Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Velence utcái Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Velence utcái Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 16, 2017 4:13 pm
Ugrás egy másik oldalra
| Szabad játéktér!
Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem! 41 |
Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 16, 2017 4:07 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

- Hát, végül is van logika abban is, amit te mondasz. – adtam igazat neki, sőt, szerettem volna, ha neki van igaza, és nem az én sokkal pesszimistább hozzáállásomnak... Szép, amennyit mondogattam neki a nyaralásunk alatt, hogy fel a fejjel, meg csak pozitívan, most pont én voltam az, aki sokkal borongósabban látta a helyzetet. Legyen neki igaza, de tényleg! Így is volt már bőven kavarodás a nyaralás alatt, nem hiányzik még egy ennél is nagyobb... Másrészt meg – talán több köze, rálátása volt az ilyesmire újságíróként, mint nekem.
- Bocs, igaz. Elhoztuk a rendőrségre, innentől nem a mi gondunk. De attól még aggódok érte... – vallottam be, mert ha nem futnak be a szülei, egyáltalán hogyan hagyjuk itt? Így, hogy Suzie-t például ereszteni sem akarja, ezt az unszimpatikus rendőrt elnézve meg... hát, én is inkább Suzie-t ölelgetném mint őt a kiscsaj helyében. Persze, tudom, már bőven eleget tettünk azzal, hogy idehoztuk, és nem szimplán csak leráztuk ott a tér közepén.
Végül annyira még csak nem is kell sokat várnunk, a kislány fényképe tényleg ott virít az eltűnt személyeké közt, s mire a jegyzőkönyvet felveszi a fakabát, addigra a kislány anyukája is befut, legalábbis valaki, akiből simán kinézem, hogy az lehet – s látva, hogy a picur is milyen sietbe keres menedéket a karjai közt, azt hiszem, tényleg egymáshoz tartozhatnak.
- Igen, az jó lenne. Reméljük, hogy az étteremben már tényleg semmi sem lesz. Ennyi izgalom bőven elég volt egy nyaralásra, te is így látod? – nyúltam Suzie keze után, miután én is felkeltem a helyemről, majd búcsút intve a rendőrnek, a kislánynak és anyukájának, indulhattunk is tovább, eredeti úticélunk felé, enni. Adja az ég, hogy ne legyen semmi betörés, túszejtés, földrengés, vagy bármi egyéb nem várt nyalánkság közben!


|| Köszöntem a lehetőséget, imádtam, mint mindig  :szeri:
A kocka meg...  07

■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Velence utcái Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Velence utcái Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 16, 2017 1:45 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

Egy aprót sóhajtok és bocsánatkérően pillantok rá. Tudom, elviselhetetlen vagyok, de hát ez a nap se akar jobb lenni. Egyre inkább kezd nagyobb lenni a káosz és a zűrzavar is. Igaz, már totálisan más problémánk akad, de azt se értem, hogy miért pont velünk történik ez. Talán így akarták az égiek elérni, hogy eltereljük a gondolatainkat. Szerintem e nélkül is ment volna, de persze ez nem kívánság műsor, miért is lenne az? De mégis jobbnak láttam, ha hallgatok, mert a végén egymást fogjuk megenni a semmi miatt.
Hamarosan meg is kapja a választ, hogy honnan veszem a tetoválós dolgot. Persze, manapság már mindenkinek van tetoválása ezért se fordítottam neki nagyügyet, meg tényleg nem nézett ki gyanúsnak, de most azok után amit Declan mondott. Nahh, nem csoda, hogy már nem tudtam semmiségnek tekinteni.
- Ugyan már, szerintem azt se tudják, hogy láttuk őket. Másrészt meg alig pillantottunk körbe, meg miért bántanának minket? A rendőrségre bemegyünk és kész. Ha ez gyerekrablás volt, akkor nem azzal fognak foglalkozni, hogy egy Tökmag eltűnt, hanem hogy másikat keressenek. A hullák meg sose jönnének túl jól nekik, nem gondolod? – eredt meg a nyelvem talán kicsit túlzottan is, mielőtt beléptünk volna a rendőrségre. Tudom, kicsit úgy hangzott, mint akinek van tapasztalata benne és talán így is volt. Mármint nem a gyerekrablások terén, hanem a bűnözőkkel kapcsolatban, hiszen Declan pontosan tudta, hogy nem éppen veszélytelen életet éltem ideáig. – Nekünk? Szerintem semmihez se, mert ez már nem a mi dolgunk, nemde? Nem te kérsz meg mindig arra, hogy ne üssem ilyen veszélyes dolgokba az orromat? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, miközben elértünk a megfelelő helyre és hamarosan még beljebb tessékeltek minket, miközben leültünk az egyik székre. De nem kellett sok ahhoz se, hogy Declan öléből az enyémbe másszon át a kislány. Az meg hab volt a tortán, hogy egy törtető rendőrt fogtunk ki, amíg ide nem ér a rangidős és az illetékes. Tényleg már csak ez hiányzott.
- Igen, ő az. – feleltem komolyan, majd megfogtam pár pillanat erejéig Declan kezét, hogy hátha így érzi azt, hogy csak arról volt szó, hogy miként bukkantunk rá. Biztonságosabbnak láttam így közölni vele, mint hangosan. Amikor viszont vándorútra ment a fényképekhez, akkor kíváncsian figyeltem őt, de mielőtt bármit reagálhattam volna sietős léptek ütötték meg a fülemet.
- Anabelle! Kicsim! – mondta hangosan egy női hang, majd hamarosan már mellettem térdelt és úgy hozta ölelésébe a gyermekét az anya. Csak egy apró mosollyal pillantottam rájuk, hogy utána felálljak és Declanhoz sétáljak. – Talán most már elmehetünk? – pillantottam a rendőrre, mert tényleg semmi kedvem nem volt maradni. Most már remélhetőleg jó kezekben van, legalábbis abból ítélve, ahogyan bújt az édesanyjához a kislány másra nem tudtam következtetni.


■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 16, 2017 12:11 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

- Ó, vagy úgy... azt hiszem, azt eddig is tudtuk. – húztam el a számat, hisz elég volt ránézni, a vak is láthatta, hogy meg van rettenve, még csak el sem akarja engedni Suzie-t, úgy kapaszkodik belé.
Ami meg a cikket illeti, hát, nem tehetek róla... reggel még a legkisebb bajunk is nagyobb volt, mint hogy azt nézegessem, kik tűntek el mostanában az utcában. Valahogy amúgy sem tartottam valószínűnek soha, hogy majd pont én bukkannék rá valakire, vagy inkább mondjuk úgy, hogy ha már valaki eltűnt, majd pont azokon a helyeken futnék bele, ahová nap mint nap járok? Amúgy sem túl jó az arcmemóriám, Suzie is tudhatná, szerencsére nem is erőlteti sokáig a dolgot. Ha azt mondta, hogy ez az a kislány, én hiszek neki.
Inkább induljunk, mert tényleg nem ártana mielőbb eljutni egy rendőrségre, pláne, ha ez a kislány tényleg az, akinek Suzie gondolja. Közben a kisasszonyt is megkapom én, s miközben sietve baktatunk és próbálunk összebarátkozni, közben a képességemet is bevetem, hogy megtudjak ezt-azt, ha már beszélni nemigen akaródzik a kicsinek.
- Nem azért mondtam. Csak ha te is láttad, vagy érezted volna, amit én... – vágok vissza az övéhez hasonló, csípős hangnemben, mielőtt mesélni kezdenék, mit sikerült megtudnom a nagy keszekuszaságból, amikor azonban szóba kerül a kígyószerű tetoválás, csak meglepve pislogok párat.
- Hát ezt meg honnan tudod? – kérdezek vissza, majd mielőtt bármi mást mondhatnék, már választ is kapok a kérdésemre, miközben a kislánnyal együtt besétáltam az épületbe. Hála az égnek, hogy ideértünk, mert már nekem is kezdett fájni a karom, attól, hogy ilyen hosszú ideje tartom, cipelem, képzelem, akkor Suzie hogy birkózott volna meg vele.
- A fenébe... szóval követtek? Az nem hangzik túl jól. – mert ha a gyereket már elhappoltuk az orruk elől, mi van, ha rajtunk akarnak majd bosszút állni érte? Az meg elég hülyén venné ki magát, ha nem akarnánk elmenni a rendőrségről, amikor már semmi dolgunk – Remélem, remélem... mert ha nem segít a szülei felbukkanása sem, akkor nem tudom, hogy mihez kéne kezdenünk. – vallottam be, majd már mentünk is, hogy előadjuk a problémánkat... legalábbis első körben Suzie, olaszul, aztán amikor angolra váltottak, én is jobban odafigyeltem.
- Az elejéről attól tartok, lemaradtam, de... akkor ő az a kislány, aki az újságokban szerepelt, hogy eltűnt? – kérdeztem vissza értetlenül, miközben körbenéztem az irodában, ahol leültettek minket... és a falon ki is szúrtam egymás mellett két falitáblát, az egyiken a körözött, míg a másikon az eltűnt személyek. Fel is keltem a helyemről, hogy alaposabban is szemügyre vegyem a képeket, és meg is találtam, azt hiszem. Elvettem a képet, de csak annyira, hogy a rendőr kezébe nyomjam, tessék, nézze meg ő is, ha nem hiszi.

■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Velence utcái Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Velence utcái Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 15, 2017 7:55 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

Majdnem megkérdeztem, hogy miért? Netán meg a 6:20 vonata, hogy ennyire oda akar valahova érni? De inkább csak elharaptam a nyelvemet. Úgy néz ki, ha kicsit pánikba esem, akkor belőlem részben egy kötözködő kis nőszemély válik, de nem tehetek róla. A szívem hevesen dobogott, miközben tényleg azt se tudtam, hogy mi a helyzet, vagy éppen mihez is kellene kezdenem…
Az újabb kijelentésére pedig sietve bólintottam, hogy igen, de valójában amúgy nem, mert fogalmam sem volt, hogy hirtelen merre is volt az őrs, de biztosan rajta van a térképen, vagy a nem sokkal arrébb lévő táblánál megtudjuk nézni, mert mintha ott lett volna egy várostérkép. Lehetetlen nincs, csak tehetetlen ember, ahogyan anya is sokszor mondta.
- Azt mondta, hogy fél. – fordítottam le Declannak azt az egy szót, amit ismételt és amit eddig is nyilván tudtunk, vagy sejtettünk, de sokkal előrébb nem lettünk ettől se. Csak azt tudtam, hogy el kell innen tűnnünk minél hamarabb, hiszen nem úgy tűnt, mint aki hazudna.
Végül a cikkel kapcsolatos megérzéseimet teljesen feladom, mert látom rajta, hogy tényleg nem fog emlékezni semmire se. Pedig azt hittem, hogy ő is azért nézte az újságot, hogy elterelje a gondolatait, szemmel láthatóan viszont nem sok sikerrel járhatott akkor. Mindegy is, mert hirtelen még a reggeli kis incidenst is piskótának látom a mostani galibához.
Hamarosan pedig próbálom bevetni minden tudásomat gyerekkel szemben, ami valljuk be eléggé kevés, hiszen még a szomszédban sincsen gyereke, hogy azt mondjam van már tapasztalatom ilyen téren. Na, meg az ismerőseim körében se nagyon babáztam az elmúlt 7 évben, így még én is meglepődök, hogy egy kisebb beszélgetés után sikerrel járok. Mélyen legbelül talán még egy győzelmi táncot is lejtek, de nem érünk rá ilyenekre. Nyaggatnám tovább Declant a megérzések miatt, de inkább bölcsen hallgatok, hiszen ő is mondta, hogy nem olyan jó még benne, így inkább csendesen baktatunk tovább, amikor egyszer csak kisebb neszt hallok. Kíváncsian pillantok hátra és látok egy alakot befordulni az egyik utcába, de nem tulajdonítok neki nagyobb dolgot, hiszen úgy volt öltözve, mint egy átlagember, legalábbis azt hittem.
Kíváncsian pillantok rá, miközben megtorpanok, hiszen nem értem, hogy hirtelen mi történhetett. – Ohh, Declan. Szerinted pont arra nevelték, hogy egy tündért miként verjen át? Csak néz rá, alig hagyta ott a tojáshéjat. – feleltem kicsit sietősen, mivel meg se fordult a fejemben, hogy ez a gyereke át akarna minket verni. Annyira őszintének tűnt a félelme, hogy csak na. Döbbentem hallgatom azt, amit mond. És most olyan apróságokon nem akadok fent, hogy nővér vagy nagynéni lennék-e. Óvatosan lépek hozzájuk közel, hogy gyengéden és megnyugtatóan simítsak végig a kislány fején. – Nem véletlen kígyó szerű tetoválás volt rajta? – szólalok meg végül riadtan, amikor feldereng a pár perce látott férfi. – Be kell mennünk azonnal. Őt láttam, pár perce. Mögöttünk volt, de befordult. Meg se fordult a fejemben, hogy esetleg… - csuklik el a hangom, mire sietve pillantok körbe, hogy utána az ajtón betessékeljem minden terv nélkül. – Talán beszélni fog, majd idehívják a szüleit és akkor megnyugszik, nem? – pillantottam rá kérdőn, de persze semmi se ment könnyedén, mert mire észbe kaptam volna addigra részben én ültem már a kislánnyal az ölemben az asztalnál, Declan meg mellettünk. Sietve avattam be őket, hogy miként bukkant ránk a kislány, de többet én se mondhattam. – Szívesen segítenék, de a szülei nélkül nem lenne törvényes, nem? – szólaltam meg végül angolul, hogy Tekergő is értse, hogy mit mondok. Nem fogom rávenni arra, hogy beszéljen, amíg a szülei nincsenek itt. Legyünk törvényesek és amúgy se volt szimpatikus ez a rendőr, aki betoppant a főnök helyett egyelőre.

■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 15, 2017 7:27 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

- Nem mondtam ilyet. Csak így soha nem fogunk sehová sem odaérni. – válaszoltam, azok után, hogy hogyan csimpaszkodott rá, meg bújt hozzá a kislány, csak furcsállom, hogy most meg nem akar jönni. Vagy csak ott a tér közepén akart bújni? Ki érti ezt...
- Mindegy, legalább már ennyivel előrébb vagyunk. Tudjuk, hogy hová akarunk menni. – állapítottam meg a nyilvánvalót, igaz, hogy a rendőrség merre van, azt nem tudom, de majd megérdeklődjük... Biztos akad itt a belváros közelében is, legalább valami kisebb kirendeltség.
- Hm, mit mondott? – faggatom kíváncsian Suzie-t, amikor a kis szőkeség végre megszólal, mert akármennyire is hegyeztem a fülem, nem hogy érteni nem értettem, még csak hallani sem igazán, olyan kis félénken suttogta oda neki.
Amikor aztán tovább magyaráz Suzie a cikkről, nos... azt hiszem, az arckifejezésem eléggé árulkodó arról, hogy ezt inkább ne erőltessük, mert úgy sem fogok jobban emlékezni. Szerintem ha táncoló, rózsaszín tehenekről szólt volna a cikk, vagy a fotó, arra sem emlékeznék jobban annak fényében, hogy milyen kétségek közt mentünk orvoshoz.
Inkább nézelődök, hátha sikerül kiszúrni valami gyanúsat, pár alakot, akik minket méregetnek, a szüleit, vagy bárkit, de hiába... semmi olyan nem kelti fel a figyelmemet, amivel érdemes lenne foglalkozni. Legalábbis nekem úgy tűnt, aztán a csöppség biztos látott valamit, amitől így retteg... Vagy pont, hogy Suzie az anyukájára emlékezteti?
- Hát jó, akkor próbáljuk meg. – bólintottam, majd hagytam, hadd próbálja Suzie meggyőzni, ha már az én olasztudásom nagyjából a pizza és capucchino szintjén merült ki. Csak megbabonázva hallgatom, hogy milyen jól beszél olaszul, amikor pedig végül beadja a derekát a lurkó, könnyedén kapom fel a karjaimba, hogy aztán induljunk. Igaz, bár olaszul nem tudok, ő meg valószínűleg angolul nem, azért beszélek hozzá, nem mint ha a bújása nem lenne anélkül is szívet melengető, közben pedig az egyik apró kezecskéjét fogva, cirógatva igyekszem a képességemet is bevetni. Nem is reagálok Suzie kérdésére első körben, olyan szinten lekötnek a látottak, és taglóz le az a szintű érzelmi kavalkád, ami a picitől jön.
- Várj... – szólalok meg, amikor megérkezünk, ám mielőtt még bemennénk a rendőrségre. Mert nem ott kéne, kiderüljön, nem egyszerű ember vagyok, így viszont nem árt, ha Suzie is tisztában van azzal, hogy mi a helyzet – Nem tudom, hogy mennyire igaz, de tekintve, hogy a gyerekek egészen őszinték szoktak lenni... – nyelek egyet, mielőtt folytatnám, legalább addig is rendezem a gondolataimat – Teljesen halálra van rémülve. Azt hiszem, hogy nem az anyukájára emlékezteted, hanem a nővérére... vagy talán a nagynénjére? Valószínűleg azért akaszkodott így rád első látásra. És... félelem, magány, kétségbeesés, és csupa ilyen érzelmek kavarognak benne. Azt hiszem, hogy tényleg ő lehet a hiányzó kislány, és lehet, hogy az elrablóik kapcsán is tudok segíteni... nem követtek minket? Két, mediterrán alkatú pasas? Az egyiknek valami tetoválás van a nyakán... – feleltem bizonytalanul, az meg, hogy ezt az egészet hogyan is tálaljuk a rendőrségnek úgy, hogy a kislány nem szólal meg, én meg nem beszélek olaszul, és ez az egész csak feltételezés... Jó kérdés.
■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Velence utcái Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Velence utcái Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 15, 2017 6:43 pm
Ugrás egy másik oldalra
Tekergő && Suzie
Csak megforgattam a szemeimet arra, amit mondott, de inkább nem mondtam semmit se. Jobb így, legalább én se vörösödöm el megint fülig, meg egyikünk se igazán akar arról beszélni, amire szinte alig emlékszünk. Igazán remek születésnapi ünneplés volt, szerintem ennyire még sose buliztam nagyot, de inkább mindegy is.
Hamarosan pedig túl is vagyunk egy kisebb szócsatán, de a sokkolás tényleg még nagyon sokáig várhat. Nem gondoltam azt, hogy eljött volna már az ideje az anyaságnak, vagy bármi ilyen dolognak. Szerintem ahhoz még a mi fejünk lágya se nőtt be igazán, meg bőven van még időnk. Tudom, ez nem kívánság műsor, de akkor se gondoltam volna azt, hogy már valójában a gólya látogatását tette nálunk. Annyira abszurd lett volna, még gondolatban is, hogy meg se fordult a fejemben.
- Mégis mit kéne csinálnom? Magam után rángatni, mint valami őrült némber? – pislogtam párat, hiszen arról nem én tehetek, hogy nem haladunk. Bármennyire is kicsi volt a teremtés, mert erő aztán bőven lakozott benne. Na, meg még több figyelemre se vágytam, így szerintem nem meglepő, hogy nem kezdtem el magammal rángatni, vagy kiabálni vele.
- Jó bocsánat, de akkor még abszurdnak tűnt, de látva a viselkedését már annyira nem. – szólaltam meg sietve, amikor is a kislány olaszul végül megszólalt, de csak annyit mondott, hogy fél. Ez egyre csodásabb tényleg, hiszen mégis mitől félhet? Talán tényleg őt láttam volna? Nem, lehet már én is képzelődöm és megártott ez az egész fura találka vele és mindenhol már rémeket látok, de még se leltem normális magyarázatot rá.
- Nem a cikket kérdeztem ki, hanem azt kérdeztem, hogy nem rémlik-e a kép róla. Talán piros szalag volt a hajában és… - töprengtem el, amikor még inkább hozzám bújt, miközben összerezdült, mintha látott volna valamit. Sietve pillantottam körbe, de mintha szellőn kívül és a tömegen kívül semmi más veszély nem lézengett volna erre felé, de akkor se tetszett. Mintha a nem létező anyai ösztöneim bekapcsoltak volna, vagy mi a manó ez.
- Ha engedi, akkor könnyebb lenne, és jobban is tudnánk haladni. – pár édes szót suttogtam olaszul a gyermek fülébe, miközben próbáltam őt megnyugtatni. Hosszú percek teltek el, mire beadta a derekát, majd úgy bújt Declanhoz, mint egy gyermek tenné az apjával. Nehéz volt megállnom, hogy ne mondjak valamit, de se a hely, se az idő nem volt megfelelő. – Na? – pillantottam rá kérdőn, hogy hátha már támadt valami megérzése vagy bármi, miközben sietve hagytuk magunk mögött a teret, hogy egyenesen a rendőrség felé vegyük az irányt. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje mehettünk már, de rég nem békés turisták tempóját ütöttük meg.
- Azt hiszem megérkeztünk. – pillantottam aggódva Declanra és ha benne volt, akkor sietve nyitottam ki előtte az ajtót, hogy a kislánnyal együtt sétáljunk be és végre talán biztonságban legyen.



■ ■ 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 15, 2017 5:40 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

- Jajj, ugyan már, elég tüzes vagy te vörös tincsek nélkül is. Még egy lubickolás sem tántorított el tőle egy szökőkút hideg vizében. – tudom, tudom, megbeszéltük, hogy nem emlegetjük a tegnap estét, de egy ilyen magas labdát veszni hagyni... másrészt meg, ő kezdte!
Amikor azonban tovább erősködik, mint a kettőnk lurkója lenne ez a kis szőkeség... nos, nem mondom, hogy aranyos kölyök lenne, de ugyan már, nem most jöttem le a falvédőről. Gondolom, ő is veszi a lapot végre, tekintve, hogy a végét már nevetve mondja.
- Ahogy mondod. A sokkolás várhat még. – zárom rövidre a témát, azt meg honnan is tudhatnám, hogy nem is kell olyan sokat várni arra, hogy nem sokkal később tényleg ilyesmivel sokkoljon?! Hála az égnek, hogy nem jövőbe látási képességekkel keltem a kómából, mert lehet, itt kapnék szívinfarktust, és a kislány mellett még velem is szenvedhetne.
- Nem sietek sehova, arról meg nem én tehetek, hogy nem haladtok. – szólok vissza némileg értetlenül, mint ha bármi megjegyzést tettem volna arra, hogy lassúak, vagy igyekeznének, akkor még megérteném! De így?
- Mint ha? – kérdezek vissza értetlenül, miközben a kislányt figyelem, amikor meg meghallom Suzie ötletét, csak töprengve vakargatom a tarkómat – Mint ha én nem ezt mondtam volna, amikor kinevettél... – legalábbis ami a rendőrséget illeti. Ami meg az eltűnt kislány esetét, nos... nem úgy tűnt, mint aki napok óta az utcán tengődik, igaz, az, hogy eltűnt, nem csak azt jelenthette, hogy ő szökött el, sokkal inkább, hogy valaki elragadta a szüleitől, és bár elsőre hülyeségnek tűnik, így jobban belegondolva, elég sok mindent megmagyarázna...
- Őszintén? Akármit is olvastam is, amíg rád vártam, elhiheted, nem a cikkek körül jártak a gondolataim. De lehet, igazad van. – értek egyet vele, amikor pedig a sapkámat kéri, gondolkozás nélkül nyomom a kezébe. Talán máskor leállnék viccelődni vele, de hallva ezt a sürgető hangnemet, érzem, hogy ez most nem a viccelődés helye.
- Hát öhm... megpróbálhatom, de nem ígérek semmit. – adtam be a derekam – Egyébként ne vigyem inkább én? Már ha hagyja, persze. Nem olyan aprócska, hogy könnyű legyen cipelned, és úgy talán könnyebben is menne. – mármint a képességemmel kideríteni, hogy mi is folyik itt. Persze, ha a csöppség nem akarta, akkor nem erősködtem, más sem hiányzott, hogy elkezdjen sírni vagy hisztizni itt a tér közepén. Az esetben csak megpróbáltam összebarátkozni egy kicsit vele, vágva pár vicces pofát, vagy beszélve hozzá, hogy utána, ha engedi, megfogjam a kezét, és megpróbáljak kiszűrni valamit a gondolataiból, érzéseiből azon kívül, hogy halálra van rettegve, meg oda meg vissza van Suzie-ért.
■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Velence utcái Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Velence utcái Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 15, 2017 5:09 pm
Ugrás egy másik oldalra
Tekergő && Suzie
Puszit boldogan fogadom, hiszen mindig is remek érzéssel töltött el eme apró dolgok, amikkel ő lepett meg. Végül pedig csak mosollyal az arcomon feleltem neki, hiszen felesleges lenne még több fenékbe billentés neki, majd talán máskor, ha megint emlékeztetnem kellene arra, hogy minden rosszban van valami jó. Még akkor is, ha  a reggelben én se láttam meg egyből a jót, vagy még talán most se, de mindegy is, hiszen megbeszéltük, hogy nem emlegetjük fel. Arról meg fogalmam sem volt, hogy bármennyire is szeretnénk némaságot fogadni idővel annyira nem lesz egyszerű.
Nem úgy tartják, hogy kell a változatosság. Gondolj bele, a dögös szőke helyett lenne egy tüzes vörösed, vagy nem így szokás mondani? – pislogtam rá ártatlanul, mint aki remekül szórakozik. Abban meg csak reménykedni tudtam, hogy nem fog megint valami olyat mondani, amivel sikeresen eléri, hogy fülig piruljak megint. Mert már tényleg lassan pipacsmezőre kellene költöznöm. Ott legalább eltűnhetnék. ilyenkor és ki se lehetne szúrni.
- Miért? Lehet a nagyi nevelte fel, másrészt meg itt mégis csak nagyobb biztonságban lett volna, mint mellettem. Na, meg ott van az is, hogy miért, ne? Elég sok dolog ért téged mostanában, így gondoltam a sokkolás várhatna még, vagy túl abszurd? – kérdeztem végül már én is nevetve az egészen. Nem, tényleg képtelen lettem volna eltitkolni ennyi ideig. Én is kis naiv, mert nem is sejtettem, hogy hamarosan pedig pont ilyen dologgal kapcsolatban fogok lakatot tenni a számra és kefét rágni, mert az olyan jó buli.
- Most mi van? Hova sietsz ennyire? – kérdeztem vissza kicsit idegesen, hiszen egyre inkább nem tetszett a kislány viselkedése. Végül csak sóhajtottam egyet és bocsánatkérően néztem Declanra, hogy utána leguggoljak a kislányhoz és a hajába sodort hajtincseket kisimítsam.
- Szerinted én tudom? Most találkoztam életemben először, de mintha… - gondolkoztam el kicsit, miközben a kislány még inkább hozzám bújt úgy, hogy ha nem veszem fel, akkor már igazából szabadulni ne tudjak a fogságából, így inkább még rövid ideig nem mozdultam.  
- Talán inkább a rendőrségre kellene menni. Mintha már láttam volna valahol őt. Talán a reggeli újságokban. Neked nem rémlik? Te voltál kint a váróban legtöbb ideig. Mintha valami olyasmi lett volna, hogy több napja keresik…. – gondolkoztam hangosan, mire riadtan rezdült össze a kislány a karjaim között, ahogyan megpillantott két kifelé szállingózó embert. – Declan add ide a sapkádat. – mondtam csöppet se türelmesen, majd ha kellett akkor inkább én kaptam le róla, hogy a kislány fejére húzzam, majd mivel nem engedett el, ezért én kaptam fel és ránéztem. – Nem tudnál esetleg? – utaltam itt arra, hogy megpróbálhatná a képességeit használni a kislányon, miközben sietve pillantottam körbe, de megint nem láttam semmit se. – Talán tényleg inkább menjünk az őrsre. – hangom bizonytalan volt, de talán Declannak se volt ellenére az ötlet. Majd pedig megindultam a kislánnyal a karomban, pedig rohadt nehéz volt, de meg se próbáltam átadni Declannak, mert féltem attól, hogy esetleg jönne a fesztivál és kíváncsi szempárok. Mi van akkor, ha nem tévedek és tényleg ő az?



■ ■ 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 15, 2017 3:21 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

- Végül is, ha szeretnéd... – megyek bele, rajtam aztán ne múljon, úgy is olyan ügyesen eszik mostanság, hogy simán mehet jutalomként. Hiába, a fagyasztós kajákért sosem voltam odáig, mióta pedig bevállaltam a főzést, nem is vettünk talán. Legalább pirospont, hogy megeszi amit főzök, mert van aki inkább a mirelit csibefalatokat sírná vissza...
- Nem lehet, hanem biztos. – vágok közbe csak annyira, higy kijavítsam, de aztán hallgatom tovább, s tudom, hogy igaza van. Igaz, abban még magam sem vagyok biztos, hogy erre az egész tündérképességes valamire inkább ajándékként, vagy átokként tekintsek, mert őszintén szólva, eddig több bosszúságot okozott, mint kellemetlenséget, de idővel remélem, igaza lesz Suzie-nak, és én is inkább ajándékként gondolok majd rá. Persze azt még nem igazán tudom, hogy hogyan tudnám pont az én szakmámban kamatoztatni a hatását, de... majd elválik idővel, nem igaz? A puszit mindenesetre egy hálás mosollyal köszöntem meg, sőt, finoman a kezére is rászorítottam, jelezve, hogy értékelem, hogy mindig ilyen kitartóan próbálja tartani a lelket bennem.
- Jól van akkor. Szerintem jól áll neked a szőke, meg miután világ életemben ilyennel láttalak, elsőre biztos furcsa lennél más hajszínnel... de idővel biztos megszoknám azt is. – vontam vállat, miközben megpróbáltam vörös hajjal, vagy épp mondjuk feketével elképzelni... hát, nehezen ment, mit ne mondjak. Azt mondjuk hangosan be nem vallanám, de még azt sem tartanám kizártnak, hogy csak úgy elsétálnék mellette, mert nem ismerem fel hirtelen, legalábbis ha minden előzetes figyelmeztetés nélkül váltana.
- Az sem kizárt. – értettem egyet vele, különösebben nem akadtam fenn a cukkolásán, pláne, hogy voltam olyan lusta disznó, hogy ne ragadjak naponta borotvát... mondjuk olyan piros jelmezem sincs, mint a télapónak, de azt meg már pláne nem is említem neki, a végén még meglepne egy olyannal.
A kislánnyal, bevallom, jobb ötletem nekem sincs, pláne, hogy úgy csimpaszkodik Suzie-ra, mint valami kismajom. Nem mint ha én a helyében nem tenném, úgy is olyan angyali a kinézete, csak azt csodálom, hogy nem lóg rajta több gyerek, így viszont nagyon nem vagyunk kisegítve.
- Az bizony. – felelem vigyorogva, amikor meg előáll azzal, hogy a miénk lenne ez a kis szőkeség itt, csak a szememet forgatom – Persze. És eddig Olaszországban nevelkedett, mi? Meg te sem tudtál róla. Vagy meg bírtad volna állni, hogy eddig ne szólj egy szót se róla? – csóválom a fejemet, mert van olyan szitu, amiben talán ütősebben elő lehetett volna adni, ha mondjuk egy hónap múlva jött volna ezzel a gratulálok, apa lettél dumával, valószínűleg jobban paráztam volna tőle, de így? Hagyd csak Suzie, kár a gőzést, inkább keressük meg a szüleit.
- Mi az már megint...? – fordultam vissza, amikor meghallottam Suzie hangját, sőt mi több, hogy megint lemaradtak... a kislány meg, mint aki rémeket látott, holott körbenéztem, és semmi gyanúsat nem vettem észre. Vagy csak én vagyok ilyen vak?
- Mi a baj? Mármeg miért nem jön? Vagy mitől ijedt meg? – nézek körbe újra értetlenül, de most sem lettem okosabb. Valaki olyat látott, akit nem akart volna...?
- Elkallódott a szülei mellől, gondolom, azért ilyen rémült. De elképzelésem sincs, hogy hogyan sikerülhetett ilyen... ki az az idióta, aki magára hagyná a saját gyerekét ekkora tömegben?! – túrok idegesen a hajamban, miközben újra a kis csöppségre pillantanék. Nyugtatgatnám én is, de ahogy elnézem, úgy se figyelne rá, Suzie-ra van ráfüggve.

■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Velence utcái Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Velence utcái Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szomb. Ápr. 01, 2017 3:35 pm
Ugrás egy másik oldalra
Tekergő && Suzie
- Hmm, akkor heti kétszer-háromszor simán lehetne, nem gondolod? – pillantok rá tündéri mosollyal az arcomon, hiszen tényleg sok édességet tudok enni, ha éppen rám tör az, hogy most szükségem van rá. Most pedig különösen vágytam rá, így lehet, hogy pont nem most kellett volna erről beszélni, hiszen ha kíván valamit az ember, akkor akár túlzásba is eshet. Meg gurulni se szeretnék a hónap végére.
Csendesen hallgatom azt amit mond és egy aprócska kőbe is belerúgok, ami bukfencezve halad tovább, míg  végül bele nem gurul a vízbe. Nem vágok a szavába, hiszen elhiszem és kicsit tudom is, hogy milyen érzés kételyek hálójában élni, de azt is tudom, hogy hiába az a 7 év azért még mindig remekül tud főzni. Nem veszítette el a tehetséget, de az önbizalmát eléggé, sajnos. – Tudod, talán ijesztő lesz, lehet, hogy fogsz bénázni, de nem gondolod úgy, hogy okkal vagy az, ami? 7 évet lehet, hogy elveszítettél, de mégis kaptál egy különleges erőt, ami még a hasznodra is lehet. Tudhatod, hogy mások mire vágynak, mit gondolnak és hasonló dolgok. Lehet, hogy csalás, de attól még igazán hasznos is tud lenni, ha jól használod. – pillantottam rá barátságosan, majd nyomtam egy puszit az arcára, mintha csak ezzel akarnék belé még több önbizalmat önteni. Nekem se sok van, de adok szívesen belőle neki is.
- Nem, meg se fordult a fejemben, hogy megválnék a szőke tincseimtől mostanáig. De vétek lett volna kihagyni ezt a kérdést, hiszen ha mégis jobban elgondolkoznék rajta, akkor legalább tudjam, hogy milyen reakció várható tőled. – persze, hogy megfordult a fejemben, amikor azzal a vörössel láttam. Akkoriban még nem tudtam azt, hogy csak tanár-diák kapcsolat van közöttük, vagy netán csak barátok, de hát egy nő sok mindenre képes, ha féltékeny. Én pedig az voltam akkoriban, hiszen elkezdtünk távolodni is egymástól.
Amikor viszont a fenekembe csípett, akkor meglepetten pislogtam rá, hogy ez mi a franc volt? De persze választ nem kaptam rá, csak egy arckifejezést és vállrándítást. Komolyan az előbb még durcizott, most meg ez. Ki érti a férfiakat, és még hogy mi vagyunk a bonyolultak!
- Ki tudja, lehet hogy télapó rokonának gondolna. – nyújtottam ki játékosan a nyelvemet, hogy utána leguggoljak megint a kislányhoz és megpróbáljam szóra bírni, de nem éppen jött össze. Helyette inkább csak még inkább bújt, mint egy riadt kis madár. Szerintem bőven választhatott volna más személyt is, ha elvesztette a szüleit.
Zavarodottan pislogok, még akkor is, amikor egy puszi landol a homlokomon. Lehet ideje kezdene aggódnom érte, meg a kislányért is. Vagy inkább nekem ment el az eszem és kiderül, hogy az egész csak valamiféle fura álom? Hahh, nem is tudom melyik lenne jobb, ha csak álom lenne vagy valóság.
- Leglazább, mi? – forgattam meg a szemeimet, mert ahogyan néha még engem is óvni akar egy-két dologtól… Komolyan, akkor mi lenne szegény gyerekkel? – Megrontottalak? Igen, mert én olyan bestia vagyok, másrészt meg nem ismered fel a saját lányodat? – pillantottam le a kislányra, hiszen tényleg hasonlított mind a kettőnkre, de persze, hogy én is voltam olyan hülye, hogy ezt mondjam. De hát nahh, ő kérdezte, akkor lássuk csak, hogy mennyire lenne nagyfiú. Igazából simán be lehetne mesélni, hogy a miénk a kislány.
- Nincs, csak menjünk, mielőtt tényleg rablónak gondolnak minket. – noszogattam őt, majd pedig követte a megfelelő irányba, miközben nem engedtem el a kislány kezét, de mielőtt elértük volna az épületig egyszer csak megállt és nem mozdult. Mintha csak nem akarna jönni és kicsit ijedt ábrázata is volt. – Declan? – szólaltam meg óvatosan és aggódva pillantottam a lányra, aki elkezdett remegni. Amikor újra megindultam volna, akkor sietve rázta meg a fejét és nem mozdult. – Valami baj van… - suttogva ejtettem ki a szavakat és meg se próbáltam magammal húzni a tündérkét. Inkább csak leguggoltam hozzá és óvatosan a karjaimba zártam, mintha csak meg akarnám óvni attól, amitől fél.


■ ■ 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 30, 2017 2:48 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

- Mert az csak desszert...? A főfogás után? Vagy különleges alkalmakra? Vagy tea mellé? Enni meg minden nap kell? – vágok hozzá egy egész csokorra valóval a költői kérdésekből, mielőtt megadnám magam – De ha ennyire édesszájú vagy, akkor csak egy szavadba kerül, aztán készíthetek gyakrabban édességet, ha szeretnéd. – teszem hozzá, míg másoknak nyűg, addig nekem iinkább kikapcsolódás otthon a konyhában pepecselni valami recepttel. Ismerős terep, mondhatni, hála az égnek, hogy itt nem változott annyi minden az évek folyamán.
- Mert... az régen volt. Teljesen más volt minden, mint most. Nehéz úgy magabiztosnak lenni, hogy egy hét évet kitöltő nagy fekete űr van a hátad mögött. Tudom, hogy nem könnyű jó munkahelyet találni, még úgy se, ha több év tapasztalat van az ember háta mögött. Akkor én mit mondjak? - bököm ki végre, hogy miért tartok annyira ettől az egésztől, szinte már látom magam előtt, hogy mindenhol rá fognak kérdezni, hogy mi az a 7 évnyi űr az önéletrajzomtan, és akármennyire is nem akarok a kómámról beszélni, muszáj lesz, aztán meg próbálj meg úgy dolgozni bárhol is, hogy sajnálatból vesznek fel. Na jó, lehet, hogy Suzie-nak van igaza és csak túl borúsan látom a dolgokat, majd ha hazamegyünk, úgy is elválik.
- Nem úgy vörös. Szerintem meg se ismernélek hirtelen, ha vörös hajjal állítanál haza. – felelem töprengve, ha már szóba hozta, igaz, aztán eszembe jut valami – Miért? Hajfestésen gondolokozol? – pillantottam rá csodálkozva, mert szerintem nem volt semmi baj a mostani hajszínével, nekem legalábbis tetszett. Bár ha annyira vörös szeretne lenni, hát felőlem...
- Még jó. – vigyorodtam el a beismerése hallatán, ellenben amikor tovább folytatta a szemtelenkedést... és még én viselkedek úgy mint egy tizenöt éves? De ha már azt mondta, sokat jár a szám, csak azért se szóltam egy szót se, inkább duzzogva hallgatva sétáltam lépkedtem tovább mellette, s amikor egy pillanatra elfordult,  cselekedtem – belecsípve a fenekébe. Úgy is ezt csinálják a tizenöt évesek, nem? Ha meg kiakadna, csak vigyorogva, hanyagul vállat vonok, amolyan „te akartad” módon.
Aztán pedig már szét is válnak útjaink, igaz, csak néhány percre, amíg én megnézem a nyitvatartást, Suzie meg lop egy gyereket beköti a cipőfűzőjét. Hát, ha nála ez mindig így megy, ezentúl nem vehet fűzős cipőt!
- Hát, ha nem beszél akkor nem beszél, sokat nem tudunk tenni. Pláne, ha neked se mert megszólalni, pedig barátságosabb kinézeted van mint nekem. – hiába, tél is van, borotválkozni se szeretek túlzottan, a gyerekek meg a szakállat nem szokták csípni.
- Ó basszus, tényleg! Hogy ez nekem nem jutott eszembe... zseni vagy, életem! – nyomtam egy puszit a homlokára, bár rendőrt szerintem még mindig előbb kerítenénk, mint ilyen osztályt, úgyhogy haladjunk! Meg zsebeljük be a bókokat a nyugdíjasoktól, az még mindig viccesebb, mint Suzie kiakadása a válaszom hallatán.
- Aha, tényleg. Mert te nem? – nézek vissza rá csodálkozva, de amikor folytatja, csak a szemeimet forgatnám – Honnan tudod? Lehet, hogy én lennék a világ leglazább apukája. Amúgy meg jó vicc. Megrontottál amíg kómában voltam? Vagy hol van akkor a gyerek? – ha már ő is ennyire veszi komolyan az egészet, akkor én is. Ha nem lett volna a kóma, még talán lehetne is, de így?
- Pontosan. Mert, neked van jobb ötleted? – néztem rá tanácstalanul, mert ha én hagynám el valahol a saját gyerekemet... nos, lefogadom, hogy én nem lennék ilyen féleszű, de ha mégis, tuti a rendőrségen keresném először, ha már a közelben nincs. Mindenesetre vártam, dr. Szöszinek akad-e jobb ölete, vagy csak áll a lurkóval, aztán várja, hogy megmentsem a világot egyedül?
■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Velence utcái Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Velence utcái Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Vas. Márc. 26, 2017 8:30 pm
Ugrás egy másik oldalra
Tekergő && Suzie
-   Kevesebbszer készítesz azt, mint esetleg más különleges ételeket, pedig igazán finom tud lenni egy-két édesség. Na, meg remekül tudja ápolni a lelket is, nem gondolod? – kérdeztem meg tőle mosolyogva és játékosan, hiszen persze, hogy csak most is szívtam a vérét. Már azért is hálás lehetek, hogy főz, mert különben valószínűleg maradt volna a mirelit kaja, meg a különféle éttermek kínálatai. Azért ez mégis csak költséghatékonyabb, meg finomabb is, amit ő csinál, mintha bárhonnan máshonnan hoznám.
Csendesen hallgattam azt, amit mondott és egy aprót sóhajtottam. Nem sokára megyünk haza, hiszen már csak pár napunk maradt, de akkor se értettem, hogy hol hagyta az önbizalmát. Régebben könnyedén meglelte mindig, de most. Nem értem, hogy mitől fél. Lehet, hogy hosszú ideig kómában volt, de legalább nem veszítette el az emlékeit és már egyre jobban is van. Nem hiszem, hogy annyira nehéz lesz majd neki munkát találnia.
-   Tudod, munkát találni sose könnyű, de régebben mindig olyan könnyedén vetted az akadályokat. Talán nem két csettintésre fog sikerülni találnod egy jó helyet, de szerintem lesz olyan, ahol örülnek majd neked. Ne aggódj emiatt! – pillantottam rá biztatóan, hiszen nem gondoltam azt, hogy annyira rosszul állna a szénája, hogy ténylegesen aggódnia kellene emiatt. Munkakeresés eleve nem könnyű dolog, de előbb vagy utóbb biztosan sikerülni fog neki is.
-   Persze jól áll a vörös, ezek szerint inkább legyek vörös a szőke helyett? – pillantottam rá kérdőn, miközben ártatlanul pislogtam, mintha nem is most forgattam volna ki a szavaimat. Majd úgy tettem, mintha gondolkoznék azon, amit mondott. – Szerintem nagyon is élvezném, de sajnos nem fordított a helyzet. – mondtam egy kisebb megadó sóhaj keretében.  Tényleg élvezném kicsit, ha ő jönne többször zavarban, de ez szerintem sose fog megtörténni.
-   Mennyi vagy? 15, hogy még fogadni szeretnél erre? Nem gondolod, hogy túl sokat jár a szád, de annál kevesebbszer cselekszel? – vontam fel a szemöldökömet, miközben kisebb pimasz mosoly jelent az arcomon. Én se voltam normális, de ha már ilyen jól belementünk mind a ketten a játékba, akkor nem most kellene abbahagyni.
Könnyedén bólintottam arra, hogy többet kellene kimozdulnia, de ezt neki kell éreznie. Nem fogok én semmit se ilyen téren erőltetni. Ha majd eljön az ideje, akkor többet járkál a városban, vagy éppen elkezd dolgozni. Azért hosszú idő esett ki neki és nem lehetett könnyű visszacsöppeni a jelenbe.
-   Szemmel láthatóan ő némaságot fogadott. – pislogtam kérdőn Declanra, mert tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mit is kellene most tenni. Főleg az este után még cikibb volt az egész. Mintha csak a sors a frászt akarná még inkább hozni ránk, legalábbis rám. Persze, a doki azt mondta, hogy nem kell aggódni semmitől se, de hát nah..  Csak tudnám, hogy mivel vonzottam be.
-   Ez nem vicces! – és ha lehetőségem volt, akkor a vállába bokszoltam csöppet se barátságos pillantás keretében. – Legközelebb majd talált tárgyak osztályát mondod? – forgattam meg a szemeimet, hiszen jelenleg most egy hatalmas tér közepén voltunk nagy ember tömeggel és a kezemet meg egy ismeretlen kislány fogta. Aztán jött az újabb sokk, amikor egy idősházaspár megdicsért minket. Komolyan ennyire vénnek néznék már, hogy ekkora lányomnak kellene lennie? Vagy tényleg ennyire hasonlítana ránk? De legalább már az is tuti, hogy nem csak mi látjuk, hanem mások is.
-   Te ezt most tényleg élvezed? Persze, ha kiderülne, hogy van egy gyerekem tőled, akkor gondolom nem lennél ennyire laza. – forgattam meg picit a szemeimet, majd megfogtam én is a kislány kezét és elkezdtem követni Declant a palota felé. – Egyébként mégis mi a terved? Előadód azt, hogy egy ismeretlen kislány egyszer csak nem akar elengedni minket? Szerinted elfogják hinni? – faggatóztam kicsit, de ha odaértünk, akkor könnyedén hagytam, hogy ő próbálja meg kimagyarázni a helyzetet, ha már ennyire magabiztos volt ilyen téren.

■ ■ 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Vas. Márc. 26, 2017 3:29 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

- Hát jó, ha nem, hát nem. – vontam vállat, rajtam aztán ne múljon, ezek szerint biztos nem fontos. Mert ha az lenne, úgy is beszélne róla, nem igaz? Tekintve, milyen beszélőkével van megáldva a szentem.
- Jelentkeztem oda is, csak... nem is tudom. Betelt minden hely, mielőtt oda kerültem volna? – próbálom felidézni az akkori időket, de valljuk be, nem most voltak – Amúgy meg hé! Most miért mondod ezt úgy, mint ha nem tudnék édességeket készíteni? – annyit, vagy olyat biztosan nem, mint aki cukrászként végzett, de szerintem még így sem lehet oka panaszra!
- Majd idővel, talán. De szerintem akkor is maradnék a szakács vonulatnál. Egyelőre annak is örülnék, ha sikerülne valami munkát találni. Múltkor már nézegettem az éttermeket, ha visszamegyünk Mystic Fallsba, majd elküldöm pár helyre az önéletrajzomat, hátha összejön valamelyik. – én már annak is örülnék, az igazat megvallva, ha valami kevésbé felkapott étteremben sikerülne elhelyezkedni, csak ne otthon ücsörögjek egész nap Ted társaságában, hanem csináljak is valami hasznosat! Mert tudom, Suzie igyekszik megtenni azért, hogy ne érezzem magam totálisan feleslegesnek, de... nem normális, ha az ember nem dolgozik, csak otthon öli az unalom, na! Ennyi idősen legalábbis.
- Nem tudom, talán mert aranyos. – felelem bizonytalanul, igazából sosem gondolkoztam rajta – Vagy mert jól áll a vörös? Valld csak be, fordított helyzetben te is imádnád. – cukkoltam egy sort, miközben játékosan meglöktem a vállát a vállammal, mellé sasszézva.
- Úgy gondolod? Akarsz rá fogadni? – vigyorgok tovább, ha már így belement a játékba, hülye lennék nem élni a lehetőséggel.
- Oké, akkor amelyik előbb útba esik, vagy szimpatikusabb lesz. Bár ez Olaszország, szerintem minden étteremben árulnak pizzát és tésztát. – meg kávét, mert mégis, milyen lenne már, ha nem? Tekintve, hogy ezek az ország védjegyei, hiába van még egy csomó más hazai kajájuk is, miután a tudatlan turisták fejében többnyire ezek élnek... Azt kell árulnod, amire igény van, ha nem akarsz rövid úton csődbe menni.
- Valószínűleg igazad van. Csak többet kéne kimozdulnom. – értek egyet vele, bár miután a kómámat is azért köszönhettem, mert évekkel ezelőtt megkéseltek az utcán, nos.. annyira a csavargás sem tudott vonzani. Pedig akkor sem csak szimplán csavarogtam, hanem pont Suzie-hoz igyekeztem.
- Ne is! – nézek rá komolyan, mielőtt zsebre vágott kézzel elindulnék megnézni a nyitvatartási időt, igaz, el se jutok addig, mert hátrapillantva mit látok? Már összeszedett valami gyereket. Az eszem megáll, komolyan!
- Ennyi idősen én sem voltam. – böktem a kislány felé – Amúgy meg minek legyen pimasz, ha ott a gyermeki szókimondó öszinteség? – az még eredetibb mint a pimaszság, igaz, elnézve ezt a kis pöttömöt, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tud beszélni. Mindenesetre Suzie-t nagyon kinézte magának, az már biztos.
- Öhm... nem? – nézek rá értetlenül, mégis honnan kéne tudnom, hogy kik a szülei? Csak körbenéztem, nem-e keres valaki látványosan gyereket, de ilyen tömegben, basszus...
- Jah persze, amerikai gyerekcsempészek vagyunk. Majd pont mi ketten. – csóváltam a fejemet, mert annyira... nonszensz már az elképzelés is – Ha még valami múzeumban lennénk, egyszerű lenne, szólnánk a portán, hogy találtunk egy gyereket, aztán bemondanák, de így...? Itt? Nem tudom, látsz valahol rendőrt? – nézek körbe újfent, jobb ötlet híján, ám amikor meghallom az idős pár szavait, nagyjából a homlokom közepéig szaladnak a szemöldökeim a meglepettségtől. Egy pillanatra, mert aztán veszem is a lapot, és széles vigyorral a képemen válaszolok is rá.
- Ó, igazán köszönjük! Még szerencse, hogy az anyja szépségét örökölte. – kacsintok Suzie-ra, majd miután arrébb vánszorogtak a nyugdíjasok, intek neki, hogy haladjunk, tovább, a palota felé. Talán ott akad valami rendőr, vagy tudnak szólni nekik, onnantól meg nem a mi bajunk, hogy mi lesz a gyerekkel.

■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Velence utcái Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Velence utcái Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Szer. Márc. 15, 2017 11:24 pm
Ugrás egy másik oldalra
Tekergő && Suzie
- Ahh, inkább mindegy. Felejtsd el!  – feleltem sietve, mert nem akartam részletezni azt, hogy pontosan mire is gondoltam. Jobb volt így, legalább én se fogok belepirulni, se még inkább zavarba jönni, ha netán túlzottan ecsetelni kellene. Meg pontosan tudtam, hogy sose kutakodna a gondolataim között direkt, de ennek ellenére is most nagyon vágytam arra, hogy bármit is megsejtsen a káoszból.
Szerintem egyikünk se örült igazán annak, hogy nem emlékszünk semmire se, de úgyse tehettünk ellene már semmit se. Valami miatt így kellett történni és inkább nem is akartam erre gondolni, hiszen remélhetőleg semmi következménye se lesz. Ezért is jártuk orvosnál is. Biztos, ami biztos alapon. Az pedig, hogy később miként is lesz. Nem tudom, igazából tuti lesznek még ciki perceink kezdetekkor, de gondolom mindenkinek vannak eleinte.
- Én se értem, hogy miért nem annak tanultál. Sok finom édességgel elhalmoznál akkor. Igaz, akkor meg a sok finom normális kaja hiányozna… - töprengtem el komolyan – legalábbis úgy tettem -, majd egy apró mosoly kúszott az arcomra. – Hmm, talán lehet, hogy tovább képezhetnéd magad. Mit gondolsz? – persze, hogy nem gondoltam komolyan, de hát nem is én lettem volna, ha megint nem mondok valami ilyesmit.  Így legalább nem kell amiatt se aggódni, hogy esetleg beteg lennék vagy bármi.
Persze, hogy próbálok nem megint elvörösödni, de hát miért is könnyítené meg a dolgokat? Cserébe, hogy megint elérte, hogy elpiruljak játékosan a vállába bokszolok, majd durcás fejet vágok, mint valami kisgyerek.
- Miért élvezed annyira, hogy sikerül zavarba hoznod? – kérdezem meg tőle kíváncsian, mert ez nem értettem, hogy most miért kellett az, hogy megint pipacsok színét magamra öltsem. Komolyan legközelebb Hollandiába megyünk, aztán majd ott simán elbújhatok a virágok között. Gond egy szál se lenne.
- Úgyse tennéd meg, csak a szád jár. – feleltem mosolyogva. Csak azért se fogok belesülni ebbe a dologba, se elpirulni. Nem volt könnyű, hogy határozottnak tűnjek, de hát néha muszáj megerőltetni magunkat és ez most se volt másképpen.
- Mind a kettőt szívesen ennék, de szerintem találni fogunk olyan helyet, ami mind a kettőnknek jó lesz, ha eljön az idő. – pillantottam rá mosolyogva és barátságosan, hiszen amíg jöttünk, addig is legalább elsétáltunk 10 étterem mellett, hanem volt az több is. Egészen a kicsitől a nagyig. Mindegyik egészen jónak tűnt, este meg gondolom még többen lesznek, így az is számítani fog, hogy éppen hol is találunk magunknak helyet.
- Biztosan nem lenne könnyű, de azért még hosszabb ideig elviselném. Mystic Falls se annyira csendes, mint te gondolod. – vagy lehet, hogy csak én ismertem túl jól már, meg azt is, hogy merre felé kell sétálni ahhoz, hogy könnyedén bajba keveredjen az ember. Persze, akinek van ott egy kisebb múltja, arra másabb veszély les, de ez most mindegy is.
- Ne félj, nem fognak elrabolni. – pillantottam fel rá, majd el is kezdtem bekötni a cipőmet. Igaz, alig, hogy végeztem, addigra akadt egy váratlan vendégem is. Fogalmam sincs, hogy mivel vonzottam be őt, hiszen szerintem annyira nem tűnhetek barátságosnak, vagy igen? Most mit kellene tennem? Vagy merre vannak a szülei? Persze, hogy a pánik könnyedén tört rám és mielőtt kettőt pisloghattam volna úgy igazán, addigra pedig Declan is megjelent.
- Tudod, ő talán nem annyira pimasz, mint te… - próbáltam lazának tűnni, de nem voltam az, hiszen a kislány nem engedte el a kezemet. Nem értettem, hogy miért kellett pont ma ilyet művelnie az életet íróknak, hiszen nem volt elég a reggeli pánik? – Sehol se. Ő jött ide, nem látod valahol a szüleit? – pillantottam aggódva Tekergőre. – Most mégis mit kellene csinálni? Még a végén azt hiszik, hogy elraboljuk, bár ahhoz túl békés, nem? – majd azzal a lendülettel az angyali gyermekre néztem, de még mindig nem válaszolt semmire se, hiába szólaltam meg olaszul vagy angolul.  – Valami ötlet? - mielőt viszont bármit is mondhatott egy idős pár pillanatra megállt mellettünk. - Igazán gyönyörű a kislányuk. - aminek köszönhetően én még inkább lefagytam és meg se bírtam szólalni, nemhogy mosolyogni.


■ ■ 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szomb. Márc. 11, 2017 8:56 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

- Miért tartanám a két lépés távolságot? – nézek rá némileg értetlenkedve. Igaz, hogy amikor kiderült, hogy nem ember vagyok, hanem tündér, és ez  milyen képességekkel jár, amit egyelőre képtelen vagyok normálisan irányítani, akkor tartottam, nem is kettőt, minimum tizenkettőt, de annak megvolt az oka. De miután kiderült, és úgy tűnt, Suzie sem kerül úgy, mint valami leprást, már engem sem feszélyezett annyira – sőt, sokszor egész jól sikerült megfeledkeznem, hogy genetikát tekintve ennyire más lennék.
- De, abszolút. – bólintottam a szavaira, bár tagadhatatlan, engem azért idegesített, hogy semmi sem rémlik, mert... basszus! Ennyi év után végre lefekszünk egymással, és abszolút semmire sem emlékszünk belőle?! Ez milyen már, azon kívül, hogy ciki? Többet sem hagyom magam leitatni, az biztos...
- Na, az lehet. – adtam igazat neki, amikor azonban szóba kerülnek a sütik, csak drámaian csapok a homlokomra – A francba, most lebuktam! Miért nem cukrásznak tanultam? – nem mint ha szakácsként nem értenék valamennyire a sütemények, édességek készítéséhez is, de hát profi közel sem vagyok belőle mint az, aki ezt tanulta éveken át. Bár, ő meg valószínűleg a minestrone levessel meg a kijevi csirkével küzd meg jobban.
A visszavágásomat követve csak kíváncsian szemlélem, pirul-e már Suzie orcája, de úgy tűnik, kezd némi immunitást magára szedni a hülyeségeimmel szemben. Nehezen megy neki, segítek hát, hogy visszanyerje azt a szép, pirosas színét.
- Hú, nézzenek oda, de koncentrál valaki! – cukkolom egy kicsit, amikor azonban meghallom, hogyan reagálja le a következő megjegyzésemet, meglepettségemben még pislogni is elfelejtek.
- Ez most komoly? Akkor megvan az esti program! – felelem vigyorogva, még vállal óvatosan meg is lököm az ő vállát. Aztán képzelem, amint bármivel próbálkoznék este, úgy csapna le, mint valami idegesítő szúnyogot.
- Oké, akkor csak elboldogulunk vele. Ami pedig a kaját illeti, nekem jó a pizza, ilyet otthon úgy sem eszünk. Vagy valami tésztával is kiegyezek, ha inkább ahhoz lenne kedved. Tényleg, neked mihez lenne? – kíváncsiskodok, mert engem aztán nem kell félteni, ha kajáról van szó, szinte bármit megeszek.
- Tényleg szép, de... nem tudom. Most így nyaralni jó, de itt élni? Ilyen nyüzsiben, ennyi turistával...? Én Mystic Fallst jobban preferálom. – jegyzem meg, igaz, nálam még a nyelvi nehézségek is közrejátszanak, ha már egyszer költözésre adnám a fejem, inkább valami angol nyelvterületen tenném...
- Biztos? – nézek rá, miközben nézem, hogy áll neki cipőt fűzni, de rajtam aztán ne múljon, ha ezt szeretné... akkor megyek is tovább. Igaz, még az épületig se érek el, amikor hátrapillantok, elkészült-e már, és mit látnak szemeim? Valami kislánnyal ölelgetik egymást nagy bőszen!
- Cöhh, na szép. Látom, hamar lecseréltél. – battyogok vissza Suzie felé, miközben újdonsült kispajtását méregetem zsebre tett kézzel – Hát ő kicsoda? Hol szerezted? - faggatózok kíváncsian.

■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Velence utcái Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Velence utcái Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 02, 2017 7:07 pm
Ugrás egy másik oldalra
Tekergő && Suzie
- Ezek szerint akkor két lépés távolságot fogod tartani, vagy csak úgy érzed, hogy benőtt a fejünk lágya egy ilyen eset után és képesek leszünk felnőtt módjára viselkedni? – sandítottam felé kérdőn. Kíváncsi voltam, hogy melyikre fog igent mondani, de persze inkább csak szívtam ezzel is a vérét, ha már szerinti nem kell soha többé felkeresni a doktort. Legalább nő volt, ez nagy előnye volt, még éppen időben érkeztünk, mert ahogyan láttam jött már a másik doktor, aki pasi lett volna. Már csak az kellene, eléggé ciki volt már így is.
Egy aprót bólintottam, hiszen igaza volt. Ugyanakkor én ismertem az árnyoldalát is, hiszen anyát nem tudták megmenteni, így talán nem volt meglepő, hogy részben bíztam az orvostudományban, míg másrészt nem, hiszen volt olyan időszak, amikor róla is lemondtak volna. Még kész szerencse, hogy tudtam fizetni se, hiszen végül megtörtént a csoda, de jobbnak láttam inkább ezen dolgokat, véleményemet megtartani magamnak. Eleget harapdáltam ma már őt a kirohanásaimmal.
- Igazán remek, mert legalább nem kell emlékeznem a cikisebb részekre, nem nagyszerű érzés? – villantottam egy angyali mosolyt. Hahh, ha most akart tovább cukkolni, akkor kivételesen nem hagytam magam, mert talán tényleg bölcsebb lettem és nem ő mondta nem olyan régen, hogy mindennek a jobbik oldalát kellene nézni? Egyébként meg semmi változást nem éreztem, olyan volt, mint a többi szülinap. Oké, ez kalandosabb, meg minden, de hát nahh nem a születésnapjaim száma határoz meg.
- Lehet, hogy akkor, amikor nem figyeltél, vagy éppen örömtáncot jártad. – somolyogtam egy sort, mert persze nem mondott ilyet, de hát ezt neki nem kell tudnia. – Uhh, csak ennyi a titka annak, hogy elhalmozz édességekkel? Ha én ezt tudom… - akkor már lehet gurulnék, nem pedig sétálnék. De az is lehet, hogy megörököltem anya remek genetikáját és egy kis édességezés meg se kottyanna. Úgyis azt hallottam, hogy igazán finomak az olasz sütik és eddig így is tapasztaltam.
Ezt nem hiszem el, hogy mindig sikerül mindennel visszavágnia. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne vörösödjek el, de nagyon koncentráltam és szerencsére a szél is nekem kedvezett azzal, hogy állandóan arcomba sodorta szőke fürtjeimet, mert így ő se láthatta, ha egy hangyányit mégis elvörösödtem volna. – Hát hajrá nagyfiú, sok sikert! Meglátjuk, hogy sikerülne e. – szólaltam meg végül kihívóan és határozottan, de mélyen legbelül pont az ellenkezője voltam, de hát mégis újságíró lennék, így egy kicsit megy a színjátszás a hangommal. Bár szerintem ő is tudta, hogy csöppet se vagyok ennyire magabiztos, vagy passz. Persze ez is csak addig lesz poénos, amíg nem lendül be túlzottan, mert akkor lehet lecsapom, mint a régi ébresztőket kellett.
- Akkor ezt meg is beszéltük. – hagytam annyiban is a témát, akkor jöhet a séta. Meg szerintem egyelőre egyikünk se menne annyira szívesen vissza a házba. Kicsit jobb távol lenni a „bűntényhelyszínétől”. Legalábbis nekem mindenképpen.
- Szerintem de, meg az mindenhol ki van írva, eléggé nagy nevezetesség itt. – feleltem sietve, majd pedig megfogtam ismét a kezét, hogy úgy folytassuk az utunkat. – Egyébként mit ennél majd szívesen? Pizza, vagy inkább valami komolyabb kaját? – kíváncsiskodtam, hogy megtörjem a csendet, miközben egyre közelebb értünk talán egy kisebb kerülő után a kívánt célhoz. Bár az se kizárt, hogy végigbeszéltük az egész utat és nem csak némaságban csodáltuk a várost. Amikor megérkeztünk a térhez, akkor ámulattal vettem ismét szemügyre.
- Ez még mindig csodálatos, szívesen élnék itt. – mosolyodtam el, hiszen tényleg meg volt a maga varázsa a helynek. Majd a tér közepe felé járhattunk egyenesen a palota felé, amikor feltűnt, hogy kioldódott a cipőfűzöm. – Menj előre, mindjárt megyek én is. – mondtam sietve, hiszen egyedül is meg tudja nézni a nyitva tartást, mert mára tuti buktuk, mert a zárás felé járhattunk, vagy legalábbis pár órára onnan. Alig, hogy bekötöttem a cipőt és álltam volna fel valaki nekem jött és szorosan hozzám bújt. Már majdnem beszóltam ismét Declannak, amikor feltűnt hogy sokkal kisebb személyről lehet szó, legalábbis a kezei. Sietve pillantottam le, amikor egy gyönyörű kék szemű szőkeség pillantott fel rám. Íriszei pedig hasonló színben játszottak, mint azon személyé, akiében  oly sokszor elvesztem már. Sietve pillantottam körbe, de sehol se láttam aggódó szülőket, de mielőtt igazán lefejthettem volna a lábamról, addigra ő megtette és elkapta a kezemet. Mintha csak az élet akarna tréfát űzni a tegnap este miatt és nem lett volna már elég bonyoldalom a mai napban. Közben pedig beszéltem hozzá angolul és olaszul is, de persze felellett nem érkezett, csak elbűvölő mosoly, miközben ő úgy gondolta, hogy a keze remek helyen van az enyémben. Remek, már csak ez hiányzott a mai napból, de tényleg… Képzelem Declan mennyire fog örülni, ha meglátja miért nem siettem utána még se…



■ ■ 40  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 02, 2017 6:23 pm
Ugrás egy másik oldalra
Suzie && Tekergő

- Ugyan már. Biztos látott cifrább eseteket is. – vonok vállat, bár igazából halvány gőzöm sincs, hogy mégis milyen ügyek, milyen arányban esnek be egy ilyesfajta orvosi rendelőbe – Amíg nyaralunk, csak nem kell jönni többet, utána meg gondolom, úgy sem találkozunk vele soha többet, nem igaz? – még ha itt is élnénk, elég kicsi lenne az esélye, hogy csak úgy összefussunk az utcán, tekintve, hogy mennyi turista özönlik ide.
- Miért? Már az is egy kész orvosi csoda, hogy én még itt vagyok, vagy életben tartottak ennyi ideig. Inkább úgy mondanám, hogy az orvostudományban bízok. – feleltem, elvégre az sem sokon múlt évekkel ezelőtt, hogy én életben maradok, ahhoz képest pedig ez közel sem volt élet-halál kérdés, sőt, szerintem talán sokkal hétköznapibb valami. Miért is ne bíznék benne?
- És, kis szülinaposom, milyen érzés így egy évvel idősebbnek, bölcsebbnek, tapasztaltabbnak lenni? – cukkolom tovább, ha már olyan „jól” sikerült a tegnap este is – kár, hogy alig emlékszünk belőle valamiből. Azért reménykedek, hogy némi emlék bevillan majd idővel, de ha nem, túléljü azt is.
- Nem tudom, mondott ilyet a doki? Szólj, ha ilyesmire készülsz, inkább elszaladok addig valami közeli cukrászdába, azt egyed, ne az én fejemet. – viszont előbb vállon bokszolás, aztán bökdösés, elég lesz már, hékás! Úgy tűnik, a korábbi megszeppent félőssége is kezd elmúlni, ha ennyi kötekedhetnékje van. Nem mint ha bánnám, inkább ez, mint hogy a szobában ülve depizzen nekem.
- Ó tényleg, milyen birka vagyok! Igazad van, az ágyat már úgy is próbáltuk... Fürdő? Vagy azt is? Csak találunk valami helyet a lakásban ami elnyeri a tetszésedet. – hát, ha zavarba próbált hozni az előző kijelentésével, akkor azt hiszem, nem nyert, könnyűszerrel passzolom vissza a labdát, s már csak arra vagyok kíváncsi, milyen hamar sikerül ismét elvörösödnie. Te jó ég, ha nem harapja le a fejem, érzem, sokáig fogom még szívni a vérét ezzel... nem megmondtam, hogy utólag már csak poénkodni fogunk rajta? Én tuti, amíg Suzie meg nem elégeli és agyon nem csap érte.
- Részemről rendben. Egészen kellemes az idő februárhoz képest, kár lenne bent ücsörögni. – arról nem is beszélve, hogy milyen nyaralás már az, ahol az ember ki sem mozdul a szobából? Azt lehet otthon is, Szent Márk teret meg Dózse palotát azonban bajosan lehetne látogatni mondjuk Mystic Fallsban.
- Igaz, térképet nem hoztam, mert nem tudtam, hogy mennyi ideig időzünk a kórházban, vagy utána mihez lenne kedved, de azt a kettőt talán nélkül is megtaláljuk. Mióta itt vagyunk, ennyi helyismeretet csak magunkra szedtünk, nem? – sandítottam rá, mást nem majd megkérdezünk valakit, ha nagyon eltévednénk.

■ ■  ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Suzanne Bishop
Velence utcái Tumblr_inline_n6bc6i7ii31sxajs2
Velence utcái Tumblr_pnpb6tyBEs1x8oosvo3_r1_250
Keresem :
Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
↷ in the land of gods and monsters
Hobbi & foglalkozás :
↷ journalist



A poszt írója Suzanne Bishop
Elküldésének ideje Csüt. Márc. 02, 2017 12:36 pm
Ugrás egy másik oldalra
Tekergő && Suzie
- Yuppp. - szólaltam meg kissé gyerekesen, de szerintem ebből is értette, hogy egyetértek vele. Nem egyszer használtam már ezt a szót az igen helyett. Tudom, hogy hülyeség, de hát mindenkinek kellene olyan szavak, amik miatt még furábban nézhetnek rá az emberek.
- De lehet, hogy max. egy órával alvás idő előtt kellene, akkor legalább te se ragadsz túl sok ideig a telefonhoz, amit annyira imádsz… - közben még a pilláimat is megrebbentettem igazán édesen és ártatlanul, mert igazán érdekes arcokat tudott olykor-olykor vágni, meg néha igyekezett inkább átadni nekem a telefont, hogy minél hamarabb szabaduljunk mind a ketten. Tudom, hogy fontos számára az édesanyja, de hát személyesen mindig jobb beszélgetni, mint telefonon velük. Főleg, amikor majdnem két naponta órákig csüngesz a telefonon, miközben mást kellene csinálnod.
- Ezt még sose hallottam, de ha tényleg van ilyen mondás, akkor igaz. – bólintottam is egyet mellé. Nyugodtabb voltam és még se a korábbihoz képest. Inkább más fajta idegesség fogott el, mint korábban, hiszen hirtelen még az is eltörpült, hogy úgy tehettük meg az elsőt, hogy nem emlékszünk rá, mert mi van akkor, ha megtörtént és olyan következménye lesz, amire nagyon nem állok, állunk készen. Viszont talán pontosan azért kezdtem el inkább másfelé terelni a beszélgetést és részt venni benne, mert addig se aggódok tovább annyira látványosan, mint előtte. Amolyan kisebb gondolatelterelés, mielőtt még kihullana az összes hajam.
A kijelentésére csak sóhajtok, majd felemelem a kezemet, amolyan megadom magam módon, mert erre már nem tudok mit mondani. Talán jobb is, ha nem boncoljuk tovább ezt a témát. Szerintem a csigatempóm is eléggé kifejezi azt, hogy mennyire sok kedvem van ahhoz, hogy most menjünk. Persze, jobb előbb túlesni rajta, mintsem húzni, halasztani. Nap gyönyörűen sütött, mintha csak így akarna az arcunkba nevetni vagy éppen mosolyt csalni, hogy a borús reggel ellenére is lehet még szép ez a nap. Igazából még Declan siettetése se érdekelt, amikor pedig megérkeztünk, akkor is csak noszogatás árán sikerült bejutattni az épületbe, hogy utána elővéve a nem tökéletes, de azért érthető olasz tudásommal a recepciónál segítséget kérjek, hogy merre is kell menni. Hahh, a vizsgálatok előtt könnyedén csaptam hullaábrázattal az ajtót Declan orrára és csak az „eredményhirdetésre” lett beengedve. Mintha valami díjat lehetne nyerni, de persze még azt is elbuktuk és még bónuszként jöhetett a bogyó is.



Először csak megrántottam a vállamat, de nem mondtam semmit se. Inkább csak belerúgtam egy kisebb kavicsba. – Igen, nem evett meg, de azért tuti hülyének nézett minket, hogy ennyi idősen tinik is lehetnénk a viselkedésünkkel. Vagy csak elkönyvelte, hogy újabb idióta turisták rontják itt a levegőt. – feleltem kicsit csendesebben, miközben az utcát fürkésztem. Fura volt az egész, tudni, hogy valami megtörtént, de nem emlékszünk rá.  Ugyanakkor az se tudtam elfelejteni, hogy mit mondott a doki a gyógyszerrel kapcsolatban. – Vigyázz, nehogy aztán túlzottan bízz egy kis pirulában, de igen, szerencsére. Legalább nem kell félni, hogy túl nagy meglepetést kaptam, kaptunk születésnapomra. – villantottam egy mosolyt, hiszen pontosan tegnap volt, így talán nem is csoda, hogy annyit ittunk.  Azért kicsit megnyugodtam a hírek hallatán is, de teljesen majd talán pár óra múlva fogok, vagy ki tudja. Viszont azt jó volt látni, hogy Declan mennyire megkönnyebbült a hírek hallatán. Végül pedig csak kicsit közelebb léptem hozzá, hogy úgy folytassuk a sétánkat. Amikor viszont megszólaltam, akkor játékosan a vállaiba bokszoltam durcás fejjel, mert ez nem volt szép dolog. – Ha megeszem a fejed, akkor az is lehet a gyógyszer mellékhatása? – kérdeztem csöppet se komolyan, majd meglöktem picit őt, amikor folytatta. – Héééé, ez nem fair. Fejezd be most, mert ez csöppet se vicces! Meg minek ágy? Abban hol az izgalom és a kihívás? – fordítottam a dolgon kihívóan, de szerintem én lennék az első, aki a tegnapeste után menekülne az extrém dolgoktól ilyen téren jelenleg, meg még úgy talán jó darabig. – Séta és vacsi? Jobb lenne kicsit inkább csak úgy lenni, mint bezárva lenni. – feleltem végül komolyan a kérdésre, mert ez volt az igazság. – Hmm, megnézhetnénk a Szent Márk teret, ha már úgyis lassan lebukik a nap a horizont alá, meg a nyitvatartását a Dózse palotának. – tettem még hozzá kisebb ötletnek. Az még úgyis kimaradt az elmúlt hetekben. Valahogy mindig valami mást találtunk ki, de jó lenne még azt is megnézni, mielőtt hazaindulnánk majd.


■ ■ 40  Dobásaid, pedig. xDD <333 ■ ■credit

Vissza az elejére Go down

Tündér •• akinek nem adtak valódi szárnyakat
Declan Collins
Tartózkodási hely :
Mystic Falls
Hobbi & foglalkozás :
eating is a necessity but cooking is an art



A poszt írója Declan Collins
Elküldésének ideje Szer. Márc. 01, 2017 11:33 pm
Ugrás egy másik oldalra
>> előzmény


Suzie && Tekergő

- Úgy gondolod? – kérdeztem vissza töprengve, mert igazából még sohasem gondolkoztam ilyesmin... bár mondjuk tekintve, hogy a fiúkra amúgy is kevésbé jellemző, Suzie meg a lányokhoz képest is milyen könnyen zavarba jön bármi apróságtól, hozzá viszonyítva lehet, hogy igaza van.
- Igen, igazad van, lehet, tényleg nem ártana. – értek egyet vele, igaz, anyumat sem kell félteni, ha telefonálásról van szó, szinte lehetetlenség lerázni, az szerintem minimum, hogy egy óráig a telefonon lógnánk utána... Milyen az idő, a szállás, a kaja, eszünk-e rendesen, miket néztünk már meg...? Ettől függetlenül valamikor majd időt szakítunk rá, csak... nem most, amikor majd’ szétmegy a fejem a másnaposságtól, meg akadna fontosabb dolgunk is, mint anyummal cseverészni.
- Hogy is van a mondás? Minden, amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden amit látunk, nézőpont, nem a valóság? Nos, ennyit mások véleményéről. – én is inkább preferálom a saját boldogságunkat, mint azt, hogy másoknak megfeleljünk, s úgy tűnik, ezzel nem vagyok egyedül, szerencsére.
Csak felkecmergünk a fürdőszoba padlójáról, hogy végre szembenézzünk az este következményeivel, igaz, sokat nem segít, hogy hozzá nem értés híján mindketten sötétben tapogatózunk. Legalábbis Suzie elveszett tekintetét látva...
- Könyörgöm, ne nézz így rám! Nem mondtam egy szóval sem, hogy ilyen életet éltél volna, de mégiscsak nő vagy... nekem szerintem jobban kéne értenem hozzá? Szakácsnak tanultam, nem nőgyógyásznak, basszus. – túrok a hajamba idegesen, és legyünk őszinték, sok átfedés nincs a két szakma között, úgyhogy jobban járunk, ha kerítünk valakit, aki az utóbbiban jártas. Csak a fejemet csóválom a megjegyzése hallatán, ha mindegy, akkor mindegy, igaza van, lehet, hogy feleslegesen aggodalmaskodunk... de majd akkor nyugszok meg, ha a doki is meglengeti a fehér zászlót, addig is meg csak hessegetem Suzie-t vissza a ruhásszekrény felé, hogy öltözködjön, aztán induljunk. Képzelem, mennyi kedve van hozzá, én sem kapkodom el a készülődést, de hogy még így is mennyit kellett rá várnom...! De végre csak sikerül elindulni. Most kivételesen a majdnem tökéletes némaság sem zavart, én magam sem tudtam volna felhőtlenül cseverészni a történtek fényében, az pedig, hogy a másik kezét szorongathattam, úgy tűnik, nem csak nekem szolgált megnyugtatásul. Ezen ne múljon, ha kell, akkor akár a rendelőbe is bekísérem, úgy is kíváncsi vagyok, hogy mi is a helyzet egészen pontosan?


Pár órával később...

- Látod? Annyira csak nem volt vészes, a doki sem evett meg, és legalább már nem kell amiatt rágni a kefét, hogy jön a baba. – persze, nyilván emlékszem, mit mondott a doki, így sem 100% a hatás, de őszintén... annyira lúzerek nem lehetünk, hogy nem elég, hogy részegen lefeküdtünk egymással, és egyikünk sem emlékszik semmire sem belőle, még dokihoz is mentünk, és mindezek után becsengessen a gólya... Na ugye?! Az én szívemről minimum egy szikla gördült le, szerintem még Mystic Fallsban is hallották, csoda, hogy nem szárnyalok, úgy megkönnyebbültem.
- Ha mázlid van, akkor még a gyógyszer mellékhatásait is megúszod, aztán a nyaralás végét is tök jól eltölthetjük. Mihez lenne kedved, te nap hőse? Csak sétáljunk, menjünk el vacsizni valahova, bulizzunk egyet, bontsunk pezsgőt vagy menjünk haza és bújjunk ágyba? – igen, szándékosan fogalmazok megint ilyen kétértelműen, mert az előző nap eseményei után túlságosan is magas labda lenne kihagyni ilyesmit. Csak kíváncsian faggatom így hazafelé tartva, mert a válaszától függően nem tart semmiből irányt változtatni aztán másfelé kanyarodni.

>> eredmény


A hozzászólást Declan Collins összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 02, 2017 5:47 pm-kor.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Velence utcái

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Szófia és utcái
» Las Vegas utcái
» A kertváros utcái
» New Orleans utcái
» Mystic Falls utcái

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: A határokon túl :: Velence-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •