Share | 

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
somebody from my messy life ◊
Kedvenc dal :
Glowing in the Dark
Tartózkodási hely :
◊ New Orleans ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ watch over my daughter & lawyer ◊



A poszt írója Layla Murdock
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 9:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

bennett & layla  
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”  
Sokan kérdezték azt, hogy miért nem ismerkedek, miért nem alakítom át a családomat teljessé, de valahogy sose ment. Mintha valami hiányzott volna, vagy talán csak én változtam meg az évek alatt. Eleinte találkozgattam, randevúra mentem, de az idő előrehaladtával egyre inkább abbamaradt ez a dolog. Nem éreztem kötödést senkihez se, s a lányomat se akartam kitenni ennek. Jól megvoltunk együtt. Sose tagadtam azt, hogy voltak olyan pillanataim, amikor úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam, hogy nem bírom tovább csinálni, de aztán mégis valahogyan talpra álltam. Talán tényleg nem olyan könnyű véglegesen megtörni az embert és a mosolyáért bármire képes lennék.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz ezek után, hiszen már így is az elmémben lévő vakfolt miatt túl sok könyvet olvastam és biztosan nem fogok tudni csak úgy elsétálni mellette. Főleg akkor nem, ha kiderül, hogy semmi baja a fejemnek, mert annyira nem is estem el. Túl gyorsan történt minden. Talán csak a rossz világítás miatt volt. Próbáltam magamat meggyőzni és a külvilág felé nem többet mutatni, mint amennyit egy épeszű ember tenné.
- Sokan mondják ezt, s ne értsen félre, de tényleg. – pillantok rá barátságosan. – Mégis kevesen akadályozzák meg azt, hogy valaki bántson egy nőt. Sok esetben inkább elfordulnak az emberek. – a hangom inkább szomorú volt, mint boldog. Pontosan tudtam, hogy miről beszélek, mert túl sok vakemberrel dolgoztam néha együtt. – Pont azért, mert az emberiség 99% szerintem inkább közönnyel fordul a másik felé. Ritka az, amikor valaki ennyire segítőkész és barátságos. – pillantottam fel a férfira, hiszen magasabb volt nálam és nem is kicsivel. De ez nem zavart. Eleinte ijesztő volt a hatalmas termete, de talán csak a helyzet miatt és az akkori hangneme miatt.
Most viszont egészen barátságosnak tartom őt, de azt is tudom, hogy nem szabad elsőre levonni a következtetéseket. Mintha az értékek átrendeződtek volna. Pedig gyerekkoromból emlékszem, hogy mekkora jelentősége volt a szeretetnek és a becsületnek, mára meg már olyan, mintha ez szép lassan elporladna és elszállna.
Csak egy apró bólintással felelek, miközben lassan elindulunk. Ha akarnék se tudnék rohanni és már előre látom a lányom aggódó pillantását, amikor meglátja azt, hogy kicsit sántítok. Majd valahogyan megnyugtatom, ahogyan eddig is tettem. Majd pedig az egyik legbosszantóbb emberi tulajdonságnak köszönhetően újabb kérdéseket teszek fel. Pedig semmi közöm hozzá, de mégis úgy érzem, hogy meg akarom őt ismerni. Többet szeretnék tudni róla, ahogyan arra is választ szeretnék kapni, hogy miért gondolom azt, hogy ismerem már és találkoztunk korábban. Talán neki is köze van a fekete folthoz? Talán nem is véletlen volt az, hogy megjelent? Azt hiszem, hogy megint sikerül túl komplikálnom a dolgokat, pedig nagyon nem kellene. Most nem, hiszen már így is eléggé őrült volt ez az este.
- Biztosan érdekes lehet bejárni a világot, s megismerni a történetüket, ahogyan a kultúrájukat is. Gyerekként imádtam bejárni a világot, a szüleimmel elutazni. – s mosoly szökik arcomra a sok emlék után. Aztán pedig ahogyan az ég is beborul, talán pontosan ugyanúgy jelennek meg a viharfelhők is. Bele se gondoltam abba, hogy esetleg túl érzékeny pontra tapintottam. – Sajnálom, én nem akartam semmi rossz emléket feltépni. Talán csak még nem találta meg azt a helyet, amit otthonának tudnak igazán hívni. – s a mondandó végére egy biztató mosolyt villantok rá, majd az út egyenetlen, s sikerül megbotlanom. Sietve kapok a keze után, hogy ne esek megint a földre, mert az most már tényleg baromi ciki lenni, hogy ennyi idősen állandóan a betont simogatom. S persze, hogy már csak pár utcányira van az otthonom. Igazából megvárhatta volna az élet, hogy inkább otthon essek el, ahol senki se látja.
•• credit  •• 40 ••
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 8:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



for her. . .


Látszik a szépségen, mennyire megviselte mindez, ami történt. Valószínűleg nem jut eszébe, engem mennyire megviselhetett. Nem tudja a múltat, nem érzi ezt a jelenben. Napi 24 órában testőrséget állni egy olyan nő mellett, aki jóval többet érdemelt volna az élettől, mintsem, hogy egy eszelős vámpír megkaparintsa testét. Hiába próbálom elhitetni magammal, mennyire közömbös vagyok irányában, pár éve már nem csak a bűntudat hajtja lelkemet a védelme érdekében. Sosem engedtem magamhoz közel embereket, szerelmes sem voltam, mint ahogy azt novellákban és költeményekben olvastam a századok alatt. Számomra ez valóban egy idegen érzés, bár néha elfog a kétség... talán csak idegen érzés volt. Hiába most beszélünk életünkben először, hét éve ismerem minden mozdulatát, reakcióját. Talán érzéseit és gondolatait is. Ott voltam, mikor kétségbeesésében végigsírt éjszakákat. Mikor a gyermeknevelés elvette minden energiáját és hiába volt ingerültebb a szokásosnál, kitartott és nem adta fel. Ott voltam, mikor megtalálta a boldogságot gyermeke fényében és végre kivirágzott. Láttam mennyire erős, akaratos néhanapján, mennyire tudja hajtani saját makacssága. Olyan volt számomra, mint egy könyv, történetét pedig percről percre éltem meg. Néha úgy éreztem, részese akarok lenni. Közömbös voltam, valóban, talán öt évig. Aztán ha csapták neki a szelet, elkezdett zavarni, de nem avatkoztam közbe, mert semmi közöm nem volt hozzá. Nem szólhattam bele az életébe. Kötődöm hozzá, pedig hét év hiába tűnik hosszúnak, az én életemben csupán egy felvonás. Még sem tudnám már elképzelni vándor létemet enélkül a fejezetek nélkül. Akár a tűzből kovácsolt kard, belém égette magát és mély sebet hagyott. De ezek csupán gondolatok. Szavakban és cselekedetekben nem nyilvánulnak meg.
- Megvetem a nőket bántalmazókat, így szívemen viselem a sorsát. Miért oly meglepő, hogy egy idegent akár érdekelheti a jóléte? - Bár tény, hogy a mai világban a közömbösség ural mindent. Az emberek fülük botját sem mozgatnák meg társaikért, mindenki saját bőrét menti, ennek nem egyszer szemtanúja voltam. Saját koromra nem ez volt a jellemző. Mi mélyen éreztünk szeretteink iránt, idegen bajbajutottakért még talán annál is mélyebben. Nem saját magunkat védtük, hanem mindenkit, kinek szüksége volt rá. A túlélésünk nem megfutamodásról hanem harcról szólt. Világunk elpuhult a századok során és olyanok, mint a becsület, az igazság és szeretet egészen új formát öltöttek.
- Egy ideje már.- Válaszolom kérdésére és az újabb, felmerülő kérdésekre csak elmosolyodom. Kíváncsisága nem most ölt testet először előttem. Valahogy a természetébe van írva. De miért viselkedne másként? Fiatal, okos szépség aki ismerni akarja a világot. Merem állítani, az én világomra nem lenne kíváncsi. Erős, ám törékeny lélek lakozik benne. Az én világom mázsás súllyal telepszik mindenkire, ki tudója. Néha én magam is Atlasznak érzem magam. A világ súlyát tartom a fejem felett.
- Történész vagyok. Járom a világot és gyarapítom tudásom kultúrákról, nemzedékekről, vallásokról. Persze ez így alakult, sok választásom nem akadt.- Mosolyodom el, de a szavak a torkomon akadnak a következő kérdésre. Ritkán lehet zavarba hozni és nem is mondanám, hogy kérdései zavarnának, de hogy várna otthon valaki. Utoljára Norvégiában vártak haza. A szüleim, a testvéreim. De a szépség nem erre gondol, tudom. Nem a családomra kíváncsi ebben a helyzetben.
- Tudja, én magányos vándor vagyok. Sosem várt még haza senki, egyedül járom utamat.-


m u s i c

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
somebody from my messy life ◊
Kedvenc dal :
Glowing in the Dark
Tartózkodási hely :
◊ New Orleans ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ watch over my daughter & lawyer ◊



A poszt írója Layla Murdock
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 7:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

bennett & layla  
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”  
Nem számítottam arra, hogy leveszi a kapucnit, de nem tettem szóvá. Inkább beszéltem és beszéltem össze-vissza. Fura érzés volt az ilyen fajta viselkedés, hiszen régóta nem viselkedtem senki közelében így. Sokan tudták, hogy kedves és aranyos teremtés vagyok, kivéve a tárgyalótermekben, de ott se léptem át bizonyos határt. A lányomat pedig próbáltam mindenkitől óvni és elrejteni, mert nem szeretném azt, ha egyszer valamelyik pszichopata rajta keresztül akarna bosszút állni. Azt sose lennék képes elviselni.
Kérdésemre válasz nem érkezik, de még se faggatom tovább. Talán majd idővel beugrik, hogy mikor is találkoztunk mi már, vagy éppen kivel keverhetem. Bár azt se állítanám, hogy annyira átlagos arca lenne, hogy olyan könnyedén összekeverhető lenne akárkivel. Talán csak tényleg bevertem a fejemet és túl nagy volt a sokk. Igen, ez megmagyarázná azt is, amit láttam, hiszen egyetlen egy ember se képes rá. Azt meg kötve hiszem, hogy valami forgatásba sétáltam volna bele, akkor hol voltak a kamerák, meg a többi dolog. Ez az egész túl zavaros…
Amikor meglátom, hogy a nevetésem hallatán kikerekednek a szemei, akkor egyből abbahagyom és zavaromban a hajamba túrok, s egy pillanatra körbepillantok az utcán, hiszen nem rajta nevettem, hanem inkább ezen az abszurd helyzeten. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem vette túlzottan magára, hiszen tényleg nem akartam megbántani. Sokkal inkább hálás voltam, de állítólag az emberek, ha sokkot kapnak, akkor furán viselkednek.
Talán én is ezért voltam ennyire fura jelenleg, vagy más játszott volna közre? Magam sem tudom…
- Tudja, igazán fura, hogy egy idegen ennyire aggódik valakiért, de ígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. – pillantottam rá komolyan és a szavaimat is pontosan annyira komolyan gondoltam, mint amennyire az arcom az volt. Nem állt szándékomban direkt bajba kerülni, se meghalni. Nem akarom azt, hogy árván maradjon a lányom, ahogyan a szüleimnek se akarnék ekkora fájdalmat okozni. Arra képtelen lennék.
- Ohh, értem. Akkor biztosan nem lehet orvos, legalábbis eme információ alapján erre tudok következtetni. – állapítom meg a dolgot picit bohémosan, hogy elvegyem a dolgok élét és eltereljem a gondolatát arról, amit nem régen látott. Talán most, hogy a sálam eltakarja a sebet nem lesz rosszul és nem is fogja őt annyira zavarni a vér. Sose szerettem azt, ha az embereknek bajuk esik, ahogyan azt se, ha feszélyezi őket valami. Régebben nem voltam túl felelősségteljesen, mostanra meg már talán túlzottan az lettem és segíteni akartam mindenkinek, akinek csak lehetőségem adódott.
Aztán pedig egyszerre hagyják el ajkainkat a szavak, de még mielőtt elhallgathatnék és mondhatnám azt, hogy nyugodtan fejezze be, hiszen mégis csak ő volt a nap hőse, addigra ő elhallgat, így betudom fejezni a mondókámat.  Nem szoktam csak úgy meghívni valakit és talán nem is kellett volna. Kicsit idegesen álldogálok ott, amíg csendbe burkolózik. Most már biztosan azt gondolja, hogy totálisan nincs valami rendben a fejemben, vagy pedig hazamenetel helyett még az orvos fog inkább kísérni. Már éppen megszólalnék, hogy inkább felejtse el, mert nem akartam semmi kellemetlenséget okozni, amikor is belemegy a dologba. Lassan indulok el, hiszen a lába tényleg fáj, de nem fogok belehalni. Ennél még a szülés is nagyobb fájdalom volt, de egy igazi csoda várt utána. S eme gondolatra egy apró mosoly kúszik az arcomra.
- Régóta él itt? – pillantottam rá kíváncsian. – Mivel foglalkozik? Esetleg bajba jutott nőket ment meg? – kérdeztem tőle barátságosan, de egyáltalán nem bunkón. Inkább csak próbáltam meg ismerni őt, miközben szép lassan elindultunk hazafelé. – Nem várja otthon senki? Mármint nem szeretném, ha miattam esetleg bármi baja származna.
•• credit  •• 40 ••
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 4:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



for her. . .


Csilingelő hangján hallatán eltereli figyelmemet a vérről, így pár mély levegő után megszokom illatát és sikerül leküzdenem a vágyat. Annyiféle érzés keveredett bennem az elmúlt öt percben amikkel évszázadok alatt sem találkoztam. Sikerül megszabadulnom a kapucnitól is, ahogy arcom rendes vonásaimba rendeződik vissza. A vér szaga még mindig csábít, de nem vadít el és nem is kívánom már annyira. Rendben leszek. Rendben kell lennem, hisz az a dolgom, hogy vigyázzak rá. Ebben pedig nem bukhatok el. Amúgy sem szoktam sosem feladni. Kevés olyan dolog mozgatja a mindennapjaimat, amiért úgy érzem, érdemes élnem, de ha még is találok ilyesmit, foggal körömmel vagyok képes harcolni érte. Ez pedig az ő érdeke is. Emmett ugyan az elmúlt hét év során nem jött vissza a városba - megkértem rá "szépen" -, de ismerem. Visszatérhet és akkor annyi a békességnek.
Megkérdezi, találkoztunk-e már valahol. Az emberi elmét a lények nem tartják sokra, ám én nem egyszer találkoztam gyönyörűségével. A legtöbb gátat megfelelő koncentrációval át tudják vágni, akár kés a vajat. Egyszerűen csak alulértékelik őket. Hiába volt megigézve, dereng neki az arcom, pedig csak pár percig látott. Élete legborzalmasabb élményéhez vagyok köthető, nyilván emlékszik rám. Hát nem ironikus? Mivel nem válaszolok és nem kérdez rá ismét, nem firtatom a témát. Így is eleget hazudtam már, még ha az ő biztonsága miatt is.
Egy pillanatra kikerekednek a szemeim, ahogy nevetni kezd, mintha engem nevetne ki, ami inzultálja az önbecsülésemet egy pillanatra, de nem veszem magamra.
- Csak vigyázzon magára. Többet nem kérek Morgom orrom alatt, majd zsebre teszem a kezeimet és lepillantok rá. Ideje lenne eltűnnöm. Nem lehetek sokáig a közelében, amúgy sem érdemelném meg, hogy rám szentelje a figyelmét. Még is csak annyit a szörnyetegnek a vére vagyok, aki megigézte és megerőszakolta akarata ellenére. Csalódna is bennem, ha rájönne, hogy a nagybátyja vagyok a kislányának. Ez az egész történet túlságosan kacifántos, hogy jól jöjjek ki belőle, de nem is ez volt a célom. Az ő biztonsága érdekel. Ha rá is jön mindenre és utálni, gyűlölni fog miatta, akkor sem tágítok majd az árnyékából.
- Huszonkét éves korom óta állok hadilábon a vérrel. Ez nem az Ön hibája. - Ejtek meg egy félmosolyt irányába, nem kevés irónia vegyült szavaimmal, miket persze nem érthet, mert nem ismer minket. Végre egy olyan félmondat, melyben nem kellett neki hazudnom, hisz ha kicsit is belegondolunk, igazat mondtam. Bár ez volt most életem egyik legrosszabb vicce.
- Ideje menn.... - Szólalnék meg, de vele egyszerre kezdek bele mondandómba, így mintha belevágnék a szavába, el is hallgatok. Szavai meglepnek, hisz miért akarna egy idegennel hazamenni, aki épp most ártalmatlanított három suhancot a szeme láttára? Teszek hátrafelé egy lépést és elfog egy nagyon kellemetlen érzés. Ma hadilábon állok ezekkel, nem is kicsit. Mit mondhatnék erre? Bármit megtennék még öt percért a társaságában, de nem tartom jó ötletnek túlságosan közel kerülni hozzá. El kell tűnnöm és ha elkényeztetem magam a figyelmével, nem leszek rá képes. Hét év nagyon hosszú idő, amit a távolban töltöttem, túl sok vágyakozással. Percekig rágódom rajta, mert tudom a helyes döntést, de nem vagyok elég biztos magamban ahhoz, hogy meghozzam. Végül megszólalok.
- Mutassa az utat.- Majd útközben megpróbálom azt tettetni, hogy nem tudom merre lakik, bár milliószor megtettem már a távot, minden lépését tudom előre. Kezd komikussá szelídülni a helyzet és nem tudok mást csinálni, mint mosolyogni. Elindulok a szépség oldalán, zsebre tett kézzel, hogy kordában tudjam őket tartani. Nekem életidegen, de látok párokat kézen fogva sétálni. Talán ez jelenti náluk az összetartozást, ezzel fejezik ki. Talán egyszer ő is így akarja majd kifejezni..... Elég lesz ezekből a gondolatokból!, intem magam csendre.


m u s i c

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
somebody from my messy life ◊
Kedvenc dal :
Glowing in the Dark
Tartózkodási hely :
◊ New Orleans ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ watch over my daughter & lawyer ◊



A poszt írója Layla Murdock
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 3:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

bennett & layla  
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”  
Könnyedén segít fel, mintha nem is lenne súlyom, hanem egyszerűen csak egy tollpihe lennék. Tény, hogy kíváncsi lennék arra, hogy mi lett szerencsétlenekkel, de minél kevesebbet tudok, annál jobb. Főleg, ha a szakmámat is figyelembe vesszük, mert nem akarom bajba sodorni őt, így nem is próbálok meg kilesni mellette, inkább csak őt fürkészem, mintha meg akarnám fejteni a vonásai alapján. Az érzés nem akar elmúlni, de nem értem, hogy hol találkozhattunk már.
- Ennek örülök. – ha hangom őszintén csendül, hiszen nem vettem volna a lelkemre, ha miattam esik baja. Nem vagyok túl jó ápoló, se orvos nem vagyok, de a lányom után azért jó pár sebnek az ellátást megtanultam, így biztosan előtérbe került volna eme gondoskodó énem, így nem szökhetett volna meg annyira könnyedén. Másrészt meg fura módon valami féle fura biztonságot éreztem a közelében, s ez még inkább azt az érzést sugallta, hogy tényleg ismerem már, de honnét? Gyerünk, emlékezz már! De persze nem ment, így egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat.
- Örülök a találkozásnak, Ben. Bár nyugodtabb környezetben jobb lett volna. – s egy halovány mosoly ült ki az arcomra. Nem ellene szólt, hogy nem ragyogott most a mosolyom, hanem sokkal inkább a történteknek volt köszönhető. Még mindig úgy éreztem magam, mint aki sokkban van. – Esetleg nem találkoztunk már korábban? – kérdeztem tőle kíváncsian és úgy, mint aki most akarja megfejteni valamelyik világ csodáját. Nem tehetek róla, nagyon is érdekelt ez a fránya belsőhang, pedig néha jobb lenne csak elsiklani a dolgok felett. Hamarosan pedig már kifelé is vagyok terelgetve a sokkal inkább kivilágított utcák felé. Talán máskor nem hagytam volna ezt a dolgot, de most úgy éreztem, hogy nem bírtam volna megmozdulni egyedül. Kicsit sántikáltam a lábam miatt, de nem igazán zavart. Akinek van gyermeke, azokkal néha-néha megesik az ilyen.
Szavaira sietve emelem rá az íriszeimet, hogy vajon milyen tanáccsal szeretne ellátni engem. Sose díjaztam azt, ha valaki esetleg kioktat, megmondja mit kellene tennem, de most minden annyira fura volt. Egyszerűen csak valami megfoghatatlan érzés lengett körbe minket, legalábbis úgy éreztem és ez picit megijesztett.
Kíváncsian vártam, hogy befejezze a dolgot, s már majdnem megszólaltam volna, amikor is megelőzött és beszélni kezdett. Végül pedig egy apró nevetés hagyta el ajkaimat, de ez nem volt boldog vagy éppen örömteli. Zavaromban még a hajammal is bíbelődni kezdtem.
- Szerintem mindegyik város az. Lehetek bármerre, mert a veszély előszeretettel talál meg, de mivel nem csak én döntök, így nem hiszem, hogy elhagyom a várost. – Eleanor szeret itt lenni és nem fogom szegényt arra kényszeríteni, hogy újra iskolát váltson. – De köszönöm a tanácsát és az aggodalmát is, ahogyan azt is, hogy most megmentett. Talán majd máskor is szerencsém lesz. – rántom meg picit a vállaimat, hiszen nincs kedvem egy idegennek elregélni azt, hogy nincs is férfi az életemben, vagyis a bátyám lenne, ha meglenne, de nincs, így maradunk ketten a lányommal. Nem volt eddig se egyszerű talpon maradni egyedülálló anyaként, de sikerült és remélhetőleg még nem is voltam borzalmas szülő, így menni fog továbbra is. Majd a láthatatlan őrangyalink vigyázni fognak ránk, vagyis nagyon remélem.
Miközben rövid időre beáll a csend, akkor észreveszem, hogy a sebemet nézi és a vérrel áztatott nadrágomat. Sietve fordítom el a fejemet, mert biztosan nem lehet túl bizalomgerjesztő se ez a kinézet, de csak az számít, hogy életben vagyok. Amikor pedig elfordítja a fejét és még a kapucnit is fejére húzza, akkor csodálkozva pillantok rá, végül sietve oldom ki a sálamat és a sebre rakom. – Sajnálom, meg se fordult a fejemben, hogy esetleg mást zavarhat a vérlátványa. – jegyzem meg barátságosan, hiszen nem mindenki bírja az ilyen dolgokat.
- Ezen a kis apróságon túl, illetve az ijedelmen kívül nincs bajom. Köszönöm… - pillantottam rá hálásan, majd sántikálva elindultam, de pár lépés után egyszerűen megálltam és visszapillantottam rá. Fürkésztem őt némán, ahogyan talán a vadak teszik a prédájukkal, de a szemeimben sokkal inkább kíváncsiság bujkált és egy bizonyos hang zúgott legbelül. – Esetleg nem kísérne haza? Talán akkor épségben haza is érnék, de persze csak akkor, ha nincs más dolga, illetve ha Ön is arra felé megy, amerre én. – fura kérdés lehetett, de valami miatt nem akartam azt, hogy eltűnjön. Szerettem volna, ha még a közelemben van és nem csak amiatt, hogy esetleg rájövök a dolgok miértjére, hanem ama fura érzés miatt, ami miatt biztonságban éreztem magam mellette úgy, ahogyan az elmúlt évek alatt sose…  
•• credit  •• 40 ••
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 3:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



for her. . .


Míg a szépség magához tér a kábulattól, hátrafordulok, apró neszek zavarják meg a fülemet. De mikor látom, hogy az egyik próbálja törött csontjait összeszedni, cselekvésre késztet. Lehet az ideg rázza csupán, hisz nyakát törtem, de jobb is, ha Layla nem látja mindezt. Közelebb sietek hozzá és bemutatkozását követve ahogy nyújtja kezét, felhúzom a saját talpára, de testemmel elállom a látványt, ami a hátam mögött vérben áztatott tájként jelenik meg. Így is szerencsésnek mondhatom magam, amiért valamennyire sokkolta az incidens. A gyomrom azonnal felfordul, hisz eszembe jut, mi történt vele nyolc évvel ezelőtt. Ha tudna róla, vagy átélte volna, mennyire lett volna sokkos állapotban? Elkapom tekintetemet és összeszorítom a szememet, amit a lány furcsállhat, de csak így vagyok képes megszabadítani magamat a szörnyű gondolattól. Hiheti most, hogy hálásnak kell lennie, amiért megmentettem, de soha nem fogom tudni neki visszaadni azt, amit ott és akkor elvettek tőle.
- Nem esett bajom. Mondom, de még mindig nyújtott kezére úgy bámulok, mintha egy idegen tárgy lenne amihez nem akarok hozzáérni. Nem érdemlem meg az érintését, de talán jobb lenne, ha nem csodabogárnak könyvelne el magában, ezért határozottan kezet fogok vele.
- Ben - Válaszolom kurtán, hogy ő is tudja a nevemet majd vállát átkarolva hátának vonalán keresztül tessékelem ki a sikátorból. Egy jobban koncentrált pillantás és nem csak sokkot fog kapni, de pánik rohama is lehet. Az ilyen és ehhez hasonló szituációkat pedig sosem kezeltem jól. Az ölelés, az érintés nem az én asztalom, az intimitásnak ezen formája számomra túl sok. Ez nem olyasmi, mint a gyors és vad szex, ahol a kielégülés a cél. Iránta valami mást érzek, hét év bőven elég volt ahhoz, hogy ez a valami kialakuljon bennem. Ő nem csak egy nő a sok közül, de erről sosem fog tudni. Nem is lenne szabad most még mindig itt lennem, hiszen biztosan semmi baja nem lesz már. Ha csak nem fél egyedül hazamenni.
- Csak egy tanács, ha elfogadja tőlem... - Kezdek bele mondandómba. Oly régóta figyelem és annyira keveset kaptam belőle, hogy leszek annyira szemtelen, hogy még egy pár szó erejéig feltartsam és érezzem, rám szenteli a figyelmét. Hősnek lenni a szemében azonban egy olyan terhet tesz most a vállamra, amit erős férfi létemre is nehezen tudnék elcipelni. Mielőtt folytatnám megkezdett szavaimat, elidőzök vonásain, gyönyörű tekintetén. Végre közelebbről is láthatom és nem csak egy árnyéknak érzem magam a közelében, hanem hús vér embernek. Megállom, hogy megérintsem bőrét, hisz most nem alszik, hanem éberen figyel rám. Sosem értené meg, egy-egy érintés mennyit jelentene tőle... Mint senki másé. De ezeket szavakba önteni soha nem fogom, ahhoz túlságosan büszke férfi vagyok. A csöpögés nem illene hozzám.
- New Orleans veszélyes város. Ne járjon-keljen egymaga. Kísérje valaki, ki szívének kedves, egy férfi. Most véletlenül jártam erre, legközelebb nem biztos, hogy ekkora szerencséje lesz. - Elhúzom tekintetem, hisz hazudtam neki. Az emberi gondolkodást tanulmányozva az évek során most azt hiszem, ha megtudná, hogy minden lépését figyelem, őrültnek hinne és távolságtartási parancsot kéretne ellenem. Talán sosem fogja azt érezni, amit én. Talán sosem leszek elég emberi hozzá.
Észreveszem felsértett bőrét lábának vonalán, nadrágjának anyagát elszínezte a vér. Már csak ez kellett nekem... A vérszag hirtelen csapja meg az orromat, érzem arcom elváltozásának első jeleit, szemfogaim nőnek a számban. Ha nem vonzódnék hozzá ennyire és nem kívánnám őt, akkor nem lenne gondom most a vérrel. Kapucnimat gyorsan fejemre dobom, hogy eltakarja arcomat. Most már biztosan őrültnek néz. Kicsit odébb fordulok, hogy még a kapucniban sem láthassa arcomat. Kell pár perc, amíg leküzdöm vére iránti vágyakozásomat. Hiába, kutyából nem lesz szalonna.
- Megsérült. Biztosan jól van? Szüksége van még segítségre? - Megköszörülöm torkomat és minden erőmmel azon vagyok, hogy legyőzzem a vágyakozást, de minden szerencsétlen próbálkozásomra csak erősödik az érzés bennem. Átkozom a napot, hogy nem figyeltem rá eléggé és emiatt bajba került. Nem véletlenül nem mentem sohasem a közelébe. Elcsábíthattam volna, élhettünk volna együtt mint egy szerelmes pár... Ez is egy módja lett volna annak, hogy vigyázzak rá. De mivel ilyet még nem éreztem, nem voltam még szerelmes soha, így ezek az apró különbséget összezavarnak. Zavar, hogy másnak tartom, mint a többi nőt. Zavar, hogy nem tudom magam türtőztetni a jelenlétében. Ez lenne a szerelem? Elmosolyodok a gondolatra. Nem vagyok ennyire ostoba. Bár sosem voltam szerelmes, ez még sem az. Biztos nem. Az nem lehet.

m u s i c

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
somebody from my messy life ◊
Kedvenc dal :
Glowing in the Dark
Tartózkodási hely :
◊ New Orleans ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ watch over my daughter & lawyer ◊



A poszt írója Layla Murdock
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 2:23 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

bennett & layla  
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”  
Bátyám miatt jöttünk ebbe a városba, de még se találkoztam vele azóta, mintha tényleg el akart volna tűnni előlünk vagy talán tényleg a föld nyelte volna el. Majd pedig egyszerűen csak bajba sodrom magam, de valahogy még akkor se magamért aggódom, hanem amiatt, ha bajom esik, akkor mi lesz Eleanorral. Ahogy mondani szokták a bajt nem kell keresni, hiszen megtalál, ahogyan jelenesetben is történt. Eleve nem voltam olyan személy, aki túlzottan taszította volna a bajt, vagy éppen a veszélyt, de szerencsére a lányom közelében semmi komolyabb nem történt. Házon belül meg mindenki szokott ügyetlenkedni, ahogyan velem is megesik a konyhában, de ez most másabb volt. Éreztem, hogy félek és azt is, hogy talán tényleg nem kellett volna idejönnöm Mishelle szavai alapján, de tudnom kellett, hogy igazat mond. Alá kellett támasztanom az ügyhöz, hiszen ha elbukok, akkor a remény is elillan számára és azt nem hagyhatom. Egyszerűen nem.
- Csak nem félsz pindurka? – kérdezte az egyik nevetve, miközben már a földön ültem. Nagyot nyeltem és hátrálni próbálni, vagyis inkább csak hátrébb csúsztam és egy pillanatra se engedtem el őket a tekintetemmel. Láttam azt, ahogyan megváltoznak, ahogyan furán viselkednek, de mielőtt még igazán baj történhetett volna a semmiből valaki megjelent. Hogy a manóba lehetséges ez? Még utca sincs arról, csak jóval arrébb… Ennyire megrémültem volna, hogy a közeledő lépteket se hallottam volna? Nem, az nem lehet…
Az ismeretlen férfi hangjára még egy pillanatra én is összerezzenek, pedig már sok fajta emberrel találkoztam az életem során. Figyelem, ahogyan az egyik támadóm nem túlzottan veszi a lapot. Nem kapcsol, hogy valószínűleg a megmentőm nem viccelt. Én biztos vagyok abban, hogy meg se fordult volna a fejemben az, hogy neki menjek. Már hátulról is lehetett látni, hogy nem kis termettel áldotta meg az élet őt, mondhatni eléggé robosztus a termete és a hangja se tűnt olyannak, mint aki viccel. Nem mintha ez engem zavarna. Figyelem azt, ahogyan a földre teríti az egyiket, de mintha még ez se lenne elég. Meg miért olyan az arcuk?
Végül inkább megrázom a fejemet, hogy biztosan csak beverhettem esés közben a fejemet és képzelődöm. Amikor pedig a többiek is neki akarnak esni, akkor egyszerűen elfordítom a fejemet.
Lehet, hogy gyávaság, de akkor se tudom végig nézni azt, ahogyan egymásnak esnek. Még az is megfordul a fejemben, hogy jobb lenne, ha elfutnék, de a lábaim meg se moccannak, mintha túlzottan ledermedtem volna. Még az se tűnik fel, hogy felsértettem a bőrömet, ahogyan még a nadrágom is kiszakadt, de valahogy mind ezek eltörpülnek az események forgatagában. A hangokat nem tudom kizárni, de legalább nem kell látnom azt, ami történik, miközben abban reménykedek, hogy nem esik baja annak a férfinak, aki a megmentésemre sietett. Még mindig nem értettem, hogy miként került ide, de a sokknak köszönhetően egy idő után annyira nem is kutattam magyarázatok után…
Fogalmam nincs, hogy mennyi idő telhetett el, mert úgy érzem, hogy jelenhelyzetben minden érzékem felmondta a szolgálatot. Érzem, hogy valaki figyel engem, majd amikor meghallom a kérdését, akkor automatikusan összerezzenek és még picit hátrébb is siklok az utcai kövein, mint valami idióta, majd a pillantásom megállapodik rajta.  ~ Igazán ügyes vagy Layla, de tényleg. Ennél jobban szerintem le se járathatnád magad. Mondj már valamit! ~ ostorozom magam tovább, majd egy nagyot jelek. – Köszönöm! – bököm ki alig hallhatóan, majd pedig sietve köszörülöm meg a torkomat.
- Persze, jól vagyok, vagyis azt hiszem. – egyre jobb tényleg. Nem szoktam így viselkedni, de most még se bírok határozottnak vagy éppen erősnek tűnni. Lassan végig pillantok magamon, amikor is észreveszem a kisebb károkat, de nem túlzottan érdekel. – Te jól vagy? Nem esett bajod? – alig, hogy felteszem ezeket a kérdéseket észbe is kapok, hogy simán letegeztem őt, így újra megszólalok, hiszen ismerem az illemet. - Mármint Önnek nincs semmi baja?  – kérdezem meg végül aggódva, hiszen ő kockáztatta főként az életét, nem én.
- Nem tudom, hogy mivel köszönhetném meg magának azt, hogy megmentett. Esetleg tehetek valamit?– s közben arcának a vonásait figyelem. Egy részem azt súgja, hogy ismerem őt, de még se dereng arcának vonásai, pedig ha a neveket nem is, de legalább az arcokat megjegyzem. – Egyébként Layla vagyok. – pillantok fel rá barátságosan, miközben ajkamat harapdálom zavaromban, mint valami totál idióta. Nem ártana lassan felállnom se…
•• credit •• 40 ••
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 11:58 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



for her. . .


Ó drága földanya, a te humorod még ironikusabb, mint a sors fintora. Annyi éven át semmilyen baja nem esett, miért éppen most? Miért éppen ma? Hangját úgy viszi a segítségemre lévő szél, mintha kötelezve lenne rá, hogy utat mutasson a bajba esett lányhoz. Mint egy iránytű a tartózkodási helye felé mutat és amint eltűnök a háztetőről, mint a kámfor, már szinte látom lehunyt szemeim mögött, hol van és mit csinál. Alakok, sötét alakok közelítenek felé. Érzem félelmét, szinte tapintani lehet, az árnyak sötét szándékát pedig még inkább. Közülem valók, vagy sem, bajtársaim, testvéreim, vagy sem, a mai napon nem a szépségnek fog baja esni. Ha csak nem tudom őket jobb belátásra bírni.
Csupán kósza másodpercek telnek el, míg a barna hajú szépség elé érek, szinte falat alkotva közte és az alakok között. Kisugárzásomra megtorpannak, ám nem hátrálnak. Nem tudhatják, ki vagyok én, az viszont számukra is teljesen világos, hogy beleköptem a levesükbe. A lány szemeit kinyitva csak a hátamat láthatja, vagy hangomat hallhatja, de arcommal még nem találkozik. Az sem lenne baj, ha sikerülne elkerülnöm vele bármilyen kontaktust. Csak ne essen semmi baja és visszatérek árnyékába, hogy onnan vigyázzam lépteit.
- Itt az út vége. - Kezdem nagyképűen, mint aki tisztában van erőfölényével. Ezek a fiúk pitiáner bűnözők s tán vámpírok, nagyon fiatalok ahhoz, hogy egyáltalán versenyre keljenek velem. Majd hétszáz évet tudok magam mögött, mely idő alatt kutattam erőm forrását és tanultam, hogyan legyek erősebb és tökéletesebb, mint többi társam. Közel sem vagyok még ennek az utazásnak a végén és nálam sokkal hatalmasabb, ősi vámpírok élnek a földön kiknek erejét egyetlen percig sem vitatom. De tisztában vagyok saját erőmmel és képességeimmel. Talán a sors mindvégig ebbe az irányba terelt, hogy ezt a hatalmat a lány védelmére használhassam.
A fiatalok manapság sokkal merészebbek, mint régen voltak. Régebben nem egy serdülő vámpír fejlődését figyelemmel követhettem. Őket még arra tanították, féljék mestereiket és a náluk erősebbeket, mert egyetlen pillanat alatt véget érhet az életük. Ők megbújtak mestereik árnyékában és amíg nem erősödtek meg kellőképpen, hangjukat sem lehetett hallani.
- Kinek hiszed magad?! - Üvölti ingerülten az egyik árny, mire egy kézmozdulattal csendre intem. Szemei kikerekednek, még ő maga is meglepődik, hogy csendben marad. Én ezt már megszoktam. Hercegnek neveltek és ez a mai napig nem tűnt el a természetemből. Tudom mi kell ahhoz, hogy tiszteljenek félelem nélkül. Nekik sincs még okuk félni. Még...
Persze a csönd nem tart tovább a meglepetés erejénél és az egyik fiatal nekem ront. Vicsorítva ugrik felém, harapni készül, mire állkapcsáért nyúlok, kezem félig szájában és nagy lendületet véve a földbe passzírozom fejénél fogva. Nyikkan, mintha egy kutyával csináltam volna mindezt és hiába él még, nem mozdul, nem szól vissza.
- Azt mondtam az útnak itt a vége. Forduljatok hát el és ne térjetek vissza. - Nyomatékosítom szándékomat. Kezem kiveszem a fiatal szájából és ugyan csöpög rajta a vér, rajtam már nem fog a vámpírátok. Már magam is az vagyok, hosszú évek óta.
- Kapjátok el! - Üvölti az egyik és még ketten rontanak nekem. Nem jelentenek gondot, de minden világomat odaadnám azért, hogy a lánynak ezt ne kelljen látnia. Igyekszem a vérontást elkerülni, ezért mindkettőt nyakánál elkapva tűnök el a kurta sikátor elejéből a végébe. Ez a húsz méter talán elég arra, hogy ha a lány nem akarja nézni, hát elkapja tekintetét. Nem tart sokáig, talán fél perc és ártalmatlanítom is őket.
A lány felé fordulok és lassan, nagyon lassan megindulok felé, hogy ne ijedjen meg. Ha közelebb engem megigézem, hogy ne emlékezzen erre, de előbb tudni szeretném, hogy érzi magát.
- Minden rendben kisasszony? - Kérdem halkan, bár mély hangomon bugyután hangzik a kérdés. Hogyan lehetne jól a látottak után? Szívem hevesen ver. Ismeretlenként állok előtte, még is legszívesebben magamhoz ölelném. Persze ennek semmilyen jelét nem mutatom.

m u s i c

Vissza az elejére Go down

avatar
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Chatkép :

Keresem :
somebody from my messy life ◊
Kedvenc dal :
Glowing in the Dark
Tartózkodási hely :
◊ New Orleans ◊
Hobbi & foglalkozás :
◊ watch over my daughter & lawyer ◊



A poszt írója Layla Murdock
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 11:25 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

bennett & layla  
There is never a time or place for true love. It happens accidentally, in a heartbeat, in a single flashing, throbbing moment.”  
Otthon kellene lennem, vagy legalábbis Eleanor mellett lenne a helyem, de még se lehet. Megígértem, hogy segíteni fogok egy ügyben, ahhoz viszont még jó pár dolognak utána kell járnom, biztosra kell mennem a tárgyaláson, ha nem akarom azt, hogy az ügyfelemet ártatlanul elítéljék. Lassan haladtam New Orleans utcáin, amik még mindig olyanok voltak számomra egy idő után, mintha valami labirintusba sétáltam volna be. Sok szűk utca és fura emberek, de a lányom viszont imádta ezt a helyet. Sokszor figyeltem, ahogyan az ablakba befészkeli magát és nézii az embereket, hallgatja a város zenéjét, ami átjárja az egész lényét ennek a helynek és nekem az ő boldogságánál nem volt fontosabb dolog. Még mindig nem tudom, hogy mi történt, ahogyan azt se tudom, hogy mit fogok felelni, ha megkérdi ki az apukája. Nem emlékszem semmire se és ez a dolog még mindig képes megrémiszteni. Emlékezni szeretnék, de talán nem kellene. Talán túl fájdalmas lenne, amivel szembe kellene néznem és nem tehetem kockára a lányom biztonságát se az önös érdekeim miatt.
A szellő egyre hidegebb lett, ahogyan körbe ölelt, miközben a nap már szinte a horizont alá bukott. Egy pillanatra még össze is rezzentem, amikor az egyik sötét sikátorban zajt hallottam magam mögül. A lábaim egy pillanatra a földbe gyökereztek, rémültem fordultam meg, majd amikor akkor csak egy kóbor macska ugrott ki a szemét közül, akkor a megkönnyebbülés jeleként egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. Egy pillanatra farkas szemet néztünk, majd tovább is haladt. Apró mosoly kúszott arcomra, hiszen emlékeztem Eleanor szavaira.
- Anya hiszel az őrangyalokban? Tudod, akik vigyáznak ránk. – pillantott rám pár hónapja hatalmas nagy kíváncsi szemekkel, mire rövid időre elgondolkoztam, majd lassan bólintottam. – Igen, hiszek. – mire ő sietve az ölembe mászott, hogy folytassam tovább a dolgot.
Mindig ezt csinálta, ha egy történetet végig akart hallgatni, vagyis inkább, ha nagyon érdekelte őt valami, amit mesélek. – Szerintem nem vagyunk egyedül, mindig is lesznek olyan emberek, akik vigyáznak másokra, talán angyalok, hiszen sose tudhatjuk, hogy mi mendemonda, vagy éppen mi az emberek képzeletének szüleménye. Egy dolgot sose felejts el, hogy légy nyitott, mert akkor ismerheted meg igazán azt, hogy milyen is a világ és sose ítélj el senkit se, mert nem az számít, hogy mi ő vagy honnét jött, hanem mi lakozik a szívében. – majd játékosan elkaptam őt és csiklandozni kezdtem, mire a hotelszobánkat nevetése töltötte be. Mindig is úgy éreztem, hogy nem vagyunk egyedül és valaki vigyáz ránk, de ebben sose lehettem biztos. Ez csak egy megérzés volt. Mosolyogva figyeltem őt mindig. Számomra ő volt a legnagyobb kincs és örültem annak, hogy a családom nem engedte azt, hogy ostobaságot csináljak. Több, mint 8 éve vagyunk összenőve, de még mindig nem értem, hogy miként és abból majdnem az első egy év nem éppen volt könnyű, ahogyan a születése után se volt minden egyszerű, de megérte a küzdelmet. S érte bármire képes lennék, s már 7 éve tarthatom a kezeimben.
A gondolataimból az zökkent ki, hogy valaki hirtelen utánam kap. A táskámat rántja meg, mire sietve kapom el a pántját és pillantok fel. – Engedje el! – kiabálok rá, mire ő csak elneveti magát. – Hééé, fiúk nézzétek milyen csinos pofi. – s erre még két személy megjelenik. – Hmm, még az illata is remek. – Ijedten rezzenek össze és hátrálni kezdek egészen addig, amíg a hátam nem a sikátor falának simul. – Engedjenek elmenni és akkor nem lesz baj! – s igyekszem nem kimutatni a félelmemet, majd pedig ellöktem a közelebbit és a másik irányba kezdtem futni. – Nem lesz baj?! Milyen kis naiv valaki. – mire egyszer csak az arca elkezdett megváltozni és egyre közelebb ért, túl gyors volt, majd a következő pillanatban sikeresen meg is botlottam és a földre zuhantam. A közeledő árnyaknak köszönhetően pedig egy sikoly hagyta el az ajkaimat…  
•• credit  •• Remélem jó lesz 40 ••
Vissza az elejére Go down

avatar
Vendég



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 08, 2016 10:08 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



for her. . .


Nem mondanám, hogy a napok szaladnak, de az elmúlt hét év számomra összemosódott. Ugyan azt a kötelességet teszem nap, mint nap és néha örökkévalóságnak hat, máskor viszont olyan, mint egy tíz perces rövidfilm, kevés fordulattal benne. Hiszem, ez így van rendjén. A szépség életét nem fogom felborítani, hiszen boldog és ez nem nekem köszönhető. Egy magas, több emeletes épület tetejéről figyelem, ahogy járja az utcákat, éppen tart valahova. Sokszor elgondolkoztam rajta, milyen lenne, ha én okozhatnám minden örömét. Testi és lelki örömöket egyaránt. Kincsként tekintenék rá, akár egy gyémántra. Ő viszont több bármilyen kincsnél, legalábbis nekem. De ez így helyes. Az árnyékban kell maradnom, hogy továbbra is boldog lehessen. Sosem bocsátaná meg nekem, ha tudná az igazságot és én is magamat teszem felelőssé, ennyi év után is. Én tudtam milyen a fivérem és nekem kellett volna ott lennem, hogy megakadályozzam. Amíg magamnak sem tudok megbocsátani, tőlem sem kérhetem, hogy megbirkózzon ezzel a tudattal. Az élete szép, a maga egyszerűségével és ezt a szót is nem negatívumként mondom. A boldog felhőtlen élet azért jár neki, mert nem része világunknak. Ha belekeverném valami ostobaság útján, már nem lenne többé boldog. Az átkozottak útjára lépni szerencsétlen dolog, tudni róla még annál is szerencsétlenebb. Ki akarna egy egész életet félelemben leélni?
Egy pillanatra elkalandozom gondolataim mezején és a fiatal szépség el is tűnik látókörömből. Többször előfordult már ilyesmi, ezért könnyed törődéssel indulok utána. A szerencsésebbek táborát népesíti, a hét év alatt komolyabb veszélytől sosem kellett óvnom. Persze vannak percek, mikor nem tudok mellette lenni, mert boszorkányként nem egy rítuson részt kell vennem, hogy visszaadjuk az anyaföldnek mindazt, mit elveszünk tőle. De sosem untat az őrszem szerepe, mert addig is száz százalékig biztos lehetek a biztonságában. Néha nehezemre esik a távol maradás, mert ha órákig máshol kell lennem és visszatérek, mindig hevesen dobog a szívem és kérem földanyánkat, csak ne ma. Csak ne most. Persze nem egy bűbájom védi, nincs mindig teljesen egyedül... De ismerem a sors gúnyos humorát. Egyszer, a legszerencsétlenebb helyzetben, mikor nem jókedvemben vagyok tőle távol kerül majd Emmett elő, vagy valamelyik kutyája. Sosem lehetek elég felkészült, még is megteszek mindent annak érdekében, hogy biztonságban élje le az életét. Talán még akkor sem fog ez a rémes bűntudat elmúlni. Már tudom, hogy megbélyegzett és amíg ki nem ontják az életemet, a tekintete és a rémes múlt, mit tudatlan magával hordoz kísérteni fog engem.
Felállok az épület tetején, a nap már lenyugodni készül a horizonton, lassan be fog sötétedni. Este nyolc óra körül lehet, a tavasz eljöttével hosszabbodnak a nappalok. Télen amúgy is jobban féltem, korán lesz sötét és az éj mindig előcsalogatja a népeket, legyenek bármelyik faj képviselői. Utána indulok, követem az ösztöneimet és hiszek az érzékeimnek. Valami viszont bezavar, a természet jelez nekem egy nyomasztó érzést magával cipelő szellő formájában. Valami történni fog, én pedig még mindig nem látom, merre lehet. Kérlek, csak ne most...
- Kérlek, csak ne most... - Súgom a szellőbe, mintha földanyánkat kérném, ne most ártson neki, mert talán nem érek oda időben. A szél erősödik, anyánk megtagadja kérésemet és ebből már tudom is, hogy sietnem kell. Árnyként suhanok tetőről tetőre, de semmi nyom. A hangja... Arra lenne szükségem. Talán földanya még sem tagadott ki annyira kegyeiből 653 évvel ezelőtt, mikor vámpírrá váltam. A szél majd viszi hangját és elér hozzám. Lehunyom szemeimet és koncentrálok, hogy a szél segítségemre lehessen. Talán még sem történik majd semmi baj. Ha pedig igen, biztosan ott leszek, hogy megvédjem. Ahogyan mindig.

m u s i c

Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vissza az elejére Go down
 

New Orleans utcái

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

 Similar topics

-
» Utcák és terek
» Bronx utcái
» Sunagakure utcái
» Utcák és terek
» Kumogakure Utcái

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Itt élünk mi
- járd körbe városainkat -
 :: New Orleans :: Belváros
-

Friss reagok
- lelked hangjai -


Yesterday at 10:32 pm




Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3