Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Cora Bouchard-Taylor
Keresem :
my only hope for happiness
Ebony Tate-Smith Ac175eb70cfd08fed11773123e0bbb82

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
⊂ the emerald sity
Hobbi & foglalkozás :
⊂ mayor of seattle, leader of the Council



A poszt írója Cora Bouchard-Taylor
Elküldésének ideje Szer. Nov. 12, 2014 6:04 pm
Ugrás egy másik oldalra


gratulálunk, elfogadva!


üdvözlünk itt!

Drága Ebony, nézd el nekem, hogy megvárakoztattalak, kérlek... de ami késik, nem múlik!
Ki kell mondanom őszintén, hogy nagyon vártam a lapodat... nemcsak azért, mert tudtam, hogy ismételten tündökölni fogsz egy ilyen karakter bőrében is... hiszen ez történt, nem tudsz nekem csalódást okozni, de ez csupán az egyik oka volt, amiért vártalak... a másik okom pedig az, hogy ez a karakter igenis nagy feladatok elvégzésére hivatott, de ünneprontó lennék, ha most elmondanám, hogy mire, nemde? Wink
Alig várom, hogy a játéktéren találkozz az én készülő szépségemmel, és belevágjatok abba, amit közös feladatotoknak tekintetek majd! 31
Foglalózz, ha ez még nem történt meg, majd nyomás játszani! Jó játékot!

Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Ebony Tate-Smith Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Pént. Nov. 07, 2014 4:41 pm
Ugrás egy másik oldalra
Ebony Tate-Smith

● ● nomen est omen ● ●
● Becenév ● Ebbie
●Titulus ● az őrült tulipán
● Születési idő, hely ● 1992. december 22., Brüsszel
● Első átváltozás ● 2015. április 20.
● Család ● Mindenki halott, csupán a távoli rokonaim közül élnek még páran, akikkel vagy kiskorom óta nem találkoztam vagy egyszerűen csak nem érdekelnek. Sokak számára meglepő lehet, de gyűlölöm a rokonaimat, ezért nem is foglalkozom velük.
 
26 év
Vampwitch

Elizabeth Olsen
Egyetemista
A KARAKTEREM SAJÁT ● ● természetfeletti-ellenes

Alig kevesebb, mint négy óra múlva beköszönt a reggel, de én szüntelenül csak a fotelben ültem térdben felhúzott lábakkal, a fejemet a térdkalácsomra hajtva és a kezembe került kést szorongatva. Tudtam, hogy nem lesz rá szükségem… legalábbis abból az okból nem, amiért eredetileg az ujjaim közé fogtam az éles pengét. Mégis hogy juthatott ilyen eszembe? Hogy képzeltem, hogy megúszhatom büntetlenül, amit tettem? Ha a törvény nem ér utol, akkor a lelkiismeretem fog. Már érzem is, hogy a szívfacsaró, ám sokkal inkább hányingerkeltő érzés megkaparint… nem vagyok gyilkos… nem vagyok rossz ember… nem tehettem mást, egyszerűen nem láttam más kiutat, csak ezt. Mások hogyan cselekedtek volna? Ugyanúgy felrajzolták volna a mosolyt az ajkukra a vacsoránál, kellemesen elbeszélgettek volna a szüleikkel a napjukról, megdicsérték volna az anyjuk főztjét és a nagypapa régóta őrizgetett borának ízét abban a tudatban, hogy az ételben nem a fűszerek adják a legkülönlegesebb ízesítést, hanem a méreg, amit gondos utánajárás után szereztek meg és csempésztek bele a sótartóba?
Nem, valószínűleg nem. Hiába próbáltam mentegetni magam és szajkózni, hogy minden rendben lesz, képtelen voltam lábra állni és kisétálni a ház ajtaján. Kétszínűség, de megviselt a szüleim halála. Megviselt, hogy én voltam az, aki megölte őket. Én tettem a mérget az ételbe, én néztem értetlenkedő tekintettel, amikor túlzott fáradtságra panaszkodva berekesztették a vacsorát, felmentek a szobájukba és én voltam az, aki hagyta, hogy elszenderedve soha többé ne ébredjenek fel. Én gyilkoltam meg őket és annak ellenére, hogy megvolt az okom rá, egy szörnyetegnek érzem magam.
Mély levegőt vettem, megtöröltem a sírástól megduzzadt szemeimet és a késre pillantottam. Képtelen vagyok így élni. Lehetetlen, hogy minden este azzal a tudattal feküdjek le, hogy esély van rá: az én még meg nem született lányom is megpróbál meggyilkolni azért, ha valamit majd nem úgy teszek, ahogy az neki tetszik. Legszívesebben sikítottam volna, miért nincs ilyenkor mellettem valaki, aki megértene? Aki eltörölné a bűnömet és azt mondaná, nem lesz semmi baj?
Tisztában voltam azzal, hogy baj lesz… a pirkadatkor érkező házvezetőnő meg fogja találni a kihűlt testeket és mindenki sejteni fogja, hogy csak én voltam itthon a szüleimen kívül. Elejét kell vennem a szégyennek és hagynom kell, hogy átjárjon a bűntudat, hogy egy olyan útra vezessen, ami jelenleg a legtisztábban van kikövezve előttem. A halál útja. A saját halálomé. A kezem pedig gondolataim hatására önkénytelenül fordult a testem felé, megcélozva létfontosságú szervemet, a szívemet.


Már másfél éve történt, de a mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha álmaimban vagy akár egy egyszerű délelőtt folyamán bekúszik elém a szüleim arcának képe. Egy ilyen tettet nem lehet kinőni és tudtam, hogy beleőrülök, ha nem lépek... valamilyen oknál fogva mégis magamhoz tértem és annak ellenére, hogy színtisztán láttam a pizsamámon a saját véremet, a szőnyegre dobott kést, amelynek ki kellett volna oltania az életemet... itt vagyok. Annak ellenére, hogy a családom eléggé népszerű és befolyásos volt, senki sem keresett már jó ideje. Mindenki azt hitte, hogy a szörnyeteg, aki megmérgezte a szüleimet velem is végzett, de engem elvitt magával. Senkiben meg sem fordult, hogy élhetek és nekem sincs fogalmam arról, miért éltem túl. Elképzelésem sem volt, hogyan kerülhetett vámpírvér a szervezetembe, nem emlékszem, ahogy arra sem ki járt közben annak érdekében, hogy vérszívóként is birtokolhassam az erőmet, sőt, sokkal hatalmasabbnak érezhessem magam.. amivel jelenleg egyenes arányosságban járt az őrület is, ahogy észrevettem. Az emlékeim elvesztek és az agyam próbálja helyreállítani őket a saját módján... több-kevesebb sikerrel.
Az ujjaimat tördeltem, miközben a telefonommal szemeztem. Fel kellene hívnom, neki is hívnia kellene, de van egy érzésem, miszerint egyikőnk sincs teljesen felkészülve arra, amit tenni akarunk és ami szintén nem helyes. Minden egyes percben eszembe jut, hogy nem kellene élnem, mégsem húzom le az ujjamról a napfény égető hatását meggátló gyűrűmet, mégsem próbálkozom újra önmagam ledöfésével és nem kérek meg senkit, hogy tegyen el láb alól. Inkább... valamibe bele kell fektetnem az energiámat. És ha ez nem éppen a világ leghumánusabb és legjószívűbb dolga, már az sem zavar, hiszen ahogy észrevettem mostanában nem igazán tudom, hogy mi az igazán helyes és helytelen. Vagy... csak nem érdekel? Melyik a rosszabb?

Jellemzés:



A hozzászólást Ebony Tate-Smith összesen 7 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 23, 2019 12:43 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
 

Ebony Tate-Smith

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Ebony Tate-Smith
» Léa Tate
» Tate Sinclaire
» Tate Glosberg
» Ebony szobája

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Halhatatlan évek :: Vámpírboszorkányok-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •