Felkönyököltem a kanapé háttámlájára. Kellemes puhaságú volt, és így döntöttem tenyeremnek a fejemet, hogy Klausra nézzek és hallgassam őt. Nem mondanám, hogy nem siekrült úgy meglepnie, hogy... ennyire csak nagyon keveseknek sikerült. Szeretett... ölt.... Mikael, kitépett szív, szerelem, bosszú, halál... nagyjából ezek maradtak meg, de hát a lényeg talán pontosan ez volt. Még bennem is olyan érzelmeket idézett elő, hogy örültem, amiért nem ég a villany, és nem látja az érzelmek váltakozását rajtam.
- Szóval... szerettél... és a halála kiváltott belőled valamit... - suttogtam halkan, és keserű mosoly jelent meg ajkaimon. Beleittam még a poharamba, hogy minden korty elfogyjon, majd felsóhajtottam.
- Megértelek... én is szerettem... egyszer - húztam el a számat. - És azt hiszem, most pontosan ugyanúgy emiatt lettem olyanná, mint amit te láthatsz majdnem mindig, mikor összekeveredünk... de ez már egy régebbi történet... már lassan ötszáz éve vagyok szívtelen, kegyetlen, érzéketlen ribanc, akit nem hat meg még egy olyan monológ sem, mint ez - ültem fel kényelmesen.

https://www.youtube.com/watch?v=Q1q03OUMTZk

- Érdekes? - ízlelgettem a szót. - Perspektíva dolga - kortyoltam egyet újra. Jó volt a sötétség, valahogy könnyebbé tette a szavaim folyását.
- Nem voltam én mindig olyan, mint most. Még akkor is, ha hihetetlen. Igen, vámpír voltam, ennek minden hasznával, és előnyével. Vadász, aki élvezettel ölt, de aki látta az emberi élet jó oldalát is. Mert még csaknem ezer év távlatából is jól emlékezett rá. Otthonom lett itt, a város befogadott, magához ölelt. Még szerettem is...valakit - mondtam, keserű mosollyal. - Úgy szerettem, ahogy ember koromban tettem utoljára. Itt még hittem abban, hogy talán... - hallgattam el. Mégis, mit mondhattam volna? Hogy hittem abban, hogy lehet olyan életem, mint most Salvatorénak? Gyerekek nélkül persze, hiszen vámpír volt, akit szerettem. De egy olyan életem, ahol szerettem, ahol szerettek.
- Mikael évszázadokig keresett, és űzött. És itt is rám talált - mondtam végül. - Összecsaptunk, és akkor nem tudott engem legyűrni. Hát ott állt bosszút, ahol tudott. Megölte azt, akit szerettem. Pokollá tette az életemet. A birtokon, ahol éltem... este ott várt rám a lány teste, akit szerettem. Mikael felszúrta a szívét a kandalló melletti piszkavas állványára. Akkor este, valami eltört bennem. Örökre. Akkor este felgyújtottam a birtokot, és leszámoltam az itteni életemmel. Ahogy leszámoltam az addigi Klaus Mikaelsonnal is. Mikael addig üldözött, míg csapdába ejtett vad nem lett belőlem. A sarokba szorított állat pedig nem gondolkodik. Támad, és gyilkol a szabadságért. Igy tettem hát én is. Leromboltam magamban mindent, és elkezdtem építkezni. Megfontoltan, tudatosan... mígnem azzá váltam, aki ma vagyok. Mikael csak egy dolgot felejtett el. Hogy akinek már nincs vesztenivalója... az lesz a legállhatatosabb ellenség.

Ezeket pont tőlem kérdi, aki soha nem törődik mások érzéseivel... hát, eléggé nevetséges, de mindegy. Talán megpróbálhatom, aztán maximum elbukom az egészet, és akkor majd... mi lesz? Ja, igen. Megöl, mert belerondítottam ebbe a pár napjába.
Kényelmesen elnyúltam a kanapén mellette, és a mennyezetet kezdtem bűvölni, miközben beszélt.
- Szóval itt született meg a mostani Klaus Mikaelson... eléggé érdekes lehetett a dolog - mondtam halkan.

- Hogy mit csinálj? - kérdeztem, leülve az itallal a kanapéra, és belebámultam a szoba sötétjébe. - Légy a társam ezen a pár napon. Élvezd te is úgy, ahogyan én. Hagyd, hogy kicsit visszajöjjenek számomra a régi idők, amin át meg tudom neked mutatni a régi életem egy kis darabját. Ekkor, száz évvel ezelőtt, és ezen a helyen váltam azzá, aki ma vagyok - ittam bele a whiskybe. - Mert ekkor talált rám Mikael. A mostani Klaus Mikaelson itt, a régi New Orleansban született.

Oké, egyelőre úgy tűnik, hogy túlélem. Remek, nincs kedvem a fejemet összeszedegetni a padlóról, ahogy a karomat se, a lábamat se, de a szívemet se! Mondjuk azt már nem is tehetném meg... elvégre akkor már halott lennék, vagy mi a szösz.
Nem. Helyette egészen más történt.
Lekapcsolta a villanyokat, és odaállt az ablakhoz, majd húzott engem is magával, hogy aztán arra fordítson engem is, és vállaimra tette mindkét kezét.
Nem igazán akartam eleget tenni a kérésének, de végül csak lehunytam a szemeimet, és felsóhajtottam, ahogy mondani kezdte a magáét. Én? Elvenni a jó kedvét? Na, ennyire fáj az igazság?
Viszont amit mondani kezdett... nagyon megérintett. Nem tudom, hogy miért, mi volt benne ennyire különleges. Talán az, hogy... ő képes beszélni olyasmiről, amiben nekem amúgy sosem volt részem. Én semmiről nem tudnék ilyen izgalommal, ilyen furcsa vonzódással beszélni, mint ahogy őt érdekelte ez a város.
Nagyot nyeltem, és mikor befejezte, nem fordultam felé, csak tovább bámultam a város fényeit. - Rendben, élvezd. De akkor én mit csináljak, ha nem azt, amihez a legjobban értek? - kérdeztem tanácstalanul. Hát igen, a piszkálódáshoz, és az elkeserítő érzések kiváltásához értek a legjobban.

Csak elmosolyodtam keserűen-gúnyosan, aztán lekattintottam a villanyt a szobában, és abban a fényben, mit az utcalámpák szórtak a szobába, az ablakhoz léptem, hogy lebámuljak a városra.
- Gyere- nyújtottam ki a kezem Mila felé, és arrébb húzódtam, hogy neki is legyen helye.

https://www.youtube.com/watch?v=54XztbNJ87g

- Ne rontsd el a jókedvem - mondtam csendesen, nézve a kinn hömpölygő emberek tömegét, és a neonreklámok villogó feliratait. - Ez a város olyan nekem, mint a gyereknek ha visszatér a bölcsőbe, ahonnan származik. Életem legszebb korszaka volt itt, több mint száz évvel ezelőtt - mondtam, majd Mila mögé léptem, és vállára tettem a kezem.
- Hunyd be a szemed - súgtam a fülébe halkan. - Képzeld el a régi New Orleanst. Nem ezt a nagy várost, amit most látsz... csak apró utcákat. Egyszerű házakat, néhol egy-egy nagyobb épületet. Egy-két templom tornyát, ahogy az utcák fölé magasodik, mintha csak őrködne felettük. A régi ,szép ruhákba öltözött nőket, a frakkos-cilinderes férfiakat. Az egyszerű vászonruhás feketéket... te nem is tudod, milyen jó volt itt akkoriban. Emitt egy szalon, amott egy bolt... egy teaház, kávézó, vagy csak egy egyszerű park, ahová az emberek lepihentek. Nézd, innen látni a kikötőt - nyújtottam ki a kezem, a távolba mutatva, ahol a csillagok fénye megcsillant a Mississippi víztükrén.
- Emlékszem a gőzhajókra, amik néha kikötöttek itt - meséltem tovább. - A matrózokra, a boldog arcukra, mikor szárazföldet értek. Az olcsón megvehető kurvák nevetésére... a sirályok vijjogására, és a víz illatára, ahogy felénk hozta szél.





- Emlékszem az estékre, mikor összegyűlt a birtokos réteg valaki kúriáján. Egy vacsora, egy bál... mintha nem is létezett volna a háború, a rabszolgaság, vagy bármi más. Mind úgy hitték, hogy az idő megállt a kedvükért. Mintha belemerevedtek volna lelkükkel egy pillanatba, azt hitték, hogy örökkön élni fog ez a világ, és benne örökkön élni fognak ők maguk is. Ők ma már mind por és hamu. Én élek, napra nap. Megmarom, aki az utamba kerül... de a régi szép idők már az én kedvemért sem jönnek vissza. Hagyd hát, hogy kicsit élvezzem ezt az egészet - léptem el Mila mellől, és egy újabb pohár italt öntöttem a poharamba.

Amint a kezembe került a pohár, lötyögtetni kezdtem az italt benne, és közben elgondolkodtam, de nagyon is értettem minden egyes szót, amivel sorjázott engem, és nem tudtam nem észrevenni, hogy végigmért.
Belekortyoltam az italomba, majd felálltam, és odasétáltam elé, komolyan meredve az arcába. - A buli nem hangzik rosszul - jegyeztem meg, viszont rögtön folytattam is. - Viszont ha fürödni akarsz, fürödj egyedül és hűtsd le magad - vontam egyet a vállamon még mindig határozott arccal. - Nézd, nekem nincs kedvem hozzád. Olyannal nem fekszem le... és nem is fürdőzöm, akihez nincs kedvem - folytattam tovább. Ki tudja, hogyan reagál az elutasításra, biztosan nincs benne gyakran része.

- Ugyan már. Nincs benned humorérzék? Elrontod a szórakozásunkat - öntöttem italt a két pohárba, amit előszedett. - Gondolhatod, hogy én sem akarok férj lenni. De az ötlet mulatságos, nem? - vigyorogtam. - És élvezhetjük az ezzel járó előnyöket. A luxust... meg miegymást - néztem végig Mila testén félreérthetetlenül. - Most példának okáért vehetnénk egy forró fürdőt. Aztán... ha van kedved, lóghatunk a városban. A temetőben annak idején mindig akadt néhány finom falat. Vagy elmehetünk bulizni. Olyan rég szórakoztam már önfeledten, és vadul. Bömbölő zene, izzadt emberek, forró vérű férfiak és nők... szabad terep mindkettőnknek.

- Na ne mondd... égetett már meg a tűz. Szó szerint is - követtem őt a bárpultig, majd fintorogva megforgattam a szemeimet.
- Nekem úgy rémlik, hogy mi már elháltuk a "nászunkat" - macskakörmöztem a levegőbe, és elővettem két poharat, míg ő az italokat keresgette. Eléggé hülye komédia. Akkor se mennék férjhez, ha napfénygyűrű nélkül fenyegetnének a nap égető erejével. Nem vagyok olyan hülye, de valószínűleg ő sem.
- Na jó, elég ebből a színjátékból. Nincs itt a recepciós, hogy játszani kelljen az agyunkat - rántottam meg a vállamat.

- Persze, hogy nincs esélye. Ki akarna egy nászutas lakosztályba két külön ágyat? - vontam vállat, és felkeltem, hogy szemügyre vegyem a bárszekrény kínálatát. Odáig azonban nem jutottam el, mert Mila nekem tapadt, egészen a falig tolt maga előtt, és olyan csókot adott, ami egyszerre volt fájó, és szenvedélyes.
- Már megint a tűzzel játszol... - lihegtem. - Tüzes kis menyasszony. Vagy feleség. Kedvelem az ilyet - vigyorogtam el magam. - Esetleg tüzesebbé tehetnénk mondjuk... némi tequilával - guggoltam le a bárszekrény elé. - Mellesleg, ott az a gyönyörű, széles nászágy. Nehogy már kihasználatlan legyen.

Beléptem Klaus után, bár még mindig fortyogva a méregtől, az előbbi kis hazugság miatt. Fujjj, belegondolni is rémes. Inkább nem is gondolok bele.
- Persze, pont tökéletes. Bár kár, hogy nászutas lakosztály. Semmi esélye két különágynak - fintorodtam el, majd ott termettem előtte, és mellkasánál fogva nyomtam hevesen a falhoz, hogy így nézzem a szemeit eléggé indulatosan.
- Szóval friss házasok? - kérdeztem, és hirtelen ajkára tapadtam, szinte már fájóan tépve a száját, a végén beleharapva alsó ajkába, és elszakadtam tőle, még mindig fogva a mellkasát. - Nesze neked tüzes feleség - léptem el tőle döhösen.

(recepció)

Belöktem a kulcsot a zárba, aztán szélesre tártam az ajtót, és elismerően biccentettem, ahogy beléptünk.
- Ez igen - mondtam. - Hiába, itt tényleg tudják, mi a déli luxus, és kényelem - sétáltam el az ablakig, ahonnan ráláthattam szinte az egész városra.
- Remélem, megfelel. Akkor is, ha patkánylyukakhoz vagy szokva - néztem hátra Milára, és körbejártam. - Remek fürdő, szép, tágas hálószoba, és kényelmes nappali. Tökéletes. Ha nem sajnálnám otthagyni Mystic Falls-ot, áthelyezném ide a székhelyem - vetettem magam a nappali kanapéjára.