- Annyira sajnálom... - suttogtam, majd nyeltem egyet. - De nem fog örökké tartani. Ezt megígérem neked... - néztem őszintén a szemeibe, majd nem tétováztam tovább.
Hiába vergődő alakja, hiába a szabadulási vágya, belédöftem a tőrt, a szíve mellé, hiszen... bárhová is vájom belé, álomba fog szenderülni tőle... olyan álomba, amiből nem ébred fel, csak ha én akarom.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és tudtam, hogy ezennel ez a fejezet... Kol fejezete lezárul... egy időre biztosan. És éreztem azt is, hogy a szívem egy darabkája most tört ezer és ezer darabokra, ahogyan láttam a fiam arcát...

Nem tudtam védekezni... Egyszerűen képtelen voltam. Mielőtt bármit is szólhattam volna, máris éreztem, hogy egy erős kéz leszorít... Hát itt ér véget egy újabb ámokfutásom, és ki tudja, mikor jövök vissza ismét... Ha egyáltalán visszatérek valaha is.
- Nem! Nem, nem, nem! - üvöltöttem, mint egy hisztis kisgyerek, miközben folyamatosan vergődtem, hogy megpróbáljak kiszabadulni.

Megértettem a fiam. Nagyon megértettem, és éreztem az ő érzéseit. A félelmet, a gyűlöletet amit most irántunk érzett. De nem gyengülhettem el. Nem lehetett.... Niklaus miatt.
- Sajnálom, fiam - mondtam halkan, és megragadtam a vállát, szinte satuba szorítva őt, hogy ne tudjon ellenkezni, és néztem, ahogy Esther tőrén megcsillant a lámpák fénye.

- Nem érted, Kol? Még mindig nem érted? Nem tehetek mást... mert... nem lehettek már ilyenek... nem engedhetem, hogy több ember haljon meg miattatok. Muszáj megtennem - mondtam rekedten, és közeledni kezdtem felé, még ha tudtam is, hogy Mikael itt van. Nem akartam mindezt előtte tenni, hiszen... hiszen az apja. És mindketten szeretjük Kolt. Mégsem tehetek másképpen.
- Sajnálom, Kol - emeltem fel a tőrt.

- Hogyan is felejthetném el? - Nyugodt akartam maradni, de azt hiszem, ez nem igazán jött össze. Elvégre pontosan tudom, miről beszéltünk... és hogy milyen az anyánk, hogy ha elszánt minket illetően. Hiszen pontosan ezért változtatott át minket annak idején. - Miért nincs más választásod? - nyeltem egy nagyot, miközben hátrébb léptem... el akartam tűnni... de megéreztem, hogy ez most lehetetlen, mert az apám elállta az utamat. Szép... szép kis szüleim vannak. Hová menekülhetnék most? - Miért nem gondoltad meg, amit akkor mondtam? - kérdeztem csendesen. Nem... azt hiszem, még erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy le merjem támadni. Már csak azért is, mert Mikael mindezt nem hagyná. Nem az apám... és nem is az anyám. Csak Esther.

Kol lépett be kisvártatva a szobába, és én magam meredten néztem a háta mögül Estherre. Ha a fiam tényleg nem itta meg azt a kotyvalékot, amit Esther kevert.... mi lesz ezek után?
Egyelőre nem akartam beleszólni a beszélgetésbe, csak elálltam az ajtót, hogy Kolnak ne nyílhasson esélye a menekülésre. Fájt a szívem a fiamért, de a nagyobb cél érdekében meg kellett ezt tennem...

Kissé felvontam a szemöldökömet. Vagy még inkább, nem tudom. Mert... ha AZT az italt lökték ki a kezéből, akkor azt jelenti, hogy... nem itta meg. Nem itta meg, és... így az egész nem ér semmit... Mert akkor tudtam volna őket összekötni, ha mindegyikük megissza... de most... most az egész kudarcba fulladt. Kivéve Klaust. Nála még így is hatnia kell.
- Nos, Kol... te magad is tisztában vagy vele, hogy nemrégiben miről beszélgettünk a dolgozószobában, nemde? - kérdeztem rá egy apró sóhajjal. - Tudod, ezer éven keresztül azért küzdöttem, hogy ne kelljen bántanom titeket. De most nincs más választásom.

Egy kicsit furcsán néztem rá... ez volt neki a nagy kioktatás? A törvényekről meg hasonló hülyeségekről? Aztán eszembe jutott, hogy amikor még emberek voltunk, és valami rosszat követtünk el, általában azt hazudta apánknak, hogy ő már megdorgált minket. De ez most... mire megy ki? Fel nem tudom fogni, de egyre furcsább lesz.
- Ja, nekem jött valaki, aztán leöntöttek. Nem nagy ügy - vontam vállat. - Inkább térjünk át arra, hogy miért vagyok most itt, és miért nem ért rá otthon - kérdeztem.

Hamarosan nyílt az ajtó, és belépett Kol, rögtön felhozva a ruhatáras dolgot, mire megráztam a fejemet.
- Nem, Kol. A ruhatáras incidensért már megkaptad az oktatást, az éppen elég volt, nem? - kérdeztem tőle, bár nem is volt az olyan nagy oktatás, mint ahogyan én azt mondom, de... Mikael még így sem tudta, miről beszélünk.
- Öhm... - mértem végig a zakója elejét. - Leöntötted magadat valamivel? - vontam fel a szemöldökömet.

/Bálterem/
Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt bennem egyfajta rossz érzés. Mert igenis volt, de nem akartam engedni neki, amikor benyitottam az ajtón. Nem, inkább szokás szerint úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne arról, mi készül. Tulajdonképpen nem is tudtam.
- Ha a ruhatáras incidenssel kapcsolatban akarsz kioktatni... - kezdtem bele, de aztán észrevettem, hogy nincs egyedül. Mikael, az "apánk" is itt van. Ezek meg mióta is fogtak össze? Azt hiszem, a lényeg nem ezen van. Valamit terveznek... De nem fogok megriadni. - Üdv - köszöntem. - Azt hiszem, most mégsem arról lesz szó.

- Tökéletes - mondtam neki csak ennyit, majd felsóhajtottam, és körülnéztem a berendezésen. Igazi hivatalos szoba volt, nem hasonlított arra, mint ami az ősök villájában van, de hát... ahány ház, annyi szokás. Én az antik doglokat szerettem, ez a helyiség pedig nagyon is modern volt.
- Nem lesz semmi probléma ezzel. Kettőnket talán... nem tud olyan könnyen kijátszani - suttogtam.

- Rendben. Én tartom magam ehhez a verzióhoz - morogtam. Kettős érzések voltak bennem. Ahhoz, hogy Niklaust félreállítsuk, fel kell áldoznom a többi gyermekemet is. Ők lesznek az úgynevezett járulékos veszteség. Kol, a fiam... a legcsibészebb gyerekem az összes között. És ugyanakkor a legmókásabb. Most pedig végig kell néznem, ahogy Esther a tőrrel mély álomba ringatja.

(Előcsarnok)

- Most már nincs más dolgunk, mint várni - vettem elő a táskámból a tőrt. Hát... csakis Mikael tudott arról, hogy nem végleg ölöm meg a gyerekeimet. - Szeretném, ha... mindenki úgy tudná, hogy végleg meghaltak. Nem csak átmeletileg, hanem végleg. Talán valamelyikük meghiúsul, ezért is mondom... jobb, ha halottnak hiszik őket, mintsem hogy valaki megpróbálja őket megtalálni, és idő előtt feltámasztani.

Carol dolgozószobája