Mikor Yve leállított minket, cseppet nehezemre esett megállni, hogy ne válaszoljam azt, hogy én azért kicsit jobbnak érzem magam a farkasoknál, elvégre nem ők voltak az én vacsorám, hanem fordítva. És nem ők állnak a halál torkában miattam. Nem ők veszthetik el a lányaikat és a szerelmüket miattam. De a helyszínre, és a körülményekre való tekintettel minden erőmmel azon voltam hogy lenyeljem a szavakat. Tudtam mi vár rám, és nem akartam baj esetén haragban vagy veszekedéssel elválni életem szerelmétől...
Csendben néztem végig hogy Eyal mint adja a vérét Yve-nak, majd int nekünk gyors búcsút. Kezet fogtam vele, és hálásan biccentettem. Hálás voltam, hisz a vére meggyógyítja a nőt akit szeretek, amire én nem voltam most képes. Ezzel nagyon is kivívta a hálám.
- Viszlát Eyal - köszöntem el tőle én is, s amikor távozott, fordultam vissza Yve-hoz. - Megiszod azt a vért, ugye? Bár csak most ismertem meg a fickót, de szimpatikus, ha ezzel meggyógyulhatsz - néztem a vérrel teli üvegcsére. - Rémes nézni hogy megsérültél, és nem tudok segíteni.. - néztem végig az alakján keservesen, s póbáltam a kaparó torkom figyelmen kívül hagyni, de nem volt könnyű, több szempontból sem. Így egy-két perc csendes rámeredés után végül megköszörültem a torkom, és bocsánatkérő pillantással nézve fel Kedvesemre,, szólaltam meg újra.
- Én most... kimegyek egy kicsit. Csak néhány percre... iszom valamit.. - mondtam, próbálva magamnak is mellőzni az adatot, hogy igen, vér az ami kell, különben itt helyben őrülök meg, vagy... verem be az utolsó szögek egyikét a koporsómba. Így nagy levegőt vettem, és minden erőm összeszedve, Yve-hoz hajoltam óvatosan. Sem azt nem tudtam én mennyit bírok, sem azt, Ő mennyit enged nekem... de muszáj volt... muszáj volt megpróbálnom... Ezért hozzáhajoltam, lassan, és ajkaim leheletfinoman érintették meg az övéit. Nagyon óvatosan csókoltam meg, aztán amilyen lassan hajoltam oda, olyan gyorsan húzódtam el. - Szeretlek - próbáltam meg még rámosolyogni, de nem tudom mennyire sikerülhetett. Aztán megfordultam, és elhagytam a szobát.

(folyt. köv. a kórház előtt)

Eyal elég rövid ideig volt társaságunk tagja, mégis a leghálásabb most neki vagyok. Vagy épp a farkas-sámán-tudja a halál, hogy ki, akire a leginkább fújok? Ez biztos. Fel ne képeljem, de olyan teljes testtel ráfordulósan, igazi parasztlengőssel. Élvezném minden pillanatát, ahogy a csattanás erejét és hangját is.

Eyal távozása után nem sokkal, Em is úgy döntött, hogy lelép levegőzni. Megcsókolt... finoman. Nem is értettem, hogy miért. Biztosan nem hagytam volna neki... ha nem akartam volna ennyire, hogy megtörténjen... De végül engedtem a csábításnak, és nem is pazaroltam erőt arra, hogy ellökjem. Aztán, lelépett.

Egyedül maradtam, a kis fiola pedig meglehetősen gúnyolódva nézett vissza rám. Mit volt mit tenni, hát nem engedhettem meg magamnak, hogy még egy pálinkát felhajtsak előbb, így megittam a vörös löttyöt, történetesen Eyal vérét. Hurrá, majdnem hányás íze van. De erről nem tehet ő, mivel eléggé eltúloztam. Minden vámpír vére ilyen ócska, legalábbis számomra. Nem túl egészséges, hogy boszorkány létemre ilyennel kúrálom magam...
Még feküdtem egy kis darabon, amíg arra vártam, hogy hasson a "szer", és mehessek haza...

(Kórház előtt)

Igazán újszerű érzés, ahogy átszippantom magam az ablakon. Vagy az ajtón, részletkérdés. Emberek jöttek-mentek, mindenfele, egyesek rajtam is átlépve, na, az semmivel sem összehasonlítható borzalom, ezért a későbbiekben óvakodtam tőle. Hogy honnan tudtam hol van? Modern világ kérem szépen! Hiába voltam művész, azért sosem voltam hülye! Csak beálltam az egyik recepcióspulti nővér mögé, és ahogy az csak kattintgatott kilestem. A többi már... egyszerűen ment. Mondom én, pedig amikor átléptem a küszöböt.. na ott kezdődött el minden.

Az emlékek... Hihetetlen intenzitással lepték el a fejemet. Boldog emlékek? Igen, az is akadt néhány. Amikor virágot vittem neki. Amikor szerettem. A múzsám volt! Az ihletem... Nem tudom mikor romlott el. Talán akkor, amikor először másra nézett. Az a rohadék öltönyös seggfej, akit elvertem! Hogy csak a tanára volt? Jóóó kis mese! Én láttam, hogy nézett a szemeibe! Ő meg visszamosolygott rá… ezért is ütöttem meg érte. Én SZERETTEM! Miért nem értette meg? Az életemet is odaadtam volna érte, és így hálálja meg? - lépkedtem egyre csak beljebb ahogy körülötte jó páran lebzseltek. Figyeltem. Az újabb áldozat! - röhögtem a markomba teljesen de aztán hirtelen fagyott a vigyorom. Valamit ezek... műveltek! Vércsapolás? Oké, én is játszottam még ilyet, anno Párizsban a műteremben, amikor éreztem.. valami új kell! Valami magával ragadó! A festmények! Akkor majd kelendőbbek lesznek, és gondoltam miért is ne, vérrel színeztem meg őket. A saját véremet adtam, de hát ez művészet! Végső önfeláldozás, mégis egyetlen pillanat alatt dobtak ki vele. De megjárta a szemétláda... - vigyorogtam megint szélesen ahogy eszembe idéztem hogyan is végezte, a kocsi és a kerekek egy baseball ütő sanyarú maradékaként. Most viszont... - újra nagyot sóhajtottam visszatérve a jelenbe, de nem is tudom miért. Csak megszokás, hisz ééén.. már levegő nélkül is létezek. Ki ölhetne meg? - vigyorogtam megint szélesen felnézve a fénybe, bele e messzibe, a lámpa fényébe, ahogy éreztem a foton apró részecskéi szinte magukba rántanak elnyelnek. Aztán... csönd lett. Ekkor tértem csak észre. Hogy mi volt? Ópium! Akkor este! Amikor ez a büdös k*rva újra megcsalt és én megfizettem! - álltam meg a szobában az ággyal szemben és onnan méregettem.

"Hogy vagy tündérem... "- vettem elő a régi, legmocskosabb hangomat. Emlékeztem még rá, régen. Ahogy félt tőlem. Egyszerűen rettegett! Imádtam azt az érzést! Soha nem villanyozott fel semmi annyira, azóta sem! Amikor hatalmam volt felette... És jól tudta nem menekülhet. De hisz én csak szerettem! - váltott újra ártatlanságra a képem, és én hittem benne. Újra... hittem.

"Mi történt veled kedvesem..." - léptem oda az ágy mellé, teljesen mellé, hogy felmérjem. Nem láttam.. semmit. Ő se látott engem, sőt, nem is hallhatott, ahogy éreztem egy semmi vagyok. De valaminek kell lennie! Kell, hogy érezzen! Muszáj! Az én szépségem... - húztam végig a kezemet a teste mellett fekvő alkarján de nem éreztem. Ő viszont... érzett. Érezhetett, mert láttam azon a csodás bőrön feltűnő égnek álló szőröket, tanúbizonyságul szolgálva hogy észrevett. Mégse történt semmi.

"Yvana!" - beszéltem hozzá elgyötörve, mégsem hallotta a hangomat - "Yvana... hát nem szeretsz?" - kérdeztem kétségbeesetten. - "Itt vagyok, szépségem! Hát nem érzed?"- próbálkoztam újra, de semmi válasz csak összerezzent. "- Yvana!" - üvöltöttem torkom szakadtából már hangosan, mégsem hallott vagy vett észre - "Itt vagyok... Szerelmem, újra itt, veled, hát nem érzed? "- próbálkoztam újra de ő mintha csak levegőnek nézne ráncolt szemekkel bámult előre a töredék semmibe és én... egy pillanat alatt váltottam dühbe.

"- Akkor megdöglesz, te büdös k*rva...! "- vágtam ki torokhangon, összetörve, és lendült a kezem, hogy megüssem. Mégsem éreztem. A testem, átfutott fölötte. A testem? Hisz nincs is.. testem! - tudatosult megrémülve és éreztem, hogy rettegek. Aztán.. hirtelen változott meg minden.

"- Megöltél Te k*rva!" - sziszegtem a fogaim között a gondolat teljesen eltöltve a fejemet. "- Te aljas ringyó, a saját kocsimmal öltél meg!" - villantak meg az események, ahogy az ópium kezdte elhagyni a fejemet és a világ.. tiszta lett. Tiszta.. egészen, és akkor már tudtam. Jól tudtam miért vagyok itt. Hogy mit akarok tőle! Hogy mit akartam mindig is, amióta ott voltam.. lenn! Az egyetlent amit elvehettem! Az életet...

"Remélem... felkészültél a mi kis közös utazásunkra. " - mosolyodtam el "kedvesen" és jól tudtam, még nem állok készen. Még tanulnom kell. Sokat! Hát akkor... figyelek. - és hátrahúzódva teljesen megálltam az egyik sarok rejtekében. Mostantól többé nem szabadulsz tőlem....

[Vizsgáló]

Miután bekötötte a sebeimet átvittek egy kórterembe, hogy nagyjából összeszedjem magam. Körbenéztem a teremben és próbáltam felidézni, hogy mi is történt. Sok vért vesztettem és valószínűleg ezért is olyan homályos az egész. De viszont a férfi arcára még emlékszem. És én még meg akartam fogni a kezét. Hát tényleg nem voltam magamnál.
Aztán még valami derengett. Apa? Biztos csak képzelegtem. Nem voltam teljesen magamnál. Becsuktam a szememet, hogy megpróbáljak pihenni nem sok sikerrel.

(Kórház)

Száguldottam egészen idáig, így egész hamar ideértem. Leparkoltam a Kórház előtt és felrohanva a lépcsőkön a recepció felé vettem az irányt, hogy megtudjam melyik kórterembe van az a lány. Olyan pontos leírást adtam a sebeiről, hogy szinte a névvel már nem is kellett bajlódni, de azért azt is elárulta a recepción lévő nő...
A kórterem felé siettem és amint beléptem meg is láttam őt. Ahogy elnéztem éppen pihenni próbált, de ha már eljöttem idáig -ráadásul miatta- akkor igazán nem számít az most, hogy alszik-e vagy sem.
-Bailey..-suttogtam még mindig ízlelgetve a nevét, bezárva magam mögött az ajtót és az ágya mellé sétáltam.

A pihenés amúgy sem sikerült volna, majd egy hangot hallottam az ajtóból. Amikor kinyitottam a szemem azt hittem képzelődöm. Mi a fenét keres itt? Az előbb még teljesen nyugodt szívvel megölt volna most meg idejön megnézni, hogy jól vagyok-e? Vagy csak be akarja fejezni a dolgot mert túlságosan is ízlett neki a vérem.
- Mi.. mit akarsz? - Kérdeztem miközben óvatosan felültem az ágyon. Még mindig nem volt bennem valami sok erő ez is elég megterhelő volt.

-Nyugodtan feküdj vissza. -mondtam teljes nyugodtsággal a hangomban és megálltam előtte. Nehezemre esett sajnálkozni ezért nem is nagyon akartam, de azért még volt bennem ennyi jóérzés.
-Először is..sajnálom! Másrészt pedig segíteni akarok, hogy ne kelljen itt maradnod. -mondtam ki nehezen, majd az ágy szélére ültem, hogy így is közelebb kerülhessek hozzá.
-Szóval...elfogadod a segítségemet vagy nem? -kérdeztem felvont szemöldökkel.

Nem feküdtem vissza csak furcsán néztem rá ahogy közeledni kezdett felém. Legszívesebben a terem másik végébe vetettem volna magam, de erre egyértelműen nem volt energiám.
- Veled meg mi történt? - Vontam össze a szemöldökömet. Furcsa volt ez a hirtelen bocsánat kérés a kedvesség meg úgy minden. Bár lehet nem kellene kérdeznem.
- És ezalatt pontosan mit is értesz? - Végignéztem rajta ahogy leült az ágy szélére.

-Semmi nem történt. Csak nem akartam, hogy akkora seggfejnek tűnjek mint amilyennek megismertél. -vontam egyet a vállamon még mindig hideg arckifejezést vágva.
-Ezt..-haraptam bele a csuklómba és odatoltam a szájához.
-Nem tudom, hogy hallottál-e róla, de a vámpírvér gyógyít és akár már ma haza is mehetsz. -ajánlottam fel neki, bár nem fűztem hozzá túl sok reményt, hogy el is fogadja.

- Miért nem vagy akkora? - Döntöttem oldalra a fejemet egy féloldalas mosoly kíséretében. Viszont amikor megharapta a csuklóját kikerekedtek a szemeim. Ez most mi a fene.. De nem akartam tovább gondolkodni a dolgon. Két kezemmel ráfogtam a karjára, majd fintorogva de kortyolni kezdtem a vérért. Nem volt olyan rossz, mint amire számítottam, de nem volt valami kellemes íze.
- Köszönöm. - Toltam el a számtól a kezét és megtöröltem a számat. - És csak ennek köszönhetem a kedvességed? Hogy bebizonyítsd nem vagy olyan seggfej, mint amilyennek tűntél?

-Csak néha, de ez részlet kérdése. -próbáltam viccelődni, ezzel is elűzni a közöttünk lévő feszültséget. Mikor elfogadta a véremet és kortyolni kezdte, egy elégedett mosoly ült ki az arcomra. Örültem, hogy nem kellett sokat győzködni, hogy elfogadja a segítségemet.
-Nincs mit. Ennyivel jövök neked. -vigyorodtam el és ráhúztam a kabátom ujját a csuklómra.
-Nem, amint már akkor is megmondtam: Kár lenne téged veszni hagyni. -vigyorogtam továbbra is.

- Még szép. De azért látom a felsődet már sikerült lecserélned. - Néztem a pólójára. Igaz, hogy nem voltam magamnál de arra határozottan emlékszem, hogy a hasába döftem azt a karót.
- És mégis mi győzött meg téged erről a tényről? - Vigyorodtam el, majd tekintetét kezdtem fürkészni. Valamiért kíváncsi voltam rá. Úgy mindenre ami vele kapcsolatos miért olyan amilyen. Hogyan lett olyan. Na meg persze arra is, hogy egyáltalán miért hozott be ide. És főleg miért jött vissza? Amikor itt már elég kis eséllyel halhatok meg.

-Hát nem járkálhatok egész nap véres pólóban. -vágtam egy halványabb fintort, majd elnevettem magamat.
-Hmm..Hát szerintem ha tükörbe nézel akkor megkapod erre a kérdésre a választ, és engem is megkímélsz attól, hogy csöpögős dolgokat mondjak. -vágtam ismét egy fintort. Sosem szerettem elérzékenyülni, épp ezért most sem teszem ezt.
-Szerintem azokra már nem lesz szükség. -böktem a lábán és nyakán lévő kötések felé.

Aranyos volt amitől picit elpirultam és lehajtottam a fejemet, majd nagy nehezen újból a szemeibe néztem. - Na miféle csöpögős dolgokra gondolsz? Mondj párat kérlek. - Kérleltem miközben picit közelebb csúsztam hozzá.
- Ha szépen kérlek akkor leszeded? - Döntöttem oldalra a fejemet, hogy először a nyakamon lévő kötést szedje le.

-Például azt, hogy gyönyörű vagy..-böktem ki nagy nehezen- Csak tudd, hogy nem szokásom ilyeneket mondani, szóval ez kivételes alkalom. -forgattam meg a szemeimet vigyorogva.
-Persze. -kacsintottam rá és egy gyengéd mozdulattal szabadítottam meg a nyakán lévő kötéstől.
-Azt hiszem akkor most ez jön. -húztam végig a combján a kezemet miközben arról is leszedtem a kötést, ügyelve arra, hogy közben a kezem mindvégig érintse a bőrét.

- Köszönöm. Ez akkor igazán megtisztelő. - Mosolyodtam el, majd mikor levette a kötést a nyakamhoz nyúltam és nyoma sem volt semmiféle sebnek.
És ezt is köszönöm. - Nyomtam egy gyors puszit az arcára. Hogy miért csináltam? Mert jól esett. Nem hiszem, hogy megfogom bánni, de ki tudja.
Tekintettem a combomon végigsikló kezére irányult ahogyan leszedte róla a kötést. Alsó ajkamba haraptam, majd továbbra is leszegeztem a tekintetem.

-Mondjuk aki megérdemli annak kijár a dicséretem. -csúsztam hozzá közelebb még mindig combja puha bőrét simítva. Még az a jó, hogy rajtunk kívül senki nem volt a kórteremben.
-Ne köszönd! Tényleg sajnálom, hogy így viselkedtem veled. Elég nehéz kiismerni magamat mostanában. -húztam félre a számat és közelebb hajoltam hozzá.
-Remélem ezért nem fogsz ismét egy karót szúrni belém. -mondtam már csak egészen halkan és egy gyengéd csókot nyomtam az ajkaira közben hátradöntve az ágyon.

Szóval én megérdemlem? - Továbbra is lefelé néztem teljesen fülig pirulva. Nem hiszem el, hogy pár órája még a nyakamra tapadva akarta kiszívni belőlem az életet most meg a combomat simogatja. De egyáltalán nem volt ellenemre a dolog. Sőt, tetszett is.
Mikor felnéztem már eléggé közel voltunk egymáshoz. Éreztem ahogy a szívverésem felgyorsul. A következő pillanatban már arra eszméltem fel, hogy megéreztem ajkait a sajátomon és eldöntött az ágyon. Először meglepődtem, majd gyengéden viszonoztam a csókját miközben a kezem a tarkójára siklott.

Legnagyobb meglepetésemre ahelyett, hogy ellökött volna viszonozta a csókomat.
-Egyébként aranyos a kórházi ruhád. -súgtam bele a csókba vigyorogva. Mikor keze a tarkómra siklott ez csak még jobban arra ösztönzött, hogy ne szakadjak el ajkaitól. A csók közben a kezemmel ami eddig a combját simította egyre feljebb haladtam, míg végül az arcánál kötöttem ki, hogy finom bőrét gyengéden kezdjem el cirógatni. Közben a másik kezemmel már azon voltam, hogy minél hamarabb eltüntessem róla a már így is sokat mutató kórházi ruhaféleséget.

Halkan felkacagtam ahogy megdicsérte ezt a kórházi kis rongyot. Még mindig nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Talán megőrültem. Vagy nem tudom. De valamiért vágytam az érintésére.
Éreztem ahogy a keze felfelé halad a testemen, majd végül az arcomon kötött ki és cirógatása szinte égette arcbőrömet. Mikor elkezdte lefejteni rólam ezt a szinte semmit nem takaró ruhadarabot picit eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy homlokunk még mindig összeérjen.
- Nem vagyok normális. - Mosolyogtam miközben tekintetem nem tudtam levenni az ajkairól.

Amikor eltolt magától az egyik kezemet még mindig az arcán tartottam viszont a másik kezemet levettem róla mielőtt túl sokat engednék meg magamnak, ami neki kellemetlen lehet.
-Hát én sem. -vigyorogtam és teljesen elszakadva tőle felültem az ágy szélére.
-Még most mond meg, hogy maradjak-e vagy menjek, mert később már nincs választási lehetőséged. -mondtam már készülve, hogy felálljak az ágyról

Kicsit mintha összeszorult volna a szívem amikor eltávolodott tőlem. Szükségem volt a közelségére. Vágytam rá. Lehet, hogy hülyeség de nem akarom elengedni. Rá érek később megbánni a dolgokat.
- Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. - A mondat befejeztével az ölébe ültem és átkaroltam a nyakát, miközben szenvedélyes csókba invitáltam ajkait.

Mielőtt felállhattam volna az ölembe mászott és karjait a nyakam köré fonta, hogy úgy csókoljon, amit persze lelkesen viszonoztam is neki.
-Ráérsz holnap is megbánni a dolgokat. Bár gondoskodom róla, hogy ne bánd meg. -szakadtam el egy pillanatra ajkaitól, úgy nézve szemeibe, majd leraktam őt az ágyra és felpattantam, hogy egy széket rakhassak az ajtó kilincse alá, mivel kulcs az nem volt a zárban és azt hiszem elég kellemetlen lett volna ha bárki is bejön. Amint ezzel végeztem vámpírsebességemet kihasználva az ágyra döntöttem és fölötte termettem.
-Azt hiszem most már senki sem fog zavarni minket. -jelent meg egy elégedett vigyor az arcomon, majd ismét ajkait faltam.

- Remélem is. - Vigyorogtam rá, majd lerakott az ágyra és figyeltem ahogy eltorlaszolja az ajtót egy székkel. Kellemetlen lett volna ha valaki rányit bár lehet, hogy hallotta volna ha jön valaki. Viszont ha nagyon rám koncentrál akkor valószínűleg fel se tűnik neki semmi.
Amikor hirtelen felettem termett kicsit meglepődtem és majdnem sikítottam egyet, de ajkamba harapva magamba fojtottam.
- Nem is ajánlom. - Nevettem fel halkan, majd szenvedélyesen kezdtem falni ajkait miközben elkezdtem megszabadítani őt a felesleges ruhadaraboktól.

Elég hülyén jött ez most ki, hogy órákkal ezelőtt még minden bűntudat nélkül megöltem volna, most meg már egymást szabadítjuk meg a ruháinktól. Mondjuk őszintén szólva egyáltalán nem bántam, hogy idáig jutottunk, sőt mindennél jobban élveztem.
Mivel már félig meddig leszedtem róla a kórházi ruhát, ezért már csak egy mozdulatomba került és máris a terem végében kötött ki.
Ajkaink szorosan egymásba forrtak, közben már azon voltam, hogy a fehérneműktől is megszabadítsam, ami másodperceken belül meg is történt.