Share | 
A topik címe: New Orleans utcái

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 14, 2016 7:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To my big brother
family is supposed to be our safe haven
Tisztában voltam vele, hogy ha szembekerülünk, nem lesz egyszerű, de jelenleg rajta azt láttam, hogy rezzenéstelenül tűr mindent, s bár én sem mutattam mást, legbelül akár egy világháborúval felérő harcmező kellős közepén álltam, melynek két ellenséges fele a testvéreim voltak. Sosem óhajtottam oldalt választani. Az emlékeim el kellett ásnom, tipornom, a földel egyenlővé tenni, hogy ne gondolkodjak, ne zökkentsen ki semmi sem a nyugalomból, ami az érzéketlenségem és a dühöm hagyta előretörni, és elhitetni vele, hogy lényem minden porcikája ezt érzi, semmi mást. Semmi kételkedést semmi sajnálatot, semmi szeretetet...
Szükségem lett volna rá, hogy valaki egyszerűen megmondja, hogy mit kellene éreznem pontosan, hogy hogyan is kellene viselkednem igazán. De senki nem volt, aki megmondta volna, én pedig csak arra támaszkodhattam, amit Emmett mondott nekem.
-Ennyi a véleményed róla? Ez a megvetés, semmi egyéb? Igazad van, mi más mondhatnál a testvéredről.-rántok vállat szavaira, próbálom nem figyelemmel kísérni, ahogy méreget, de legalább ebből láthatja: húga nem az, ki egykoron volt. A test semmit sem változott. A mosoly, melyet most nem láthat, még mindig képes előbújni belülről. Még mindig képes más napját bearanyozni, csakhogy ez nem az övé lesz. Sem ma, sem a közeljövőben. Képtelen lettem volna az emlékeiben élő lány lenni. Az elmúlt évszázadok kínjainak hála, a halálomnak hála, annak, hogy vámpírként és boszorkányként egyszerre helyt kell állnom, nem tudtam volna akként a lányként létezni. Az a lány egy sírban maradt, ahonnan kilépett teste egy új lélekkel megszállva, ki csak halvány emlék, körvonal volt eredeti tulajdonosáéhoz képest.
-Szeretnéd, hogy utána kérdezzem meg? A szellemvilág vicces dolog tud lenni, hidd csak el, a tapasztalat szól belőlem.-mondom magabiztosan, karjaim összefűzve mellkasom előtt. Nem értem dühét, nyilván, mondjuk én sem fogadnám mosolyogva, ha valaki a halálom akarja. De a haragját és megvetését közeledésem ellenére nem értem. Semmit sem ártottam neki, igaz ő közvetlenül nekem sem. A történet szerint, melyet hallottam, épp csak apró, csetlő-botló lépései hozták ránk, a népünkre a véget. És ahogy láttam ő a jelen helyzettel teljesen meg volt elégedve, hisz ahogy megjegyzést teszek arra, hogy mennyivel jobb lenne, ha a sírjainkban léteznénk már csak, emlékként a történelem idő rágta lapjain, szinte oktatva szól hozzám. Megemelem mellkasomra helyezett kezeim, tenyerem felé fordítva, grimaszt vágva.
-Bocsáss meg, ha zavar a véleményem. De jelenleg a nevem, azt aki vagyok, átoknak érzem, nem áldásnak.-ezt értse a jelen helyzetre, a múltra vagy akármire, a véleményem nem fog változni. Nem hittem már a sorsom irányító szellemekben, istenségekben, a másvilág megmutatta nekem, hogy sokszor nem nagyobb hatalom, vagy tetteink döntenek sorsunkról, olykor bizonyos dolgokba senkinek sincs beleszólása. Nekem abba, hogy vámpírrá változtattak, nem sok beleszólásom volt. Az örök élet igaz fiatalon is csábított, de egy oktondi boszorkány erőteljes unszolása, mondhatni kényszerítése révén lettem ilyen keverék lény.-A vérvonalunk árulástól és gyilkolástól mocskos, nincs rajta mire büszkének lenni.-sziszegem a szavakat megvetően, undorral teli hangon, mondjon bármit, nem akarom és nem is fogom senki győzködésének köszönhetően máshogy látni a dolgokat. A makacsságom megmaradt jellemvonásomként, ha eddig nem is tűnt fel neki, most már szinte biztos. Eszem ágában sem volt hallgatni a magasztalást, a családunk ősei a túlvilágon csak azért imádkozhatnak, hogy ne kerüljünk pokolra, másért aligha tehetnek. Azon túl, hogy visszaküldtek ebbe a földi pokolba...
-Nincs több mondanivalóm. Ennyi megvetés elég volt tőled egy időre.-fordítok neki hátat, majd mégis visszanézek rá, és megrázom fejem.-Tudod, reménykedtem, hogy a nyilvánvaló dühöm ellened megcáfolod. Hogy látok valamit a testvéremből, hogy meglepi, hogy élek, vagy egyáltalán mutat bármilyen érzelmet, mikor megvetéssel találja szembe magát a húgától. De ki se akarod magad magyarázni te ebből az egészből. Hát élvezd ki, amíg élhetsz az önmarcangoló és minden bűnt magadra vállaló életben, de ne várd, hogy így ne gyűlöljelek meg annyira, hogy legközelebb ne gondolkodjak el azon, hogy kitépjem-e a szíved vagy sem.-fordítok neki immár ténylegesen hátat, ha akar valamit mondani, talán visszafordulok. Most viszont ökölbe szoruló kezekkel küzdöm le a késztetést, hogy sírva fakadjak és ismét törékeny kislánnyá változzak a szemében.

●● Ruelle-Deep End ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 14, 2016 8:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



my dear sister . . .


A düh olyan erővel söpör végig egész lényemen, mivel annyi század alatt még sohasem találkoztam. Talán azért, mert az én ártatlan, kedves kishúgom változott ugyan olyan érzéketlenné, mint amilyen Emmett is lett. Ebben hasonlítok atyánkra, hiszen ő velünk szemben nem volt olyan védelmező, mint egyszem leányával szemben. Minket nem róvott meg annyira, ha bajba keveredtünk, hisz férfinek szánt bennünket és azt akarta, oldjuk meg a rosszat, mit generáltunk saját magunknak. Keménynek, erősnek kellett lennünk mindig is. De Philippa.. Ő olyan volt, akár egy gyönyörű virág annak legszebb időszakában. Hozzá érni sem lehetett és ha rosszat tett, fejmosást kapott, üvöltözés és büntetés volt jutalma. Egy egészen zárt világban hagyták csak létezni, hogy megóvják önnön badarságaitól. Igen, atyámra ütöttem. Ezért is fáj annyira, hogy így kell őt látnom. Kegyetlen szándékokkal sötét tekintettel. Ettől óvták annyira szüleink és ettől nem tudtam megóvni. Emmett nem is akarta.
Végre megjelenik rajtam egy érzelem, a düh. Utat tör magának annyi évszázad alatt felépített falakon át és robban. Minden porcikámban érzem, arcom rideg vonásai torzulnak és legszívesebben üvöltenék vele, ahogyan egy idősebb testvér szídná a fiatalabbat, amiért rossz útra tévedt.
- Tényleg azt gondolod, hogy én vetem meg Emmettet? Akkor ez nem jutott eszedbe, mikor előadta neked a meséit rólam? Akkor hol volt a te nagy testvéri szereteted drága húgom, mond csak?!- Ugyan még nem üvöltök, szavaimtól zeng a háztető, talán az utca, de ha így folytatja tovább majd a város is attól fog. Sokáig tűrtem mások megvetését irányomban, főleg saját fivéremét, de hogy a húgomtól is viseljem kelljen, annak itt a tetőpontja, abból most elég. Ha erre van szüksége, hát megkapja, ne legyek én játékának elrontója. Talán nem látja, hogy átesett a ló túloldalára, de felnyithatom a szemét, ha ennyire ragaszkodik hozzá.
- Hogy merészeled?!- Tör ki belőlem hangom, egy olyan hang, mely századok óta el volt zárva. Melynek nem engedtem, hogy kiszabaduljon, melyet a szeretet pecsétje védett, hogy szeretteimet ne bántsa. Hogy Emmettet ne bántsa, hisz sohasem hangos, vagy bántó szóval akartam jobb belátásra bírni. Talán egyszer engedtem ennek a hangnak, hogy felszínre kerüljön, mikor drága fivérem saját gyermekének akarta életét venni annak anyjával együtt, még mielőtt a gyermek megszülethetett volna. Akkor egymásnak estünk, vertük a másikat, szídtuk nevünket, hovatartozásunkat, az egész világot. De sem azelőtt, sem azóta nem remegett bele dühös hangomba a város.
- Tapadjon bármennyi vér kezeinkhez, háborúinkat meg kellett vívnunk és erre csak büszke lehetsz! Arra a névre, mivel születtél, mi utadon vezetett, mi szüleinkre emlkeztet mindannyiunkat! - Vámpír gyorsaságommal egy fél méterem belül már előtte is termek és ahogyan most minden egyes kis részemet a düh tölti ki, agresszióm is elő tör, de megállom, hogy lekeverjek neki egy pofont.
- Mit reméltél Philippa?? Hogy majd a nyakadba borulok, mikor halál illatát sodorta magával a levegő, még mielőtt megérkeztél volna? Tudni akarod mi történt miután meghaltunk? Emmett féktelen mészárlásba kezdett! A fivérünk már nem ugyan az, ki egykor volt. Nőket, gyermekeket ölt, falukat tett a földdel egyenlővé és nem csak egyszer. De tízszer, százszor, ezerszer hat évszázadon keresztül! - Ekkor már üvöltés szakad fel torkom és lelkem legmélyéről, olyan tehetetlenség és kín lesz rajtam urrá, mivel még nem volt szerencsém. Akkor sem éreztem ekkora vihart magamban, mikor a családom fele odaveszett. Akkor sem, mikor századjára kellett a mészárlást végig néznem, vagy mikor Layla tekintetében láttam a gyötrelmet, mikor megtudta az igazságot. Semmi sem volt még ehhez fogható. A szél közben orkánná erősödik körülöttünk, ahogy földanyánk csendre üt engem. Szinte érzem, ahogy bőrömet ostromolja a földi erő, hogy büntet, dorgál, amiért eleresztettem ezt a féktelen haragot. Ugyan nem int azonnal csendre, mert most mintha semmi sem számítana, de visszatart attól, hogy további szavakkal méltassam fivéremet. Földanyánk ezt sohasem tolerálta nekem, így jól tudtam, üzenete most mit jelent. Hangos morgás tör fel ismét belőlem, majd mintha már nem bírnék saját véremre nézni, oldalra kapom tekintetem és mély levegővételekkel próbálom magam nyugtatni. Beletelik pár percbe, míg csillapodik bennem is a vihar, majd dühösen fordítom Philippa felé ismét tekintetem. Most látszódik rajtam minden érzelem. Gyász, szomorúság, keserűség, talán még az a mély szeretet is, melyet iránta érzek, még ha most távolinak és megfoghatatlannak tűnik is.
- Minden nap gyászoltalak. Nem telt el nap, hogy ne adtam volna vissza valamit az anyaföldnek, melyben hittem, hogy nyugszol. Nap, mint nap tiszteletemet tettem irántad. Sosem feledtelek - Köpöm szinte a szavakat, hisz a düh nem csillapodik bennem, még sem hat már akkora erővel, mint percekkel ezelőtt. Ez inkább már csak a végső tehetetlenség tüze, mely kezd parázzsá szenderülni, de elaludni tán sosem fog.
- Tűnj el a szemem elől. - Nyögöm ki végül, mert úgy érzem, ennyi elég volt mára, talán egy évszázadra is. Fájdalmasan véreznek sebeim legbelül. Magyarázkodnom kellett, ki kellett eresztenem haragomat, mert kihozta belőlem. Pedig ha nem így közelít felém.. Karjaimba fontam volna, ahogyan arra annyi éven át vágytam. Vágytam, hogy éljen, lélegezzen és elmondhassam neki, mennyire sajnálom, hogy nem tudtam őt megvédeni. Hogy odaveszett... Rengeteg időn keresztül korholtam magam, bűntudatban éltem, amiért én a világon lehetek, amíg ő nem. Azt gondoltam, sokkal jobban megérdemelte volna az életet, mint mi ketten Emmettel. Neki kellett volna minden csodát megélni, mit az öröklét adhat és látnia kellett volna minden szépséget, melyet a világ nyújthatott volna neki.


m u s i c

Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 15, 2016 8:15 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To my big brother
family is supposed to be our safe haven
Nem reagálok kérdésére, összeszorított állkapcsom nem hagyja, hogy meggondolatlan szavak fussanak ki számon. Ellenben mikor felemeli a hangját, szinte üvöltve, és elém kerül, még csak össze se rezzenek. Talán a belsőmben élő kislány most sikítva lépne hátra, én viszont semmi ilyesmit nem mutatok. Mereven nézek szemébe, félelmet nem ismerve. Sose láttam még így. S meglehet igaza van, számomra nevem már nem jelentette azt, amit neki, vagy amit jelenthetett nekem régen. Semmi nem volt, csak emlékekkel teli részem, amiket el akartam nyomni, s az életem romokban heverő részét tudtam nevem, vérem okozta. Ezért inkább a dühre koncentráltam, elfeledve minden jót, minden büszkeséget, de nem sajnálatot vártam másoktól, a hányattatott sors miatt. Csak azt akartam, hogy függetlenül mindentől tudjak létezni, fel tudjak végre valamit építeni, amit eddig sikerült már legalább alapjaiban magamnak tudni. Családom jó része nem élt, leszámítva két bátyám, akik valószínűleg -ha másban nem is-, de a név kérdésében -velem ellentétben- egyet értettek.
-A szüleink emléke engem nem a nevemhez köt. Az emlékek nem tárgyakból vagy megfoghatatlan dolgokból elevenednek meg. Nekem nem.Az én döntésem, az én véleményem.-sziszegem dühösen, ajkaimon át szűrve a hangokat, hisz fogaim még mindig csikorogva szorítom össze.-Ha nem tetszik bátyám, légy olyan, mintha atyám lennél. Üss meg, de tudhatod, hogy véleményem nem változik meg akkor sem.-bár családunkban sosem csattantak el felesleges pofonok, ha ettől jobban érezné magát, felőlem... Látom, ahogy szinte egész testében remeg, és megfordul az előbb említett cselekvés a fejében, valami mégis visszafogja. Micsoda, a nők iránti tisztelet? A húga vagyok, ha móresre akar tanítani nem hiszem, hogy ennyi akadályozná meg benne.
Üvöltve köpi felém a szavakat, de nem rezzenek meg. Szavai viszont tudatomig hatolnak. Ezeket még sosem volt lehetőségem hallani, de úgy látszik a magyarázkodás az egyetlen, amit ha kicsikartam belőle, végre válaszokat ad. A történet ugyan az volt, más szemszögből, arcát látva mégis több érzelmet láttam, több fájdalmat, mint amit másik bátyám mutatott, mikor elmesélte ezeket. Ugyan leegyszerűsítve más volt, mint a hosszú estén át tartó mese, szeméből mégis eltűnt a gonosz csillogás, a megvetés, helyére szánalom, és talán még szeretete jele is előtűnhet, meglehet ezeket csak én akarom látni, s egy sem igaz belőle. Eddig benntartott levegőm most kiszökik tüdőmből és nagyot nyelek. Hát igaza lenne a megérzésemnek, ami mindvégig ott motoszkált bennem, próbált jobb belátásra bírni? Igaza lenne, hogy Ben még mindig az, akinek én ismertem, nem egy szörnyeteg? Mégis képtelen vagyok reagálni. Az agyam gyors zakatolásától szinte szédülni kezdek, szívem összeszorul, tekintetem mégsem változik, a közönyösség helyére csupán arcom szökik át egy alig látható változás: mintha a saját csapdámba estem volna, s félelem, kételkedés kerítene magába. A félelem annak szólt, hogy talán meggondolatlanságom most végérvényesen elmarta tőlem másik bátyám, annak szólt, hogy hazudott nekem Emmett. A kételkedés mindkét testvérem szavában mégis erősebben húzott utóbb említetthez, mint ahhoz, akivel szemben álltam most. Fogalmam sincs miért, éreztem. Tudtam, hogy nem szabad bíznom ezen megérzésekben, melyek mindig csak a bajt hozták rám, mégsem kívántam sokat gondolkodni tetteimen.
Még mindig csendesen állok, vívódásom egyre jobban kiül arcomra, s ahogy elkapja tekintetét, majd gyászáról beszél, akaratlan hagyom, hogy megremegjenek ajkaim, és ökölbe szorított ujjaim húsomba vájjanak, hogy megálljak minden kikívánkozó szót, és ne engedjek a meggondolatlanságomnak. Hogy ne hagyjam, hogy helyzetem tovább romoljon. Végül mégis elhatalmasodnak rajtam a tehetetlenség, a családi szeretetem kimutatása és a makacs megtartóztatásom harcai, és utolsó hozzám címzett szavaira szemébe nézve, a mai napon először szólalok meg őszintén, minden érzelmem hagyva, hogy hangomon érződhessen.
-Sajnálom.-szinte suttogom a szavakat, arcom semmit nem mond el, szememben mégis, mintha a jeges semmitmondás megrepedne végre.-Sajnálok mindent.-címzek neki még pár szót, és sétálok el mellette, míg érzem, hogy remegő lábaim és a csendesedő szél émelyítő érzést keltenek bennem, és nehezen állom meg, hogy ne dőljek az egyik falnak és a mentén haladjon tovább a kietlen esti utcákon. Felettem a Hold már útra kelt, halad egyre magasabbra, az idő gyors múlását jelezve. Tudtam, hogy minden megváltozott, mi sem vagyunk ugyan olyanok. De a szívem eddig körülölelő gyűlölet, amit iránta éreztem, ami miatt Ben halálát kívántam, mint a reggeli köd, lassan felszáll, és bármennyire igyekeztem megakadályozni ezt, már késő volt. Valami megváltozott itt és most köztünk, s ez a talán sosem fog újra a régi fényében csillogni. És erről én tehetek. Csakis én. A meggondolatlanságom, ami nem hagyta az ész érvei mellé sorakoztatni az igazság érveit, melyekre úgy érzem jelenleg fény derült. De nem lettem volna képes sem Emmett sem Ben szemébe nézni ismét. Mert tudtam, akkor ismét az a kislány lennék, aki meghalt. Talán pont ezért nem szegem le fejem, lépteim próbálom határozottságra biztatni, és mint szellem eltűnni az utca sötétjében.

●● The Fray - Be Still ●●  by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 15, 2016 3:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

- lezárt játék -
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
Humor :
just bring me tequila, kitten ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 11, 2016 10:00 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Zoé && Lucas
nice to see you again, lovely
Tegnap este még elég jó ötletnek tűnt. Díjaznom kellett volna Benedict szeretetét a húga irányába, de nem véletlenül hagytam ki én is a sajátomat az életem azon fejezetéből. Amíg mellette van, soha nem lesz biztonságban. Az persze érdekelt, hogy Zoé mennyire tudott a történtekről. Rólam és Gwenről, Benedict mennyire tajtékzott, mikor eltűntem, és csak Gwen maradt. Hogy tudta-e, Benecit tiszta gonoszságból és bosszúvágyból szerzett valahonnan egy vámpírt, hogy Gwendolynt az örökléttel átkozza meg. Bárki is volt a közvetett kapcsolat, a szememben Benedict tette vámpírrá Gwent, még mélyebb lejtőre küldve őt. Benedict akart valamit, ami az enyém volt. Hát, talán jobb lesz magamnál tudni valamit, ami meg az övé, és az életét adná érte. Ismertem, évekig éltem mellette, a húga iránt érzetteket már kívülről fújtam, még ha ő maga próbálta is leplezni, hogy néha képes megenyhíteni a szívét. Na, nem is az olyanokkal, mint én, vagy az a többi emberszabású, aki a nap huszonnégy órájában körülvette.
Nem kellett hozzá sok kapcsolat, hogy kiderítsem, hol fogom megtalálni a lányt. Már Chicago-ban is tisztes távolságot tartott a bátyjától, megváltoztatta a nevét, minden létező kapcsot megszakított a családnevével, mielőtt egy kalap alá vették volna velük. Becsültem ezért az erőért, pedig Benedict-et elég nehéz elviselni, ha akart valamit. Bizonyára tüske volt a szemében az, amit a húga művelt, mások szemében inkább bátorság és kitartás eredménye. A legjobb példa volt arra, hogy egyeseket nem tudott befolyásolni, nem tudta rávenni őket arra, hogy úgy táncoljanak, ahogyan ő fütyült. Igen, ő kellett nekem.
Kipattantam a kocsiból. Még megvoltak a régi trükkjeim ahhoz, hogy információkat szerezzek be, így tudtam meg, hogy a helyi szerkesztőségben kapott állást. Vajon tudta, hogy a bátyjának ott is vannak beépített emberei? Nyilván így jutott be ő maga is. De el ne térjünk a tárgytól. Próbáltam a lehető legjobb képet vágni, hisz találkoztunk már párszor. Még ha csak általában árnyék is voltam a bátyja háta mögött. Amikor a húgával volt, nekem nem volt intéznivalóm. Élesebb esetekben is álltam már Benedict mögött.
Feltoltam a napszemüveget a fejem búbjára, mikor megláttam kisétálni a lányt. Végetérhetett a napi robot, a nap kezdett lefelé fordulni. Igaz, rögtön el is könyvelhettem buktának, ha Benedict elmondta neki, hogy mit tettem. Akkor semmi esélye nincs annak, hogy bizalmat ébresszek benne. Hacsak a történet után nem gondolta úgy, hogy nekem volt igazam. De tök mindegy. Egy próbát megér.
Elindultam az utcán, direkt szemben a járdán, hogy pár másodperc múlva mintha holmi véletlen lenne, mellette haladjak el, és így néztem rá. - Zoé? - kérdeztem. Ehhez az egészhez szükség volt minden létező színészi képességemre, de ebben is jó kiképzést kaptam. - Kicsi a világ. Legutóbb még a Chicago-i szerkesztőségnél voltál. - néztem az épület felé. Persze a lényeges kérdést se hagyjuk le. - Emlékszel még rám?

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
some kind of salvation
Tartózkodási hely :
beside my brother
Hobbi & foglalkozás :
journalist
Humor :
playful



A poszt írója Zoé D. Gilson
Elküldésének ideje Szomb. Jún. 11, 2016 2:51 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Lucas and Zoé

A tollam vége folyamatosan kopog az asztal lapján, miközben ismét a jegyzeteim fölé hajolok, de igazából nem nagyon látom azt, ami előttem van. Ismét minden annyira megváltozott... vagy változóban van. Furcsa. És egy kicsit ijesztő. Volt már néhány nagyobb változás az életemben. Az egyik ilyen az volt, amikor eldöntöttem, hogy távolságot tartok a bátyámmal, és az ő dolgaival. Nem akartam részt vállalni semmiben, amihez köze volt, és nem akartam azt sem, hogy az újságírói pályafutásomat az határozza meg, hogy milyen családból származom. De az eltávolodásomnak nem az volt az oka, hogy nem szerettem volna Bent, és bár nem értek egyet azzal, amit csinál, nem is igazán azért jöttem el, mert megvetném a „családi biznisz” miatt. Leginkább az ijesztett meg, amivé én magam válni készültem abban a környezetben, és az, hogy milyen élet várna rám velük. Először elvesztettük a szüleinket, aztán jött Pete, aki mintha felültetett volna valami hullámvasútra, egyszer fent, egyszer lent, és a legvége az lett, hogy vérfarkassá váltam, és úgy éreztem, elveszítem önmagamat is. Szükségem volt saját térre, hogy rájöjjek, ki és mi akarok lenni, a családtól függetlenül. De mindazok ellenére, amit akkor választottam, amilyen úton elindultam, a világ felé nyitott és mindenre kíváncsi riporter mögött még most is itt van Zowie Lorenzini is, és miután a bátyám megkeresett a lakásomban, Chicagoban, rájöttem, hogy szüksége van rám, hogy mennyire fontos vagyok neki, és nem fordíthatok neki teljesen hátat. Belementem, hogy vele költözöm, sőt, az én ötletem volna, hogy lakjunk újra egy fedél alatt. Csak kettőnkre gondoltam, a testvéri kötelékre, amit szerettem volna újra felerősíteni, de közben megfeledkeztem róla, néha milyen... ijesztő is az élet a bátyám mellett. Folyton ott vannak a közelben az emberei, és némelyek nem éppen bizalomgerjesztőek. Meg aztán ott vannak azok a megbeszélések, amiket zárt ajtók mögött intéznek, és igazából örülök, hogy nem kell látnom, vagy hallanom semmit, de azért néha kicsit hátborzongató. Nem azt mondom, hogy félek, nem erről van szó. Igazából ebben nőttem fel, valahol már megszoktam az egészet, bár régebben apánk volt az, aki az ilyen kétes alakokkal vonult félre a tárgyalójába. Inkább csak... azt hiszem, újra meg kell szoknom, hogy nem egyedül élek, és hát én magam vállaltam, hogy visszatérek, szóval nem panaszkodhatok. De azért igyekszem annyi időt házon kívül tölteni, amennyit csak lehet. A munka egyébként is lefoglal, és szeretem, hogy így van. A szerkesztőségben legalább mindenki átlagos. És kedvelem a főnökömet, akivel egész jó együtt dolgozni. Apropó, fogalmam sincs, hol van egész nap Davin. Arra számítottam, hogy a témaválasztásom miatt folyton a sarkamban lesz, hiszen először nemigazán tetszett neki az ötlet, hogy egyedül csináljam ezt végig, de úgy tűnik, mégsem akar mindenbe beleszólni. A nap nagy részében az eddigi interjúkat vetettem össze, hogy előkészítsem a terepet a nagy riporthoz, de a végére érve már zsong a fejem az egésztől, és csak örülök, hogy végre kiszabadulhatok.
Kilépve az épületből megállok egy pillanatra, hogy mélyet szippantsak a „friss” városi levegőből. Aztán szinte amint megindulok, valaki a nevemen szólít. Haha! Úgy látszik, tényleg kísért a múlt, függetlenül attól, hogy már nem Chicagoban vagyok.
- Szia! Persze, hogy emlékszem – lépek közelebb szélesen elmosolyodva. - Lucas... Osborne, igaz? Régebben folyton együtt lógtatok a bátyámmal. Furcsálltam is, hogy egy ideje már nem láttalak. Vagy te is miatta érkeztél a városba? - Érdeklődöm, hisz attól, hogy én nem találkoztam vele, ők meg ugyanúgy jóban lehetnek. Mit tudok én Benedict barátairól vagy embereiről? Évekre külön váltam tőle, és most sem csekkoltam még le minden régi és új arcot, akik őt körülveszik.
- Nos igen, nemrég itt kaptam állást – mutatok fel az épületre. - A Chicago-i kis szerkesztőséghez képest nagy előrelépés. Örülök, hogy hagytam magam rábeszélni. Tudod, először megijesztett a költözés gondolata, de Ben meggyőzött, hogy itt sokkal jobb lehetőségek várnak, és igaza volt – vonok vállat jókedvűen. Azt hiszem, csak jó érzés egy régi ismerőssel találkozni az új helyen, egy ilyen kissé kimerítő nap után.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
Humor :
just bring me tequila, kitten ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Vas. Jún. 26, 2016 11:03 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Zoé && Lucas
nice to see you again, lovely  
Azt nem emeltem volna ki az életrajzomban, hogy szeretek hülyét játszani. Ebben a helyzetben viszont erre voltam kényszerítve. Úgy kellett tennem, mintha ez a találkozó a totális véletlen következménye lenne, pedig inkább beváltak a számításaim. Idegenek nem tudták Benedictről, hogy egy métert sem hajlandó tenni a húga nélkül. Én igen, hisz a jobbkeze voltam éveken keresztül. Láttam és hallottam mindent, amit csak kiejtett a száján, vagy azt, hogy milyen vendégeketz fogatott, milyen kétes ügyletekben vett részt. Ilyen volt az élet mellette. De sose tudtam eltekinteni attól, hogy mennyire szerette a húgát. Még ha soha nem is mondta ki, mert nem olyan típus volt, aki dobálózott az ilyen szavakkal. Egy rezzenéstelen arcú vérfarkasnak szeretett látszani, de ki hibáztatta ezért? Sokat mufurckodott, mikor a húga nevet cserélt, de beláthatta volna, hogy így a legesélyesebb arra, hogy el tudja rejteni az ellenségei elől. Mert ha Benedictnek volt valamije, hát... az kétségkívül egy hosszú lista volt az ellenségei neveivel.
Elmosolyodott. Emlékezett rám. Ebben kételkednem sem kellett volna, hiszen nem vagyok egy elfelejthető jelenség. Ennek tökéletes példája az, hogy Benedict a mai napig nem óhajtott leszállni rólam, és miattam rángatta ide az egész bagázsát. Beleértve a húgát. Rosszul döntött. Nem mérlegelte, hogy én tényleg mindent tudtam róla. Ismertem a gyenge pontját. Itt állt előttem. - Öhm. Igen. Mondhatjuk úgy, hogy a bátyád miatt vagyok itt. - bólintottam, hasonló mosolyt villantva, de ezt csak a remeki színész képességeimnek köszönhettem. Nem ragoztam, nem hangzott volna szépen, ha azt mondom, hogy a bátyád idáig üldözött, tehát voltaképpen miatta voltam itt. De nem tennék jó benyomást, minden ilyen eredetű mondatot le kellett nyelnem, egészen addig, míg már nem leszek kellőképpen jó távolságban.
Az épületre néztem, amire mutatott. - Hm. Igen, ismerek itt pár arcot. - biccentettem. Az ilyen helyek általában hemzsegtek azoktól, akik ugyan csak pár hírt, de beszivárogtattak a maffia berkeibe. Nem voltak tagok, inkább sima informátornak tartották őket, de megkapták a méltó jussukat érte. - És a bátyádnak mindig hiszel. Meglepődtem, hogy idáig rángatott. - vallottam be megvonva a vállamat. Nem, ennél visszafogottabbnak kellett lennem. - A bátyád nem mondta el, miért rángatta ide az egész armadáját? - kérdeztem tovább puhatolózva. Egyelőre jó, ha azt hiszi, hogy én is közéjük tartozom. - Persze tudom, te sose szerettél belekeveredni ezekbe az ügyekbe. Mindig irigyeltem a kiállásodat, hogy nem engedted magadat belerángatni. - mondtam ismét elmosolyodva. A nők gyanúját néha könnyű elaltatni bókokkal. De mindig akadtak kivételes esetek.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
some kind of salvation
Tartózkodási hely :
beside my brother
Hobbi & foglalkozás :
journalist
Humor :
playful



A poszt írója Zoé D. Gilson
Elküldésének ideje Pént. Júl. 22, 2016 10:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Lucas and Zoé

Kissé értetlenül, enyhén összevont szemöldökkel nézek Lucas. Nem értem, miért mondta, amit mondott. Vagyis inkább a hangsúlya az, amit kicsit furcsának találok. Mindig hiszek a bátyámnak? Mit akarhat ezzel? Ennyire azért nem vagyunk összenőve, soha nem is voltunk. Megvannak a magam aggályai, és azt hinné az ember, hogy valaki, aki olyan közel áll Benhez, mint Lucas, ezt tudná rólam. De hát teljesen akkor sem ignorálhatom őt, egyrészt mert olyan, amilyen, másrészt pedig mert a bátyám, és szeretem. Bár meglehet, hogy túl sokat gondoltam bele ebben a hanglejtésbe. Hosszú nap van mögöttem, amit végigdolgoztam, és az ilyen napok után néha kicsit becsaphat az agyam. Ha testileg annyira nem is, de szellemileg fáradt vagyok. Jól jönne most egy kávé... nem túl erősen, viszont dupla cukorral. És tejjel. Hmm...
- Miért lepődtél meg? - teszem fel végül mégis a kérdést. Oké, igazából kicsit magamat is megleptem ezzel, hiszen elsőre nekem is egy nagy, kövér NEM volt a válaszom az ide költözésre. De Benedict mindig nagyon jól értett a meggyőzéshez. És ebben az esetben nagyon meggyőzőnek találtam, hogy nem akar elveszíteni, hogy biztonságban szeretne tudni, és szüksége van rám. Minden nézeteltérésünk ellenére is túl fontos nekem ahhoz, hogy hátat fordítsak neki. - Elismerem, Bennel nem mindig egyszerű, de ha hiszed, ha nem, velem sem mindig az – nevetek fel aztán halkan. Én egy másfajta probléma vagyok. És főképp voltam, leginkább tinikoromban.
Lucas a következő kérdésével immár másodszor tesz enyhén gyanakvóvá és elgondolkodóvá. Ismét mintha lenne valami mögöttes tartalma ennek a puhatolózásnak. Vagy megint csak képzelődöm?
- Nem, nem tudok erről semmit – vonok vállat, aztán a férfi arcát kezdem fürkészni. - Nem kérdeztem, ő pedig nem avatott be. De ismersz. Ahogy mondod, nem igazán szoktam őt ilyesmiről faggatni. Szerintem ő nagyon is jól elboldogul az üzlettel nélkülem is, ő valószínűleg erre született – jegyzem meg egy halvány mosollyal. - Nincs ehhez rám szüksége. - Bár tény, hogy nem igazán tetszett Benedictnek, amikor, úgymond, hivatalosan is elhatárolódtam, de szerintem ő is tudja, hogy így a legjobb. Egy-két pillanatig még hallgatok, aztán némi habozás után mégis csak felteszem a kérdést Lucasnak.
- Te tudsz róla valamit...? Hogy miért vagyunk itt? - Talán jobb lenne, ha inkább egyenesen Benedicttől kérdezném, és valószínűleg ezt is fogom tenni. Később. Meglehet, ez csak egy buta, félrevezető megérzés Lucasszal kapcsolatban, de most kíváncsi lettem, hogy ő mit tud erről. Hogy mit tudna nekem mondani erről. Mindig mindenből kimaradok, szándékosan, de most az az érzésem támadt, hogy talán mégis jobb lenne tudnom, hogy miért is települt át ide egyik napról a másikra a bátyám egész falkája. Mondjuk Lucasnak csak tudnia kell, nem? Hisz ő is benne van abban a bizonyos belső körben. Már ha jól emlékszem.

Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Keresem :
my faith ❞
Tartózkodási hely :
actually, new orleans ❞
Hobbi & foglalkozás :
reading legends ❞
Humor :
just bring me tequila, kitten ❞



A poszt írója Lucas E. Osborne
Elküldésének ideje Vas. Feb. 05, 2017 6:36 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

you don't know how lucky i am
zoé & lucas
Szerencsésnek érezhettem magam. Az utóbbi hónapok után először éreztem nyeregben a helyzetet. Azt, hogy én voltam az irányító, míg a másik fél semmiről sem tudott. Ezek szerint Benedict nem avatta őt be a legnagyobb kudarcába, mégpedig abba, hogy az egykori lány, akit barátnőként használt, otthagyta - értem. Nem kellett volna meglepődnöm ezen, Zoé tudatlansága teljesen érhető. Benedict helyében én sem hencegtem volna el azzal, hogy egy nő pofára ejtette, méghozzá nem is akármilyen módon. Bár Benedict szeretett elhencegni azzal, hogy ha valami drámai történt az életében, ezúttal még a megtalálásunk sem volt nagy szenzáció? Legalább annyira, hogy a húgának beszámoljon róla... áh, Benedict, csalódtam benned.
- Hát, biztos voltam benne, hogy idővel... szóval, érted. Leszokik arról, hogy beleavatkozik az életedbe. Vagy ezt még mindig görcsösen műveli? - kérdeztem felvont szemöldökkel, arcom szélében egy apró mosollyal. Neki nyilván nem volt kellemes téma, de én hoztam fel, hát neki lehetősége volt befejezni, ha nem akarna róla beszélni. Én nem erőltettem semmit. - Nem tűnsz annyira nehéz esetnek, mint ő. De ezek szerint ez családi vonás? - kérdeztem, ekkor már költői kérdésnek szánva egy halk nevetéssel, majd a hullámzó hajamba túrtam, amit előre fújt a szél. A legrosszabb az egészben az volt, hogy egyetlen fegyverem volt Benedict Lorenzini-vel szemben. És ez a fegyver előttem állt. Bizalommal nézett maga elé, egy ismeretlen városban kereste a helyét, és ugyanígy pillanthatott a bátyjára is. A férfira, aki bármi áron megvédte volna őt. És ezt kellett kihasználnom. Az ő életével kellett megfenyegetnem egykori legjobb barátomat, csak hogy hagyjon futni engem és Gwendolyn-t. Ebben nem volt igazság. De ezt már megszokhattam a saját életem kapcsán. Semmi sem volt fair.
Egy ideig fürkésztem az arcát, leginkább addig, míg beszélt. Kifejtette, hogy nem kapott elég információt arról, miért is kellett idejönniük. Benedict nem avatt be. Ez számomra jó. Számára már annyira nem, mert ha tudná, már régen nem az én társaságomat élvezte volna. Tudná, hogy nem egy csapatban játszunk. Csendben álltam, pár másodpercig hallgattam a kérdése után, majd nagy levegőt vettem. Egy pillanatra lenéztem a járdára, majd ismét a tekintetébe furakodtam. - Igen. Tudom, hogy miért vagytok itt. - válaszoltam, úgy tűnve, hogy ezzel lezártam a témát, de valójában közel sem így volt.
Az viszont megzavart, hogy megláttam egy ismerős rendszámú autót, amiből utána még ismerősebb alakok szálltak ki. Nyilván Zoé tudta nélkül őrség volt ráállítva a lányra.
Egy másodpercen belül megragadtam a lány karját, és berántottam az utca melletti sikátorba. Rögtön a falhoz nyomtam a hátát, kezemet pedig a szájára nyomtam. - Miattam van itt a bátyád. - adtam rögtön választ a legnagyobb talányra, ami nyomhatta a kíváncsiságát. Vajon tudott róla, hogy felvigyázók járkáltak a nyomában? Mindenestre reméltem, hogy egyik figura se látta, ahogy elrántottam a lányt. Nem jönne jól az általam kreált forgatókönyvben. - Szörnyen érzem magam. - néztem a lány szemeibe, még mindig nem engedve, hogy beszéljen. Csak reméltem, hogy nem harapna a tenyerembe. - Benedict csak a saját forgatókönyvéből képes tanulni... ezért kellesz nekem.

Cool●●  by lena
Vissza az elejére Go down

avatar
Vérfarkas •• a legragyogóbb éjszaka egyik gyermeke vagyok, óvakodj teliholdkor
Chatkép :

Keresem :
some kind of salvation
Tartózkodási hely :
beside my brother
Hobbi & foglalkozás :
journalist
Humor :
playful



A poszt írója Zoé D. Gilson
Elküldésének ideje Hétf. Feb. 13, 2017 12:53 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Lucas and Zoé

- Nem, igazából már jó ideje nem szokása lépten-nyomon beleavatkozni az életemben. De úgy tűnt, ez a helyzet most más – vonok vállat a válasszal párhuzamosan. Lucas kérdéseit, kijelentéseit hallva el-elgondolkodom, hogy mégis hányadán állhat most a bátyámmal. Mármint nem tudok róla, hogy bármi gond lenne közöttük, viszont az az észrevételem támad, hogy mostanság talán mégse nincsenek olyan közvetlen viszonyban, mint régen. Ha úgy lenne, akkor pontosan tudná, hogy Bennek mekkora szerepe van, vagy épp nincs az életemben, tudná, hogy mennyi közbeavatkozást engedek meg, és ugyanígy valószínűleg első kézből hallhatta volna Benedicttől annak a körülményeit, hogy hogyan is költözködtünk át New Orleansba. De ahogyan a bátyám nem szokott általában beleavatkozni az én dolgaimba, ugyanúgy ez visszafelé is igaz, tehát nem tudhatom, hogy nem bízta-e meg véletlenül valami feladattal Lucast, aki jóval hamarabb a városba utazott, mint mi. Nem is akarok túl sokat beleképzelni ezekbe a dolgokba, de nem lennék valami jó újságíró, ha az ilyen apróságokat teljesen figyelmen kívül hagynám. Egyszerűen csak megjegyzem magamnak ezeket az észrevételeket, és mentális feljegyzést készítek arról, hogy később azért rákérdezzek minderre Benedictnél.
- Hát igen, azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük családi vonásnak – nevetek fel könnyeden a férfi szavaira. Így még nem gondoltam bele, de végül is való igaz, hogy a Lorenzinikkel sosem volt könnyű. Lorenzini... Évek óta nem használom már ezt a nevet, de ettől még nem lett kevésbé igaz rám mindaz, amit a gének vagy a neveltetés útján „örököltem”. Nem vagyok kimondottan büszke rá, de már nem is akarom olyannyira letagadni a származásomat, mint régen. Inkább csak... szeretnék kimaradni a családommal járó sötétebb dolgokból.
Mivel a kíváncsiságom sajnos mégsem hagy nyugodni, végül rákérdezek Lucasnál, hogy tud-e valamit az áthurcolkodásunk okáról, a válaszától azonban egyáltalán nem lettem okosabb. Kissé zavartan ráncolom a homlokom, és éppen egy újabb kérdést készülök feltenni, de aztán meglátom azt a furcsa pillantást, amivel mögém tekinget. Ám mielőtt megfordulnék, hogy magam is megvizsgáljam, mi is történik, hirtelen elkapja a karomat, és magával ránt a közeli sikátorba.
- Mi a...? - döbbenten pislogok rá, félig megfogalmazva a kérdést, hogy mégis mi a fenét csinál, a szavak azonban elakadnak útközben, ahogy a hátam a hideg falnak ütközik, tenyerét pedig a számra tapasztja. Tekintetembe azonnal zavarodottság, meglepettség, és egy kisebb adag félelem szökik a kijelentései nyomán. Nem teljesen értem, de nagyon úgy tűnik, hogy még nagyobb a baj köztük, mint sejtettem. De hogy érti azt, hogy miatta vagyunk itt? És mit ért Benedict forgatókönyve alatt? A szívem azonnal hevesebben kezd verni... Ha nem is akarok róla tudomást venni, tisztában vagyok vele, hogy a bátyám sokféle szörnyűségre képes. De Lucas... az a Lucas, akit ismerek... ismertem, ő nem tenne semmi olyan őrültséget velem, ugye? Megpróbálom eltolni őt magamtól, eltaszítani a kezét, de nem sokat ér a természetfeletti erőm, ha egy másik vérfarkassal kerülök szembe, és egyelőre igazából nem is merek erőteljesebben próbálkozni.

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down
 

New Orleans utcái

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Utcák és terek
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái
» Utcák és terek
» Kumogakure Utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Helyszínek :: New Orleans-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3