Próbáltam felvenni ezt az új ritmust. A ritmust, melyet életem diktált mostanában, és félő, hogy ha így haladok, előbb-utóbb simán beleőrülök ebbe a helyzetbe. Nagyot nyelve gondolkodtam tehát továbbra is szó nélkül. Meg is köszörültem a torkomat, mikor szavaimat kiforgatva szóvá tette, hogy régen nemcsak azt szerettem, ha vadászott. Ez csak számomra olyan gondolat, melytől a fülem tövéig képes lennék még mindig elpirulni? Az istenért, ezer év hiába ezer év, akkoriban erről nem szabadott nyíltan beszélni, így... nem szoktam hozzá olyan szinten, mint például a... gyerekeim. Nem is akarom magamat hozzájuk hasonlítani. - Talán jobb lenne, ha Klaust majd te magad faggatnád ki. Bár a múltkori próbálkozás során világosan a tudtodra adta, hogy nincs apja - billent oldalra a fejem. Mindez persze az én hibám. Talán mondtam és tettem olyat, mely azt érzteti Nikben, hogy Fenrir egyáltalán nem akarta őt... de könnyebbnek tűnt így. Így soha nem volt kíváncsi rá, soha nem kellett magyaráznom, hogy mit miért tettem, és egyszerűen... egyszerűbb volt így élni, mint magyarázkodni, hogy miért élünk így. Leültem mellé szinte szó nélkül, ekkor már nem figyelve az egykori erényekre, így fordítva el tekintetemet, és a kezeimben tartott pohárra néztem. - Van miről, igen... egyrészt, Nik már nagyon régen ismét vérfarkas... és vámpír egyszerre. Ő egy hibrid, és jobb, ha vigyázol magadra - ittam bele a poharamba. Hiszen tudjuk, mivel jár egy vérfarkas harapása, nem...? - Másrészt... - nyeltem újabbat. - Nagyapa leszel - bukott ki belőlem ilyen egyszerűen. Mit kellett volna körítenem? Nem kíváncsi arra, hogy Hayley-t honnan szalajtották, és egyebek... bár jó kérdés, ezt én sem tudom.
Felesleges. Ha ő ezt a szót használja, én ugyan nem fogom kijavítani, legfeljebb a gondolataim szaladnak el több irányba, hogy vajon mi lehet még felesleges. Igazán szeretném megkímélni Őt a túlságosan vádló tekintetektől. Nem akarom már előre felhergelni magam olyan dolgokon, amik talán nem is léteznek. - Szórakoztató vagy, mint régen. - hörpintek egy kortyot kimérten. Bármennyire is nehezemre esik, szeretném magamra erőltetni a magabiztos lazaság látszatát. Éppen ezért, bár valamelyest modortalanságnak tűnhet, mégis levetődöm a kanapéra - Akkor szeretted, ha vadásztam. Sőt, ami azt illeti, elég... sok minden mást is. Szórakozottan simítom végig a pohár száját a jobb mutatóujjammal, kínosan nyíltan nézve bele Esther íriszeibe. Úgy kell nekem, amíg őt kínzom, addig magamnak is ártok. Hiába a burkolt utalásom és lopott pillantások, képtelen vagyok kiélvezni őket, amíg számomra is fájdalmat okoznak. Rég meg kellett volna ragadnom a derekát, és nem ereszteni többé, node az érdeklődése látszólag leapadt, s különben is, annyi büszkeség még bennem is maradt, hogy néhány hónapot fennkölt sértődéssel töltsek. Vagy legalábbis próbáljak. Tudok olvasni az ilyesmiből, látom, miképp próbálja magára erőltetni a közöny áttetsző fátylát - sikertelenül. De nem baj, beszéljünk csak a fiunkról, annak idején valahogy sosem volt rá elég idő. - Nem kizárólag... róla. - somolygok kamasz fiúsan a Nőre - Rólad is. Sőt, akár hármunkról. De ha mindez kellemetlen, úgy egyelőre megteszi az is, ha szavadat adod, hogy segítesz eligazodni ebben a rémséges káoszban, amit huszonegyedik századnak neveznek. Éppen csak egy levegővételnyi szünetet tartok, mielőtt újra megszólalnék. Hiába, úgy látszik, nekem több a mondandóm, mint neki. A sok hallgatás alatt igencsak felgyülemlettek a dolgok, ami azt illeti. - Ülj mellém, kérlek. - lágyan megpaskolom magam mellett az ölést, jelezve, hogy ha valóban ennyi a mondandója, talán jobban tenné, ha helyet foglalna - Ne kímélj, vezess csak be Niklaus életének rám is tartozó részleteibe. Mi volt az a baljós megjegyzés? Ha figyel, érezheti, láthatja rajtam, hogy valóban felélénkül bennem valamiféle aggodalom, amit nem hagyok magamon eluralkodni. Éppen csak egy hangyányit feszül meg az állkapcsom annak a bizonyos "lenne is miről-nek" a hatására.
Közelebb lépett, és most először éreztem igazán azt, hogy nem tudom leolvasni a gondolatait az arcáról. - Azt hiszem, felesleges vitatnunk a mondat befejezését, nemde? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Magam sem tudom, mit vártam az adott szituációtól. Egyáltalán... lehetett bármilyen elvárásom? Pont nekem? Ami biztos, hogy... most nem kerülhetem ki ezt a beszélgetést, de talán a legeslegjobbkor bukkant fel. Klausnak nincs apja... Mikaelben nem bízhat, hiszen - milyen meglepő - meg akarja ölni őt. Elsuhant mellettem, a vállamat érintve, majd kitöltött magának egy pohárral abból, amiből éppen én is kortyolgattam éppen. Mosolyát inkább nem próbáltam meg eldönteni, éppen milyen hatással van kettőnk kapcsolatára, bár mióta ismét az élők között van, kettőnk kapcsolatára bármi igaz, csak az nem, hogy kiismerhető... még én, aki az egyik résztvevője vagyok ennek az egésznek, nem ért semmit ebből az egész szituációból. - Ott folytatod, ahol abbahagytad? Ha most azt feleled, hogy elmentél vadászni a törzsed számára, méginkább azt fogod éreztetni velem, hogy az ezer év fekvés egy koporsóban minden eszedet elvette - forgattam meg kissé a szemeimet, de nem túl látványosan. Enyhén cinikus volt a hangom, annak ellenére, hogy tudtam: komolynak kellene lennem, hiszen éppen olyan komoly dologról lesz szó itt hamarosan, amilyenről az utóbbi időben aligha volt időm bárkivel is beszélgetni. Nem feleltem végül az utolsó kérdésére, hiába láttam a tekintetében azt, hogy igazából választ vár. Nem, mert nem akartam tovább vinni ezt az egészet. Válaszokat adni, mely még több kérdést szülne, és végül ott kötnénk ki, mint ezer éve. És nem kívánom azt, hogy a történelem ismét megismételje önmagát. Most, hogy Mikael visszatért, és... hiába van kettőnk között az az ellentét, mely Nik életét vagy halálát okozná, ugyanúgy a férjem... és a tudtomra adta, hogy az ő érzései sem csillapodtak ezer év alatt irányomba. Miért minden most válik ilyen bonyolulttá? - Szóval... - köszörültem meg a torkomat, és elfordítottam a tekintetemet. - Ha jól sejtem, Niklausról akarsz beszélni, ha megengeded a találgatást - nyeltem egyet. - Azt hiszem, lenne is miről - tettem aztán még hozzá. Közömbös voltam? Talán egy picit... de mégsem tudtam a tekintetemből minden érzést, mely régen hozzákötött, csak úgy eltitkolni, és elűzni.
Időszerű volt már érkezésem a villába. Talán már rég magam mögött kellett volna hagynom mindent, ám míg az újrakezdés gondolatával múlattam immáron értékessé vált időmet, képtelen voltam olyan ideára szert tenni, mely elég nyomatékkal üldözne el innen. Ha van valamim még ebben a világban, az mind itt van. Egyelőre.. Pusztán itt. S hogy érdemes lesz-e konokul kapaszkodni belé még most is, arra még nincs válaszom. Farkas vagyok. A falkám, a családom, mi valaha volt, már porrá lett, s ha fel akarok szedni legalább egy maréknyi tudást a jelenből, kénytelen leszek Estherhez fordulni. Mondhatjuk úgy is, tartozik nekem annyival, hogy kalauzommá lesz a modern világban, mert bárhonnan is szemléljük, ő még mindig többet tud nálam. Ezért döntöttem úgy, hogy visszatérek. Elég volt már a várakozásból, talán még túl sok is, és ha jobban belegondolok, félnem sem kell igazán semmitől. Bármennyire is igyekeztem hangtalanul osonni a villán keresztül, nem lep meg, hogy Esther figyelmét még így sem kerülte el az érkezésem. A megjegyzésére halovány mosollyal felelek elsőként, majd kissé leszegett fejjel lépek közelebb a nőhöz. - Ugyan, mikor volt nekem valaha is józan eszem? - kérdezem lassan és halkan, közönyös vállvonást társítva a szavak mellé - Ha lett volna... Fejtegetem tovább a gondolatot, nyitva hagyva a mondat végét elhalkulva, töprengőn. Vajon be tudja fejezni a mondatot? Sőt, nem is ez a helyes kérdés. Vajon hányféleképpen tudná befejezni a mondatot? Ó, hát az már biztos, hogy a két kezem vajmi kevés lenne hozzá, hogy összeszámoljam. - Nem, inkább nem is fecséreljünk rá gondolatot. Barátságos, ám mégis, cseppet vádló mosollyal nézek a nő szemeibe, s ha csak nem lép félre utamból, elhaladok mellette, finoman súrolva a vállát, hogy igazán otthon érezve magamat, poharat ragadva felszolgáljak némi bort a saját örömömre. - Veled ellentétben, én pont onnan folytatom az életem, ahol te elmetszetted azt. Nem mondtam le a fiamról. A fiunkról, a szentségit! Gyorsan kortyolok. Nem kiabálok, pusztán igyekszem úgy fogalmazni, hogy érezze, őt magát sem feltétlenül kívánom elhagyni. Hogy az érzéseim megrekedtek, de talán... még... Túl sértett vagyok ahhoz, hogy szembenézzek velük. - Mit gondolsz? Nem mindegy neked, hogy milyen állapotban fekszem abban az átkozott koporsóban? Élve, halva... Mosolygok rá, ám ettől függetlenül valóban érdekel a véleménye. Hiszen talán segíthet, talán tudja, hogy illene segíteni. És hogy ez közben megmozgathatna valami mást is.
Elégedetten simítottam végig a kanapé bársony borításán, mikor a villába érkezvén beléptem a nappali helyiségébe. A fejemben ezer és ezer gondolat cikázott, de leginkább ismét azon gondolkodtam, miféle módszerrel kellene a fiamat megvédenem Silastől. Nincs biztonságban... és ő - a többiekkel ellentétben - nem részesül Mikael figyelmében, védelmében pedig főleg nem! A családi helyzetünk sosem volt könnyűnek mondható, és ennek javarészt én voltam az oka, de nem tehettem már ellene. Minden kalandnak van előnye... az én előnyöm pedig maga Nik megszületése volt. Bár talán ezt ő másképpen látta majd' ezer éve, és másképp látja most is. Mikael sosem részesítette őt szeretetben, mindig csak parancsokat, pofonokat adott számára, szeretetet, bizalmat egyszer sem. És ahogyan Klaus-on kiütközött a vére, és az ösztönei, melyet a vérfarkasságának köszönhetett, ez csak fokozódott. Nem volt többé mentség, nem volt többé biztonságos hely... nem volt többé semmi. Egy halk sóhaj kíséretében álltam meg aztán az italospult mentén, és megfogtam egy poharat. Elgondolkodtam azon, hogy mostanság mintha egyre többet innék... de ez avalahogyan megszokottá vált, legalábbis nekem. Ezer éve a nőknél ez a szokás nem szerepelt az elfogadott hagyományok közé, ma pedig nincs olyan nő, aki ne inna meg egy pohár kis bort, miközben gondolkodik, vagy csupán elmereng az életén. Egyelőre nemn tudtam eldönteni, hogy én mit csinálok. Félrebillent fejjel figyeltem előre, és magam voltam a legjobban meglepve, mikor léptekre lettem figyelmes, és a bejárattól idáig vezető kis folyosón megjelent a régen látott arc... Fenrir. Hát igen, már jó ideje nem láthattuk... gondolkodtam is, hogy talán megunta azt, hogy Nik utálja Őt, és továbbállt, világot lát, melyre ezer éven át nem volt lehetősége. Ennek persze... nem tudtam semmi jelét, nem sejtettem, hogy merre jár... azok után, ami történt, és főleg hogy Mikael is a városban van...! Miért ilyen bonyolult minden szál?! - Nem gondoltam volna, hogy a városban maradsz - jegyeztem meg először, ellépve a pult mellől, és belekortyoltam a poharamba, elégedetten érezve az ízek zamatát. - És ha lenne egy csepp józan eszed, tényleg elmentél volna... - tettem aztán még hozzá valamiféle rekedtséggel a hangomban.
- Gondolom, kitalál - mondom komoran, és megvárom, amíg Meredith távozik. Lehet, hogy ő orvos, de jobbnak láttam már most tisztázni az erőviszonyokat. Iszom még egy nagy pohár italt, milőtt elindulnék Hayley után.
Egy kicsit megriadtam, amikor ökölbe szorította kezeit, de még most sem ijedtem meg annyira, hogy elmeneküljek. Az lett ovlna a legrosszabb. - Igen... Majd beszélni fogok vele én is legközelebb, amikor jön majd hozzám - válaszoltam vissza Klausnak. - Rendben, akkor viszontlátásra, Klaus... - nos, hát, nem is tudom, nem igazán szeretnék vele újra találkozni, de úgysem kerülhetem el ezt majd. Pár másodperccel később már ki is léptem a házból, és indultam a további utamra.
//köszi a játékot mindhármatoknak... folyt.: valahol...//
Ökölbe szorult a kezem Meredith szavai hallatán. - Először is nagy merészségre vall engedély nélkül letegezni egy ezer éves hibridet - vetettem oda. - Bátor nő, azt meg kell hagynom. És Hayleynek egy dolgot meg kell értenie. Gondját viselem neki, meg a születendő gyerekének is. Cserébe nem várok mást, csak engedelmességet és engedékenységet. Akkor rendben leszünk. Nos, doktornő - álltam fel - remélem megbocsátja, ha most megkérem, távozzon. Beszélnem kell Hayleyvel. Méghozzá mielőtt elalszik.
- Ó, ez csak természetes dolog, Hayley... Menj pihenj - szóltam még Hayley felé, majd miután ő kiment a nappaliból, akkor édes kettesben maradtam Klausszal. Végighallgattam Klaust, mert mi mást is tehettem volna, hiszen mégsem futhatok el előle, mert láttam rajta, hogy tényleg szeretne velem beszélni, így hát beszédbe elegyedtünk. - Igen, elmesélte, mi történt nagyjából... Hát, eléggé zaklatott volt Hayley, amikor idejöttem, de sikerült megnyugtatni őt - kezdtem bele a saját mondatomban, majd folytattam. - Beszélhetek vele, de neked is le kellene ülnöd vele és megbeszélni a dolgokat... Mindenkiben van egy kis dac, makacsság, szerintem benned is, mert ahogy nézem, te is makacsul ragaszkodsz dolgokhoz, és talán ezen kellene kicsit változtatni - nyeltem egy nagyot, mert hát végül is nem szeretném megsérteni, mert a végén felken engem a falra az ősvámpír.
Eddig tartott az idill. Mintha valami jeges hullám áradna Hayley felől. Nem tudom, épp mire gondol, de nem csoda. A nőket alapból nem lehet kiismerni, nem még a terhes nőket. Hosszan nézek utána, ahogy kivonul a nappaliból, és mikor hallom, hogy csukódik mögött a szobája ajtaja. Ekkor elkomorodom, és előrehajlok Meredith felé. - Beszélni akarok magával doktornő - mondom keményen. - Nem tudom, Hayley beszámolt-e róla, mitől volt ennyire ideges. Gyanítom igen, mert persze mindig a férfi a hibás, és nem lehet egy alkalmat sem kihagyni, hogy... na mindegy - legyintettem. - Valamit azokban tegyen meg nekem. Ha legközelebb beszél vele, említse meg, hogy ne dacoljon velem. Engedelmeskedjen, és tegye amit mondok, és szeretnék. Ellenkező esetben lehet, hogy egyszer nem fogok tudni leállni. Komolyan pedig nem akarom őt bántani.
Majdnem felhorkanok Klaus rövid, tömör válaszára, de sikerül visszafognom magam, és végül csak egy halvány, bizonytalan mosollyal válaszolok. Mert hát kérdés, mit ért ő "megoldjuk" alatt. Könnyen beszél, mert ha én lekerülök az "étlapról" - csak hogy finoman fogalmazzak - még mindig ott van neki Erin, meg talán Tatia is, és még ki tudja hányan. Olyan nagy kár nem érheti. Próbálom leplezni a keserűségem, és először csak egy vállvonással válaszolok. Tényleg jó lenne lassan visszavonulni. Persze jó volt ez az egészen családias délután, nagyon régen voltam utoljára ilyen meghitt helyzetben, még mielőtt farkassá változtam, és a nevelőszüleim az utcára nem tettek. Csak már kezd hosszúra nyúlni ez az ücsörgés. - Hmm... igen, azt hiszem, ideje lesz kicsit lepihennem - bólintok végül, és felállok, közben küldök egy bocsánatkérő pillantást Meredith felé. - Köszönöm, még egyszer, hogy ilyen hamar itt voltál és segítettél - búcsúzom el tőle egy őszinte mosollyal, aztán kivonulok a nappaliból.
Jó is, hogy Bekah eltűnt. Oké, tetszett ez a kis családi légkör meg évődés, de a húgom kezd úgy viselkedni, mintha ez a gyerek legalábbis az övé lenne. Csak egy szemvillanással jelzem, hogy itt az elég. Hogy emiatt lép-e le, vagy csak úgy, azt már nem fogom megtudni, de nem is érdekel. Maradunk hát hármasban. A doki szavaira viszont úgy megnyúlt az arcom, mint egy álarc, aminek elszakadt a gumija. Most tényleg úgy hiszi, hogy én hónapokat töltök el szex nélkül? Ez a nő vagy nem ismer engem, vagy elmebeteg. - Megoldjuk - vonok vállat és Hayleyre pillantok. Ahogy látom ő sincs elragadtatva a teljes elvonás gondolatától. - Nem akarsz felmenni? - kérdezem aztán. - Talán én is utánad megyek. Veled töltöm a mai éjszakát.
Mosolyogva hallgatom a testvérek évődését arról, hogy vajon hány szoba kell egy gyereknek. Az árvaházi gondozóimnak is szólhatott volna valaki arról, hogy külön helyiség kell a játékaimnak, meg ruháimnak, meg az egyebeknek ahelyett, hogy egy szobába nyomorgunk tizen. És lám, így is normális lettem... aránylag. Szemöldököm a magasba csúszik, és előbb meglepve pislogok Klausra, amikor felteszi a be nem fejezett kérdését. Persze, hogy neki ez a téma is eszébe jut. Nem mintha egyébként nem tudná megoldani a dolgot máshogy... Elfojtok egy sóhajt, de Rebekah reakciójától végül elnevetem magam. Mondjuk ha nekem lenne egy testvérem - bár ki tudja, lehet, hogy van is, csak még nem ismerem - nyilván én sem szeretném elképzelni, vagy egyáltalán tudni róla, hogy miket csinál mással az ágyban. Meredith válasza azonban leplezetlenül lehangol kicsit. - Szívós kis kölyök. Szerintem eddig is jól megvolt... - motyogom magam elé, nem túl hangosan, mert nem ellenkezni szeretnék, csupán kikívánkozott belőlem a véleményem. - Mm... szia - ocsudok fel hirtelen, hogy Rebekah kiviharzik a szobából. De sietős lett valakinek.
- A pici neme úgy a 4. hónap környékén derülhet ki leghamarabb, de van amelyik baba szégyenlősködik - válaszoltam Hayley kérdésére, teljesen emberi nyelven, mert nem hiszem, hogy megértené ő vagy a két ősi, ha én elkezdenék itt orvosi dumát nyomni. Rebekah teljesen fellelkesült, mint akit a rózsaszín felhők kötöztek volna be, de szerintem Klaus is örül a picinek, mert kérdésekkel bombáz engem, így tehát érdekli őt. - Igen, írok egy listát, természetesen... - éppen kortyoltam az italból, mikor Klaus mondandójától majdnem megfulladtam. - Hát... azt, amire gondolsz, és nem mondtál ki, azt lehetőleg egy pár hónapra mellőzni kellene, a baba miatt természetesen - magyaráztam el úgy, mint egy tanár a felvilágosító órán. - A pici érdekében meg kell tenned illetve tennetek ennyit, rendben? - még odaszúrtam ezt a kis mondatot, aminek végére egy kérdőszócskát is odacsúsztattam.
Imádom még mindig nem vagyok képes megszokni ezt a ki családi idilt, de nagyon tetszik. Bárcsak a mi családunk is ilyen lett volna, de apám utálta anyánkat, mert megcsalta. A számona mosoly még nagyobb lett, mikor Klaus a szobát emlegette. -Ugyan már! Az se elég nekem. Ha kislány lesz sok barbie kell, de ha fiú sok autó jézusom mennyi dolgom van, ti ezzel ne foglalkozzatok, de viszsont Hayley neked kell pár kényelmes mama ruha! - Izgatott voltam és már alig vártam, hogy neki kezdhessek, akár megcsinálni a baba szobát, de jaj istenem még csak párhónapos vagy tévedek? Nagyon szerettem volna már most ezt a csöppséget a kezembe tartani! És reméltem az Elijah való megállapodásunk is sikeres lesz. Mert ugyan Klauson látom a válltozást, de bármikor ismét vadállat lehet. Aztán Klaus rá kezdett a mucsó macsó dumájára. Fintorogni kezdtem. -Juj Nick!- Fúj undorító volt bele gondolni, mit tesz a tesóm. Bár a szex egy szép, érzéki dolog, de nem akarom elképzelni, hogy mit tesznek ezek ketten. -Na nem, az én unoka öcsém, húgomhoz ne kandikálsz te be!!!- Sokkolt maga a tény is és hát nem akartam a gyereket veszélynek ki tenni. Általában én azt tudom, hogy az első 3 hónapban tilos a szex, mert spontán vetélést válthat ki. Féltettem az a kis kölyköt és főleg, mivel Klaus Hibrid erősebben ér Hayleyhoz megölheti a gyereket. De viszont abban nem vagyok biztos, hogy Klaus kibírja szex nélkül. -Viszont én megyek vásárolni, nemét feltétlen mondjátok meg.- Mondtam nekik, majd kedvesen és lelkesen felmosolyogtam és vámpír sebességgel el is tűntem.
[Folyt valahol vásárolni!]
[You must be registered and logged in to see this link.] zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | megjegyzés: Köszönöm a családi játékot egy élmény volt
A hozzászólást Rebekah Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 12, 2013 4:09 pm-kor.
Átveszem Bekah-tól az italomat, és még biccentek is felé hajbókolva, mintha visszamentünk volna valahová az ezernyolcszázas évek derekára. Nem tudom miért, de tényleg jó kedvem van. És most, ebben a percben, tényleg úgy ülünk és beszélgetünk, mint egy család. Ha ezt Elijah látná, biztos elalélna az emóciótól. - Hugom, ahogy téged ismerlek, építtetnem kell majd egy külön szobát csak a gyerek ruháinak, meg egy másikat a játékainak - csóválom a fejem, de közben mosolygok, ahogy Hayley hozzám bújik. Már rá sem haragszom azért - annyira - mert nemrég ártani akart a fiamnak. Azt hiszem megértem őt, milyen mély lehet az ő kétségbeesése is. A saját félelmemmel folyamatosan foglalkozom, az övével pedig soha. Holott, amennyire hasonlítunk mi ketten, biztos vagyok benne, hogy ő is azokkal az érzelmekkel szembesül nap mint nap, amivel én. - Mondja doktor... írna egy listát Hayleynek? Például, hogy miket ehet, és miket csinálhat. Az utóbbi kategóriába tartozik az is, hogy mi ketten... - hallgatok el, csak egy sokatmondó kézmozdulattal, és egy kaján vigyorral jelzem, hogy a szexre gondolok.
Klaus átkarol. Egy újabb váratlan gesztus tőle. Érdeklődve lesek fel az arcára. Egész jókedélyűnek tűnik, ami átragad kicsit rám is. Elmosolyodom, majd egy kis izgés-mozgással úgy helyezkedek, hogy kényelmesen a vállára hajthassam a fejem. Talán még sosem ücsörögtünk ilyen meghitt helyzetben egymással, főleg társaságban, és meglehet, nem is fogunk. Nem tudom, de most jó így. Olyan biztonságot érzek Klaus karjában, amilyet vele még soha. A korábbi vitánk után nagy váltás, de most érzem csak, hogy elpárolog belőlem minden feszültség, és egyszerűen csak jól érzem magam. Ezt pedig csak fokozza Rebekah kedvessége, amikor tejet hoz nekem. - Óh, köszönöm. Nem kellett volna - hajolok előre, hogy átvegyem a poharat. Megmosolyogtat a dolog, hogy miközben körülöttem mindenki alkoholt fogyaszt, én egy nagy bögre tejet kapok. Ami egyébként jól esik az üres gyomromnak, csak hát pár hónapja még biztos nem maradtam volna ki én sem a körből. - Meredith úgy érti, hogy valami tartalmasabbat, táplálóbbat, ami elég energiát ad nekem és a babának is - egészítem ki a dokim magyarázatát Klaus értetlenkedésére. - Mit is mondtál, mikor derülhet ki leghamarabb a neme? - érdeklődöm meg ismét Mertől, mert nem rémlik, mi is volt a válasza. - Ha jól sejtem, amint kiderül, hogy fiú vagy lány lesz, Rebekah már megy is vásárolni neki babaruhákat meg hasonlókat - pillantok az említettre cinkos mosollyal. Kezd szimpatikussá válni a hozzáállásával, az az igazság.
- Hát, gondolok rendes ételekre, Klaus... - egy pici mosoly mellett mondtam neki, hiszen ő vámpír, nem eszik ilyeneket... viszont Hayley igen, szóval, ő tudni fogja, mit is értek ezalatt. - Köszönöm, Rebekah - megköszöntem Rebekah-nak is az italt, de ezzel be is fejeztem a mondandómat, s inkább csendben üldögéltem. Gyorsan megiszom majd, mert bár ráérek, de nem igazán vagyok közéjük való... Talán még Hayley az, akivel tényleg jól érzem magam, csak kicsit zavartan érzem magam.
Láttam Hayley és Klaus szemében a mosolyt, de nem reagáltam. Ideét se tudom mikor a testvéremet mosolyogni láttam és pont rám???!! Hayley jót tesz neki úgy tűnik és én ezt nem bánom. -Hát persze, mert ilyen kedvesen kértél-Nevettem fel, majd Meredith-nek és Klausnak is hoztam egy italt. Gyorsan vámpír sebességgel a hűtőhöz rohantam, micsoda mázlim van. Kiöntöttem Hayley italát és a kezébe nyomtam a kis tejet, hiszen ezt kívánta éppen. Milyen furcsa jó kislány lettem. -Ugyan Nicklaus ha a tökéllyel van nem lehet elrontani- Kacsintottam, majd elnevettem magam. Életem leg egoistásabb válaszát adtam, de nem érdekelt. Rég nem éreztem ilyen családias lékört. Nem akarom, hogy bármi is elrontsa ezt, könyörgök adja az ég, hogy ne rontsa el! -Viszont.... Úgy elkényeztettem, hogy imádni fogja a Bekah néniét!- Mosolyom szélesebbre tágult és a szemeim is csillogni kezdtek. Tudja mindenki aki rendesen, bensőségesen ismer, hogy egy kisbabára vágytam mindig is és ő lesz az én mindenem, ha megszületik. Talán még a szüleinél is jobban szeretem majd!
- Ha megkérhetlek hugom, nekem is öntenél egy pohár italt? - fordulok Bekah felé, aztán fél karral magamhoz húzom Hayleyt. Amit most érzek, kissé olyan, mint valami lelkifurdalás. Nem kellett volna bántanom, az tény, neki viszont nem kellene folyamatosan felnyomnia az agyam valamivel. Jobb lesz ezeket tisztázni, mielőtt valamelyikünk egyszer végleg elveszti a fejét. Azt pedig végképp nem akarom, hogy eltűnjön, és elvigye a fiamat. - Ütősebbet? - kérdezem aztán, kissé tanácstalanul. A fenébe is, én nem eszem emberi ételeket. Fogalmam sincs, mit ért ezalatt. Aztán önkéntelenül is elmosolygom magam Bekah lelkesedésén. - Örülnék hugom, ha nem rontanád majd el a gyereket a megszületése pillanatában! - mormogom, de nem vagyok túl morcos. Fene tudja miért, de most jó kedvem kerekedett.
Rebekah itt tesz-vesz körülöttük, és akaratlanul is elmosolyodom az utolsó mondatán. Talán ez a lány sem olyan vészes, mint elsőre tűnt. Családi vonás lehet, hogy egy kicsit mind őrültek, de úgy néz ki, őszintén fellelkesíti a baba dolog. A figyelmemet azonban hamar Klaus vonja újra magára szavaival és figyelmességével. Nem tudom, mennyire sikerült lepleznem a meglepettségemet. Szerintem nem igazán. Képtelen vagyok elmenni rajta. Előbb őrjöng, majd' felrobban, és merem állítani, hogy simán felkent volna a falra, ha nem vagyok várandós a gyerekével. Aztán eltűnik pár órára, és kezesbárányként tér vissza. És nem először csinálja már ezt. Amikor már úgy érzem, hogy pattanásig feszültek az idegeim, hogy egy napot sem vagyok képes tovább eltölteni vele egy fedél alatt, és legszívesebben elmenekülnék a világ másik felére, akkor meglepetésszerűen előveszi a kedvesebbik énjét, amivel könnyedén lekenyerez. Nem is értem őt... Vajon tényleg ennyire aggódna? És ha igen, akkor az nekem is szól? Vagy csak a gyereknek? Az is lehet, hogy így próbálja jóvátenni a korábbit... bár nehéz elhinnem róla, hogy bármit is megbánt volna, vagy máshogy gondolna. Szóval... egyszerűen nem értem, és mégis... fájó beismernem, de már túl fontos ő nekem ahhoz, hogy faarccal üljek tovább, miközben ő tényleg próbál figyelmes lenni velem. - Rendben. Majd rendelek valamit - nézek fel az arcába, talán először, mióta visszatért, és még egy bizonytalan mosolyt is megeresztek felé. Ettől még azt hiszem, ugyanúgy ránk férne egy beszélgetés. Kíváncsi vagyok, mi történt vele, hogy ennyire más. És Tatiáról sem volt alkalmam még említést tennem neki.
- Ha jobban belegondolok, igen... ráérek még egy italra - előbb Hayley felé, majd Rebekah felé pillantottam. Na, meghívattam magamat egy italra, nagyszerű vagyok... Kicsit gyengének érzem magam eme három természetfeletti lény mellett, de talán nem fog bántódásom esni. De úgy nézem, hogy ez a kicsi baba valami jót is hoz ebbe a családba, legalábbis most egyelőre... Pillanatnyilag sem Klaus, sem Rebekah nem tűnik elvetemült vámpírnak. - Az étrend fontos, nem kell azzal sem túlzásba esni... de figyelnie kell, hogy legalább 3-4 alkalommal egyen, és abból kétszer valami ütősebbet... Meg a vitaminok. És teljes nyugodtságban kellene lennie, kerülni a stresszt, már amennyire ez lehetséges - Klaus kérdésére válaszoltam, ami meglehetősen meglepett, hogy ilyen normális hangnemben beszél...
hayley felpattant, mikro a kaját emlegettem. -Azért még egy kis tojásos balhét én is össze üthetek. Nem kell ide rendelni-Mondtam, majd amikor kimondta, hogy majd vásárolunk gondoltam, hogy rám gondol. -Remek, asszem én leszek a beszerzős néni- Fintorogtam, de ki kell bírnom ezt hiszen mindent azért a csöppségért.Klaus engem észre se vett ami jobb is, már nem vagyok a kedvence, mint látom. Szerintem valami nem stimmel vele, elrabolták az UFÓ-k? Ahogy párnát tett hayley mögé teljesen tátva maradt a szám, be kellett csuknom, mert még bele repül a légy. Ennek az agyát tényleg kiporszívózták a zöld emberkék, ha vámpírok léteznek ők miért ne? Vártam a dokicsaj válaszát, mert akkor, ha már állok töltök neki szívesen. Ahogy Klaus néz Hayley-re az valami egészen meg magyarázhatatlan dolgot éreztetett velem. Komolyan olyan, mint ha rendes család lennénk, nem egészen sőt semmilyen formában nem vagyunk azok, hiszen mindenki kiakarja nyírni a másikat, de most elöször éreztem, hogy tényleg van esély. -Már most imádom azt a kiskrapekot.- Vigyorodtam el, hiszen össze hozz miket. Kell ennél több? Klaus-t is megváltoztatta és örülök neki, hogy megtudok maradni mellette úgy, hogy nem fogja rám azt a rohadt tört és nem mondta, hogy "Takarodj!".
- Oh - reagálok csak ennyit Hayley mondataira. Noha nem vagyok orvos, nagyjából kitalálom, mi okozta a mai rosszullétet. Vagyis inkább ki. Naná, hogy én vagyok a hunyó... - Talán rendelhetnél magadnak kaját. Aztán holnap, ha jól érzed magad, intézhetünk valami bevásárlás-félét is - mondom csendesen, majd egy párnát teszek Hayley háta mögé, hogy kissé kényelmesebben üljön, aztán újra megfogom a kezét, szorosan, de kedvesen. - Van valami, amire figyelnie kell a jövőben? - fordulok a doki felé. Szimpatikusnak tűnik... és remélem, hogy képes tartani a száját.
- Nem tudom, valami tartalmasat. Tojást talán... vagy tejet. Vagy mindkettőt - évődök hangosan Rebekah kérdésére. - Azt hiszem, fel kellene venni pár dolgot a bevásárlólistára, mert nem sok tápláló van itthon a konyján - teszem még hozzá válaszul. Klaus helyet foglal mellettem, és enyhén elkerekednek szemeim, amikor összefonja ujjainkat, és párszor végigsimít rajtuk. Meglep, mert ha valamire, hát erre épp nem számítottam a korábbi után. Igazából inkább arra tippeltem volna, hogy legalább olyan részegen ténfereg majd haza, mint mikor megtudta, hogy terhes vagyok, és elviharzott itthonról. Sosem fogok tudni kiigazodni rajta, ez már egyértelmű. Meredith nagy részt már meg is válaszolja a kérdését, ismét engem megelőzve, én pedig az előbbitől is jobban zavarban vagyok, és Klaus pillantását kerülve vallom be. - Kicsit rosszul lettem, miután elmentél... Azért hívtam segítséget - pillantok fel végül egy halvány mosollyal Meredithre, aztán ismét csak a kezeinket nézem. Ha Klaus most nem toppan be, valószínűleg nem újságoltam volna el neki ezt a rosszullétet. Ma már megkaptam, hogy felelőtlen, meggondolatlan anya vagyok, és bár igaza van, de nem hiányzik még egy adag szemrehányás, hogy miért nem vigyázok jobban magamra. - Ráérsz még egy italra, vagy szeretnéd, ha inkább kikísérnélek? - teszem fel végül a kérdést Meredith-nek, mert bár Rebekah is a maga módján megkínálta, nekem úgy néz ki, a dokinak lassan mehetnékje van. Gondolom feszélyezi őt a két ősi jelenléte, amiért nem is hibáztatom.
Kezdőlap
