Letérdeltem a test mellé, és csak néztem anyámat. Egyszerre volt bennem diadal, hogy túléltem, és lelkifurdalás azért, amit tettem.
- Bocsáss meg, anyám... - suttogtam, megsimogatva a homlokát. Most mégis mit csináljak? Itt nem hagyhatom őt....

(Mikaelson villa, Esther szobája)

Lassan, nagyon lassan ereszkedtem a talajra. Már nem tartott semmi, Klaus karjai sem... a vérem, mintha teljesen eltűnt volna testemből. Ami maradt, az a... nagy semmi volt... igen, nincs is erre jobb kifejezés. Tudtam, hogy ez lesz a vége... vagy az, hogy ő hal meg. Itt valamelyikünknek ma este mindenképpen végetér ez a színdarab. És ezúttal én kaptam az áldozat szerepét, holott nem ezt osztottam magamnak.
Testem már nem mozdult, csak a fejemben hallottam a hangokat... de már ott sem sokáig... lassan minden kihűlt belőlem... mást kellett keresnem... Candice kellett nekem...

( Folyt köv. Candice teste )

Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek. Hiszen az anyám. Ő adott nekem életet... kétszer is. Emberként, és vámpírként is. De tudtam azt is, hogy most nem gyengülhetek el. Mert ha ő nem hal meg ma este, én halok meg, és a testvéreim. Kol már nem él. De ott van Bekah. Kötelességem megvédeni magam, és a húgomat is. Hát nem eresztettem anyámat mindaddig, míg meg nem éreztem, hogy a teste lassan elernyed a karjaim között, és nem tartja a lába. A következő pillanatban pedig meghallottam azt is, amire hegyeztem a fülem. Azt, ahogyan a szíve egy utolsó dobbanás után megáll. Egy szó... ennyi csúszott még ki a száján. Candice neve. De miért pont az övé? Hát persze. Ő volt az egyetlen emberi gyereke...
Lassan a földre engedtem anyám testét, és csak ekkor tisztult ki teljesen a tudatom. Borzadva meredtem a művemre.
- A francba... - idegeskedtem, a hajamba túrva. Most mit csináljak? Menjek ki a világból?

- Tudom, hogy igazad van, de msot mégis... én adtam ezt az életet. Nekem van jogom elvenni... - suttogtam, és láttam szemeiben azt, amit ritkán látni az ő esetében. A félelmet... és elszorult a szívem, de nem mondhattam le erről az egészről.
Mire viszont bármit is tehettem volna, úgy tapadt rá nyakamra, mintha én lennék a szomjazó számára a víz. Az éhező vámpírnak a vacsora.
Felsikkantottam, és bárhogy próbáltam elszakadni tőle, nem sikerült... ahogy szívta a véremet... egyre több és több energia tűnt el belőlem... és ő ezt nagyon jól tudta... már csak azt éreztem, hogy teljesen elnehezedik a testem... hogy semmi más nem tart, csak az ő kezei... - Candice... - nyögtem ki csak ennyit, miközben már vészes közelségbe éreztem valami őrjítő sötétséget...

- Te tettél minket ilyenné! - ordítottam már kontroll nélkül úgy, hogy fröcsögött a nyál a számból. - Egyedül te, meg Mikael! Ti tehettek az egészről! Mi ilyenek lettünk, de nem mi akartuk, hanem ti! Minket akarsz megölni, mert ilyenné váltunk? Téged kéne! Önmagad, mert ez... ez a te műved! - rivalltam rá, és elöntötte a fejem az iszonyatos düh. A tudatom beszűkült. Nem láttam mást, csak a tőrt anyám kezében.
- Majd én megmutatom neked, hogy mivé lettünk általad! - kiáltottam rá, vihargyorsan a háta mögé kerültem, és miközben két karommal lefogtam őt, hogy ne kapálózhasson, a nyakába mélyesztettem a fogaimat.

- Mikaelnek nincs beleszólása abba, hogy mit teszek, Nik. Ő most... igazából nem értett egyet velem, de én tisztában vagyok azzal, hogy mit kell tennem. És tudja nagyon jól, hogy nem érdemes velem összevesznie, így is, úgy is elérem a céljaimat.
Követtem a tekintetét, figyeltem, hogyan vágja meg a kezét, és nem lepődtem meg, mikor azt mondta, és láthattam is, hogy nem gyógyul olyan gyorsan a sebe. De... hát... ez van. Csak remélni tudtam ezt az eredményt.
Visszanéztem a szemeibe, és elszorult a torkom. - Amit érdemeltek. Azért a több ezer emberért, akit ebbe belerángattatok. A halálokért... a vámpírokért... mindenkiért, akiket valaha bántottatok - fogtam meg a tőrt, hogy ekkor már ő maga is láthassa megcsillanni a kezemben.

- Hát neked teljesen elment az eszed - néztem anyámra elképedve. Mintha Mikaelt láttam volna magam előtt, csak épp ezúttal női változatban.
- Ő tette veled ezt. Mikael - suttogtam gyűlölködve, aztán rámeredtem, és hatalmas nevetésben törtem ki, bár ez inkább keserűre sikerült, mint vidámra.
- Miről beszélsz, anyám? - kérdeztem gúnyosan. - Nem itattál meg velem semmit. Vodkát ittam és whiskyt. Meg pezsgőt.Csak nem te varázsoltad el az italokat? Akkor már odakinn mindenkin jelei lennének. És tudod mit mondok? Soha nem voltam erősebb ennél. Soha! Megmutassam? - kérdeztem, és felkaptam az íróasztalról egy papírvágó kést, hogy végighúzzam a tenyeremen.
- Látod ezt? - kérdeztem hidegen, de a következő pillanatban már kissé ijedtebben pislogtam. Mert a seb... nem forrt össze olyan gyorsan, ahogy kellett volna.
- Mit tettél velem? - tágultak ki a szemeim döbbenten. - Mit tettél... velünk?

Megőrültem. Ez volt az első gondolatom. Biztos meghibbantam, mert olyan hallok, amit biztos, hogy nem kéne hallanom. Csak sokára, másodpercek múlva fogtam fel igazán, hogy jól hallottam anyám szavait.
- Nem én vagyok őrült, vagy veszélyes - motyogtam halálra váltan. - Te vagy az.... - hátráltam egy lépést, de már éreztem, hogyan gyűlik bennem a pusztítás vágya egyre inkább.
- Miért? - kiáltottam fel hirtelen, és anyám elé pattanva megragadtam a két vállát. - Miért? Miért Kolt? A legkedvesebb öcsémet! Mit ártott neked?Az isten szerelmére, hiszen csak egy kölyök!

Erre a reakcióra számítottam, de most nem engedhettem, hogy a viselkedése elhatoljon a szívemig. Amióta visszatértem, azon törtem magamat, hogyan védjem meg Niket Mikaeltől. És most... igaza volt annak, aki azt mondta, olyanná válok, mint Mikael. Mert már én is el akartam pusztítani őt. Őket... de nem örökké. Emberi mivoltot akartam adni nekik. Mindegyiküknek.
- Én voltam - néztem NIk szemeibe még mindig nyugodtan. Tudtam, hogy... hogy mi követhezhet most. Már most felkészültem minden eshetőségre.

A világ hirtelen mintha egy tölcsérré szűkült volna körülöttem. A körülöttem lévő dolgok fekete színt öltöttek... és mintha valami fordított távcsőbe néztem volna hirtelen, úgy láttam anyámat.
- Micsoda? - döbbentem le teljesen. - Kol... az öcsém....? - tátogtam némán, majd lerogytam a kanapéra.
- Ez nem lehet igaz... - suttogtam. - Szerettem őt... Mi a fene történt vele? - pattantam fel dühösen. Ha volt valami, ami az eddigi hangulatomra rátett, na akkor ez volt az.
- Ki tette ezt? - ordítottam, gyilkolásra készen.

Hát... ezek szerint, csak lecsúszott valamicske a torkán, ha mondhatjuk így. Hallottam a hangján. És egy ilyen rendezvényen pezsgőt módi inni.
- Rendben, akkor a lényegre térek. - bólintottam egyet, majd sóhajtottam egyet, és rezzenéstelen szemekkel mondtam ki ezeket a szavakat. - Kol meghalt - mondtam úgy, mintha... nem érdekelne, vagy nem lennének érzéseim. Ridegen, fagyosan...

Becsuktam magunk mögött az ajtót, ahogy anyám kérte, és a szőnyeg közepére sétáltam.
- Hogy mi? - vágtam értetlen fejet a kérdésére. Én ittam ma, mint az állat, és anyám beszél félre. Pedig ő nem az a piálós fajta. Lehet, hogy ezúttal változtatott a hozzáállásán?
- Mit kéne éreznem? Semmi extra. Azon kívül persze, hogy dühös vagyok - morogtam.

(Ruhatár)

- Kérlek, gyere, fontos dologról lenne szó - mondtam Klausnak ,miközben a kezemmel intettem, hogy ha lehet, csukja be maga után az ajtót.
A kezeimet kezdtem tördelni, igazából nem tudtam, hogy hogyan is kezdjek neki ennek az egésznek, de azzal voltam tisztában csak, hogy bárhogyan is, most van itt a döntő perc, most... szabad nyílt kártyákkal játszani. Neki is, nekem is. Ha ő ezt teszi, én is ezt teszem. Így egyenlőek az esélyek.
- Nem érzel valami furcsát... magadban? - kérdeztem tőle. Persze, hogy arra voltam kíváncsi, érzi-e a szer hatását... de... fogalmam sincs, hogy egyáltalán megitta-e a pezsgőt.

Csak álltam ott... néztem Mikael után, és közben gondolkodtam. Neki talán el kellett volna mondanom minden kockázatot, amivel ez járhat. Ő... ő a férjem, és állítólag most már a céljaink is közösek. De még mindig nem akartam, hogy ő is itt legyen, mikor Nikkel kell beszélnem. Ha meg akar ölni... mert valószínűleg ez fog történni, ha megpróbálom őt leszúrni ezzel a tőrrel, aminek hatnia kell a pezsgő megivása után... bármit kinézek belőle, csak azt nem, hogy bárkinek képes kegyelmet osztogatni.
Végignéztem még magamon, majd egy utolsó lélegzetvétellel megindultam kifelé... meg kell őt keresnem. És... valakinek ma lezárul egy fejezet. Vagy neki... vagy pedig nekem... legalábbis jobb, ha ők így tudják... boszorkány vagyok, mindig van B tervem...

(Ruhatár)

- Ott várlak titeket - biccentettem Esther felé, és mikor kinyitotta előttem az ajtót, óvatosan kiléptem, és igyekeztem úgy oldalazni az emberek között, mintha Kol csak részeg lenne, és így kellene őt hazavinnem.

(Mikaelson villa)

Kol teste Mikael karjai közé került, majd bólintottam, és miközben az ajtóhoz léptem, újhra beszélni kezdtem. - A pincében találkozunk. Remélhetőleg, addigra minden zűr megoldódik. Klaus a legnagyobb probléma... ha ő megvan, akkor... már nincs lehetetlen - suttogtam elgondolkodva.

- Hát jó - engedtem nagy nehezen Esther kérésének, majd a kanapéhoz léptem, és felnyaláboltam Kol testét. - Visszajöjjek, vagy várjalak meg a Mikaelson villa pincéjében? - kérdeztem még csendesen. Reméltem, hogy feltűnés nélkül ki tudok majd osonni a fiammal egyetemben.

Belenéztem Mikael szemeibe, magamra erőltettem minden látszólagos őszinteséget, amit csak lehetett, de sejtettem előre, hogy ma este vagy Klaus, vagy én, de meg fog halni. De míg Klaus csak átmenetileg... addig a köztudat úgy fogja hinni, hogy én végleg.
- Nem lesz semmi bajom, Mikael. Hidd el nekem - mondtam neki őszintén, mintha biztos lehetnék ebben. De az igazság, hogy nem voltam az. Egyáltalán nem.

- Biztos vagy ebben, Esther? - kérdeztem aggódva. - El fogsz vele bírni egyedül? Klaus erős... erősebb, mint Kol volt, és ha Kolt nem fogom le, ő sem hagyta volna magát. Ha így akarod, elviszem Kolt... de csak akkor, ha megígéred, hogy nem esik bajod. Hogy döntesz?

- Nem tudom, hogy hol lehet Klaus... talán már régen nincs is itt... - suttogtam halkan. Talán az volt inkább a probléma, hogy... Klausnak... nekiesni egy tőrrel? Azt hiszem, hogy nem akarom ezt Mikael szeme előtt megtenni. Mert... hogy ha az ellenkezője sül el, és KLaus intéz el engem, akkor... Mikaelnek azt kell hinnie, hogy meghaltam.
- Szeretném, hogy hazavidd Kolt. Ott vár rá a koporsó - néztem rá kérlelően.

- Amíg Klaust elintézzük, Kol itt maradhat - álltam talpra, és betakartam gyengéden a fiam, mintha tényleg csak aludna, és bármely percben felébredhetne. - Aztán együtt elmegyünk a Mikaelson házba. Az ajtót bezárjuk, addig ide nem fog tudni belépni ide. És ha mégis... azt fogják hinni, hogy Kol kidőlt az italoktól.
- Menjünk. Te tudod, mit és hogyan akarsz csinálni. Vagy akarod, hogy én menjek előre Kollal?

Nagyon nehezen tudtam türtőztetni magamat, és szinte tudtam, hogy nagyon kicsi tart engem vissza attól, hogy ne kezdjek el úgy sírni, mint akkor, mikor régen, ember korunkban megölték Henry-t... fájt a szívem, nagyon fájt, mégsem tehettem mást. Most az eszemnek kellett diktálnia, nem a szívemnek.
- El kell... vinni a Mikaelson villa pincéjébe. Oda, ahová kerülnie fognak a testvérei is. De előbb... Klaus - ejtettem ki a mindenről árulkodó nevet. Hiszen ez mindent magyarázott.

Sajnálja... Azt mondta, sajnálja, de hát ki a fene hiszi el? A könnyeit is simán megjátszhatta. Jelen pillanatban gyűlöltem őt is, és apámat is. Niknek még elnéztem, hogy párszor megölt, mert ő akármiért is tette, jó oka volt rá. Például feldühítettem. Vagy csak meg akart ölni. Ráadásul mi ketten hasonlóképp éreztünk a jelen pillanatban gyilkosaim iránt.
Ahogy a tőr áthatolt a húsomon, máris éreztem, hogyan kezd el megbénítani. Akárhogy próbáltam, nem jutottam levegőhöz, pedig azt akartam... De lassan már a vérem sem pumpált, a tagjaim elnehezültek, és iszonyúan fáradt lettem. Ismertem ezt az érzést, és ugyanakkor mégsem. Ez rosszabb volt minden korábbinál... Mert az anyám tette. Az anyám, akiről az utolsó pillanatig azt hittem, képtelen lenne rá. Hát ennyire szeretett.
A sötétség lassan úrrá lett rajtam, és én átadtam magam... Átadtam magam a tudatlanságnak. A sötétség jó. Ott már nem árulhatnak el többen.

Lehunytam a szemem, nem akartam végignézni, ahogy a kés a fiam testébe hatol. Éreztem, hogy a karjaim között tartott test lassan elernyed, és a kanapéra fektettem Kolt, összefonva karjait a mellkasán.
- Fiam... - suttogtam nehéz szívvel. - Bár lenne ennek más módja is... - csóváltam a fejem, aztán - még mindig Kol teste mellett térdelve - felnéztem Estherre.
- Mi lesz a következő lépés?