Szemem sarkából láttam, ahogy egy lány - az imént whisky jelenlegi tulajdonosa - kissé közelebb csúszik hozzám, de nem is igazán figyeltem rá, míg meg nem szólalt.
- Kösz, de nem. Ezzel is jól elvagyok - fordítottam arra a fejem, hogy abban a pillanatban össze is szaladjon a szemöldököm. Mert az arc homályosan ugyan, de ismerősnek tűnt.
Lázasan törtem a fejem néhány pillanatig, majd felszakadozott a fejemből a köd.
- Santiago, Florida - vigyorogtam a lányra. - Jó néhány évtizeddel ezelőtt, ugye?

Tudtam én, hogy nem vagyok annyira bolond! Amúgy is... egy ilyen arcot nem gyakran lehet összekeverni mással, mert valljuk be, hogy ez a férfi nem éppen a csúnyák táborát erősíti. De... a dolog móka része úgy vélem, erősen elmarad, ha a kezét nézem. Kár... nagyon nagy kár.
Végiggondoltam a kérdését, és beugrottak a részletek is. - Igen, jó néhány évtizede. Ez az egyetlen mentség, amiért nem emlékeztél az arcomra! - kacsintottam rá, belekortyolva a whiskymbe. - Nem számítottam rá, hogy pont Mystic Falls városában találkozunk újra. Sőt, új találkozásra nem is számítottam.

- Szóval nem álmodom - mondtam elégedetten, mikor a lány is emlékezett rám, majd felemeltem a kezem. - Várj... várj egy kicsit - koncentráltam. - Mila, ugye? - pattintottam az ujjammal, mikor felrémlett a neve is. - Örülök, hogy újra látlak. És még életben - tettem hozzá nevetve. - Mi szél fújt erre? Még mindig a világot járod?

- A névmemóriád sem hagyott cserben, Damon! - kacsintottam rá. Ahogy engem sem, de ezt már csak magamban tettem hozzá. Igazából nem szokásom barátkozni, mert ugyebár nem arról vagyok híres. Vadászni szeretek, az ösztönöknek élni, de néha akad egy-két partner, aki mellett nem lehet csak úgy elmenni. Bár ők általában nem a személyiségükkel érik el ezt, hanem a külsejükkel.
- Nem, a világjáró körutam lezáródott. Most más céllal érkeztem ide - sóhajtottam, hátradőlve a bárszéken, magammal emelve a poharamat is. - Talán ismered Tatia Petrovát, nem? - vontam fel a szemöldökömet.

- Úgy látom, te is emlékszel rám - kacsintottam egyet, majd mikor elhagyta a kérdés a száját, szusszantottam egyet.
- Tatia Petrova? Hát ja, ismerem... bár csak futólag. Ha tőle vagy róla akarsz valamit, nálam nem jó helyen kopogtatsz - ráztam meg a fejem. - Keresd meg inkább Klaust. Ő nyilván többet tudna mondani - tettem hozzá kissé csúfondárosan.
- Mellesleg, ha már itt tartunk... van hozzá közöm, hogy miért keresed, vagy tartsam a szám inkább, és ne kérdezősködjek?

(Mikael háza)

Nem tudtam, merrefelé menjek, de ez a hely, ahol már egyszer jártam, akkor egész jól bejött. Keresgélni meg nem volt kedvem, hát gondoltam, ami már egyszer jó volt, azon nem érdemes változtatni.
Közelgett a hétvége, a Grill a szokásosnál is zsúfoltabb volt. Bár látatlanban is fogadni mertem volna rá, hogy a jelenlévők fele legalább nem emberi lény. És ebbe a kategóriába beletartozhat bármi...
Épp helyet kerestem magamnak, elhaladva egy beszélgető férfi és nő mellett, mikor Nik neve ütötte meg a fülem. Persze abban a formában, ahogyan ő manapság használja.
Ez felkeltette a figyelmem, hát nem messze telepedtem le a párostól, a bárpult másik oldalára. Rendeltem egy italt magamnak, és úgy tettem, mintha nézelődnék, de a fülem nyitva volt minden szóra, amit ezek ketten kiejthettek a szájukon.

- Ne is fáradj, tudok mindent Tatia Petrováról, amit szükséges. Nagyon jó barátok vagyunk. Csak éppen nagyon régen találkoztunk utoljára. És Klaus? - vágtam kissé fintorgó pofát. Nos, úgy értesültem, hogy mostanság nincs éppen jó viszonyban Tatiával. És ugyebár ilyenkor úgy fair az egész, ha a barátunk ellensége a mi ellenségünk is.
- Elég annyit tudnod, hogy Tatiának szüksége van valamire, ami nálam van. Ha jól tudom, pontosan az ellen a nagy Klaus ellen... - vált suttogóvá a hangom, de aztán újra beleittam a poharamba.

- Aha - mondtam kissé meglepve. - Tudod, néhány dolgot köszönhet ugyan a családunk Klausnak, de nem vagyunk kebelbarátok. Megvan rá az okom, hogy miért. Igy hát, nem fogom sem védeni őt, sem sírni utána, ha baja történik - vontam egyet a vállamon, és futólag szemügyre vettem a kissé idősebb férfit, aki a bárpult másik végén ült le, és néha Milára sandított.
- Úgy látom, valaki be fog ma este próbálkozni - súgtam halkan Mila fülébe, és szememmel a pasas felé vágtam.

Csak legyintettem. - Én nem is vágyom őt megismerni. Ha összefutunk, sem kívánok vele kebelbarát-viszonyba jönni - vontam egyet a vállamon. Persze ismertem Tatia ízlését, gondoltam, hogy nem valami bűnronda pasiról van szó, de ettől függetlenül... szeretek rossz lenni, de van bennem önkontroll is.
Követtem Damon tekintetét, közben újabb kortyot ittam a whiskyből, és újabbat vontam a vállamon.
- Nos... lehet, majd segítek a problémáján, de nem garantálom - vigyorodtam el pimaszkodva, de aztán visszafordultam Damon felé. - Jól látom, hogy... bekötötték a fejedet? - sandítottam az ujjára. - Kár érted.

- Be bizony! - vigyorogtam szélesen, mikor Mila tekintete az ujjamra siklott. - És nemcsak hogy önként igába hajtottam a fejem, de már van egy kislányom, és egy kisfiam is. Delena elmúlt másfél éves, David pedig nemrég volt hat hónapos. Á, pont most nincs nálam fénykép... - matattam a zsebeimben. - Oké, tudom hogy ez elég meglepő - mondtam, reagálva Mila arckifejezésére. - De mit csináljak? Halálos szerelmes vagyok a feleségembe. Ez van. A rosszfiú, női szíveket romba döntő Damon Salvatore a múlté - nevettem.

Nagyot sóhajtottam. Persze gondolhattam volna, hogy házasság után még következhet néhány gyerek is. Ezek szerint nem vámpírt vett el, hanem embert. Méghozzá talán egy kissé bolond embert, mert valaki egyáltalán nem szívesen bizza vámpírra a gyerekeit.
- Nos, ez egyrészről örömhír, főleg a feleségednek, hogy a múltté az a férfi. Másrészről minden hozzám hasonló nő gyászba borulhat - motyogtam, de aztán rákacsintottam. - És ki a szerencsés feleség?

- Hát az tény, hogy elég sok nő borult gyászba a hír hallatán - nevettem még mindig. - Elena Gilbertnek hívják a feleségemet. És bármi is forduljon meg a fejedben, nem mind őrült, aki vámpír társat választ magának - ittam bele újra a sörbe.
- És mondd csak... te még nem találtál rá a bizonyos igazira? - érdeklődtem. - Vagy te csak simán megtört szíveket hagysz magad után? Ezúttal akár minden létező értelemben is.

Felfigyeltem a név hallatán. Ismertem Tatiát és ismertem Katherine-t is... bár ő nem volt éppen a kedvencem, sőt! Felé még van egy benyújtatlan számlám. - A legújabb hasonmás a feleséged? - kérdeztem teljesen feleslegesen. Inkább nem mondtam, hogy szívesen látnám. Ahhoz elég megkeresnem Katherine-t, vagy Tatiát is, ha hasonmást akarok látni. Egy harmadik már sok lenne nekem.
- Én? És az igazi? Ez a két kifejezés nem illik egy mondatba, de talán még egy oldalra sem - kacsintottam rá. - Az élet arra való, hogy kiélvezzük minden egyes pillanatát. Bennem még nincs ráhajlás arra, hogy ezt egy döntéssel eldobjam - fordultam újra a pultos felé.
- Ezúttal két whiskyt kérünk - néztem Damonre is fél szemmel, és láthatta rajtam, hogy nem tűrök ellentmondást.

- Ne hívd így - vontam össze a szemöldökömet, mikor Mila a "legújabb hasonmás" jelzővel illette Elenát. - Még akkor sem, ha ő tényleg az. De nem ezért szeretem. Hosszú és rögös utunk volt, az tény... de nekem akkor is Ő az igazi. És bolond lettem volna futni hagyni - néztem a söröm maradékát, majd sóhajtottam egy nagyot, mikor Mila két whiskyt kért.
- Hát jó, de csak ezt az egyet - mondtam kissé beletörődve. - Nem akarok piásan hazamenni. És én fizetek - tettem hozzá.

Csak mókás fintorra húztam a számat, amikor elkezdett engem oktatni, hogy ne hívjam hasonmásnak a feleségét. Persze törekedtem átérezni azt, amiket mondott, meg hogy igazi, és futni hagyni, meg gyerekek, meg egyebek, de belőlem ezek nyilván gyökereikben hiányoztak.
- Különben előkerül a nadrágszíj? - vigyorodtam el, amikor a piálásra vonatkozóan elhagyta egy mondat a száját.
- Amúgy... ismered azt a fickót ott a pult másik oldalán? - kíváncsiskodtam. Merthogy kezdett nekem túlságosan is... érdekes lenni. Már nem mint férfi, hanem... szokatlan jelenség.

- Nadrágszíj? - nevettem fel. - Nem, azt azért nem. Én hordom otthon a nadrágot általában. De így, hogy említed... lehet egyszer ráveszem Elenát, és kipróbáljuk - kacsintottam egyet, majd szemem sarkából az iménti férfi felé pislogtam.
- Nem, nem ismerem. De... kétlem, hogy sima ember lenne - motyogtam. Igazából már egy ideje éreztem azt, amit valószínűleg Mila is. Hogy olyasmi erő sugárzik ebből az emberből - némi lenézéssel vegyesen - mintha Klaust látnám magam előtt.
- De nem is akarom megismerni. Viszont ahogy látom, neked nyert ügyed lehet.

Ha nem mentem volna keresztül elég sok mindenen ezer éven át, most alighanem ráharaptam volna a pohárra a meglepetéstől. Egy vámpír, aki igyekszik emberi módon élni? Felesége van, és családja? Ez a fickó vagy blöfföl, vagy elmebeteg. De még az is lehet, hogy igazat mond. Isten adja neki, hogy így legyen. Igy van esélye rá, hogy ne szúrjam szíven a legközelebbi találkozásnál. De engem jelenleg nem is ő érdekelt, hanem a lány. Főleg azok után, hogy azt mondta, Tatiának segít Klaus ellenében. Noha kedvem lett volna most azonnal megkeresni Tatiát, és lényegében tartottam magam az elvhez, hogy az ellenségem barátja az én ellenségem is, mégis úgy éreztem, talán tárgyalhatnánk ezzel a lánnyal.... Igy mikor felém fordította a szemét, üdvözlő mozdulattal emeltem meg felé a poharamat.

- Szado-mazo hajlamok? - vigyorogtam a nadrágszíj újbóli emlegetésekor Damonre. - Azzal inkább várj, míg a nejed is teljesen felnőtt lesz, mert ha jól tudom, még nincs 21 - kacsintottam rá. Furcsa volt ezt így emlegetni. Engem majdnem 600 év alatt se sikerült befűzni, a kiscsaj meg már majdnem 20 évesen feleség és anya. Hol marad az élet élvezése? Bár... egy Damon Salvatore típusú férfi mellett lehet élvezni az életet valószínűleg... minden értelemben.
Újra a másik férfi felé fordítottam a fejemet, aki felém emelte a poharát, és ezért rámosolyogtam. Való igaz, ha már így kezdi, rossz férfi nem lehet. És ha idősebb? Nos, hát... engem ez sosem zavart. Na jó, a 60 éves pasikat az én gyomrom se csípte, de ő bármennyi idős is, jól tartotta magát.
- Egyébiránt... az előbb említetted hogy nem kebelbarátod az a Klaus nevű fickó. Miért?

- Szadomazo? - csóváltam a fejem. - Na nem, azt nem. Mondjuk inkább csak némi perverziónak - vigyorogtam kajánul, és míg Mila a férfival szemezett egy sort, felhajtottam a whiskyt. A legjobbkor. Mert a következő kérdés után valahogy erős kísértést éreztem arra, hogy leigyam magam.
- Hagyjuk... - morogtam. - Azért, mert egy rohadt patkány, akinek semmi sem szent. Ennyi - koppantottam le a poharat. - És ha lenne hozzá elég erőm, hát magam rúgnám szét a seggét. Sajna ötször annyi idős, mint én vagyok, így hát a bosszúm eme részéről le kell mondanom.

Valami furcsa suhant át Damon tekintetén, mikor rákérdeztem, hogy mi a francért utálja annyira Klaust. Vagy ahogy ő fogalmazott: miért nem kebelbarátok. És valahogy már volt bennem valami gyanú, hogy mi lehetett ennek az oka. Valószínűleg az, hogy abban a bizonyos feleségben is Petrova vér folyik, az meg szokás szerint nem képes ellenállni a kísértésnek.
- Azt hiszem, értem - bólintottam egyet, és elmosolyodtam. - Sajnálatos, hogy nem vagy bosszúálló. Szívesen segítettem volna benne - kacsintottam rá tréfálkozva.

- Hagyjuk - legyintettem. - Más is van itt a háttérben. Egy alku. És nem rúgom fel. Nem is lenne tanácsos... Klaus nem az a fajta, aki eltűri az ilyesmit. Szerencsére túl vagyunk rajta Elenával, és bízom benne, hogy Klaus is talál magának más, szórakoztatóbb társaságot - vontam vállat, és ezúttal én rendeltem két pohár whiskyt.
- És merrefelé laksz? Vettél valami házat, vagy kihasználod a helybeli hotelt? - érdeklődtem.

- Nos, jól van. Akkor nem beszélek róla... - mondtam, de felfigyeltem arra a szóra, hogy "alku". Igencsak érdekesen hangzott, főleg ha a nagy Klausról volt szó. Ugyan nem ismertem személyesen, de nyilván ez lesz a következő lépcsőfok. Valamikor...
- Khm... igen, mondhatni, vettem - túrtam a hajamba vigyorogva. Az én fajtám jobb szeretett inkább eltulajdonítani házakat, és elhallgattatni a tulajokat. Más kérdés, hogy vajon Damon érti-e a célzást. - De ha jófiú lettél, gondolom már nem vadászol. És nem is kapsz el senkit váratlanul az utcasarkon.

Csendesen somolyogtam Mila megjegyzésén.
- Szóval vettél - mondtam. - Oké, értem én a dolgot. És képzeld, nem, már nem vadászom. Én lettem a jófiú - ütöttem a mellkasomra büszkén. - Beérem a kórházi ellátmánnyal. Hiába, ha bekötik az ember fejét, búcsút inthet a régi életének - vigyorogtam, aztán mikor a csapos végre előhozta a becsomagolt kaját, előhúztam a tárcámat és fizettem.
- Azt hittem itt előbb éhen kell halni, csak utána szolgálnak ki kajával - dünnyögtem azért.

- A jófiú... ezt most igencsak bánom, pedig ígéretes estém lehetett volna... - sóhajtottam, közben rákacsintva, és mindenek előtt végigpásztáztam a tekintetemmel egész alakját, tetszéssel időzve a mellkasán, és a derékon aluli részeken.
- Mázlista a feleséged! - biggyesztettem le a számat, és letettem az üres poharamat.

Vigyorogva, elégedetten szemléltem, ahogy végignézett rajtam. Noha eszemben sem volt megcsalni Elenát, az tagadhatatlan tény, hogy jól estek az elismerő pillantások. Főleg amiket a derékszíjam alá vetett...
- Nos, ha nem lennék jó fiú, akkor sem mennél velem most sokra - jegyeztem meg ártatlan arccal. - Ki vagyok csavarva. Gondolom, ezt nem kell részleteznem - röhögtem el magam.