Meglehetősen fiatal korom ellenére nem idegen számomra a bárok és más szórakozóhelyek környezete. Hétvégenként meglehetősen sokszor ruccantunk el ide-oda a barátaimmal, kiélveztük a zene, a tánc, a nők adta lehetőségeket - meg a hamis személyim nyújtotta előnyöket. A haverok néha a kelleténél jobban kihasználták... Én mindig korlátokon belül maradtam a piálással. Na nem azért, mintha nem esett volna néha jól a pohár fenekére nézni, hanem azért, mert az armageddon valószínűleg csak könnyed, vasárnap délutáni gyerekzsúr lenne ahhoz képest, amit anya művelt volna, ha illuminált állapotban megyek haza, vagy ha - uram bocsá' - esetleg lehányom a szobai szőnyeget. Már így is sok volt a rovásomon, jobb volt nem túlzottan feszegetni azt a bizonyos húrt. Legalábbis eddig. Alig telt el néhány nap azóta, hogy apa és anya kihasználták azt a bizonyos konyhai reggelt, hogy a kelleténél meg az eddigieknél jobban tudatosítsák bennem, hogy jobb lesz, ha leállok - fel is sorolták a fenyegetéseket, amikkel alátámasztották, hogy jobb ha hallgatok rájuk. Alig néhány nap telt el azóta, hogy megígértem nekik, hogy megpróbálok változtatni, és kihúzni a fejem a folyton körülöttem lévő balhék hurkából: és tessék, eddig tartott a dolog. Miközben lezuttyanok az egyik üres asztal mellett lévő székre, megtapogatom az orromat, meg az arcomat. Vérezni már nem vérzek, de alighanem úgy festhetek, mint egy sebesült partizán - látom a szemközti falon lévő tükörben magam, igaz, csak távolról, de azt hiszem, ennyi épp elég is. Holnapra megint kékben meg zöldben fogok pompázni, és jobb ha felkészülök, hogy anya ki fog nyírni. Aztán meg majd persze exhumál, hogy apa is megtehesse ugyanezt. És a legdurvább az egészben az, hogy bárhogy is nézzük, jelenleg teljesen ártatlanul fognak pellengérre állítani. Nem kerestem a balhét, nem volt szándékomban verekedni. De nem hagyhattam, hogy azok a suttyó parasztok bántsák, vagy fenyegessék a hugomat. Tudom, hogy sokszor nem mutatom ki a szeretetem Dottie iránt, de mégis, milyen bátyja lennék, ha a fülem-farkam behúzva elsunnyogtam volna onnan? Én köptem volna utána le saját magamat. Becsületemre mondom, ezúttal tényleg nem akartam ökölharcba bocsátkozni - voltaképp nem is bocsátkoztam. Én kaptam a képembe egy jókora öklöt, és noha nagyon nehezen álltam meg, hogy ne üssek vissza, de megálltam. Valahol mélyen büszke is vagyok magamra - kár, hogy apa meg anya nem lesznek azok. Még ha Dottie el is mondaná nekik az igazságot, valószínűleg neki sem fognak hinni. Vagyis, ez így nem pontosan igaz. Meg lesznek róla győződve, hogy a hugom az én érdekemben finomít a valóságon, és a történteken. Egy intéssel egy pohár whiskyt, meg egy sört rendelek, és pókerarccal tolom a felszolgálónő elé a hamis személyimet, áldva közben a kapcsolatokat, akiktől ilyesmit is be lehet szerezni. Igazából nekem a holnapi vérpad már biztos ítélet: le leszek fejezve a verekedésért, meg azért, mert még mindig nem mentem haza, így hát az a tény, hogy elázva és laposkúszásban mászom majd be a bejárati ajtón, már nem oszt és nem szoroz. Az alkohol meg jó gyógyszer: remekül csillapítja a testi, és lelki fájdalmakat is. Némán búslakodom az asztalra könyökölve, az újabb és újabb italok társaságában, és csak onnan mérem fel az idő múlását, hogy - noha látom, de igazából nem fogom fel - a bár népessége szépen, lassan, de kicserélődik. Tulajdonképpen nem érdekelnek. A keserűség, meg az önsajnálat jelenleg mindennél jobban leköt. A negyedik whisky-sör kombó után viszont úgy érzem, hogy talán ideje elindulni a mosdó irányába, és mikor talpra állok érzem, hogy a padló valahogy megváltozott. Lejtősebb, és síkosabb is lett annál, mint mikor bejöttem ide. Ehhez mérten egy kígyó mozgásával indulok el a férfiaknak fenntartott rész felé, mikor is elmegyek az egyik magányos vendég asztala mellett, hogy két lépéssel később úgy torpanjak meg, mint akibe kést vágtak. A meglepetés ereje szinte kijózanít, és noha próbálkozom úgy reagálni, hogy a bár vendégei számára ne legyek feltűnő, nem vagyok képes teljes mértékben leplezni a meglepődést. Mert ahogy elmentem az asztal mellett, az idegeim minden végződésében éreztem azt, amiről apa és anya eddig csak meséltek nekem: hogy milyen lesz felismerni, mikor majd fajtámbelivel sodor össze az élet. Megperdülök a tengelyem körül, és szemügyre veszem a sorstársamat, hogy aztán magamban, leesett állal adózzak a szépségének. Számolni sem nagyon tudnám már a futó kapcsolatokat az életemben, de még talán sosem találkoztam ennyire szép lánnyal - a meglepődött tekintetén, és ahogy rám villantja a lámpák fényében kéknek és zöldnek is látszó szemeit, tudom, hogy ő maga is megérezte bennünk a sorsközösséget. Igazából nem is nagyon tudom, mit tegyek. Nem áll szándékomban zavarni - ki tudja, talán éppen a legkevésbé sem vágyik társaságra, tolakodó és udvariatlan pedig nem akarok lenni - ugyanakkor képtelen vagyok elmenni amellett, hogy végre találtam valakit, akivel egy hajóban evezünk. A szépsége pedig mindehhez még egy akkora vonzerő, hogy úgy érzem magam, mint akit egy fémserpenyővel kólintanak éppen fejbe. - Szia - köszönök halkan, és megpróbálkozom egy megnyerőnek szánt mosollyal. Csak reménykedem, hogy a bevert képemmel nem úgy festek, mint egy kalóz, aki épp túszt akar rabolni a váltságdíj reményében. Aztán veszek egy nagy levegőt - a fenébe is Elliott, szedd már össze magad! - és mikor még egy lépéssel közelebb merészkedem, némileg közvetlenebb hangot ütök meg. - Ami azt illeti... - hunyorítok cinkosan, szemügyre véve az előtte álló üveget, amiből semmiféle alkohol kipárolgását nem érzem, csak a kóla illatát - így ismeretlenül is azt mondom, hogy vagy önmegtartóztató típus vagy, vagy pedig még nem vagy 21. Ha az előbbi, akkor mély hódolatom és elismerésem neked. Amennyiben az utóbbi, ha szeretnéd, szívesen kisegítelek - vigyorgok, és a farzsebemre csapok, ahol a hamis személyim lapul, aztán hevesen dobogó szívvel várom a választ. Remélem, nem fog két keresetlen szóval lekoptatni, és elküldeni a fenébe. Örülnék, ha szóba állna velem - még csak nem is ismerem, és alig öt másodperce látom magam előtt, de már ennyi idő alatt lenyűgöz a megjelenése és a léte.
Semmi keresnivalóm nem lenne a világ ezen pontján, vagyis jobban tenném, ha nem itt vagyok, de a nyomok idehoztak és még valakivel el kellene beszélgetnem. Azt viszont még magam sem tudom, hogy éppen melyik ajtó mögött fogom meglelni azt a bizonyos személyt. Nem szoktam bosszúszomjas teremtés lenni, de az a személy elvett tőlem több mindent is és még mellé még egy kisebb átkot is benyeltem, hogy ne öregedjek, hanem még mindig úgy nézzek ki, mint egy húszas évei elején járó nő. Nem mintha annyira zavart volna az utóbbi, de a tolvajokat nem szeretem. Nem túlzottan voltam az alkohol híve, főleg most nem, amikor elméletileg vadászaton lettem volna, így csak egy kólát kértem, majd telepedtem le a kocsma egyik üres asztalához, mai viszonylag kívül esett a látómezőből. Figyeltem az óramutatók járást, vagy olykor a telefonomra pillantottam, de továbbra se volt semmi hír se. Lassan fújtam ki a levegőt, miközben vöröslő fürtjeimbe túrtam, hogy azok kisebb táncot lejtve újra a vállamra, onnan pedig mellkasomra, vagy éppen lapockámra omoljanak. Az üveggel kicsit szórakoztam, miközben a helységben lévőket mértem fel, de egyik se volt olyan, akitől úgy éreztem volna, hogy van félnem. Azt meg csak remélni tudom, hogy erről az átkozott puskaporos hordóból még azelőtt leléphetek, mielőtt kirobbanna a régóta levegőben lévő háború. Nem, azt már nem! Nem akarok itt lenni, amikor egymás torkának esnek a lehető legprimitívebb módon. Azt se értem, ha valakinek nem tetszik valami, akkor miért nem áll tovább. Miért jó inkább dühben, haragban, vagy éppen háború szelében leélni 20 évet…vagyis ha nem tévesek az információm, akkor ennyi ideje tart ez az állapot. A tudatlanok nem tudnak semmit se, a kíváncsiakat elhozza ide a szellő, de amúgy inkább mindenki próbálja elkerülni, mert nem akar egyik fél közé se rekedni, hogy aztán ő fizessen mások hadjáratáért. Nem fordítok nagyobb figyelmet az erre botladozó mágusnak, ahogyan megérzéseimnek se. Ha minden megérzésre hallgatnék, akkor már túl sok elveszett lelket segítettem volna ki. Én csak meg akarom inni nyugiban az innivalómat, majd pedig felállni és megtalálni azt a szemetet, akinek inkább holtan kellene feküdnie, mintsem másoknak is ártson. De persze semmi se mehet a terv szerint, mert egyszer csak megtorpan. Látom, ahogyan azt is, hogy miként akar közelebb jönni, sietve kapom el a pillantásomat és inkább az üveget szuggerálom, mintha az előbbi érdekes menése a sok ivás után nem lett volna eléggé figyelemfelkeltő a legtöbbek számára. Minek iszik az, aki nem bírja? Aztán persze nem elég, hogy bámul, hiszen magamon érzem a pillantását, de még meg is szólít. - Szia! – pillantok fel rá, majd egy-két kósza tincset kisimítok az arcomból. Közben pedig végig úgy nézem, mint aki arra vár, hogy még valamit mondjon, vagy ennyire futotta? Vajon csak leblokkolt, vagy valami más miatt izgul, esetleg a pia tette volna be neki a kaput? Megannyi lehetőség felmerül bennem, de reméltem, hogy hamarosan megszólal és nem belőle lesz az Kuka modern változata a Hófehérkéből. Már éppen azon gondolkozom, hogy milyen szöveggel koptassam le, amikor végül megszólal. Kíváncsian emelem rá az íriszeimet és egy féloldalas mosoly kúszik az arcomra. – És melyiknek örülnél jobban, ha önmegtartóztató lennék, de vélhetően idősebb, mint te, vagy inkább 21 év alatti és talán még nálad is fiatalabb? – pimaszul csendül a hangom, miközben kihívóan pillantok rá. Nos, lássuk csak, hogy mennyire is belevaló srácot sodort az utamba az élet. Csak adja az ég, hogy ne legyen unalmas, mert akkor még ez az üveg Cola is jobb társaság lenne, mint ő. Azt pedig, hogy mennyire is ver hevesen a szíve még szép, hogy hallom, se süket nem vagyok, se vámpír, de a farkasoknak is túl jó a hallása. Végül a lábammal kitolom a velem szemben lévő széket lazán és könnyedén, hogy foglaljon helyet, ha szeretne. – És mit ajánlanál, ha valami ütősebbre vágynék? – billentem oldalra kicsit a fejemet,de közben végig őt nézem. Nem kerüli el figyelmemet a sérülése , ahogyan az se, hogy majdnem hasonlóak vagyunk, de belőle hiányzik a plusz. Vajon képes lenne direkt ölni, hogy több lehessen, vagy annyira nem tökös, elborult? Én véletlenül okoztam valaki halálát, de a nyomát a mai napig magamon viselem, hiszen a farkasom azóta is velem van.
Fogalmam sincs, vannak-e az életben véletlen találkozások, vagy eleve elrendelten és alapos okkal történik velünk minden. Rengeteg lánnyal találkoztam már életemben, legalábbis éveim szerény számához mérten. Sosem tapasztaltam meg még eddig a sikertelenség érzését - minden alkalommal úgy közeledtem a nőkhöz, mint egy világklasszis futballcsatár az üres kapu felé: vagyis a teljes és tökéletes siker tudatában. Még akkor is, ha - a jelenlegi helyzethez hasonlóan - nem voltam épp az absztinencia példaképe. A némileg bizonytalan mozgást, meg a keresztben álló szemeket mindig tökéletes módon ellensúlyozta az apától örökölt Godbert-sárm. Fura, hogy ez az első alkalom, hogy azon izgulok, vajon miféle választ kapok egy lánytól, és közben a tudatom legmélyén ott motoszkál a ki nem mondott gondolat, hogy csoda lenne, ha nem hajtana el. A bevert képemmel, a vérmaszatos orrommal, meg az alkoholtól gőzölgő lehelletemmel tűnhetek mindennek, csak a város amorózójának nem. Igazából az egyetlen, amit a siker érdekében tehetek az az, hogy a hátam mögé rejtem egyik kezemet, két ujjamat összekulcsolom, és úgy drukkolok a sikerért, mint egy tíz éves kisfiú, aki egy percen belül szembesülni fog azzal, hogy a hőn áhított játékot ott találja-e a karácsonyfa alatt. Egy darabig úgy méreget, mintha azon gondolkodna, hogy elég-e egy csípős megszólalás, vagy fogjon meg, és rakjon ki a bár elé, mint egy ázott kölyökmacskát, aztán tagadhatatlanul megkönnyebbülök, ahogy megérkezik a válasz. Persze, ez még nem megnyert meccs, de legalábbis elsőre elkönyvelhetem sikerként. Nem ártana igyekeznem, hogy ez az elkövetkező két percben se forduljon visszájára a kezdeti szimpátia. Mindenesetre a kissé kijjebb lökött szék, ami azt hivatott jelezni, hogy rakjam csak le magam nyugodtan, eléggé ígéretes nyitánynak tűnik. Nem is kéretem magam sokáig, lerogyok, és mi tűrés-tagadás, de lényegesen biztosabbnak tűnik így a világ, mint két lábon állva. Lehet, hogy a mai napra be kéne fejeznem a piálást, vagy legalábbis felfüggesztenem. Ha arra gondolok, hogy ma még mi vár rám, nincs kizárva, hogy tényleg teljesen kiütve végzem később, így legalább tényleg nem fog eljutni a tompa tudatomig a fenyegetés- meg csalódásözön, amit majd apa és anya a fejemre fog zúdítani. Röviden felnevetek a lány kérdését hallva, aztán védekező mozdulattal magam elé emelem a kezem. - Tudod, amikor legutoljára italt ajánlottam és vettem egy lánynak, az egész a képemben végezte. Azóta ha lehet, elkerülöm az efféle helyzeteket. Mint a példa mutatja, nem igazán tudom kiszámítani mások ízlését, szóval ezt rád bízom - bólogatok némileg óvatosan, mert az agyam kb úgy billeg a helyén, mintha nem lenne megfelelően rögzítve, aztán elgondolkodva nézek bele azokba a gyönyörű szemekbe. Lehet, hogy nem vagyok épp a mintagyerekek szoborba öntött alakja, de az alakoskodás meg hazudozás nem az én világom - legalább erre lehessek büszke magamat illetően, ha másra nem. - Ha a véleményemet kérded, akkor azt mondom, inkább egy idősebb és önmegtartóztató nőt választanék - mondom ki nyíltan és kereken, miközben a pillantásomat egy másodpercre sem szakítom el az övétől. - Az önmegtartóztatás nemes erény, mégha mi ketten nem is vagyunk köszönő viszonyban egymással. A fiatal lányok remek szórakozó partnerek, de az idősebb lányok tiszteletet érdemelnek, mert korukból adódóan bővében vannak az élethez szükséges tapasztalatoknak - könyökölök az asztalra. Ezt aztán ossza be magának úgy, ahogy akarja: értelmezheti a fajtánkra tett utalásnak is, vagy akár szemtelen és pimasz flörtként is, amivel azon képességeire teszek halvány utalást, amit kevésbé forgalmas helyen végeznek egymással az emberek.
Egyszerre hinni a sorsban és cáfolni azt…szánalmas azt hiszem, de én mégis ilyen voltam. Olykor képes voltam hinni abban, hogy valami okkal történik meg, a sors akarata teljesül bármerre is futnánk el. Míg máskor képtelen voltam ebben hinni. Sose voltam igazán gyilkos, tolvaj annál inkább lett belőlem, vagy olykor bajkeverő, de most mégis emiatt érkeztem ebbe a városba. Hogy győzhetek-e? Nem érdekelt, mert vélhetően a fogamat fogom otthagyni, ha megpróbálok végezni azzal, akivel akarok. Erős vagyok, de nem elég erős még talán, viszont még valahogy ez a tény se tudott eltántorítani az elhatározásomtól. Ha netán magammal tudom vinni az illetőt a halálba, akkor az is siker és talán így lesz jobbik esetben. A gondolataimból viszont egy fiú, vagy férfikor hajnalán lévő személy rángatott ki és vonta magára a figyelmemet, miután a kisebb fura menését követően inkább újra az üveget kezdtem el nézni. Sose volt bajom a vérrel, egykoron orvos akartam lenni, végül balerina lett belőlem. Táncos, ami talán az életemet jobban összetartja, mint bármi más. Farkas erősebbé tehet, védhet, míg a mágia felemelhet és ítéletet hozhat, de egyiket se szerettem használni, ha nem volt muszáj. Letértem sokszor az ösvényről, de igyekeztem nem ezekre hagyatkozni, hiszen a mágia véges, ha pedig a farkas túl nagy teret kaparint meg, akkor olyan dolgokat tehet, amit talán a lélek már nem képes elviselni, így pedig saját magunkat pusztítjuk el. Kisebb mosoly kúszik az arcomra, amikor habozás nélkül leül, de továbbra se eresztem el őt a pillantásommal. Figyelem a kicsit összevert arcát, a vért, ami már az arcára száradt. Kíváncsi lennék, hogy mibe keveredett, mert ha lányt védett, akkor hogy-hogy nem ápolta le az, akit meg akart védeni? Vagy nem is tud az egészről az a személy, akit védett? Vagy teljesen másról lenne szó és a város egyik bajkeverőjét sodorta volna ide az élet? Hmm, ki tudja, de talán hamarosan megtudom. Amikor elneveti magát, akkor kíváncsian szalad kicsit feljebb a szemöldököm és kúszik szélesebbre a mosolyom. - Hmm, talán csak nem voltál eléggé elragadó, vagy hiányzott az összevert képed hozzá? – játszadozom vele, ezt pedig ő is érezheti, hogy nem komolyan gondolom a kiejtett szavakat. Mosolyogva állom a pillantását, miközben egy vöröslő tincset ujjaim közép csípek és azzal játszadozom szórakozottan. A válaszát csendesen hallgatom, miközben a mosoly ott bujkál az arcomon. Elejtem a tincset, majd kicsit közelebb hajolok, miközben arrébb tolom az italomat. Kezemmel az asztalra támaszkodom, s ahogyan ő az én pillantásomat, úgy én is az övét vélhetően fogva tartom. – Akkor talán ez a te szerencse napod és talán még se kellene félned az italokat tekintve se, ha ennyire jól megérzek dolgokat. – barátságosan csendül a hangom, de a következő pillanatban már hátra is dőlök a széken. – Viszont azt is mondják, hogy az idősebb nők, lányok még veszélyesebbek, mint a fiatalok. Ezek szerint szereted a veszélyt, vagy éppen mi vonzott téged az én asztalomhoz, hogy a lány szíve megessen rajtad? – tényleg érdekelne, hogy miért állt meg útközben. Ha amiatt, mert hasonló energia leng körbe minket, vagy miként is kellene nevezni, akkor legalább az én megérzéseim a jók, ha más miatt, akkor meg kíváncsian várom, hogy mivel fog meglepni. Pár pillanat erejéig hallgatok, majd kitolom most a saját székesemet és lassan állok fel. – Ne mozdulj! – mondok csak ennyit, majd a pulthoz érve kérek egy-két dolgot és azokkal térek vissza az asztalhoz. A poharat elé rakom, amiben víz van, hiszen jót fog neki tenni, ha már az alkohol részben elkezdett nála hatni. Hideg, legalábbis nálam valamennyire beszokott várni. Majd pedig az edénybe mártom a rongyot és kezem arcára siklik, hogy felém fordítsam, miután a hozzá közelebbi székre leültem. – Kész csoda, hogy beengedtek így ide téged, vagy nem kötött beléd senki se. – és ha hagyja, akkor letörlöm róla vért, anélkül mégis csak bizalom gerjesztőbb és legalább nem fogják azt se hinni, hogy netán én törtem be az orrát, mert zaklatni mert, hiszen a mai világban sose lehet tudni.
Figyelem, ahogy egy édes, és vidám mosoly fut az arcára, amikor leülök, aztán évődve feltesz egy kérdést, én meg hozzá hasonlóan széles vigyorral vonom meg a vállamat. - Hát, eddig én még mindig elragadó voltam. Szerintem az a lány volt a kelleténél komplikáltabb - válaszolom, és nézem, ahogy játszani kezd vörös tincseivel. Igazi szépség, gyönyörű arc, szépen formált száj, a tekintete pedig amikor rám villan úgy érzem, mintha valami végigborzongatna a fejem búbjától egészen a lábujjamig. Úgy bámulok rá, mint akit elvarázsoltak, vagy mint aki még soha nem látott igazi, élő nőt, csak akkor rezzenek meg, mikor az asztalra könyököl, és közelebb hajol hozzám. Belenéz a szemembe, amitől kiszárad a szám. Nyelek néhányat, próbálkozom visszanyerni az átmenetileg elveszített hangomat, aztán mikor hátradől kissé megrázom a fejem, mint a kutya, mikor ki akarja rázni a füléből a vizet. Te jó ég, ha továbbra is így viselkedem, akkor minimum azt fogja hinni, hogy félkegyelmű vagyok, és lekoptat. Pedig mindig határozott vagyok a nőkkel, és természetesnek veszem, hogy a fellépésemet siker koronázza. Talán itt lenne az ideje most is bevetni azt az énemet, amelynek a nők általában a lábai elé hullanak. Mire viszont szóra nyithatnám a számat, felkel az asztaltól, és faképnél hagy. Döbbenten bámulok utána, és csak akkor nyugszom meg, mikor visszatér egy pohár vízzel, meg egy ronggyal, és visszaül - ekkor már a közvetlen közelembe. Óvatosan megfogja a fejem, és tisztítani kezdi a rám száradt vért, én meg magamban vigyorogva hagyom magam. Ezt már ismerem. A nők imádnak kissé anyáskodni, és kedvelik a hős férfiakat. Valószínűleg jókorát nőnék a szemében, ha tudná a történteket. - Nézd, én nem tagadom az igazságot - mondom csendesen. - Valószínűleg nem rólam fogják megformálni a nyugalom és önfegyelem szobrát, és nem megyek balhéért a szomszédba. Ezúttal viszont nem én voltam a nullzóna, sokkal inkább az áldozat. A húgomat piszkálta néhány srác a suliban, órák után. Szerinted miféle testvér, és miféle férfi lennék, ha ezt hagytam volna? - kérdezem, miközben élvezem a finom, gyengéd érintéseket. - Mellesleg tényleg remekül működnek a megérzéseid. Csakugyan szeretem a veszélyt. Akkor meg pláne, hogy ha egy idősebb nő képében működik - húzom el aztán óvatosan a fejem a kezei közül, hogy a szemébe nézhessek - immár közvetlen közelről, alig tíz centi távolságból. - Azt pedig gyanítom nem kell megmagyaráznom, miért álltam meg melletted. Talán akkor is megtettem volna, ha nem mozdul meg bennem az a bizonyos csengő a génjeimben, mert egy ilyen gyönyörű lány mellett azt hiszem, bárki megtorpanna egy percre. De nekem másik okom is volt rá. Olyan okom, amit te is ismersz. Tökéletesen felismertük mindketten egymásban a hasonlót. Te is az vagy, ami én - suttogom, hogy lehetőleg senki más ne hallja a hangomat rajta kívül. - Te is farkasboszorkány vagy - mondom felfokozott várakozással. Apán kívül még senki mással nem találkoztam, aki ugyanolyan örökséggel rendelkezett volna, mint én. - Annyi, de annyi kérdésem lenne hozzád... - teszem hozzá, kissé visszafogva magam, még mielőtt azt hiszi, hogy menten magam alá pisilek az izgalomtól. Pedig a szívem meg közben majd kiugrik, mert bármit megadnék azért, hogy még több időt tölthessek a társaságában - a már fenn említett két indoknál fogva. Egy gyönyörű lány, aki sorstársam - ez a találkozás egy kész főnyeremény lehet.
- Valóban? – kérdezek vissza játékosan és közben őt fürkészem. – Talán csak nem minden lány ugyanolyan. Nem elegendő egy csábos mosoly, egy ital, hanem több kell annál. Másrészt meg talán pontosan azért tette azt a múltkori, hogy megtanuld, hogy nem minden nőt szerezhetsz meg így, vagy éppen nem minden nő kapható egy éjszakára. – rántom meg a vállaimat, mert bármelyik lehetséges és kicsit talán becsülöm is azt a lányt, hogy nem alélt el egyből a váratlan asztaltársamtól. Látom azt, ahogyan néz és igazán szórakoztató. Nem hittem volna, hogy képes leszek egy-két mosollyal, vagy éppen tettel már ekkora hatással lenni, de erre mondják, hogy olykor fordulhat is a kocka? Eddig ő játszadozott a lányokkal, most éppen egy lány játszadozik vele? Hmm, ki tudja, még magam sem döntöttem el, ahogyan azt se tudtam még, hogy mennyi ideig is fogunk mi beszélgetni, vagy éppen mennyi ideig tudja fenntartani az érdeklődésemet irányába. Nem, nem voltam az, akinek minden áron kellettek a kalandok, vagy a férfiak az életükbe. A férfiakkal csak a baj van, ahogyan szerintük pedig mi hordozzuk a problémát és a bonyodalmakat, de mégse tudnak élni nélkülünk. Én pedig egészen jól megvoltam mostanság. - Ezek szerint egy bajkeverőhöz van szerencsém? Filmeken jól mutatnak a rosszfiúk, de a valóságban? – hmm, és úgy teszek, mint aki elgondolkozik ezen. Olykor tényleg nem rossz rosszfiúkkal találkozni, de máskor? Az is unalmassá tud válni, ha folyton azokba botlunk. Csendesen takarítom le róla a vért, miközben hallgatom a történetét. – Igazán rendes báty vagy, hogy megvédted a testvéredet, de az erőszak se mindenre megoldás. Néha túl veszélyes is lehet, ha nem tudod uralni az érzéseidet, vagy éppen a dühödet. – hangom komolyan csendül, nincs benne semmi incselkedés, vagy bármi. Nem, mert ez nem vicc. Főleg, ha az ember félig farkas, vagy teljesen, akkor túlzottan is veszélyes lehet, még az idősebbeknél is, ha elpattan a húr. – Csak nem le akarsz venni a lábamról? Ahhoz azért több kell. – mosolyodom el ismét ravaszul, majd pedig a véres rongyot az asztalra ejtem. Nem húzom el a fejemet, inkább kicsit kihívóan figyelem őt, ha már ennyire közel került az arcunk egymáshoz. – Valóban annyira nehéz lenne elsétálni? Mások is megtették. – és még körbe is pillantok sokat mondóan a báron, hiszen tényleg nem ült le senki se az asztalomhoz és meg se próbált. – Vagy csak ennyire veszélyesnek tűnnék, hogy egyedül te voltál elég bátor megzavarni a vörös démont? – persze, hogy nem gondolom komolyan és még egy kisebb nevetés is társul a szavaim mellé. Egyszerűen nem hiszem el azt, hogy annyira másabb lennék, legfeljebb az ő szemében lehetek az. Ujjaim közé fogom az állát, amikor áttér a másik dologra, majd előre csúszom a széken, egészen közel a füléhez hajolva. Leheletem fülét cirógatja, ahogyan megszólalok. – Tévedsz, mert én az vagyok, ami te lehetnél, de maximum hasonlóak vagyunk, de ugyanazok? Még nem. – szavaim kissé pimaszul csendülnek, mert lehet belőle is lehetne farkasboszorkány, de egyelőre még nem az, így én azt hordozom számára, ami akarhat várni, vagy éppen ami lehet belőle. - Most akkor hogy is van ez? A szépségem, a veszélyt sugárzó megjelenésem, vagy inkább ez hozott izgalomba igazán? – dőlök hátra mosolyogva, majd elveszem a colámat és kiiszom az üveget. Lassan állok fel, majd a dzsekimet felkapva indulok el ki a bárból. – Jössz, vagy hirtelen odaragadtál a székhez? – kérdezem meg félúton, mert azt ő se gondolhatja, hogy egy ilyen helyen fogok vele ilyenekről beszélni. Mire pedig kiléptünk, addigra belebújtam a dzsekimbe is. – Nos, miért is akarnálak beavatni ebbe? Vagy éppen miért érdekel ennyire Mr. Bajkeverő? – pillantok rá jókedvűen vöröslő fürtjeim alól, hiszen a szél könnyedén sodorja olykor az arcomba.
Felvonom a szemöldökömet a lány szavait hallva, aztán némileg méltatlankodva nézek rá. - Tényleg úgy hiszed, hogy én sportot csinálok abból, hogy hány lányt tudok felszedni egy éjszaka alatt? - kérdezem. Persze, nem voltam az egyéjszakás kalandok ellenzője, abszolút nem, már lassan noteszt vezethettem volna róluk, nevekkel meg telefonszámokkal. - Sosem vertem át egyikőjüket sem, és nem hazudtam nekik. Tudták, mire számítsanak tőlem, ennek tudatában ha igent mondtak, miért ne élveztem volna ki a társaságukat? - vonok vállat. - Csak hogy tudd, verekedtem már azért is, hogy megvédjek a társaságomban lévő lányt. Nem nézem eszköznek a nőket - szögezem le, nehogy már azt higgye, hogy olyan vagyok, mint egy úthenger: átmegyek rajtuk, aztán dobom őket. Fiatalság bolondság, engem tekintve néha jókora bolondság, de ilyen téren tisztességes bolondság, legalábbis igyekszem, hogy az legyen. Aztán a következő mondatai hallatán megadóan felsóhajtok, és az asztalra könyökölök, hogy két öklömön támasszam meg a fejem. - Hajaj... - sóhajtok. - Mintha anyám és apám hallanám. Ez nálunk mindennapos lemez. Mármint az, hogy elmondják, legyek jó fiú, vigyázzak magamra, meg az indulataimra. Mintha az olyan könnyen menne. Ezzel az erővel a Napnak is mondhatnák, hogy ne süssön - bámulom az asztal fáját összehúzott szemöldökkel. - Nem mellesleg, pont bagoly mondja. Ők se voltak szentek, ha mindkettejüknek sikerült kiváltaniuk az átkot. És ne higgy az első benyomásoknak. Nem vagyok én balhésabb másoknál. Olyan srác vagyok, aki mindig igyekszik elkerülni a problémákat, csak ezt általában megakadályozza a természetem, meg a körülmények - tárom szét a karjaimat, aztán kissé kaján vigyor villan fel a képemen. - Ki tudja, talán azért is álltam meg melletted, másokkal ellentétben. Lehet, hogy csakugyan veszélyes vagy, és a velem született lázadó hajlam vonzott ide melléd - nevetek. Tény, hogy alig néhány perce ismerem ezt a lányt, de az idegvégződések játéka, amely rámutatott félig-farkas énjére, tökéletesen jelzi számomra azt is, hogy noha nem látok szárnyakat a hátán, meg glóriát, valahogy mégsincs félnivalóm tőle. Aztán a levegő is bennem akad, ahogy finoman megfogja államat, lehelete pedig a fülemet birizgálja. Nagyon úgy látom, ezúttal emberemre akadtam: most már tényleg nem tudom eldönteni, vajon melyikünk játszik a másikunkkal. Körvonalazódik bennem, hogy apa erre intett óvva: hogy eljön majd az a nap, amikor a vadászból vad válik, és lesz egy nő, aki olyan hatással lesz rám, amit elképzelni sem tudok. Kösz apa, ez a jóslat tényleg bejött! Formálom magamban a szavakat, a mondatokat, hogy válaszoljak kérdésére, de még mindig csak annak szétválogatásánál tartok, hogy mit mondjak ki, és nyeljek le, mikor felkel, veszi a kabátját és elindul. Csalódottan, némi sértett önérzettel, és szomorúan bámulok utána - egészen addig, míg magával nem invitál. Akkor felpattanok, mint akinek skorpiótenyészet nőtt hirtelen a nadrágja alatt, pénzt dobok az asztalra, és szaporán szedem a lábam, hogy még az ajtón kívül pont utolérjem - bár ebben nyilván segít az is, hogy megáll, hogy bevárjon engem. - Komolyan kérded, miért érdekel ez engem ennyire? - kérdem hitetlenkedve, mikor végre kiérünk a szabad levegőre. - Azt hittem, nyilvánvaló az indok. Ez olyasmi, mint... nem is tudom. Mint az iskolában. Amikor nem tudok valamit, mert nem tapasztaltam első kézből, de vágyom az információra, így hát megkérdezek valakit, aki már jártas a témában. Tudom, hogy ezt nem lehet csak úgy simán elmondani, mint egy esti mesét - indulok el lassan az utca vége felé, ahol a kikötő vize csillog a lassan leszálló alkonyatban, és sirályok keringenek a móló körül, ő pedig szinte tükörképként követi mozdulataimat. - Ez persze biztos olyan, mint ahogy a szexről sem lehet beszélni annak, akinek még nem volt benne része, mert érteni ugyan fogja, de átérezni nem. De eddig egész életemben csak apámat ismertem, aki olyan volt, mint te... vagy mint én. És most találkozni valaki mással, nekem olyan, mint egy lottó nyeremény. Pláne, ha annyira gyönyörű és lenyűgöző, mint te - nézek a szemébe aztán bátran, majd elmosolyodom. - Egyébiránt, a nevem nem Mr. Bajkeverő. Elliottnak hívnak. Elliott Wade Godbert, szolgálatára - hajolok meg tréfálkozva.
Ha arca nem lett volna eléggé kifejező, akkor a hangja és a mondandója eléggé az volt, hogy mennyire nem tetszik neki az, amit mondtam. Ajkam szélén egy kisebb gödröcske jelenik meg, ahogyan haloványan egy mosoly bujkál a szám sarkában. Türelmesen végig hallgatom azt, amit mond és jól szórakozom-e? Pazarul, mert nem sejtettem, hogy ennyire heves érzéseket képes vagyok kiváltani belőle egy-két szóval is, vagy éppen mondattal. Ez pedig roppantmód érdekes és még számomra is kicsit új. Hmm, nem kizárt, hogy egészen kezdem megkedvelni a társaságokat, vagy legalábbis nem alszom be tőle és kicsit még az érdeklődésemet is feljebb csigázta, hogy ennyire nem fél kimondani azt, amit gondol, vagy éppen milyennek tartja magát. – Egy szóval se mondtam, hogy ezt gondolnám rólad, de azért érdekes látni azt, hogy mennyire is adsz arra, hogy mit gondolhatok rólad. Még akkor is, ha szinte semmit se árultam el, hogy mi a valódi benyomásom rólad, vagy éppen alig ismersz... – mosolyom pedig még szélesebbre kúszik, pimasz, hiszen ez az igazság. – De azért ezt jó tudni, hogy miként is játszod ezt a játékot. Nem félsz a következményektől? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, hiszen sok féleképpen lehet érteni ezt is. Nem véletlenül fogalmaztam ennyire félreérthetően, mert kíváncsi vagyok arra, hogy neki mi ugrik be elsőre egy ilyen kérdést hallva. Na meg az se kizárt, hogy talán kicsit húzni akarom az agyát is. - Nos, ezt nem tudom, hogy inkább bóknak, vagy leszúrásnak vegyem-e, de mindegy is. – rántom meg a vállaimat könnyedén, hiszen nem ütnek nagyot a szavai, de végül egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat. – Talán nem voltak szentek. Nem tudom, nem ismerem őket és egyelőre azt hiszem semmi közöm se hozzájuk, se a családodhoz, de azt tudom, hogy nem mindenki azért lesz, ami mert olyan a természete, vagy mert nem szent. Olykor a körülmények eléggé bele tudnak szólni az életünkbe és mire ráeszmélünk, addigra már késő és olyan terhet cipelünk, amit talán sose akartunk. – én nem akartam farkasboszorkány lenni, én jól elvoltam az erőmmel, de megtörtént és már visszafordítani nem tudom. Gyilkos lett belőlem, ahogyan egy ragadozó és vadállat is. Nem mindig könnyű féken tartani a bestiámat, ahogyan büszke se vagyok arra, amit farkasként tettem, de ha tényleg a vonzza a bajt, akkor jobb, ha ő nem akar ezzé válni, mert talán pont ez okozná a vesztét. – Ezek szerint részben az áldozatok körülménye lennél, vagy éppen a benned lakozó túlzott kalandvágy sodor bajba. – mondom ki hangosan azt, ami lejött a mondandójából. Legalábbis erre tudok gondolni, de a magunk fajtának az élet, a kalandok és a verekedés, vagy társai csöppet se móka, mert rosszul is elsülhet többféle értelemben is. Vele együtt nevetek és még a fejemet is kicsit megrázom. – Mondták már, hogy jól forgatod a szavakat? – kérdezem meg mosolyogva, hiszen tetszik. Nagyon is tetszik, hogy mindig képe valami frappáns visszavágásra. Ahogyan az is, hogy benne van a játékban, nem pedig üvöltözik, tombol, vagy hátrál meg, ha nem minden úgy történik, ahogyan gondolná, vagy ha egy lány nem könnyedén adja meg magát. Hamarosan pedig már úton is vagyok kifelé. Nem tudom, hogy merre akarok menni, de ez a téma nagyon nem kocsmába való, hiszen akár lehet ott vadász is és szerintem se ő, se én nem akarunk egyet a nyakunkba kapni. Nem mindenki csak a vámpírokra vadászik, hanem a többi lényre is. Bevárom őt, majd ahogyan kilépek az utcára az éjszakai szellő könnyedén kap a hajamba, vagy éppen kúszik be a ruhám alá a hűvös levegő. Követem őt, ahogyan egyre inkább a part felé veszi az irányt. Neki dőlök a korlátnak és figyelem a hold, illetve a csillagok mesébe illő játékát, ahogyan víztükrön megcsillannak. Kérdésére csak komolyan pillantok rá, majd bólintok. Tényleg érdekel, hiszen mindenkit más miatt vonz a tudás, vagy éppen más miatt kíváncsi egy-egy dologra. – Általában okkal vágyunk információra, mert valami motivál minket. – mondom teljesen komolyan, hiszen sokszor a motiváció a lényeg, nem pedig a tudásvágy. Végül egy aprót sóhajtok és a pillantásommal újra inkább a vizet kezdem el fürkészni. De amikor tovább folytatja a mondandóját, akkor ismét ránézek és elmosolyodom. – Ha így folytatod, akkor előbb vagy utóbb még zavarba fogsz hozni. – nevetem el magam könnyedén, majd megrázom a fejemet. – Örvendek a találkozásnak, Ariel Nadine Breslin. – nyújtom a kezemet felé úgy, ahogyan illik. A következő pillanatban pedig felmászom a korlátra és ott ülök le. A lábamat átlógatom rajta és úgy burkolózom sötétségbe. – Tudod, ha tehetném, akkor inkább lennék egyszerű boszorkány, mintsem farkas is mellé. Véletlenül halt meg valaki miattam, és sose tudtam elfelejteni, örökre velünk marad minden tettünk, de legfőképpen az, amikor valakiét elveszed. Nem tudtam, hogy mi történik velem, vagyis nem teljesen. Farkas lett belőlem. – nem törődtem azzal, hogy leült-e közben mellém, vagy nem. Halkan csendültek a szavaim, de biztos voltam abban, hogy így is hallja, amit mondok. – Az erőmet elveszítettem és vele együtt én is elvesztem. Tombolni kezdtem, fékezhetetlen voltam minden egyes átváltozásnál. Próbáltam uralni a bestiát, de talán még most se tudnám tökéletesen, ha egyszer bekattanna és most már neki nem kell telihold se. –vöröslő tincsembe túrok, majd az ujjamon virító gyűrűre nézek, ahogyan kiejtem apám nevét, hiszen már csak ennyi maradt tőle. Elvették tőlem. – Édesapám viszont nem tudta ezt tovább nézni, mert látta szenvedek, ezért ment bele a rituáléba, ha talán visszakapom az erőmet, akkor azzal visszakapom egy részemet is, vagy pedig elveszítek mindent, ami ehhez a világhoz köthetne. Sok minden kell a rituáléhoz, de talán az egészben az a legveszélyesebb, hogy meghalhat a boszorkány vagy éppen mágus is, aki elvégzi, vagy éppen te emberré válhatsz és onnan már nincs visszaút. Nem gondolom azt, hogy megéri, megéri mások életét kockáztatni. Főleg akkor nem, ha magunkat se találjuk még igazán. – nem nézek rá, csak előre bámulok. Nem szoktam erről beszélni, de most mégis megtettem. – Mindennek ára van, csak vannak olyan árak, amiket nem biztos, hogy megéri kísérteni, vagy kockáztatni. Nem véletlen, hogy ritkák az olyanok, mint mi. Ahogyan a veszteség fájdalma is kegyetlen tud lenni. – pillantok rá óvatosan és most hirtelen a boldogság és a jókedv helyett szomorúságot pillanthat meg az íriszeimben. Nekem szerencsém volt, de vajon neki is az lesz? Vagy tényleg megéri még több zűrt csempészni az életébe? Tudom, van jó oldala, de időbe telt, mire én is megleltem azt, így nem véletlen, hogy nem azzal kezdtem.
Ahogy kilépünk a bárból, szinte azonnal érezni a tenger semmi mással össze nem hasonlítható illatát. A fejünk fölött a lassan alkonyba boruló égen már fel-feltűnedeznek a csillagok, és a világ most olyan békésnek, és nyugodtnak tűnik, mintha New Orleans nem is lenne a melegágya a természetfelettinek, és a lassan elkerülhetetlennek látszó háborúnak. - A szónoki vénámat azt hiszem anyámtól örököltem - mosolygok rá a lányra, mikor azt mondja, jól forgatom a szavakat. - Majd átadom neki az elismerést - bököm kissé vállammal meg séta közben. Pedig szerintem ez semmi más, csak az a tehetség, ami valahol mindenkinek van: van, aki tud énekelni, van aki rajzolni, festeni, én beszélni tudok. Naná, van gyakorlóterem, mivel sűrűn köszörülöm a nyelvem egyrészt családom tagjain, másrészt meg bárki máson, akivel a közeljövőben balhéra van kilátás. Vagyis, legyünk pontosak: néha pont a nagy pofám miatt van kilátás a cirkuszra. Ahogy elérünk a mólóra, végre én is megtudom az ő nevét, és finoman megfogom egy pillanatra a kezét, szentesítve ezzel a bemutatkozást. - Ariel - ismétlem utána. Még régen, gyerekként hallottam a farkaskörökben szálldosó hagyományt, hogy már korán, a fogantatás után nevet adnak a gyereknek, hogy a magzatnak legyen ideje a nevéhez hozzászokni, és beleformálódni. Fogalmam sincs, van-e alapja ennek a pletykának, vagy sem, de egy biztos: ez a név tökéletesen illik ehhez a lányhoz. - Mint a kis hableány - teszem hozzá kissé szemtelen vigyorral, aztán ahogy felpattan a korlátra, a lemenő nap fényében tündöklő víz fölé, kissé aggódva fogom meg a vállát. - Ugye nem akarod ehhez illően az óceánba vetni magad? - érdeklődöm, aztán döntök, és nemes egyszerűséggel mellé ülök, elfoglalva ugyanazt a pozíciót, amit ő is. - Tessék. Most ha ugrasz, csak velem együtt teheted meg - biccentem a fejem oldalra, és csak azért nem mosolygok, mert a következő téma nem ad túl sok lehetőséget és okot a vidámságra. Néma csendben hallgatom a szavait, és fura, de sokkal jobban sikerül a lelkemre csombékolnia az óvatosságot és megfontoltságot, mint eddig anyámnak meg apámnak bármikor is, akármelyik lelkifröccs keretein belül. - Tehát igaz... - hümmögök nem éppen jókedvűen, mikor története végére ér. - Tudod, mint mondtam, lehet hogy kissé zűrös vagyok, de őszinte. Előled sem fogom titkolni az igazságot - ugyanúgy, ahogy te se tetted. A családban én vagyok a fekete bárány. Ha az őseim rohamosan fognak őszülni, vagy megismerkednek az infarktus, esetleg az agyvérzés tüneteivel, illúzióim sem lesznek afelől, hogy mind rám fognak mutogatni. Talán ezért nem is meglepő, ha én kapom a folyamatos hegyibeszédeket, minden létező alkalommal. Apám farkasboszorkány, anya pedig farkas - nézek Ariel szemeibe, amelyben mintha visszaverődne a napnyugta vöröslő-sárgás csodája. - Apám azt mondta, ha valaha kiváltom az átkot, az átváltozásom nem lesz zökkenőmentes. Mert farkas leszek, és csak egy szertartással hívható elő a boszorkány énem. Egy olyan szertartással, amit vagy túlélek, vagy nem - csóválgatom a fejem. - Azt hittem, hogy blöfföl. Hogy túloz, csak azért, hogy visszatartson további őrültségektől, amiket elkövetnék. Most nagyon úgy látom, hogy nem. Igaza volt, mindenben - roskad meg némileg a vállam, és eltűnődve bámulom az óceánt hullámait. Abba már inkább bele sem gondolok, hogy milyen lehet elfogadni, vagy feldolgozni egy ember halálát. Egy gyilkosság egy iszonyatos, letörölhetetlen, ideg- és lélekörlő bélyeg lehet, és noha egy véletlen baleset mindig más, ahogy látom, az sem egy olyan tény, amin az ember csak vállat von, majd simán tovább lép. Legalábbis egy normális erkölcsi értékekkel bíró ember nem. - Sajnálom - mondom aztán, ismét Ariel felé fordítva a fejemet. - Sajnálom, hogy keresztül kellett menned ezeken a dolgokon. Azt mondják, és ez csakugyan így is van, még ha az okát nem is tudom, hogy mindig a jó emberek mennek keresztül a legrosszabbakon. Te nem ezt érdemelted volna. Remek lány vagy. És ezt egy olyan fiú mondja neked, aki már sokaknak hangoztatta ugyanezt, de még talán sosem gondolta olyan komolyan, ahogy jelenleg - csúsztatom arrébb kezemet, csak annyira, hogy a korlátot fogó ujjaihoz érjenek az én ujjaim. - Azt mondtad, a szertartás alatt meg is halhatsz, de akár emberré is lehetnél. Ha lehetne, tennél ezzel egy próbát? Visszavágyod az emberi, problémák mentes életet? - kérdezem aztán. Kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés lehet évek óta úgy élni, hogy nem a saját uraink vagyunk, hanem a természetfeletti törvényei rángatnak ide-oda, mint egy morbid marionettbábot.
Elmosolyodom a szavaira, de nem felelek semmit se. Inkább csak hirtelen olyan érzésem támad, hogy vélhetően nem a munkája miatt ért remekül az édesanyja a szavak forgatásához. Nem túlzottan ástam bele magam abba, ami már itt történik, vagy éppen ki kinek a torkának akar neki esni és mennyire látszólagos ez a békesség, ami most körbeölel minket. Mintha ez nem is a városhoz tartozna már, hanem csak egy külön kis szigetnek a része lenne,ahol a békesség otthonra lel. És nem is akarok belefolyni abba a csatározásba, ami itt megy. Nem tartozik rám, ahogyan sose voltam egy vérmes teremtés, ahhoz azért eléggé fel kell húznia valakinek, másrészt meg a tánc remekül meg tud nyugtatni ennyi évtized után is. Mosolyogva fürkészem őt, mielőtt úgy döntenék, hogy inkább felmászom a korlátra és hagyom, hogy a víz játékába, vagy éppen az utolsónapsugarak elbűvöljenek. Sokan meglepődnek a nevemen, míg mások inkább nem tőrödnek vele, vagy csak éppen nem értik, hogy az Ariel és Nadine miként is jöhetett össze a szüleimnek, vagy jön a mese, amit mindenki ismer. - Pontosan, lehet annyira magával ragadó is vagyok, mint ő. – viszonozom a pimasz mosolyát, majd egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat, mielőtt még komolyabb vizekre eveznék. – Miért, nem mentenél meg, ha mégis kiderülne, hogy nem jó ötlet, vagy nem tetszene, ha hirtelen ledobálnám a ruháimat, hogy utána a habok közé vessem magam? – hidegebb van már, így pontosan tudom, hogy vélhetően eléggé hamar elkezdenék fázni, de azért a farkas mivoltom is kicsit erősebbé tesz, hogy ne vacogjak olyan hamar, mint egy egyszerű ember. Sok minden veszélyes ránk nézve továbbra is, de hirtelen csak el akarnék mindent felejteni, de ehelyett inkább a múltba kavarodom és avatom be a dolgokba. – Biztos vagy ebben? – pillantok rá kérdőn, hiszen lehet mellettem ül, de azért talán még elég gyors vagyok, hogy mielőtt megállíthatna benne, azelőtt már a vízben kössek ki. Csendesen hallgatom, amikor ő kezd el beavatni, majd egy aprót bólintok, hogy figyelek rá. Ezek szerint, akkor nem is egy mágiával bíró és egy farkas nászából született meg, hanem az egyik szülője szintén különleges, keverék. A ritka példány egyike, így pedig már én is kicsit jobban értem, hogy miért is érdekli őt ennyire. - Sajnálom, hogy nem tudtalak megcáfolni, de… - kezdek bele óvatosan, hiszen valóban igaza van az édesapjának. – ahogyan mondani szokták a mi köreinkben terjengő történetek, mítoszok egy része legtöbb esetben igazak. Nem is kicsit, csak olykor félünk elfogadni azt, mert olyan dolgokat hordoznak magukban, amiket mi nem akarunk elhinni, vagy csak éppen azok a dolgok képesek távol tartani a vágyainktól. – mint az ő esetében attól, hogy ilyenné váljon. Sokan azt mondják, hogy a mágiának ára van, ami igaz, de szerintem nem csak annak. Ha nem egyszerű ember vagy, akkor mindennek ára van, és ezek az árak nem mindig jók. Sőt, olykor borzalmasak, mert a legtöbb valakinek a halálához köthető. – Én se voltam mindig a családom szemében ártatlan bárány, de apám mindig büszke volt rám, tanított és segített, amiben tudott. Aztán valaki elvette tőlem őt. Én pedig elveszítettem újra a kontrollt. Tárgyak törtek szét az erőmnek köszönhetően, farkasként pedig majdnem ártatlanokat bántottam. Hirtelen nem találtam a helyemet, mert még sok mindent kellett volna tanulnom tőle, de leginkább az a szeretet hiányzik, amit kaptam tőle. Aztán ráébredünk, hogy azért leszünk mások szemében bajkeverők, feketebárányok, mert valójában önmagunkat nem találjuk. Ők lázadásnak vélik, mi pedig talán tagadunk, félünk, vagy csak nem leljük azt az ösvényt, amit keresünk. – rántom meg a vállaimat egy kisebb sóhaj keretében. Nehéz elhinnem róla, hogy rossz ember lenne, vagy kockáztatni akarná mások életét, vagy éppen a sajátját. Ahogyan azt se hiszem, hogy direkt bosszantja a szüleit, de az is tény, hogy annyira még nem ismerem, hogy biztosra mondhassak bármit is vele kapcsolatban. Haloványan elmosolyodom és megrázom a fejemet alig észrevehetően, miközben a pillantásunk összefonódik. – Nem ismersz, de mégis jónak tartasz. Mindenkiben ott a sötétség Elliott, csak annyi a különbség, hogy mindenki másabb mértékig enged neki teret. – bennem is megvolt, hiszen nem éppen a jóságvezérelt ebbe a városba, ahogyan a bosszút se lehet annak nevezni. Én is tettem rosszat olykor, hiszen ki nem tesz azt? Véleményem szerint senki se lehet csak jó, mert bennünk él kezdetektől fogva mind a két oldal. Amikor megérzem az érintését, akkor egy jól eső bizsergés fut végig a testemen, majd lepillantok a kezünkre és elmosolyodom, a kérdésén viszont elgondolkozom. Előre bámulok, talán percek telnek el, mire megszólalok, de lehet csak nekem tűnt úgy. – Igen és nem is. Hiányzik kicsit az, hogy ne tudjak erről a világról és csak egy átlagos ember lehessek, aki boldog, máskor sír, majd meghal. De így minden bonyolultabb, csöppet se egyszerű, hiszen sok esetben titkolnod kell, hogy mi vagy, így pedig olyan, mintha részben önmagadat tagadnád le. – nem kell velem egyetértenie, de én így érzem, majd pedig kicsit oldalra fordulok, hogy jobban rápillanthassak, viszont a kezemet továbbra se húzom el. – Másrészt meg úgy érzem, hogy azt kapjuk ajándékba az élettől, amiről úgy gondolja, hogy leginkább hasznunkra lehet és leginkább magunkénak érezhetjük. Ha dönthettem volna, akkor maradtam volna boszorkány, nem pedig kettő az egyben. – teljesen őszintén ezt gondolom. Eddig se hazudtam, nem is próbáltam meg terelni és talán pont emiatt kissé ijesztő is számomra ez a találkozás, mert könnyedén képes vagyok neki beszélni ezekről. Nem titkolni, tagadni próbálom, hanem most igazán megy az, hogy beszéljek a múltamról, vagy éppen az érzésemről, a gondolataimról.
Na jó. Ezt azért nem kellett volna. Ahogy elém tolja azt a mondatot, hogy mit szólnék, ha a ruháit ledobva a habokba vetné magát, a kelleténél élesebben jelenik meg lelki szemeim előtt a kép, és hálát adok, hogy már nem a bárban ülünk, mert alighanem prüszkölve köpném ki a sörömet a meglepetéstől. Így is jókora erőfeszítésembe kerül, hogy elhessegessem magam elől a képet, vajon hogy is festhetne egy szál semmiben. - Döntsd el te, mi a romantikusabb. Ha veled együtt ugornék, vagy ha utánad, hogy megmentselek - dobom vissza a labdát, és a fenn említett mondatát figyelembe véve tényleg minden erőfeszítésemre szükségem van, hogy vissza tudjak kanyarodni a mibenlétünket feszegető kérdésre. - Tudod, nem mindig hiszek az apámnak - ismerem be kissé szégyenkezve az igazságot. - Tisztában vagyok vele, mennyi problémát meg bonyodalmat okoztam már nekik, meg még mennyit is fogok. Ahogy arról sincsenek kétségeim, hogy mivel mind tudjuk, hogy a szó általában lepereg rólam, ezért más eszközöket is igénybe vesznek, azt remélve, ezzel vissza tudnak majd tartani az elhamarkodott tettektől - dünnyögöm, és önkéntelen mozdulattal felfelé sandítok, a fejem fölé, ugyanis eszembe jut apa mondata arról, hogy ha nem maradok nyugton a hátsómon, akkor mágiával fog követni, hol és merre járok éppen. Piszkosul tudnék örülni, ha ez csak üres fenyegetés maradna, és nem tévézné végig nemzőm élő egyenesben, ahogy épp egy lány társaságában múlatom az időmet. - Biztosra vettem, hogy ez a farkas-boszorkány-mágikus szertartás kör is csak egy blöff. Meggyőztél az ellenkezőjéről - sóhajtok jókorát. Szuper, ezek szerint elkönyvelhetem magamban, hogy amennyiben tényleg képtelen lennék kontrollálni a velem született géneket, meg a vérem lobbanékonyságát, akkor vagy csakugyan farkas leszek, vagy apa tudta nélkül kiteszem magam egy olyan varázslatnak, ami akár az életembe is kerülhet. Ha ez így lenne, akkor viszont fix, hogy ha túl is élném, nem tartana sokáig - a soron jövő telihold során apa saját kezűleg csinálna ágyelőt a bőrömből. És én még csak nem is hibáztatnám érte. Aztán újra leköt Ariel története, és óhatatlanul is beleborzongok a szavaiba. - Borzalmas lehet elveszíteni egy szülőt - mondom őszintén. - Apám meg én, nem vagyunk a tökéletes apa-fiú kapcsolat példaképei, de ha meghalna, én... én tényleg nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. És nem csak én - bukik ki belőlem az, amit eddig kínvallatás hatására sem vallottam volna be. - Sajnálom, hogy el kellett vesztened az édesapádat. Szörnyű emlék lehet az ilyesmi - szorítom meg finoman Ariel kezét, aztán a következő másodpercben úgy érzem, mintha fejbe vágott volna egy ólomgolyóval. Pedig az égvilágon semmi mást nem tett, csak kimondta azt, ami mindig is bennem volt, de csupán ösztönösen, és aminek a szavakba öntésére eddig én magam nem voltam képes. Levegő után kapok döbbenten, mintha valaki elém állt volna, és az arcomba ordította volna az igazságot. - Nem leljük az ösvényt, amit keresünk - ismétlem utána, és ha lenne arc poeticám, akkor azt most felvésném a szobám ajtajára. - Még talán sosem mondta ki eddig senki egyértelműen azt, amit én eddig nem tudtam tökéletesen megfogalmazni magammal kapcsolatban - nézek a szemébe, aztán az izgalomtól a kezét már nyíltan markolászva áradnak belőlem a szavak. - Hogy nem vettem én ezt eddig észre? Az életem tényleg olyan, mint egy labirintus! Csak itt a falak nem kőből vannak, vagy sövényből, hanem önmagamból. A génekből, amiket hordozok, amiket örököltem. Az emberi gének, a boszorkány gének, a farkas gének, mindez megfűszerezve a saját egyéniségemmel, a gondolataimmal, az érzéseimmel, mindazzal, ami engem önmagammá tesz. Ezek közt tévedtem el, és nem látom a kivezető utat - gondolkodom hangosan. Lehet, hogy az én lázadásom valójában útkeresés, vagy segélykiáltás? - Most, hogy a nappal világosabban rámutattál, azt hiszem, hirtelen megértettem valamit, amit eddig nem sikerült. Most, ebben a pillanatban azt érzem, hogy anyám és apám olyan kétségbeesve szeretnék látni a férfit, aki majd valaha leszek, hogy közben hagyták a labirintusban elkallódni a fiút, aki ma vagyok - nyelek nagyot, és nézem ahogy a nap immár végleg lebukik a látóhatáron. Egyszerre tiszta, világos, és kristálytiszta lett körülöttem minden - és talán már látva az eddig ködbe vesző igazságot, képes leszek változtatni viselt dolgaimon. Persze, biztosíték nincs rá, hogy sikerül, de a próbálkozás már eleve nagy szó, ami engem illet. - Embernek lenni... - döntöm aztán oldalra a fejem, belemerülve a lehetőségbe. - Azt hiszem, értelek. És nem csak értelek, de osztom is a véleményed. Néha én is azt kívánom, bár lehetnék olyan, mint a többi srác a suliban. Akiknek nem kell titkolózni, akiknek a legnagyobb félelme majd talán annyi lehet az életben, hogy elvesztik felnőtt fejjel a munkájukat, vagy a feleségüket. Akiknek nem kell minden nap megbirkózni a bennük rejlő sötétséggel, és akik nem egy birodalom, meg egy roppant tragédia örökösei. Igen, jó lenne. De ha ember lennék, talán fel kellene adnom a családomat. Úgy értem, akkor nem ők lennének az apám, az anyám, meg a hugom. És azt hiszem, hiányoznának. Akkor is, ha néha az agyamra mennek - mosolygom el magam, és míg egyik kezemmel Ariel ujjait szorongatom, a másikat felemelem, és egy apró mozdulat hatására feltámad lágyan körülöttünk a szél, a tenger édes és sós illatát hozva felénk, meglibbentve Ariel vörös fürtjeit. - Ha lehetne, megosztanám veled az erőmet, és átvenném tőled a farkast. Akkor mindketten egyfélék lennénk: te boszorkány, én vérfarkas. Igaz, akkor alighanem most nem találkoztunk volna, és nem ülnénk itt ilyen egyetértésben. Látod, minden rosszban van valami jó. A mai napomban te vagy az.
Csak elmosolyodom hamiskásan, de nem felelek. Főleg, hogy ugorhatunk együtt is, mert még utána is meg tudna menteni, de balszerencséjére jól tudok úszni, így maximum akkor kellene megmentenie, ha valami nagyobb baj történne. Azt meg reméljük, hogy nem fog. - A gyerekek már csak ilyenek, mindig azt hisszük, hogy csak minket akarnak sakkban tartani részben azzal, amit mondanak és a fele csak blabla annak, amit mondanak. Pedig olykor nálunk jobban senki se ismer minket és tényleg csak a javunkat akarják. Vannak olyan hibák, amiket nekünk is el kell követni, hogy tanulni tudjunk belőlük, de vannak olyanok, amiktől jobb, ha megvédenek. – mosolyodom el barátságosan és ez a szertartásos dolog ilyen volt. Túléltem, de nekem is időre volt szükségem, mire újra erőssé váltam, mire megtaláltam a kettőségben is önmagamat, de már könnyebben ment, mert velem volt az erőm is. Szavaira újra rápillantok. – Örülök annak, hogy végül hiszel nekem, vagyis inkább az igazságnak. – őszintén mondom azt, amit gondolok. Nem hazudtam neki, s ha már kicsit is tudtam segíteni, akkor már megérte beszélnem róla. Még akkor is, ha nem szeretek, vagy éppen nem idegenekre tartozik a múltam egyetlen egy foltja se. - Köszönöm, de olykor nem a legrosszabbra emlékszünk, hanem a legjobbra és mindig velem van. – mosolyodom el haloványan, mert ez az igazság. – Nos, akkor még itt a lehetőség arra, hogy helyre hozd azt a kapcsolatot. Soha, semmihez sincs késő Elliott. Mindenki hibázik, ki nagyobbat, ki kisebbet, de tudod mi a fontos? A bocsánatkérés és az, hogy tanuljunk a hibáinkból és változzunk, mert ha változunk, akkor bánjunk igazán. – mondom komolyan, mert hát ez az igazság. Utána pedig továbbra is csak azt mondom, amit gondolok. Nem tudom, hogy ezzel segítek-e neki, vagy az egész miatt csak dinkának fog találni, hogy itt ösvényekről beszélek, de mindegy is. Ő kezdett bele, én csak reagálok neki és elmondom azt, hogy én mit gondolok, vagy éppen érzek olykor. Fura, hiszen alig ismerem, de mégis könnyedén buknak felszínre a szavak. Látom, hogy izgatott lett, ahogyan érzem is, mármint ahogyan a kezemet markolássza másra nem tudok gondolni. Mosoly kúszik arcomra, de nem szólalok meg, csak fürkészem őt és csendesen hallgatom. - Biztosan menni fog, én legalábbis drukkolok neked. Ahogyan azért is, hogy megtaláld azt, aki vagy mágusként is. Nem kell mindig többre vágyni, mert én hiszek abban, hogy mindenki annak születik, mármint olyan különlegesnek, amilyennek kell. – én se vágytam többre, de mégis megkaptam. Innentől kezdve pedig nekem sok választásom nem volt, csak a kockáztatás, mert sima farkasként nagyon nem leltem önmagamat. Azt pedig remélni tudtam, hogy neki sikerülni fog önmagával is megbékélni. Aprót sóhajtok, majd megrázom a fejemet. – Tudod, nem attól lesztek egy család, hogy mit örököltök, hanem attól, hogy a szíved mit súg. Ha emberré is válnál balszerencsésen, attól ők még továbbra is a családod maradna, mert számodra fontosak ők, ahogyan vélhetően te is számukra, különben nem féltenének. – mondom barátságosan, miközben őt fürkészem a víz helyett. Én legalábbis ebben hiszek, hogy nem attól leszünk egy család, mert együtt élünk, vagy éppen mert a papírok ezt mondják, hanem amiatt, mert a szívünk ezt súgja. - Ez igazán kedves ajánlat, de sajnos nem lehetséges és talán okkal kaptam meg én mind a kettőt, hogy még időben beszélhessek veled. – pillantok rá jó kedvűen, majd lepillantok az alattunk lévő mélységbe. Mintha csak azt fontolgatnám, hogy tényleg beleugrok. Még egy őrültséggel több mára már szerintem nem oszt nem szoroz, majd kérdőn pillantok a fiúra, hogy ő benne van-e. Lehet már kicsit hűvösebb a víz, de egyszer élünk.
Igazából nem tudom, mikor éreztem magam valakivel ennyire jól - még úgy is, ha némileg éreztem az alkohol húzását a fejemen, szét volt verve a szám, és tisztában voltam vele, hogy alighanem életem utolsó óráit élem, mielőtt apa meg anya elevenen megnyúznak, és legalább ezer év szobafogsággal sújtanak majd, amint hazateszem a lábamat. De tényleg, mindennek dacára azt érzem, hogy ez a lány olyan, mintha tükörbe néznék, vagy mintha egy jéghártyán át néznék rá, amit az ember novemberben, a fagy beálltával felszed a pocsolyából: a körvonalak torzak, a kép homályos, de mégis, mögötte ott van a lényeg. A sors szeszélye, fintora, vagy lehet, hogy éppen óvó keze által találkoztam ma valakivel, akiben néhol felismertem a saját egyéniségemet, a saját útkeresésemet, és saját zavarodott létemet. Fura, de ugyanazt a biztonságot érzem mellette, amit otthon, anya mellett is érzek sokszor: hogy rábízhatom a lelkem, egész lényemet. - A tapasztalás jobb tanító mindennél, én úgy gondolom - válaszolom aztán csendesen. - Megértem apám és anyám, hogy vannak dolgok, amiktől védeni akarnak, de... de nem zárhatnak búra alá attól való félelmükben, hogy mi történik, ha olyanná válok, mint ők. Tudták akkor is, mikor életre hívtak, hogy miféle örökséget fogok hordozni, és elég egy rossz döntés, vagy egy rosszul időzített másodperc, hogy bekövetkezzen, amitől távol akarnak tartani. Meg lehet védeni egy gyereket sok mindentől, de önmagamtól - bökök a mellkasomra - attól, ami idebenn van, ami idebenn él, a génjeimben hordozott farkastól, attól nem lehet - vonok aztán vállat. - Gondolod, csak rajtam áll, hogy helyrehozzam velük a kapcsolatomat? - vakarom meg aztán az üstökömet. - Ez nem csak rajtam múlik. Nekik is akarniuk kell, úgy értem, szerintem nekik is van mit bánniuk, és miért bocsánatot kérniük. Kompromisszum, azt hiszem így hívják azt, ami működteti a kapcsolatokat, és a házasságokat. Alighanem a család egész témakörét is - hümmögök, mert fogalmam sincs, hogy apa és anya képesek lesznek-e oly mértékben felnőttnek tartani, és tekinteni engem, ami szükséges ahhoz, hogy egy új fejezetet kezdjük mindannyiunk életében. De megpróbálhatom, nem? Végeredményben, azon semmi nem múlik. Ha nem sikerük, akkor elkönyvelem, hogy ez történt. De tudom, tisztában vagyok vele, hogy mind anya, és mind apa szeret - ez talán elég lesz ahhoz, hogy megértsenek engem, és az én indokaimat is. Aztán felrezzenek a mélázásból, és szemem sarkából, egy széles mosollyal Ariel-re sandítok, amikor meghallom következő szavait. - Mmm... vehetem ezt úgy, hogy engem különlegesnek tartasz? - érdeklődöm. Hízelgő, ha így lenne, és örülnék neki. Mert azt jelenti, hogy valamivel kitűnök a tömegből, vagy csak azt, hogy többnek lát. Ez pedig... a fenébe is, lehet ilyen szempontból is egy új kezdet, nem? Nem akarom őt itt hagyni, vagy elbúcsúzni ma tőle úgy, hogy soha többé ne lássam. Megfordulok a korláton, és leszállok róla, hogy újfent a móló betonját érezzem a lábam alatt, majd visszafordulok, immár oda könyökölve, ahol eddig ültem, és háromszor veszek jókora levegőt, még mielőtt kimondanám. - Mondd csak, lenne kedved esetleg.... - kezdek bele, de nem jutok el a mondat végére, mert elkapom Ariel pillantását, amivel a mélységet fürkészi, mint aki tényleg bele akarja vetni magát - nekem meg a puszta gondolattól égnek áll minden hajszálam. - Ez lenne a legnagyobb butáság, remélem tisztában vagy vele - mondom, megállva mögé, és hogy megakadályozzam, finoman, határozottan, de nem tolakodóan átfogom a derekát. - Kénytelen lennék utánad ugrani, viszont ha a történtek után még vizesen is mennék haza, már biztos lenne a guillotine számomra. Ezt mégsem kívánhatod. És különben is, mi van, ha valami bajod esik? Nem veheted a lelkedre, ha miattad váltom ki az átkomat - mormolom lágyan a fülébe. - Maradj inkább itt fenn... velem.
- Valóban, de olykor túl nagy árat kér tőlünk ez a tanító. – emelem rá az íriszeimet és őt fürkészem. Csendesen hallgatom, amit mond és egy pillanatra elgondolkozok a szavain, a gondolkodásán, hiszen van benne bőven igazság, de akkor is tudtam, hogy semmi se ennyire egyszerű. – Ha két természetfeletti egymásba szeret, akkor úgy tartják, hogy egy csoda foganhat meg, ugyanakkor talán a legnagyobb veszély is. – hangom szelíden csendül, de továbbra is őt fürkészem. – Senki se tudja, hogy mi fog napvilágot látni, senki se tudja, hogy melyik gén fog hamarabb megmutatkozni. Nem véletlen tartottak egykoron is attól, hogy két különféle lény egymásba szeresse. – egyre halkabban csendül, hiszen a múltban megannyi sötétség is lappang. Nem csak az emberek voltak veszélyesek ránk az elbeszélések alapján, hanem más természetfelettiek is. Amikor pedig a mellkasára tévedt a keze, akkor lassan nyúltam érte, majd ráhelyeztem a kezem. – Nem az a lényeg, hogy mik lehetnénk, hanem az, hogy mik vagyunk, hogy mit súg a szív, mert az a valós, arra vágyunk igazán, amit a szív súg, nem pedig az ész. – mutatok most én a saját fejemre. A kettőt előszeretettel keverik össze, pedig nem kellene. Olykor nehéz meghallani, hogy mit súg, vagy éppen mire vágyik, de nem lehetetlenség. Az újabb szavaira pedig elmosolyodom, majd megrázom a fejemet, miután visszahúzom a kezemet, ha csak ő előbb nem vette el a kezéről az enyémet. – A legtöbb helyre hozatalhoz legalább két ember kell, de csak az egyik teheti meg a kezdőlépést és néha ezen múlik minden, hogy képesek-e vagyunk mi kezdeményezni, vagy a sérelmeink oly erősek, hogy nem és emiatt minden még inkább romokba dől. – utána könnyedén telepszik ránk egy kis csend. A vízmorajlása az egyetlen zaj, vagy éppen a szellő játéka a falevelekkel, de ez csend most mégis jól eső. Mintha csak időt hagynánk a másik számára, hogy elraktározza mind azt, amit érez, vagy éppen a korábban kimondott dolgok miatt. Az emberi kapcsolatokat a legnehezebb helyrehozni, de nem képtelenség, viszont ahhoz tényleg az kell, hogy mind a két fél akarja, ne csak az egyik. - Nem lenne túl elhamarkodott, ha igen lenne a válaszom rá? – viszonozom a mosolyát és egy sejtelmes választ kap tőlem, amiben benne van az is, hogy annak tartom. Lehet bajkeverő, hogy nem könnyű vele, de jóság lappang a szívében és másabb, mint a többség. Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy az esti terveimet elfeledtesse velem, vagy éppen azt, hogy miért is jöttem a városba. Mellette jól érzem magam, ami még számomra is igazán meglepő fordulat. Ő mondana valamit, én pedig azt hiszem inkább a mélységbe zuhannék. Számomra az elmúlt évek se voltak könnyűek, és okkal jöttem ide, de mintha minden megváltozott volna. Talán ha hezitál, ha nem teszi meg, akkor már a mélység felé zuhannék, hogy a habok elmossák a gondolataimat, eltűntessenek engem, de helyette megérzem az érintését, ahogyan a derekamat fogja át. Habozok, végül lassan fordulok meg, hogy lepillantsak rá. – Jogos, mert helyetted lehet engem végeznének ki, hogy kiváltottad az átkodat. És talán a város se járna jól, vagy legalábbis a seggfejeket illeti. – mosolyodom el, hiszen elmondta, hogy miként szerezte a sérülését. Kezem óvatosan siklik arcára, a seben szinte gyengéden érintem meg. – Szeretnéd, hogy? – könnyedén begyógyíthatnám neki. Őt fürkészem és várok, de magam sem tudom mire, mintha csak valami megfoghatatlan dolog lenne abban a szempárban, ami visszatekint rám és ez elegendő lenne, hogy marasztalásra bírjon. – Örömmel, de talán valami melegebb hely jobb lenne, nem gondolod? – mosolyodom el, majd ha engedi, akkor én is lemászom a korlátról, hogy közvetlenül előtte álljak meg és most már felpillantva rá. Fura, szokatlan ez az este még számomra is, de mégis túl kellemes…
- Na igen... - dünnyögöm halkan Ariel szavaira. Azt már a jó öreg Shakespeare mester is megírta, hogy két ellentétes oldal szerelme általában tragédiával végződik. Persze ő csak halálra gondolt, és vámpírok, farkasok, meg hasonló lények meg sem fordultak az egyébként zseniális koponyájában. Ugyanakkor tény és való, hogy a veronai szerelmesek példája megmutatja, hogy egyrészt a hasonló maradjon csak a magához hasonlónál, másrészt meg hogy a szerelem ha megérkezik, nagy ívben szarik minden akadályra, vagy akadályoztató tényezőre. Ergo, ha én valaha csakugyan belezúgok valakibe, akkor a sors nemes egyszerűséggel bekaphatja. Úgyis azt teszem, és úgy, amit jónak látok. Aztán Ariel következő szavain hangosan felnevetek, és azzal az ellenállhatatlan kisfiús sármmal vigyorgok rá, amiről tudom, hogy egyetlen nőnél sem marad hatástalan. - Jó, akkor mostantól hívj engem Veszélyes Csodának - állapítom meg, mintha csak valami indiánregény szereplője lennék. Hangzik ez is legalább olyan jól, mint a Fürge Szarvas, vagy Winnetou vagy hasonlók. Aztán a vigyorgás kissé lefagy a képemről, mert eszembe jut apa, meg anya. Na jó, sokkal pontosabban apa - az ő természete áll távolabb az enyémtől, és ő a "nagy fegyelmező" a családban. Ebből kiindulva természetesen vele van a legtöbb konfliktusom, meg frontális ütközésem. - Sérelmekből aztán van bőven - válaszolom röviden. Nem is nagyon tudom, hogy melyikünk listája lenne hosszabb: az enyém, ami apa meglehetősen elhibázott, és hiábavaló trükkjeiből áll, amellyel még mindig megpróbál öt éves kölyökként kezelni engem, vagy épp ellenkezőleg, apa listája orrhosszal vezetne, ami az én szemétkedéseimet meg tiszteletlenségeimet tartalmazná. Ha anya nem lenne ott közvetítőnek meg villámhárítónak, nyilván már olyan szinten elfajultak volna a dolgok, hogy talán tető se lenne a fejünk felett. Csak akkor rezzenek fel a borongós gondolatokból, mikor végre meghallom a szájából, hogy különlegesnek talál. Hát, ez talán lehet egy jó kezdet, nem? Még egyik lány sem mondott ilyet nekem soha. Bár az igaz, hogy általában el volt foglalva a szájuk. Vagy az én számmal, vagy... khm... valami mással. Mindenesetre büszkén kihúzom magam, legalább öt centit nőve ezzel, ami jelentősen megtornyozza az 1.82-es magasságomat, majd innen pislogok lefelé Ariel vörös hajára. - Nem vagy következetes - csóválom a fejem, de a szám sarkában mosoly bujkál. - Ha meghalnál odalenn a vízben, akkor téged már nem lehetne kivégezni azért, mert miattad váltottam ki az átkot - bólogatok, aztán önkéntelenül is megrezzenek, mikor ujjával finoman az arcomhoz ér, és felteszi a kérdést, ami magával az örök kísértéssel egyenértékű a számomra. - Nem. Nem kell meggyógyítanod - válaszolom végül határozottan, és megrázom a fejem. - Tudod, az én agyamban is megfordult már néha, hogy varázslattal tüntetem el egy-egy balhém kézzelfogható, meg látható jeleit. De ebben a városban nincs olyasmi, amit le lehetne tagadni, vagy ne menne híre. És ha apa meg anya rájönnek, hogy a balhézáson kívül az erőmmel is visszaéltem, akkor tényleg kínok kínjával halnék vagy. Vagy csak simán rám falaznák a szobám ajtaját, és naponta háromszor becsúsztatnának az ajtó alatt némi kaját, életem végéig - ironizálok, bár tény és való, hogy tényleg nagyon keményen kiakadnának, és ott már nem lenne elég egy sima bocsánatkérés. - És amúgy is... nem vagyok gyáva patkány. Elkövettem valamit, amit felvállalok, annak minden következményével együtt - teszem végül is hozzá becsületesen, és nyíltan. Engem így neveltek, és legalább a szüleim erre lehessenek büszkék velem kapcsolatban, ha már másra nem nagyon lehet. Aztán behúzom a nyakam a két vállam közé, mikor felélénkül a szél, és tökéletesen megértem, hogy Ariel fázik a meglehetősen vékony felsőben. - Tessék, vedd ezt fel - bontom ki magam a kabátból, és a vállára borítom, bár meglehetősen nagy neki, főleg vállban. Jóformán eltűnik benne. - Az igazság az, hogy nekem hamarosan, egy-két órán belül tényleg haza kéne mennem, mielőtt az őseim kiadatják ellenem az országos körözést. De talán... - nézek el Ariel válla felett - egy hamburger még belefér - biccentek fejemmel az utca végi kajálda irányába. - És aztán persze hazakísérlek. Egy nő este soha ne mászkáljon egyedül. Ebben a városban meg aztán pláne.
- Valóban, viszont lehetne azt is mondani, hogy már előre megbüntetett a sors, amiért miattam kiváltottad az átkodat. Meg egyébként is ahhoz, hogy kiváltsd az átkodat, ahhoz neked kellene lelökni engem és úgy meghalni. Ha magamtól vetem a mélybe magamat, akkor nem kell aggódnia senkinek se semmitől. – felelek szinte habozás nélkül, hiszen akkor váltjuk csak ki az átkunkat, ha közvetlenül közünk van valakinek a halálához, ebben az esetben meg nem lett volna. Így talán még se sodortam volna olyan nagyobb bajba, mint azt ő, vagy bárki más is gondolná. De jobb nem kísérteni a sorsot, pláne amikor még meg is akadályoz benne és inkább keze derekamra siklik, hogy megállítson. Bátor, meg kell hagyni. Amikor megrezzen az érintésemtől, akkor sietve húzom el a kezemet, hiszen nem akartam semmi rosszat se tenni, inkább csak úgy magától jött a tett, nem is gondolkoztam. Amikor azt mondja, hogy nem kell, akkor csak bólintok egyet, majd kíváncsian hallgatom, amikor még inkább belendül és jobban beavat a dolgokba, hogy miért is nem kellene. – Nem te éltél volna vissza vele, hanem én. Egy idegen keverék, aki csak betette a lábát, de megértem, hogy miért nem teszed és ez becsülendő. Lehet, hogy híre megy mindennek, de olykor inkább az a lényeg, hogy te se tennéd. Így gondolom számodra is remek emlékeztető, hogy legutóbb mibe is keveredtél. – mosolyodom el haloványan és hiába érinteném meg, inkább nem teszem. Nem akarom, hogy újra összerezdüljön vagy hasonló. Ahogyan azt se értem igazán, hogy mi a manó ütött belém. Miért is vagyok még itt vele? Miért élvezem ennyire a társaságát és miért érzem úgy, hogy segít abban, hogy az élet naposabb oldalát is újra lássam? magam sem tudom, csak azt, hogy valami nincs teljesen rendben, valami kezd megváltozni hosszú idő után, ez pedig számomra is eléggé ijesztő volt. - Köszönöm, de talán nem kellene, hogy miattam betegedj le, mert a végén kiderül, hogy azért is kapnék, vagy te fogsz kapni. – mondom neki mosolyogva, majd egy apró puszit nyomok az arcára köszönömképpen. Amikor pedig a kajáldát említi, akkor sietve pillantok el abba az irányba, majd a kezét elkapva, a másik kezemmel meg összefogva magamon a hatalmas kabátot sietve indulok el, hogy minél hamarabb a szellő elől biztonságban lehessünk. Végül sietve torpanok meg az ajtóban, miután beléptünk. – Akkor biztos vagy abban, hogy ez jó ötlet? Általában a hercegnőket menekítik ki, nem a hercegeket a toronyból. – kuncogom el magam és a kabátját visszaadom neki. – Ha gondolod, akkor ehetünk máskor is itt. – ajánlom fel a dolgot, mert szeretném, ha miattam ütné meg a bokáját, de azt mondjuk nem is értem, hogy miért mondom azt, hogy máskor. Mintha lenne legközelebb, nem is hozta fel. Ahj, nem kellett volna ezt mondanom, nem szoktam én ennyire rámenős lenni, így nem csoda, hogy kicsit még zavarba is jövök. – Haza? Nem mondanám az otthonomnak, de a hotelig elkísérhetsz, ha gondolod. – régóta nem volt már otthonom, most pedig a hotelben húztam meg magam, hiszen terveim szerint nem maradtam volna sokáig, de úgy néz ki, hogy ez is kezd megváltozni. A kajálunk-e, vagy inkább megyünk a biztonság kedvéért rábíztam.
- Csalhatatlan logika - nevetek fel önkéntelenül is Ariel érvelését hallgatva. - De tételezzük fel, hogy valamiért mégsem tudnálak megmenteni. Akkor bárhogy is vesszük, az én lelkemen száradna a halálod. A tiéden meg az, ha havonta egyszer kevés lenne nekem a borotva, meg két láb helyett négyen futkosnék. Szóval, tényleg jobb lesz, ha itt maradsz fenn - győzöm meg, bár kétlem, hogy tényleg komolyan fontolgatta volna az ugrást. Aki meg akarja tenni, az nem beszél róla, hanem cselekszik. Akkor viszont kissé ijedten húzza vissza kezét, mikor önkéntelenül is megrezzenek érintése alatt. Pedig nincs ebben semmi csoda: épphogy csak nem szisszentem fel. Remélem lesz rá alkalmam, hogy ezt majd el is magyarázzam neki. Még csak 19 vagyok, közel a húszhoz, és a női test titkaiban már bőven van tapasztalatom, de a női lélek rejtélyeiben nem túl sok - apa szerint egy élet is kevés ehhez igazából. Annyit tudok, hogy a nők képesek bármit félreérteni, és minden mögött teljesen felesleges, meg másfajta indítékokat keresni. - Köszi... - dünnyögöm aztán szemem forgatva, mikor azt mondja, hogy a sebhelyek remek emlékeztetők. - Mintha csak anyát hallanám. Ő is ezt szokta mondani. Apával tandemben természetesen - csóválgatom a fejem. Most vagy tényleg ezt váltom ki a gyengébb nem tagjaiból, bárkik is legyenek azok, vagy valójában valamennyi hölgyemény egyforma genetikailag, és ennek köszönhető, hogy gondolkodásban sem különböznek túl sokat egymástól. Ez a gondolat viszont ismét elém vetíti, mi vár majd otthon, de aztán elhessentem magamtól a gondolatot. A fenébe is, jól érzem magam ezzel a lánnyal, és nem fogom hagyni, hogy a rám váró, elég rémesnek vagy véresnek ígérkező jövő tönkretegye a hangulatomat. - Farkas vagyok. Legalábbis a génjeimben - állapítom meg aztán, mikor aggódni kezd az egészségemért. - Nem betegszem meg olyan könnyen, mint mások. De hát ezt te is tudod. Meg egyébként is, ha mégis így lenne, legalább a hős lovag szerepében tetszelegnék előtted. Igaz, nincs sárkány, akivel megvívjak a szép nő kegyeiért, csak egy nátha. A mai korban remélem az is elég - igazgatom el rajta a kabátomat, és csak nagyon nehezen állom meg, hogy ne kezdjek el nevetni - jóval magasabb és izmosabb vagyok nála, úgy áll a rá jó néhány számmal nagyobb dzsekimben, mint egy árva gyerek. Aztán a röhögésről nagyon gyorsan eltereli a figyelmemet - méghozzá egy arcomra nyomott puszival. A szája érintése az arcomon úgy vág fejbe, mintha valami szédítő, kemény dolog loccsanna szét a fejem tetején, ami szétfolyik az egész képemen, az egész testemen, és a bőrömet csiklandozná, mint valami kellemes áramütés. Csak állok ott, mint valami félhülye, és megszólalni is alig bírok - szerencsére nem is kell. Hamar átveszi az irányítást, és futni kezdünk a kajálda felé, kb úgy, mintha egy perc választana el bennünket az éhhaláltól. - Csaltál. Hamarabb indultál. Na jó, amúgy is, hagytalak nyerni. A hercegek így szoktál a hercegnőkkel - válaszolom kapásból, ahogy belépünk, és amikor elém tolja a "legközelebb" szócskát, mindketten zavarba jövünk. Ő alighanem azért, mert kimondta, én meg azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy nem olvas a gondolataimban. Ciki lenne. Nem is kicsit. - Na gyere - fogom át a vállát, és finoman az egyik üres asztalhoz irányítom. Leülünk, de a kabátomat az ő széke támlájára akasztom. Jól fog ez még jönni a hazafelé vezető úton. - Én baconos burgert kérek - nézek fel a mellettünk termő felszolgálóra. - Meg csokis shake-et - teszem hozzá, és türelmesen megvárom, míg Ariel is leadja a rendelését, aztán megköszörülöm a torkomat. - Tudod, odakinn az előbb... - intek fejemmel az utca felé - nem azért húztam el a fejem, mert... szóval, mert nem akartam, hogy hozzám érj. A magyarázat ennél jóval triviálisabb. Piszkosul tud fájni, ha valaki a bevert képem részeit tapogatja, bármily finoman tegye is - vonok vállat bocsánatkérő mentegetőzéssel. - Remélem, nem rontottam el vele mindent. Mert tudod, ami azt a bizonyos legközelebbet illeti, hát nagyon reménykedem benne, hogy így gondoltad. Mert én nagyon szeretném - nyúlok át az asztalon, hogy kedvesen kezére fektessem az enyémet.
- De gondolom azt nem szokták mondani, hogy egy pasinak sok esetben jól is áll egy-egy sérülés. – pillantok rá kicsit pimaszul, hiszen részben csak szórakozom vele, míg másrészt van igazság is a szavaimban. Olykor egy-egy heg igazán érdekes tud lenni, pláne ha hozzá egy egészen menő történet is van, ami persze igaz, nem pedig légből kapott. A magam éveivel ezt már egészen jól tudom, de ez most mindegy is. Nem akarom arra biztatni se, hogy még több sérülése legyen, hiszen a mostani se fest igazán jól. - Jogos, akkor nem veszem el tőled a hőslovag szerepét. – kuncogom el magam, amikor pedig a kabátját kezdi igazgatni rajtam, akkor elmosolyodom, hiszen biztosan eléggé idiótán nézhetek ki benne, mert jóval nagyobb rám. Szerintem legalább még egyszer beleférnék, de mielőtt még megjegyzést tehetne a kinézetemre, vagy arra mennyire is viccesen festek, azelőtt inkább sietve nyomok egy puszit az arcára, hogy megköszönjem neki. - Nem kértem, hogy hagy nyerni, egyébként is mi a buli a versenyzésben, ha a másik fél meg se erőlteti magát? Nahh, gyerünk, nem egy vagyok a sok hercegnő közül vélhetően az iskoládból, vagy akikkel dolgod volt. – mondom totálisan komolyan, de még se bántónak szánom. Tudom, hogy csak kedves akar lenni, de attól még, hogy nőből vagyok nem kell mindig hagynia nyerni. Jobb szeretem a fair küzdelmeket, ami a farkaslétemet tekintve eleve nehezebb ügy, hiszen ő mindig velem van, ahogyan az is igaz, hogy jobb helyzetben vagyok ilyen téren, mint a sima farkasok. Egyszerre átok és szerencse is az, amikor valaki kettő az egyben, mint valami idióta kávé reklám szövege, úgy hangzik. Hamarosan pedig az egyik üres asztalhoz kísér, ahol könnyedén huppanok le a székre. Sose ettem még itt, így azt se tudom, hogy mi lehet jó. Így kivételesen eltekintek az udvariasságtól és hagyom, hogy ő adja le a rendelést elsőre, hogy utána annyit mondhassak, hogy ugyanazt kérném, mint ő. Ha ő azt eszi, akkor vélhetően nem lehet rossz és inkább mennék biztosra, mint valami rossz kaját kapjak és éhezzek. Nem, sok mindent elviselek, de azt nem, ha éhes vagyok. Tudom, nem látszik meg rajtam, de imádok enni és mázlista vagyok, hogy még se kell panaszkodnom a súlyomra. - Sejtettem, hogy egy részt azért is rezdülhettél össze, de be kell látnod, hogy te és én még eléggé idegenek vagyunk. Nem ismerjük a másikat, nem tudjuk azt se, hogy amit valóban láttunk az elmúlt órákban, az tényleg valóság-e, vagy nem. Csalfa egy világban élünk, de ezt szerintem nem pont neked kell bemutatni. – csuktam be az étlapot, mintha csak ezzel akarnám zárni ezt a témát. – Az a bizonyos legközelebb meg rajtad is múlik. – hiszen ő még nem hívott el sehova, vagy nem mondta, hogy találkozzunk valahol holnap, vagy két nap múlva – Egy idegennek mit mondanál, mit érdemes megnéznie ebben a városban? – kérdeztem meg kíváncsian, míg az ételre vártunk.
- Jaj ne légy már ünneprontó - csóválom a fejem, persze eszem ágában sincs Ariel egy szavát sem komolyan venni - remélem ő sem veszi úgy az enyéimet. - Épp a gáláns lovagot próbálom mutatni azzal, hogy hagylak nyerni, erre csörömpölve levered rólam a páncélomat - teszem hozzá, aztán be is fejezem a megjátszott duzzogást, és asztalhoz navigálom magunkat. Kissé elmosolyodom, ahogy a rendelés tekintetében átadja a gyeplőt nekem: valószínűleg nem ismeri a helyet. Azt rendeli amit én, bízván abban, hogy tudom, hogy mi a jó, és hogy nem lesz ételmérgezés, meg kórház a történet vége. - Hm, ebben van némi ellentmondás - jegyzem meg, mikor a felszolgáló elkacsázik az asztalunktól. - Nem ismerjük egymást, ez tény. Mégis jólesően letapiztál. Na jó, csak az arcomon - vigyorgom el magam kissé kajánul. - Valahogy általában az emberi kapcsolatok mindig így kezdődnek, nem? Két ismeretlen találkozik. Szimpatikusnak találják a másikat, és ebből aztán elkezdődik valami - gondolkodom hangosan. És a megfogalmazásom végeredményben tökéletes, mikor azt mondom, "valami". Ki tudja mi lesz belőle, meg belőlem, feltéve, ha lesz valami egyáltalán. Lehet csak egy jó ismeretség, barátság, vagy akár több is. Ez mind kettőnkön áll - na meg persze a sorson. Az sem elhanyagolható tényező. - Tudod, én mindig önmagam adom - válaszolom aztán némi hallgatás után. - Szerintem ez a legtisztább, legőszintébb dolog. Úgy értem, ha valaki megjátssza magát, előbb-utóbb úgyis lelepleződik a valódi jelleme. Én magamat illetően nem árulok zsákbamacskát. Már így is csomó dolgot megtudtál rólam, és nem hallgattam el a kevésbé szép dolgokat sem. Azt viszont pozitívumként értékelem, hogy ezek után még nem futottál el sikongatva, hanem most itt ülsz velem szemben - mosolygok szélesen, és ahogy érzékelem, hogy nem húzza el kezét az enyém elől, lágyan megsimogatom az ujjait. - Azt hittem, a mainál pocsékabb napom nem lehet. Aztán te rácáfoltál erre. Örülök ennek - nézek fel, mert megérkezik az étel, és ebben a pillanatban jövök rá, hogy mivel még mindig nem értem haza - noha a vacsoraidő már jócskán elmúlt - milyen siralmasan éhes vagyok. Legszívesebben két falással tömném magamba a hamburgert, de azért igyekszem nem az ősemberhez illő viselkedésemmel elijeszteni Arielt, ha már eddig kibírta a társaságomban. - Hogy mit érdemes itt megnézni? - visszahangzom aztán a kérdést mikor a felszolgáló távozik, és iszom egy jókora korty shake-et. - Hát, a francia negyedet mindenképpen. A boszorkányboltokat, meg néhány jazzklubot. Aztán a régi temetőt. A kikötőt mindenképpen, a hatalmas hajókat. És a városi park is gyönyörű. Kis tavakkal, apró hidakkal... a víz meg tele van aranyhalakkal, és teknősökkel - sorolom azokat a helyeket, amiket már úgy ismerek, akár a tenyeremet. - De van itt egy állatkert, meg egy egész klassz kis vidámpark is. Ami azt illeti, arra gondoltam, hogy ha lenne kedved, holnapután elmehetnénk oda - vetem fel az ötletet. Ez már konkrét randifelajánlás, nem is lehet félremagyarázni. - Persze, ha nem akarod, megértem - teszem gyorsan hozzá. - De remélem, hogy... hogy nem lenne ellenedre újra találkozni velem. Örülnék, de tényleg - veszek nagy levegőt. Atyaég, úgy csinálok, mintha életem első nőjével találkoznék. Bízom benne, hogy nem tart valami ügyefogyott félnótásnak - egyszerűen csak az izgalom teszi. Nagyon, de nagyon szeretném, ha találkozhatnék vele - élvezem a társaságát. Ez olyan tény, amit nem lehet, de nem is akarnék letagadni.
- Azt hittem a lovagok sok-sok évtizede már kihaltak, de mentségemre szolgáljon, hogy nem tudtam, hogy még páncélod is van, de legalább már tudom, hogy mi volt az a csörömpölés az előbb. – szavaim játékosan csendülnek most is, mint korábban és széles mosoly terül el az arcomon. Ebből pedig ő is tudhatja, hogy pontosan annyira szántam komolynak a szavaimat, mint amennyire ő is az övét. - Letapiztalak? – nevetem el magam és még kicsit a fejemet is megrázom. Vöröslő tincseim alól pillantok rá, a mosoly pedig szinte odaragadt az arcomra. – Azt hiszem ez még messze nem volt az, másrészt meg nem olyannak tűntél, aki bánná. – pimasz mosoly jelenik meg az arcomon, miközben angyalokat megszégyenítően ártatlanul pislogok rá. Szavaira először csak bólintok, közben pedig kicsit elgondolkozom azon, amit hallottam. – Hmm, igen, valahogy így. Legjobb esetben ez a valami jó, nem pedig rossz, de sajnos olykor igazán rossz dolgok is kisülhetnek ilyenből. – mondom egy kisebb grimasz keretében. Bőven van ilyenben is tapasztalatom, ezért is jobb óvatosnak lenni és nem egyből bedőlni annak, amit látunk. Most is próbáltam óvatos maradni, de Elliott valahogy könnyedén elterelte a gondolataimat és annyit nevettem mellette, mint már oly régóta nem. Miközben hallgatom őt, a hajamat kezdem el babrálni. Egy kisebb tincset az ujjam köré csavarom, majd elengedem. Mindeközben pedig végig őt figyelem és próbálom megfejteni, hogy miért nem tettem úgy, ahogyan ő is mondja; sikítva elfutni, de nem akartam elfutni. Most úgy éreztem, hogy végre ott vagyok, ahol lennem kell hosszú ideje, ugyanakkor a szavai kicsit gyomorszájon is vágtak, hiszen ő még nem is sejti azt, hogy nem annyi vagyok, amennyit lát engem, vagy éppen mennyire remekül elátkozott lettem. De talán majd legközelebb, vagy ha úgy alakul a helyzet, ez még se első találkozásos téma. – Miért menekültem volna el sikítva? Mert bajkeverő vagy a magad módján, vagy más miatt kellett volna? Azt hiszem valahol átsiklottam a rémisztő éned felett valamikor. – játékosság pedig most is jelen van. Inkább csak azt akarom kifejezni, hogy semmi olyat nem tudtam meg róla, ami miatt a menekülést fontolgatnám. Sokkal inkább a magam miatt jut eszembe olykor, hogy neki is jobb lenne, ha nem lennék a közelében. Nem hiszem, hogy hiányozna még egy gond a vállaira, az életébe. – Én is örülök annak, hogy végül eléggé bátor voltál. – őszintén így gondolom. Ha nem teszi le a fenekét az asztalomhoz, akkor nem telt volna ennyire kellemesen az estém és az is lehet, hogy már rég nem élnék. Így azt hiszem több szemszögből is hálás vagyok és örülök annak, hogy egymás útjába keveredtünk. Miközben ő beszélt, én átadtam magam a mennyei ételnek. Olykor megtörlöm a számat és iszom a shakeből. Amikor viszont meghallom az „ajánlatát”, akkor majdnem félrenyelek, de szerencsére semmi vész nem történik. Az pedig, hogy miként kezd el „szabadkozni” még inkább mosolyt csal az arcomra. – Szívesen találkozom veled. – vágom rá aztán könnyedén, mert ez az igazság, végül sietve fordítom el a fejemet, mert talán túlzottan gyorsan mondtam ki. – És akkor pontosan mikor is lenne a következő találka? Meg a családod nem fog neheztelni, amiért elrabollak? – kérdezem meg, hiszen ha maradok, akkor munkát se ártana találnom, meg akkor úgy alakítom én is a dolgokat, hogy biztosan szabad legyek aznap.
- Hívj csak nyugodtan Lancelotnak - nevetek rá Arielre. - Szerintem egész jól állna nekem egy olyan csillogó vért, nem? - cukkolom tovább, aztán ez a téma elmarad, mikor leülünk a gyorsétterem asztalához. Néha vetek rá egy-egy alig leplezett pillantást, főleg mikor mosolyog, vagy épp az étlapot fürkészi. Szívet melengetően gyönyörű ez a lány, és nagyon kedves. Még soha nem érdekelt egyetlen nő sem úgy, ahogyan ő. - Igen, letapiztál - vigyorgok aztán szélesen, mert látom, hogy ő is tréfának veszi a dolgot, és nem háborodik rajta fel. - Jobban kedvelem, ha nem állnak meg az arcomnál, de nem szeretném, ha úgy gondolnád, hogy én egy hímsoviniszta disznó vagyok, aki csak kihasználja a lányokat - rázom meg a fejem. Kíváncsi lennék, vajon mit reagálna, ha tudná, hogy hány nővel volt dolgom meglehetősen ifjú korom ellenére, de szívem szerint elvinném ezt a titkot a sírba. Nem akarom, hogy egy felületes fajankónak tartson, akinek semmi nem számít egy nőben, csak az, hogy az ágyba hurcolja. - Egyébként igazad van. Egy megismerkedésből bármi lehet, akár rossz is. Gyanítom, hogy vannak keserű tapasztalataid. Ne haragudj, nekem semmi közöm hozzá - emelem fel a kezem. - De ha adsz rá lehetőséget, akkor majd igyekszem, hogy én rácáfoljak erre. Ha adsz rá lehetőséget, én nem okozok majd csalódást. Legalábbis minden erőmmel azon leszek majd - mosolygok szélesen. - Te okos lány vagy, szép, és bátor. Nemcsak hogy eddig nem futottál el sikítva, de most sem visongasz, pedig már ismered a nem túl jó oldalamat is. De hogy megnyugtassalak, nem vagyok én bajkeverő. Mondjuk inkább úgy, hogy bajmágnes. Sosem én keresem a problémát, mindig az talál meg engem - vonok vállat, jelezvén, hogy ez van, ezzel nem lehet mit kezdeni. Mindenkinek más jut a sors ajándékaként. Van, akinek kézügyesség, másnak énekhang, nekem ez az osztályrészem. Ha számba veszem az eddigi balhéimat, talán már többet verekedtem, mint egy hivatásos bokszoló. Ha valaha majd pénzre akarok szert tenni, elmegyek pankrátornak. Tuti biztos a siker. Látom, hogy egy pillanatra megáll a szájában a falat, mikor végre kibököm a kérdést, hogy hajlandó lenne- találkozni velem. Titkon az asztal alatt összefonom mutató- és középső ujjamat, úgy drukkolok az igenlő válaszért, és amikor megkapom, olyan vigyorgásba kezdek, mint egy elmebeteg. - Szuper! - csillognak a szemeim - még ha nem látom is érzem, és egy másodpercre sem tudom abbahagyni a folyamatos bazsalygást. Remélem nem ijesztem el azzal, hogy most úgy nézek ki, mint egy mániákus idióta. - Van fogalmad róla, mennyire örülök ennek? - teszem fel a kérdést, de szerintem nincs olyan a kajáldában, aki nem látná rajtam a nyilvánvalót. - Nos, oda megyünk, ahová csak szeretnéd! - biztosítom lelkesen. - Engem úgy neveltek, hogy mindig tartsam szem előtt egy nő kívánságait. Szóval, átadom a döntést. Én megelégszem azzal, hogy páncélos lovagként biztosítom majd a kellő kíséretet - nevetek fel, de aztán kissé elkomorulok, ahogy a "mikor" kérdése szóba kerül. - Mit szólnál a holnaputánhoz? - vetem fel. - Holnap valószínűleg nem érek majd rá. Apám meg anyám felváltva fognak szekálni, és ez elviszi majd az egész napomat, plusz az idegrendszeremet is. De ha a holnapi napot túlélem, akkor holnapután a tiéd vagyok. Megfelel? - szedem aztán össze a bátorságomat, és immár hezitálás nélkül megfogom a kezét, ujjaimat összefonva az övével.
- Talán, lehet valakinek bejönnek az ilyen régi dolgok. – cukkoltam vissza őt, miközben a mosoly egyre szélesebb lett. Az újabb szavaira pedig egyszerűen elnevettem magam és még a fejemet is megráztam. Azt hiszem, nem kell őt se félteni szavak terén. – Pedig már kezdtem ezt hinni rólad, nem is értem, hogy miért. – hangom komoly, de a mosolyom és a pillantásom annál inkább beszédesebb, hogy csak szórakozom vele. Pláne, mert olyan könnyedén lehet kicsit húzni őt, a szavaira visszareagálni, leütni az olykor kapott magas labdákat. Az pedig nem volt kérdés, hogy amennyire pocséknak hittem ezt az estét, most pontosan annyira lett remek. Örültem annak, hogy végül egyszer csak betoppant az életembe, még akkor is, ha talán ez csak rövid időre fog szólni. Élveztem a társaságát és most rám fért ez kisebb jókedv is. - Szerintem mindenkinek vannak rossz tapasztalatai ilyen téren. Az élet senkit se kímél, maximum akadnak talán naivak, akik ezt nem veszik észre. – rántom meg a vállaimat, majd pedig újra falatozni kezdek, miközben hallgatom őt, hiszen éhes vagyok és a hotelben is már vége a vacsoráztatásnak, így pont kapóra jött ez a kis kitérő is. Megtörlöm a számat, majd kortyolok párat a shakemből. – Minden bajkeverő ezt mondaná, nem? Meg miért is kellett volna elfutnom. A túlzottan jófiúk mellett szerintem unalmas lehet az élet. A bajvonzók mellett meg lehet kalandos, nem mindig csak boldog. – és kicsit még a vállamat is megrántom, mert nem tudom azt se elképzelni, hogy eddig a túlzottan jó kislányok vonzották volna őt. Nem lepődnék meg, ha igazam van. A fiúk sokkal inkább az izgalmat szokták keresni, ha jó is egy lány, akkor is legyen benne valami „rosszaság” is, nem? Ahh, vagy lehet én gondolom túl. – Nos, majd meglátjuk, hogy mennyire is fogok netán sikítva menekülni. – nevetem el magam, mert azért engem se olyan könnyű elüldözni, mint néhányan szeretnék. Kitartó is tudok lenni, de most inkább csak felkeltette az érdeklődésemet ez a fiú. Az újabb kérdés pedig meglep, vagy talán nem is maga a kérdés, hanem az, hogy felmerte tenni, de szerencsére egészen hamar sikerül rendezni a vonásaimat és a falat lenyelését követően pedig sietve felelek is rá, hogy mennyire is van szerencséje. - Van egy tippem, a bazsalygásodat elnézve. – cukkolom máris őt, hiszen valljuk be igazán édesen néz ki. Vöröslő fürtjeimbe túrok és még kicsit a fejemet is megrázom. – Milyen lovagias lettél, de bárhova is szeretnék menni, eléggé nehéz lenne megmondani, lévén nem ismerem a várost. Így… Nos, mondjuk azt, hogy vélhetően jelenleg még eléggé rád kellene bíznom magam és bíznom abban, hogy jó helyre viszel. – szavaim mellé pedig még egyet kacsintok is játékosan. Bár az igazat mondom, tényleg inkább rajta állna az, hogy jelenleg hova is mennénk. Egy ismeretlen városban azt se tudom, hogy merre érdemes menni, vagy mit érdemes megnézni és társai. - Teljesen jó lesz, akkor holnap után majd értem is jöhetsz, viszont lassan ideje lenne indulni, nem? – pillantok rá kérdőn, hiszen az evéssel végeztünk és nem biztos, hogy tovább kellene kísértenie a sorsát. Még a végén a holnapután se kap kimenőt. Arra meg nem vágytam, hogy máris miattam üsse meg a bokáját.
Csak megforgatom a szemem beszédesen, mikor a régimódiságra kerül a szó. 19 vagyok az isten szerelmére, alig hiszem, ha valami vénemberes, elmaradott viselkedéssel lehetne engem vádolni. Persze igazából eszem ágában sincs neheztelni, és csakhamar el is feledkezem erről a dologról, mikor végre leülünk, és megkapjuk a vacsoránkat. A beszélgetésünk, és a köztünk első percben meglévő összhang pedig megmenti az amúgy csapnivalónak mondható napomat. - Nekem még nem igazán voltak rossz tapasztalataim - válaszolom őszintén. - Nem vagyok még túl idős, és igazából eddig nem is nagyon találtam olyan lányt, aki igazán érdekelt volna. Az afféle látszat, meg se ilyen se olyan kapcsolatok terén meg senki nem nagyon tudja megégetni magát. Persze, estem már pofára, meg lettem visszautasítva, de az azért mégsem ugyanaz. Te talán már sokat csalódtál? - érdeklődöm. Rájövök időközben, hogy fogalmam sincs, hány éves lehet, de nálam biztos nem idősebb. Kíváncsi vagyok, vajon hány férfi fordult már meg az életében - bár én tényleg nem vagyok az az ítélkező típus. - Pfff... - sóhajtok fel aztán, mikor megnyugtat, hogy ő maga sem előítéletes fajta, és nem zavarja, ha néha jobban vagyok az élet sűrűjében másoknál. - Mondd ezt anyámnak. Ő a kalandos szó helyett inkább az idegőrlőt alkalmazná. Pedig hidd el, nem vagyok én rosszabb másoknál. Csak más az értékítéletem, meg az idegeim terhelhetősége. De majd igyekszem, hogy ne fogd mellettem menekülőre, rendben? - mosolygok kedvesen. Tényleg örülök, hogy megismerhettem őt, nincs szándékomban elszúrni a szerencsémet, meg a látható szimpátiáját magam iránt. - Nos... - vakarom meg kissé a homlokomat, szinte tükörmozdulataként annak, ahogy ő vörös tincseimben turkál - tényleg szerettem volna, ha te választasz. De igazad van abban, hogy nem ismered a várost. Mit szólsz akkor a vidámparkhoz? Legyen egy olyan nap az életünkben amikor önfeledten szórakozunk és nevetünk. És ha apám meg anyám nem mennek át zsandárokba, akkor utána még egy mozi is belefér - teszem hozzá. Nos, egy vidámpark vasútjának sötét alagútjában, vagy a mozi homályában talán összeszedem a bátorságomat ahhoz, hogy közelebb kerüljek hozzá - ha csak egy apró puszival, akkor annyival. A többi eddigi nőtől eltérően nem akarok sem ajtóstól rontani nála a házba, sem gyorsan magam alá teperni, majd túl lenni rajta. Szeretnék találkozni vele újra, újra, és újra, és ehhez csak az kell, hogy ne baltázzam el. Igyekezni fogok, hogy így legyen. Azt viszont szomorúan veszem tudomásul, hogy igaza van. Későre jár, és ha záros határidőn belül nem érek haza, akkor nem csak a fejem lesz elválasztva a nyakamtól, de anya még a hullámat is az ágyhoz fogja bilincselni. - Nem szeretnék menni, de muszáj - bólintok, aztán pénzt rakok az asztalra, majd felkelve ismét felajánlom Arielnek a kabátomat. - De előbb hazakísérlek, és ne is akarj erről lebeszélni. Egy nő sosem mászkáljon egyedül sötétedés után. Nem lennék nyugodt addig, amíg nem a saját szememmel látom, hogy belépsz a kapun. Szóval, mehetünk? - nyújtom neki oda a kezemet. Lássuk, vagyok-e neki annyira szimpatikus, hogy kézen fogva sétáljon velem hazáig.
- Valóban, az olyan kapcsolatoknál nehéz igazán megégetni magunkat, de fiatalság bolondság és addig kell kiélvezni az életet, míg fiatalok vagyunk. – mosolyodom el, hiszen semmi rosszalló nincs a hangomban, inkább csak őszintén csendül. – Nos, megesett már, de nem hiszem, hogy erről kellene most beszélnünk és netán elrontani a remek hangulatot. – kicsit még a vállaimat megrántom a szavaim mellé. Nem szívesen beszélek róla és egyébként is nehéz lenne úgy megtenni, hogy ne buktassam le magam, hogy a látszat nálam nagyon is csal. Nem annyi vagyok, mint amennyinek látszom. Tudom, nem jó titkolózni, pláne nem ilyenről, de azt se hiszem, hogy már most be kellene dobnom ezt a bombát, hiszen még igazán mi se tudjuk, hogy merre is halad a mi kis utunk, szekerünk. - Minden anya aggódik a gyermekéért, de ez a világrendje és ők persze másképpen gondolják ezeket. Nem hiszem, hogy ebben bármi rossz lenne. Ha baj is történik, akkor is tudjuk, hogy a megrovás mögött ott rejlik a biztonságot jelentő ölelésük, a szeretetük. Becsüld meg addig, amíg lehetőséged van rá. – iszom pár kortyot az italomból, majd megtörlöm a számat. – Rendben van, de a végén kiderül, hogy inkább te fogsz menekülni mellőlem. – kuncogtam el magam, hiszen sose lehet tudni és valljuk be, nem igazán ismer még, hogy milyen is volnék, vagy mennyire vonzom esetleg a bajt, így sose lehet tudni, hogy miként is fog fordulni a kocka, vagy éppen melyik oldalára billen majd. - ÉN benne vagyok, de remélem jól tudsz célozni, mert lőhetnél nekem majd egy medvét. – vágok ártatlan képet, de ha már vidámparkba megyünk, akkor pont azt hagynánk ki? Ugyan már. A legtöbb férfi magától is elviszi oda a nőt, hogy bizonyítsa, hogy mennyire is férfiasak, ők még lőni is tudnak ilyeneket és társai, vagyis gondolom részben valami hasonló játszódik le a fejükben. Nem mindig értem őket, és egyébként is ritkán szoktam ilyen helyekre tévedni, de majd eldől, hogy mi lesz. Sodródj az árral, nem kell mindig tudni azt, hogy mi is lesz a vég. Próbáltam mostanában eszerint élni és eddig egészen jól alakult az este folyamán. - Ez igazán kedves tőled, de azért én meg tudom védeni magam, de mehetünk. – Azzal a lendülettel miután fizettünk egyszerűen csak belebújok a kabátomba, az övét visszaadom neki, hogy utána elinduljunk a hotel felé, amikor pedig a kezét nyújtja, akkor aprócska kezemet a kezébe csúsztatom és mosolyogva pillantok rá. A város gyönyörű így kivilágítva, a zene könnyedén szűrődik ki az utcára is, de még ezek a mellékes dolgok se tudták feledtetni velem azt, hogy miért is keveredtem ebbe a városba. - Köszönöm a ma estét és akkor remélhetőleg hamarosan látjuk egymást. – nyomtam egy puszit az arcára, és ha nem akadályozott meg benne, akkor egyszerűen csak besétáltam a hotelba, hogy a kulcsomat felvéve elfoglaljam a szobámat is.
Épp a shake utolsó kortyait fogyasztom, és hajszál híján sikerül kiprüszkölnöm Ariel első mondatait hallva. Szerencsére megúszom, és nem fújom vele egyenesen arcon, de a köhögés így is elfog, és eltart egy ideig, mire képes vagyok válaszolni. - Hát, azt hiszem a szülők ezt nem éppen így gondolják - felelem végül, mikor kapok levegőt, és a hangomat is visszanyerem. - Ha ezt az elméletet apám meg anyám elé terjeszteném, mármint hogy a fiatalság bolondság, ergo én csak kiélvezem az életet, apám azonnal hörögni kezdene, anya meg átmenne egy támadni készülő kardfogú tigrisbe. Tudod, a mi családunkban a felelősségvállalás hagyomány - vágok fintort. Nem kezdem el cizellálni a dolgot, és nem fogok bele annak elmesélésébe, hogy apám meg anyám is egy komplett falkáért felelős. - Igazából nincs ezzel az égvilágon semmi baj, csak valahogy úgy érzem, engem idejekorán akarnak belevonni ebbe az egészbe - vonok végül vállat, aztán legyintek egyet, mintha ezzel le lehetne söpörni az asztalról a problémát. - De igazad van, ne rontsuk el a hangulatot ezzel. Akárcsak a régvolt kapcsolatok, meg problémás exek témakörével - mosolygom el magam ismét. Nem faggatózom, tiszteletben tartom a döntését, meg a múltját. Majd ha valamikor úgy érzi, hogy beavat, akkor meghallgatom - erőltetni nem fogom a témát, elvégre az ő magánügye. Azt mindenesetre megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy az előbbi, jóval vidámabb légkör csakhamar visszatér közénk. - Hidd el, nem vagyok biztos benne, hogy tőlem kellene nyereményt várnod - nevetek. - Nem értek a fegyverekhez, nem vagyok akcióhős, sem tengerészgyalogos. Lehet, hogy ha meglátnál puskával a kezemben, akkor kezdenél egy visongva világgá futni. De azért majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében - bólogatok, majd ahogy a távozásra kerül a szó fizetek, és elindulunk a hotel irányába - kéz a kézben. Ez a momentum pedig nem csupán jókedvvel tölt el, hanem egyenesen énekelni lenne kedvem. Mi történik velem? Fel, és megfoghatatlan az egész. A séta mindenesetre nem tart sokáig, jóval hamarabb odaérünk, mint ahogy számítottam, nagy bánatomra. Csak hosszas hezitálás után engedem el Ariel ujjait - azt sem jószántamból, hanem csak azért, mert muszáj. - Igen, holnapután - válaszolom, aztán előkotrok egy cetlit meg egy tollat a kabátom zsebéből. - Találkozzunk itt, ha megfelel. Mondjuk délben. Akkor miénk az egész délután, és lesz időnk a mókára... meg egymásra - teszem hozzá, majd gyorsan a papírszelet aljára firkantok még valamit. - Itt a számom. Ha valami oknál fogva nem lennék itt, akkor valószínű, hogy házi büntiben vagyok. Vagy az ágyhoz kötözve, vagy a pincébe zárva - mormogom szatírikusan, bár ki tudja, mennyire járok távol az elkövetkező valóságtól. - Elérhetsz bármikor. Csak írj rám, és én visszahívlak - mosolygom el aztán magam, majd a következő pillanatban a tüdőmben reked a levegő, ahogy szája finoman az arcomhoz ér. Mire kettőt pislognék, már a hotel ajtajában áll, és egy apró intés után eltűnik a recepció irányában. Eltelik néhány perc - Ariel alighanem már a saját szobájában van, mikor én még mindig úgy állok egy helyben, mint egy félkegyelmű, és óvatosan tapogatom a képemet ott, ahol az apró puszi ért. Valami fura érzés bontakozik ki a mellkasomban - mintha eljött volna valahol mélyen bennem a tavasz, madárcsicsergéssel, napsütéssel, és kék éggel egyetemben. Lassan már számolni sem tudnám, hány nőt döntöttem meg életemben, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jó érzéssel tud eltölteni egyetlen aprócska puszi, amit egy jóformán ismeretlen lánytól kapok. Hát, a jelek szerint az én életemben még mindig jócskán vannak újdonságok. Végül erőt veszek magamon, és elindulok hazafelé. Ariel arcképét bennem kizárólag az tudja némileg elmosni, amikor eszembe jut, hogy most otthon mi vár majd rám.
Kezdőlap
