A sötétség vagy megszólít
vagy nem vesz rólad tudomást



Share | 
New Orleans utcái


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Chatkép :

† Keresem :
some kind of salvation
† Kedvenc dal :
you could be happy
nobody's home
endlessly
picking up the pieces

† Tartózkodási hely :
beside my brother
† Hobbi & foglalkozás :
journalist
† Humor :
playful



Zoé D. Gilson ÍRTA A POSZTOT
Pént. Júl. 22, 2016 10:19 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Lucas and Zoé

Kissé értetlenül, enyhén összevont szemöldökkel nézek Lucas. Nem értem, miért mondta, amit mondott. Vagyis inkább a hangsúlya az, amit kicsit furcsának találok. Mindig hiszek a bátyámnak? Mit akarhat ezzel? Ennyire azért nem vagyunk összenőve, soha nem is voltunk. Megvannak a magam aggályai, és azt hinné az ember, hogy valaki, aki olyan közel áll Benhez, mint Lucas, ezt tudná rólam. De hát teljesen akkor sem ignorálhatom őt, egyrészt mert olyan, amilyen, másrészt pedig mert a bátyám, és szeretem. Bár meglehet, hogy túl sokat gondoltam bele ebben a hanglejtésbe. Hosszú nap van mögöttem, amit végigdolgoztam, és az ilyen napok után néha kicsit becsaphat az agyam. Ha testileg annyira nem is, de szellemileg fáradt vagyok. Jól jönne most egy kávé... nem túl erősen, viszont dupla cukorral. És tejjel. Hmm...
- Miért lepődtél meg? - teszem fel végül mégis a kérdést. Oké, igazából kicsit magamat is megleptem ezzel, hiszen elsőre nekem is egy nagy, kövér NEM volt a válaszom az ide költözésre. De Benedict mindig nagyon jól értett a meggyőzéshez. És ebben az esetben nagyon meggyőzőnek találtam, hogy nem akar elveszíteni, hogy biztonságban szeretne tudni, és szüksége van rám. Minden nézeteltérésünk ellenére is túl fontos nekem ahhoz, hogy hátat fordítsak neki. - Elismerem, Bennel nem mindig egyszerű, de ha hiszed, ha nem, velem sem mindig az – nevetek fel aztán halkan. Én egy másfajta probléma vagyok. És főképp voltam, leginkább tinikoromban.
Lucas a következő kérdésével immár másodszor tesz enyhén gyanakvóvá és elgondolkodóvá. Ismét mintha lenne valami mögöttes tartalma ennek a puhatolózásnak. Vagy megint csak képzelődöm?
- Nem, nem tudok erről semmit – vonok vállat, aztán a férfi arcát kezdem fürkészni. - Nem kérdeztem, ő pedig nem avatott be. De ismersz. Ahogy mondod, nem igazán szoktam őt ilyesmiről faggatni. Szerintem ő nagyon is jól elboldogul az üzlettel nélkülem is, ő valószínűleg erre született – jegyzem meg egy halvány mosollyal. - Nincs ehhez rám szüksége. - Bár tény, hogy nem igazán tetszett Benedictnek, amikor, úgymond, hivatalosan is elhatárolódtam, de szerintem ő is tudja, hogy így a legjobb. Egy-két pillanatig még hallgatok, aztán némi habozás után mégis csak felteszem a kérdést Lucasnak.
- Te tudsz róla valamit...? Hogy miért vagyunk itt? - Talán jobb lenne, ha inkább egyenesen Benedicttől kérdezném, és valószínűleg ezt is fogom tenni. Később. Meglehet, ez csak egy buta, félrevezető megérzés Lucasszal kapcsolatban, de most kíváncsi lettem, hogy ő mit tud erről. Hogy mit tudna nekem mondani erről. Mindig mindenből kimaradok, szándékosan, de most az az érzésem támadt, hogy talán mégis jobb lenne tudnom, hogy miért is települt át ide egyik napról a másikra a bátyám egész falkája. Mondjuk Lucasnak csak tudnia kell, nem? Hisz ő is benne van abban a bizonyos belső körben. Már ha jól emlékszem.

You Will Never Know
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Keresem :
あ myself
† Tartózkodási hely :
あ mystic falls & new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
あ reading legends
† Humor :
あ nope



Lucas E. Osborne ÍRTA A POSZTOT
Vas. Jún. 26, 2016 11:03 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Zoé && Lucas
nice to see you again, lovely  
Azt nem emeltem volna ki az életrajzomban, hogy szeretek hülyét játszani. Ebben a helyzetben viszont erre voltam kényszerítve. Úgy kellett tennem, mintha ez a találkozó a totális véletlen következménye lenne, pedig inkább beváltak a számításaim. Idegenek nem tudták Benedictről, hogy egy métert sem hajlandó tenni a húga nélkül. Én igen, hisz a jobbkeze voltam éveken keresztül. Láttam és hallottam mindent, amit csak kiejtett a száján, vagy azt, hogy milyen vendégeketz fogatott, milyen kétes ügyletekben vett részt. Ilyen volt az élet mellette. De sose tudtam eltekinteni attól, hogy mennyire szerette a húgát. Még ha soha nem is mondta ki, mert nem olyan típus volt, aki dobálózott az ilyen szavakkal. Egy rezzenéstelen arcú vérfarkasnak szeretett látszani, de ki hibáztatta ezért? Sokat mufurckodott, mikor a húga nevet cserélt, de beláthatta volna, hogy így a legesélyesebb arra, hogy el tudja rejteni az ellenségei elől. Mert ha Benedictnek volt valamije, hát... az kétségkívül egy hosszú lista volt az ellenségei neveivel.
Elmosolyodott. Emlékezett rám. Ebben kételkednem sem kellett volna, hiszen nem vagyok egy elfelejthető jelenség. Ennek tökéletes példája az, hogy Benedict a mai napig nem óhajtott leszállni rólam, és miattam rángatta ide az egész bagázsát. Beleértve a húgát. Rosszul döntött. Nem mérlegelte, hogy én tényleg mindent tudtam róla. Ismertem a gyenge pontját. Itt állt előttem. - Öhm. Igen. Mondhatjuk úgy, hogy a bátyád miatt vagyok itt. - bólintottam, hasonló mosolyt villantva, de ezt csak a remeki színész képességeimnek köszönhettem. Nem ragoztam, nem hangzott volna szépen, ha azt mondom, hogy a bátyád idáig üldözött, tehát voltaképpen miatta voltam itt. De nem tennék jó benyomást, minden ilyen eredetű mondatot le kellett nyelnem, egészen addig, míg már nem leszek kellőképpen jó távolságban.
Az épületre néztem, amire mutatott. - Hm. Igen, ismerek itt pár arcot. - biccentettem. Az ilyen helyek általában hemzsegtek azoktól, akik ugyan csak pár hírt, de beszivárogtattak a maffia berkeibe. Nem voltak tagok, inkább sima informátornak tartották őket, de megkapták a méltó jussukat érte. - És a bátyádnak mindig hiszel. Meglepődtem, hogy idáig rángatott. - vallottam be megvonva a vállamat. Nem, ennél visszafogottabbnak kellett lennem. - A bátyád nem mondta el, miért rángatta ide az egész armadáját? - kérdeztem tovább puhatolózva. Egyelőre jó, ha azt hiszi, hogy én is közéjük tartozom. - Persze tudom, te sose szerettél belekeveredni ezekbe az ügyekbe. Mindig irigyeltem a kiállásodat, hogy nem engedted magadat belerángatni. - mondtam ismét elmosolyodva. A nők gyanúját néha könnyű elaltatni bókokkal. De mindig akadtak kivételes esetek.

Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Chatkép :

† Keresem :
some kind of salvation
† Kedvenc dal :
you could be happy
nobody's home
endlessly
picking up the pieces

† Tartózkodási hely :
beside my brother
† Hobbi & foglalkozás :
journalist
† Humor :
playful



Zoé D. Gilson ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jún. 11, 2016 2:51 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Lucas and Zoé

A tollam vége folyamatosan kopog az asztal lapján, miközben ismét a jegyzeteim fölé hajolok, de igazából nem nagyon látom azt, ami előttem van. Ismét minden annyira megváltozott... vagy változóban van. Furcsa. És egy kicsit ijesztő. Volt már néhány nagyobb változás az életemben. Az egyik ilyen az volt, amikor eldöntöttem, hogy távolságot tartok a bátyámmal, és az ő dolgaival. Nem akartam részt vállalni semmiben, amihez köze volt, és nem akartam azt sem, hogy az újságírói pályafutásomat az határozza meg, hogy milyen családból származom. De az eltávolodásomnak nem az volt az oka, hogy nem szerettem volna Bent, és bár nem értek egyet azzal, amit csinál, nem is igazán azért jöttem el, mert megvetném a „családi biznisz” miatt. Leginkább az ijesztett meg, amivé én magam válni készültem abban a környezetben, és az, hogy milyen élet várna rám velük. Először elvesztettük a szüleinket, aztán jött Pete, aki mintha felültetett volna valami hullámvasútra, egyszer fent, egyszer lent, és a legvége az lett, hogy vérfarkassá váltam, és úgy éreztem, elveszítem önmagamat is. Szükségem volt saját térre, hogy rájöjjek, ki és mi akarok lenni, a családtól függetlenül. De mindazok ellenére, amit akkor választottam, amilyen úton elindultam, a világ felé nyitott és mindenre kíváncsi riporter mögött még most is itt van Zowie Lorenzini is, és miután a bátyám megkeresett a lakásomban, Chicagoban, rájöttem, hogy szüksége van rám, hogy mennyire fontos vagyok neki, és nem fordíthatok neki teljesen hátat. Belementem, hogy vele költözöm, sőt, az én ötletem volna, hogy lakjunk újra egy fedél alatt. Csak kettőnkre gondoltam, a testvéri kötelékre, amit szerettem volna újra felerősíteni, de közben megfeledkeztem róla, néha milyen... ijesztő is az élet a bátyám mellett. Folyton ott vannak a közelben az emberei, és némelyek nem éppen bizalomgerjesztőek. Meg aztán ott vannak azok a megbeszélések, amiket zárt ajtók mögött intéznek, és igazából örülök, hogy nem kell látnom, vagy hallanom semmit, de azért néha kicsit hátborzongató. Nem azt mondom, hogy félek, nem erről van szó. Igazából ebben nőttem fel, valahol már megszoktam az egészet, bár régebben apánk volt az, aki az ilyen kétes alakokkal vonult félre a tárgyalójába. Inkább csak... azt hiszem, újra meg kell szoknom, hogy nem egyedül élek, és hát én magam vállaltam, hogy visszatérek, szóval nem panaszkodhatok. De azért igyekszem annyi időt házon kívül tölteni, amennyit csak lehet. A munka egyébként is lefoglal, és szeretem, hogy így van. A szerkesztőségben legalább mindenki átlagos. És kedvelem a főnökömet, akivel egész jó együtt dolgozni. Apropó, fogalmam sincs, hol van egész nap Davin. Arra számítottam, hogy a témaválasztásom miatt folyton a sarkamban lesz, hiszen először nemigazán tetszett neki az ötlet, hogy egyedül csináljam ezt végig, de úgy tűnik, mégsem akar mindenbe beleszólni. A nap nagy részében az eddigi interjúkat vetettem össze, hogy előkészítsem a terepet a nagy riporthoz, de a végére érve már zsong a fejem az egésztől, és csak örülök, hogy végre kiszabadulhatok.
Kilépve az épületből megállok egy pillanatra, hogy mélyet szippantsak a „friss” városi levegőből. Aztán szinte amint megindulok, valaki a nevemen szólít. Haha! Úgy látszik, tényleg kísért a múlt, függetlenül attól, hogy már nem Chicagoban vagyok.
- Szia! Persze, hogy emlékszem – lépek közelebb szélesen elmosolyodva. - Lucas... Osborne, igaz? Régebben folyton együtt lógtatok a bátyámmal. Furcsálltam is, hogy egy ideje már nem láttalak. Vagy te is miatta érkeztél a városba? - Érdeklődöm, hisz attól, hogy én nem találkoztam vele, ők meg ugyanúgy jóban lehetnek. Mit tudok én Benedict barátairól vagy embereiről? Évekre külön váltam tőle, és most sem csekkoltam még le minden régi és új arcot, akik őt körülveszik.
- Nos igen, nemrég itt kaptam állást – mutatok fel az épületre. - A Chicago-i kis szerkesztőséghez képest nagy előrelépés. Örülök, hogy hagytam magam rábeszélni. Tudod, először megijesztett a költözés gondolata, de Ben meggyőzött, hogy itt sokkal jobb lehetőségek várnak, és igaza volt – vonok vállat jókedvűen. Azt hiszem, csak jó érzés egy régi ismerőssel találkozni az új helyen, egy ilyen kissé kimerítő nap után.

Live In Living Color
Vissza az elejére Go down


Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
† Keresem :
あ myself
† Tartózkodási hely :
あ mystic falls & new orleans
† Hobbi & foglalkozás :
あ reading legends
† Humor :
あ nope



Lucas E. Osborne ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Jún. 11, 2016 10:00 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Zoé && Lucas
nice to see you again, lovely
Tegnap este még elég jó ötletnek tűnt. Díjaznom kellett volna Benedict szeretetét a húga irányába, de nem véletlenül hagytam ki én is a sajátomat az életem azon fejezetéből. Amíg mellette van, soha nem lesz biztonságban. Az persze érdekelt, hogy Zoé mennyire tudott a történtekről. Rólam és Gwenről, Benedict mennyire tajtékzott, mikor eltűntem, és csak Gwen maradt. Hogy tudta-e, Benecit tiszta gonoszságból és bosszúvágyból szerzett valahonnan egy vámpírt, hogy Gwendolynt az örökléttel átkozza meg. Bárki is volt a közvetett kapcsolat, a szememben Benedict tette vámpírrá Gwent, még mélyebb lejtőre küldve őt. Benedict akart valamit, ami az enyém volt. Hát, talán jobb lesz magamnál tudni valamit, ami meg az övé, és az életét adná érte. Ismertem, évekig éltem mellette, a húga iránt érzetteket már kívülről fújtam, még ha ő maga próbálta is leplezni, hogy néha képes megenyhíteni a szívét. Na, nem is az olyanokkal, mint én, vagy az a többi emberszabású, aki a nap huszonnégy órájában körülvette.
Nem kellett hozzá sok kapcsolat, hogy kiderítsem, hol fogom megtalálni a lányt. Már Chicago-ban is tisztes távolságot tartott a bátyjától, megváltoztatta a nevét, minden létező kapcsot megszakított a családnevével, mielőtt egy kalap alá vették volna velük. Becsültem ezért az erőért, pedig Benedict-et elég nehéz elviselni, ha akart valamit. Bizonyára tüske volt a szemében az, amit a húga művelt, mások szemében inkább bátorság és kitartás eredménye. A legjobb példa volt arra, hogy egyeseket nem tudott befolyásolni, nem tudta rávenni őket arra, hogy úgy táncoljanak, ahogyan ő fütyült. Igen, ő kellett nekem.
Kipattantam a kocsiból. Még megvoltak a régi trükkjeim ahhoz, hogy információkat szerezzek be, így tudtam meg, hogy a helyi szerkesztőségben kapott állást. Vajon tudta, hogy a bátyjának ott is vannak beépített emberei? Nyilván így jutott be ő maga is. De el ne térjünk a tárgytól. Próbáltam a lehető legjobb képet vágni, hisz találkoztunk már párszor. Még ha csak általában árnyék is voltam a bátyja háta mögött. Amikor a húgával volt, nekem nem volt intéznivalóm. Élesebb esetekben is álltam már Benedict mögött.
Feltoltam a napszemüveget a fejem búbjára, mikor megláttam kisétálni a lányt. Végetérhetett a napi robot, a nap kezdett lefelé fordulni. Igaz, rögtön el is könyvelhettem buktának, ha Benedict elmondta neki, hogy mit tettem. Akkor semmi esélye nincs annak, hogy bizalmat ébresszek benne. Hacsak a történet után nem gondolta úgy, hogy nekem volt igazam. De tök mindegy. Egy próbát megér.
Elindultam az utcán, direkt szemben a járdán, hogy pár másodperc múlva mintha holmi véletlen lenne, mellette haladjak el, és így néztem rá. - Zoé? - kérdeztem. Ehhez az egészhez szükség volt minden létező színészi képességemre, de ebben is jó kiképzést kaptam. - Kicsi a világ. Legutóbb még a Chicago-i szerkesztőségnél voltál. - néztem az épület felé. Persze a lényeges kérdést se hagyjuk le. - Emlékszel még rám?

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 15, 2016 3:09 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
- lezárt játék -
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 15, 2016 8:15 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
family is supposed to be our safe haven
Nem reagálok kérdésére, összeszorított állkapcsom nem hagyja, hogy meggondolatlan szavak fussanak ki számon. Ellenben mikor felemeli a hangját, szinte üvöltve, és elém kerül, még csak össze se rezzenek. Talán a belsőmben élő kislány most sikítva lépne hátra, én viszont semmi ilyesmit nem mutatok. Mereven nézek szemébe, félelmet nem ismerve. Sose láttam még így. S meglehet igaza van, számomra nevem már nem jelentette azt, amit neki, vagy amit jelenthetett nekem régen. Semmi nem volt, csak emlékekkel teli részem, amiket el akartam nyomni, s az életem romokban heverő részét tudtam nevem, vérem okozta. Ezért inkább a dühre koncentráltam, elfeledve minden jót, minden büszkeséget, de nem sajnálatot vártam másoktól, a hányattatott sors miatt. Csak azt akartam, hogy függetlenül mindentől tudjak létezni, fel tudjak végre valamit építeni, amit eddig sikerült már legalább alapjaiban magamnak tudni. Családom jó része nem élt, leszámítva két bátyám, akik valószínűleg -ha másban nem is-, de a név kérdésében -velem ellentétben- egyet értettek.
-A szüleink emléke engem nem a nevemhez köt. Az emlékek nem tárgyakból vagy megfoghatatlan dolgokból elevenednek meg. Nekem nem.Az én döntésem, az én véleményem.-sziszegem dühösen, ajkaimon át szűrve a hangokat, hisz fogaim még mindig csikorogva szorítom össze.-Ha nem tetszik bátyám, légy olyan, mintha atyám lennél. Üss meg, de tudhatod, hogy véleményem nem változik meg akkor sem.-bár családunkban sosem csattantak el felesleges pofonok, ha ettől jobban érezné magát, felőlem... Látom, ahogy szinte egész testében remeg, és megfordul az előbb említett cselekvés a fejében, valami mégis visszafogja. Micsoda, a nők iránti tisztelet? A húga vagyok, ha móresre akar tanítani nem hiszem, hogy ennyi akadályozná meg benne.
Üvöltve köpi felém a szavakat, de nem rezzenek meg. Szavai viszont tudatomig hatolnak. Ezeket még sosem volt lehetőségem hallani, de úgy látszik a magyarázkodás az egyetlen, amit ha kicsikartam belőle, végre válaszokat ad. A történet ugyan az volt, más szemszögből, arcát látva mégis több érzelmet láttam, több fájdalmat, mint amit másik bátyám mutatott, mikor elmesélte ezeket. Ugyan leegyszerűsítve más volt, mint a hosszú estén át tartó mese, szeméből mégis eltűnt a gonosz csillogás, a megvetés, helyére szánalom, és talán még szeretete jele is előtűnhet, meglehet ezeket csak én akarom látni, s egy sem igaz belőle. Eddig benntartott levegőm most kiszökik tüdőmből és nagyot nyelek. Hát igaza lenne a megérzésemnek, ami mindvégig ott motoszkált bennem, próbált jobb belátásra bírni? Igaza lenne, hogy Ben még mindig az, akinek én ismertem, nem egy szörnyeteg? Mégis képtelen vagyok reagálni. Az agyam gyors zakatolásától szinte szédülni kezdek, szívem összeszorul, tekintetem mégsem változik, a közönyösség helyére csupán arcom szökik át egy alig látható változás: mintha a saját csapdámba estem volna, s félelem, kételkedés kerítene magába. A félelem annak szólt, hogy talán meggondolatlanságom most végérvényesen elmarta tőlem másik bátyám, annak szólt, hogy hazudott nekem Emmett. A kételkedés mindkét testvérem szavában mégis erősebben húzott utóbb említetthez, mint ahhoz, akivel szemben álltam most. Fogalmam sincs miért, éreztem. Tudtam, hogy nem szabad bíznom ezen megérzésekben, melyek mindig csak a bajt hozták rám, mégsem kívántam sokat gondolkodni tetteimen.
Még mindig csendesen állok, vívódásom egyre jobban kiül arcomra, s ahogy elkapja tekintetét, majd gyászáról beszél, akaratlan hagyom, hogy megremegjenek ajkaim, és ökölbe szorított ujjaim húsomba vájjanak, hogy megálljak minden kikívánkozó szót, és ne engedjek a meggondolatlanságomnak. Hogy ne hagyjam, hogy helyzetem tovább romoljon. Végül mégis elhatalmasodnak rajtam a tehetetlenség, a családi szeretetem kimutatása és a makacs megtartóztatásom harcai, és utolsó hozzám címzett szavaira szemébe nézve, a mai napon először szólalok meg őszintén, minden érzelmem hagyva, hogy hangomon érződhessen.
-Sajnálom.-szinte suttogom a szavakat, arcom semmit nem mond el, szememben mégis, mintha a jeges semmitmondás megrepedne végre.-Sajnálok mindent.-címzek neki még pár szót, és sétálok el mellette, míg érzem, hogy remegő lábaim és a csendesedő szél émelyítő érzést keltenek bennem, és nehezen állom meg, hogy ne dőljek az egyik falnak és a mentén haladjon tovább a kietlen esti utcákon. Felettem a Hold már útra kelt, halad egyre magasabbra, az idő gyors múlását jelezve. Tudtam, hogy minden megváltozott, mi sem vagyunk ugyan olyanok. De a szívem eddig körülölelő gyűlölet, amit iránta éreztem, ami miatt Ben halálát kívántam, mint a reggeli köd, lassan felszáll, és bármennyire igyekeztem megakadályozni ezt, már késő volt. Valami megváltozott itt és most köztünk, s ez a talán sosem fog újra a régi fényében csillogni. És erről én tehetek. Csakis én. A meggondolatlanságom, ami nem hagyta az ész érvei mellé sorakoztatni az igazság érveit, melyekre úgy érzem jelenleg fény derült. De nem lettem volna képes sem Emmett sem Ben szemébe nézni ismét. Mert tudtam, akkor ismét az a kislány lennék, aki meghalt. Talán pont ezért nem szegem le fejem, lépteim próbálom határozottságra biztatni, és mint szellem eltűnni az utca sötétjében.

●● The Fray - Be Still ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Ápr. 14, 2016 8:21 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


A düh olyan erővel söpör végig egész lényemen, mivel annyi század alatt még sohasem találkoztam. Talán azért, mert az én ártatlan, kedves kishúgom változott ugyan olyan érzéketlenné, mint amilyen Emmett is lett. Ebben hasonlítok atyánkra, hiszen ő velünk szemben nem volt olyan védelmező, mint egyszem leányával szemben. Minket nem róvott meg annyira, ha bajba keveredtünk, hisz férfinek szánt bennünket és azt akarta, oldjuk meg a rosszat, mit generáltunk saját magunknak. Keménynek, erősnek kellett lennünk mindig is. De Philippa.. Ő olyan volt, akár egy gyönyörű virág annak legszebb időszakában. Hozzá érni sem lehetett és ha rosszat tett, fejmosást kapott, üvöltözés és büntetés volt jutalma. Egy egészen zárt világban hagyták csak létezni, hogy megóvják önnön badarságaitól. Igen, atyámra ütöttem. Ezért is fáj annyira, hogy így kell őt látnom. Kegyetlen szándékokkal sötét tekintettel. Ettől óvták annyira szüleink és ettől nem tudtam megóvni. Emmett nem is akarta.
Végre megjelenik rajtam egy érzelem, a düh. Utat tör magának annyi évszázad alatt felépített falakon át és robban. Minden porcikámban érzem, arcom rideg vonásai torzulnak és legszívesebben üvöltenék vele, ahogyan egy idősebb testvér szídná a fiatalabbat, amiért rossz útra tévedt.
- Tényleg azt gondolod, hogy én vetem meg Emmettet? Akkor ez nem jutott eszedbe, mikor előadta neked a meséit rólam? Akkor hol volt a te nagy testvéri szereteted drága húgom, mond csak?!- Ugyan még nem üvöltök, szavaimtól zeng a háztető, talán az utca, de ha így folytatja tovább majd a város is attól fog. Sokáig tűrtem mások megvetését irányomban, főleg saját fivéremét, de hogy a húgomtól is viseljem kelljen, annak itt a tetőpontja, abból most elég. Ha erre van szüksége, hát megkapja, ne legyek én játékának elrontója. Talán nem látja, hogy átesett a ló túloldalára, de felnyithatom a szemét, ha ennyire ragaszkodik hozzá.
- Hogy merészeled?!- Tör ki belőlem hangom, egy olyan hang, mely századok óta el volt zárva. Melynek nem engedtem, hogy kiszabaduljon, melyet a szeretet pecsétje védett, hogy szeretteimet ne bántsa. Hogy Emmettet ne bántsa, hisz sohasem hangos, vagy bántó szóval akartam jobb belátásra bírni. Talán egyszer engedtem ennek a hangnak, hogy felszínre kerüljön, mikor drága fivérem saját gyermekének akarta életét venni annak anyjával együtt, még mielőtt a gyermek megszülethetett volna. Akkor egymásnak estünk, vertük a másikat, szídtuk nevünket, hovatartozásunkat, az egész világot. De sem azelőtt, sem azóta nem remegett bele dühös hangomba a város.
- Tapadjon bármennyi vér kezeinkhez, háborúinkat meg kellett vívnunk és erre csak büszke lehetsz! Arra a névre, mivel születtél, mi utadon vezetett, mi szüleinkre emlkeztet mindannyiunkat! - Vámpír gyorsaságommal egy fél méterem belül már előtte is termek és ahogyan most minden egyes kis részemet a düh tölti ki, agresszióm is elő tör, de megállom, hogy lekeverjek neki egy pofont.
- Mit reméltél Philippa?? Hogy majd a nyakadba borulok, mikor halál illatát sodorta magával a levegő, még mielőtt megérkeztél volna? Tudni akarod mi történt miután meghaltunk? Emmett féktelen mészárlásba kezdett! A fivérünk már nem ugyan az, ki egykor volt. Nőket, gyermekeket ölt, falukat tett a földdel egyenlővé és nem csak egyszer. De tízszer, százszor, ezerszer hat évszázadon keresztül! - Ekkor már üvöltés szakad fel torkom és lelkem legmélyéről, olyan tehetetlenség és kín lesz rajtam urrá, mivel még nem volt szerencsém. Akkor sem éreztem ekkora vihart magamban, mikor a családom fele odaveszett. Akkor sem, mikor századjára kellett a mészárlást végig néznem, vagy mikor Layla tekintetében láttam a gyötrelmet, mikor megtudta az igazságot. Semmi sem volt még ehhez fogható. A szél közben orkánná erősödik körülöttünk, ahogy földanyánk csendre üt engem. Szinte érzem, ahogy bőrömet ostromolja a földi erő, hogy büntet, dorgál, amiért eleresztettem ezt a féktelen haragot. Ugyan nem int azonnal csendre, mert most mintha semmi sem számítana, de visszatart attól, hogy további szavakkal méltassam fivéremet. Földanyánk ezt sohasem tolerálta nekem, így jól tudtam, üzenete most mit jelent. Hangos morgás tör fel ismét belőlem, majd mintha már nem bírnék saját véremre nézni, oldalra kapom tekintetem és mély levegővételekkel próbálom magam nyugtatni. Beletelik pár percbe, míg csillapodik bennem is a vihar, majd dühösen fordítom Philippa felé ismét tekintetem. Most látszódik rajtam minden érzelem. Gyász, szomorúság, keserűség, talán még az a mély szeretet is, melyet iránta érzek, még ha most távolinak és megfoghatatlannak tűnik is.
- Minden nap gyászoltalak. Nem telt el nap, hogy ne adtam volna vissza valamit az anyaföldnek, melyben hittem, hogy nyugszol. Nap, mint nap tiszteletemet tettem irántad. Sosem feledtelek - Köpöm szinte a szavakat, hisz a düh nem csillapodik bennem, még sem hat már akkora erővel, mint percekkel ezelőtt. Ez inkább már csak a végső tehetetlenség tüze, mely kezd parázzsá szenderülni, de elaludni tán sosem fog.
- Tűnj el a szemem elől. - Nyögöm ki végül, mert úgy érzem, ennyi elég volt mára, talán egy évszázadra is. Fájdalmasan véreznek sebeim legbelül. Magyarázkodnom kellett, ki kellett eresztenem haragomat, mert kihozta belőlem. Pedig ha nem így közelít felém.. Karjaimba fontam volna, ahogyan arra annyi éven át vágytam. Vágytam, hogy éljen, lélegezzen és elmondhassam neki, mennyire sajnálom, hogy nem tudtam őt megvédeni. Hogy odaveszett... Rengeteg időn keresztül korholtam magam, bűntudatban éltem, amiért én a világon lehetek, amíg ő nem. Azt gondoltam, sokkal jobban megérdemelte volna az életet, mint mi ketten Emmettel. Neki kellett volna minden csodát megélni, mit az öröklét adhat és látnia kellett volna minden szépséget, melyet a világ nyújthatott volna neki.


m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Csüt. Ápr. 14, 2016 7:11 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
family is supposed to be our safe haven
Tisztában voltam vele, hogy ha szembekerülünk, nem lesz egyszerű, de jelenleg rajta azt láttam, hogy rezzenéstelenül tűr mindent, s bár én sem mutattam mást, legbelül akár egy világháborúval felérő harcmező kellős közepén álltam, melynek két ellenséges fele a testvéreim voltak. Sosem óhajtottam oldalt választani. Az emlékeim el kellett ásnom, tipornom, a földel egyenlővé tenni, hogy ne gondolkodjak, ne zökkentsen ki semmi sem a nyugalomból, ami az érzéketlenségem és a dühöm hagyta előretörni, és elhitetni vele, hogy lényem minden porcikája ezt érzi, semmi mást. Semmi kételkedést semmi sajnálatot, semmi szeretetet...
Szükségem lett volna rá, hogy valaki egyszerűen megmondja, hogy mit kellene éreznem pontosan, hogy hogyan is kellene viselkednem igazán. De senki nem volt, aki megmondta volna, én pedig csak arra támaszkodhattam, amit Emmett mondott nekem.
-Ennyi a véleményed róla? Ez a megvetés, semmi egyéb? Igazad van, mi más mondhatnál a testvéredről.-rántok vállat szavaira, próbálom nem figyelemmel kísérni, ahogy méreget, de legalább ebből láthatja: húga nem az, ki egykoron volt. A test semmit sem változott. A mosoly, melyet most nem láthat, még mindig képes előbújni belülről. Még mindig képes más napját bearanyozni, csakhogy ez nem az övé lesz. Sem ma, sem a közeljövőben. Képtelen lettem volna az emlékeiben élő lány lenni. Az elmúlt évszázadok kínjainak hála, a halálomnak hála, annak, hogy vámpírként és boszorkányként egyszerre helyt kell állnom, nem tudtam volna akként a lányként létezni. Az a lány egy sírban maradt, ahonnan kilépett teste egy új lélekkel megszállva, ki csak halvány emlék, körvonal volt eredeti tulajdonosáéhoz képest.
-Szeretnéd, hogy utána kérdezzem meg? A szellemvilág vicces dolog tud lenni, hidd csak el, a tapasztalat szól belőlem.-mondom magabiztosan, karjaim összefűzve mellkasom előtt. Nem értem dühét, nyilván, mondjuk én sem fogadnám mosolyogva, ha valaki a halálom akarja. De a haragját és megvetését közeledésem ellenére nem értem. Semmit sem ártottam neki, igaz ő közvetlenül nekem sem. A történet szerint, melyet hallottam, épp csak apró, csetlő-botló lépései hozták ránk, a népünkre a véget. És ahogy láttam ő a jelen helyzettel teljesen meg volt elégedve, hisz ahogy megjegyzést teszek arra, hogy mennyivel jobb lenne, ha a sírjainkban léteznénk már csak, emlékként a történelem idő rágta lapjain, szinte oktatva szól hozzám. Megemelem mellkasomra helyezett kezeim, tenyerem felé fordítva, grimaszt vágva.
-Bocsáss meg, ha zavar a véleményem. De jelenleg a nevem, azt aki vagyok, átoknak érzem, nem áldásnak.-ezt értse a jelen helyzetre, a múltra vagy akármire, a véleményem nem fog változni. Nem hittem már a sorsom irányító szellemekben, istenségekben, a másvilág megmutatta nekem, hogy sokszor nem nagyobb hatalom, vagy tetteink döntenek sorsunkról, olykor bizonyos dolgokba senkinek sincs beleszólása. Nekem abba, hogy vámpírrá változtattak, nem sok beleszólásom volt. Az örök élet igaz fiatalon is csábított, de egy oktondi boszorkány erőteljes unszolása, mondhatni kényszerítése révén lettem ilyen keverék lény.-A vérvonalunk árulástól és gyilkolástól mocskos, nincs rajta mire büszkének lenni.-sziszegem a szavakat megvetően, undorral teli hangon, mondjon bármit, nem akarom és nem is fogom senki győzködésének köszönhetően máshogy látni a dolgokat. A makacsságom megmaradt jellemvonásomként, ha eddig nem is tűnt fel neki, most már szinte biztos. Eszem ágában sem volt hallgatni a magasztalást, a családunk ősei a túlvilágon csak azért imádkozhatnak, hogy ne kerüljünk pokolra, másért aligha tehetnek. Azon túl, hogy visszaküldtek ebbe a földi pokolba...
-Nincs több mondanivalóm. Ennyi megvetés elég volt tőled egy időre.-fordítok neki hátat, majd mégis visszanézek rá, és megrázom fejem.-Tudod, reménykedtem, hogy a nyilvánvaló dühöm ellened megcáfolod. Hogy látok valamit a testvéremből, hogy meglepi, hogy élek, vagy egyáltalán mutat bármilyen érzelmet, mikor megvetéssel találja szembe magát a húgától. De ki se akarod magad magyarázni te ebből az egészből. Hát élvezd ki, amíg élhetsz az önmarcangoló és minden bűnt magadra vállaló életben, de ne várd, hogy így ne gyűlöljelek meg annyira, hogy legközelebb ne gondolkodjak el azon, hogy kitépjem-e a szíved vagy sem.-fordítok neki immár ténylegesen hátat, ha akar valamit mondani, talán visszafordulok. Most viszont ökölbe szoruló kezekkel küzdöm le a késztetést, hogy sírva fakadjak és ismét törékeny kislánnyá változzak a szemében.

●● Ruelle-Deep End ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 12, 2016 8:37 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


Nem olyan érzések kerítenek hatalmukban, mintha húgom állna előttem, annál sokkal idegenebb jellem és szavak találnak meg. De még is, néhány mozdulata azt sejteti, valahol talán még ott van, mélyen belül, csak elő kellene csalogatni. Amit most mutat magából, egyszerre borzaszt el és árasztja el lelkem csalódottsággal. Az én húgocskám nem ilyen volt, szeméből a fény kihunyt, talán halálával, talán az elmúlt századok eseményei miatt, hisz nem egy kérdést vet fel bennem a múlt. Nagy világban élünk, de boszorkányoknak születtünk és emiatt testvéreink megtalálása számunkra nem okoz gondot. Ő még sem hajtotta erre fejét hosszú éveken keresztül, s mikor végre itt áll előttem, halálomat kívánja. Tagadni sem tudná, hiszem érzem rajta, az elfojtott düh, az, hogy kezet emelt rám, mind arról tanúskodnak, hogy az általa ismert információk fényében hiába vagyok édestestvére, neki ez nem jelent annyit, hogy ne akarjon a pokol kínköves bugyraiba taszítani. Rengeteg mindent megéltem és csalódottságomnak talán ez a fő okozója: ezt soha nem akartam átélni.
Nem kell számomra sok idő, hogy tisztán lássam, mi történt vele és miért ezekkel a szándékokkal érkezett. Emmett egy olyan történettel állt elő, melyben én vagyok a gyilkos, a gonosz, mindezért pedig nem érdemelhetek mást, csak halált. Ezt pedig olyan módszerekkel kellett előadnia, melytől az ártatlan kishúgom arra a döntésre jutott, nem érdemes tovább az élők sorát gyarapítanom. Ez két testvér árulása egy azon napon, amit továbbra is keményen viselek, de szívem ismét vérezni kezd. Emmett-tel harcolni éveken át sem a kedvenc időtöltésem volt, még csak nem is kedvtelésből csináltam, hogy bosszantsam. Minden rémes cselekedetének megakadályozása újabb sebet ejtett szívemen és gyakran már én magam is rettegtem, hogy elvesztem a józan eszemet. Rengeteg elfolytott érzelem árán sikerült megmaradnom annak, ki mindig is voltam, de azért az évek kínjának bélyege ott maradt arcomon.. Sokkal távolságtartóbb és hidegebb lettem én is.
- Emmett életét nem keserítette meg senki, talán önmagán kívül.- Nézek ismét testvéremre. Illetve ebben már nem vagyok biztos. Nézek egy fiatal, gyönyörű lányt, nagyon ismerős arccal, de belül s talán kívül sincs már semmi köze sem ahhoz a kislányhoz, kivel lovagolni jártunk ki a rétekre, kinek nevetése nem csak a palotát, de az egész udvart is bejárta. A vad, szelebúrdi szépség, aki ahol tudott, szabályokat szegett, mert érezni akarta, él. És nem csak azt az életet, mit a sors diktált neki, annál sokkal többet kívánt ő földanyánktól. Talán a sors iróniája, hogy megkapta, de nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.
- Hirtelen érdekelne az én verzióm is? Még szerencse, hogy azelőtt jutott eszedbe megkérdezni, hogy kitépted volna a szívemet, nem igaz?- Nézek rá haragosan. Fogalmam sincs, mit vár tőlem. Földanyánk figyelmeztetése egyértelmű volt, így nincs miért felmenteni őt szándékai miatt. Ehhez talán a feltétlen testvéri szeretet ereje sem elég erős. Ahhoz túl sok harag tépázza most amúgy is sérült lelkemet, de erről neki nem kell tudnia. Minél kevesebb információ birtokában van, annál kevesebbet tud elmondani Emmettnek. Azt veszem észre magamon, hogy nincs szükségem sem bizalmára, sem hitére, még türelmére sem, miről annak idején híres volt. Csak hagyjon magamra. Hozzá szoktam a magányhoz és az, mit most látok belőle az nem az, amit nagyon régen láttam. A kérdés az, érdemes-e harcolni érte? Minden bizonnyal. De nekem nem kenyerem Emmett módszere. Én nem akarom, hogy csalódjon benne és vesztét akarja. Szeretném, ha úgy emlékezne testvérére, amilyen régen volt, mert ha tudná, mit művelt a századok alatt, nem tudna többé ugyan úgy ránézni. Ha kell, hát rossz leszek, szörnyeteg leszek, de a testvéri szeretet lerombolója nem. Így nem kezdek bele mesémbe. Legyek hát én az ellenség.
- Büszkébb, erősebb volt vérvonalunk mindig is, mint hogy holmi jött ment vámpírok írtsanak ki minket a történelem lapjairól. Áldás, hogy mind életben vagyunk és viselhetjük nevünket annyi év után is. Ezt nem kellene elfeledned. - Talán a kioktató hangvételem még ismerős számára, így nem okozok meglepetést vele. Megrázom fejemet, így próbálok egy újabb mosolyt lerázni arcomról, mert kínomban mosolyogni olyan érzés, mint szenet rágni...
- Ha nincs több mondanivalód, el is mehetsz Philippa. Tudom miért érkeztél, de azt is, hogy ma éjszaka nem fogod életemet venni. Nem azért, mert nem akarod, hanem mert nem engedném meg neked. Elmondhatod Emmett-nek, hogy találkoztál a szörnyeteggel és hogy mindenben igaza volt. Talán tovább költi az amúgy is nevetséges történetét és üldöztök még pár száz éven át. Ki tudja, mit hoz majd a jövő. De nekem most itt van dolgom. - És arcvonásaim továbbra sem változnak, hozzáállásom sem. Talán egy nap kapunk új esélyt és egyesülünk, mint testvérek Philippával, de az nem ez a nap lesz. Akkor a szél majd nem vér illatát hozza majd, földanyánk szíve pedig nem fog fájni ennyire, ahogyan enyém sem. Lehet ismét karjaimban tarthatom majd és ünnepelhetem, hogy életben maradt. De talán kő szívem nem fogja őt már közel engedni.


m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 12, 2016 5:58 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
family is supposed to be our safe haven
Harcolok az emlékekkel, keresem az utam. Újra és újra. Néha a hazugságok igazságnak tűnnek, néha nem. Fogalmam sincs, hogy a bőröm alá férkőzött sötétségnek köszönhetem-e, hogy nem értékelem igazán: élek. Teljesen lényegtelen, hogy ki miatt haltam meg, s ki miatt élek, anyám szavai néha emlékezetemben újra és újra elővillannak, megszólal, s óva int.  sötétségtől, s attól, hogy válasszak a családomon belül, kinek a pártjára állok. Emlékeztető szavai sok mindenre választ adnak, s talán neki köszönhetően élek ismét. talán nem. Talán tudta, hogy a családunk széthullik, megtörik, de el nem tipor minket semmi, s eljön majd még az az idő, amikor szükséges egy pártatlan testvér, hogy észt és racionális gondolkodást verjen testvérei fejébe. Csakhogy jelenleg ezen intő szavak elenyésztek a tény mellett, hogy a sötétség vonzott, és cselekvésre, nem pedig gondolkodásra buzdított.
Nem élhettem meg azt, ami a bátyáim között történt, hisz meghaltam, ám a túlvilágról magammal hoztam egy emléket. Mintha láttam volna őket onnan is. Farkasszemet néztek, végül hátat fordítottak egymásnak. A szívem szakadt meg, amiért a családi kötelék erőssége megbomlani látszott, talán el is tűnt örökké, hisz mikor visszatértem, emlékeim pedig lassan testembe és elmémbe költöztek, csak arra vágytam, hogy rábukkanjak egy biztos pontra az életemben, a családomra. Mégis, aki azzá lehetett volna, az én kezeim között halt meg, nekem köszönhetően került a túlvilágra, most pedig maximum a leszármazottjai emlékeztetnek rá, hogy semmi sem fekete vagy fehér, és mindenkinek jár egy második esély. Abban a dologban is hazugság az alap, hisz nem is sejti a lány, hogy mit tettem a családjával pusztán azért, mert figyelmeztettek.
A torkának esve érzem, ahogy testem végleg elönti az összes düh, és megvakítva emelek kezet tulajdon testvéremre. Valami mégis megakadályoz benne, hogy megöljem, cselekedni ennél többet képtelen vagyok, ahogy szemeibe nézve mintha megpillantanám a lányt, aki voltam. Aki vele, mellette mosolygott, élt, boldog volt, pusztán azért, mert volt mellette valaki, aki sosem akarta korlátok közé zárni. Ám most ez a lány vak, csak azt látja, amit mondtak neki, elhiszi azt, amit mondtak neki, mint egy modern robot, kinek nincsenek saját érzései, döntésképessége, ítélőképessége. De arcának rezzenéstelen léte azt mutatja, hogy minden, amit elhinni sem akartam, igaz.
Szavaira megfeszül állkapcsom, ujjaim elernyednek mégis, ahogy csuklómhoz ér, és szívem szerint mellkasát kezdeném el püfölni, amiért megingat mindabban, amiben hinni sem akarok.
-Csak vigyáztad vagy közben meg is keserítetted az életét?-szegezem neki az egyszerű kérdést, egyszerű választ várok rá, ami közelebb visz bármihez. hallani akarom az ő verzióját, de ahogy látom kérdések nélkül erre esélyem sincs, s mivel félek mérlegelnem kell, nem is nagyon erőltetem a faggatózó helyett kedves kérdéseket.
-Ha annyira mese, mond el a te verzióadat is!-szinte üvöltve parancsolnék rá, e helyett a szavakat fogaim között kiszűrve sziszegem felé. Távolságot állít fel kettőnk köz, ami talán jobb is, mintha nem lenne ott, hisz felelek következő alkalommal nem hezitálnék már.
Felszisszenek, és hajamba túrva lehunyom szemem, megtörve az eddigi kőszobor merev mozgását, és mimikáját. Több száz év... igaza van, rengeteg idő és mintha tudná, hogy nyelvem hegyére ennyitől is egy esti mesére való történet szökik. A falnak támaszkodom, felé nézek, megvonom vállam.
-Mi mást mondhatnék? Tudod, mikor visszatértem, fogalmam sincs, hogy hogyan, nem gondoltam, hogy egy ilyen családba térek vissza. Bár lennétek mindketten halottak. Bár lennénk mindannyian halottak.-tudom, hogy szavaimnak súlya van, de nem érdekel. Hisz racionális gondolkodással mindenki rájön, akkor este meg kellett volna halnunk. S ha ez bekövetkezik, most nem lennénk itt. Most nem akarnám kitépni a szívét.-Mit akarsz hallani? Mi mondanivalóm legyen bárkihez vagy hozzád?-döntöm fejem oldalra, érdeklődve, ennek különösebb mimikai megnyilvánulása még sincs. Arcom ismét vámpíri gyorsasággal ölti fel magára a semleges maszkot, aki nem mutat érzelmeket. De szememben a gyűlölet mintha megfakulni látszana.

●● Tell Me How To Feel ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 12, 2016 2:37 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


Pusztán megvető tekintete olyan fájdalmat okoz, mit leírni sem lennék képes, mert úgy tűnik, vagy nem kódolták belém a gyengédséget, vagy az évszázadok kiölték belőlem. Ördögi kör ez, melyből nincs kiút és hiába újul meg, alapvetően nem változik. Akármerre nézek, számonkérés és vádak övezik utamat. Sem Layla-val, sem édes húgommal nem történik ez másként. Magamra vállaltam a rossz szerepét és ezt az álcát hordozom arcomon és lényemen, amióta csak igazán eszemet tudom. Még is más reakciókat várnék. Egy köszönöm, némi hála, talán egy vállba veregetés néha napján jól esne amúgy is kőkemény, érzéketlen lelkemnek. Talán az szavakat csalna ajkaimra és jobban meg is tudnám érteni az környezetemet. Bár úgy tűnik, cselekedeteim nem érzelmi alapon történnek, annál inkább ösztönösek, így magamnak sem kell feltenni a kérdést: Ugyan miért is csinálod mindezt?
Szórakozom rajta.. Sokkal inkább úgy tűnik, ő szórakozik rajtam ahelyett, hogy magyarázkodással fárasztaná magát. Ezek szerint én gondolom rosszul, nekem túl nagyok az elvárásaim a világgal szemben. Akár egy kivert, de annál hűségesebb kutya, kibe akárhányszor belerúghatnak, tudja a helyét és aszerint cselekszik, mivel a természet és a világ megbízta. Ez lennék én... Egy kóbor kutya, egy vándor, kinek semmi más nem jutott, csak a magány. Talán ez is mély hallgatásom oka. Talán emiatt nem védem már magam. Mit is kezdhetnék egy számomra nagyon kedves ifjú lánnyal, ki fröcsögi rám vádait minden kérdezés vagy bizonyíték nélkül? Milyen bizonyítéka lehetne minderre? Nem úgy történtek a történelem eseményei, ahogyan benne élnek. Így semmi kézzel fogható nincs nála, melyet arcomba nyomhatna.
Hagyom, hogy torkomnál fogva falnak vessen. A düh most már határozottan kirajzolódik minden arcvonásán, ahogy a fájdalom és a gyűlölet is. Szándékai sötétek, gyilkolni akar és most már kár lenne meggyőznöm magam arról, hogy nem én vagyok a célpont. Egy pillanatra megfordul fejemben, hogy hátra hagyom családomat, Layla-t és az egész várost. Új életet kezdenék? Azt nem tudom, hogyan kell, hisz századok óta ugyan azt az életet élem. Sosem telepedtem le, nem állapodtam meg, még csak nőt sem találtam magam mellé egyetlen éjszakánál többre. Mert belém más lett kódolva, mást éreztem kötelességemnek.
Szavai fájdalmasabbak bármilyen fizikai bántalmazásnál. Akár karót is döfhetne szívembe, az sem érintene ennél rosszabbul. Arca eltorzul, mint a vámpíroknak, mint nekünk Emmettel szokás, így már kétség sem fér hozzá, egy lett közülünk. Ismét csak egy apró mosolyt tudok magamra erőltetni. Emmett is nem egyszer akarta halálomat, most pedig húgom sem szeretne többet a földön látni. Megkérdezném földanyánkat, miféle sors ez, de nincs erőm. Nem is akarom.
- Hat évszázadot töltöttem el azzal, hogy Emmett lépteit vigyáztam.- Jelentem ki továbbra is érzelem mentesen, pedig szavaim igen is sokat számítanak, ha másnak nem, hát nekem. Mivel nem ereszt és nem vagyok hajlandó tovább szégyenülni előtte, megfogom karját és ha kell, erővel hántom le magamról, mert ugyan különösebb fájdalmat nem okoz, de sérti az önbecsülésem. Talán ennyi maradt belőlem, mi értékes is volt számomra. A tudat, hogy tisztában vagyok vele, ki vagyok és honnan jöttem.
- Csodás mesét adott elő neked. Gondolom sokáig kellett gyakorolnia.- Teszem még hozzá, majd elsétálok mellette és tartom azt a távolságot tőle, mit szükségesnek érzek. Semmilyen gondolat nem fogalmazódik meg bennem arról, hogy miként kellene kinyilvánítanom szeretetemet. Nem azért jöttem a világra, hogy a jó cselekedetek után még magyarázkodnom kelljen, főleg nem saját véremnek. Így nem érzem ölelésnek szükségét, nem is engedném, hogy a nyakamba boruljon. Ez a három-négy lépés az egészséges. Semmi szükségét nem látom annak, hogy közelebb kerüljek hozzá.
- Ennyi mondanivalód lenne több száz év után? Nézek rá megvetően, bár gyűlölet kimutatására képtelen lennék, hiszen nem így van. Szeretetem irányába sosem fog változni, de úgy tűnik, bőven elég megtartanom magamnak, mert amennyire nem szeretném most kimutatni, ő legalább annyira nem kíváncsi rá. Rám. Az én történetemre.
- Ezért kár volt visszatérned. - Nézek szemeibe mélyen, de még mindig csak a ridegség sugárzik belőlem. Semmi egyéb érzelem, semmi fájdalom. Kizárt, hogy most ezt lássa rajtam. Megkérdezheti még, hogy történtek valójában az események és akkor talán elmesélem neki. Ha támad, hát védekezem, de bántani nem fogom. Ahhoz túlságosan sokat jelent, még a csak egy árnyékról is beszélünk.


m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Kedd. Ápr. 12, 2016 1:32 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
family is supposed to be our safe haven
Apró, csetlő-botló lépésekben haladtam a rögös úton, mely a sötétség felé vezetett, mindig meg-meg álltam pihenni, visszanézni, ezennel mégis minden más volt. Nem érdekeltek a szakaszok, a hogyan jutottunk idáig rész, csakis az járt a fejemben, hogy a miértre egyenes és gyors választ kapjak. Arra szükségem volt, mielőtt... mielőtt mi? Tulajdonképpen a bátyám megölése semmire se lett volna megoldás, de a szenvedés, amit átéltem, míg összes emlékem visszakaptam, míg erőm megtanultam újra uralni, megért annyit, hogy egy elhúzódó folyamatként nekikezdjek a bosszúmnak. Pontosan tudtam, hogy mit akarok, akárcsak régen, mégis most nehezebben ment ez az egyszerű gondolkodás, a cselekvés. A bensőmben vívott csata arra is ösztökélt, hogy keressek, találjak megoldást, ugyanakkor a vámpírsággal járó felfokozott érzések tengerén most a legmagasabb hullámokat mérhetetlen düh, megvetés és bosszúvágy gerjesztette. A tetőn ácsorogva az emlékeknek hála csak még rosszabb lesz minden, és bár megtanultam, hogy hogyan rejtsem el érzéseim, gondolataim, mégis félek, hogy szemem feketesége még rejt ezekből valamit. Valamit, ami előtte könnyen leleplezhet, hisz régen ismert, mint a tenyerét.
Megvonom egyik szemöldököm, mikor a századokról, meg a változásokról beszél, a szűkszavúság a jelek szerint szintén maradandó volt nála. De nem hibáztattam, nekem csak megkönnyítette a helyzetet ezzel. Nem kerestem a bátyám benne, szinte idegenként álltam vele szemben. Kivár, szavaimra nem reagál. Az idegeimen rohangál a szótlanságával, hisz nem azért jöttem ide, hogy hallgassam a semmit. Nem azért nem cselekedtem még, mert nem akartam. Azért nem, mert szükségem volt a válaszra, látni akartam, hogy végleg elveszett, s a kettősségben, melyben a régi és jelenlegi énjét egyszerre akartam büntetni és örülni neki, hirtelen azon kapom magam, hogy tulajdonképpen épp ez bosszant fel. Hogy kőszoborként áll, semmit sem mutatva.
-Ha valami vicceset mondtam, örülök, hogy jót szórakozol rajta.-fintorodom el, mikor megjelenik a mosoly arcán, fogalmam sincs, hogy miért kapom tőle ezt, de talán Emmett-nek igaza volt, és esélytelen, hogy a bátyám megtaláljam ismét Ben-ben. Legbelül üvöltök, zokogok és sírhatnékom van, elmenekülnék, mégsem mozdulok. A szél ölelte tetőn épp úgy imbolygok, mint a kettőnk között lévő kapcsolat is. A távolság, ami elválasztja őt tőlem, szavaira mégis meg akar szűnni, s előrelendülve kapom fel és nyomom a tetőnek nyakánál fogva, hagyom, hogy arcom eltorzuljon, leleplezve előtte a vámpír énem, ha még eddig nem érezte volna, hogy az erőmön túl én is olyan lettem, mint ő.
-Tönkretetted az életem! Hagytál meghalni! Okosabbnak hittél? Én pedig azt hittem a testvéri kötelék, a vér köteléke mindennél erősebb. De látom tévedtem.-sziszegem, szorongatva nyakát, ajkam megremeg, és az eddigi szobor álarc lehullni látszik annyira, hogy mögé láthasson, ha akar.-Emmettnek igaza volt... bármennyire ódzkodtam beismerni ezt. Mindig is fontos voltál nekem. Te voltál mindig a testvér, akit szerettem, aki nélkül nem tudtam volna élni, és becsaptál...-csuklik el hangom, de képtelen vagyok befejezni, amit elkezdtem. Nem tudom megölni. Nem megy. Fogaim eltűnnek és nagyokat pislogva figyelmeztetem magam, hogy ennek nem így és nem most kellene véget érnie.

●● Tell Me How To Feel ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 11, 2016 9:21 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


Rám néz, méreget, talán nem érti viselkedésem de határozottan látom arcán, válaszokat vár. Felötlik bennem, még is mire akar válaszokat kapni, holott én lehetnek az, ki kérdésekkel bombázza. De ezeket a kérdéseket addig nem tehetem fel, míg nem kapok egyetlenre választ: Mit akar most tőlem. Oka van megjelenésének, annak még inkább, hogy vészjóslón üzent közös földanyánk érkezéséről... saját gyermekéről. Hiszen nem csak vérünk egy, de a föld is, melyből származunk, az erő, melyet mindketten gyakorlunk, bár vonásai már másról is árulkodnak. Sötét mágia talán? Terhes átkok mik bélyegüket arcára nyomták? Vagy egy lenne már közülünk Emmettel? Túl sok kérdés fogalmazódik meg bennem, ezért próbálom elmém megnyugtatni. Emlékszek régen a szellő simogatóan hullámzott közöttünk testvéreimmel, földanyánk büszkén engedett minket közelébe, ölelt minket körbe békességben, harmóniában. Ebben a pillanatban, ahogy fenyegetően, távolságtartóan csak felfedezzük a másikban lezajlott változásokat, mindennek nyoma sincsen. Megkérdezhetném, hová tűnt el mindez, de erre biztosan választ kapok, még mielőtt bármilyen kép kialakulhatna bennem, vagy elkezdenék agyalni rajta. Nem hallgatásért érkezett, annak nem lenne értelme.
- Vannak dolgok, miket a századok sem törölnek ki emlékeimből.- Válaszolom arroganciájára, még a feltételezés is sértő, hisz tudnia kéne, hogy mindig is ő volt a legfontosabb az életemben. Akár egy kincs, kit védtünk, vigyáztunk. Elbuktunk, való igaz, de mit gondolhat még is? Hogy könnyedén leráztam vállamról a terhet és halála semmit sem jelentett?
Következő kijelentésére nem válaszolok. Ahogy említettem neki, megvárom, míg kiszórakozza magát, ha pedig esetleg említ valamit, mire érdemes szót fecsérelnem, hát megteszem. Ennyi év után már kisded játékokba fölöslegesnek érzem belemenni. Ahhoz túl sokáig gyászoltam, túl sok fájdalmat értem meg.
Nem szereti a szelet... Sosem szerette. Elmosolyodom a kijelentésen, hisz magam is tudom, nem igazak szavai. Innentől talán rövid úton kibújik a valódi szög a zsákból és elmondja, miért most jelenik meg. Egy hónapja érzem közeledtét szándékai miatt, de szinte kizártnak tartom, hogy nem rég támasztották volna fel. Régebb óta köztünk járhat, még sem keresett ez idáig. Talán van rá megfelelő magyarázata. De legalább él... Alakját ismét látva olyan megnyugvás kerít hatalmába, mintha mázsás kő esett volna le a szívemről. Érdekelne, hogy járhat-kelhet ismét közöttünk ezen a földön, de talán nem lényeges. Csak itt van, lélegzik, még ha gyűlöletet is lehel ki irántam, legalább megteheti.
Ugyan Emmett nevének megemlítése nem kristályosít ki mindent számomra, de elképzeléseim bőven vannak. Szavai abszurdnak hatnak, majdnem nevetségesnek, arcomon még sem látszik semmilyen egyéb érzelem, mint ridegség. Minket annak idején még másként neveltek. A mai testvérharcok, melyeknek néha szemtanúi lehettem eltörpülnek a mi harcainkhoz képest. Mi őszinteségért, egymásért harcoltunk és kisebb viták sosem alakultak ki, mert értelmüket sem láttuk. Mindig másként kezeltük egymást, mint a mai kor szülöttei. Talán aki ismert minket, annak ez a jelenet nem okozna meglepetést.
Tekintetem végig állta megvető pillantását, válaszomra szinte szomjaznak szemei, tudni akarja, mit tettem, miért tettem, de percekig csak kutatok elmémben egy olyan válaszért, melyben nem kell magyarázkodnom, még is védeni tudnám magam. Aztán ráeszmélek, nem azt kérdi tőlem, igaz-e mindez, hanem rögtön a miérteket keresi. Talán ez fáj tőle a legjobban.
- Értelek.- Mosolyodom el ismét, talán kínomban, talán, mert sírni tudnék, még sem tehetem, hisz erősnek kell maradnom. Nem láthat megtörni, vagy érzelmesnek, hiszen ő sem így közelített felém. Egyetlen mondatot fűzök még hozzá.
- Ennél sokkal okosabbnak hittelek. Mondom neki komoly, már talán megvető arccal is, hisz az én húgom megkérdezte volna az én verziómat is. Az én húgom nem támadott volna le koholt vádakkal, nem szegezett volna nekem nevetséges kérdéseket. A düh kezd elhatalmasodni rajtam, mert ismét Emmett mocskát kellene eltakarítanom. Soha nem éreztem még magam ennyire magányosnak és tanácstalannak. Szemem fénye rideg gyilkosnak tart, engem okol családunk haláláért. Mit tehettem volna többet? Teljesítettem szüleink kérését, próbáltam őt megóvni. Nem lehetek Isten, ki mindent csettintésre megold és mindenkit megment.


m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 11, 2016 7:23 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
family is supposed to be our safe haven
Amilyen nehezen győzöm meg magam, hogy ez a helyes lépés, így kell cselekednem, hisz az ő cselekedeteinek hála haltam meg, olyan könnyen kapom meg a reakciót tőle, amire nem vártam a szívem legmélyén. A ridegség, ahogy én állok vele szemben, süt róla. Sosem láttam még ilyennek, meglepettségnek helye sincs arcán. Akár egy szobor, felém magasodik, és lenéz rám, mégsem félek tőle. Bár ezek után nem reménykedem benne, hogy nem ölne meg, ha tehetné. De egyenlőre én sem bántom. Szükségem van a miértre kapott válaszára. Hogy miért hagyta, hogy mindez, ami történt, megtörténhessen. tudni akarom az okát, és a lányt, akit kihasznál figyelmeztetni akarom, hogy egy önző, és nagyképű, önimádó és saját érdekeit néző férfival hozta össze az élet, akitől jobb, ha menekül. Nem vagyunk olyanok, mint a testvérek. Egyikünk sem mutat megbánást, örömöt, csupán érzéketlenül méregetjük a másikat, s szavaimra reakciója végleg eldönti bennem a harcot, hogy a tetőn ácsorogva elgondolkodjam azon, most öljem meg vagy később. A jelek szerint mindegy lenne az időpont, de a gyomromban a hányinger kétség kívül felerősödik és eluralkodik rajtam. Ez nem a testvérem, csupán szelleme annak. A szél továbbra is körülölel minket, hajamba kap, zászlóként lengeti azt, és kiemeli tekintetem, amiben izzik valami megfoghatatlan gyűlölet.
-Nem felejtettél el. Meglep.-szólalok meg arrogánsan, teljesen kifigurázva a jó kislány emlékét, amit őrizhet rólam. Semmi nem maradt abból a lányból, és azt hiszem ezt ha elhiszem, ő is el fogja. Tekintete úgy siklik rajtam végig, mintha keresne valamit a megmaradt énemből, akárcsak ő, én is ezt teszem. Keresek egy kapaszkodót, hogy Emmettnek ne legyen igaza. Hogy Ben, a bátyám, kire mindig számíthattam, még valahol mélyen ott lapul. Fogalmam sincs miért, de ezért harcolni akarnék, bármi áron. Vagy valóban ideje lenne egyszerűen elengednem, ahogy ő tette velem, velünk?
-Látom, modorosságod nem változott sokat. Pedig ideje lenne alkalmazkodni a korhoz.-pont úgy mondom, mintha nekem sikerülne. Elrejtem az énem, aki hajlamos elfeledni a tényt, hogy nem azt a századot írjuk, amiben éltünk egykor. -Sosem szerettem a szelet.-hazudok egyszerűen, holott régen, kislányként imádtam, ahogy hajamba kap, s most is hasonlóan érzek. Megtanultam megbecsülni a természet erőit.
Harsányan elnevetem magam és tekintetem a Nap utolsó fényei által uralt, narancssárgás égre emelem. Régen éjszakákat beszélgettünk át, soroltam neki az álmaim, akkor ilyesmire nem is gondoltam. Most mégis az a kislány és az a fiatal férfi távolinak tűnik, pedig külsőre egyikünkön sem fogott az idő.
-Mi lenne? Nem is tudom. Mondjuk az, hogy válaszokat kapjak, miért tetted tönkre Emmett életét? Miért hagytad, hogy meghaljanak a szüleink, meghalljunk mi.-sorolom a kérdéseket, melyekre választ várok, s közben ökölbe szorítom ujjaim, hogy ne üssem meg. Hogy várjak még. A pillanatnyi mozdulat emlékeztet rá, hogy a lassú, fájdalmas bosszú jobb, mint a gyors és végzetes. Azt akarom, hogy szenvedjen, ahogy mi szenvedtünk. Azt akarom, hogy megismerje a fájdalmat, amit ő okozott a családjának.

●● Tell Me How To Feel ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 11, 2016 6:58 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


A szél egyre csak erősödik, én pedig már felkészülök az idegen érkezésére. Semmi jót nem üzen földanyánk, olyan érzést kelt bennem, mintha kínok kínját kellene átélnem, de még sem fizikailag. Valami egészen mást sejtet, mit egyelőre nem ismerek, de sok türelmet gyakoroltam már az évek során, így ha az elkerülhetetlen felüti fejét, türelmesen várom és szembe szállok vele. Földanyánk üzenete kettős, mert kellemetlen, nyomasztó érzéssel teli, még is olyan, akár egy megváltás. Talán halálom hírét hozza magával? Olyan ellenségem akadt a nyomomra a múltból, ki bosszúra éhes? Nem tudhatom.
Egészen addig, míg egy ismerős hang meg nem üti fülemet. Azonnal megfordulok és bár nem hiszek a szememnek, abban biztos vagyok, hogy ez nem ámítás. Rég halott húgom áll meg előttem. Vonásai még mindig gyönyörűek, egyetlen napot sem öregedett, mióta utoljára láttam. Arcomon viszont nem mutatkozik meglepettség jele, egyetlen pillanatig sem. Arcvonásaimnak mindig kiváló őre voltam és ha nem akartam, semmit nem lehetett rólam leolvasni. Végignézek a lányon, mintha csak egy árny lenne. Sötét tekintettel néz rám vissza, szavai mélyen lelkembe és húsomba, létezésembe vájnak, de nem mutatom jelét. Komorrá válok, hideggé, pedig szívem legszívesebben vadul verne és magamhoz ölelném, de a szellő nem boldog egymásra találás hírét hozta és én mindig komolyan vettem földanyánk üzenetét. Egyértelműen a tudtomra adta, veszély közeleg és ezt komolyan is veszem. A miértek pedig még ráérhetnek. Semmi sem marad örökké titokban. Ha 653 év is telt el azóta, akkor is itt áll előttem és ennek oka van. Meg fogom tudni, pontosan mi is az.
- Nem, valóban nem neked szántam... Philippa.- Hagyják el hideg szavak ajkaim, de talán őt nem tudom becsapni. Legyen bármi is érkezésének oka, legyen az bármennyi év után is, tudja, mennyire szeretem őt, szerettem mindig is. Hiszen tudnia kell. Csípős megjegyzését nem szándékosan engedem el fülem mellett, csak ösztönből, mert nem jelent semmit. Iróniával, szarkazmussal, rosszindulattal kevésbé lehet felzaklatni lelkem, mint őszinte, szívből jövő gonoszsággal. Lehet ezt akarja sugallni felém, ám azt elfelejti, hogy a fivére vagyok és ismerem valamelyest. Bár végignézve alakján sokat változott, de nem külsőre. A rosszindulat ott ül vállán, a sötétség körbelengi, mint egy fátyol. Régen nem ilyen kisugárzása volt. Boldog, őszinte, önfeledt, játékos... De semmiképp sem rosszindulatú.
- Rossz ómenként hozott téged a szél, így nem lepnek meg szavaid.- Bólintok a tőle elhangzottakra, ha ehhez ragaszkodik, nem szükséges nagy egymásra találás. Közben a világ kissé megszédül velem, hisz az életem egyik legfontosabb személye itt áll előttem, él és virul, holott sok-sok évszázadig gyászoltam, gyászolom őt a mai napig. Még is rosszat akar nekem, érzem minden porcikámban. A rengeteg kérdés, mit fel akarok tenni gyengének mutatna előtte, ezért sem veszem rá magam, hogy belekezdjek.
- Mi lenne hát látogatásod oka? Vagy gúnyolódnál még már percig? Van időm, megvárom. Mondom neki ridegen, hátha felfedi az okot, amiért annyi év után előkerült. Eszembe ötlik, hogy ez nem tegnap történhetett. Miért csak most látogat meg? Miért érzek égető gyűlöletet rajta irányomban? Mi történhetett annyi éven át és én miért nem éreztem meg jelenlétét ezen a világon? Igen, ezek a kérdések gyötörnek, marcangolják szívemet, de hogy kimutassam? Ahhoz már most túl sok bennem a harag. Igen, haragszom rá. Ha valakitől, tőle nem erre számítottam.


m u s i c

Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
"Mindenkiben az van, amit az élet benne hagy."



Philippa Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 11, 2016 6:33 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
To my big brother
family is supposed to be our safe haven
Alig egy napja vagyok itt, de egyenlőre halogatom, ami elkerülhetetlen. Nem keresem a bátyám, mégis tudom, hogy itt van. ellenben én szellemként létezek számára, hisz meghaltam. Ez egy aduász, a másik bátyám pedig a történtek fejébe kizárt, hogy engem akarna pesztrálni, mikor tudja, hogy milyen önfejű vagyok.
A városban sétálgatva a  kirakatokat nézegetem, amikor egyikben megpillantom a tetőn ácsorgó bátyám. Az idő hirtelen megszűnik létezni körülöttem. Azért jöttem ide, hogy megtaláljam, de nem azért, hogy családi egyesítésbe kezdjek. Elárult, engem és a bátyámat is. A kirakat üvegébe bámulva figyelem, elmélkedem, várok. Látom, hogy figyel valakit, és hallom, ahogy elsuttogja a szélnek a szavakat, a gyomromban hirtelen felfordul a vacsorám. Sosem gyűlöltem senkit, mindig is szende voltam és körültekintő, veszélyt nem ismerve életem, most utóbbi igaz, előbbi viszont neki hála eltűnt belőlem. Tovább sétálok, és befordulok az egyik utca sarkán, egy sikátorba, hátam a falnak vetve. a gyűlölet hiába erős, ő a vérem és össze kell szednem magam ahhoz, hogy ezt leküzdjem. Leküzdjem az ösztönt, hogy magamhoz ölelve vesszek el hozzá bújva, akár kislány koromban. Megrázom a fejem, és veszek egy mély levegőt. A tetőre ugrok, halkan mozgok, akár az oroszlán, ki a szavannákon gazellára vadászik.
A lépéseket lassan, mégis határozottan teszem meg, az éveknek köszönhető tapasztalataim felsorakoztatva figyelem, egyik tetőről a másikra libbenve.
-Tudod nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de ez a műsor, amit előadsz, igazán lenyűgöző.-lépek testvérem háta mögé egy gyors lépéssel, majd ajkaimon a mosoly olyan sötét és undorral teli lesz, amilyet még sosem láthatott tőlem.-Gondolom nem nekem szántad ezeket a szavakat. Kár.-mielőtt válaszolhatna teszem ezt még hozzá, a tetők között szaladó szél hajamba kap, és megcsillan a Naplemente fényénél gesztenyebarna, de sötétségtől izzó tekintetem. -Mielőtt nekikezdenél, felejtsd is el. Nem azért jöttem ide, hogy belekezdj holmi örömbeszédbe vagy hüledezésbe.-tisztázom előre, nehezemre esik lenyelni és visszafogni azt az örömöm, hogy újra láthatom, arcom mégis a gyakorlásnak hála kőszoborhoz illő, és ebből a harcból semmit sem mutat számára. De épp ez volt a célom. Lássa csak, hogy az ügyeskedésének milyen következményei vannak, amit egy bocsánatkéréssel aligha oldhat meg.

●● Tell Me How To Feel ●●  by lena
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Hétf. Ápr. 11, 2016 5:41 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


my dear sister . . .


Egy újabb magányos éjszaka, ahol a szépséget csak a távolból figyelem. Az események furcsa, zavart alakulásának ütemével úgy látszik, képtelen vagyok felvenni a versenyt. Gondolataim az elmúlt időszakban rengeteget visznek hazafelé, a hideg északra. Túl sokat gondolok családomra, az elvesztett szeretteimre, de leginkább húgom az, ki gondolataimban és álmaimban kísért egy ideje. Segítséget kér tőlem képek formájában, melyeket emlékeknek tudok be, hiszek régen eltávozott már, minden búcsú nélkül. Ha tehettem volna, még elmondom neki, mennyire szeretem. Mit mondanék neki ma? Hogy miattam vagyok az, aki. Ezt még senkinek nem fogalmaztam meg, hisz senki nem is kérdezte, de Philippa mutatta meg a helyes utat atyánk helyett. Atyánkhoz nem éreztem sosem olyan közel magam, mint édes húgomhoz.
Layla épp munkájából kifolyólag intéz valamit, én pedig egy háztető sarkán ülve figyelem minden rezdülését. Kétszer is megtámadták az elmúlt időszakban, így még inkább mellette kell állnom. Talán idővel még közelebb engem magához, én pedig elmesélhetem neki részletesen, hogyan jutottunk el egészen idáig. De annak még nincs itt az ideje, arra még nincsen felkészülve. Hogy őszinte legyek, én sem.
- Vigyázz magadra, szépségem.- Súgom az enyhe, tavaszi szellőbe, miközben a távoli horizonton megy le a nap. Reménykedem, hogy földanyánk segítségül lesz és elviszi üzenetemet a szél hátán a lánynak, de mivel nincsenek ilyen érzékeny képességei, így ez ábránd marad csupán. Ha tehetném, ezerféleképpen kifejezném, mennyire aggódom minden mozzanatát, de sosem bántam jól a szavakkal, ha érzelmekre került a sor. Talán ha megerőltetném magam... De talán jobb is nem felkeverni az állóvizet.
Furcsa dolgok közeledtét hozza a szél ismét, ahogy a napokban már többször is jelzett nekem a természet, még sem tudtam válaszra lelni e különös jelekből. Már egy hónapja érzem, hogy valami közeleg, mi nem akar jót nekem, mivel majd küzdenem kell, de konkrét választ még nem csikartam ki ezekből a jelekből. Most viszont erősebben érzem, mint bármikor azelőtt és ez óvatosságra int. Felállok a háztetőn és hagyom, hogy a szellő átjárja minden porcikámat, ahogy földanyánk beszél hozzám. Szavait nem hallom, de érzem, óvatosságra int, mintha bajom eshetne. Sokszor volt már ilyen vagy ehhez hasonló érzésem a századok alatt, de ennyire erősen talán még sohasem. Határozottan bajt hoz a szél a távolból, még is olyan ismerősen cseng, mint egy rég nem látott barát. Figyelmesen álldogálok a háztető szélén, mit sem sejtve a közelgő idegenről.


m u s i c

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
somebody from my messy life ◊
† Kedvenc dal :
Glowing in the Dark
† Tartózkodási hely :
◊ New Orleans ◊
† Hobbi & foglalkozás :
◊ watch over my daughter & lawyer ◊



Layla Murdock ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 09, 2016 4:33 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 09, 2016 2:20 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


for her. . .


Nem sokszor leptek meg eddigi hosszú életem során, de a lány kijelentése olyan, mintha kirúgnák a lábamat alólam és egyszerűen seggre ülnék. Arcvonásaimat visszatartva próbálok közömbösséget mutatni, de olyan szinte meglepődök, hogy beleszédülök. Annyira bonyolult a történetünk nekünk kettőnknek, még ha nem is tud róla. Egyedül én vagyok mindennel tisztába és ez fájdalmat, bűntudatot és bonyolultságot szül. Észrevétlen ismét mély levegőt veszek, közben azon jár az agyam, hogy vethetnék mindennek véget. Tudom, hogy hiába a mai nap varázsa, holnaptól ismét csak egy árnyék leszek. Hiszek benne, mert hinnem kell, hogy ez így helyes. Mindeközben önző oldalam esélyt adna rá, hogy megismerjem és úgy vigyázzam lépteit, akár egy barát, vagy társ. Akiről tudja, hogy számíthat rá, nem csak titokban követi őt és óvja minden szál haját.
Kettősséget vélek magamban felfedezni a gondolatokra. Valahol úgy érzem, járna egy kis nyugalom, boldogság nekem is. Másik részről viszont olyan titkot őrzök, melyet nem mondhatok el neki. Innentől kezdve élje le hazugságban életét? Legyen a környezetében egy férfi, ki lányának nagybátyja és ő erről ne is tudjon? Olyan háborút vívok önmagammal, mit nem tudok megnyerni. Eszembe jut, miért nem jöttem elő a sötétből annyi éven át: Pontosan ezért. Innentől kezdve pedig, hogy ezek az események megtörténtek, kizárólag én vagyok a felelős. Ő tudatlanul áll minden múltbéli esemény előtt és a maga módján őrzi saját és lánya békéjét. Ha ők egy ország lennének, én lennék a szomszédban, de nem mint szövetséges, hanem mint ellenség. Én lennék a békét megrontó háború. Ők pedig nem ezt érdemlik.
Akarom, de nem jönnek ki számon szavak. A bűntudat egyre nagyobb testet ölt bennem, vétkesnek érzem magam. Olyan gondolatokat ültethettem cselekedeteimmel a fejébe, melyek csak csalódottsághoz vezethetnek a végén. Legyen bárhogyan, ő fog szenvedni és nem én. Én több rosszat éltem meg, mint jót és jól kezelem a fájdalmat.
Nyújtja felém a kezét és pedig minden erőmet összeszedem, hogy ne nyúljak érte. Zsebeimbe rejtem kezeimet és szó nélkül indulok el mellette. Tudom, már nem vagyunk messze, de épp csak annyira maradok le mellette, hogy ő vezethesse az utat a házáig. Ha túl határozottan kísérném, még gyanús lenne.
Megvárom, míg odaérünk és jelzi, hogy megjöttünk a kijelölt házhoz, az ő házához. Próbálok nem mélyeket sóhajtozni és tudom, mi a helyes döntés, ezért meg is lépem. De közben a feszítő érzés a mellkasomon csak növekszik.
- Figyelj rám. - Fordulok felé határozottan, hogy érezze, ez most nem a gyengédség órája. - Nem vagyok herceg fehér lovon és hős alkat sem. Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, de nem válaszolhatom meg őket neked.- Pedig tudom a választ mindre. Az érzéseire és a történtekre talán nem, de a múltjára és az ürességre, mit érez, arra igen. Én magam is érzem rajta, hogy a kimaradt részeket velem akarja befoltozni és ha elmondhatnék neki mindent, meg is tenném.
- Minél többet vagyok a közeledben, annál kevésbé vagytok a lányoddal biztonságban. - Teszem még hozzá. Mivel nem említette nekem, hogy lenne kislánya, talán ez a pár szó kellő hatást vált ki belőle ahhoz, hogy soha többé nem akarjon látni. Tudom, hogy a szépségnek a kislánya a mindene, ezért tartani fogja a távolságot, ha elég megnyerően kérem meg rá. Muszáj, különben minden rosszat, ami velem járna, az életére terhelek és neki nem erre van szüksége.
- Tartsd távol magad tőlem. A saját érdekedben. - Mondom neki komoly tekintettel, talán annál is komolyabb hanggal. Nem célom, hogy rettegjen tőlem, de egy egészséges távolságtartás se neki, se nekem nem fog ártani. Senkinek sem kellenek olyan árnyak az életébe, mint amilyen én vagyok. Ezért követem a vándorok magányos, sötét útját, melyre egy jegyet váltottam és csak magamnak.


m u s i c

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
somebody from my messy life ◊
† Kedvenc dal :
Glowing in the Dark
† Tartózkodási hely :
◊ New Orleans ◊
† Hobbi & foglalkozás :
◊ watch over my daughter & lawyer ◊



Layla Murdock ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 09, 2016 1:52 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
bennett & layla  
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”  
Biztosan mindenki ismeri és a legtöbb nő talán már álmodozott arról, hogy milyen lenne, ha a filmek nagy és giccses szerelmi jeleneteit ő is átélhetné. Nem tagadnom, néha az én fejemben is átfutott, de sose ragadt meg igazán. Sose gondoltam azt, hogy képes lennék valaki iránt kötödést érezni, mert mindig is félteném a lányomat attól, hogy esetleg veszélyt hozok rá, de hirtelene eme aggodalmam elillant. A világ lelassult, majd pedig egyszerűen megszűnt, mintha sose létezett volna, mintha ezt a momentumot az élet szeszélyes szellői már régóta tervezték volna. Ki ő? Miért érzem eme érzéseket? Hogy képes egy idegen ennyire felemésztő, de ugyanakkor magával ragadó érzéseket előcsalogatni? Nem értem, egyszerűen nem értem és pont emiatt még kicsit talán legbelül is megijedek.
A tettemet nem én irányítom, de rövid ideig nem is akarom, hogy abbamaradjon. Mintha legbelül valami megmoccanna, amikor ajkaink egymásra találnak, amikor karjaiban tart, pedig a csipogó hang továbbra se szűnik elmémből, de még se érdekel. Hirtelen nem érdekel semmi se, csak az, hogy ama mámorító pillanat sose illanjon el, de az ész újra győzedelmeskedik. Én pedig talpon vagyok. Nem értem a saját tettemet, de az érzéseimet még inkább nem. Úgy érzem, hogy ismeretlen vizekre eveztem és emiatt inkább mennék. Elfutnék, de mielőtt megtehetném szavai megállítanak.
Csodálkozva pillantok le rá, majd egyszerűen visszahúz. Mennék, de még se akarok. Egyszerűen hagyom, hogy a karjaiba vonjon és ajkaival újra rabul ejtsen, ahogyan korábban is tette, még ha akkor én is kezdeményeztem. Csók nem gyengéd, sokkal inkább követelőző, de még se érdekel. Szenvedélyesen viszonzom a csókját, mintha ezer éve eme csókra vártam volna, mintha mindig is őt kutattam volna a férfiakban, pedig nem is ismerem őt, vagy talán mégis. Oly ismerős, de nem tudom honnét. Talán a múlt több mindent rejteget, mint előtte. Talán ő emlékszik? Megannyi kérdés zúdul elmémben, de csókjának mámorító és perzselő ereje szinte minden kisöpör. Nem hagy egyetlen egy gondolatot se gyökeret verni.
A szívem hevesebben dobban, aztán egyszerűen elillan minden. Mellkasom hevesen emelkedik le és föl, miközben sietve kapkodom a levegőt. Őt figyelem, azt, ahogyan hátrál. Máskor talán lekevertem volna egy pofont az illetőnek. Sőt, volt is már rá példa, de most még se tudnám megtenni. Valami fura és megfoghatatlan köt ehhez a férfihoz, de nem tudom, hogy mi… Szavaira lehajtom a fejemet, majd óvatosan teszek felé egy lépést.
- Nincs miért megbocsájtanom... – szavaim alig hallhatóan csendülnek az éjszakai utca zajában. A zene valahonnét hangosan szól. Megbocsájtani? Miért? Azért, mert ajkaival rabul ejtett? Én tettem először és talán pontosan ugyanúgy őrlődik, ahogyan én, de talán egyikünk se követett el semmilyen főbenjáró bűnt, vagy talán mégis? Figyelem őt, megannyi dolgot mondhatnék, de még se találom a szavakat, mintha a hangomat valaki ellopta volna, így inkább csak elindulok, miközben egy pillanatra az égboltra pillantok. Miféle játékot űznek a csillagok?
- Jössz? – pillantok hátra, s fura módon még a kezemet is felé nyújtom, mintha csak attól tartanék, hogy a következő szellővel ő is hirtelen eltűnik.
•• credit  •• 40 ••
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 09, 2016 1:04 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


for her. . .


Minden zavarodottságom mellett olyan érzésem támad, mintha eluralkodna ismét rajtam a harag. Ismeretlen, feszült helyzet ez számomra, mivel még életemben soha nem találkoztam. Feszült a mellkasom, mintha tőrt döfnének mellembe és lüktet bennem az adrenalin. Süvít véremben, mintha köteleznék rá, sokkal hevesebben ver a szívem. Csak a harag érzéséhez tudom ezt a folyamatot hasonlítani, mert semmi mással nem találkoztam életem során eddig, ami csak hasonló lenne. Enyhén szédülni kezdek és én ugyan nem veszem azonnal észre, de mintha a világ megszűnne létezni, az idő megállna haladni. Mint egy varázslat tűnik el minden értelem az életemből és a sziklaszilárd elveim, ígéreteim és elképzeléseim hamuvá égnek el egy szempillantás alatt.
Aztán valami érdekes furcsaság fedezek fel. Mintha természetanyánk szólítana magához és irányítana, mint azelőtt soha. Döbbenten érzékelem, ahogy a szél enyhén feltámad, sugallatot küldve a szépség felé, ki szemeit lehunyva, arcomat érintve tapasztja puha ajkait az enyémekre. A realitás talaja kicsúszik lábaim alól és mint aki megsemmisült, viszonozom csókját. Édes, akár a méz, olyan, mintha nem e világból érkezett lény tisztelne meg vele. Soha nem éreztem még ilyet. Mi ez az érzés? Egyszerre mesés és töri darabokra a szívemet.
Aztán elillan. Mint egy kósza látomás, egy hamis ábránd, megszűnik létezni. Egy pillanatig azon is elgondolkodom, hogy nem pusztán beképzeltem-e az egész jelenetet. Nem csak rejtett vágyaim akartak látomás formájában felszínre törni? Zavartságot érzek. Életemben először nem kapok választ egyetlen kérdésemre sem. A világom a feje tetejére állt. Most kellene eltűnnöm. Itt az ideje eltűnnöm. Én ezt nem érdemlem meg, ahogyan a szépség sem érdemli mindazt a káoszt, amit egyedüli lényként a nyakába tudok varrni. Mint a gyermek, aki hallottan születik... Nagy remények, boldogság és várakozás, aztán semmi más, csak a keserűség és a magány.
- Várj még... - Hagyom el a magázódást, mintha teljesen szükségtelen lenne a továbbiakban. Határozottan nyúlok keze után és húzom vissza egészen karjaimba, de fájdalmat nem okozok vele. Egyszerűen csak a gyengédség nem az én asztalom. Ezt követő csókom sem a legfinomabb, annál sokkal több feszültség van bennem. Követelőzőn tapasztom ajkaim az övéire, szinte erőszakkal lopom el, miről hiszem, jár nekem, de ettől még nem lesz fájdalmas. Csupán heves, mely még több megválaszolatlan kérdést szül. Olyan kérdéseket, melyeket nem értek. Melyek számomra teljesen ismeretlenek, így a remény, hogy választ találjak rájuk, egyenlő a lehetetlennel. Talán percek telnek el és nem eresztem, de mikor érzem, egy örökkévalóság sem lenne elég, eltávolodom tőle. Veszek egy mély levegőt, de egyelőre még nem eresztem. Pár perc múlva elengedem és számítok rá, hogy teljesen őrültnek néz. Én sem gondolom magam semmi másnak.
- Bocsáss meg kérlek.- Mondom neki határozottan, hisz a megbánás sem igazán az én asztalom, illetve annak kimutatása nem az. Várok esetleg egy pofonra, hisz hiheti, hogy ez valamiféle közjáték vagy vicc, pedig ha tudná... Lépek egyet hátra, hátha soha többé nem akar látni és elküld a közeléből. Én sem viselkedhetek többé így, el kell tűnnöm, tudom jól. Van még pár évem, míg vigyázhatom lépteit és ennyivel be kell érnem. Ennyit érdemlek belőle, semmi mást. Ez a lopott csók sem járt ki nekem, én vettem el. Engem magányra teremtettek, mert ha nem így lenne, természetanyánk már küldött volna jelet az évszázadok alatt. Most is csak kétségek között tart, mely düh helyett csalódottsággal tölt el. Dorgálom magam, hisz ha árnyékban maradok, ha nem teszek lépést, hanem állok le vele beszélgetni, mindez nem történik meg. Maradhattam volna egy egyszerű, lényegtelen árny ki figyeli őt és óvja. Így már sokkal nehezebb lesz.


m u s i c

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
somebody from my messy life ◊
† Kedvenc dal :
Glowing in the Dark
† Tartózkodási hely :
◊ New Orleans ◊
† Hobbi & foglalkozás :
◊ watch over my daughter & lawyer ◊



Layla Murdock ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 09, 2016 12:01 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
bennett & layla  
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”  
Kíváncsian hallgatom a szavait, miközben elmémben lévő káoszt próbálom szép lassan elfojtani. Megannyi kérdés lappang az elmémben, megannyi kétely és megmagyarázhatatlan dolog. Olyan dolgok, amikre most csöppet se akarok gondolni és bármit megtennék azért, hogy kicsit ki tudjam őket kapcsolni, ugyanakkor félek is, hogy mi fog még történni. Magyarázatot kell találnom a látottakra, de még magam sem tudom, hogy miként kezdjek neki. Szükségem lesz segítségre. Tudnom kell, hogy nem őrültem meg és tényleg lehetséges volt az, amit láttam, vagy talán inkább nem kellene? Akkor talán nem rettegnék mélyen legbelül, hogy újra hasonló helyzetbe kerülhetek? Magam sem tudom…
- Talán, senki se láthatja előre a jövőt, de hiszek abban, hogy semmi se történik velünk véletlenül. Véletlen találkozások sincsenek. Mindenki okkal csöppen bele az életünkbe, ki hosszabb, ki rövidebb időre. – pillantottam rá barátságosan az éjszakai utca fények közepette. Magam sem tudom, hogy miért hittem ebben. Talán a szüleimtől örököltem ezt a fajta nézetemet, de sok mindent köszönhettem nekik, így nem is akartam megkérdőjelezni ezt az egészet.
Sokszor én se értettem, hogy ki miért csöppent bele az amúgy se éppen nyugodt életembe, de ha egyből nem is jöttem rá, attól még idővel igen és csak ez számított.
Látom a mosolyát, amit talán a szavaim váltottak ki. Szeretek mosolyt csalni mások arcára és egy pillanatra még azt kívánom, hogy bárcsak újra bejárhatnám a világot, s eljuthatnék oda is, ahol még sose jártam. De nem lehet, hiszen a lányomat nem hagynám csak úgy hátra és ő még túl pici ahhoz, hogy csak úgy elutazzunk hosszabb időre. Kisebb nyaralások szóba jöhetnek, de semmi több. Majd talán idővel.
Szavaira csak bólintok és örülök annak, hogy nem téptem fel semmilyen mély sebet se, mert tényleg nem akartam. – Igen, de néha az emberek félnek a változástól, ahogyan néha abban se hisznek, hogy képesek lennének megváltozni. Azért remélem, hogy egyszer megtalálja azt, ami mélyen lappang odabent. – tudom az, hogy milyen félni az ismeretlentől, mert féltem ettől a várostól, de azóta egészen megszerettem. Még ha néha bosszantott is az, hogy képes vagyok itt eltévedni. Sose tévedtem még el ennyiszer, mint itt, de eddig mindig sikerült megtalálnom utána a helyes utat, csak nem mindig elsőre. Az emberek furák voltak, ugyanakkor a város hangulata és zenéje, ami a város ritmusát adta pedig ugyanúgy elvarázsolt néha, ahogyan Eleanorral tette.
Aztán egyszerűen megbotlok, kapaszkodóért nyúlok, de helyette újra valami fura történik és most már még inkább aggódok amiatt, hogy esetleg tényleg bevertem a fejemet, csak nem emlékszem arra a momentumra, de mielőtt túlzottan végig gondolhatnám a dolgokat egyszerűen az ölében kötök ki, jobban mondva a térdén, a keze a hátamra siklik, arcaink pedig csak pár centire vannak egymásra, vagy talán még közelebb. Ajkaink egy hajszálnyira vannak egymástól. Levegőt venni is elfelejtek rövid időre, az íriszeiben elveszem és hirtelen olyan fura érzés kerít hatalmába, mint még egyetlen egy férfi közelében se. Kezem óvatlanul siklik arcára, mintha csak arcának vonásait szeretném kideríteni, mintha abban reménykednék, hogy talán így választ kaphatok, de válasz nem érkezik, csak a megérzés erősödik bennem. Az utca zaja hirtelen elhal, s a világ megszűnik létezni. Mi történik? Miért érzek így egy idegen iránt? Miért támadnak eme fura gondolatoka a közelében? Aztán mielőtt végig gondolhatnám mit is cselekszem, ajkaim ajkait érintik. Nem gondolkozom, egyszerűen csak olyan, mintha az esti szellő közelebb lökött volna hozzá és képtelen lettem volna ellenkezni. Fogalmam nincs, hogy mennyi idő telik el így, talán csak pár másodperc, talán kicsit hosszabb idő, de végül újra beindul a fogas kerék és hirtelen észbe kapok, hogy mit is művelek. Én nem szoktam ilyet tenni, nem csókolok meg csak úgy egy idegent. Végül sietve állok fel, mire egy pillanatra megremeg a sebes lábam, de nem csuklom össze és idegesen a hajamba túrok. – Sajnálom, én… nem tudom, hogy mi ütött belém. – szólalok meg idegesen, hiszen sose tettem ilyet előtte még. Mi a franc történik velem? kérdezem saját magamtól, majd végül körbe pillantok az utcán. – Arra kell menni. – szólalok meg sietve, mintha csak a helyzetet szeretném menteni és el is indulok, ha csak nem állít meg benne…
•• credit  •• 40 ••
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Szomb. Ápr. 09, 2016 9:26 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


for her. . .


Ha akarnám sem tudnám megkérdőjelezni az intelligenciáját, de nem is szeretném. Okos lány, mely egy pillanatig aggályokkal terhel engem. Ha látja a világ működését és képes következtetéseket levonni elejtett félmondataimból, akkor csak idő kérdése, hogy rájöjjön ki is vagyok valójában. Érzem rajta, hogy ismerős vagyok neki, talán az oldalát is fúrja, hogy nem tudja megmondani, honnan. Rá fog jönni, ehhez kétség sem fér. Az már rajtam múlik, mennyire engedem őt közel, vagy taszítom el magamtól. Ha pedig esetleg fény derül mivoltomra, hát ő fog eltaszítani magától. Az ő élete túl rövid ahhoz, hogy elmúljon a gyűlölete. Mikor egy ember minden egyes alkotóelemét egy másik lény iránti gyűlölet építi fel, századok is kevesek néha a megbocsátáshoz. Fivéremmel ötven évünkbe telt, míg bosszút tudtunk állni családunkért és életeket vettünk saját valós vagy vélt sebeink miatt. Hittem benne, elég lesz, kielégít majd a gyilkolás, de a bosszú hiába teljesedett be, a harag századokig megmaradt bennünk. Végül elmúlt, a gyűlöletnek már értelmét sem látnám, a sebek viszont nem forrtak be. Sokszor eszembe jut a húgom. Édesanyám gyönyörű mosolya, kedvessége, gondoskodó érintése. Apám szigora és útmutatása az életre. Talán ez hiányzik a legjobban. Hiszem, hogy a rengeteg leélt század a segítségemre volt fejlődésemben, de néha elfog a gondolat, mi lett volna ha ő vezet utamon egy kicsivel tovább. Más ember lennék? Máshogy látnám a világot? Nyitottabb lennék szorosabb kapcsolatokra?
- Világunk folyamatosan változik. Régebben a becsület többet jelentett, mint napjainkban. De pont emiatt a folytonos változás miatt gondolom, történhet még bármi. Lehet egy nap ismét erény lesz a becsület és fontos az erkölcs. Bár az is lehet, ehhez túlságosan rohanó világot élünk. - Fejtem ki neki gondolataimat, hiszen rengeteg mindent láttam már. Végignéztem nagy birodalmak bukását majd ismételt felemelkedését. Láttam világokat elpusztulni, de végül az élet utat tört magának ott is és kinőtt a fű, hogy virágozhasson. Mindenhez idő kell. A mai társadalom talán legnagyobb baja, hogy senki sem törődik értékekkel. Az emberi életek túlságosan rövidek ahhoz, hogy változásokat eszközöljenek, így azt gondolják, miért harcoljanak bármiért, ha mások is megtehetik? Amíg pedig mindenki ezt gondolja, senki sem lép, vagy ha még is, nem támogatják. Ördögi kör ez.
Szavaira elmosolyodom. Felötlik egy gondolat, miszerint szívesen megmutatnám neki milyen csodákat is rejt a világ. De nem a felszínen. Hanem azokra a csodákra gondolok, melyeket nehezebben talál meg az ember. Eldugott templomok és síremlékek Thaiföld dzsungeleiben. Kalózhajók roncsai a karibi tengeren, melyek még kincseket rejtenek. Az északi kultúrák totemszobrai mélyen elrejtve erdeikben. Farkas, leopárd, sas, medve... Mi ezeket tiszteltük. A Christiansen család címerének a medve volt a jelképe, havasi gyopárral.
- Büszkén viselem a sebeket. Nem kell szabadkoznia, nem tépett fel semmit. Így léteztem világ életemben, ha változtatni akarnék ezen, megtehetném.- Mosolyodok el ismét, talán kissé keserédes mosoly. A gondolat a letelepedésre mindig ott volt a fejemben, de sosem cselekedtem. Különösebben nem is zavart. De a mindennapjaim részét képezte.
Hirtelen botlik meg a szépség és szinte lassítva látom, ahogyan kezemért nyúl, de emberi sebességgel nem lennék elég gyors, hogy elkapjam. Vámpír képességeimet vetem be, hogy félig letérdelve a betonon térdemre érkezzen, én pedig hátának alátámasztva tartom őt meg. Ez viszont azt eredményezi, hogy kellemetlenül közel kerülök hozzá. A hirtelen mozdulattól ajkaink épp csak, hogy nem érnek össze, én pedig megfagyok. Álmodtam hasonlóról. Éjjel álmában végigsimítottam már puha ajkain. Csak tudnám, mi történik velem... Ha századokig semmit nem jelentett mások közelsége, most mi változott? Határozottnak tartom magam, Layla még is megzavar. Túl kell ezen lendülnöm, még sem bírom elengedni. Tartom őt, nem állítom talpra. Csókra vágynék? Hisz honnan is tudhatnám... Sosem vágytam ilyesmire. Nem vágytam törődésre, annál férfiasabb vagyok. A gyengédség sem az én asztalom. Századokon át nem volt szeretkezésben részem, sosem vegyültek érzelmek. Egy természetes kielégítési folyamat volt csupán. A szépség azonban elindítja a fantáziámat, hogy mi mindent csinálhatnánk. Persze aztán eszembe ötlik, mennyire fog gyűlölni és ennek csak idő kell. Mindenhez idő kell. Elveszek szemeiben és az időérzékemet is elvesztem, ahogy elmerülök a pillanatban.


m u s i c

Vissza az elejére Go down


Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
† Chatkép :

† Keresem :
somebody from my messy life ◊
† Kedvenc dal :
Glowing in the Dark
† Tartózkodási hely :
◊ New Orleans ◊
† Hobbi & foglalkozás :
◊ watch over my daughter & lawyer ◊



Layla Murdock ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 08, 2016 9:54 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
bennett & layla  
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”  
Sokan kérdezték azt, hogy miért nem ismerkedek, miért nem alakítom át a családomat teljessé, de valahogy sose ment. Mintha valami hiányzott volna, vagy talán csak én változtam meg az évek alatt. Eleinte találkozgattam, randevúra mentem, de az idő előrehaladtával egyre inkább abbamaradt ez a dolog. Nem éreztem kötödést senkihez se, s a lányomat se akartam kitenni ennek. Jól megvoltunk együtt. Sose tagadtam azt, hogy voltak olyan pillanataim, amikor úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam, hogy nem bírom tovább csinálni, de aztán mégis valahogyan talpra álltam. Talán tényleg nem olyan könnyű véglegesen megtörni az embert és a mosolyáért bármire képes lennék.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz ezek után, hiszen már így is az elmémben lévő vakfolt miatt túl sok könyvet olvastam és biztosan nem fogok tudni csak úgy elsétálni mellette. Főleg akkor nem, ha kiderül, hogy semmi baja a fejemnek, mert annyira nem is estem el. Túl gyorsan történt minden. Talán csak a rossz világítás miatt volt. Próbáltam magamat meggyőzni és a külvilág felé nem többet mutatni, mint amennyit egy épeszű ember tenné.
- Sokan mondják ezt, s ne értsen félre, de tényleg. – pillantok rá barátságosan. – Mégis kevesen akadályozzák meg azt, hogy valaki bántson egy nőt. Sok esetben inkább elfordulnak az emberek. – a hangom inkább szomorú volt, mint boldog. Pontosan tudtam, hogy miről beszélek, mert túl sok vakemberrel dolgoztam néha együtt. – Pont azért, mert az emberiség 99% szerintem inkább közönnyel fordul a másik felé. Ritka az, amikor valaki ennyire segítőkész és barátságos. – pillantottam fel a férfira, hiszen magasabb volt nálam és nem is kicsivel. De ez nem zavart. Eleinte ijesztő volt a hatalmas termete, de talán csak a helyzet miatt és az akkori hangneme miatt.
Most viszont egészen barátságosnak tartom őt, de azt is tudom, hogy nem szabad elsőre levonni a következtetéseket. Mintha az értékek átrendeződtek volna. Pedig gyerekkoromból emlékszem, hogy mekkora jelentősége volt a szeretetnek és a becsületnek, mára meg már olyan, mintha ez szép lassan elporladna és elszállna.
Csak egy apró bólintással felelek, miközben lassan elindulunk. Ha akarnék se tudnék rohanni és már előre látom a lányom aggódó pillantását, amikor meglátja azt, hogy kicsit sántítok. Majd valahogyan megnyugtatom, ahogyan eddig is tettem. Majd pedig az egyik legbosszantóbb emberi tulajdonságnak köszönhetően újabb kérdéseket teszek fel. Pedig semmi közöm hozzá, de mégis úgy érzem, hogy meg akarom őt ismerni. Többet szeretnék tudni róla, ahogyan arra is választ szeretnék kapni, hogy miért gondolom azt, hogy ismerem már és találkoztunk korábban. Talán neki is köze van a fekete folthoz? Talán nem is véletlen volt az, hogy megjelent? Azt hiszem, hogy megint sikerül túl komplikálnom a dolgokat, pedig nagyon nem kellene. Most nem, hiszen már így is eléggé őrült volt ez az este.
- Biztosan érdekes lehet bejárni a világot, s megismerni a történetüket, ahogyan a kultúrájukat is. Gyerekként imádtam bejárni a világot, a szüleimmel elutazni. – s mosoly szökik arcomra a sok emlék után. Aztán pedig ahogyan az ég is beborul, talán pontosan ugyanúgy jelennek meg a viharfelhők is. Bele se gondoltam abba, hogy esetleg túl érzékeny pontra tapintottam. – Sajnálom, én nem akartam semmi rossz emléket feltépni. Talán csak még nem találta meg azt a helyet, amit otthonának tudnak igazán hívni. – s a mondandó végére egy biztató mosolyt villantok rá, majd az út egyenetlen, s sikerül megbotlanom. Sietve kapok a keze után, hogy ne esek megint a földre, mert az most már tényleg baromi ciki lenni, hogy ennyi idősen állandóan a betont simogatom. S persze, hogy már csak pár utcányira van az otthonom. Igazából megvárhatta volna az élet, hogy inkább otthon essek el, ahol senki se látja.
•• credit  •• 40 ••
Vissza az elejére Go down


Vámpírboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
† Chatkép :

† Kedvenc dal :
Remember me...
† Tartózkodási hely :
New Orleans
† Hobbi & foglalkozás :
Layla védelme
† Humor :
Könnyed



Bennett Christiansen ÍRTA A POSZTOT
Pént. Ápr. 08, 2016 8:09 pm
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next


for her. . .


Látszik a szépségen, mennyire megviselte mindez, ami történt. Valószínűleg nem jut eszébe, engem mennyire megviselhetett. Nem tudja a múltat, nem érzi ezt a jelenben. Napi 24 órában testőrséget állni egy olyan nő mellett, aki jóval többet érdemelt volna az élettől, mintsem, hogy egy eszelős vámpír megkaparintsa testét. Hiába próbálom elhitetni magammal, mennyire közömbös vagyok irányában, pár éve már nem csak a bűntudat hajtja lelkemet a védelme érdekében. Sosem engedtem magamhoz közel embereket, szerelmes sem voltam, mint ahogy azt novellákban és költeményekben olvastam a századok alatt. Számomra ez valóban egy idegen érzés, bár néha elfog a kétség... talán csak idegen érzés volt. Hiába most beszélünk életünkben először, hét éve ismerem minden mozdulatát, reakcióját. Talán érzéseit és gondolatait is. Ott voltam, mikor kétségbeesésében végigsírt éjszakákat. Mikor a gyermeknevelés elvette minden energiáját és hiába volt ingerültebb a szokásosnál, kitartott és nem adta fel. Ott voltam, mikor megtalálta a boldogságot gyermeke fényében és végre kivirágzott. Láttam mennyire erős, akaratos néhanapján, mennyire tudja hajtani saját makacssága. Olyan volt számomra, mint egy könyv, történetét pedig percről percre éltem meg. Néha úgy éreztem, részese akarok lenni. Közömbös voltam, valóban, talán öt évig. Aztán ha csapták neki a szelet, elkezdett zavarni, de nem avatkoztam közbe, mert semmi közöm nem volt hozzá. Nem szólhattam bele az életébe. Kötődöm hozzá, pedig hét év hiába tűnik hosszúnak, az én életemben csupán egy felvonás. Még sem tudnám már elképzelni vándor létemet enélkül a fejezetek nélkül. Akár a tűzből kovácsolt kard, belém égette magát és mély sebet hagyott. De ezek csupán gondolatok. Szavakban és cselekedetekben nem nyilvánulnak meg.
- Megvetem a nőket bántalmazókat, így szívemen viselem a sorsát. Miért oly meglepő, hogy egy idegent akár érdekelheti a jóléte? - Bár tény, hogy a mai világban a közömbösség ural mindent. Az emberek fülük botját sem mozgatnák meg társaikért, mindenki saját bőrét menti, ennek nem egyszer szemtanúja voltam. Saját koromra nem ez volt a jellemző. Mi mélyen éreztünk szeretteink iránt, idegen bajbajutottakért még talán annál is mélyebben. Nem saját magunkat védtük, hanem mindenkit, kinek szüksége volt rá. A túlélésünk nem megfutamodásról hanem harcról szólt. Világunk elpuhult a századok során és olyanok, mint a becsület, az igazság és szeretet egészen új formát öltöttek.
- Egy ideje már.- Válaszolom kérdésére és az újabb, felmerülő kérdésekre csak elmosolyodom. Kíváncsisága nem most ölt testet először előttem. Valahogy a természetébe van írva. De miért viselkedne másként? Fiatal, okos szépség aki ismerni akarja a világot. Merem állítani, az én világomra nem lenne kíváncsi. Erős, ám törékeny lélek lakozik benne. Az én világom mázsás súllyal telepszik mindenkire, ki tudója. Néha én magam is Atlasznak érzem magam. A világ súlyát tartom a fejem felett.
- Történész vagyok. Járom a világot és gyarapítom tudásom kultúrákról, nemzedékekről, vallásokról. Persze ez így alakult, sok választásom nem akadt.- Mosolyodom el, de a szavak a torkomon akadnak a következő kérdésre. Ritkán lehet zavarba hozni és nem is mondanám, hogy kérdései zavarnának, de hogy várna otthon valaki. Utoljára Norvégiában vártak haza. A szüleim, a testvéreim. De a szépség nem erre gondol, tudom. Nem a családomra kíváncsi ebben a helyzetben.
- Tudja, én magányos vándor vagyok. Sosem várt még haza senki, egyedül járom utamat.-


m u s i c

Vissza az elejére Go down





Sponsored content ÍRTA A POSZTOT
Today at 5:00 am
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
Vissza az elejére Go down
 

New Orleans utcái

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Utcák és terek
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái
» Utcák és terek
» Kumogakure Utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi :: New Orleans :: Belváros-