Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Kis erdei tó

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 09, 2016 5:31 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
- Igen, ezzel én is tisztában vagyok - vonok vállat, ahogy mondani kezdi, hogy mi mindent kell beszereznem. - Engedélyek, hasonlók... de a fenébe is, miért ne próbáljam meg? Tudom, hogy igazam van, és mivel egy jelenleg látható lyukat tömök majd be a kínálatban, ezért fix, hogy nem fogok belebukni. A bökkenő már csak az, hogy kell némi kezdőtőke. A nyeremény másik felére gondoltam - bököm ki végül. - Hidd el, mire eljön az esküvőnk, a dupláját rakom vissza a közös kasszába. És ez azt is jelenti, hogy lesz esélyünk egy csomó mindenre. Két hét nászútra, ahol csak akarjuk... vagy más egyébre. Olyan dolgokra, amik a közös életünkhöz kellenek - húzom el előtte a mézesmadzagot, de ahogy kifejti, hogy miért nem szeretne társulni, kissé lelombozódok.
- Oh - adok hangot csupán ennyivel a csalódottságomnak, és kissé lehangolva nézek rá. Ugyanakkor belátom, hogy én sem érezném magam túl jól ha olyan dolgot kéne csinálnom, ami nem áll hozzám közel.
- Nem mondom, hogy örülök ennek, de tisztában vagyok már azzal, hogy ha a fejedbe veszel valamit, úgysem lehet téged meggyőzni másról - vágok egy apró fintort. - Nézd, tőlem vállalhatsz olyan munkát, amit csak akarsz, mindaddig, amíg nem megy a közös életünk rovására. Simán csak annyit akarok, hogy a munkád ne legyen majd fontosabb nálam, ne legyen az a vége, hogy egy javításra szoruló kocsira több időt fordítasz majd, mint rám. És főképp, nemes egyszerűséggel rohadtul féltékeny vagyok már most. Egy csomó férfi közt leszel - dohogok. - Nem benned nem bízom, hanem bennük. Ennyi az egész. Megjelenik előttem a kép, ahogy behajolsz egy kocsiba, és tíz szempár szegeződik a fenekedre, ettől pedig már most fel tudnék robbanni. Ígérd meg nekem, hogy ha valamelyik kikezd veled, azonnal lelépsz, vagy szólsz nekem, hogy lehetőleg kifilézhessem az illetőt - morgom, aztán elnevetem magam. - Jól van. Megállapíthatom, hogy én a női munkát részesítem előnyben, te a férfimunkát. Azért kérlek mondd, hogy nem kell a te ruhádat, meg bugyijaidat hordanom.
Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 09, 2016 5:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Chriest & Leslie

Az erőm ugyan még nem volt a régi, de jóval több volt, mint amire számítottam, így lábam gyorsan gyógyult be és lett újra a régi, a színét illetően viszont így is akadtak kivetnivalók, de nem vagyok én mohó, hogy egyszerre akarjak mindent. Ez is több volt a semminél, és legalább a saját lábam már térdtől lefelé is éreztem. Ez is jobb volt, mint képzeltem.
-Igen, jobb ha vigyázol, mielőtt párnák hada csap majd fejbe.-vigyorgok elégedetten, miközben ledobálom a ruháim, és közben egyre beljebb araszolok a vízben, mígnem elé érek, és mikor kitér a "milyen munkánk legyen" kérdésre, érdeklődve figyelek, s látom, ahogy minden erejével a meggyőzésre utazik, ami azért távolról sem működik. Ebben határozott elképzeléseim voltak, és nem akartam vitát se generálni belőle, mégsem éreztem az engedés kényszerét, hiába az ötlet maga, egészen jó volt.
-De nem állhatsz ki az utcára, csak úgy kaját árulni. Bizonyos előírásoknak meg kell felelned, rengeteg pénz megy a világba, már csak azzal, hogy ezt elindítsd, könyvelő és a többiek...-nem értettem az üzleti élethez, de annyi munkatapasztalatom, amennyi volt már, még ha mindig csak hónapokra is, de ragadt rám azért valami.-Jó ötlet és támogatlak benne, és ha szabadidőm lesz, szívesen segítek be, és állok akár a mosogató felett is, de...-harapom el a mondatot, majd veszek egy mély levegőt, és kimondom, amit gondolok.-Figyelj, szeretlek, de nem gondolod, hogy néha jó lenne egy kis távolság, pár óra? Hogy ne unjuk meg a másik rigolyáit és ne akarjuk lecsapni egy párnával? Mármint...-próbálkozom a szinte menthetetlen helyzetet megmenteni, már ha nem ért velem egyet ebben.-Tudom, hogy azt mondtam, hogy visszaveszek a makacsságból és a többiből, de őszintén szólva hiányzik a régi munkám. Tudom, tudom, egy rakat pasi vesz körül, és akkor mi van? Engem ők nem érdekelnek és hidegen hagy, hogy őket én érdeklem-e. Különben is, van egy tehetségem a lekoptatáshoz, párnacsapkodáson is túl.-próbálom a helyzetet javítani még tovább és valahogy megértetni vele, hogy mire akarok kilyukadni. Kényelmes lett volna ez a vállalkozás dolog, de annyira távol állt tőlem, amennyire távol állt tőlem a plázázás vagy a manikűrkészítés.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 09, 2016 2:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Ahogy én felbukkanok a víz alól, ide és oda is úszkálva keveset, ő még teljes lelki nyugalommal ül a fűben, és csillogó tekintettel bámul. Nem is pont rám, inkább maga elé, amit furcsállok kissé. Amikor pedig hirtelen némi szál támad, és elhajolnak a tó partján a fűszálak, már végképp megzavarodom, de csupán egy pillanat erejéig. Mert ahogy a kötést lebontja lábáról, már sejtem az okát, és a felhangzó halk mormogás alátámasztja a gyanúmat, amitől nemes egyszerűséggel egy orkánszerű sóhajjal távozik belőlem a levegő. Végre valahára, azt hiszem, erre vártam az elmúlt egy hétben. A farkas segítette őt a túlélésben, és a gyógyulásban, a visszatérő boszorkányerő pedig befejezi ezt a műveletet. Íme, most már újra teljes, ez előtti önmaga.
- Valami azt súgja, akkor innentől vigyáznom kell a számra, mit mondok, és mit nem, mert újra a tiéd a bosszúállás lehetősége - jegyzem meg nevetve, és nézem, ahogy leszórja a ruháit, majd követ a vízbe. Közben az előbbi gondolatom már letisztázódik a fejemben, így csak egy heves fejcsóválással reagálom le a szavait.
- Nem, nem a felszolgálásról van szó - mondom, aztán megállok, és egy helyben taposva a vizet megvárom, hogy odaérjen hozzám. - Figyelj! - kezdek bele a magyarázatba aztán, igyekezvén nem csak érthetően, de lehetőség szerint meggyőzően is fogalmazni. - Az előbb, ahogy az esküvőnket rendezgettük, mi hogy legyen... ahogy beugrottam ide, és megfordultam, vissza a tisztás felé, felötlött bennem, hogy ideállíthatnánk a lakóautót, amolyan bázisként. Benne lehetnének az italok, kaják és hasonló. És ekkora, csak így bumm, beugrott - bökök a homlokomra. - Miért kellene nekem valaki másnak dolgoznom? Miért ne lehetnék a magam ura? Semmi nem kell, csak egy lakókocsi. Nem lakóautó, mint az enyém, hanem egy igazi lakókocsi. Piti pénzekért lehet venni kiszuperált járgányokat, és mindegy, hogy milyen a berendezés, mert arra úgysem lesz szükségem. Egy kis festék, hogy lefessem, aztán egy belső átalakítás. Ha végigmész a francia negyeden, mit látsz? - váltok aztán témát hirtelen. - Van egy csomó bár, és vendéglő, de mi a helyzet azokkal a túristákkal, akiknek sietős? Akiknek nincs ideje beülni valahová? Látsz olyan helyet, ahol lehet venni gyorskaját, amit akár séta közben is el lehet fogyasztani? Nem, mert nincs ilyen hely! És itt jövök a képbe én! - mutatok a mellkasomra. - Árulhatok hamburgert, hot-dogot, gyrost, falafelt, bármit amivel kielégíthetem a sietős emberek igényeit. És ha valahol épp nem megy az üzlet, hát csak arrébb állok néhány sarokkal, mert a fix kajáldákkal ellentétben én megtehetem. Csinálhatnánk ezt az egészet közösen, és akkor neked is van munkád! Egyszer egyikünk, másszor másikunk árul, aki pedig épp nem a lakókocsi mellett van, intézi a bevásárlást, a papírmunkát, beszerzéseket stb. Igazi családi biznisz, mint az Ewingok, csak mi nem olajban nyomulunk majd - vigyorgom el magam boldogan. - Na, mit mondasz erre?
Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 09, 2016 11:16 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Chriest & Leslie

-Megesik.-vonok vállat egyszerűen, én ugyanis hozzá voltam szokva, hogy mit dolgozok, és a pincérnői állás előnyi helyett jóformán csak a hátrányokat élvezhettem mindig is, így természetes, hogy inkább bújnék kezes-lábasba, és lennék olajos tetőtől-talpig, mintsem hagyjam, hogy valaki letapizzon. Utóbbi munkáról jobb tapasztalataim voltak, mint előbbiről és jobban is szerettem.
-Hah, nézzenek oda, valaki de nagyra tartja a képességeit.-forgatom meg szemeim, de képtelen vagyok nem mosolyogni, így némiképpen el is ismerem, hogy ezt a kérdést illetően neki van igaza. Mintha eddig ezt nem tudta volna.
Figyelem, ahogy beleugrik a vízbe, tenyereimmel testem két oldalán megtámaszkodom, és érzem, ahogy ereimben ismét felpezsdül az erő. Erre az érzésre vártam, és míg felvont szemöldökkel méregetem a víz felszíne alól felbukkanó alakját, veszek egy mély levegőt, melyet lassan ki is fújok. Majd nevetve húzom magam össze, ahogy egy jó adag vizet locsol rám.
-Nem is készültem sokáig, a víztől pedig nem félek. És mellékesen épp azon vagyok, hogy meggyógyítsam magam.-emelem végül lábszáramhoz kezem, és suttogva kántálok, kicsit feltámadó széllel, hogy a seb összeforrjon. Nem sok erőm van és lehet, hogy ismét el fog menni, de nem érdekel, nem akarom a kötést tovább a lábamon látni, ellenben a kék foltokkal, amik kezdenek felszívódni és egyre kevesebb látszik, s tarkítja lábam.
-Amúgy is, mi?-szalad fel végül szemöldököm ismét a homlokom közepére, mikor a kötést sikerül lefejtenem a lábamról, és a seb helyén csupán pár folt marad, mire elismerően vállba veregetem magam, és lekapom magamról a felsőm, majd a nadrágom is, s végül a csipkék is a ruhakupac és a cipő mellett végzik a hűvös fűben. Ellenben vele, én nem ugrok fejest, lassan araszolok be a hideg vízbe, nyakig elmerülve, ahogy folyamatosan mélyülni kezd, míg végül lábam már nem érinti a homokos feneket, és közelebb úszom hozzá.-Mennyivel jobb, ha felszolgálok? Mindenhol vannak pasik, plusz, pár ember nem hiszem, hogy gondot okoz, és rengetegszer dolgoztam már így. Nem akarok többé tálcákat emelgetni és poharakat mosogatni.-ellenkezem hevesen, és ezt meg kell értenie. Ismertem a képességeim, azt hiszem a határaim is, és nem akartam egy egyszerű útszéli kávézóban talpalni egész nap. Ennél azért többre voltam képes.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szomb. Júl. 09, 2016 9:15 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
A szemöldököm igencsak a fejem tetejére csúszott fel, mikor vázolta az elképzelését, ő miféle munkát gondolt ki magának.
- Na tessék - pislogok meglepve. - Még össze sem házasodtunk, és máris szerepet cseréltünk. Te egy autójavítóban, én a konyhapult mögött - csóválgatom a fejem. Nem mintha nem tetszene, hogy tőle elvárhatóan erős, független nőként ilyesféle munkát akar keresni magának, szó nincs erről. Csak hát az ilyen helyen a legtöbb kolléga férfi, és ahogy elképzelem őt egy hárem közepén, már most borsózik a hátam a féltékenységtől. Valahogy jobb szeretném, ha szem előtt lenne... ha valaki egy ujjal is hozzáér, az biztos, hogy az illető aznap este már halott lesz.
Aztán szép lassan vigyorogni kezdek, mikor felhoz egy ellenérvet a szabadtéri szex ellen.
- Ugyan már, édesem - vonogatom a szemöldökömet. - Majd én felmelegítelek téged is. Én leszek felül, mint egy takaró. Úgyis tudom, hogy nem leszel majd képes ellenállni nekem. Eddig se tudtál soha - toldom meg aztán elképzelhetetlenül pimasz kajánsággal, majd ahogy ledobom az utolsó ruhadarabomat is, egyből fejest ugrok a vízbe.
- Nem is tudom, mikor élveztem utoljára a nomád élet előnyeit és szépségeit - mondom, mikor felbukkanok a víz alól, és a fejem megrázva egy esőnyi tóvizet spriccelek Lesre. - Nyugodtan gyere be, nem lesz bajod. Ja, mellesleg van egy csomag géz a kabátom zsebében, ha a kötés miatt aggódnál. Addig készülődtél, hogy volt időm eltenni - szúrok oda még egyet nagyon szemtelenül, aztán úszom néhány tempót fel, és lefelé is.
- Ami meg a munkakeresést illeti, én erősen hiszem, hogy találunk olyan helyet, ahol ketten is kellünk. Nem akarlak egy csomó férfi közé engedni. És amúgy is... - akad el a hangom, mert ebben a pillanatban felötlik valami a fejemben. Valami, amire nem is értem, mi a fenéért nem gondoltam eddig?
Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Pént. Júl. 08, 2016 7:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Chriest & Leslie

Tetszettek az elképzelések, de az, hogy mindez mennyibe kerül, hiába csak álmodozás, nem volt mellékes. Végiggondolva nem éppen vagyunk jó helyzetbe, és bár így csillogó, romantikus filmbe illő, ahogy egy tó partján vesézzük ki a terveink, visszarántottam a földre, még ha akaratomon kívül is, mert tisztázni akartam még egy-két dolgot.
-Remek. Én azt hiszem elmegyek egy autóbontóba vagy szerelőműhelybe, volt már ilyen munkám, és mivel nő voltam, még talán jobban is fizetett. A felszolgálás nem az én asztalom úgy se.-láttam egy pár hirdetést, és levelet is írtam, de az e-mail és az internet elhagyott az elmúlt napokban. -A többit akkor megbeszéltük, sőt. Még tovább is tervezgethetünk majd, csak előbb legyen miből.-az elkeserítő tény, hogy manapság csak a levegő van ingyen, hamar feltűnik, ha tervezgetésről van szó. De szavain elnevetem magam, mikor úgy néz rám, mint egy igazi kölyök farkas.-Ha hideg lesz addigra, akkor erről tegyél le. Ellenben veled, engem maximum a vágy fog fűteni, míg te alapjáraton is egy kazánnal érsz fel, ha melléd bújok.-emlékeztetem, ahogy a romantikus éjszakára tereli a szót, majd elnevetve magam, figyelem, ahogy elkezd vetkőzni, kezem pedig szám elé teszem, hogy elnyomjam az arckifejezése által keltett nevetésem.
-Komolyan gondoltad ezt a hippi dolgot, mi? Meztelen fürdőzés a szabadban...Mi lesz a következő? Megnöveszted a hajad?-cukkolom, de mindvégig vigyorogva nézek rá.-[b]Először a második opció. De, ha meggyőzöl, még a végén követlek is. /b]-harapok ajkamba, végigmérve őt, és leteszem magam mellé a cipőm, várva, hogy erre mit fog reagálni.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 08, 2016 7:00 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Vállat vonok Les szavaira. Nem akarok én rohanni semmivel, mert úgy gondolom, van időnk mindenre. Álmodozni viszont nem bűn...
- Nem akarok én már holnapután megnősülni - mondom végül aztán lassan. - Csak ábrándozom, ennyi az egész. Azt hiszem, jövő ilyenkor is tökéletes lesz nekünk - dőlök aztán kissé hátra, és könyökömön megtámaszkodom.
Ahogy sorolni kezdi, mi minden kezd, kissé felakadnak a szemeim. Nos, igen... ez a női logika. Könnyű volt kimondani, hogy gyerünk, esküdjünk meg, de fene se gondolta volna, hogy még egy kimondottan szerény kis esküvőhöz is ennyi minden kell!
- Te jó ég... - rázom meg a fejem, mint a kutya, ha belemegy a víz, mert kissé belekábulok a felsorolásba. - Akkor vegyünk az elejétől. Mint mondtam, a tervem megvan a jövőre. Ha a cukrászda válaszol a levelemre, akkor van már munkám. Nem mondom, hogy meggazdagszunk majd belőle, de éhen halni nem fogunk. A nászutat majd együtt megoldjuk, kinézünk valami jó helyet. A ruhavásárlást rád bízom, állítólag balszerencse, ha látlak benne hamarabb, szóval ne kísértsük a sorsot. És én úgy gondolom, mivel a farkasok jó ideje száműzöttek, ők sem pappal adatják össze magukat. Nyilván van köztük olyan, aki a méltóságánál vagy helyzeténél fogva megteheti ezt - gondolkodom hangosan. - Viszont azt már tudom, hogy amikor elment a násznép, kihozlak ide a csillagok alá, és itt, ezen a szent helyen fogok egy hatalmasat szeretkezni veled -[[i]/i] hunyorgok rá kajánul, aztán újra felülök, és komótosan vetkőzni kezdek. - Most viszont először fürdök egy jókorát, akár tetszik, akár nem. Követsz, vagy bámulod a partról a tökéletes izmaimat? - dobom le a nadrágomat is, mígnem egy szál semmiben állok előtte.
Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Pént. Júl. 08, 2016 6:48 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Chriest & Leslie

Az elképzeléseim között nem élt olyasmi, hogy milyen lenne ez az esküvő dolog, Christ viszont olyan lelkes volt, hogy a vízben ácsorogva elkaptam a tekintetem arra, amerre mutatott, majd egy mosollyal kísérve bólintottam az ötletre.
-Mint egy hippi esküvő? Be is kell tépnünk, mert azokról rossz élményeim vannak.-nevetem el magam, ahogy emlékeimből előtűnik a régi Les, aki a maga húszéves fejével némi kalandért bármire képes volt. És az útszéli kiskocsmák kifejezetten jó táptalajok voltak ehhez. Mondhatni tökéletesek mindenre, amit ki kell egy bakancslistán húzni, mielőtt elpatkolunk. -Én benne vagyok, de lassítsunk le egy kicsit. Mármint még eljegyezve is alig voltam úgy, hogy élvezhessem, plusz, hosszú még a nyár. És szeretném, ha a maga egyszerűségével is tökéletes lenne. Mármint nő létemre szeretnék egy fehér ruhát választani, amire emlékezni fogsz te is, hogy milyen voltam a nagy napon.-rugdosom talpammal a vizet, és ügyelek, hogy a kötés ne ázzon el, ha már egyszer eddig kibírta. Mosolyogva pillantok le a víztükörre, ami ide-oda fodrozódik a lábam körül, és veszek egy mély levegőt.-Kell rá egy fagyöngy is. Állítólag az szerencsét hoz.-vonok vállat, majd mellé sétálok, és lekuporodom a fűre, úgy, hogy szinte szembe legyek vele, de belássam még így is az egész tavat.-Van egy ötletem. Mi lenne, ha először keresnénk egy anyakönyveztetőt, vagy papot, de inkább előbbit, hogy egyáltalán vállalják-e így, és mennyiért. Kellene egy munka, hogy azt is ki tudjuk fizeti. Kinézhetnénk egy nászút helyszínt, amire hála nekem, a múltkori kis nyereményed másik feléből futná. Én kinézem a ruhát magamnak.-próbálok valami sorrendet felállítani a dolgokhoz, majd lenézek az ujjamra és összevont szemöldökkel ismét rá.-Kellenek gyűrűk. Hacsak nem akarod letagadni, hogy valaki képes volt rávenni téged arra, hogy elkötelezd magad.-hajolok hozzá közelebb mosolyogva, megtámaszkodva kezeimmel a fűben, és kék szemeim szinte ragyognak, hiába érzem úgy, hogy túl gyors ez az iram, nem akarok megállni.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 08, 2016 6:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Bárhogy is, de élvezem az utat. Az elmúlt egy hetet lakásban töltöttük, szóval megértem, hogy is érzi most magát Les. A napfény az arcunkba vág, a szél magát az életet jelképezi, a motor hangja pedig a szabadságot. Elmosolyodom szélesen, ahogy szemem sarkából látom Les kitárt karjait, az életörömét, és ha nem kellene fognom a kormányt, alighanem magam is követném példáját. Így viszont kénytelen vagyok lemondani az ilyen manőverekről, mert nem szeretnék neki újabb, nekem pedig számos kék foltot szerezni.
Ahogy leállítom a motort, nem messze a kis tótól, elhal a gépzaj, és mást nem hallani immár, csak a víz csobogását, a madarak füttyét, és a tücskök zenéjét. Olyan ez a hely, mint egy apró kis béke szigete, és ahogy Les elindul, én is követem őt. Bár vele ellentétben én néma csendben iszom magamba a látvány gyönyörűségét, bár a gondolataink megegyeznek, legalábbis szavai alapján.
- Nem kell magassarkú - nyugtatom meg mosolyogva. - Légy mezítláb! - teszem hozzá, mert miért is ne? Bolond ötletem támad, kíváncsi vagyok, ő mit szól majd hozzá. - Miért ne lehetne egy amolyan hippiesküvőnk? Semmi cicoma, és hasonló. Végeredményben ha azt vesszük, mindketten az országutak vándorai vagyunk, vagy legalábbis voltunk eddig. Egyszerű ruha mindkettőnknek... egyszerű, mégis szép. Egyszerű ételek, vidám hangulat, semmi valcer és ilyesmi... szóval nagyjából érted, mire célzok - ülök le a fűbe, és követve példáját, leveszem cipőmet meg zoknimat. Ahogy a fű a talpamhoz ér, szinte visszavedlek gyerekbe, és legszívesebben futkosni kezdenék, de ehhez már benőtt a fejem lágya. - Kb ott, azon a részen lehetne a boltívünk - mutatom kinyújtott kézzel. - Én magam csinálom majd fából, és telekötözzük mezei virággal. Megteremtjük a magunk kis esküvőjét, olyat, amilyen másoknak még nem volt. Milyen ötlet szerinted?
Vissza az elejére Go down


A poszt írója Leslie Elizabeth Shay
Elküldésének ideje Pént. Júl. 08, 2016 6:04 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Chriest & Leslie

Hamar összekészülök, legalábbis ahhoz képest, hogy napok óta nem vettem fel normális utcai ruhát, majd a napszemüvegemmel a karikás szemeim eltakarom, és elhatározásaim szerint hazafelé már nem kell a lábamra a kötés. Erről a tervemről viszont még hallgatok, és úgy lépek ki az ajtón, mintha börtönből szabadulnék. Veszek egy mély levegőt, tekintetem a napfény felé emelem, és veszek pár mély lélegzetet, majd mikor már Chriest is a motorján van, felülök mögé.
-Ebből nem csinálunk rendszert.-dünnyögöm, hiába motor, kényelmetlenül érzem magam úgy, hogy nem én vezetek, hiába simulok hozzá, és ölelem át derekát. Ez nem volt ugyanaz az érzés. Ahogy felbúg az ismerős hang, lehunyom szemem, és ahogy kiérünk a nyílt terepre, ahol a melegnek hála vagy egyszerűen a napközbeni időzítésnek, alig van autó. A külvárosba vezető úton elengedem derekát, és két oldalt kitartva kezeim, élvezem, ahogy átjár a huzat, ahogy arcomba csap a szél. A mocsártól nem messze leparkolunk, és utunk gyalog folytatjuk, bár lábam elgémberedett kicsit, lehetne rosszabb is.
-Fogalmam sincs, egyesek hogy bírják a magánzárkát a föld alatt.-nézek körbe, mikor leszállok mögüle és csendesen lépkedve elindulok a a tó felé, néha hátam mögé pillantva, hogy követ-e. -Hmm, ez mennyei.-állok meg a tó szélén, és kibújok a cipőmből, hogy az azt körülvevő fű a talpam simogathassa.-Legalább nem kell majd magassarkút vennem.-elmélkedem, hisz abban aligha képtelen lennék így ácsorogni, ahogy most. Elsétálok a tó partjáig, kezemben lóbálva a pár cipőm, és hagyom, hogy a hűvös víz is, a hasonló érzetű homokkal domboruljon a lábnyomomhoz. Úgy érzem magam, mintha újra élnék, és az arcomról le se lehet vakarni a mosolyt, mikor visszanézek Chriest alakjára.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 07, 2016 9:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next


Cory & Adeline
Nem tudom, hogy miért, de az ösztön hajt, hogy tegyek valamit, hogy segítsek neki, hogy ne menjek csak el úgy innen, hogy ő itt fagyott halálra. Miattam esett bele a vízbe és nem akarom, hogy ez jelentse a végét, pedig láthatóan ő pont ezt szeretné, én mégis próbálom valahogyan életben tartani, de nem ér semmit sem az ugatás, amit tovább folytatok, sem az, ahogyan a ruhánál fogva próbálom húzni, hogy legalább megmoccanjon. Tovább küzdök és nem látok mást esélyt, mint azt, hogy erőteljesebben próbálom meg. Hogy a fogaimat is bevetem, amíg fel nem sértik a puha szövetet is, amíg meg nem érzi a fájdalmat, végre végre magához térjen és legalább megmoccanjon. Nem sikerül azonnal, de felszisszen és végre kinyitja a szemét is, én pedig újra hangos csaholással próbálom a tudtára adni, hogy nem jó, amit csinál.
Mozog, már ez is valami, hiába, hogy talán többet várnék, de ezzel nem vagyok egészen tisztában. Lökdösni kezdem a fejemmel, amikor végre mintha valami aktivitást kezdene el mutatni. Már ez is valami, mindenképpen komoly lépésnek számít eddigiekhez képest. Végre fel is áll, én pedig emelem a fejemet vele együtt, hogy kövessem a mozdulatot. Csak akkor dermedek meg, amikor egy hirtelen mozdulattal egyszerűen felkap, a lábaim pedig nem érik a talajt. Ösztönös reakció, ahogy kapálózni kezdek, aztán csak abbahagyom és ernyedten várom, hogy mi következik. Egészen okosan nézek rá, mint aki érti azt, amit mond, amit kérdez, de csak egy újabb ugatás a válasz, semmi több, hiszen mi más lehetne mégis a reakcióm? Beszélni nem tudok.
Újra megérzem a talajt a lábaim alatt, de azért kell néhány pillanat, amíg meg is állok a lábamon stabilan, mintha kissé megzavart volna ez a szintkülönbség, amit ő okozott. Két lépést hátrálok, de még mindig őt nézem, amikor noszogat hogy menjek, aztán mégis megállok. Újra közelebb lépdelek ugatok kettőt és csak nézem és nem úgy fest, mintha meg akarnék moccanni. Az utolsó ugatás után viszont megváltozik az eddigi stabil állásom. Talán a miatt van, hogy felemelt, vagy ki tudja, de végül csak elérik a sérüléseim a hatásukat. Halk vinnyantás csak, amit még kiadok, aztán a lábaim elernyedve adják meg magukat, a testem pedig simán összecsuklik és a piszkos földön kötök ki. Ha egy kicsit jobban megnézi a talajt és akár a nadrágját is, hiszen egy ideig az ölében ültem, akkor az is kissé véres, de a víz miatt valószínűleg nem vette észre az újabb nedvességet, viszont mindenhol, ahol álltam kisebb vérfoltok vöröslenek, ha jobban megnézi az ember, már amennyire a sötétben kiszúrhat valaki, aki erősen ittas. Amennyiben valamivel jobban megvizsgál, akkor azt is láthatja, hogy a fülem nem elég hogy kajla egy sérülés miatt és a bundám is piszkos és itt-ott csomókban áll, de valahol a jobb hátsó lábam tövénél egy kisebb üvegszilánk van befúródva, ami nem hagyta, hogy elálljon a vérzés, ki tudja, hogy mióta csordogált már onnan békésen az értékes nedű.

♫ Ghost ♫ ϟ Kinézet ϟ Wuff... wuff... ϟ ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Jan. 01, 2016 6:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Adeline & Cory
Please, Let Me Go... I want to die..
Lassú lélegzetvételek szólama, erőtlen szívdobbanások mozdulata, égető könnycseppek vonulata.. Minden cél elveszett, s az életem darabokban hever. Romhalmaz vesz körbe, mélységes síri csend övez, s nincs értelme az egykori létemnek. Úgy érzem minden megmozdulásom hiábavaló volt, s mit egykoron csak remélni véltem, nos egyetlen történéssel ért véget. Nem maradt más nekem csak egy mélységesen üres szív, a magányosan telő napok kellege, és a fájdalom, mely immáron talán végérvényesen felemésztett. Nagyot nyelek, miközben reflexszerűen csukodnak le a szemhéjaim, s veszi kezdetét ezáltal a sötétség. Nem mozdulok meg, ahogy nem is reagálok, hisz már nincs értelme semminek. Egy helyben fekszem, és várok... várom az édes halált, mely e percben el nem jön, s mely ugyan mostan nem köszönt, mely el nem óhajt ragadni engemet, oh pedig ha megtenné, és teljesítené, én mindörökké hálás lennék. Elmém immáron nem tiszta gondolatokkal telt, fakó foszlányok képei öntik el, zavarós gondolatok sokasága köszönti egyhangú monotonsággal, s ugyanazon jelenet felelevenítésével, mely évekkel ezelőtt történt meg.
Tizenkét éve mindazon eseménynek, hogy az öcsém meghalt a kezeim által, s hogy magára hagytam édesanyám. Apám még egészen kiskoromban távozott el, s már akkor is romokban hullott a drága anyám a padlóra. Nem bírt felkelni, támogattuk őt, de mindhiába. Apám távozása teljesen megviselte a lelkét, egyszerűen nem bírta felfogni épelméjűen, hogy a férfi, akit szeret, nos hogyan volt képes lelépni tőle egy másik nővel. Mindig is gyűlöltem ezért apámat, s mindezen helyzetet csak fokozta azon jelenség, hogy minket sem keresett. Megfeledkezett a két fiáról... Anyám az a nő volt, aki próbálta erősnek mutatni magát, holott a lelke legmélyén fájó sebeket hordozott. Mindig mosolygott ránk, én ideje koránt abbahagytam az iskolát, és elálltam dolgozni, hogy az öcsémnek jobb helyzet jusson ki, és hogy ő legalább tanulhasson normális körülmények között. Feladtam az álmom, holott minden vágyam az volt, hogy egyetemre járjak, és végül megismerve egy rendes lányt, nos feleségül vegyek. Mindez szertefoszlott, de a testvéremért megérte, s azon a napon, amikor is először elhoztam magammal őt otthonról, nos mindent elrontottam. Öngyilkos lett, azaz én öltem meg őt, majdan anyámat ott hagytam egyedül, és mostanra ő is halott.. miattam, hisz beleőrült a bánatba, az egyedüllétbe, a magányba... S mindezt hogyan is bocsássam meg magamnak? Hogyan nézzek tükörbe tiszta lelkiismerettel? Hogyan?
Érzem, ahogy vonszolni akarna, segíteni rajtam, hogy menjek innen, s ne haljak meg itt, de feleslegesen teszi. Nincs erőm sem elmenni, sem pedig élni akarni.. Egyre gyengébb vagyok, ámbár nem érzek se hideget, sem meleget. Minden közepessé válik, olyan megszokottá, mintha már a szervezetem is tudná mindazt, hogy lassacskán eljön a vég. Hirtelen szisszenek fel, ahogy felsérti fogaival a bőröm felületét a ruhaanyagán át. Nagyot nyelek, kizárom magamból a fájdalmat, és erőtlenül nyitom ki szemeimet, hogy majdan felé nézek. Óvatosan megnyalom ajkaimat, ahogy őt figyelem, s majdan egy kisebb köhögés után szóra nyitom a szám, ámde hang nem jön ki a torkomon eleinte. Újabbat nyelek, és összeszedve magamat immáron mindent beleadva ismét megszólalok sikeresebben.
-Mond meg nekem miért éljek, ha nincs semmim, s ha az életnek sincs értelme?-Kérdek csupán ennyit nagyon halkan, ahogy megerőltetve magamat felülök végül. Gondolom ezek után hajlandó elengedni, így két kezemre támaszkodva állok fel, majdan kapom fel a kezembe a kutyust egyetlen mozdulattal, ahogy ránézek.-Tizenkét éve várom a halált, s lehet megakadályoztál mostan ebben, de legközelebb úgy is eljön értem a kasszás.-Mondom még hozzátéve, majdan óvatosan leteszem.-Ha akarsz mehetsz, meg leszek..-Mondom lezárt szemekkel a szavakat, ahogy nincs bennem semmi életerő, hisz pusztán csak a kutya kedvéért erőltettem meg önmagam..

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Dec. 27, 2015 8:54 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next


Cory & Adeline
Tudom, hogy ezt már nem hagyhatom csak úgy annyiban. A lelkem mélyén valahol tisztában vagyok vele, hogy nem jó az, hogy itt ül a hűvös levegőn még hozzá csurom vizesen és nem hajlandó felállni és megmoccanni. Ezért mászom ki végül az öléből, hiába mozog még és simogatja a bundámat, de tudom, hogy ez így nincs rendben. Végül is egy kutya ösztönei is súghatják ezt, szimpla életösztön. Annyi egy állatban is meg van, hogy ha tudja, hogy melegbe kell mennie, ha vizes, hogy megszáradjon, főleg hogy neki még csak bundája sincs, tehát ez így nagyon nincs most rendben.
Ráncigálni kezdem, de nem hajlandó megmoccanni, vagyis nem úgy, ahogyan én szeretném. A helyett, hogy felállna a hideg földről inkább egyszerűen elfekszik, mintha itt jó helyen lenne, mintha ez rendben lenne, de nincs rendben. Ez így biztos, hogy nem jó. Az éjszakába beállt csendet az ugatásom töri meg. Az ugatás, ami már előzőleg is zavarta és eszem ágában sincs abbahagyni. Rendíthetetlenül és egyre hangosabb vakkantásokkal próbálom megértetni vele, hogy nem hagyom, hogy itt hűljön ki és haljon meg. Noszogatom az orrommal is, lökdösöm és bökdösöm, hogy ne legyen olyan kényelmes az a földön fekvés, amit így elhatározott magának. Akkor se fejezem be, ha netán megpróbálna arrébb hessegetni, vagy ha ne adj isten rám akarna szólni. Addig fogom nyúzni, amíg nem hajlandó megmoccanni, sőt talán ennél tovább is elmehetek, ha erre van szükség.
Kitartóan küzdök percekig és ha nem hat semmit és nem moccan, nem kezd el feltápászkodni, akkor a karját ragadom meg. Nem, már nem csak a ruhánál, hanem az éles fogakkal az alkarjába vájok. Van rajta ruha, de biztos, hogy így is felsértem majd a bőrt. A fájdalom majd magához téríti. Ha kell, akkor így próbálom meg ráncigálni el a város felé. Persze esélyes, hogy így nem sokat fogunk haladni, de talán már csak azzal is kicsit képbe kerül, hogy fájdalmat okozok neki. Mást most nem tudok tenni, az biztos, hogy nem fogok csak úgy elsétálni. A mélyen megbújó ösztön ezt most nem hagyná.

♫ Ghost ♫ ϟ Kinézet ϟ Wuff... wuff... ϟ ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 22, 2015 6:42 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Adeline & Cory
Az egyetlen megoldás a Halál..
Az egykori kép elfakult, s homályba torkollott. Minden mi élettel töltött meg jelentéktelenné vált, minden mi eddig éltetett eltűnt egyetlen pillanat alatt, s hogy mégis mi maradt meg belőle, nos már csak egy kérdés a sok közül, melyre választ ugyancsak nem kapok. A múltban élek, az emlékképeket idézem, s a jelenetet valóságnak vélem, holott évekkel ezelőtt történt minden. A földre kerültem, a porba hulltam, és egy ironikus boldogságot vettem üldözőbe, melyet sosem érhettek el, melyet szinte meg sem kaphatok. Ahelyett, hogy feldolgoztam volna a történteket, nos elmenekültem előlük. Gyáva módra meghátráltam, meghúzódtam, s elbújtam. Nem éltem, csak lézengtem, míg mostan magamba roskadva létezem. Hiába a kábítószer, vagy az ital, ha a mámor elmúlt, ha az öröme csak röpnyi óra, avagy csupán néhány percig tartó összhatás kellege. Hiába kúszom, mászom, s vonom magamat ama irányba, hogy éljek, ha egyszerűen értelmetlen minden egyes lélegzetvétel. Nem kéne levegőt vennem, nem kellene a szívemnek vernie, nem kellene egyszerűen élnem sem.
Lassú, de mégis lágy mozdulatokkal simogatom a kutya bundáját, ahogy mindeközben gondolkozom. Nem akarok több őrültséggel előállni, egyszerűen csupán csak egy ötletre lenne szükségem, hogy mi a fenét kezdjek magammal, mármint azon kívül, hogy csupa víz vagyok, és némileg persze ittas. De el fog múlni ennek is a hatása egyszer, s akkor ismét ott fogok tartani, ahol a kezdetekben. Viszont nem akarok szenvedni, és romokban heverni. Nem akarok a földön csúszni ismételten, mert az egy kicsit sem öröm. Egyáltalán nem boldogság az életem, s a vicc az egészben az, hogy az élvezeti szerekkel próbálom elérni a jó hangulatot, de már szinte ezek is hasznavehetetlen cuccok. Egyre több kell, míg a hatás egyre csak eredménytelenebb. Nem értem mit várok el a sorsomtól, fel sem bírom fogni szinte, hogy minek küzdök az életért. Semmi értelme sincs annak, hogy egyáltalán létezem. Csak tönkreteszem magam mindinkább, csak erőtlenül vonszolom a már halott testem.. igen, már rég egy hullának kellene lennem.
Remegve veszek levegőt, ahogy megmozdul az ölemben a kutyus, és végül kimászva onnan mellém kerül. Értetlenül nézek utána, mintha valamit akarna, azaz elvárna tőlem, de olyan szinten nem vagyok magamnál jelen helyzetben, hogy értsem is a mozdulatsorát. Ugat, ráncigál.. valahova menni óhajtana? Lezárom a szemeimet, és tudomást sem veszek a helyzetről. Nem kívánok menni sehova sem. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy végül erőtlenül fekszem a földre. Immáron nem bírom tovább megtartani magamat. Akadozva lélegzem, és a szívverésem is jóval lassabb, mint amilyennek lennie kellene. Oh, miért vagyok még életképes? Hát nem jön el végre a végzetem? Ebben a pillanatban pedig egy kósza könnycsepp folyik le az arcomon, és minden életkedvem megszűnik egyetlen csettintésre.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Nov. 19, 2015 9:47 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next


Cory & Adeline
Alig-alig jut el a tudatomig az, amit mond, amire próbál rájönni. Talán valahol mélyen értem, próbálom neki jelezni, ahogyan a szemeibe nézek, miközben ugatok párat. Próbálom magamra vonni a figyelmét, ha kitisztulna a szaglása, ha már nincs az alkohol, akkor talán képes lenne rá, hogy felfogja, hogy ismer, hogy ki vagyok, hogy a múltból ismerős neki az illat, de így szinte esélytelen. Tippelget, én pedig képtelen lennék csak úgy magamtól visszatalálni a valóságba, ahhoz ez kevés. Inkább elhelyezkedem az ölében, egészen belekucorodva, nem foglalkozva azzal, hogy fájnak a sebek, amik a bunda alatt húzódnak meg és hogy még mindig rettenetesen össze van állva a szőr több helyen is, ahol a vér miatt pamacsokba ragadt, pl. a fülemnél jócskán és persze máshol is több helyen.
Talán pár perc is eltelik, de pillanatok biztosan, mire végre megmoccanok újra, hogy kicsit felemeljem a fejemet és rá nézzek. Vizes még mindig és valahol mélyen tudom, hogy ez nem jó, ebbe bele lehet betegedni és nem szabadna hagynom, hogy itt ücsörögjön a földön, mert csak baja lesz belőle, amit talán most még nem fog fel, de majd fel fog, amikor már meg van a baj, a megfázás, vagy a nátha, vagy akármi, ami következni fog. Ezért kissé esetlenül kutyához méltóan kászálódom ki az öléből, itt- ott kicsit megcsúszva a vizes nadrágon pl. de azért nem taposok bele lágyabb pontokba, ami kellemetlen fájdalommal sújtana le rá. Végül megállok vele szemben és határozottabban a szemeibe nézek, már ha mondhatjuk egy kutyáról, hogy határozottan néz. Ugatok párat, majd kicsit közelebb lépve óvatosan a fogaimmal ragadom meg a grabancát, vagy a karján a ruhát, hogy még véletlenül se okozzak fájdalmat és úgy kezdem el húzni kicsit. Azt akarom elérni, hogy felálljon és rájöjjön, hogy el kell mennie innen, hogy át kell öltöznie, meg kell fürdenie és rendbe kell szednie magát, elsősorban pedig meleg hely kell neki, mert így biztos, hogy valami nátha lesz a holnapi sorsa.
Próbálkozom rendíthetetlenül, ha elsőre nem értené meg, hogy mit akarok, addig húzom-vonom, amíg fel nem áll és ha kell, akkor a nadrágjánál fogva folytatom a műveletet, hogy arra ösztökéljem mozduljon meg és menjen el innen. Nem tudom, hol lakik, de tudom merre van a város és egyértelműen arra próbálom navigálni, ha hagyja magát, aztán csak rájön, hogy mit akarok és ő már tudja az utat.

♫ Ghost ♫ ϟ Kinézet ϟ Wuff... wuff... ϟ ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Nov. 10, 2015 1:27 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Adeline & Cory
Törődj bele, hogy igazából csak magadra számíthatsz egyedül..
Az emberek többsége azt mondja, hogy az idő telésének folyamata minden egyes sebet képes begyógyítani, s hogy ezáltal a későbbiekben képesek leszünk egyúttal felejteni is, mintha csak magától adódna azon tény, hogy a múlt emlékképei kitéphetőek az elménkből, holott mindenki pontosan tudja azt, hogy a múltat sosem lehet elfeledni. De bárcsak így lenne, s egyetlen röpke pillanat alatt megválhatnánk mindentől. Emlékektől, rossz dolgoktól, kínzó érzelmektől, az elvesztések szembetűnőségétől.. S ha már itt tartunk, akkor nagyon is kedvezően hatna eme össz képlet. Nem lennének fájdalmas pillanatok, nem lennének kínzó visszaemlékezések, csak egy könnyed élet, amelyben nem érezzük a magányt, a sebet, és a hiányt. Akárhányszor is gondolok erre, nos mindig ugyanott kötök ki: a kezdőpontnál. Látom magam előtt ezen egyszerű fogalmat, és megszámolom eközben magamban, hogy mennyi idő is telt el azóta. Eszembe jut szinte minden: kezdve az emlékektől, áthaladva minden szörnyűségen, s végül megérkezem arra az állomásra, hogy jelen pillanat. Sok év, milliónyi emlék, s egyetlen sebem sem gyógyult be, sőt még mindig ugyanúgy érzem a fájdalmat, mint akkoron, mintha minden ebben a kósza pillanatban történt volna meg, mintha nem évek teltek volna el, hanem pusztán csak ottan tartanék, ahol. Fel sem bírom néha fogni mindezt, s ekkor kiesik minden a fejemből, ami az idő érzékeléséhez köthető, mintha abban a percben nem is volna voltaképpen, mintha egyszerűen csak állna az óra mutatója, avagy én magam lennék képtelen tudomást venni erről az egészről. Már nem is szándékozom felfogni néha azt, hogy hol vagyok, hol járunk, mi történik, vagy hogy voltaképpen én magam egy vérfarkas vagyok, ami több, mint emberség. Mondhatnám, hogy nem érdekelnek ezen apró dolgok, s részben lehet igaz is, de amikor elérkezik a telihold ideje, akkor kénytelen vagyok azonosulni a fajtámmal. Egy leszek a természetfelettiek sorából, de másnap ismételten visszatérek a kezdetekhez: újabb parti, újabb adag drogok, avagy éppen az alkohol iszogatása. Végül is, mikor mi.. Már oly mindegy a számomra. Csak felejtsek, csak essen ki az idő, és én távoznék végre el az élők közül..
Mélyen felsóhajtok, amikor is végül tudatosul bennem azon tény, miszerint a kérdésem nem váltott ki különösebb reakciót a kutyusból, mintha csak egy idióta kérdéssel illettem volna, s ő maga tényleg egy átlagos állat lenne, ezáltal pedig semmi több. A névre sem rezzen meg, csupán ugat kétszer, s ezzel kifejezésre adja, hogy őrült gondolatok járnak az elmémben. Talán az alkohol okozta mámor zavart be ennyire, vagy csak egyszerűen már szimplán hülye vagyok. Bármi megeshet, s pontosan emiatt is tekintek hirtelen félre, hogy a zavartságomat rendezni tudjam magamban, hisz ennél idiótább már amúgy sem lehetnék. De voltaképpen mióta is törődöm én egy állat véleményével?
-Tudom, tudom, nem kell jelezned, hogy nem vagyok a megszokott formámban.-Mondom viszonylag halkan, ahogy egy fél pillanatra tekintek csupán rá.-Már kezdtem azt hinni, hogy megjött az eszem, de valahol fél úton ezek szerint elhagytam azt.-Újabb mély sóhaj következik, ahogy próbálok nem több idiótaságot kitalálni a magam részéről, s ahogy időközben elkezdem megfejteni azt, hogy mihez is kezdjek a továbbiakban, miközben még mindig simogatom a kutya selymes bundáját. Az elhelyezkedése kissé sem zavar, sőt egészen megnyugtató ennek a kis jószágnak a szuszogása, ámbár, akkor sem lesz számomra a könnyebb, miszerint a képzeletem játszott velem egy röpke pillanatig. Mégis miért gondoltam többnek, és emberinek? Mi a fenéért kezdek őrültté válni? Azt hittem nem élem meg azt a napot, amikor elmegyógyintézetbe kell vonulnom, de íme mégiscsak eljött ennek is az ideje.. S talán legközelebb nem innom kellene, hanem drogoznom.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Szept. 10, 2015 5:57 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next


Cory & Adeline
Kizárni mindent, minden gondolatot, minden fájdalmat és kétséget... na ez az, ami soha sem egyszerű, most mégis ezzel próbálkozom. Valahogy sokkal könnyebbnek tűnik elveszíteni önmagamat, mintha csak majdhogynem... öngyilkos lennék, de közben még sem így van, nem ragadtatom el magamat ilyen durva lépésre, hiszen erre azért nem lennék képes. Az egy végleges dolog, ez viszont mondhatni átmeneti, bár ahhoz, hogy visszatérjek a normális alakomba... ahhoz valami csodának kellene történnie, hiszen jelenleg nem is tudok túl sokat magamról. Jelenleg nem igazán tudom, hogy ki vagyok, az emlékek elszálltak, csak az a furcsa bizsergető érzés van meg, ami arra ösztökél, hogy segítsek neki, mert valami tudat alatti halovány elmék riaszt, hogy meg kell tennem, mert ismerem őt, valahonnan régről. Ezért próbálok valamit tenni az ivászat ellen, amúgy is zavar a rémes alkohol szag és ezért segítek végül neki, amikor beleesik a vízbe, hiszen olyan elárvultnak tűnik szegény, látszik, hogy nem tud mit kezdeni magával. Sejtelmem sincs, hogy mi történt vele, de most nem is igen jár ezen az eszem, egyszerűen csak engedek a késztetésnek, hogy az ölében helyezkedjek el, hogy az időnként rossz helyre tévedő keze okozta fájdalmat figyelmen kívül hagyva új bújjak, hogy nekem is jól essen a simogatás. Tényleg jól esik, végképp úgy érzem, hogy kizárhatok mindent a fejemből, a maradék zavarónak tetsző gondolatokat is. Lassan elszáll mindent, csak akkor pillantok rá újra hatalmas mélykék szemeimmel, amikor meghallom, hogy megszólal. Próbálom értelmezni a szavait, de még most is úgy nézek rá, mint egy átlagos kutya. Cukin, kicsit talán buta ábrázattal.
A szavaira csak egy ugatás a válasz, majd egy újabb, amikor a nevemet is meghallom, mintha csak ismerős lenne, de olyan távolról, hogy másképp nem reagálok rá. Még mindig hiheti azt, hogy valami a fejével van, hogy megkeveredett odabent valami a ivászattól, a drogoktól és még a víz sem józanította ki igazán. Megmaradhat az érzés, ahogyan nézek rá, hiszen a szemeim tényleg engem tükröznek, amennyire még emlékszik rá. A kékje pont olyan, amint amit évekkel ezelőtt láthatott, a benne pihenő szomorú ködfátyol is rám emlékeztetheti, de csak ezt a bús tekintetet láthatja, semmi más jelét annak, hogy talán nem csak az őrület az, ami kerülgeti lassan. Pár pillanatig csak nézek rá, aztán mintha csak bújni akarnék, mint egy ember, az egyik mancsomat emelem meg, finoman a vállára teszem, úgy hogy a karmok nem érnek hozzá, aztán a mancsomra helyezem a fejemet is. Már nem nézek a szemébe, csak a lassú szuszogásomat hallhatja, ami egyértelműen jóval békésebb, mint amilyen a találkozásunk legelején volt, még ha még mindig sérült is vagyok és vizes. Azzal most nem foglalkozom, talán ő sem, hogy a talpam sáros kissé még mindig, de ő is elég koszos, nem hiszem, hogy most ez lesz a legnagyobb problémája, de legalább a saját test melegemmel adok neki egy kis hőt, hiszen csurom víz, így lehet a legkönnyebben megfázni, annyira nincs jó idő, főképp, hogy lassacskán sötétedik is.
♫ Ghost ♫ ϟ Kinézet ϟ Wuff... wuff... ϟ ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Szept. 02, 2015 8:45 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Adeline & Cory
Törődj bele, hogy igazából csak magadra számíthatsz egyedül..
Élvezeti szerek, melyek teljesen eltompítanak, tények, amiket felejteni óhajtasz, és bajok, melyek jobb, ha elnyomódnak talán örökre. A múltam kétségtelenül egy kínzó pokol, melyet nem kívánok senkinek sem, és amelyet más se kívánjon immáron nekem. Boldog akartam lenni mindig is, de sohasem voltam az. Ha csak arra gondolok, hogy mennyi minden történt velem, akkor el fog egyféle nosztalgikus drámai hatás. Újra is akarnám élni az egészet, meg aztán nem is, de az ismétlést teljesen átírnám. Komolyan mondom, hogy átjavítanám a magam kis tökéletes elképzelésére, ahol az apám nem hagy el, ahol anyám megmarad boldogan, és ahol a testvérem sem hal meg. Túl szép is lenne.. Viszont a valóság ennél komplikáltabb, és sokkalta fájóbb, ámbár most józanodom, ami teljesen előre vetíti a tényt, miszerint szenvedni fogok, és hogy őszinte legyek, nos.. nem akarok szenvedni. Teljesen félek tőle, mert az érzést már oly annyira kiválóan ismerem, hogy már csak a gondolata is kínozni kezd. A fájdalom egy brutális lelki fegyver, ami végleg megsemmisíti a lelket, s kinyírja a létet. Minden levegővétel fájdalmas tőle, minden szívdobbanás élettelenül csendül meg, és minden esemény csak egyre jobban szenvedést ad. Nem is értem miért gondolkozom ezen, amikor is másra kellene koncentrálnom. Eleve a kutyára mondjuk, vagy arra, hogy... bármire, sőt akármire. Csak ne folyton a múltra, ami olyan maróan széttépő érzéssel áraszt el, hogy képes lennék lassan kitépni magamból a saját szívemet tőle. Átnyúlnék a mellkasomon, aztán megragadva kirántanám onnan, hogy soha többé ne dobogjon, én pedig ezáltal ne éljek egy ilyen világban, amelyben semmi jóság sincs. Ámbár lehet van, de engem valahol nagy távlatban elkerül, és így ítél a szenvedésre, holott koránt sem érdemeltem ki. Nincs bűnöm, nem vétkeztem, nem tettem semmit sem..
Mélyen felsóhajtok, ahogy a kiskutya selymes bundáját simogatom teljességgel óvatosan, hisz nem akarom bántani kicsit sem. De őszintén mondva, nos nem igazán figyeltem meg őt, de valahogy magamat sem. Egészen máshol kalandozom, és mondhatni az elmém rabjává váltam. Kézmozdulataim lassúak, mégis gyengédek, hogy ezzel kellő mértékben jó érzést okozzak neki. Ő maga is rásegít erre, mindezt nem is egyszer. Olyan megértőnek tűnik, holott csak egy állatról beszélünk, de mintha.. mintha több lenne. Én meg részeg vagyok, és piától bűzlöm, bár józanságot érzek magamban, de kússza vagyok. A gondolataim sem tiszták, hisz mindenre gondolok, míg a koncentrációm... na arról főleg ne is beszéljünk. Ahogy találkoznak a tekintetteink valami egyből felrémlik a számomra, de nem venném biztosra, sőt egészen érdekes is lenne, ha igaz volna. Megrázom a fejem, aztán jobban nézni kezdem őt alaposabban.
-Ugye nem tévedek abban, ha azt mondom, hogy valójából ember vagy?-Jegyzem meg finoman, sőt egészen óvatosan tapogatózva, és tudom, hogy veszi az adást eközben. Láttam a szemeiben valami emberit, és mivel annyira ismerős így egyértelmű ezen tény. Ember, aki kutya.. gondolom animágus, és bár nem kéne kiszúrnom őt, de egy kutya nem így viselkedik. Vagyis de, valahogyan így, de.. vérfarkasként jobban megismerek egy kutyát.-Adeline?-Vonom fel a szemöldököm, ámbár a szemüveg takarja az arcomat, így holmi kevés esélyű, hogy leesne neki ki vagyok hirtelen, ha pedig ő tényleg kutya, akkor az alkoholtól totálisan idiótává váltam. Kezdek bezavarodni, azt hiszem.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Aug. 19, 2015 6:35 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next


Cory & Adeline
Nem akartam én ennyire rossz helyzetbe hozni őt, tényleg nem, de most nincs meg az emberi gondolkodásom, ami alapján jobban átláthatom a dolgokat. Egyelőre a kutya van előtérben, az emberi logika valahol hátul elrejtve, és az arca is épp e miatt csupán ismerős, de nem tudom hová tenni. Az talán valami tudat alatti dolog lehet, hogy próbálok neki segíteni már csak azzal is, hogy legalább kijózanodjon, hiszen jelenleg rémes állapotban van. A kutya orr is érzi, hogy tömény alkohol szag árad felőle, és az emberi tudat is tudja ott mélyen, hogy nem szabadna többet innia, ezért kerül az üveg a vízbe, az már nem szándékos folyomány, hogy végül ő is oda kerül. Próbálom azért kihúzni, amennyire a kis dög ereje hagyja, de az persze nem sok. Én sem vagyok jól, csak ezt próbálom figyelmen kívül hagyni. A bunda alatt látszik, a kajla fül is azt mutatja, hogy nem vagyok a legjobban, jó eséllyel nyüszítés lett volna belőle, ha én is beleesem a vízbe, mert csípte volna a sérüléseimet a bunda alatt, de ilyesmi végül nem történik meg. Száraz maradok, ő pedig kikerül a vízből, amiből én csak egy keveset kapok, amikor az ölébe húz, hogy simogatni kezdjen. Igaz, hogy néhol látszik rajtam, hogy rossz érzés, hogy fáj is, de mégis emelem a fejemet és idomulok a simogatáshoz, hiszen a lelkem ott a mélyben igényli a törődést. A lelkem, ami most apró darabokban hever és ki tudja, hogy összeállhat-e még egyáltalán valaha.
Kicsit feljebb is emelem a fejemet, a hála jele, ahogyan végignyalok az arcán. Kellően nyálas, de egy kutya mégis hogyan máshogy fejezhetné ki azt, hogy jól esik neki a törődés? Én csak így tudom, a kajla fül is picit felágaskodik, vagy legalábbis próbál, ahogyan rá figyelek. A szemem egy az egyben az emberi alakomat tükrözi, talán azzal, hogy jobban megnéz, azzal, hogy mélyebben belenéz a szemeimbe, és én is az övébe, ahogyan megnyalom az arcán bevillanhat neki a tény, ha még az illat nem volt elég, amit eddig a belőle áradó alkohol szag rejtett el. Végül egy halk vakkantás csak, amit hallatok, épp csak egy pillanatnyi, ahogyan fészkelődöm az ölében. Kutyaként nem annyira kényelmes, lecsúsznak időnként a mancsaim és nem akarom karommal véghezvinni a kapaszkodást, az nem tenne jót neki, még a ruha anyagán keresztül sem. A víz miatt viszont az anyag is csúszós, így négy lábbal elég nehéz rendesen elhelyezkedni. Ha csak nem feküdnék, talán az lesz a következő lépés, hogy elnyúlok a lábain és halkan lihegve pihenek meg. Látszik rajtam, hogy elkélt már, itt-ott össze van állva a bundám a kevéske vértől és persze elfáradtam abban is, ahogyan megpróbáltam őt kihúzni a vízből és ahogyan az üveget pöcköltem arra felé, aztán persze nem tudhatja hogy előtte miket tettem, mennyit futottam és gyalogoltam az erdőben. A körmeim elég koszosak, a tappancsom is piszkos, bár az lehet attól is, hogy a sáros vízparti talajon küzdöttem azért, hogy kiráncigáljam, előtte pedig nem hiszem, hogy olyannyira megfigyelte volna az ilyen apró tényeket.
♫ Ghost ♫ ϟ Kinézet ϟ Wuff... wuff... ϟ ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Aug. 16, 2015 9:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Adeline & Cory
Törődj bele, hogy igazából csak magadra számíthatsz egyedül..
Úgy érzem magam, mint egy szerencsétlen, mint egy elveszett lélek, aki valahol a múltban bolyong, és nem talál az emlékeiből ki utat. Mintha csak az álmaim közepében élnék, bár ez inkább rémálom lenne, mintsem szép fantázia képzet. A múltam egy merő borzalom, egy szörnyű átok, mely pokolian kísért, és amely lelkiekben teljesen felemészt. A fájdalom tölti ki a pillanataim sorát, amikor is a józanság testet ölt bennem. A kín felfokozottá válik, a szenvedésem életre kel, és kezdem úgy hinni, hogy minden összeesküdött ellenem. Hiába akarnék kiszabadulni a saját magam fogságából, hiába akarnék nem a múltban élni, és hiába is akarnék küzdeni egy életért, ha eszembe jut újra, meg újra, hogy mit műveltem. Nem volt szép tőlem, hogy magára hagytam őt, hogy nem vettem kellően, sőt időben észre ezt a hatalmas nagy problémát. Ha csak egy kicsivel is jobban figyelek, ha több időt szánok neki, és foglalkozom vele, ha megvédtem volna, akkor.. akkor mára nem lenne halott. De pontosan ez az.. nem tettem semmit! Ironikus, hogy a testvéremnek hívom, amikor is nem küzdöttem érte, amikor nem voltam mellette, és nem viseltem a gondját. Szüksége volt rám, a jelenlétemre, és én csak rontottam a helyzeten. Aztán pedig a saját merénylete áldozatává vált. Én öltem meg az öcsémet, és ez a tudat kikészít, ez a lelkiismeret elviselhetetlen, ez a gondolat megfojt. Ha nem iszok, ha nem drogozok, vagy csak éppen nem bulizok, akkor.. akkor szétesem teljesen. Ez a három dolog az, ami az életemet színesebbé teszi, és csak így tudok egyedül felejteni. Ilyenkor boldog vagyok, hisz a drog elkábít, az ital elfojt minden érzelmet, és nem kell arra gondolnom, hogy mi volt anno. Olyankor csak én vagyok, és a jelen. A buli, a szórakozás, és a mai vidám életstílus. Próbáltam időközben persze leszokni minderről, avagy csak úgy simán félretenni mindezt, mert megölhet, de egy idő után feladtam végleg. Nem tudtam elviselni a kínt, azt az égető érzést, amely mindennél rosszabb. A lelkemet kaparta, a szívemet kínozta, a mellkasomat fojtogatta, és engem akart örökre megfosztani az élettől. Nem, egyszerűen nem voltam hajlandó megadni magamat a padlónak! Nem vagyok egy öngyilkos, hogy fejbe lőjem magam, vagy hogy szíven szúrjam magamat egy késsel. Én, csak én vagyok. Egy ember, egy vérfarkas, bár ugyan mit sem számít az a tény. Az átok nem fáj, az a legkevesebb bajom igazából, inkább az fáj, hogy senkim sincs. Mindenkit elvesztettem, és a magány kínzó ugyebár, így nem csoda, ha mindez engem odáig sodort, ahol mostan tartok. Ürességhez, és végtelen függőséghez. Már az Isten sem hat meg, semmi sem segít, egyszerűen csak élek az élvezetnek; a bulinak.
Bevallom komolyan, hogy inni terveztem egész nap, és ezáltal lerészegedni óhajtottam, de a terveimet keresztbe húzta ez a kutya. Megjelent előttem, és minden valahogyan a feje tetejére állt hirtelen, mintha nem csak egy normális háziállat lenne, hanem annál jóval több, és rejtegetne előlem valamit. Mindez persze hülyeség, sőt mi több.. őrültség, hisz mégis mit akarna titkolni? Mivel tudhatna többet, vagy mivel lehetne több? Már megszoktam, hogy a fantáziámban mindenféle baromságot összehordok, de hogy ilyet.. Lassan komolyan mondom, hogy elmegy az eszem, bár ha eddig sem volt, akkor mi megy el? Igazán jó kérdés, de komolyan! Mindegy, erre már úgy sem kapok választ. Tehát először a vízbe esek miatta, kissé józanodni kezdek ugyancsak általa, és most simogatom őt. Valahol el kellett gurulnia a gyógyszeremnek, mert nem szoktam ennyire kedves lenni, de valahogy annyira ismerős nekem, mintha már régebbről ismernénk egymást. Sohasem volt kutyám, akkor meg nem is értem miért érzem ezt. Megrázom a fejemet lazán, ahogy óvatosabban simogatom immáron a bundáját, amikor is feltűnik, hogy szegénynek fáj. Tele van sebhellyel, és ki tudja, hogy a bundája alatt mennyire komoly a dolog. Vajon mi történhetett vele? Míg ezen a tényen gondolkozom addig belefeledkezek a pillanatba, és könnyedén kiesik minden egyúttal. Még a józansággal járó fájdalom, sőt a múltamból előhozott emlékek sem zaklatnak fel. Annyira egyszerűvé, és könnyedé válik minden. Le is zárom a szemeimet egy pillanatra, majdan kinyitva érdekesen kezdem el figyelni a kutyát, mintha csak most esett volna le valami, és voltaképpen így is van. Most tudatosult bennem még csak igazán a tény.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 24, 2015 8:11 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next


Cory & Adeline
Egyedül... igen néha úgy érzem talán tényleg jobb egyedül, hiszen mindenki más rajtad kívül csak azzal próbálkozik, hogy befolyásolja az életedet és nem mindig úgy, hogy az neked is jó legyen, sőt gyakorta senkit sem érdekel, hogy neked mitől jó, mindenki csak azt teszi, amihez épp kedve van és nem veszik figyelembe azt, hogy ezzel mit okoznak másnak, pedig erről kéne, hogy szóljon az élet, hiszen társas lények vagyunk. Miért nem figyelünk oda a többiek igényeire, főleg akkor, ha valaki még fontos is, ha kötődik hozzánk, mint egy családtag, vagy barát? Persze néha lehetnek kisiklások, de az én életemben már túlságosan sok kisiklás volt, mások részéről úgy érzem. Túl sokszor rúgtak belém, túl sokszor bántott a családom, azok akik közel álltak hozzám, akik fontosak voltak nekem, és végül Duncan... azt hittem, hogy ő tényleg képes engem elfogadni, hogy neki tényleg fontos vagyok és mégis elhitte, hogy ártottam volna neki, vagy annak akit szeret. Azt hiszem tényleg jobb egyedül, akkor nem ártanak neked, nem bántanak és nincs aki a lelkedbe gázoljon, csak épp mindeközben az ember mégis csak társas lény és ha sokáig van egyedül ugyan elfogadja ezt az állapotot, de a lelke szép lassan megfakul, elszürkül és már nem lesz képes semmiben sem meglátni a jót. Na ezért könnyebb kutyaként, ösztönök vannak, nincs gondolkodás, nincsenek távlati vágyak és remények... minden sokkal-sokkal egyszerűbb, és ezt a helyzetet most élvezem. Egészen elkülönítettem már magamat ettől a kutya állapottól. Ott vagyok én is valahol mélyen, de elég mélyen ahhoz, hogy ne foglalkozzam igazán saját magammal, és hogy ne törjenek a felszínre emlékek, zűrös gondolatok, semmiféle elmélkedés.
Látom én azt is rajta, hogy mérges, és talán még meg is érteném... de most nem. Az az üveg rettenetes szagú volt és igazából neki is rémes szaga volt, amit nem akartam tovább érezni, ezért jó az, hogy a vízbe került. Lehet, hogy morcos miatta, de legalább nem érzem azt a kellemetlen késztetést, hogy folyton prüszkölnöm kell. Így sokkal kellemesebb, érzem megint a távoli virágokat, érzem a fű illatát, a vizet, a vizes talajt. Ezeket szeretem, olyan természetesek és egyszerűek, felismerhetőek, az a lé, ami az üvegében volt egyértelműen rossz dolognak számít, nem csoda, hogy nem tetszett. Az viszont tudom,hogy nem jó, ha a vízben ül. Megfázik, az senkinek se jó, én is fáztam már meg, akkor sokat prüszkölsz és még jobban zavarja minden az orrodat. Ezért ugatom meg, hogy álljon már végre fel és másszon ki a vízből, de mintha nem nagyon értené a dolgot, még a kezeit is a fülére tapasztja, mintha zavarná az ugatás, de ezzel nem különösebben foglalkozom most, attól még nem hagyom abba, csak azért teszem, mert láthatóan nem elég hatásos a dolog. Nem marad más, mint hogy megpróbálom én magam kihúzni a vízből. A gallérjánál fogva ráncigálom meg, hátha sikerül elérni valamit. Nehezebb nálam, jóval, úgyhogy ha nem segít akkor maximum annyit mozdul, amennyit a vizes, sáros talaj enged alatta, amennyire csúszik. Nagy nehezen végre csak megmoccan és rásegít a küzdelmemre, sőt még fel is áll kicsit, és elérjük vele a partot. Vizes még mindig, de ennyire már a kutya logika nem fog, hogy azért is aggódjam, hogy esetleg odakint fázik meg. Én szerencsére nem lettem vizes, épp csak a tappancsaim alja, nem akartam volna jobban belemenni a vízbe, biztosan csípte volna a bőrömet és a sebeket, bár lehet hogy nem ártott volna, ha ki vannak mosva rendesen.
A hangja egészen megnyugtató, nem is ellenkezem, amikor az ölébe húz. Nem vagyok valami méretes eb, könnyedén be tudom vackolni magamat, csak akkor rezzenek meg kicsit, amikor nagyobb sebhez ér véletlenül hozzá. Van pár a bunda alatt, ami nem igazán látszik, nehéz belőni, hogy hova téved az ember keze és mit fog meg véletlenül, ami számomra kellemetlen lehet. A simogatás ennek ellenére jól esik, nem foglalkozom az apró kellemetlen részekkel, mint a sebek, még egy kicsit buskulok is, a fejemet ellentartom, amikor a keze hozzáér, csak a sérült fülemre vigyázok, hogy ahhoz semmiképp se érjen hozzá, hiszen az tényleg nagyon pocsékul fest. Pillanatok múlva már egész kényelmesen elnyúlok a lábain, a fejemet, pedig félig a mellkasának döntöm, félig a kinyújtott mellső mancsaimon pihentetem.
♫ Ghost ♫ ϟ Kinézet ϟ Wuff... wuff... ϟ ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Júl. 22, 2015 10:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Adeline & Cory
Törődj bele, hogy igazából csak magadra számíthatsz egyedül..
Őszinteséget akar mindenki hallani az életében voltaképpen, nem de? A valóságot akarja, a reális tényt, az igazat, és nem pedig az elferdített képet, amely csak magát a hamisságot mutatja fel, mint értéket, bár ez nem is érték, hanem csak egy látszat, amellyel etetnek nap, mint nap. A tévében elhangzott dolgok határozzák meg az életed, és ha azt mondják, hogy este tíztől ez, meg az kezdődik, akkor leülsz megnézni, hisz a tévéhez igazítod magad, sőt az egész időkereted, aztán a hírek.. a fele hamis, amit egy riporter dumál, meg néhány televíziós híradó ad le, s hogy mi az igazság belőle? Nos passz, hisz a valóságot csak azok tudják, akik szem, és fültanúi voltak az esetnek, mások meg egy valótlan képet kapnak jutalmul. Az újságokban lévő cikkek fele sem igaz, hisz minden riporter, újságíró, és médiás személy csupán azt adja el, amit összekombinál szépen a kis fejecskéjében, és minél jobb dolgot talál ki az adott hírességről, nos annál jobban érzi magát lelkiekben. Bár megnézném egyesek fejét, amikor is róluk raknak ki valami hamis hírt. Biztosra venném, hogy nagyon nem tetszene nekik, sőt lázadnának, hogy ezt milyen alapon merték megtenni. Ez a mai világ hamis, fakó, önkényes, és igazságtalanul kegyetlen mindenkivel szemben. Az emberek durvák, önfejűek, önzőek, és bunkók. A kivételek pedig nagyon ritkák, így.. így élhettek azon tényezővel egyszerűen, hogy senki sem törődik voltaképpen veled. Kit is érdekelne a szánalmasan nyomorult életed? Csak önmagadra számíthatsz, ha pedig mégis valaki melléd sodródik, akkor az is valami háttéri okból adódik: sajnál, szán, megvet, részvétet érez, bűntudata van, avagy esetleg így akarja a saját lelkének a terheit enyhíteni. Őszinte közeledés egyik ember oldaláról sincs. Mindenki csak játszik, játszadozik.. egy szerepkörben él. Azt hiszi, hogy bármit megtehet, hogy simán átléphet másokon ezredjére is, hisz bele sem gondol mit tesz voltaképpen, hogy mennyire sebzi meg ezzel az adott ember szívét, lelkét, s létét.. Annyiszor kívántam jobb életet, és ehhez hűen le is szoktam a drogról, próbáltam áldásként tekinteni az életre, de nem ment.. és hol kötöttem ki? Ismételten, sőt jobban mondva mindig ugyanott. Visszaszoktam az italra, a drogokra, a dohányzásra, és minden rosszba belementem, mert nem volt mellettem soha senki. Az életemet meghatározta a múlt, hisz nem tudtam rajta túllépni, hisz nem tudtam csak úgy annyiban hagyni egyszerűen. Nem ment.. valahogy nem akartam elfelejteni. Hogy is felejthetném el? Én öltem meg a testvéremet: az egyetlent. Apám elhagyott, az anyámat én hagytam el, aztán most meg ő is halott.. elcseszett az életem, egy elcseszett alak vagyok, egy szerencsétlen. Csak az ital az, ami felállít a földről, és átsegít a gondjaimon. Egyedül ez az, ami nem nyom el, nem omlaszt össze. Ez tényleg valós, és nem akar megváltoztatni, ezért is vagyok részeg, bár lassan józanná válok, ha így folytatom, mert a vízben heverek.
Eszméletlen dühös vagyok a kutyára, hisz ő akarta a vízbe lökni azt a nyavalyás italt, ha nem kezdi el, akkor én meg nem esem a vízbe bele. Dühöngök is egy sort magamban, ahogy sikerül felülnöm, de több nem megy.. valahogy elhagyott az erőm fázisban vagyok. Nem is érdekel, hogy mit csinálhat az a kutyuska, mert miért érdekeljen? Jól meg szívatott! Ő miatta átázott az egész ruhám, és fürödtem egy jót a józanság felé, bár nem vagyok koránt sem az, sőt.. még mindig részeg vagyok a magam kis módján. Amikor ugatni kezd a fülemhez nyúlok, és felhúzott szemöldökkel bámulok rá, bár olyan homályos az egész összkép, hogy azt sem tudom most hány kutya van itt, és mennyien ugatnak. Beletúrok a hajamba végezettül, ahogy hátradöntöm a fejem, de a Nap annyira bántja a szemeimet. Hirtelen lezárom, és próbálom kizárni ezt a szörnyen rémes ugatás hangot, de nem megy.. sőt egyre erőteljesebb, és alig várom, hogy végre elhallgasson a fenébe is!
-Elég már!-Ordibálok, majdhogynem kiakasztom önmagam, de aztán hirtelen megnyugszom. Nyilván az alkohol teszi ezt a hatalmas nagy nyugodalmat, sőt biztosan. Mélyen szívom magamba a levegőt, és nem számítanék jelen esetben semmire sem, de aztán hirtelen mégis történik valami érdemleges. Elkezd kifelé húzni a vízből, és megesik rajta a szívem, mégiscsak egy kutyáról beszélünk. Talán jobban megért, mint egy ember. Tehát nem szívatom meg őt, hanem rásegítve nagy nehezen ugyan, de kimászok, és ezzel egy arányban felállok épp annyira, hogy kimenjek a part közelébe, és ottan helyet foglaljak rögvest. A kutyust pedig felemelem, és az ölembe ültettem. Mondom kezdek józanodni.. vagy nem értem ezt a tisztánlátást, mindegy is. Elkezdem simogatni óvatosan, hisz látom tiszta sebes a bőrfelülete. El sem merem képzelni mi történhetett vele.-Nincs semmi gond.-Suttogom halkan a szavakat, bár már nem tudom magamnak mondom-e, avagy neki. Mindenesetre vehetjük mindkettőnk javára is.

Ghost Town • - • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Júl. 21, 2015 3:28 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next


Cory & Adeline
Azt szokták mondani, hogy az élet azért állít eléd kihívásokat, azért nehezíti meg időnként az életedet, hogy erősebb legyél tőle, hogy megtanuld felvértezni magadat. Azért vannak a csalódások, hogy építeni tudj belőlük, hogy később már tudd, hogy mitől kell óvnod magadat. Azért vannak a félresiklott események az életben, hogy később már tudd mi az, amibe nem szabad belefutnod még egyszer. Csak közben... néha már úgy érzem én ezekből túlságosan sokat kaptam és hogy ezek után már balgaság újra megpróbálni pozitívan állni bármihez is. Vajon tényleg nincs esély a ténylegesen jó életre? Vajon nekem már tényleg nincs esélyem a boldogságra, mert már mindent szétziláltak körülöttem? A legrosszabb az egészben, hogy még ha meg is próbálom, mi a garancia rá, hogy a családom nem szól közbe újra. Mi a garancia rá, hogy sikerül? És ha nem... ha nem megy, akkor vajon hogyan tudnék megint felállni, amikor már most sem megy? Ez a legrosszabb az egészben, hogy most is úgy érzem képtelen vagyok összeszedni magamat. Könnyebb lenne leélni az életemet egyszerűen csak ebben a testben, kutyaként, nem gondolkodni semmin, csak egyszerűen élni egy rém egyszerű életet, amit pusztán az ösztönök vezérelnek, ami abból áll, hogy enned és innod kell, és... ennyi. Nem kellenek nekem mélyen nyugvó gondolatok, nem kellenek bonyolult elméletek az életről. Olyan jó lenne nem gondolkodni... nem gondolni a jövőre, hiszen mit tesz egy kutya? Az a fontos neki, hogy meg legyen aznapra az élelme, nem azon mereng, hogy mi lesz vele egy év múlva. Az ember mindent túlbonyolít, mindent túlgondol, mintha csak az lenne a lételemünk, hogy a saját életünket nehezítsük meg ezzel.
Most is csak ezzel foglalkozom, csak a szagok kötnek le, az hogy itt a friss víz, ami egy kicsit óv a melegtől, hogy lemoshatnám a fülemen lévő sebet, de még ez sem annyira fontos. Egy állat ösztönből érzi, hogy mi az, ami meggyógyul magától, mi az, amire elég egy kis nyál, és mi az, ami már túlságosan nagy baj. Az ital viszont határozottan a zavaró dolgok közé sorolható, ezért kezdem el az üveget szépen lassan a víz felé pöckölni. Azért ezt sokkal nehezebb az orrom hegyével csinálni, főleg mert minduntalan közelebb kerülök hozzá és akkor az a rémes szag is sokkal intenzívebb. Arra pedig nem tudna rávenni senki sem, hogy a számba vegyem az üveget, hiszen biztosan valami rettenetes íz is tartozik a rettenetes szaghoz. Nem kockáztatok.
Nem nagyon figyelek rá, amikor utánam szól, legalábbis nem mozdulok meg, csak az ép fülem radaros mozgásából lehet látni, hogy befogom én a hangot, csak éppenséggel nem különösebben foglalkozom vele. Lökdösöm szépen tovább az üveget, közelítve végre a víz felé. Az majd elnyeli és a szagot is, ami vele együtt jár. Aztán már oldalra fordítom a fejemet, amikor a csobbanást meghallom. Ez nagy és nm is az üveg volt, főleg mert azt még éppen elérte az ismerős arcú ember keze... Kicsit oldalra döntöm a fejemet, úgy nézek rá, mint aki láthatóan nem nagyon érti, hogy mégis mi a baja. Láthatóan mérges, és próbál felülni a vízben. Legalább talán róla is lemosódik ez a rémes szag. Nekem sem ártana egy kiadós fürdés, de a víz a bundám alatti sebeket csípné... én csak e miatt nem szántam eddig rá magamat, inkább csak inni jöttem a tó partjára. Pár pillanatig csak nézem, hogy mit csinál, aztán jön az első ugatás. Mintha csak azt akarnám vele mondani, hogy "Hé, állj már fel!". Aztán egy újabb, de ő még mindig csak ücsörög a vízben. Az emberek furcsák... túlságosan sokat gondolkodnak, és a gondolatok csak arra jók, hogy megzavarják a fejüket.
Végül újabb pillanatok után moccanok meg. Közelebb lépkedek a víz széléhez, még oda, ahonnan sikerül elérnem őt, de én minél kevésbé leszek vizes, talán csak éppen hogy a mancsaim. Megpróbálok rajta fogást találni valahogy. Óvatosan csak, nem sértem meg a bőrt sehol sem, inkább a ruhájára próbálok ráfogni, a gallérra, és annál fogva próbálom meg húzni. Nehéz, hiszen ha nem moccan, akkor azért erősebb nálam és nehezebb is, na meg aztán a part is csúszás sáros, a végén még én is a vízben kötök ki, de egyelőre inkább próbálom húzni, hátha sikerül megmoccantani és kirángatni valahogy a vízből.
♫ Ghost ♫ ϟ Kinézet ϟ Wuff... wuff... ϟ ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 17, 2015 9:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Adeline & Cory
Az alkohol nemcsak egy kulcs, hanem maga a felejtés..
Amikor minden probléma a nyakamba omlott egyszerre, és teljesen egyedül maradtam, akkor kezdtem el megismerkedni a lehúzó sötét oldallal. Drogok, italozás, dohányzás.. A buli veszélyes zugait kívülről fújom, és nem félek élni velük, hisz már egyáltalán nincs semmi, amiért érdemes lenne élnem. Az apámat sohasem ismertem, hisz még idő előtt lelépett, így nem volt férfi mintakép előttem, akit követhettem volna. Egyedül anyám nevelt fel, de ő is küszködve. Folyamatosan éjjel-nappal dolgozott, és mindent megtett azért, hogy a lehető legjobb iskolákba kerülhessünk be a középsulis éveinkre, ahogy ő tartott el minket átlagos körülmények közt. Nehéz volt számára, de megtette, és kiállt mellettünk, azaz értünk. Én pedig, amint nagyobb lettem elálltam dolgozni, hisz kénytelen voltam. Kellett eleve a pénz, ezért is fordultam meg számtalan helyen, és munkakörben ennek kapcsán. Voltam pincér, tetőfedő, vagy csak egyszerűen egy autómosóban dolgoztam. Mikor mi, kellett a változtatás, a különböző munkakör, hogy megélhessünk, és ne anyám dolgozza magát halálra. Ritkán jártam emiatt iskolába, szóval számtalan volt a hiányzásaim száma.. de mindez nem tört meg egy kicsit sem. Segítettem, ahol tudtam, és mindent megtettem azért, hogy jó családi körülmények adódhassanak meg az öcsémnek, de ő... igen, pontosan ő miatta jutottam el eddig. Hiába tettem meg mindent, hisz képtelen voltam megvédeni. Az iskolába nem egyszer bántalmazták, és hiába olvastam be az osztálytársainak, ha mindez nem segített, hanem csak még jobban rontott a helyzeten. Az, hogy nem tettem meg elég mindent azért, hogy megvédjem őt, nos.. nos a mai napig kísért engem. Egyetlen egy alkalomra lógtunk meg otthonról, hogy kikapcsolódjunk, és szórakozzunk, de hiba volt. Belátom hatalmas hiba volt lelépnem, főleg vele együtt. A saját halálába vezettem őt, és ez életem végéig kísérteni fog, hisz én magam öltem meg. Nem figyeltem rá kellőképpen, ő pedig elfutott, amikor pedig megtaláltam.. meghalt. Tizenkét évvel ezelőtt történt meg mindez, de én még most is úgy érzem, mintha a mai nap következett volna be. Az emlékek egyre rosszabbak, egyre többször kísértik meg az elmém, és nem tudok.. nem tudok felejteni! Talán csodálkozni lehetne azon, hogy miért is iszom, avagy drogozom, de ez az egyetlen kiutam ebből az őrületből, hisz amikor józan vagyok szenvedek.. minden egyes pillanatban, viszont így sokkal könnyebb elviselni, és el is fogadni a felállt tényesetet. Megfeledkezem mindenről, és az önfeledt szórakozás marad.
Fogalmam sincs arról, hogy a külterületi részlegen mit keres egy kutya, vagy hogy honnan kóborolhatott el, de nem is igazán izgat jelentősebben az eset. Egy ideig őt nézem, aztán a vízre helyezem át a tekintettemet egy rövid pillanatra. Épp csak annyira, hogy mire visszanézek rá, nos már épp felém tart. Felhúzom a szemöldökömet, bár a napszemüvegtől nem sokat lehet ebből érzékelni. Szórakozottan nevetni kezdek, bár egy jelenlévő ember tuti őrültnek tartana, hogy mi a fene ennyire vicces, de ez van.. túl sokat ittam, és most minden szórakoztat, ami létezik. Figyelemmel követem a kutyát, ahogy elhelyezkedik végül mellettem, és mivel úgy gondolom, hogy nyugalmi állapotba helyezi magát jelen esetben, ezért nem kell vele törődnöm. Leveszem magamról az oldaltáskát, majd ledobom oldalra könnyedén, ahogy felhúzom a mellkasomhoz a térdeimet, és mire már visszanézek, nos addigra a kutya az italommal megy a víz felé. Mi a fene?
-Hé, állj meg!-Szólok utána hangosabban, ahogy nagy nehezen sikerül négykézlábra állnom, majd megindulok utána. Épp az ital után nyúlnék, amikor is hirtelen beleesek a vízbe. Szó szerint beleesem, bár az italos üveget még sikerül megfognom szerencsére időben, bár mindez mit sem ér, ha csurom víz lettem teljességgel.-Oh, csak másszak ki innen!-Mondom idegesen sziszegve a fogaim közt, ahogy megtámaszkodva a két kezemre sikerül felülnöm, de tovább nem megy már. Képtelen vagyok mozgásra bírni magam, hisz minden megmozdulás fáj, mintha épp távozna belőlem az élet. Eldobom a hülye italos üveget, és nem is érdekel, hogy ezáltal szinte már kárba megy a tartalma.-Most mond ez mégis mire volt jó?-Húzom fel a térdeimet magamhoz, majd ráhelyezem a kezeimet, ahogy a fejemet is odahajtom könnyedén. A víz kissé tisztított rajtam, de nem lettem józanabb, még mindig totál részeg vagyok, és egy kétbalkezes személy.

If I Had You • - • ©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Júl. 17, 2015 2:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next


Cory & Adeline
Az élet szépen lassan mintha csak arra játszana, hogy idővel végképp feladd, vagy hogy... beletörődj már úgy se lesz jobb sorsod. Azt hiszem lassan én is elérem ezt a pontot. Nincs már hová haza mennem és nem is tenném, hiszen a családomat hogyan nevezhetném családnak egyáltalán? Persze nem szabad mindenkit megítélnem, egy kalap alá venni, de közben ott a tény, miszerint senki sem tett azért, hogy megállítsák ezt az egészet. Nem maradt már semmim, ami csak volt, azt elvették, akkor hát egyáltalán minek próbálkozzam tovább, minek kínozzam magamat, amikor egyszerűen már értelme sincs? Nem tudok hinni abban, hogy innen van még felfelé, és nem tudom, hogyan lennék képes elérni, hogy a hit visszaköltözzön belém. Taníthatnék... talán, de nem jó egy gyereknek sem az, ha olyan tanárt kap maga mellé, aki már megcsömörlött az élettől. A vidám tanár a jó tanár, aki képes segíteni, aki képes melletted állni és nem szól le keményen, ha nem megy valami, aki bátorít. Én jelenleg nem túl sok pozitívumot látok az életben, hogy bárkit is bátorítani tudjak. Vannak optimisták, vannak pesszimisták, van akinek félig üres a pohár, van akinek félig teli... esetemben igazából nincs is pohár, valahol már itt tartok.
Épp ezért van, hogy a közeledő léptekre sem figyelek fel először, csak lefetyelgetek a vízből és nem foglalkozom semmivel sem, ami körülöttem van jelenleg. Mi jöhetne még? Egy medve, ami megtámad? A vadászok nem lőnek kutyát, okkal nem vettem fel veszélyes alakot, még nem döntöttem el, hogy mit akarok... hogy akarok-e egyáltalán valamit az élettől, akarom-e magát az életet, addig viszont nem lenne hasznos, ha lelövetném magamat. Felnézek rá, amikor meglátom végre a közeledőt. Leül... és engem néz, legalábbis egy idő után, amikor már kiszúrt. Ismerős az arca, de mégis olyan homályosak most az emlékek, olyan homályosnak tűnik a múlt minden egyes apró darabkája. Ismerem... azt hiszem... talán, vagy ő ismer engem, de az biztos, hogy nem olyannak emlékszik rám, mint amilyennek most láthatna, ha újra önmagam lennék. Csapzottan, sérülten... nem hiszem, hogy egy könnyen felismerne így bárki is. Mégis pár pillanatig csak nézem, aztán lépdelek közelebb. A füleim az égnek merednek, legalábbis az egyik, a kajlán csak azt látni, hogy erőteljesebben tartom, de ugyanúgy lekonyul, mint eddig. Közelről már jobban lehet rajta látni, hogy a szőr is össze van állva rajta kissé, sebes, véres lehetett még nem rég, már annyira ez nem érzékelhető, talán el is tört azért ilyen furcsa a tartása.
Megállok mellette, óvatosan, lassan közelítve, aztán egyszerűen csak leheveredem. A lábaimat magam alá húzom, a mellsőket hajlítom csak be kissé, hogy arra tegyem rá a fejemet, úgy kémlelve a vizet. Pár pillanatig legalábbis, mert a hozzám közel lévő ital, az erős alkohol szaga hamarosan már az orromat birizgálja. Kellemetlen... egyértelműen nem tetszik a kutyának, az érzékeny orrot zavarja a szaga. Láthatóan ráncolom kissé az orrom feletti bőrfelületet, hogy aztán a következő mozdulat már hirtelenebb legyen. Egyszerűen csak arrébb taszítom az italt, ha nem volt rajta elég erősen kupak, akkor biztos, hogy kiömlik, és ha nem kapja fel, akkor jó eséllyel a tóig is eljuttatom, felállok, ha az kell hozzá. Zavar, egyértelműen túlságosan zavar ahhoz, hogy a közelemben tudjam és valami mélyről jövő késztetés azt súgja, hogy ennek az ismerős arcnak se jó, ha ez az ital a közelében van. Neki sem tesz jót, hiszen... érzem rajta jól, az ő szaga is olyan már, mint ami az üvegben van. Elég töményen, talán neki is jó tenne egy kis fürdés a vízben, ami felé az üveget próbálom lökdösni?
♫ Ghost ♫ ϟ Kinézet ϟ Wuff... wuff... ϟ ©
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next
Vissza az elejére Go down
 

Kis erdei tó

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 11 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4 ... 9, 10, 11  Next

 Similar topics

-
» Erdei kis bár
» Erdei tisztás
» Erdei tábor
» Erdei viskó
» Erdei Menedék

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Külterület :: Mocsár-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •