to Ebony Tate-Smith

Találhattam volna érdekfeszítőbb programot is az estéimre, mintsem az itthon tanyázást, néhány tanulmány átolvasásával. Hajlamos voltam belefeledkezteni egy-egy vaskosabb könyvbe, és habár lett volna még mit csinálnom, a dobozok sorban ácsingóztak az egész ház különböző részeiben, ez valamelyest hasznosabbnak tűnt, mint egész nap pakolni és rendezgetni. Ez az én saját káoszom, szeretem, ha valami felfordulás van körülöttem, Éloise mániája volt folyton a tisztaság és ragyogás. Amely valljuk be, előnyös, de egy idő után őrjítő, hogy nem tehetsz egy kávésbögrét úgy, hogy ne hangozzon fel a szirénajelzés. Erről szólt az életem, mintha valami protokoll lett volna az egész, amely előre meg van írva, és szinte már a szavakat is a számba adta az egész környezet. De amikor egy báb megszűnik bábuként viselkedni, minden gyanússá válik. Ezt megtanultam, a szakmám egyik szépsége áskálódni valakinek a múltjában, percről percre felidézni azt, vajon mit miért vagy miért nem követett el.
Egy nagy sóhajtást követően felkeltem az ágyból, félrelöktem a takarót, és a könyvet, majd magamra húztam az egyik fekete pólómat, és úgy indultam a konyha irányába. Néhány doboz kínai kaja látványa fogadott, amelyet még tegnap este rendeltem. Nem vagyok nagy konyhatündér, annak ellenére sem, hogy elváltam. Nem tanultam meg főzni, és miért is tenném, ha csak fel kell emelnem a telefont, és rendelnem valamit? Amúgy sem voltam a helyzetem magaslatán tegnap délelőtt óta, ismét robot üzemmódra kapcsoltam, miután Ebony csak úgy kivágtatott a teremből. Megfogadtam, hogy nem spilázom túl a helyzetet, elfogadom a döntését, amelyet meghozott a távozásával, és próbáltam ehhez tartani magam, ám eléggé nehézkesen jött össze. Elvégre hónapokon keresztül feledni próbáltam, ismét betoppant az életembe, vagy inkább... én az övébe. És miért? Mert ráállítottam valait, hogy tudja meg, hol van. Remek ötlet volt tőlem, szóval mégsem annyira akartam tőle megszabadulni.
Kibontottam egy üveg sört, majd kézbe fogtam az egyik dobozt, beletúrtam az evőpálcikákkal, és egy nagy sóhajt követően enni kezdtem. Már elmúlt éjfél, de nem zavartattam magam. Nem vagyok tini kislány, aki azért küzd hogy ne legyen több ötven kilónál, és ezért délután négy után már nem is eszik. Ami azt illeti, eleve túl sokat foglalkoztam magammal az utóbbi időben, talán rám tört a kapuzárási pánik a válás után, de jobbnak láttam inkább úgy élni, azt csinálni, amit lehet, és amire vágyom. Ha már azt nem kaphatom meg, amire régóta vágyom, legalább ennyi örömöm hagy legyen. Igazán semmiség.
Éppen az üvegbe kortyoltam, mikor csengőszóra figyeltem fel, és meglepve fordultam az előszoba irányába. Hát... sok dolgot vártam éjfél után, de látogatót nem. Pláne úgy, hogy nagyjából egy hete vásároltam a lakást, és tegnap... vagyis két napja költöztem be. A beköltözés mondjuk eléggé tág kifejezés, mert ha most körülnézek, mindenhol dobozokat látok dobozokkal.
Ismét kézbefogtam a kaját, és bekaptam egy falatot, úgy indultam a bejárati ajtó felé. Már előtte is hallottam, hogy zuhog az eső, igazi idilli éjszaka, hát még mikor megláttam, ki is a váratlan látogató. - Ebony - ejtettem ki a nevét lassan, szinte még fel sem fogva, tekintvén, hogy éppen abban a fázisban voltam, hogy "nem gondolok a Whitmore-on történtekre", és ebből kifolyólag minden gondolatomból próbáltam őt száműzni, akkor is, ha számomra érthetetlen volt a hirtelen távozása. És amúgy sem jártam a "nem gondolok rád"-projektben olyan nagy sikerrel.
Csurom víz volt, a ruhájából folyt az eső, akárcsak a hajából, és én sok emberi arckifejezést láttam már, de ahhoz hasonlót még nem, amit rajta láthattam.
Kicsit beljebb húzódtam, hogy ha akar jöjjön beljebb, habár oda, ahol állt, már nem eshetett be az eső. A szavakat meg nem is találtam, azt sem tudtam, hogy mi lelte hirtelen. - Öhm. Nincs nálam dolgozatod, szóval minek köszönhetem ezt a kései látogatást? - kérdeztem, végül megtörve a saját csendemet, és úgy voltam vele, hogy ezúttal próbálok úrrá lenni azon, amin úrrá kellett volna lennem a főisolán is.

|| girl on fire || redit