát fixíroztam. Egy ember nem is tölthetett volna be egy másikéban ennyi szerepet… vajon akkor is így pillantana rám, ha mindennel tisztában lenne? Nem szabad ezen gondolkoznom, a percet szerettem volna élvezni. Amint a talpam a talajt érintette tenyereim a mellkasára csúsztak és normális esetben biztosan elpirultam volna bókját hallva, de most nem éreztem, hogy pírba borult volna az arcom. Magabiztosabban álltam a lábaimon, tekintetem viszont valószínűleg elárulta, mennyire jólesett, amit mondott. - Nem vagyok már kislány. – Böktem ki egyik kezemet az arcára helyezve, majd nyakához hajoltam és egy csókot adtam a bőrére. – Most nem kell megvédened, udvariaskodnod… csak legyél önmagad. – Kerestem meg ismét a tekintetét. Huszonötödszörre tettem fel a józan eszem magának a kérdést, hogy mit művelek, milyen szavak csúsznak ki a számon, ám képletesen vállat vonva intéztem el ismét annyival, hogy nem ennek volt itt az ideje. Mindennél jobban szerettem volna vele lenni, az ajkaihoz hajolva adtam tudtára ezt a szándékomat.
Maga a szituáció nem volt új. De annak éreztem, pontosan azért, mert végre annak a társaságában teszem mindezt, akihez már minden gondolatom fűződött. Az elején teljesen ostobának éreztem magam, amiért egy fiatal lány után vágyódtam napról napra, tekintve, hogy jóval korosabb vagyok mint ő. Fel sem akartam ismerni ezeket az apró jeleket, azt, ahogyan fokozatosan jelentett többet... először csak gondolatokat, majd ezeket végül pillantások és tettek követtek. Egyet sem bántam meg, habár sokat marcangoltam magam mindezért, hiszen a lányom is lehetne. Kezdtem abban a helyzetben érezni magamat, amiért előtte elítéltem számtalan tanárt, buszvezetőt, apát, nagybácsit... egészen addig, míg észre nem vettem, ez nem egyoldalú. Nem, nem volt az. És ennek itt a bizonyítéka... itt áll előttem. Még mindig hihetetlen. Ha nem érinteném a kezeimmel, tényleg nem hinném el, hogy itt áll előttem. Hogy a tegnapi után eljött. És a szavait is betudnám annak, hogy megártott a rendkívül tápláló vacsora mellé megivott kis alkohol, ami végett képzelődöm. De ez túl sok kifogás lenne. És miért beszélném le magam valamiről, amire amúgy már tényleg régóta vágyom? Hangja akkor csitult el, mikor kinn megdördült egy villám, és erre hozzá hasonlóan elmosolyodtam. Emlékeztem még arra, hogy a saját lányom mennyire fél a viharos időben, és az ilyen ítéletidőben senki nem akar egyedül lenni, főleg ha egy magányos nőről van szó. Legalábbis azt hiszem, hogy ő az... ezen a téren mindenképpen. - Nem jobban, mint én - feleltem alig hallhatóan, szinte el sem szakadva tőle. Próbáltam szétválasztani a vágyat, a szenvedélyt és a vehemenciát, amellyel szinte bármely pillanatban képes lettem volna széttépni őt. Ott volt bennem a késztetés, hogy megálljak, ha szükségeltetik, de úgy éreztem, erre nem lesz szükségem... sok kérdés kavarodott össze a fejemben. Számtalan módon fogalmazódtak meg, Ebony sosem mesélt múltbéli barátjáról, kalandjáról, és nem is úgy ismertem meg, mint aki bárokban ismerkedve kavarodik egyéjszakás kalandokba, ezzel szerezvén elég tapasztalatot. Ahogyan viszont itt állt, és lefejtette rólam a felsőmet, az ellenkezőjét éreztem. Akárhányszor felrémlett a gondolat bennem, mely szerint férfiak társaságát élvezi, el tudtam volna törni a ceruzát a kezemben. Akkor még nem is utalt semmi jel arra, hogy számomra is lehet esély... remény. Talán pontosan ezért irigy voltam mindenkire, aki érinthette őt. A tudatlanság szinte széthasította az amúgy jelenleg gyötrően égő idegeimet. Vigyázni akartam rá, a testére, a szívére pedig még annál is jobban. Csupasz hátam a falhoz ért, de ujjai nem álltak meg, megkeresték a következő állomást. Halk sóhaj szakadt ki belőlem, miközben mellkasomon keresztül eljutott a gombokig. A légzésem már most felgyorsult, talán azért, mert az én vérem is teljesen felforrt, szinte szétégetve az ereket. Minden felgyorsult, én mégis azért küzdöttem, hogy mindez ne egy elsietett semmiség legyen. Ennél sokkalta többet jelent, és ha holnap azt mondja, többé nem akar látni sem, hát... miközben a szívemet kitépi, legalább lesz egy igazán szép közös emlékünk minderről. Már nem bíztam a véletlenben, abban, hogy mindig nekem lesz igazam. Ő a legnagyobb vitapartnerem, ő az, aki szembemer szállni velem úgy igazán, pontosan ezért volt számomra kiismerhetetlen. És ezért figyeltem fel rá, kezdtem el vonzódni hozzá. Azt hiszem, ezért... szeretem. Ahogy a gomb kibújt a helyéről, nem szakadtam el ajkaitól, így, összetapadva változtattam a pozíción, immáron az ő hátát érintette a fal. Elkapva kezeit, mindkettőt a feje fölé emeltem, gyengéden láncolva le csuklóit. Még mindig nem szerepelt terveim között, hogy fájdalmat okozom neki, majd továbbra is ajkaihoz láncolva magam, egyik kezemet szabaddá tettem, ezzel egyenlővé téve az arányokat, kigombolva nadrágját. Nehezen engedtem ki a gyeplőt a kezeim közül, talán túlzottan is, főleg mikor a nadrágja szétpattant, és némileg lentebb csúszott. Oda sem néztem, nem is gondoltam arra, mekkora kupit hagytam a hálószobában, úgy kaptam fel, mintha csak egy tollpihe lenne; meg sem álltam a lépcső tetejéig, a hálószoba ajtajáig, időközben teljesen lelassulva. Észre sem vettem, hogy vigyorgok, mint valami balfék, aki végre nyert a lottón, és a franciaágy széléhez érve tettem le ismét, hogy talpa a talajt érintse, ujjaim pedig börtönbe fogták arcát. - Még sosem láttalak ilyen gyönyörűnek. - Nem akartam rávetni magam, mint valami kiéhezett fenevad. A kezébe akartam adni egy döntést... hogy most még visszakozhat.
Megtanít élni? Elmosolyodtam. A tanítás a vérében volt, de ahhoz, amit én akartam nem kellet egyetemi diploma, semmilyen magasabb végzettség, csupán az engedély, hogy magamat adhassam, szabadon tehessem, amit szeretnék és ne legyen muszáj azon aggodalmaskodnom, hogy mit gondol rólam. Senki sem adhatta meg nekem ezt a csodát, az életemnek mindig lesz egy része, amit titokban fogok tartani. Bryan-nek nem mondhattam el, mi vagyok, hogyha úgy támad kedvem megnyúlnak a szemfogaim vagy éppen tüzet tudok gyújtani egyetlen gyufa nélkül, azt pedig semmiképp sem köthettem az orrára, hogy én voltam a szüleim gyilkosa, egy természetfeletti világot megváltoztató szérumon dolgoztam, sőt azt sem, hogy diliházban kezeltek. Megannyi bűn száradt a lelkemen, lehetetlennek tűnő vállalkozásokba keveredtem bele és közel sem voltam az a lány, aki régen és ebben a pillanatban voltam. Aggályok cikáztak a fejemben, ám a gondolataimat képtelenek voltak megragadni, mintha kicsúsztak volna a racionalitás talajára való visszarángatás mellett álló kezeik közül. Egyetlen dologra volt energiám és nem is sajnáltam rá: hogy Bryan-re figyeljek. Ha csak egyetlen éjszakára, pár óra erejéig is, mert lehet, hogy később nem fogok egyetérteni mostani cselekedeteimmel, de már megérte. Semmi pénzért nem vontam volna vissza azt, amit mondtam és tettem. A hajamba túrt, nekem ennyi tökéletesen elég volt ahhoz, hogy a szívverésem gyorsabbá váljon, lélegzetvételeim megszaporodjanak, ám így sem akaródzott elszakadnom tőle. Egészen addig két kezem közé fogva az arcát szorítottam magamhoz, míg meg nem mozdult és ajkai nyakamra nem csúsztak, amivel jóleső sóhajt csikart ki belőlem. Mintha az összes bennem feszülő problémát leheltem volna ki magamból, hajába túrtam és készségesen felemeltem a karjaimat, amikor a felsőm alá kalandozott és lefejtette rólam. - Elmondani sem tudom, mióta vágytam erre. – Nyögtem halkan, éppen egy kintről beszűrődő villámcsapás hangja előtt, aminek hatására szélesebb mosolyra húztam a számat. Mindig is rühelltem a viharokat, de most felettébb jól jött, hogy menekülnöm kellett egy elől. Lehunyt szemekkel élveztem, ahogy csókjai elborítják nyakamat, csípőjéhez, pólója aljához nyúltam és elkezdtem egyre feljebb tűrni a felettébb feleslegesnek tűnő ruhadarabot. mint magszabadítottam tőle realizálódott bennem, hogy semmi más nem tenne elégedettebbé és boldogabbá, minthogy itt legyek vele. Önző voltam, magamnak szerettem volna őt, nem törődtem mással, mint a saját magam késztetésével miszerint ide jöjjek. De szerencsémre nem bánta. Ujjaim ráérős tempóban simítottak végig mellkasán és időt nem spórolva kúsztak le nadrágja gombjához. Nem ismertem a lakást, lépteim akadályozottak voltak a hálószobája megkeresésében, ám a pár centire lévő falnak nyomva hátát rögtön jobban éreztem magam. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, nem voltam kezdeményező típus, rámenős szintén nem, de minden mozdulatom mintha ösztönös lett volna. Nyirkos bőröm forrósodni kezdett, ismét hozzáértem, hogy érezzem, igazi, ahogy újabb csókom is ezt az álmomat kívánta igazolni.
Képtelen volt tovább magában tartani... talán szebb lenne az összkép, ha én sem a legutóbbi találkozásunk során zúdítom rá az érzéseim kavalkádját, hanem megvárom, míg ő is készen áll erre az egészre. Valahol mindent el lehet baltázni, és nekem sikerült a legjobb helyet és időt kiválasztani ehhez. Pedig nagy általánosságban türelmes vagyok, ezt meg is követelik tőlem... talán túl sokat vártam már, azért nem bírtam tovább. Azért éreztem úgy, hogy ki kell mondanom mindent... hogy ő jelentett egy kis fénycsóvát az alagút végén, mikor már minden reményem elveszett az életemmel kapcsolatban. Ott volt a sikeres karrier, de kezdtem kiürülni... ő pedig az egyéniségével tett róla, hogy újult erővel keljek fel nap mint nap. Ugyan ez elindított egy újabb lavinát... egy egész lejtőt, ami az Éloise-szal kapcsolatos ügyeimet illette, de végül kiszabadultam valamiből, amiben nélküle örökké megragadtam volna. A boldogtalan életben... nem mintha boldogabb lettem volna akkor, mikor elment, elsétált az életemből. Azok után, ami történt, talán én is így tettem volna. Próbáltam egy új kiutat keresni, ami újabb fényt jelenthet, de tudtam, hogy azt csak akkor találhatom meg, ha ismét visszakapom őt az életembe. A gyomrom cigánykerekezni kezdett, ahogy egyre közelebb éreztem őt magamhoz, bár ezt már nem is fizikálisan értettem... mintha a szívemet érintette volna meg, ehhez foghatót sem éreztem már régóta. És azt sem gondotlam volna, hogy ő fogja ezt megadni számomra. Már annyit jelentett nekem, mint másnak a kenyér, a víz, az oxigén... egyes egyedül rá volt szükségem ahhoz, hogy túléljem... anélkül hogy megfojtanám őt. Régóta nem volt olyan kapcsolat az életemben, amely miatt aggódnom kellett volna... a lazaság, a kötetlenség jellemezte azokat a viszonyokat, amiket folytattam az Éloise-szal lezajlott válás után, és egyáltalán nem voltam rájuk büszke, de nem is vetettem meg a bohém életet. Az elmúlt másfél év alatt közel húsz évet kellett bepótolnom, bár nem az volt a cél, hogy mindent beiktassak az életembe, amit előtte elhalasztottam vagy kihagytam... csak tudni akartam, milyen a valódi élet, amiben nincs feleség, nincs család. És meglepő, hány magányos nő üldögél esténként bárokban, várva, hogy egyetlen éjszakára valaki megfossza őt az egyedülléttől... Ki akartam mondani, hogy ha mellettem akar megtanulni élni, még most menjen el. Én nem vagyok olyan, aki mellett élni tud, aki megtanítja arra, hogyan kell ismét érezni, hogyan kell átadni magunkat minden lehetőségnek, amely megadatik... mert én is elfelejtettem. Ahogy belenéztem azokba a mély zöld szemekbe, elvesztem bennük. Ujjai az arcomról a vállamra siklottak, és egy halk, alig érzékelhető sóhaj hagyta el a számat. Ami meglepett, mert előtte szinte lélegzetvisszafojtva hallgattam, rágtam át minden szavának jelentését... minden létező módon, ahogyan csak lehetőségem volt rá, annak érdekében, hogy elkerüljek minden félreértést. Az aggályok még erősebben markolászták a mellkasomat... nem tudtam mire vélni a kitörését, és attól tartottam, hogy ha végetér a pillanat varázsa, meggondolva magát távozik. Akkor már a szívemet is vinné magával... mindenestül. Egyszer már elrabolta, alig kaptam vissza... a félelem normális ilyen helyzetekben, nem? Amikor ezt a jelenetet elképzeltem, merészen álmodoztam róla, és sosem jelent meg félelem. Ebből is tudni lehet, hogy az álmodozás sosem felel meg a valóságnak. - Megtanítalak élni - motyogtam egészen halkan. A szám mintha nem lett volna összeköttetésben az agyammal, hiszen mégis hogyan taníthatnék én élni valakit, miközben én sem vagyok mindennek a mestere? Ezt egy egészen más hullámhossz diktálta... egy olyan láthatatlan kötelék, amelynek már semmi köze nem volt a gondolatokhoz, a tetteink irányításához. Ez egy ösztön volt, ami valószínűleg már azóta Ebonyhoz kötött, mióta belépett az előadóba az első közös óránkon... Nem törődtem tovább azokkal a maró érzésekkel, amelyek megpróbáltak lebeszélni erről az egészről. Meg akartam élni a pillanatot, és habár keményen küzdöttem az ellen, hogy foglyommá tegyem, tudtam jól, hogy a rabja vagyok... leszek örökké. Ez a gondolat emésztette az agyamat, amikor ő kezdeményezte a csókot; tekintete láztól égett, ennél vehemensebben már csak az ajka fejezhette ki, mennyire eluralkodott rajta a vágy... s a viszonzásban én sem voltam rest megmutatni, hogy hasonlóképpen érzek én is. Kezemet felemelve ujjaim elmerültek a kócos, nedves hajtincsekben, szabad karommal átöleltem derekát, és szorosabban húztam mellkasomhoz. Szívének dobogását úgy éreztem, mintha a saját szívem verne ilyen hevesen... szinte szabálytalanul, teljesen felgyorsulva. Ajkaimmal a nyakára vándoroltam, közben elengedve a haját, és vizes felsője aljához értem, hogy felhúzzam róla a ruhadarabot. Csak erre a két másodpercre szakadtam el tőle, míg a felső lehullott a földre, majd visszatértem nyakához, bízva abban, hogy mindez nem ér véget... hogy nem gondolja meg magát, nem akar itt hagyni egyedül... már túlontúl vágytam rá. Arra, hogy testével együtt őt magát is birtokoljam. Mert felesleges lett volna tagadni, s ezzel szemben talán sosem vallottam volna be, de ez az álmom... az, hogy mindenestül az enyém legyen, csak az enyém.
Hogy mi lett volna a helyes lépés? Ha valaminek, ennek a mechanizmusával teljesen tisztában voltam. Első lépésként még Brüsszelben megálljt kellett volna parancsolnom magamnak és nem a vele való munkába való belefolyást választani, nem lett volna kötelességem beszélgetni vele a tárgytól teljesen eltérő dolgokról. Nem volt muszáj megengednem, hogy ő legyen az ügyvédem és zöld utat adni az életem legmélyebb időszakának megismerésére, ezzel együtt láttatni egy lányt, aki azt sem tudta hirtelen, hogy mi folyt körülötte. Hosszú idővel később elsétálhattam volna mellette a másik földrészen elterülő főiskola udvarán, ide sem kellett volna jönnöm, nemhogy bekopognom, aztán olyan dolgokat mondanom, amelyeket a későbbiek során mélységesen megbánhatok. Nem láttam magam előtt a jövőt, nem tudtam, mitévő leszek, ha holnap reggel felkelek és eszembe jut milyen kétségbeesetten hangozhattak a felé intézett szavaim, miket mondtam és mennyire gondoltam komolyan. Olyan érzésem volt, mintha nem a józan eszem irányította volna a cselekedeteimet, hanem valami erősebb, kemény, határozott hatalom, ami nem engedte ki a kontrollt a kezei közül, nemhogy hanghoz segítette volna jutni az én kis aggályaimat. Nem azzal voltak problémáim, ahogyan éreztem, hanem azzal, hogy szabad lenne-e kimondanom és hogy milyen következményeket von maga után, ha egyszer végre azt teszem, amit igazán szeretnék. Az, ami irányítani szeretett volna és jelenleg nagyon úgy tűnt, sikerül is neki, nem törődött ilyesmivel. Ösztönlényként funkcionált, kereste a lehetetlent, a kihívást, a lehetőségeket, hogyan teljesítse a kívánságaimat. Azóta éreztem ezt, mióta vadásztam, megöltem azt a fiút és ma este a lányt… mintha a vérükkel életerőt szívtam volna magamba, megváltoztatott volna az éltető nedű és segített volna abban, hogy más legyek. - Nem érdekel. – Böktem ki kellő hangsúllyal ahhoz, hogy hitelessé váljak. – Semmi közöm a volt feleségedhez, a gyerekeidhez vagy a karrieredhez. Azért vagyok itt, mert képtelen voltam tovább magamban tartani azt, ami tegnap még sikerül és bár irtózatos ostobaság, amit nem tudom, hogy miért csinálok, mégis itt vagyok. – Apró mosoly húzódott az ajkaimra, mintha bármi mulatságos lett volna abban, amit mondtam, pedig közel sem volt így. A szavai komolyak voltak, ahogy az aggályai is, én viszont nem voltam készen arra, hogy reagáljak rájuk úgy, ahogy azt a helyzet megkívánta. Ahhoz túlságosan lekötött az itt és most. - Én csak… szeretném megélni a pillanatot. – Vallotta be enyhe, halk sóhajt megengedve magamnak. – Régen nem tettem már ezt meg és ez megrémített… huszonhárom éves vagyok és hónapok óta nem azt csinálom, amit igazán szeretnék. Nem élek. – Jelentettem ki összevont szemöldökökkel, miközben kezeim elindultak Bryan arcáról és a válla felé vették az irányt. – Nem érzek. – Folytattam, tekintetemmel az ujjaim útját figyeltem, végül visszanéztem Bryan szemeibe, hogy úgy tűnjön, csak magamnak beszélek. Bár igenis magamat szerettem volna meggyőzni arról, hogy megérdemlem, amit csinálok. Szerencsére újult erőre kapott énem nem nagyon fárasztotta magát a kifogások keresésével és önmaga visszafogásával. - Valami újat akarok… reméltem, hogy segítesz ebben. – Néztem rá úgy, hogy szinte még én magam is éreztem, ahogy elönti a tekintetemet a vágy, nem haboztam, én voltam az, aki mohón megcsókolta őt nem engedve a közelségéből. Minden, ami bennem lappangott és felé irányult kitörni készült és nem terveztem visszafogni magam, imádkoztam azért, hogy ő se tegye. Epekedtem, hogy megismerhessem őt egy új oldaláról is.
Mindez többet mondott még ezer szónál is. Remek emberismerő vagyok, nem szükséges beszélni ahhoz, hogy tudjam, kinek mi jár a fejében, főleg ha cselekszik... és ő ezt tette. Viszonozta a csókot, amely voltaképpen tekinthető a tegnapi folytatásának is. Akkor talán elkapkodtam ezt a lépést, sőt. Nem is talán, teljesen biztos. Ha nem úgy teszek, az egész máshogyan is alakulhatott volna, és most nem itt lennénk, hanem valahol máshol. Nyilván nem ilyen körülmények között, elvégre... az a csók valamit elindított, el akartam küldeni, végül mégsem tettem, helyette úgy csókoltam, mintha az életem múlna az egészen... és tényleg úgy volt. Ez a mostani viszont már ennyiben más... már elmondta, mit érez, mit akar, és nem csak egyszerűen kisétált a teremből, a lakásból, hanem elmondta az érzéseit. Mikor legutóbb az érzéseiről kellett beszélnie, egészen más terepet barangoltunk be, bár azt is együtt csináltuk végig. Már megkockáztattam, hogy jobban ismertem a per végére, mint Éloise-t majdnem húsz év után. Habár minden nőnek van valami kis titka, amelyet mindenki elől rejteget, de ez már megbocsájtható. Hacsak nem embert ölt. Ismét beszélni kezdett, így végre volt időm nekem is némi levegőt magamba szippantani. Nem éreztem a késztetését annak, hogy beszéljek, és valami csodának kellett történnie ahhoz, hogy felfogjam, ő mit is beszél, mik a szavak jelentései, annyira az iménti kis jelenet hatása alá kerültem... az egész egy furcsa álomnak tűnik. Lehet, hogy elaludtam a tanulmány olvasása közben, és még mindig ott fekszem az ágyban kiterülve? Lehetséges, hogy ez az egész csak egy álom, amelyre annyira vágyom? Az apró kérdés, miszerint csípjen meg, mielőtt kiderülne, hogy álom az egész, végül nem bukott ki belőlem. - Úgy tűnik, mégis megtaláltad a legjobb megoldást - mosolyodtam el végül, miután tenyere az arcomat érintette. Pár pillanat erejéig eszembe jutott, hogy valószínűleg a tegnapi borostám méginkább érzékelhetővé vált, de valamiért nem nyomasztott annyira, mint ahogy az amúgy történni szokott. Sosem léptem ki a lakásból ápolatlanul, otthon azonban bármikor eleresztettem magam... ráadásul nem készültem fel semmilyen látogatóra. A francokat is, egyáltalán nem érdekel. Egy apró sóhaj szaladt ki a számon. Két lehetséges opciót vázolt fel... én döntöm el, hogy menjen-e vagy maradjon. A cívódás megindult az agyamban, hiszen értelemszerűen az következett volna, hogy maradjon. De most, itt egyenesen a cél előtt akkora bizonytalanság költözött a fejembe. Itt van ez a gyönyörű, fiatal lány, és itt vagyok én, egy elvált, negyvenen túli ügyvéd. Mégis, ebben mi az, ami megfogta őt? Vagy inkább... bennem. Elvégre megannyian jelentkeznének erre a "szerepre", olyanok, akik fiatalabbak, mégis, megannyi tulajdonságommal rendelkeznek. Azt mondják, ezek az érzések kortalanok... el is hittem, amíg nem estem bele ebbe a körbe. Ismét felemeltem a kezem, hogy tenyerembe fogjam lágy és selymes arcát, miközben elgondolkodva dőlt oldalra a saját fejem, és ismét sóhajtottam. - Már sosem leszek fiatalabb. Sosem leszek korban jobban hozzád illő. Mindig lesz egy volt feleségem, két gyerekem, egy hullámzó karrierem... mindenem, ami arra emlékeztet majd téged és engem is, hogy mekkora távolság van közöttünk, én mennyit elértem már, míg te csak most kóstolsz bele az életbe úgy... úgy igazán - esett le a pillantásom inkább a padlóra, elkerülve így a tekintetét. Elküldeni nem fogom, erre sosem lennék képes. Inkább csak... kihangsúlyozom, hogy itt nem nekem kell döntenem, hanem neki, hogy mindezek ellenére képes lenne-e belekezdeni valamibe... velem közösen. - Nem akarom, hogy elmenj - kerestem meg ismét a pillantását. - Már régóta te vagy az egyetlen színfolt az életemben... az emléked adott egy kis életerőt nap mint nap, miután elmentél a pered után. És tudtam, hogy ha egyszer ismét találkozunk, nem leszek képes többé elengedni. - Homlokomat a homlokának döntöttem, majd lehunytam a szemeimet. Férfi révén kissé furcsán jött ki ez a vallomás. Ritkán beszélek a saját érzéseimről, tekintve, hogy megtanultam nélkülük is élni, ha a saját életemről van szó.
Vártam a reakcióját, de talán az sem hatott volna meg, ha szótlanul tűri az én számat elhagyó szavakat, mert túlságosan örültem annak, hogy valamit végre valahára ki tudtam mondani nyöszörgés, megszakítás nélkül, magabiztosan, az előttem álló szemébe nézve. A helyzet nem volt mindennapi, elázva, nyúzottan, terhekkel megrakodott vállakkal pislogtam régi tanárom, mentorom, ügyvédem szemeibe és reméltem, hogy nem nézett teljesen őrültnek a mondandóm miatt. Hosszú idő óta a mostani volt az első alkalom, amikor nem töprengtem túlságosan valamin, hagytam, hogy egy megmagyarázhatatlan erő vegye át fölöttem az irányítást és azt tegye, amit már régen meg kellett volna tennem, de soha nem mertem. Most sem mertem volna. A vér lenne az oka? Hogy erőm teljében éreztem magam és azt hittem, több mindenre vagyok képes, akár a világot is megválthatnám, ha az lenne a szándékom? Kétségeimnek nem sok táptalaj jutott, mire észbe kaphattam volna és megpofozgatva az orcáimat visszaterelhettem volna magam a való világba, ismét átjárt az édes tudatlanság, Bryan csókja tett arról, hogy az újra felötleni kezdő kétségeim vagy csupán a gondolataim a feledésbe merüljenek, helyette elérte, hogy ellazulva, aggályoktól mentesen mindkét kezemet Bryan arcára csúsztassam, majd átkaroljam a nyakát. Mintha hazaérkeztem volna. Közelebb húzódva hozzá mellkasunk összeérésével és felerősödött érzékeim segítségével megtapasztalhattam, hogyan dobogott a szíve, aminek hatására elmosolyodtam, olyan mosoly húzódott az arcomra, ami már régen. Jóleső, kívülről minden bizonnyal szívet melengetőnek tűnő. Nem akartam elszakadni tőle, ezt a mozdulatot jelenleg lehetetlennek tartottam, mégis vettem egy mély levegőt és bólintottam a régebben elhangzott szavaira. -- Ezért jöttem. – Böktem ki a félig meddig füllentést. – Ez az a baj, amit egyedül nem tudok megoldani. – Ujjaim visszafutottak az arcára, hogy végigsimítsak azon, elmerenghessek a tekintetében, mielőtt a hangom ismét felcsendült volna. Fél füllel hallottam az egyre erősödő vihar keltette, kintről jövő zajokat, amelyek furcsa módon megnyugtattak, pedig kislánykoromban semmitől sem féltem jobban, mint az ég zengésétől vagy egy-egy villámlástól. De már közel sem voltam az a kislány, sőt, a régebbi, felnőttebb verziómmal sem voltam jóban. Sebekkel tarkított, ám érettebb lettem, olyan, akire nem voltam büszke, viszont megpróbáltam kihasználni a lehetőségeit. - Nem tudlak kiverni a fejemből… - Vallottam be apró, lemondó kacajt engedve meg magamnak. - Tegnap óta csak te jársz a fejemben, semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy ott hagytalak, pedig éppen az ellenkezőjét kellett volna tennem. – A világon a leggiccsesebb és valószínűleg legtöbbször elhangzott mondat jött ki belőlem, mégis minden szavam igaznak gondoltam. Elég volt pár óra és ismét felforgatta az életemet, a jelentéktelen kis létezést, amelyben tengődtem és egészen hozzá is szoktam. Jött, mindent felborított, annyira, hogy a tegnapi vacsorámban is csak turkáltam, mert nem eresztette el a személye az otthon eltöltött perceimet sem. Hogy lehet ennyire kegyetlen a tudta nélkül? -- Ha akarod… eltűnök. – Jelentettem ki, de képtelen voltam mozdulni, továbbra is az arcán pihentettem a kezem, belül azért könyörögve, hogy ne az ajtó felé vegye az irányt és véletlenül se tárja szélesre előttem. Tekintetéből ítélve ennek a mozdulatsornak nem nagy esélye volt, de sosem lehetett tudni, megtapasztaltam, hogy aki saját magán sem tud kiigazodni ne várja el, hogy másokat meg fog fejteni. – De maradhatok is…. ameddig csak szeretnéd. – Meglepődtem a saját kijelentéseimen, ennek ellenére nem vontam volna vissza őket semmi pénzért. Tegnap, egy héttel, egy hónappal, néhány évvel ezelőtt nem mertem volna ezt elé tárni és lehet, hogy a holnapi nap folyamán és a későbbiekben is bánni fogom, hogy efajta magatartást engedtem meg magamnak, de most így éreztem helyénvalónak, valamint azt, hogy közelebb hajolva hozzá kerestem meg a tekintetét, várva a döntésére.
Soha nem volt jellemző rám, hogy megpróbáltam elkerülni valakinek a pillantását, ezért kezdtem el rendezkedni. Bár tény, hogy a nők gyengéje a tiszta lakás, és a rendezett környezet. Lehetséges, hogy ő nem a kanapé tiszasága és a padló fényessége miatt jött ide, de ettől eltekintve ugyanúgy nő, és ahogy hirtelen körülnéztem, eszembe jutott jó párszor Éloise zsörtölődése, hogy hogyan vagyok képes kávés bögrék és koszos tányérok között dolgozni az irodámban. Én ott éltem. Néha, ha otthon kellett dolgoznom, valószínűleg 24 órából 20-at ott benn töltöttem. A gondolatok rendszerezése meglehetősen nehéz célkitűzésnek bizonyult, tekintve, hogy ha a közelében voltam, sosem arról váltam híressé, hogy annyira meg tudtam őrizni a hidegvéremet. Amúgy sem vagyok egy jégcsap, ennél mindig is sokkal több volt bennem akár itt, a való életben, akár a munkában, akár a tanítás alatt. Ő megismerte azt a férfit, aki szenvedéllyel imádta a munkát, a jogot és azt, amit képviselt. Azt hiszem, a legnagyobb kudarcom az lett volna, ha nem tudom megmenteni az életét, és ki tudja, milyen ítélet születhetett volna, ha nem mentik fel... megannyiszor átsuhant már a fejemen a gondolat, vajon mi történhetett volna, ha... de ezeket sosem mondtam ki. Ezek egyszer spekulációk, és ebben a történetben nincs szükség egyetlen "mi lett volna, ha"-ra sem. A tetteink határozzák meg, hogy kik vagyunk és mi lesz belőlünk, és mit tudunk kihozni magunkból. Nem pedig egyszerű elméletek. - Nem a tanárod vagyok... ne magamat hibáztassam... - ismételtem meg a gondolatait, bár valószínűleg jót tett az, hogy volt pár másodpercem átrágni azokat a szavakat, amelyeket mondani akartam, mielőtt olyasmit is hozzáfűztem volna, ami félreérthető vagy sértő. Az utóbbi pláne nem állt szándéklomban, de a tegnapi kis jelenetünk után már semmiben sem voltam biztos... a szavak meggyőző erejében főleg nem. Eddig sikerre vittek, de... minden életben jönnek buktatók. Bár nekem nagyjából Ebony ügyének sikere óta minden buktató volt... házasság, apaság, munka, minden... nem is tudtam olyasmire figyelni, ami annyira már nem érdekelt. Hiányzott valami, ami előtte azért valamelyest összetartott bennem valamit. Ez volt Ebony... De mire hozzátehettem volna az előbbi szavaim folytatását, ismét meghallottam a hangját. Tekintete összetapadt az enyémmel, keze pedig az én ujjaim után nyúlt, amelyek még némileg nedvesek maradtak a hajából áradó esőcseppek miatt. Az egész helyzet teljesen szürreális volt számomra, tekintve, hogy tegnap pontosan ezt a közeledést utasította el a távozásával. Amiért pedig nem hibáztathattam, hiszen rázúdítottam egy csomó érzelmet, álláspontot, mindent, amely bennem volt... és ő erre egyáltalán nem állt készen. Megváltozott. Mindketten változtunk, és míg az az előző lány talán könnyen megemésztette volna, amit mondtam neki, az új Ebony más... és ezt nem tanultam meg még kezelni. Még nem volt rá sem időm, sem lehetőségem... - Ebony - ejtettem ki a nevét halkan, mikor ujjai a tarkómra siklottak, tekintete pedig teljesen foglyul ejtett. Hát még amit mondott. Már nagyjából értettem, mit érezhetett a főiskolán. Öt perce még nem hittem volna, hogy valaha látom újra, tekintve, hogy inkább az elkerülését terveztem választani a történések után. Most pedig itt áll előttem... csurom vizesen, és ez a tény már önmagában előhívta bennem azt a bizonyos ösztönt, a szavai pedig minderre rátettek két lapáttal ha nem többel. Csak tartottam a pillantását, arcomon megannyi furcsa érzés, hol gyötrelem, hol pont az ellenkezője vonult végig. Mintha a tenyerembe helyezte volna az életét... ismét... egyszer már megtette... de mellette most mást is kaptam. És ez mindennél többet mondott, jelentett eddigi sanyarú sorsom és életem ezen pontján. Tenyerem nedves arcára siklott, gyengéden tartva meg így a fejét, majd nagyot sóhajtottam, de még mindig híján voltam a szavaknak... belém fojtott minden gondolatot, amelyek szavakként kibukhattak volna belőlem. - Ezért jöttél ide? Hogy ezt... elmondd? - kérdeztem egy apró nyelést követően. Amikor ajtót nyitottam neki, nem is sejtettem, hogy ez alakul majd ki a történetből. Próbáltam harcolni az ellen, ami a gyomromban tombolt, már nem voltam fiatal, huszonéves suhanc, aki csupán mohósággal reagált volna minderre... de nem is hagytam túl sok időt neki arra, ogy bármit reagáljon; ajkait figyeltem, majd pár másodperc elteltével le is csaptam rájuk. Talán mégis mohó vagyok és önző. Az arcán tartott kezem elkalandozott a nedves tincsekben, másik kezem a vizes ruhán simított végig háta és gerince vonalánál, szorosan tartva őt magamnál, mintha attól tartanék, hogy megpróbál kirepülni a kezeim alól... de biztos voltam abban, hogy ha ez történne, itt és most ezer darabra szakadna szét a már amúgy is darabokra esett szívem.
Hogy mondhatnám el neki azt, ami velem történt és történik folyamatosan, amibe egyre jobban belelovalom magam anélkül, hogy teljesen idiótának, őrültnek nézzen, higgyen nekem és ne keverjem bele abba a világba, amibe én is belekerültem? Egyszerű ember volt, anélkül a tudat nélkül, hogy a vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok és egyéb lények léteznek, nem foszthatom meg ettől az ajándéktól. A tudatlanságtól. Ezért tereltem másra a témát, nem mintha az sokkal emberségesebb lett volna, mivel ismét szembesülnöm kellett azzal, hogy van mit csiszolnom a cselekedeteimen, beszédkészségemen és mindene, ami ahhoz szükséges, hogy emberekkel lépjek interakcióba. Bryan fontos volt nekem. Talán én sem tudtam feldolgozni, mennyire, ezért is keveredtem bele abba a típusú bajba, amit szokásom volt átélni. A leblokkolásba. Szerencsémre ő az elmúlt évek folyamán sem szabadult meg a jó beszélőkéjétől, hallgattam a szavait, miközben figyeltem, hogyan pakolászott, rendezkedett, közben pedig maradéktalanul próbált megnyugtatni, hogy a tegnapi kirohanásom nem az én hibám volt. Akkor kié? Én hagytam ott egyetlen normális szó nélkül, amikor semmi mást nem lett volna szükséges tennem, mint elmosolyodnom és el sem mozdulnom mellőle. Hosszú, hosszú hónapokkal ezelőtt kis gondolkodás, agyjártatás után biztosan ezt tettem volna, a mérlegelgetések megelőzték volna a döntésemet, de most sokkal egyszerűbbnek tűnt a futás, a hátat fordítás, hiszen a félelem, a tartás, a meglepődés, a bizonytalanság olyan elemi erővel volt képes feltörni bennem, hogy arról képtelenség volt leírást adni. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogyan érzek, amikor elkap valami és mint egy kéz szorítja meg a torkomat, nyomja meg a mellkasomat és kezdi kihúzni a lábaimat a helyéről. Azt hiszem ezt hívta az orvosom pánikrohamnak. Ám én a nyakamat tettem volna rá, hogy az én tüneteim régen túlmutatnak azon, amik az ő kis könyvébe le voltak írva. - Ne hibáztasd magad. – Csóváltam meg a fejem kérlelve, hogy tegyen le arról az ostoba ötletről, miszerint neki kellett volna másként tálalnia a dolgokat. Még mindig nem voltam képes elhinni, hogy a tegnapi beszélgetésünk megtörtént, ám nagy valószínűséggel az agyamnak egy olyan része, amelyre nem voltam befolyással elkezdte feldolgozni a történteket, mert az ajkaimat kiengedtem a szorításból és apró, alig pár centimétert felölelő lépést tettem felé. - Te nem a tanárom vagy. – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően és magam is meglepődtem a hirtelen magabiztosságon, ami úrrá lett rajtam. A mellkasom ugyanolyan intenzitással szorult össze, mint eddig, de elviselhetőbbé vált, ha nem gondoltam rá. Ha csak Bryan-re figyeltem. – Már régen nem csak ennyit jelentesz nekem. – Folytattam megkeresve a szemeit, azokat a barna íriszeket, amelyekbe egyszerre szerettem volna belenézni és elkerülni őket. – A megmentőm vagy… - Bukott ki belőlem a kiejtve idétlennek tűnő szófordulat, de nem találtam jobb és leíróbb kifejezést ehelyett, ezért hagytam, hogy a számra jöjjenek az első gondolataim. - Aki még most is törődik velem, azok után, hogy azt hittem soha többé nem fogom látni. – Leengedett keze után nyúltam, ujjaimat az övéire fűztem és jó párszor éreztem már ellentmondást magamban, ekkora ambivalenciával eddig nem szembesültem: a „nem szabad” és az „akarom” túl nagy harcot vívott egymással, mint derült égből villámcsapás kezdtem el erősebbnek érezni magam. - Szóval nem, nincs szükségem vizre vagy sörre vagy akármi másra. - - Másik kezemet finoman a tarkójára csúsztattam, közben egy milliszekundumig sem engedtem el a tekintetét, nyeltem egyet, hogy kiszáradt torkom ne akadályozzon meg a beszédben. - Téged akarlak. - Ejtettem ki a szavakat, amelyekért tiszta pillanataimban arcon csaptam volna magam, viszont most semmi más nem érdekelt.
Egy csomó érzés sorakozott a fejemben, a szívemben... úgy dübörgött a mellkasom, mintha valami elefántcsorda készült volna végigfutni belülről, és még azt hiszem, levegőt is elfelejtettem venni pár másodperc erejéig. A kíváncsiság szinte szétfúrta az oldalamat, vajon miért is hozzám jött, és mi történt vele egyáltalán... de ezen felül is örültem, hogy engem választott, nem pedig mást. Mehetett volna máshová is, ebben teljesen biztos vagyok. Még a magányos embernek is van valakije, akihez menekülhet bánatában, tanácstalanságában, legyen az a közértből megismert eladó vagy a fodrász. Ezt az egyet megtanultam a sok évem alatt. Bár én sosem voltam igazán magányos, még ha ezt a kártyát néha képes is voltam kijátszani egyes emberek előtt. Mindig volt valaki, akivel megérttettem magamat, köztük ilyen volt Ebony is, akinek elbűvölő elméje olyan volt számomra, mint egy üres lapokból álló könyv... írhattam belé, megoszthattam vele gondolataimat, és ha egyszerűen nem értett egyet, áthúzta a sorokat, és átírta azokat. Ritkán szegültek szembe pár elméletemmel, de ő megtette. És az az erős lány most itt állt előttem, és úgy remegett, mint falevél az esőben. - Szóval... nem mondhatod el - ismételtem a szavait hangosan gondolkodva leginkább, hiszen nem akartam ismét hallani, először is felfogtam. Ami meglepett, hiszen az életemet tettem violna arra, hogy ha beljebb jut, rögtön belekezd abba, ezúttal mi is lelte. Mikor legutóbb így viselkedett, azzal vádolták, hogy vér szennyezi be a kezét. Nem akartam ismét hasonló procedúrát, szóval bíztam is benne, hogy nem ilyesmi áll a dolgok hátterében. Ha meg igen, akkor legyen egy egyszerű okirathamisítás, vagy autólopás, igazából mindegy, csak emberi élet kiontása ne szerepeljen a repertoárban. Még egyszer nem fogom tudni végignézni, ahogyan ez a lány megjárja a poklok poklát, annak mind a hét bugyrát. Nem vagyok elég erős hozzá, habár sokat láttam és éltem már át. Készültem ismét rákérdezni, hogy biztos-e a dolgában, de talán ráérzett, mert ismét beszélni kezdett. Eleinte bocsánatkérés hangzott fel, majd az, hogy muszáj volt idejönnie. Talán nem ártott volna tükröt tartani az arcom elé, hogy lássam, mi suhant át az egész arcomon ezt hallva, bár valószínűleg egyszerre éreztem valami különleges jókedvet, amely elöntötte a testemet, ott volt azonban a meglepetés. A tegnapi nap után készültem arra, hogy jobb, ha elkerülöm az egész természettudományi kart, és véletlenül sem futok össze vele. Talán saját magamat kíméltem volna a kellemetlen szituációktól, hiszen tegnap csaknem szerelmet vallottam ennek a lánynak, aki aztán távozott. És nem mondott semmit, csak pár olyan gondolatot, amely igazán bíztató volt, mégsem volt benne semmi egyértelmű a jövőre nézve. - Emiatt... öhm... - köszörültem meg a torkomat, majd mivel észrevettem, hogy ritka hülyén feshetek momentán, letettem a kajás dobozt a szekrény elejére, majd karjaimat összefontam a mellkasomat. Sosem fogadtam még diákomat a lakásomon, akkor sem, amikor Éloise-szal együtt éltünk, és nem is szerepelt a terveimben ezúttal sem, bár ritka jó tujaldonságaim egyike, hogy nem érdekel mások véleménye. A lényeg, hogy nem is készültem látogatóra, és maximum egy doboz tetejét tudtam volna felkínálni neki, hogy fogllajon helyet, mert a kanapé még le volt fedve egy átlátszó nejlonszerű anyaggal. - Nem tartozol bocsánatkéréssel - böktem ki végül, ekkor már nem remegett meg a hangom egy pillanatra sem, és egy halk sóhajt követően odaléptem ahhoz a bizonyos kanapéhoz, hogy a nejlon lefejtésével próbáljam meg elfedni valós gondolataimat. - Hirtelen zúdítottam rád olyasmit, ami meglehetősen váratlanul ért nemcsak téged, de engem is. Elfedkeztem arról, hol is van mindkettőnk helye egymás életében és - kaptam fel pár ledobott ruhát a földről. Nem hiszem el, zavaromban takarítok! -, szóval nem kell bocsánatot kérned vagy sajnálnod. Nekem kellene, amiért ilyen tanárhoz nem méltó módon mondtam olyasmit, amit valószínűleg nem szabadott volna mondanom - álltam meg végül egyenesen, és belenéztem a tekintetébe. Bármit megadtam volna azért, hogy tudjam, mi jár a fejében. De mellette midnig is ezt éreztem. Ő nem nyitott könyv, vagyis... félig. Egy része azonban mindig titkos volt, és sosem engedett betekintést oda. De titkaink mindannyiunknak vannak. Nekem is. - Ülj le, kérlek - böktem a kanapé irányába. - Van egy csapnyi vizem, és pár üveg behűtött sör a frigóban, hozhatok valamit? Törülközőn kívül, arra... szükséged lesz - simítottam végig egy nedves hajtincsén, majd amint kapcsoltam, hogy megint olyan helyen járok, ahol nem kéne, le is tettem a kezemet.
Apró sóhajt engedtem meg magamnak, amikor átlépte a küszöböt, a hátamra tette tenyerét és beinvitált. Anélkül a két szó nélkül, amit mondott nem tudtam volna így tenni, naphosszat a verandán ácsoroghattam volna, hiszen már nem csak boszorkány, hanem vámpírvér is csörgedezett az ereimben, ami megnehezítette a bejutásomat azokra a helyekre, amelyeket személyek birtokoltak. Még jó, hogy nem volt annyira sok barátom, hogy sokat kelljen töprengenem ezen az ügyön és magyarázkodnom, miért kell mindenhová konkrét behívást kapnom. Ahová mentem, legtöbbször vagy állami tulajdonban voltak vagy olyan helyekként funkcionáltak, ahová bárki betérhetett. Amint körülvett a lakásának kellemesebb hőmérséklete és hallottam becsukódni az ajtót, nem mondhatnám, hogy fellélegeztem, mert a kellemetlen, feszülő érzés ugyanúgy megmaradt a zsigereimben és a testem összes porcikájában, mégis nagy nehezen felé fordultam és megpróbálkoztam a lehetetlennek, az összeszedett viselkedés tanúsításával. Ám előtte elidőztem egy kissé a tekinteténél, ami az elmúlt másodpercekben változáson esett át, lágyabbá vált. Kedvesebbé, törődőbbé, aggódóbbá. Nem ezt a hatást akartam kiváltani, bár én magam sem tudtam, mit is szerettem volna pontosan. Itt lenni, ez az egy volt biztos. - Nem... nem mondhatom el. – Nyögtem ki mintegy teljes magyarázatnak szánva tömör nyilatkozatomat, amit fejcsóválással erősítettem meg. Hogyan közölhetném vele, hogy röpke két órával ezelőtt ismét gyilkolásra adtam a fejemet, méghozzá önszántamból, dalolva, élvezve a dolgot? Miként tálalhatnám, hogy nem vagyok más, mint egy szörnyeteg, hogy a zavarodott szavaim és elmém mögött egy igazi bestia bújik meg, ami eddig is szeretett volna előbukkanni, de amióta konkrétan megízleltem a vért, amely éltető folyadékként funkcionált számomra, egyre nehezebben tudom kordában tartani azt, ami a szüleim meggyilkolásába is belekergetett? Hiszen ugyanaz játszódott le bennem: az agyam kikapcsolt, a reális gondolkodásmódon megszűnt, nem ismertem a megbánást, a félelmet, a bűntudatot, semmit, ami emberré tett egy embert. Üressé váltam. - Sajnálom, hogy rád törtem, de erre jártam és… - Megvontam a vállamat, a gesztusomban nem volt semmi lazaság, inkább lemondás és bizonytalanság, el akartam hessegetni ezeket a nyomasztó súlyokat az izmaimról és csontjaimról. – Egyszerűen csak be kellett csengetnem. – Vallottam be esetlenül, kínos mosolyra húztam az ajkaimat és így néztem újra az arcára. Én voltam az utolsó ember ezen a bolygón, aki számított arra, hogy meg fogok jelenni nála, nem akartam rátörni, megzavarni bármiben is, bár nem úgy tűnt, mintha egy fontos ügy mellől rángattam volna el. Mégis annyira szerencsétlennek éreztem magam, hogy arra nem voltak kifejezések. - Tartozom egy bocsánatkéréssel. – Bukott ki belőlem hirtelen felindulásból, talán azért, hogy témát válthassak és ne kelljen semmit sem mondanom neki arról, amit tettem és ami miatt szörnyülködtem önmagamon. Soha nem tudnám kimagyarázni, így is megnehezítettem a magam dolgát, hogy olyasvalamibe kezdtem bele, amibe őt nem keverhettem bele. Nem értené meg. Én sem lennék empatikus. – Amit tegnap csináltam, ahogy viselkedtem… szégyellem magam miatta. – Fordultam felé teljes testtel. A rendszer köszönőviszonyban sem volt a mondandóm felépítésének tulajdonságaival, tisztában voltam vele, de nem tudtam mit tenni. - Pofátlan voltam, olyan, mint egy óvodás. - Összepréseltem az ajkaimat, hogy megelőzzem a teljes kiszáradásukat.
Csak állt ott előttem, esőtől csapzottan, én pedig vágytam arra, hogy ráterítsek egy törülközőt, és kitöröljem hajából a nedvességet. Magam sem tudom, hogyan kúszott a szemem elé a kép, ahogyan mindezt meg is teszem, valószínűleg mégsem tudok annyira úrrá lenni a gondolataimon, mint ahogyan azt szeretném. Így is szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem ejtettem ki a kezeim közül a kínai kajás dobozt, aminek az aljában még volt némi tészta. Kicsit összeszűkültek a szemeim, ahogyan beszélni készült, és belefogott abba, hogy ő csak... miért is jött ide. De nem jutott tovább, tekintete aggodalomra adott okot, és sejtésem sem volt arról, hogy ez mit is jelent rá vagy rám nézve. Azt sem tudtam hirtelen, hogy vajon hogyan jutott el idáig, honnan tudta meg, hogy itt élek, hiszen ez az információ nem túl nyilvános. Hacsak nem járt utána. Mindenkinek vannak ilyen módszerei, ha tudni akarnak valamit, és Ebonyt még ismerem is, ő nem az a típus, aki könnyen feladja, ha akar valamit. De miért akart ennyire megtalálni? - Igen? - bukott ki belőlem, hátha így könnyebb lesz beszélnie, bár nem sikerült egy miliméternyit sem kiolvadnom, ugyanúgy beszéltem, mint amikor kinyitottam az ajtót. Annak ellenére, hogy a szívem meglehetősen összeszorult a látványától. Utoljára körülbelül akkor láttam ilyennek, mikor megkaptam az ügyét Brüsszelben. Akkor, abban a pillanatban már nem volt az a lány, mint előtte. Egy fény eltűnt belőle, bár tegnap megállapítottam, hogy ettől eltekintve egy fikarcnyit sem változtak meg az iránta táplált érzéseim, és ugyanúgy felfedeztem benne azt, akit állítólag elveszített magából. Én láttam benne, és látni is akarom tovább... de most mintha ismét elveszített volna magából valamit. Beszélni kezdett, és egyre inkább éreztem az ereimben, hogy tényleg történt valami. Bajba keveredett... ismét? Annyi minden átsuhant az agyamon, baleset, tárgyalás, vallomások... mikor legutóbb bajban volt, gyilkossággal vádolták. Már a legrosszabb spekulációk is bevillantak, mert nem tudtam másra gondolni, mi másban lehetne még szüksége rám? Hozzám általában akkor jönnek az emberek, ha jogi úton kerülnek bajba... amúgy pedig nincs nagy rajongótáborom, valószínűleg azért, mert nem vagyok egy társasági lény, általában mellőzöm a rendezvényeket, és megvagyok magamnak, nincs szükségem rajongásra. - Gyere beljebb - léptem ki hozzá, és a hátára téve a kezem invitáltam be a lakásba. Önkétlen, refleyszerű mozdulat volt, be is csuktam az ajtót, így az eső hangja már nem tett nagy befolyást a szavaira, és tisztán érthettem mindent. - Mibe keveredtél? - kérdeztem szinte rögtön, hangom pedig már meg sem próbált diplomatikus és tárgyilagos lenni.
Vártam, ugyanakkor tartottam attól, hogy kinyitja az ajtót. Mégis milyen elvetemült elme képes az éjszaka kellős közepén becsengetni valakihez, akit sokkal inkább kerülnie kellene, főleg azok után, hogy idiótán viselkedett vele? Mert az voltam, egy komplett idióta, erre már akkor rájöttem, amikor tegnap bevágtam magam mögött az előadó ajtaját. Kapva kellett volna kapnom a lehetőségen, elraktározni magamban a szavait és örülni annak, hogy nekem szóltak, nem elrohanni, mint egy óvodás… de nem tudtam, mitévő legyek. Ahogy most sem volt tisztább a kép és egyre bonyolultabbá terveztem varázsolni. El kellene rohannom, a futás mindenre jó megoldás tud lenni. Bekapcsolnám a vámpírsebességemet, a helyzet megoldódna, Bryan ugyan bosszankodhatna egy kicsit, amiért valószínűleg azt gondolná, hogy szórakozó kölykök áldozata lett, ám én elmenekülhetnék a helyzet elől. Akkor viszont egyáltalán miért csengettem be? A válasz annyira egyszerű volt, hogy magamnak sem engedtem, hogy tudatosuljon bennem. Látni akartam, beszélni vele, megmagyarázni, hogy miért viselkedtem furán, bár sóhajtottam egyet, amikor rájöttem milyen hosszú beszélgetés is lenne, ha ezt a témát kezdenénk boncolgatni. Nehéz volt úgy a szeme elé kerülni, hogy az érzéseim, a gondolataim milyensége, az emlékeim nem változtak vele kapcsolatban, én mégis más voltam,a szöges ellentéte annak az életvidám, néha túlságosan nagyszájú, cserfes lánynak, aki voltam. Mintha újra meg kellett volna ismertetnem magam mindenkivel, akinek régebben már volt dolga vele. Szerencsére ezek a személyek nem voltak sokan, mindössze Léa tartozott bele Bryan-en kívül a régi életembe. - Szia. – Nyílott az ajtó, ismét nyeltem egyet és a ház tulajdonosa felé fordítottam a tekintetemet a verandáról is csodálható eső felől, ami tökéletesen elintézte, hogy úgy nézzek ki, mint aki véletlenül menekült be az első küszöb elé. Az elmémben egyetlen szó ugrált, nem más, mint a bolond. Az lettem volna én. Istenem, megint ostobaságot készülök csinálni. Miért nincs egy normális, épkézláb ötletem? – Én csak… - A fülem mögé tűrtem néhány nedves hajtincsemet és szinte éreztem, hogy a tekintetembe könyörgés költözött, miszerint inkább ne kérdezzen semmit, csak hadd álldogáljak itt magamnak, akár nyugodtan rám is csaphatja az ajtót. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mivel magyarázhatnám a látogatásomat, de végig próbáltam a szemébe nézni, hogy ha más nem, enni magabiztosságot magamra erőltethessek. - Azt mondtad bármikor felkereshetlek, ha bajba kerülök. – Nyögtem ki nagy nehezen, mintha végítéletre várnék a szakadó esőben, ami szinte elnyomta a hangomat, a csörömpölés, ahogyan a cseppek az aszfalthoz vágódtak, csengett a fülemben. - És most bajban vagyok, Bryan. Azt hiszem soha nem voltam még ekkora bajban... - Szóismétlésem kimerítette a lehetségest is, ám a nyelvtani leckék érdekeltek legkevésbé. Az arcán tükröződött, hogy nem számított az érkezésemre, ami nem volt csodálnivaló, ebben az időpontban én akkor sem örültem volna a látogatóknak, ha emberszerető hangulatomban lettem volna. Az pedig, ahogyan tegnap bántam vele újabb aggodalomra adott okot, kézzel tapintható volt annak a viselkedésemnek az utóhatása.
Kezdőlap
|| 
|| 
redit