Nem szerettem a parkokat. Persze jók voltak idétlen időtöltésre, a gyerekeknek arra, hogy gördeszkázzanak, fogócskázzanak, sárkány eregessenek... várjunk, nekem nem is volt sárkányeregetős korszakom. Az valahogy kimaradt, biztosan kicsiként is volt annyi eszem, hogy ne szegezzem az égre a tekintetemet egy papírdarabot figyelve. Előbb-utóbb úgyis elszédül tőle az ember. Az meg nem kell senkinek. Tessék, így lehet megtalálni egy amúgy szórakoztató dolognak induló játék negatív oldalát. ismét varázslatos munkát végeztem a következtetések levonásában. Akkor miért vagyok itt? Felmérem a terepet. Sokszor járok erre, hogy megnézzem, mit változtatnak a parkon. New Orleans-nak soha semmi sem jó, mindig kell valami változatosság, ezekkel pedig nem árt tisztában lenni. Tudnom kell, melyek a legjobb helyek egy kis éjszakai ereszd el a hajam-partinak vérfarkas módra. Nincs is attól jobb és amúgy is mindjárt esedékes az időpont. Pár nap és show time! A mobilom kijelzőjére pillantottam. Délután két óra negyvenhárom perc. A városi élet szinte még pang, na de majd este! Felpillantottam a készülékből és nem kellett több egy pillanatnál ahhoz, hogy hatalmas becsapódással egybekötve ütközzünk egymással egy lánnyal. Mi a...? Az oké, hogy én elbambultam, de amint láttam, ő sincs a helyzet magaslatán, nem nagyon figyelt oda arra, hogy konkrétan keresztülgázol a tömegnek ugyan nem nevezhető embersoron, viszont akkor is! - Hé! - Emeltem fel a hangomat. Talán feszültebb voltam a kelleténél, ám eszem ágában sem volt visszafogni magam. Az nem az én stílusom. - Legközelebb nézz a lábad elé, kicsi lány. - Tettem egy lépést hátrafelé, hogy szemügyre vehessem, kivel van dolgom. Sohasem láttam a környéken. Barna haj, őzikeszemek, hosszúkás arc, piros arcpofa. Igazi cuki kislány.
A hozzászólást Faye Charpentier összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 18, 2013 3:47 pm-kor.
Csak császkáltam, mint általában mindig. Annyi kedvem lett volna végre új vidéket, új várost megismerni... szinte teljesen be voltam zsongva tőle, az élménytől, melyet ígért az újdonság gondolata, de tudtamn, minden hiú ábránd. Egyedül nem jutnék messszire. És nekem New Orleans az otthonom. Itt bizonyos lehetek abban, hogy minden ujjamra akad egy-egy vámpír. És hát... valljuk be, nekem ez az egyetlen, ami fontos. Szerelmes vagyok minden vérszívóba, talán csak magába a vámpír szóba, nem tudom. Csak azt tudom, mekkora örömet jelent az, mikor nyakamhoz hajolva megfosztanak engem a véremtől. Nem törődtem soha mások érzéseivel. Na jó, a vámpírokéval egy kicsit. De a boszorkányok, más emberek és vérfarkasok az én érdeklődésembe nem fértek bele. Jólesően sóhajtoztam, ahogy végigsétáltam a friss illatokat ígérő parkban, így azzal sem foglalkoztam, hogy beleütközöm valakibe. Soha senki nem akadt fenn még ilyesmi miatt... idáig. - He?! - kérdeztem vissza, miközben felszaladtak a szemöldökeim, és a lányra néztem, aki úgy állt nekem, mint valami... semmi nem jut eszembe. - Talán ha nem bambulnál a mobilodba, te is az orrod elé tudtál volna nézni. - vágtam vissza kevésbé barátságosan. Mint mondtam... nem érdekelnek az érzések.
Nagyokat pislogtam, mondhatni meglepetten. Hmm, hogy felháborodott és felbátorodott a kis őzikeszem. Ki sem nézné belőle az ember, hogy egy értelmes mondatot ki tud nyögni, de hát erre mondják, hogy a látszat csal, ne ítélj a külső alapján és a többi baromság. Több szánalmas közhely nem jutott eszembe, nem is akartam rajtuk tovább gondolkozni, van enélkül is elég dolog, amire megoldást kell találnom. - Uh... észre sem vettem, hogy milyen bunkó voltam. - Nagy sóhajtás, fejcsóválás, majd ajkakba harapás. Természetesen mindezt gúnyos módra. Még jó hogy nem neki áll feljebb. Igen, ez vagyok én, egy apró ütközésből is hatalmas ügyet tudok kreálni másodpercek alatt. Egyébként sem, ilyenkor pedig főleg nem ajánlatos belém kötni. Aki ismer, az tudja. - Ki a fene vagy te egyáltalán? - Vontam fel a szemöldökömet és a nadrágom zsebébe süllyesztettem a mobilomat. - Még soha nem láttalak errefelé. - Tettem hozzá ezt is. Érdekelt, hogy ki ez a kislány, akinek így felvágták a nyelvét.
Már most utálom ezt a nőt. Semmi kétség. Én a vámpírok világában érzem jól magam. És ugyan New Orleans kétségtelenül a legtökéletesebb hely, ha vámpírokkal akarok ismerkedni, mégis elkerülhetetlen, hogy ilyen szégyenfoltokba ütközzön az ember lánya. Mint pl én. De hát... istenem. Majd legközelebb kikerülöm ezeket a nagyszájú, vörös csitriket. Allergiás vagyok rájuk. - Nem mindegy, hogy ki vagyok? Szerintem ha tudnád, akkor is nekem jöttél volna. - válaszoltam meglehetősen flegmán, éreztetve, hogy itt aztán nem lesz békés összeröffenés! Még mit nem, úgy ismer itt engem bárki? Szeretem a bajt megkeverni, majd megúszni a felelősséget. - Egyébként én sem láttalak még. Ami meglep. Én itt élek már pár éve. De ezek szerint, ha már ilyen nagy a szád, akkor te is. - billentettem félre a fejemet. Így mértem őt végig. Jó bőr. A férfiaknak legalábbis biztosan.
- Talán a radarom észreveszi a nagyszájú őzikeszeműeket. - Megforgattam a szemeimet. Semmi kedvem nem volt egy ilyen kislánnyal "vitatkozni". Biztosan fiatalabb volt nálam, maximum tizenhatnak nézném, de volt egy olyan érzésem, hogy már elérte a felnőttkort, csak agyban kell rágyúrnia a kicsikének. A beszélőkéjével nem volt baj, igazából még elismerően is pillanthattam volna rá, ha szimpatikus lett volna. A farkasaim néhány példánya szintén ilyesmi tulajdonságokkal rendelkezett, mint ez a babaarcú: arrogánsok voltak, akinek szépen felvágták a nyelvüket. Persze velem nem, az én reakciómtól tartottak. - Ez az én városom, itt születtem. - Válaszoltam a szintén csípős körítéssel megspékelt kérdésére. - De mintha belőled is ez sütne. - Összeszűkültek a szemeim. Valami furcsa volt ebben a lányban. Nem támadt balsejtelmem, félreértés ne essék. - Olyan kis különcnek tűnsz. - Csóváltam meg a fejemet. A ruházata rendben, az arca és minden egyéb más is, ám valami nagyon különös volt.
Mit is tagadnám... őzikeszemű vagyok, de talán ezzel érem el a kívánt hatást. Elvégre... valljuk be, a vámpírok se buknak a lepusztult nőkre. Nekem pedig arra van szükségem, hogy lássák rajtam, mennyire odaadó vagyok. Ez a csaj meg... komolyan véleméynt vár tőlem? Semmi hangulatom alkotni róla valamit... még véletményt se. - szóval a te városod... nem láttam, hogy rá lenne írva a neved - vágtam egy grimaszt feléje. Mit érdekel engem, hogy mit mond? Egy nagyszájú akárkicsoda, aki azt hiszi, hogy ezzel bármit elér nálam is. Hát én nem ijedek meg. Nagyon a sarkamra kell neki ahhoz lépnie. Ó, de még mennyire!
Tényleg szükségem van nekem erre? Egyáltalán minek álltam meg? Mentem volna tovább mit sem foglalkozva azzal, hogy ez a kis csitri majdnem eltaposott a kis tyúklábaival... csakhogy az nem én lennék. De még mennyire nem! Ezért is nem nagyon jött be az a hangnem, ahogy velem beszélt. A szemeim összeszűkültek, ajkaimra ennek ellenére apró félmosoly ült ki. Kötekedni akar? Emberére találni? Ha ennyire szeretné... nyughatatlan pici kislány. - Lehet, hogy nem néztél szét elég jól. Elvégre mit is várhatna az ember az ilyen kis Hófehérke-stílusúaktól, mint te? - Nem törődöm módon megvontam a vállamat, ám arra még mindig nem jöttem rá, hogy miért tűnt furcsának ez a szerzet. Nem, nem azért, mert sütött belőle az, hogy na most megmutatja, hogy egyáltalán nem egy babázó lányka, hanem valami más volt az oka... hatalmas ellenszenvet éreztem iránta, körülbelül olyasmit, mint a vámpírok iránt szoktam, ennek ellenére nem éreztem rajta, hogy a vérszívók közé tartozna. Mégis... valahogy ki kell derítenem. - Azért légy óvatos a környéken. Nem biztos, hogy mindenki ilyen kedves lesz veled, mint én... tudod, még a végén megcsapolnak Drakula gonosz vámpírjai. - Kacsintottam rá. A francia negyed lakosai többé-kevésbé sejtették, hogy az éjszakai tivornyázások, bulik és hirtelen eltünedezett emberek nem holmi halandók művei.
Egyre inkább meglepett leszek, ha így halad ez a csaj. Hófehérke? Na szép... sokféle sértéssel próbálkoztak már a lelkembe tiporni, de hófehérke sohasem voltam még. Pedig én aztán hallottam már vérbeli sértéseket... ez pedig az volt. Mert én, mint egy kis hófehérke... hófehérke egy félős kislány volt! Felnőttként meg egy hülye alma miatt elpatkolt... hagyjuk már! - Ha tudnád, milyen vagyok, nem élnél ilyen hasonlatokkal. - vigyorodtam el még szélesebben, majd végigmértem őt újra. Csak mert olyan jó hecc ezzel bosszantani egyesek. Mert hát egyesek ezt nem szeretik... vagy mi a nyavalya. - Szeretem, ha megcsapolnak. - bukott ki belőlem ez a lényeges információ, miközben elnevettem magam ismét. - De látom, te nem éppen egy vámpírfajzat vagy. Kár... akkor kedvelnélek.
Szerettem ezt a ha tudnád milyen vagyok-szöveget. Nem egyszer hallottam és használtam jó magam is, de az ő szájából mégis viccesen hatott. Hiszen ez a lány a nagy száján kívül annyira törékenynek tűnt és ki se néztem volna belőle, hogy akármilyen komolyabb agyi vagy más tevékenységre képes lenne. Előítélet lenne? Meglehet, de túlságosan cukinak tűnt ahhoz is, hogy egyáltalán New Orleans-ban lakjon. Meglepett mosoly húzódott az ajkaimra. Halványan, de ott volt. Szereti, ha megcsapolják? Hát ezért ez a sunyi tekintet! Eddig azt hittem, hogy egyszerűen nincs sütnivalója, most pedig kiderül, hogy igazából bolond. Ugyan ki szereti, ha egy vérszívó a nyakára veti magát és kiszipolyozza a vérét? Normális ember nem, az tuti. Talán tévedtem és bátor a kislány, elvégre nem sokan szokták fényes nappal, nyilvános helyen használni a vámpír szót. - Nem vagyok vámpír. Én a másik oldalhoz tartozom. - Kacsintottam rá. Az kéne nekem, hogy vámpír legyek... fel is kötném magam. A farkaslét sokkal jobb és tökéletesebb volt. - De ez érdekes... szereted, ha a kis vérszívók megharapdálnak? Mégis mi a jó abban? - Vontam fel a szemöldökömet. Farkasként tudtam, hogy mi a jó abban, ha vámpírokat rágcsálhatok, de emberként vajon neki mi tetszhet abban, hogy megfosztják a vérétől?
Ez a nő nem értett semmit. De tényleg semmit. Már csak azért sem, mert ezek szerint soha nem volt olyam ember, mint én. És ez kissé sértő az emberi fajra nézve. Vagy... én vagyok sértő rájuk? Na mindegy, ez megint egy örökérvényű kérdés. Felsóhajtottam. - Mégis, miért kellene utálnom, hogy megharapnak? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Tudod... ha megharapnak, és önként adod, nagyobb az esélye, hogy életben megúszod. Bár... azt kell mondanom, hogy ez nem mindig igaz, de a legtöbb esetben így van. Illetve... a vámpírok azt hiszik, hogy ők olyan legyőzhetetlenek. De én mégis képes vagyok feléjük emelkedni. Nem mind fölé. De éppen affölé igen, aki megkapja a véremet... és talán mást is - vontam egyet a vállamon.
Összevontam a szemöldökömet. Ez a csaj bolond. Tuti. Gyorsan szét is néztem, hogy nem szaladnak-e utána fehér köpenyes ápolók kényszerzubbonyt lobogtatva néhány biztonsági őr kíséretében, hiszen eléggé úgy tűnt, mint aki egy diliházból szökött meg. Nagyobb az esélye annak, hogy megússza a halált, ezért játszik önkéntes vérbankot? Ennek akkor sincs értelme... kerülje el a vámpírokat, aztán minden meg van oldva. Monjduk a vérszívók mindenhova begyűrűznek, nem valami egyszerű elsétálni mellettük. - Oké, akkor feltételezzük egy pillanatra, hogy normális vagy. - Néztem rá még mindig hitetlenkedve. - Te egy vámpír fölé tudsz kerekedni? Te? Szóval... te vagy a vámpírok ügyeletes vértasakja és szajhája? Minden elismerésem! - Először az ajkaimba akartam harapni, hogy elfojtsam a nevetésemet, de minek is fogtam volna vissza magam? Jókedvűen elkacagtam, miközben fejcsóválva a hajamba túrtam. Komolyan mondom, ez az év legnagyobb ostobasága. - Eléggé... érdekes felfogás. - Szólaltam meg aztán.
Felszaladt a szemöldököm. Szinte a homlokomig, mikor meghallottam a kedves és szívélyes mondatát. - Igen, egy vámpír fölé. Alá... mellé. Bármi. De hát a magadfajta prűd vérfarkasok ezt nehezen emésztik meg, nemde? - jelent meg egy negédes mosoly a képemen. - Bár nyilván az is bánt, hogy soha nem lesztek elsők. Mindig a vámpírok lesznek az elsők. És ez ellen sajnálatos módon, ti nem tudtok semmit sem tenni. Kicsi vérfarkasok... - biggyesztettem le gunyorosan ajkaimat.
Prűd? Sok mindent mondtak már rám, de a prűd és szinonimái eddig mindig kimaradtak a szórásból. Látszik, hogy nem ismer és jobban kultiválja a vámpírokat, mint a vérfarkasokat. Ha ismerné a fajtámat, biztosan nem ilyen jelzővel illetett volna minket. De oké, beismerem, én is hibáztam a "Hófehérke" jelzővel. Ez a csaj tuti nem százas és hogy nem egy kis szende királylány, az is biztos. Persze csak ha az elmondott dolgok igazak voltak, hiszen eléggé szkeptikus voltam: mégis melyik ember ajánlaná fel magát egy vámpírnak? - Te ilyen vámpír-megszállott vagy, ugye? Nem nézel sok tévét? - Húztam el a számat, mintha aggódnék érte. - Úgy beszélsz a vérszívókról, mintha legalább istenek lennének. - Forgattam meg a szemem. - Tényleg csak olyan mond ilyeneket, aki nem teljesen komplett. - Nevettem fel. Hányingerem támadt a vámpírpofák ajnározásától. Én ezért nem vagyok megfizetve.
Csak a szemeimet forgattam meg. Nem tudom, ítéltek-e bárkit is halálra eddig életünk során, kit kivégeztek volna azért, amiért ajnározott néhány vérszívót. Személy szerint nem rémlik. Talán mert... nem is fordult elő?! - Nem értem, mit vagy kiakadva - vágtam eléggé pimasz grimaszt. - Az én életem. Az én kockázatom. Tehát jobban tetszene, ha végre a saját dolgoddal törődnél. Vagy ennyire unalmas vagy? Vagy az életed az? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. - Na mert eléggé úgy nézel ki, mint akinek nincs más, vagy éppen jobb dolga. Meg is értelek... a vérfarkasok esetében elég nyomorult lehet az élet - húztam el a számat, mintha sajnálnám.
Lazán megvontam a vállam. Engem aztán nem érdekel, hogy mikor marcangolják szét a vámpírok a kislányt, aki mazochista akar lenni, hát legyen az. Tényleg az ő élete, én pedig még mindig ott tartottam, hogy tényleg csak a nagyon bolondok csináltak. Bár tény, hogy nem rajongtam a vámpírokért, lehet, hogy ezért gondoltam ezt. Mindegy is. - Én megértelek. A vámpíroknak amúgy is mindegy, csak legyen valaki, akivel játszadozhatnak. - Gúnyos mosoly ült ki ajkaimra és szívesen megkérdeztem volna, hogy akkor miért nem a vámpírok sikátoraiban járkál, de már a szót sem láttam érdemesnek pazarolni erre a lánykára. - Remélem, hogy nem futunk össze többet. A te érdekesben. Tudod, ez a terület nem csupán az imádott vámpírjaidé, hanem az enyém is. - Kacsintottam rá. Ideje volt továbbállnom és elkezdeni készülődni. Annak megemésztéséhez viszont, hogy vannak olyan abnormálisak, akik élvezik a vámpírharapást, idő kellett. Nevetséges.
I was lost in Paradise. I wish I never opened my eyes. ~
Néha úgy érzem nem tettem meg mindent, amit tudtam volna a családomért. Talán túl sokszor hagytam, hogy Klaus csőbe húzzon. Túl sokszor engedtem neki, hogy átvegye az irányítást. Abban reménykedtem, hogy majd magától rájön arra amit velem tesz. Abban, hogy megbánja, bűntudata lesz, amiért annyiszor belém szúrta az ősi tölgyfakarót. Az is nagyon fájt, hogy a húgunk Rebekah mindig az ő pártját fogta, ahogy anyánk is. Apánk az egyetlen, aki mellettem áll, de még is Klaus a fontosabb neki... fontosabb, mint én, aki egész életemben őt követtem. Henrik... Nagyon hiányzol drága Öcsém. Sokszor azt kívánom bárcsak köztünk lehetnél te is.... Az egyetlen aki képes volt mindig mosolyt csalni szomorú arcomra. Nyugodj békében mindörökké. Oly meglepő, de éppen New Orleans egyik parkjában sétálgattam. Klaus után jöttem, de már elment innen. Érzem, hogy követ valaki. Megfordulok és kezeim közé akad egy nem túl idős vámpír. Ujjaim erőszakosan túrnak bele a mellkasába, hogy egyetlen rántással kitépjem dobogó szívét, ahogy Tatia is kitépte az enyémet. Kezem elernyed és a teste a földre hull. Előkapom hófehér zsebkendőmet a zsebemből és beletörlöm mocskos tenyeremet. Valaki figyeltet. Mióta itt vagyok állandóan ez az érzés fog el. Nincs időm ezzel foglalkozni. Leülök az első padra amit meglátok. A park kihalt és kissé hűvös. Nem a legjobb passzban voltam. Túl sok volt az elmúlt két hét. El sem tudom képzelni mi jöhet még. Ennél rosszabb nem lehet. Ennyire nem utálhatnak ott fent.
Úgy éreztem ki kell szellőztetnem a fejemet még mielőtt, visszamegyek Mystic Falls-ba. Itt azért annyira nem kellett félnem, hogy összefutok olyannal, akit ismerek. Elég kevés az esélye úgy érzem, bár nekem amilyen szerencsém van, itt is megfog találni valaki olyan akit ismerek… esetleg régről… Egyedül róttam az utcákat, már csend uralta ezt az amúgy pörgős várost! Legalábbis egyes részeit. Pár utcában még javában szólt a zene, és ment a buli, de valahogy most nem éreztem olyan nagy vágyat, hogy arra vegyem az irányt. A fejemet akartam kiüríteni, és nem mást! Szórakoztam egy jót ebben a városban, és még messze is voltam Mystic Falls-tól. Ez kellett nekem ahhoz, hogy helyre jöjjek, és az a régi Katherine legyek, aki voltam! Nem sokáig bánkódtam Stefan miatt, bár amúgy sem szokásom. Hülye volt mikor azt gondolta, hogy csak úgy a semmiből megkéri a kezemet, nem is tudom hogy jutott ez az eszébe! Csak azért mert egy pár estét együtt töltöttünk… Eszement egy ötlet volt, és biztos csak azért történt meg, mert vagy túl sokat ivott, vagy összezavarodott… csak tudnám miért! Nem érzem úgy, hogy megbántam volna, hogy nem mondtam neki igent, és ezzel tönkretettem az eddigi kapcsolatunkat. Szerettem a társaságában lenni, és bevallom fájt mikor elküldött azzal, hogy számára hallott vagyok, de ennyi. Azóta már a fájdalmat sem érzem. Hamar túlteszem magam a dolgokon, és ebben az segít igazán, hogy csak simán kikapcsolhatom az érzéseimet. A park mellett sétáltam, miközben ezen gondolkoztam, de valami megzavarta a gondolat menetemet… vagyis inkább valaki! Megláttam Elijah-at, akivel már nagyon, de nagyon rég nem találkoztam, és reménykedtem is hogy nem fogok összefutni vele! Még mielőtt megláthatott volna, egy fa mögé léptem és onnan figyeltem, hogy merre tart. Nem szándékoztam követni, egyszerűen csak vártam mikor tudok úgy elmenni, hogy lehetőleg ne vegyen észre. Nem számítottam erre a találkozásra, tehát szinte egyértelmű hogy nem az az első gondolatom, hogy menjek oda hozzá cseverészni. Egy fiatal vámpírhoz lépett oda, és egy egyszerű mozdulattal tépte ki a szívét. Hát ez nem segített abban, hogy meggondoljam magam, és odamenjek hozzá! Még egy kis ideig figyeltem, és mikor leült a padra, vettem egy mély levegőt, és elindultam felé. Hátulról közelítettem meg, és nagyon reméltem, hogy nem fog nekem támadni. Amint mellé léptem megszólaltam talán kissé óvatosan. – Szegény vámpír tényleg megérdemelte, hogy így ölted meg, vagy csak nem vagy jó passzban? – Kérdeztem egy kis lágysággal a hangomban, és halkan felsóhajtottam.
I was lost in Paradise. I wish I never opened my eyes. ~
Fogalmam sincs meddig üldögélhettem ott azon a padon, amikor valaki, egy ismerős hang a hátam mögül meg nem szólalt. Felkapva a fejemet hátrafordultam. ~ Tati... ~kezdtem egy örömteli mosoly kíséretében, de ahogy megláttam az arcot le is hervadt a vigyor az arcomról. ~ Katerina... ~mondtam elhaló hangon és nem törődve vele visszafordultam, hogy újra magam elé bambulhassak. ~ Valaki követ, mióta itt vagyok. ~jegyeztem meg távolságtartóan. Beszédre nyitom a számat, de nem megy. Nem tudom mit mondhatnék. El sem hiszem, hogy pont itt, pont most Katerinába botlottam. Ez annyira lehetetlen helyzet. Az élet ott rúg belém, ahol csak tud. Hirtelen elhatározásból úgy döntöttem felállok. Nagy léptekkel megkerültem a padot és elé álltam. Kezeimet őszi kabátom zsebeibe rejtettem. ~ Mondd csak Katerina! Ó várj! ... Katherine, igaz? Sokat hallottam ám rólad és a dolgaidról. ~mosolyodtam bele a gondolatba, hogy milyen lett. ~ Én a helyedben nem lebzselnék New Orleansban. Ez a város Klaus szíve csücske. ~jegyeztem meg morcosan. ~ Persze ezt te már biztosan tudod... egy olyan számító... ~kezdtem bele hirtelen a mondatba, de nem fejeztem be. Nem volnék képes nem a beszélgetésbe illő ocsmány szavakat használni, akármilyen mérges is vagyok rá. 500 éve nem láttam. Emlékszem mennyire szerettem őt. Azt hittem végre rátaláltam az igazira, akit jobban szerethetek, mint Tatiat, de nem így lett. Katerina egyszer csak eltűnt és már csak hírből hallottam a nevét, Katherine Pierce. ~ A Petrova név jobban illett hozzád... ~kaptam el az állát az egyik kezemmel. Próbáltam valamit találni a tekintetében. Annyira idegen volt. Nem volt... emberi. ~ A Pierce sem rossz... de nem azé, akit ismertem és szerettem. ~mondtam egy röhejes mosollyal, majd elengedtem az állát. Hirtelen kihagy a lélegzetem. A régi érzések feltörnek, de én nem akarom őket többé. A Petrovák veszélyesek. Egyik sem szeretett engem. Sohasem! Valami fojtani kezd belülről. A régi szerelem. A régi érzések Katerina iránt. Az emberi mivolta iránt. De ez már nem ő. Igazából fogalmam sem volt, hogy ki ő. Csak annyit tudtam, hogy nem az akit régen szerettem. ~ Mit akarsz? ~kérdeztem kíváncsian és kissé erőszakosan. Nem tudhatom mire készül, jobb résen lenni. Mindig is menekült előlünk... Sohasem lehet tudni most miért döntött úgy, hogy idejön és felfedi magát.
Amint meghallotta hangomat, egy széles mosollyal az arcán fordult irányomba, de ez a mosoly nem nekem szólt, és amint rájött, hogy nem a drágalátos Tatia-ja vagyok, lehervadt az arcáról a mosoly. Visszafordult, és újra felvette az előző pozícióját, mintha ott se lennék. Rosszabb esetben ezen most megsértődtem volna, de nem érdekelt annyira. - Nem akartam elrontani az örömödet... - Sóhajtottam fel, kicsit sem sajnálva a hangját. Egyáltalán nem örült ennek a találkozásnak. Vagyis eléggé erősen úgy tűnt... "Katerina". Régi nevem csöngött a fülemben. Mostanában nincs olyan ember aki ne így szólítana. Valakinek mindig is csak Katerina maradok, és nem is hajlandó Katherine-nek hívni. Az már nem az én nevem... míg ember voltam talán az volt a nevem, de egy teljesen más ember lettem, és az a név csak a múltamra emlékeztet, az emberkoromra. És az emberkorom végét nagy részben Elijah-val töltöttem egy új jövő reményében.. egy szép jövő... amiből persze nem lett semmi! Mert én csak egy tárgy voltam amit a Mikaelson család fel akart használni, azon kívül minden csak színjáték volt. - Én alig 20 perce láttalak meg, szóval ne is feltételezd, hogy én voltam az a valaki! - Emeltem fel védekezően kezeimet bár ő ezt nem láthatta, mert még mindig háttal ült nekem. Egyikünk sem számított erre a találkozásra, bár könnyen meglehetett volna akadályozni azzal, hogy nem jövök ide, és inkább elmenekülök, de mégis szükségét éreztem hogy találkozzunk. Félévszázad után talán már ideje lenne... Nagy léptekkel indult meg felém, de én nem mozdultam, vártam következő reakcióját. - Rólam sok ember hallott már... Tettem róla, még ha ez nem is volt a terveim közt. - Sütöttem le szemeimet, hogy még véletlenül se keljen a szemeibe néznem, de végül erőt vettem magamon, és következő mondatomat már a szemébe mondtam. - Csak egy kis kitérő, holnap reggelre már itt se leszek... és igen mond csak ki nyugodtan, hogy egy számító ribanc vagyok! - Ejtettem ki az utolsó szavakat keményen, egy kicsit hangosabban, mintha nem is magamról beszélnék! Tudtam, hogy mit gondolnak rólam a hátam mögött, nem kellett sok idő ahhoz, hogy kitaláljam Elijah milyen szavakat akart rám használni. Manipulatív, kétszínű, hazug, ribanc, és még sorolhatnám a jelzőket. Sose tartoztam a jó Petrova-k közé. Ahhoz túl hamar kiölték belőlem a jóságot. Elijah is nagy szerepet játszott ebben, mint mindenki aki a múltamban komolyabb szerepet töltött be. Elijah is egy csalódás volt... hisz amit mondtam az igaz. Csak színjáték volt az az időszak az életemben. Minden csak arra ment ki, hogy megszerezzék a véremet. A hasonmás vérét... ami persze már értéktelenné vált amint vámpírrá változtam. Az az egy év nem volt más mint hazugság. De naív voltam ahhoz, hogy észrevegyem. Újra szeretni akartam valakit, és a biztonságot kerestem, amit akkor meg is találtam Elijah személyében... legalábbis azt hittem. Elkapta államat, és említette fel újra régi vezetéknevemet. Következő mondatán viszont megakadtam. - Te sosem szerettél... mind csak egy színjáték volt... - Nyeltem egy nagyot, és felidéztem magamban amik akkor történtek. Vagyis inkább akaratlanul jöttek elő belőlem ezek az emlékek, talán érzések is. Elengedte államat, én pedig szinte rögtön hátrálok tőle egy lépést. Mérges kezdtem lenni. Rá voltam mérges, nem másra... Nem véletlen nem akartam találkozni vele, és erre még csak most jövök rá. Nem akartam újra emlékezni. Mostanában így is túl sok emléket "melegítettem fel" emberkoromból. Túl sokat is... - Nem akarok tőled semmit... kivételesen! - Tettem még hozzá inkább az utolsó szót. - Csak gondoltam idejövök, az okot ne kérdezd, én se tudom! - Vontam össze szemöldökömet kissé zavarodottan. Ez volt az igazság, igazából nem tudtam miért is vagyok itt és beszélgetek vele, ahelyett, hogy már rég elmenekültem volna! - De ha akarod már itt sem vagyok! - Hátráltam tőle még egy lépést, és tettem egy fél fordulatot készülve arra, hogy hátat fordítsak neki, és elfussak. Csak az Ő engedélye kellett, és már itt se vagyok, de azért talán titkon reméltem, hogy megfog állítani... de nem! Hisz miért tenne ilyet?
I was lost in Paradise. I wish I never opened my eyes. ~
Kissé megrendülve álltam ott és hallgattam az előttem álló bizonytalan nőt. Úgy látszik még benne is nagy nyomot hagyott az együtt eltöltött időnk. Tatia után... Én tényleg szerettem őt. De aztán ezzé a szörnyeteggé vált. Hirtelen újra feldobban a szívem és rádöbbenek, én valaha halálosan szerettem ezt a nőt. Elkapom a karját, mikor távozásra hátrál. ~ Ne merd ezt még egyszer kiejteni a szádon! Azt hogy sosem szerettelek és csak egy színjáték volt az egész! ~néztem dühösen rá és mérgemben teljes erővel szorítottam a karját. ~ Te voltál az egyetlen Mikaelen kívül, akiért elárultam a saját családomat. ~szűrtem idegesen a fogaim közt. Elárultam érte Klaust, hogy megszökhessen. Pedig számomra aztán tényleg fontos a család. Hogy képes ilyet mondani. ~ Tehát... ~próbáltam lenyugodni és finoman kissé remegve engedtem el a karját. ~ Ne merd azt mondani, hogy átvertelek. Tudtommal te voltál az, aki meglépett. Te hagytál cserben. ~mondtam a fájó szavakat. ~ Én mindig is szerettelek... Azt aki voltál... Most is szeretem teljes szívemből az ÉN Katerinámat. Aki valahol ott bent még tudom, hogy létezik. ~ tűrtem az egyik tincsét a füle mögé. ~ Tehát... ~ nyeltem egy nagyot. ~ Ne merd még egyszer azt mondani, hogy sosem szerettelek... és csak egy színjáték volt. ~ nyögtem ki végül. //semmi gond nekem tetszett //
Ezt az időt amit együtt töltöttünk nem lehet csak úgy elfelejteni. Mindig is emlékezni fogok rá, még ha nem is akarok! Nem mondhatják azt, hogy nem éltem át csalódást az életemben, főleg akkor mikor elvileg gondtalannak kellett volna lennie az életemnek. Victor, a lányom, utána mikor minden rendbe jött és Elijah belépett az életembe... minden összeomlott alig pár hónap után újra. Ezt hogy is lehetne elfelejteni? Elkapta karomat, ahogy próbáltam elmenni, és ezzel meg is állított.. Halkan felsóhajtottam, és visszanéztem szemeibe. - Miért tagadod az igazságot? - Nyögtem fel a végére, mert kezei egyre jobban szorították karomat. Hozzá képest az én erőm semmi volt, így fájdalmat is tudott nekem okozni, nem is kicsit! Azért valamennyire igaza volt, mert közel volt ahhoz hogy megtaláljon az erdőben aznap éjszaka. Még csak meg sem kellett volna erőltetnie magát... Még a mai napig emlékszem, hogy kiabálta a nevemet, azzal a sok emberrel együtt, akik elől menekültem. Karomat közben elég nehezen de végül elengedte. - Féltem Elijah... Átverve éreztem magam, és nem akartam már senkiben sem bízni! - Mondtam talán kissé megtörve. - És mit csináltál volna, ha nem menekülök? Megvédtél volna Klaus-tól? - Vontam össze szemöldökömet, és egy nagyot nyeltem. Sokszor gondoltam arra, hogy mi lett volna ha maradok? Bár ez a lehetőség akkor meg sem fordult a fejemben, csak a menekülés... semmi más. Még mindig szeret... vagyis inkább azt aki akkor voltam. Talán egy kicsit összerezzentem ahogy éreztem, hogy kezével fülem mögé tűr egy tincset a hajamból. - Nem szerethetsz? Nem szeretheted azt a lányt... Olyan rég volt már! - Mondtam elszorult torokkal, és a szavak alig akarták elhagyni ajkaimat. Szerettem, és talán egy részem még mindig így érez, de tényleg olyan rég volt! Több mint 500 éve.. ez rengetek idő!
~ Én nem tagadok semmit. ~ bólongattam nemet a fejemmel. Olyan régen volt. De mégsem olyan régen, mintha csak tegnap történt volna. Miért most? Miért most kell minden fájó emléknek az utamba tévednie? Tatia... Őt szerencsére sikerült lezárnom. Azt hittem, hogy ő volt az igazi, de rá kellett ébrednem, nem. ~ Ezt megkaptam. ~ haraptam az alsó ajkamba. Még bennem sem bízott meg. Nagyon rossz emberismerő lehetek. Én azt hittem ez a dolog kölcsönös volt köztünk. ~ Veled mentem volna. Megvédtelek volna tőle még ha ránk is talál, hogy elvegyen tőlem. Mindent feladtam érted. Miután eltűntél Nik egy tőrrel hálálta ezt meg nekem a szívembe. ~ kicsit közelebb léptem hozzá. ~ Bármit megtettem volna érted Kat. ~ fogtam meg a kezeit magam elé. Nem hiába beszéltem múlt időben. Bármit... a régi Katerináért. ~ Sosem fogom elfelejteni azt a lányt. ~ mondtam érzelmekkel telt tekintettel és egy lassú finom csókot nyomtam a homloka közepére, majd a sajátomat óvatosan az övének nyomtam. ~ Sosem. ~
ígértem még egyszer. Igazat megvallva teljesen megfeledkeztem Kathről... Csalódtam benne, átvert... ahogy Tatia is, de ő róla sajnos nem tudtam ezer évig ezt.
A második Petrova lánnyal járta meg anno. Tatia-val kezdte a sort, ha jól tudom, és 500 év múlva jöttem én. Talán csak Tatia-t kereste bennem, nem tudom... Ezt nem is merem neki mondani, mert a végén itt fogja kitörni a nyakamat. Szavaira egy nagyot nyeltem. Mégis mit várt tőlem? - Bíztam benned, egészen addig míg a fülembe nem jutott, hogy megakarsz ölni Klaus-al... És talán hiba volt, hogy nem hallgattalak meg, még mielőtt elkezdtem volna menekülni! De akkor nem láttam más lehetőséget! - Mondtam miközben elfordítottam róla tekintetem. Akkor azt láttam jónak, hogy meneküljek, ezt ő is megérthetné... hisz nekem se volt könnyű ez az egész. Nem tudtam mi történt vele azok után, hogy eltűntem, de most megtudtam. Egy tőrt kapott a szívébe, csak mert szeretett, és elárulta értem a családját. Hitetlenkedve néztem szemeibe. - Egy tőrt kaptál a szívedbe... - Ismételtem halkan, és egyik kezemet a mellkasára csúsztattam, ahogy közelebb lépett hozzám, hogy kezem alatt érezzem szívverését. Most már csak múltidőben beszél... nem az a lány vagyok akit szeretett, és még most is szeret. Mostanában mindenki azt a lányt keresi bennem. Katerina-t, aki még mindig jelen van bennem, ha hagyom, hogy felszínre kerüljön az emberi énem.- Az elmúlt időben mindenki azt a lányt keresi bennem... az emberi énemet. - Jelentettem ki halkan. Egy apró csókot lehelt homlokomra, és homlokát az enyémnek támasztotta. - Ne is felejts el... csak akkor inkább a szép dolgokra emlékezz. Mindenki csak arra emlékszik, hogy csalódást okoztam. Legalább te ne gondolj rám úgy mint egy hiba az életébe! - Mondtam egy kis fájdalommal a hangomban. Nincs olyan ember a földön aki csak a jó dolgokra gondol, ha felemlítik a nevemet.
~ Semmi gond... Megértem. ~ így utólag az ő szemszögéből nézve, talán én is így tettem volna. De azért még mindig ott van a szívemben az a nagy csalódásérzet. ~ Igen... Az öcsénk egyik kedvenc elfoglaltságává vált onnantól kezdve ez... De igaza volt. Megérdemeltem. ~ tenyeremet Katherine szívemen nyugvó kézfejére tettem. Tényleg megérdemeltem. Ostoba voltam. Mindig előrébb helyeztem Katerinát, mint a családomat. De akkor nem bántam. ~ Talán... mert az a lány vagy te és ezt mindenki tudja csak te nem. ~ vetettem fel. ~ Legalábbis aki régen ismert, az tudja, hogy ez csak egy kis álca... valami védelem, ami megóv a múltban ért sérelmektől... ~ fejtettem ki. Talán igazam volt, talán nem... Nem is fontos. Hirtelen csitítgatni kezdtem, azért amit mondani kezdett. ~ Ne! Ne! Css! ~ fogtam két tenyerem közé az arcát. Puha volt és pont olyan szép, mint régen. ~ Figyelj jól arra, amit mondani fogok... mert soha többet nem fogom elismételni. ~ néztem mélyen a szemébe. ~ Sosem gondolok úgy rád, mint egy hiba az életemben. Sőt! Azt kívánom bárcsak itt lenne nekem a régi Katerina. Bárcsak itt lenne és segítene nekem átvészelni ezt a zűrös helyzetet, ami most körül vesz. ~ mondtam telis tele érzelmekkel. Nem tudom mi ütött belém. Ez a nap borzalmas volt és most mégis úgy érzem nyugodt vagyok. Idegesen az alsó ajkamba harapok és sóhajtok egyet. Az a nő már sosem fog visszajönni hozzám. Pedig érte képes lennék újra mindent feláldozni. Talán ideje lenne most őt is elengednem. De miért ilyen nehéz?
Kezdőlap
|
Fogalmam sincs meddig üldögélhettem ott azon a padon, amikor valaki, egy ismerős hang a hátam mögül meg nem szólalt. Felkapva a fejemet hátrafordultam. ~ Tati... ~kezdtem egy örömteli mosoly kíséretében, de ahogy megláttam az arcot le is hervadt a vigyor az arcomról. ~ Katerina... ~mondtam elhaló hangon és nem törődve vele visszafordultam, hogy újra magam elé bambulhassak. ~ Valaki követ, mióta itt vagyok. ~jegyeztem meg távolságtartóan. Beszédre nyitom a számat, de nem megy. Nem tudom mit mondhatnék. El sem hiszem, hogy pont itt, pont most Katerinába botlottam. Ez annyira lehetetlen helyzet. Az élet ott rúg belém, ahol csak tud. Hirtelen elhatározásból úgy döntöttem felállok. Nagy léptekkel megkerültem a padot és elé álltam. Kezeimet őszi kabátom zsebeibe rejtettem. ~ Mondd csak Katerina! Ó várj! ... Katherine, igaz? Sokat hallottam ám rólad és a dolgaidról. ~mosolyodtam bele a gondolatba, hogy milyen lett. ~ Én a helyedben nem lebzselnék New Orleansban. Ez a város Klaus szíve csücske. ~jegyeztem meg morcosan. ~ Persze ezt te már biztosan tudod... egy olyan számító... ~kezdtem bele hirtelen a mondatba, de nem fejeztem be. Nem volnék képes nem a beszélgetésbe illő ocsmány szavakat használni, akármilyen mérges is vagyok rá. 500 éve nem láttam. Emlékszem mennyire szerettem őt. Azt hittem végre rátaláltam az igazira, akit jobban szerethetek, mint Tatiat, de nem így lett. Katerina egyszer csak eltűnt és már csak hírből hallottam a nevét, Katherine Pierce. ~ A Petrova név jobban illett hozzád... ~kaptam el az állát az egyik kezemmel. Próbáltam valamit találni a tekintetében. Annyira idegen volt. Nem volt... emberi. ~ A Pierce sem rossz... de nem azé, akit ismertem és szerettem. ~mondtam egy röhejes mosollyal, majd elengedtem az állát. Hirtelen kihagy a lélegzetem. A régi érzések feltörnek, de én nem akarom őket többé. A Petrovák veszélyesek. Egyik sem szeretett engem. Sohasem! Valami fojtani kezd belülről. A régi szerelem. A régi érzések Katerina iránt. Az emberi mivolta iránt. De ez már nem ő. Igazából fogalmam sem volt, hogy ki ő. Csak annyit tudtam, hogy nem az akit régen szerettem. ~ Mit akarsz? ~kérdeztem kíváncsian és kissé erőszakosan. Nem tudhatom mire készül, jobb résen lenni. Mindig is menekült előlünk... Sohasem lehet tudni most miért döntött úgy, hogy idejön és felfedi magát. 
Kissé megrendülve álltam ott és hallgattam az előttem álló bizonytalan nőt. Úgy látszik még benne is nagy nyomot hagyott az együtt eltöltött időnk. Tatia után... Én tényleg szerettem őt. De aztán ezzé a szörnyeteggé vált. Hirtelen újra feldobban a szívem és rádöbbenek, én valaha halálosan szerettem ezt a nőt. Elkapom a karját, mikor távozásra hátrál. ~ Ne merd ezt még egyszer kiejteni a szádon! Azt hogy sosem szerettelek és csak egy színjáték volt az egész! ~néztem dühösen rá és mérgemben teljes erővel szorítottam a karját. ~ Te voltál az egyetlen Mikaelen kívül, akiért elárultam a saját családomat. ~szűrtem idegesen a fogaim közt. Elárultam érte Klaust, hogy megszökhessen. Pedig számomra aztán tényleg fontos a család. Hogy képes ilyet mondani. ~ Tehát... ~próbáltam lenyugodni és finoman kissé remegve engedtem el a karját. ~ Ne merd azt mondani, hogy átvertelek. Tudtommal te voltál az, aki meglépett. Te hagytál cserben. ~mondtam a fájó szavakat. ~ Én mindig is szerettelek... Azt aki voltál... Most is szeretem teljes szívemből az ÉN Katerinámat. Aki valahol ott bent még tudom, hogy létezik. ~ tűrtem az egyik tincsét a füle mögé. ~ Tehát... ~ nyeltem egy nagyot. ~ Ne merd még egyszer azt mondani, hogy sosem szerettelek... és csak egy színjáték volt. ~ nyögtem ki végül.
nekem tetszett //
