Igazából nem lepett meg, hogy Chris egy lépést sem hátrált. Nem az a típus volt, aki feladja. Éppen ezért készültem fel mindenre, mert tudtam, hogy tőle max hideget kaphatok, meleget nem igazán.
És jól sejtettem... a szívem úgy szúrt, mintha újra meghaltam volna. Úgy, ahogyan ezer évvel ezelőtt, azon az esős estén, amikor átváltoztattak... és pontosan tudta, hogy hová kell szúrnia, hogy tökéletes fájdalmat okozzon.
- Fogd... be... fogalmad nincs semmiről! - néztem rá nyugtalanul és csak az önkontroll segített, hogy ne döfjek át rajta valamit.
És ekkor jött az, amire nem számítottam... amikor a lányunkról kezdett beszélni, akitől én vettem el a rendes, családi életet.
- Jobb szülei voltak, mint te azt gondolnád! Én NEM hagytam el úgy, ahogyan te! - mondtam sziszegve. Nem óhajtottam botrányt csinálni, de viszonylag úgy tűnt, hogy továbbáll...

(Caroline,Tyler)

Már kezdett volna megnyugodni amikor meg is jelent a Lockwood gyerek. Hiába próbálta álcázni láttam és éreztem is rajta, hogy ingerült lett.
- Szerintem a legjobb lesz, ha most békén hagyod Carolinet. Mert amint látod egyáltalán nem vágyik a társaságodra. - Megszorítottam picit Care derekát egy jelzésképpen, hogy nyugodjon meg. Ha nem fogja fel teljesen nyugodtan mosok be neki egyet mindenféle bűntudat nélkül.

- Mert majd TE fogod megmondani, hogy mit akar és mit nem? Egyelőre jobban ismerem, mint te, erről ennyit. - néztem undok ábrázattal a férfi tekintetébe. Klaus? Ha jól rémlik, úgy hívják. De míg a feleségemet ölelgeti, lehet akár III. Napóleon is, ezt akkor se tűrném el. - Mindegy, elmondom így is. - vontam egyet a vállamon.
Egy mély lélegzet, és Erinre pislogtam, már érezvén, hogy most tör elő belőlem olyasvalami, ami ezer éve nyomja a lelkemet. - Minden bizonnyal büszke vagy magadra, te gyilkos. - hangsúlyoztam ki az utolsó két szót. - És félre ne érts, nem emberekre gondolok. Pontosabban de... egy bizonyos emberre. Rád. Mert az első, akit megöltél, nem én voltam. A saját lelked pusztult el először. Megölted azt a nőt, azt a fiatal lányt, akit mindenki szeretett. Akiért az életemet is eldobtam volna! - hevesedett meg a hangom, és ha az a nagyarcú hibrid nem áll közöttünk, nyilván most ragadtattam volna másra magam.
- De tudod, mi a legaljasabb húzásod? Azt, akit a legjobban szerettél... te magad juttattad árva sorsra. Elvetted tőle az apját, és elvetted tőle az anyját. Gyűlölöd az anyádat, de te magad mit tettél? Egy hajszállal sem vagy különb... egy gonosz, szívtelen, rohadt ribanc, akit szeretek. - halkultam el, majd vetettem még egy pillantást rá, és eltávolodtam tőlük. Ha reagálni óhajt, megteheti.

Megérkezett a hasonmásom és a férje is, de csak feléjük pillantottam, most nem ők kötötték le a figyelmemet. Mikael nekem szentelt mondatába beleborzongtam, ha valakire, hát rá nagyon nincsen szükségem az életembe, főleg nem most. De nem baj, akkor vagyunk erősek, ha szembenézünk a félelmeinkkel, nem? És ha emberként sem tudott odébb állítani, akkor most, ezer évesen meg sem fog kottyanni vele egy beszélgetés.
Inkább Chrisre, a lányomra és Klausra figyeltem. Ezek ketten tényleg szeretik egymást... ezt még meg kell emésztenem. Inkább a falnak dőltem és tovább kortyolgattam ezt a borzalmas izét, amit osztogattak.

Elena

- Nem, Emma jó kislány. Pihen szépen odabenn, és nem bántja anyut - gügyögtem, mint egy féleszű, és simogattam Elena hasát. Ha valaki ismer, az most biztosra veszi, hogy Salvatore tényleg meghibbant, de momentán ez rohadtul nem érdekelt. Nem csak vámpír vagyok, hanem apa is, és férj. Sőt, mondhatom, hogy főképp a két utolsó vagyok.
- Ez a beszéd! - mondtam jókedvűen. - Nézzük meg a kínálatot. Tudod, hogy ilyenkor én is mindig a büféasztalnál kezdek - fogtam meg Elena kezét. - Menjünk! Csak el ebből a környezetből, mielőtt elmegy az étvágyam - néztem a máris kakaskodó vámpírok felé.

(Stefan, Tyler)

Jól esett ahogy biztatott már szinte sikerült is megnyugodnom. - Igen azt hiszem, igen. - Bólintottam egy halvány mosollyal az arcomon. Kicsit váratlanul ért ahogy közelebb húzott magához, de nem bántam.
De már meg is jelent akit a legkevésbé szerettem volna látni jelenleg. Elkerülhetetlen volt, tudom. Csak reméltem, hogy tovább húzom ki itt mielőtt újra látom.
- Azt hiszem tegnap mindent világosan megbeszéltünk. - Mondtam határozottan és összefontam a karomat a mellkasomon.

(April lakása)

Beléptem egy vad vámpír jelmezben a kontaktlencsetől eléggé éget a szemem és a művér ami aj ajkamon volt nem volt túl finom,de nem érdekel először megérkezésem óta jöttem egy buliba remélvén,hogy nem fognak megölni a vámpírok illetve, hogy találhatok rendes barátokat is!
Nem ismertem senkit, de vártam hát ha megszólít valaki akivel elbeszélgethetek.

- Ő az emberséged? - néztem Erinre morcosan. - Na nem. Ez még viccnek is rossz - ráztam a fejem. - Vegyük úgy, hogy ezt most meg sem hallottam. Közlöm veled, hogy ÉN szeretlek, emberséggel, vagy anélkül is - tettem hozzá, és sorompóként kiraktam a kezem Erin előtt, mikor Christopher odaért.
- Tűnés innen, pöcs - nyomtam meg az utolsó szót. - A kisasszony rohadtul nem óhajt beszélni veled.

- Igen, ez mindig így működött... de szerencsére Emma még kicsi és nem érzékel semmit ebből. Vagy ha igen, akkor... anyu máris elkezd aggódni - sóhajtottam és Damonhoz hajoltam, hogy rögtön megcsókoljam.
- Nos, mielőtt áttérnénk akkor a bálterembe, ami ezúttal buliterem... mit szólsz, ha átoldalaznánk az ebédlőbe? Éhes vagyok, mint a farkas. Tudod... kettő helyett eszem - vigyorodtam el, kedvesen simogatva az arcát.

Már a második pohár gyümölcslét ittam, mikor megérkezett a Salvatore házaspár is. Fura, de ha volt vámpír, akit azt hiszem, képes lettem volna kedvelni, Damon volt. Persze, a régi valóját simán szíven döftem volna, de amivé vált, azelőtt le a kalappal. Ritka kivétel ez a mi fajtánknál...
Biccentettem egyet üdvözlésül feléjük, de a figyelmemet máris a férfi kötötte le, aki Nik és Erin felé igyekezett, így hát kissé magam is közelebb oldalaztam. Ez a beszélgetés roppant érdekesnek ígérkezik...
Közben láttam, ahogy Tatia is észrevett, és magamban nevettem egyet a sápadttá váló arcán. Hiába, ő is tudja, hogy van rendezetlen ügyünk bőven.
Megemeltem felé a poharat, és halkan suttogtam.
- Ma este még beszélünk, Tatia - közöltem, tudván, hogy úgyis hallja.

(Klaus ;; Chris)

- Nem attól félek, hogy bánt, Klaus. Ő... ő az emberségem, hát nem érted? - néztem Klaus szemeibe. - Bármennyire is fortyog bennem a gyűlölet iránta... mert szerelmet nem érzek, de a gyűlölet... itt él bennem. És ennek ellenére is ő az egyetlen, aki ha a közelemben van, erőtlen embernek érzem magam. - simogattam meg az arcát, és próbáltam nem figyelni Tatia és Chris párosa felé. A hányinger kerülgetett tőlük.
De ekkor már hallottam is a hangot, amitől a hideg kirázott. - Ne... ezt ne most, Christopher. - fordultam felé kérlelő tekintettel. - Ne ma este... - suttogtam.

- Ne aggódj, nem leszel elhanyagolva. Utána visszatérek hozzád. - suttogtam egy apró mosollyal. Ezzel lepleztem a bennem tomboló haragot, amit aziránt a férfi iránt is érezni kezdtem. Az én nejemen van a keze? Hát majd én leszedem róla!
- Hamarosan jövök. - kacsintottam még Tatiára, majd a páros felé vettem az irányt, és nem érdekelve, hogy mit szólnak hozzá, torokköszörülve megálltam mellettük.
- Khm... a csodálatos meglepetés, nemde? - vigyorodtam el kegyetlen fintorgással, és az Erint ölelgető férfira néztem komoly és rideg szemekkel. - Megtisztelnél vele, ha most két percig odébb állnál. Beszédem van az ÉN feleségemmel! - hangsúlyoztam ki.

Alighogy beléptünk, máris megértettem mire gondol Elena, mert a tőlünk nem messze álldogálókat látván, máris a hátam közepére kívántam az egész bált.
- Ha most tényleg hányni akarnál, megértenélek - dünnyögtem, ujjammal simogatva Elena kézfejét. - Sőt, még csatlakoznék is hozzád - ráztam a fejem, majd legyintettem. - Mindegy, nem számít. Ma jól akarom érezni magam, méghozzá veled. És nem akarom, hogy ideges légy. Mert akkor Emma is ideges, és sok zűrt csinálhat a gyönyörű anyukájának - néztem Elenára csillogó szemekkel.
- Nem vagy éhes? - mutattam a büféasztal felé. - A Lockwoodok a kajában azért mindig kitesznek magukért.

Láttam Chris-en, hogy mérhetetlen harag dúlhat benne, de ez még mindig csak jót jelentett. Erin tekintete számomra viszont az örömöt és boldogságot jelentette. Talán most már érzi annak a halvány változatát, amit én éreztem akkor, amikor megláttam őt és Klaust karácsonykor a nappalijában. Azt akartam, hogy ugyanúgy szenvedjen, mint én, sőt, még jobban!
- Máris? Még a végén elhanyagolva fogom érezni magam. - Sóhajtottam egyet, de aztán megvontam a vállamat. Nekem aztán mindegy, Chrisnek szabad akarata van, azt csinál, amit szeretne. - Menj csak, de ne feledd, amit nemrég mondtam neked. - Kacsintottam rá kacérkodva, miközben elemeltem egy poharat az egyik szintén jelmezbe öltözött pincér tálcájáról és még egyszer végigfuttattam a szeme Erin és Klaus párosán. A hányinger elkap, de komolyan... főleg, amikor megcsókolták egymást. Ez borzasztó.
Inkább belekortyoltam az italomba, de miután rájöttem, hogy ez csak sima puncs, elfintorodtam. Ezek a mai fiatalok. Végighordoztam a tekintetem a termen és megpillantottam még valakit, aki miatt hirtelenjében még az ütő is megállt bennem. Mikael... ne, csak őt ne..

(Szoba)

Caroline, Stefan

Amint leértem hatalmas tömeg fogadott annak ellenére, hogy még viszonylag korán volt. Próbáltam ismerős arcokat keresni ami sikerült is, de akit egyből kiszúrtam az Caroline volt. Itt az alkalom, hogy megbeszéljem vele a dolgokat. Egy ideig nem is jutott el a tudatomig, hogy kivel is jött, de amikor már közelebb értem akkor esett le..Stefan...
Nem értettem, hogy mi ez a párosítás, de nem is nagyon érdekelt. Magabiztosan sétáltam Caroline elé és álltam meg vele szemben.
-Caroline kérlek beszéljük meg a tegnapit. -nyögtem ki csak ennyit várva a válaszát.

(Damon és Elena háza)

A birtok ezúttal nem a megszokott díszekkel volt feldíszítve. Hiszen ez nem alapítók bálja volt, bár már az is jócskán közeleg.
Egy sóhajtással szálltunk ki az autóból, én pedig rögtön meg is fogtam Damon kezét, egy udvarias mosollyal köszöntve a polgármestert, és beléptünk mindketten, de azonnal feltűnt valami.
- Remek... miért is hittem, hogy ma este nem lesznek itt? - motyogtam, látva Klaust és Tatiát. Bár mindketten más-más partnerekkel.

- Christopher? - kérdeztem döbbenten. - Ő a volt férjed? - néztem végig a ficsúrt, és az eddigi utálatom valahogyan a sokszorosára fokozódott. De még mekkorára, a fene egye meg!
Ökölbe szorítottam a kezem, és mintha csak a zombi jelmez tett volna róla, úgy éreztem, ha a közelbe jön, széttépem.
- Gyere ide - öleltem át Erint fél kézzel. - Nem hagyom, hogy bántson téged, ne aggódj - hajoltam oda, és tüntetően egy csókot nyomtam a szájára.

Láttam Carolinenon, hogy még mindig eléggé feszült. Az ő helyében azt hiszem én is az lennék. Főleg mivel terhes elég nehezen tudja kezelni az érzéseit. De ahhoz képest egész jól bírja.
Mikor megérkeztünk a kezemet a derekára helyeztem egyfajta bátorításképpen, majd mikor rám nézett egy mosollyal biztattam. - Készen állsz? - Kérdeztem tőle miközben kicsit közelebb vontam magamhoz.

/Eyal és Sarah otthona/
Azon kívül, hogy most tél van, az ünnepség kísértetiesen hasonlított a pár hónappal ezelőtti bálhoz, amikor is sikeresen belekeveredtem az ősiek és a hasonmások vitájába... Egyelőre nem sok ember lézengett a környéken, és ahogy hallottam, a bálterem is még szinte üres volt, de elnézve az addig megérkezetteket... Szép este lesz. Lesznek egyáltalán emberek, vagy mellőzik a horrort? Egyébként vicces lenne egy gigantikus természetfeletti buli, csupa vámpírral, vérfarkassal, meg boszorkánnyal összezárva, csak félő, hogy az est végére nem marad senki belőlük. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vettem célba a báltermet, hogy megnézzem az ottani embereket is. Hátha esetleg egy jó vacsora is összejöhet.
/Bálterem/

(Forbes ház)

Stefan oldalán érkeztem meg ide ahol nem is olyan régen voltam. Az egész jelenet újra lejátszódott a fejemben, de ekkora tömegben már nem játszhatom az érzékeny kislányt. Már egy ideje fel kellett nőnöm is most úgy is kell viselkednem.
Nagy levegőt vettem és Stefanra pillantottam még mielőtt tovább mentem volna.

Tatia

Nehezemre esett féken tartani a véremet. Már csak annak érdekében is, mert Erina arckifejezését látva legszívesebben feltéptem volna valakinek a torkát, akár a sajátomat is, hogy ne kelljen ezt a haragot éreznem iránta. De késő... mindegy ennek már. Veszett ügy, ha úgy jobban tetszik.
- Muszáj beszélnem a feleségemmel. - néztem Tatia szemeibe komolyan.

Oké, ezer év után most voltam úgy, hogy ténylegesen sírvafakadok. Mégpedig azért, mert ez az érzés... valami pusztító volt. Az a páros, mintha... maga a megtestesült pokol lett volna. Nem a múlt miatt... hanem hogy szinte tudtam, direkt csinálják mindketten.
Klaus kérdése zökkentett ki a gondolatmenetből, és valami leírhatatlan arckifejezéssel néztem vissza szemeibe. - Ő... Christopher. - suttogtam. Többet nem is kellett mondanom, hogy megértse.

A ma este azért az én számomra is hozott meglepetéseket, ez tény. Nem kellett sokat várakoznom, hogy feltűnjön Niklaus, méghozzá úgy szorongatva Erin kezét, mintha tőle függene az élete. Tág fogalommal értelmezve, tőle is függ. Ha nem tudom ma őket öt percre leválasztani egymásról, megette a fene az egészet...
Hallottam, hogy Nik oda akart jönni hozzám, de az újabb belépők elvonták rólam a figyelmét, és lelkemben örvendezve dörgöltem össze a kezem, mikor megláttam az újabb érkezőket. Tatia! Végre, akit már úgy vágytam látni, ezer év után. Egy számomra idegen, ismeretlen férfival érkezett, de ez most abszolút nem izgatott. Csak ő. Az a mocskos kis cafka.
Elvettem egy pohár gyümölcslét az egyik tálcáról, és csendesen iszogattam, de a fülem nyitva tartottam, figyelve minden szóra, amit váltottak egymással.

[Hotel]

Sokat gondoltam még a tegnapi napra és, hogy mégis miért hagyott olyan hirtelen ott Jem. Amikor megérkeztem, erős fájdalmat éreztem az egész testembe, nem tudtam miért van ez. Ilyet utoljára, az első átváltozásomkor éreztem és a medálom miatt többet már nem. Bevonszoltam magam a nappaliba, ahol hirtelen véget ért a fájdalom, egyszerűen nem értettem mi történik ezen a rejtélyes estén.

[Nappali]

- Jó, a kedvedért lemondok a mókáról - sóhajtottam nagy nehezen, elszakítva magam a szoborként álldogáló "apám" alakjától, majd arrafelé fordultam, amerre Erin tekintetét láttam fordulni.
- Hát, anyád sosem volt arról híres, hogy sokáig zokogna egy férfi után is - jegyeztem meg a belépőket szemlélve. - Ez a férfi vele kicsoda? - kérdeztem aztán kíváncsian. - Ismered őt?