Már értettem, hogy miért volt ilyen ismerős, de először kiült az arcomra a döbbenet. Hát igen... ő egy Lockwood. A szemei elárulhatták volna ezt. De helyette itt játszottam a hülyét, mint aki soha nem látott még fehér embert.
- Akkor hát... - léptem oda elé, és a kezemet nyújtottam neki. - A nevem Benjamin Lockwood - mondtam neki bemutatkozva, bár ahogy láttam, nincs meglepődve, hogy itt áll egy 140 éve meghalt férfi előtte. De hát... ebben a városban már semmi nem meglepő, ez miért lenne?
- És már hosszú ideje meg akarlak ismerni - mondtam neki egy széles vigyorral. Persze ha hagy rá módot...

Következő szavaira érdeklődően kaptam fel a fejemet. Szóval engem keres. -Ne keresd tovább! Megtaláltad. -vigyorodtam el, de amikor megemlítette, hogy ki ő egy pillanatra megállt bennem az ütő. Lockwood és nem ismerem? Aztán beugrott, hogy Klaus még anno említette, hogy van egy másik Lockwood a hibridjei között, és ha nem csal az emlékezetem akkor ő volt az.
-Szóval miért kerestél, vagy miről akarsz beszélni? - kérdeztem rá teljesen nyugodtan mintha meg sem lepett volna, hogy itt van, pedig pont ennek az ellenkezőjét érzem.

Megjelent egy fickó, és egy sóhajjal néztem rá. Nem mondom, hogy túl sok kedvem volt most társalogni, de... ő ismerősnek tűnt nekem. Valahonnan. Vagy nem. Nem tudom.
- Kösz - biccentettem felé, majd még beljebb sétáltam, ekkor már akadály nélkül lépve át a küszöböt. - Tyler Lockwood-ot keresem. Ha te itt valami kiszolgáló vagy - pillantottam rá lenézően, mintha tényleg úgy nézne ki. -, szólj neki, és mondd, hogy Benjamin Lockwood beszélni óhajt vele.

/Bálterem/

Mielőtt még a szobámba mentem volna tettem egy kisebb kitérőt. Ahhoz képest, hogy kezdünk a bál végéhez közeledni még mindig voltak egy jó páran, mondjuk engem aztán nem izgat, sok beleszólásom úgysincs.
Mikor a bejárati ajtó előtt haladtam el megláttam a szemem sarkából, hogy valaki a küszöb előtt ácsorog, de nem jön be. Ebből már lejött, hogy miért nem jön be, vagy legalábbis sejtettem. Visszakanyarodtam az említett felé és megállva előtte összefont karokkal néztem rajta végig. Hibrid volt, és valahonnan úgy éreztem, hogy ismerem, de nem tudtam hová tenni, még egy név sem ugrott be. Szerencsétlen helyzet.
-Gyere be! -hívtam be végül, bár kissé szárazra sikeredett, de nem volt túlzottan jó hangulatom.

Nem volt szokásom öltönybe bújni, most sem tettem. Egy egyszerű farmerban jelentem meg, és ingben, hogy azért ennyivel hozzájáruljak a bálhoz, de ettől többet senki ne várjon tőlem.
Felsóhajtva beletúrtam hajamba, és megálltam a birtok hatalmas ajtajában. Nem tudok belépni... míg nem hívnak be. Remélem, most megjelenik valamelyik leszármazottam, mert... nem akarok kinn ácsorogni.

Amikor megérkeztünk, beléptem a házba, majd miután felkaptam egy üveg bort, újra a friss levegőt választva, a ház ajtaja előtt maradtam. Kezembe vettem az üveget, majd egy-egy kortyot ittam belőle.
Nem voltam bálozós típus, szerettem az egyszerűséget, ezzel szemben a fényűző életmód soha nem az én reszortom volt. Tűsarkuk kopogásától valósággal megfájdult a fejem, de az egyik hang éppen az én irányomba tartott. A lépéshez egy csilingelő hang is tartozott. Lassan megfordultam, majd az üveget a magasba emeltem.
-El sem mozdultam innen. Tudhatnád, hogy ezek a puccos bálok nem a szívem csücskei. Egy haszna van. Az ingyen ital. Ez ráadásul jó évjárat is.-mondom, majd felé nyújtom az üveget.
-Csak, nem indulhatunk?-érdeklődöm, s mivel látom rajta, hogy nincs jó passzban, nem kérdezősködtem, nem mintha egyébként megtettem volna. Ha valami baja van, azt majd lerendezi magába.
-Majd megoldódik.-intézem el ennyivel, mintha nem is tudnám, miről van szó. Egy kedves szó, majd visszatérek a szófukar, kevésbé érzelgős énemhez, és elindulok abba az irányba, ahonnan ma már egyszer eljöttem.
-Azt hiszem, meglátogatom még egyszer a csodálatos lakásod. Ugyanis egyenlőre nincs hová mennem.-vonok vállat, majd eltűnök a szeme elől, és pár perc múlva már ajtaja előtt állok, s ott várok rá.


//Petrova birtok/A nappali és konyha//

- Hátsókert -

Nem voltam abban teljesen biztos, hogy még itt találom Marcus-t, de talán nem is ragaszkodtam most annyira a társasághoz. Hiszen elég volt most nekem Tatia és Klaus. Christopherről pedig ne is beszéljünk, ő már maga a rémálom. Szerelem, mi? Rossz vicc, nevetséges.
- Hát itt vagy. - álltam meg Marcus mögött, de ekkor már egy széles vigyorral. Nem akartam már érzelmeket átélni semmivel kapcsolatban, hát jobban esett kikapcsolni.

Belementem a játékba én is színpadiasan pukedliztem egy egyet előtte. Bár nem voltam oda a bálokért, hiszen az első bálon, amin életemben megjelentem, meghalt az összes családtagom. Senki ne csodálkozzon, ha nem fűznek jó emlékek hozzá. Nem is azért jöttem, hogy gyermeki naivitást mutatva, hamupipőkét játsszak. Biztos sokan vannak, aki már jóval előttem lestoppolták ezt a posztot. Nincs az a herceg, aki elérhetné, hogy annak képzeljem magam.
Vagy ő volt a kelleténél is kedvesebb van én voltam, túl elutasító. Ez utóbbi jobban elképzelhető, és kíváncsi is voltam, ha már most ilyen "remek" hangulatban vagyok, mi lesz később. Próbáltam megemberelni magam, és nem elrontani Séb estélyét. Úgy látom neki jó napja van, vagy csak jól titkolja, hogy borzalmas.
- Hát megjöttem. Kezdődhet a mulatság. - mosolyodtam el én is, majd belé karoltam, és megindultunk befelé, beleolvadva a tömegbe, ami ki tudja milyen lényekből állt.
- Miért is ne. Egy pohár bor, vagy pezsgő jól esne. - egyeztem bele.
Az alkohol, mindig jól esik, ha elnyomni kívánjuk szomjunk. Márpedig senki sem vágyna arra, hogy elszabaduljanak az indulatok. Még én sem.. olyan vagyok itt, mint egy új tanuló egy jól összekovácsolt osztályban. Jobb ha az elején meghúzom magam, és nem kezdek rögtön magánakcióba kezdeni.

//Előcsarnok//

Katniss

Csak vártam, olyan nagy türelemmel, amilyennel talán engem nem is áldottak meg. De volt mire. Vagy kire. Ha eszembe ötlött Katniss arca, mindig mosolyogni támadt kedvem tőle. A szépség... az ő legfőbb erénye. Bár... ragozhatnám még, hogy mi minden van a tarsolyában, de ahhoz meg kellene ismernie mindenkinek, hogy azokat felfedezze, én pedig... csak egy boszorkány vagyok. Szerintem ő nem akar engem megismerni. Jó, ha vagyok, ha éppen akar tőlem valamit, egy kis mágiához...
- Üdv, kedvesem. - vigyorodtam el, régies módon meghajolva előtte, majd kezemet nyújtottam neki. - Eddig is csak rád várt. - kacsintottam rá, nem veszítve szemtelenségemből. - De előtte talán óhajtsz egy kis frissítőt? Süteményt? Svédasztal? - kérdezgettem. Nem szerettem rögtön a lényegre térni.

John

- Szeretlek - suttogtam még ajkaira, majd hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam kezét.
- Van egy ötletem - bájosan ördögi mosoly húzódott ajkaimra, már ha lehetséges ez a két szélsőség együtt járva.

Folyt.: Hátsókert

(Clarissa)

- Nem, te nem vagy, én vagyok a szörnyű.. - ráztam a fejemet ellenkezve. Hiszen Ő semmi rosszat nem tett... Jó, nem értem mi volt az ott, miért volt akkora szám az a fickó, de Clarissa akkor sem tett ott semmit, ami miatt jogom lett volna kiakadni Rá. Főleg nem itt, és nem így, ha Ő ezt úgy reagálta hogy bántani akarom... Elvégre épp én voltam aki tegnap bepánikolt hogy fél tőlem, erre ma én adok neki okot rá hogy féljen... Akkora állat vagyok, hogy nincsenek rám szavak...
- Oké, és megígérem, hogy nagyon igyekezni fogok, hogy többet ne legyen így úrrá rajtam a féltékenység. Csak a tegnap este után... és anélkül is, megrémültem. És ez egy újabb nagyon új érzés... Még sosem voltam féltékeny. De ha legközelebb... tudom is én, ha ilyet teszek, önts valamit a képembe, üss meg, vagy bármi, csak ne hagyj ott, rendben? - kérleltem teljes szívemből, s megfogva Clarissa kezét, számhoz emeltem, és megcsókoltam a kézfejét. Ott és akkor amikor otthagyott, olyan gondolatok süvítettek át rajtam, melyeket ha Ő hallott volna, biztosan soha többé nem jön a közelembe... vagy ha mégis, egyes darabok miatt a cipőmből is kiátkozhatott volna ahogy ismerem...
Mikor megcsókolt, nagyon nagy késztetést éreztem hogy kicsit elmélyítsem csókunk, és átölelve magamhoz szorítsam, de... egyszerűen nem tudtam merjem-e... Vajon mit szólna hozzá?
- Szeretnéd ha visszamennénk? - kérdeztem vissza, mikor homlokához dőlve néztem szemeit, gyönyörűen csillogó szembogarait. - Visszamehetünk ha akarod. Bárhova követlek - simogattam meg az arcát gyöngéden.

- Megbocsátok, ha megbocsátasz nekem. Szörnyű vagyok... - ajkaim lebiggyesztve fejezték ki sajnálatukat. Tényleg így éreztem magam. Szörnyen.
-Csak... ne gondold, hogy becsapnálak...hogy átvernélek...hogy magadra hagynálak... Nem akarok ezen többet drámázni, oké? - A sors, ami kötélen rángat minket. Ha nem a lehetetlenség választ minket el, ami a fajunkból adódik, akkor mi magunk oldjuk meg. Még szerencse, hogy bennünk van annyi... Van annyi, hogy szembenézve vele ...kiröhögjük, és ezt suttogjuk: Akkor csak figyelj!
Éreztem, ahogy kavargó gyomrom lenyugvásra talál, s szívemre nehezedő súly és hamuvá porhad. Apró finom csókot nyomtam ajkaira, majd homlokom övéhez döntöttem.
- Visszamegyünk a bálterembe, hmm?

(Clarissa)

Vártam... hogy mit? A végítéletet... Ha elutasít... vége mindennek... Ha megbocsát... örök szolgája leszek...
Némán meredtem Rá, és nem, nem akartam semmit mondani Lamiára. Nem érdekel Lamia, csak Ő... csak Clarissa érdekel! De bármily kitartóan is bámultam szemeit, mégis meglepett kissé, amikor hirtelen mozdult, és keze a kezemre ugrott, ujjaimat az Ő ereje könnyűszerrel nyújtotta ki, és két pillanaton belül, a gyűrűm, melyet tenyerébe nyomtam még az előbb, már újra úgy állt ujjamon, mintha le sem húztam volna. Be kellett vallanom, ezerszer jobban éreztem magam vele mint nélküle...
De meg sem közelítette ez az érzés a "jót", ahhoz képest, amit akkor éreztem, mikor Clarissa a karjaim közé vetette magát. Úgy öleltem magamhoz, mintha vasmarokkal akarnák kitépni kezeim közül, de én foggal és körömmel küzdenék ellene! Nem! A világ minden kincséért sem! Nem akarom elengedni soha!
- Ne... Te ne tedd velem.. - válaszoltam, fülébe suttogva, és erőnek erejével húzódtam el, de csak annyira, hogy kezeim közé fogjam arcát, és úgy nézhessek szemeibe. - Ne menj el újra, kérlek.. Könyörgöm bocsáss meg nekem. Ha elhagysz, abba belepusztulok, itt ezen a szent helyen. Kérlek... ne haragudj rám, esküszöm a lányom életére, nem akartalak téged bántani... nem akartam fájdalmat okozni... Bármit megteszek, akármit, csak bocsáss meg, kérlek Szerelmem - néztem esdeklőn, homlokomat az Övének hajtva, nézve szemeibe mélyen, szenvedőn... - Bármit kérj, megteszem, csak mond hogy megbocsátasz nekem! Hogy nem mész el!

John

- Engem nem érdekel az a Lamia, vagy kicsoda... - kiáltottam rá majdhogynem hisztérikusan. Ilyenkor könnyű ezzel vagdalni, mikor az Ő hülyeségéről szól az egész... Lamia... Csak a módszeren bukok ki.Hiszen, milyen dolog az, hogy hálából csókolgat... De!Állj! Állj!Állj! Én megfogadtam, hogy többet egy szóval sem hozom fel. Megszegtem, de ... Áh... Ő volt! Ő kezdte! És...Lefagytam.Felfogni sem voltam képes azokat a szavakat,melyeket kiejtett a száján, mert kezemben megéreztem azt a hideg követ, mely gyűrűjét ékesítette. Mi? Nem?Ezt ...ne!
Vámpírsebességre kapcsolva feszítettem ki ujjait, hogy ne tudjon ellenkezni, majd egy gyors mozdulattal helyére tettem azt, aminek ott a helye.Az ujján. Majd széttárt karjaiba rohantam és úgy öleltem, amennyire csak erőmből futotta.
- Engem te érdekelsz - motyogtam csillapíthatatlan szétomlásveszély közelében. Szeretem! - Ne tedd ezt velem...Kérlek - kérleltem halkan, fejemet vállára szorítva.

Sébastien

Már messziről hallottam a zenét, ami kiszűrődött a házból. Minden bizonnyal már javában folyik a mulatozás. Be kell vallanom, kicsit izgultam. Pontosan nem tudom, miért, de izgatottság uralkodott el rajtam. Ez az érzés egészen addig tartott, amíg meg nem láttam Sébastient. Nem volt túl felhőtlen a barátinak nevezhető viszonyunk, de végül is örültem még egy ismerős arcot láthatok ebben a darázsfészekben. És ahogy elnéztem őt, egy újabb ötletféle fogalmazódott meg a fejemben, ami később lehet tervé alakul. Ehhez a tervhez pedig szükségem lesz az ő segítségére. Vagy ha nem lesz ínyére a segítőkészség, eszébe juttatom, hogy most épp ő a soros az adósságokkal. Igen.. végül is szívességek tömkelegéből áll a kapcsolatunk.
Határozott léptekkel elé álltam, felvont fővel, féloldalas mosollyal arcomon.
- Rég láttalak. - nem szokásom köszönni, annak ellenére, hogy rossz szokás.
- Úgy látom a bál, csakis minket vár. - még rengeteg időnk lesz beszélgetni, de a legfőbb óhajom az volt, hogy végre elvegyüljünk a sok maskarás ember között.

To: Katniss

Ide beszéltem meg egy nagyon fontos találkozót. Kíváncsi voltam, vajon tényleg eljön-e. Múltbéli ismerős, nagyon sok van már a számláján, ahogy az enyémen is, de mt is tehetnék, boszorkány vagyok, oda megyek, ahol többet ígérnek. És Katniss ezt tette.
Megtámaszkodtam a falban, és csak csendesen vártam,hogy megérkezzen. Nem tudtam, miként fogadjam majd őt, de tudtam, hogy örülni fogok, ha újra látom őt. Nem volt túl békés az elválásunk.

(Clarissa)

- Az enyémeket? - kérdeztem nagyokat pislogva... - És Te? Te talán nem féltékenykedtél mikor Lamiáról volt szó? Azok után hogy tegnap csak úgy ott hagytál csapot-papot, nagyon is jogos hogy féltékeny vagyok.. - néztem Rá mély csalódottsággal, s kezem leeresztve álltam meg előtte.
Megütközve bámultam rá, és elborzadó félelemmel az arcomon, s a szemeimben bámultam arcát...
- Akkor... ezt is vidd.. - válaszoltam teljes megsemmisültséggel, lehúzva a gyűrűm az ujjamról, és a markába nyomva. - Mert én megyek és megkeresem az első utamba kerülő boszorkányt, és megkérem hogy mentse meg a lányom, engem pedig hagyjon meghalni közben, mert nélküled nekem ez nem kell.... - tettem széles mozdulatot kezemmel, utalva az egész világra. Ha Őt elvesztem... végem...

John
Kezemhez kapott,és felállt. Bőre érintésekor egyből kihúztam kezei közül sajátomat, majd hadonászva folytattam.
- Én... nem tudom tolerálni a féltékenységi rohamaidat. Ne várd azt, hogy életem hátralevő részében antiszociálisan begubózva töltsem a napjaimat. Nem birtokolhatsz - róttam meg, hangomban semmi megingással, a düh vezért, én pedig hagytam neki. - Mi van, hogyha nekem ez az egész mégse megy? - ezúttal hangom átváltott lágyabb fekvésre, szemeim pedig reménytelenül pislogtak szemeibe.

(Clarissa)

- Clarissa kérlek... - néztem fel Réá esdekelve, végre Rá nézve, amikor felállva jószerével üvölteni kezdett... Régen nem tűrtem volna el egyetlen nőtől sem... De Őérte, ha kell... azt is eltűröm ha itt ver agyon a sors, csak Ő bocsásson meg... - Érts meg, az ég szerelmére... - nyúltam a kezéért, hogy megfogjam, és... és hirtelen ötlettől vezérelve, nem felkeltem hogy úgy folytassam, hanem feltérdeltem előtte. - Könyörgöm bocsáss meg! - kérleltem, és nem érdekelt ki jár erre, ki nézi, látja, nem érdekel semmi, csak Ő bocsássa meg...

John

Szavaira hihetetlen megvetéssel tudtam gondolni. Felpattantam, hogy a szemébe tudjak nézni. Botrány kell neki? Meg fogja kapni.
- Mégis mit gondoltál? - üvöltöttem rá. - Minek nézel te engem, hö? Azt hiszed, hogy a tegnapira szemet hunyva leteperem az első szembejövőt? John? Ki vagy te? Merthogy én nem az, akinek gondolsz, az egyre világosabb számomra! - emelkedett hangvételű hangom itt-ott megremegett. A sírás kerülgetett, de van bennem annyi, hogy nem fogok itt mindenki előtt. Az lenne a legutolsó...

(Clarissa)

A szívemet egyszerűen két marokkal facsarta a hangja... nem is mertem már ráemelni a szemem, féltem mi lenne ha könnyeket is látnék...
- Megijedtem... - vallottam be nehezen, fájdalmas arckifejezéssel. - Mikor azzal a fickóval táncoltál... és úgy néztél Rá, mint egy istenségre, mintha a Szent Grál állna előtted. Megijedtem, hogy elveszítelek... mert egy olyan mellett rájössz hogy ezerszer jobban járnál egy olyannal mint Ő... De én azt nem bírnám elviselni, mert annyira szeretlek, hogy ha elhagynál, abban a pillanatban meghasadna a szívem, és képtelen lenne tovább verni... abban a pillanatban halnék bele a hiányodba... És megijedtem... - hallgattam el, mivel a hangom jószerével elfogyott... A gondolatot sem bírtam elviselni, hogy elveszíthetem Őt... akkor már inkább halok meg ténylegesen Elena helyett...

- Miért? - suttogtam rekedtes hangon. Igen, a könnyek visszaszorításának is vannak hátulütői. Ha nem így, akkor úgy mutatkozik meg, de nem veszt szem elől. Örültem, hogy utánam jött, mert... Fogalmam sincs, hogy mit csináltam volna, ha nem teszi. Magam elé meredve vártam, hogy végre kiköpje az igazat. Nagy kérés? Nem hiszem.

(Bálterem)

Nem tudtam merre keressem, mert mire kiértem a teremből, eltűnt, nem volt a csarnokban... De valamerre keresnem kellett, így kifelé indultam el... s szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam Őt a lépcsőn ülni az épület előtt...
Nagy levegőt vettem, és a félelemtől összeszorított szájjal, remegő kézzel léptem oda mellé, majd ültem le... Nem kérdeztem szabad-e, hisz úgysem mondta volna hogy igen...
- Kérlek bocsáss meg nekem... - kértem megtört hangon, nem merve arcára nézni, így inkább csak magam elé meredtem, és fohászkodtam, fel ne ugorjon hogy újra itt hagyjon... - Esküszöm nem akartalak bántani... elvesztettem a fejem...

(bálterem)

Nem értettem és nem is akartam megérteni, hogy miért csinálta ezt, de nem voltam képes ott maradni. Nem, tovább nem. De... feltettem magamban egy kérdést: Hová mennék? Se otthon, se barátok, se család.Csak magamra számíthatok. Elmenni nem akarok, de maradni sem... Hogy normális döntést hozzak, ahhoz nem árt egy kis magány.
Ledobtam magam a lépcsőre, hogy összeszedjem a gondolataimat.

Fenrir

Teljesen besötétedett, mire a bál helyszínére értünk. Ébenfekete ruhámban, kiérdemeltem volna az éj királynője címet is. Hajam egy részét a feltűztem, míg másik felét hagytam, hogy vállamra omoljon. Nyakamba egy egyszerű, ruhámhoz passzoló nyakláncot függesztette, míg kezemen a gyűrűmön kívül nem viseltem mást. Na, de félre a magam dicsérgetésével. Az éjszaka maga is tökéletes volt. Nekem, pedig -valószínűleg-, egy tökéletes kísérőm volt.
Amikor felém nyújtotta karját, készségesen elfogadtam, egy kedves mosoly kíséretében.
-Nos, ez az öröm kölcsönös.-mondom, majd oldalán belépek az ajtón. Hirtelen elfog az az érzés, amit deja vu-nak neveznek.
Még egy sejtelmes mosolyt engedek meg magamnak Fenrir irányába, majd kislányosan szemébe nézek.
-Ha már elkísértél, felkérhetlek egy tánca?-kérdezem pajkosan, majd gyengéden, de határozottan a bálterem felé kezdem el húzni.


//A bálterem//