Share | 

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
∞ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
∞ prima ballerina
Humor :
∞ depending on the mood



A poszt írója Ariel Nadine Breslin
Elküldésének ideje Today at 9:52 am
Ugrás egy másik oldalra

Ariel && Elliott

Elmosolyodom a szavaira, de nem felelek semmit se. Inkább csak hirtelen olyan érzésem támad, hogy vélhetően nem a munkája miatt ért remekül az édesanyja a szavak forgatásához. Nem túlzottan ástam bele magam abba, ami már itt történik, vagy éppen ki kinek a torkának akar neki esni és mennyire látszólagos ez a békesség, ami most körbeölel minket. Mintha ez nem is a városhoz tartozna már, hanem csak egy külön kis szigetnek a része lenne,ahol a békesség otthonra lel. És nem is akarok belefolyni abba a csatározásba, ami itt megy. Nem tartozik rám, ahogyan sose voltam egy vérmes teremtés, ahhoz azért eléggé fel kell húznia valakinek, másrészt meg a tánc remekül meg tud nyugtatni ennyi évtized után is.
Mosolyogva fürkészem őt, mielőtt úgy döntenék, hogy inkább felmászom a korlátra és hagyom, hogy a víz játékába, vagy éppen az utolsónapsugarak elbűvöljenek. Sokan meglepődnek a nevemen, míg mások inkább nem tőrödnek vele, vagy csak éppen nem értik, hogy az Ariel és Nadine miként is jöhetett össze a szüleimnek, vagy jön a mese, amit mindenki ismer.
- Pontosan, lehet annyira magával ragadó is vagyok, mint ő. – viszonozom a pimasz mosolyát, majd egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat, mielőtt még komolyabb vizekre eveznék. – Miért, nem mentenél meg, ha mégis kiderülne, hogy nem jó ötlet, vagy nem tetszene, ha hirtelen ledobálnám a ruháimat, hogy utána a habok közé vessem magam? – hidegebb van már, így pontosan tudom, hogy vélhetően eléggé hamar elkezdenék fázni, de azért a farkas mivoltom is kicsit erősebbé tesz, hogy ne vacogjak olyan hamar, mint egy egyszerű ember. Sok minden veszélyes ránk nézve továbbra is, de hirtelen csak el akarnék mindent felejteni, de ehelyett inkább a múltba kavarodom és avatom be a dolgokba. – Biztos vagy ebben? – pillantok rá kérdőn, hiszen lehet mellettem ül, de azért talán még elég gyors vagyok, hogy mielőtt megállíthatna benne, azelőtt már a vízben kössek ki.
Csendesen hallgatom, amikor ő kezd el beavatni, majd egy aprót bólintok, hogy figyelek rá. Ezek szerint, akkor nem is egy mágiával bíró és egy farkas nászából született meg, hanem az egyik szülője szintén különleges, keverék. A ritka példány egyike, így pedig már én is kicsit jobban értem, hogy miért is érdekli őt ennyire.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak megcáfolni, de… - kezdek bele óvatosan, hiszen valóban igaza van az édesapjának. – ahogyan mondani szokták a mi köreinkben terjengő történetek, mítoszok egy része legtöbb esetben igazak. Nem is kicsit, csak olykor félünk elfogadni azt, mert olyan dolgokat hordoznak magukban, amiket mi nem akarunk elhinni, vagy csak éppen azok a dolgok képesek távol tartani a vágyainktól. – mint az ő esetében attól, hogy ilyenné váljon. Sokan azt mondják, hogy a mágiának ára van, ami igaz, de szerintem nem csak annak. Ha nem egyszerű ember vagy, akkor mindennek ára van, és ezek az árak nem mindig jók. Sőt, olykor borzalmasak, mert a legtöbb valakinek a halálához köthető. – Én se voltam mindig a családom szemében ártatlan bárány, de apám mindig büszke volt rám, tanított és segített, amiben tudott. Aztán valaki elvette tőlem őt. Én pedig elveszítettem újra a kontrollt. Tárgyak törtek szét az erőmnek köszönhetően, farkasként pedig majdnem ártatlanokat bántottam. Hirtelen nem találtam a helyemet, mert még sok mindent kellett volna tanulnom tőle, de leginkább az a szeretet hiányzik, amit kaptam tőle. Aztán ráébredünk, hogy azért leszünk mások szemében bajkeverők, feketebárányok, mert valójában önmagunkat nem találjuk. Ők lázadásnak vélik, mi pedig talán tagadunk, félünk, vagy csak nem leljük azt az ösvényt, amit keresünk. – rántom meg a vállaimat egy kisebb sóhaj keretében. Nehéz elhinnem róla, hogy rossz ember lenne, vagy kockáztatni akarná mások életét, vagy éppen a sajátját. Ahogyan azt se hiszem, hogy direkt bosszantja a szüleit, de az is tény, hogy annyira még nem ismerem, hogy biztosra mondhassak bármit is vele kapcsolatban.
Haloványan elmosolyodom és megrázom a fejemet alig észrevehetően, miközben a pillantásunk összefonódik. – Nem ismersz, de mégis jónak tartasz. Mindenkiben ott a sötétség Elliott, csak annyi a különbség, hogy mindenki másabb mértékig enged neki teret. – bennem is megvolt, hiszen nem éppen a jóságvezérelt ebbe a városba, ahogyan a bosszút se lehet annak nevezni. Én is tettem rosszat olykor, hiszen ki nem tesz azt? Véleményem szerint senki se lehet csak jó, mert bennünk él kezdetektől fogva mind a két oldal. Amikor megérzem az érintését, akkor egy jól eső bizsergés fut végig a testemen, majd lepillantok a kezünkre és elmosolyodom, a kérdésén viszont elgondolkozom. Előre bámulok, talán percek telnek el, mire megszólalok, de lehet csak nekem tűnt úgy. – Igen és nem is. Hiányzik kicsit az, hogy ne tudjak erről a világról és csak egy átlagos ember lehessek, aki boldog, máskor sír, majd meghal. De így minden bonyolultabb, csöppet se egyszerű, hiszen sok esetben titkolnod kell, hogy mi vagy, így pedig olyan, mintha részben önmagadat tagadnád le. – nem kell velem egyetértenie, de én így érzem, majd pedig kicsit oldalra fordulok, hogy jobban rápillanthassak, viszont a kezemet továbbra se húzom el. – Másrészt meg úgy érzem, hogy azt kapjuk ajándékba az élettől, amiről úgy gondolja, hogy leginkább hasznunkra lehet és leginkább magunkénak érezhetjük. Ha dönthettem volna, akkor maradtam volna boszorkány, nem pedig kettő az egyben. – teljesen őszintén ezt gondolom. Eddig se hazudtam, nem is próbáltam meg terelni és talán pont emiatt kissé ijesztő is számomra ez a találkozás, mert könnyedén képes vagyok neki beszélni ezekről. Nem titkolni, tagadni próbálom, hanem most igazán megy az, hogy beszéljek a múltamról, vagy éppen az érzésemről, a gondolataimról.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Yesterday at 3:21 pm
Ugrás egy másik oldalra

Ariel & Elliott

Ahogy kilépünk a bárból, szinte azonnal érezni a tenger semmi mással össze nem hasonlítható illatát. A fejünk fölött a lassan alkonyba boruló égen már fel-feltűnedeznek a csillagok, és a világ most olyan békésnek, és nyugodtnak tűnik, mintha New Orleans nem is lenne a melegágya a természetfelettinek, és a lassan elkerülhetetlennek látszó háborúnak.
- A szónoki vénámat azt hiszem anyámtól örököltem - mosolygok rá a lányra, mikor azt mondja, jól forgatom a szavakat. - Majd átadom neki az elismerést - bököm kissé vállammal meg séta közben. Pedig szerintem ez semmi más, csak az a tehetség, ami valahol mindenkinek van: van, aki tud énekelni, van aki rajzolni, festeni, én beszélni tudok. Naná, van gyakorlóterem, mivel sűrűn köszörülöm a nyelvem egyrészt családom tagjain, másrészt meg bárki máson, akivel a közeljövőben balhéra van kilátás. Vagyis, legyünk pontosak: néha pont a nagy pofám miatt van kilátás a cirkuszra.
Ahogy elérünk a mólóra, végre én is megtudom az ő nevét, és finoman megfogom egy pillanatra a kezét, szentesítve ezzel a bemutatkozást.
- Ariel - ismétlem utána. Még régen, gyerekként hallottam a farkaskörökben szálldosó hagyományt, hogy már korán, a fogantatás után nevet adnak a gyereknek, hogy a magzatnak legyen ideje a nevéhez hozzászokni, és beleformálódni. Fogalmam sincs, van-e alapja ennek a pletykának, vagy sem, de egy biztos: ez a név tökéletesen illik ehhez a lányhoz.
- Mint a kis hableány - teszem hozzá kissé szemtelen vigyorral, aztán ahogy felpattan a korlátra, a lemenő nap fényében tündöklő víz fölé, kissé aggódva fogom meg a vállát. - Ugye nem akarod ehhez illően az óceánba vetni magad? - érdeklődöm, aztán döntök, és nemes egyszerűséggel mellé ülök, elfoglalva ugyanazt a pozíciót, amit ő is. - Tessék. Most ha ugrasz, csak velem együtt teheted meg - biccentem a fejem oldalra, és csak azért nem mosolygok, mert a következő téma nem ad túl sok lehetőséget és okot a vidámságra.
Néma csendben hallgatom a szavait, és fura, de sokkal jobban sikerül a lelkemre csombékolnia az óvatosságot és megfontoltságot, mint eddig anyámnak meg apámnak bármikor is, akármelyik lelkifröccs keretein belül.
- Tehát igaz... - hümmögök nem éppen jókedvűen, mikor története végére ér. - Tudod, mint mondtam, lehet hogy kissé zűrös vagyok, de őszinte. Előled sem fogom titkolni az igazságot - ugyanúgy, ahogy te se tetted. A családban én vagyok a fekete bárány. Ha az őseim rohamosan fognak őszülni, vagy megismerkednek az infarktus, esetleg az agyvérzés tüneteivel, illúzióim sem lesznek afelől, hogy mind rám fognak mutogatni. Talán ezért nem is meglepő, ha én kapom a folyamatos hegyibeszédeket, minden létező alkalommal. Apám farkasboszorkány, anya pedig farkas - nézek Ariel szemeibe, amelyben mintha visszaverődne a napnyugta vöröslő-sárgás csodája. - Apám azt mondta, ha valaha kiváltom az átkot, az átváltozásom nem lesz zökkenőmentes. Mert farkas leszek, és csak egy szertartással hívható elő a boszorkány énem. Egy olyan szertartással, amit vagy túlélek, vagy nem - csóválgatom a fejem. - Azt hittem, hogy blöfföl. Hogy túloz, csak azért, hogy visszatartson további őrültségektől, amiket elkövetnék. Most nagyon úgy látom, hogy nem. Igaza volt, mindenben - roskad meg némileg a vállam, és eltűnődve bámulom az óceánt hullámait. Abba már inkább bele sem gondolok, hogy milyen lehet elfogadni, vagy feldolgozni egy ember halálát. Egy gyilkosság egy iszonyatos, letörölhetetlen, ideg- és lélekörlő bélyeg lehet, és noha egy véletlen baleset mindig más, ahogy látom, az sem egy olyan tény, amin az ember csak vállat von, majd simán tovább lép. Legalábbis egy normális erkölcsi értékekkel bíró ember nem.
- Sajnálom - mondom aztán, ismét Ariel felé fordítva a fejemet. - Sajnálom, hogy keresztül kellett menned ezeken a dolgokon. Azt mondják, és ez csakugyan így is van, még ha az okát nem is tudom, hogy mindig a jó emberek mennek keresztül a legrosszabbakon. Te nem ezt érdemelted volna. Remek lány vagy. És ezt egy olyan fiú mondja neked, aki már sokaknak hangoztatta ugyanezt, de még talán sosem gondolta olyan komolyan, ahogy jelenleg - csúsztatom arrébb kezemet, csak annyira, hogy a korlátot fogó ujjaihoz érjenek az én ujjaim. - Azt mondtad, a szertartás alatt meg is halhatsz, de akár emberré is lehetnél. Ha lehetne, tennél ezzel egy próbát? Visszavágyod az emberi, problémák mentes életet? - kérdezem aztán. Kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés lehet évek óta úgy élni, hogy nem a saját uraink vagyunk, hanem a természetfeletti törvényei rángatnak ide-oda, mint egy morbid marionettbábot.


zene: szám címe | megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
∞ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
∞ prima ballerina
Humor :
∞ depending on the mood



A poszt írója Ariel Nadine Breslin
Elküldésének ideje Szer. Okt. 18, 2017 7:43 pm
Ugrás egy másik oldalra

Ariel && Elliott

Ha arca nem lett volna eléggé kifejező, akkor a hangja és a mondandója eléggé az volt, hogy mennyire nem tetszik neki az, amit mondtam. Ajkam szélén egy kisebb gödröcske jelenik meg, ahogyan haloványan egy mosoly bujkál a szám sarkában. Türelmesen végig hallgatom azt, amit mond és jól szórakozom-e? Pazarul, mert nem sejtettem, hogy ennyire heves érzéseket képes vagyok kiváltani belőle egy-két szóval is, vagy éppen mondattal. Ez pedig roppantmód érdekes és még számomra is kicsit új. Hmm, nem kizárt, hogy egészen kezdem megkedvelni a társaságokat, vagy legalábbis nem alszom be tőle és kicsit még az érdeklődésemet is feljebb csigázta, hogy ennyire nem fél kimondani azt, amit gondol, vagy éppen milyennek tartja magát. – Egy szóval se mondtam, hogy ezt gondolnám rólad, de azért érdekes látni azt, hogy mennyire is adsz arra, hogy mit gondolhatok rólad. Még akkor is, ha szinte semmit se árultam el, hogy mi a valódi benyomásom rólad, vagy éppen alig ismersz... – mosolyom pedig még szélesebbre kúszik, pimasz, hiszen ez az igazság. – De azért ezt jó tudni, hogy miként is játszod ezt a játékot. Nem félsz a következményektől? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, hiszen sok féleképpen lehet érteni ezt is. Nem véletlenül fogalmaztam ennyire félreérthetően, mert kíváncsi vagyok arra, hogy neki mi ugrik be elsőre egy ilyen kérdést hallva. Na meg az se kizárt, hogy talán kicsit húzni akarom az agyát is.
- Nos, ezt nem tudom, hogy inkább bóknak, vagy leszúrásnak vegyem-e, de mindegy is. – rántom meg a vállaimat könnyedén, hiszen nem ütnek nagyot a szavai, de végül egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat. – Talán nem voltak szentek. Nem tudom, nem ismerem őket és egyelőre azt hiszem semmi közöm se hozzájuk, se a családodhoz, de azt tudom, hogy nem mindenki azért lesz, ami mert olyan a természete, vagy mert nem szent. Olykor a körülmények eléggé bele tudnak szólni az életünkbe és mire ráeszmélünk, addigra már késő és olyan terhet cipelünk, amit talán sose akartunk. – én nem akartam farkasboszorkány lenni, én jól elvoltam az erőmmel, de megtörtént és már visszafordítani nem tudom. Gyilkos lett belőlem, ahogyan egy ragadozó és vadállat is.  Nem mindig könnyű féken tartani a bestiámat, ahogyan büszke se vagyok arra, amit farkasként tettem, de ha tényleg a vonzza a bajt, akkor jobb, ha ő nem akar ezzé válni, mert talán pont ez okozná a vesztét. – Ezek szerint részben az áldozatok körülménye lennél, vagy éppen a benned lakozó túlzott kalandvágy sodor bajba. – mondom ki hangosan azt, ami lejött a mondandójából. Legalábbis erre tudok gondolni, de a magunk fajtának az élet, a kalandok és a verekedés, vagy társai csöppet se móka, mert rosszul is elsülhet többféle értelemben is. Vele együtt nevetek és még a fejemet is kicsit megrázom. – Mondták már, hogy jól forgatod a szavakat? – kérdezem meg mosolyogva, hiszen tetszik. Nagyon is tetszik, hogy mindig képe valami frappáns visszavágásra. Ahogyan az is, hogy benne van a játékban, nem pedig üvöltözik, tombol, vagy hátrál meg, ha nem minden úgy történik, ahogyan gondolná, vagy ha egy lány nem könnyedén adja meg magát.
Hamarosan pedig már úton is vagyok kifelé. Nem tudom, hogy merre akarok menni, de ez a téma nagyon nem kocsmába való, hiszen akár lehet ott vadász is és szerintem se ő, se én nem akarunk egyet a nyakunkba kapni. Nem mindenki csak a vámpírokra vadászik, hanem a többi lényre is. Bevárom őt, majd ahogyan kilépek az utcára az éjszakai szellő könnyedén kap a hajamba, vagy éppen kúszik be a ruhám alá a hűvös levegő. Követem őt, ahogyan egyre inkább a part felé veszi az irányt. Neki dőlök a korlátnak és figyelem a hold, illetve a csillagok mesébe illő játékát, ahogyan víztükrön megcsillannak.
Kérdésére csak komolyan pillantok rá, majd bólintok. Tényleg érdekel, hiszen mindenkit más miatt vonz a tudás, vagy éppen más miatt kíváncsi egy-egy dologra. – Általában okkal vágyunk információra, mert valami motivál minket. – mondom teljesen komolyan, hiszen sokszor a motiváció a lényeg, nem pedig a tudásvágy. Végül egy aprót sóhajtok és a pillantásommal újra inkább a vizet kezdem el fürkészni. De amikor tovább folytatja a mondandóját, akkor ismét ránézek és elmosolyodom. – Ha így folytatod, akkor előbb vagy utóbb még zavarba fogsz hozni. – nevetem el magam könnyedén, majd megrázom a fejemet. – Örvendek a találkozásnak, Ariel Nadine Breslin. – nyújtom a kezemet felé úgy, ahogyan illik. A következő pillanatban pedig felmászom a korlátra és ott ülök le. A lábamat átlógatom rajta és úgy burkolózom sötétségbe. – Tudod, ha tehetném, akkor inkább lennék egyszerű boszorkány, mintsem farkas is mellé. Véletlenül halt meg valaki miattam, és sose tudtam elfelejteni, örökre velünk marad minden tettünk, de legfőképpen az, amikor valakiét elveszed. Nem tudtam, hogy mi történik velem, vagyis nem teljesen. Farkas lett belőlem. – nem törődtem azzal, hogy leült-e közben mellém, vagy nem. Halkan csendültek a szavaim, de biztos voltam abban, hogy így is hallja, amit mondok. – Az erőmet elveszítettem és vele együtt én is elvesztem. Tombolni kezdtem, fékezhetetlen voltam minden egyes átváltozásnál. Próbáltam uralni a bestiát, de talán még most se tudnám tökéletesen, ha egyszer bekattanna és most már neki nem kell telihold se. –vöröslő tincsembe túrok, majd az ujjamon virító gyűrűre nézek, ahogyan kiejtem apám nevét, hiszen már csak ennyi maradt tőle. Elvették tőlem. – Édesapám viszont nem tudta ezt tovább nézni, mert látta szenvedek, ezért ment bele a rituáléba, ha talán visszakapom az erőmet, akkor azzal visszakapom egy részemet is, vagy pedig elveszítek mindent, ami ehhez a világhoz köthetne. Sok minden kell a rituáléhoz, de talán az egészben az a legveszélyesebb, hogy meghalhat a boszorkány vagy éppen mágus is, aki elvégzi, vagy éppen te emberré válhatsz és onnan már nincs visszaút. Nem gondolom azt, hogy megéri, megéri mások életét kockáztatni. Főleg akkor nem, ha magunkat se találjuk még igazán. – nem nézek rá, csak előre bámulok. Nem szoktam erről beszélni, de most mégis megtettem. – Mindennek ára van, csak vannak olyan árak, amiket nem biztos, hogy megéri kísérteni, vagy kockáztatni. Nem véletlen, hogy ritkák az olyanok, mint mi. Ahogyan a veszteség fájdalma is kegyetlen tud lenni. – pillantok rá óvatosan és most hirtelen a boldogság és a jókedv helyett szomorúságot pillanthat meg az íriszeimben. Nekem szerencsém volt, de vajon neki is az lesz? Vagy tényleg megéri még több zűrt csempészni az életébe? Tudom, van jó oldala, de időbe telt, mire én is megleltem azt, így nem véletlen, hogy nem azzal kezdtem.

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szer. Okt. 18, 2017 8:16 am
Ugrás egy másik oldalra

Ariel & Elliott

Felvonom a szemöldökömet a lány szavait hallva, aztán némileg méltatlankodva nézek rá.
- Tényleg úgy hiszed, hogy én sportot csinálok abból, hogy hány lányt tudok felszedni egy éjszaka alatt? - kérdezem. Persze, nem voltam az egyéjszakás kalandok ellenzője, abszolút nem, már lassan noteszt vezethettem volna róluk, nevekkel meg telefonszámokkal. - Sosem vertem át egyikőjüket sem, és nem hazudtam nekik. Tudták, mire számítsanak tőlem, ennek tudatában ha igent mondtak, miért ne élveztem volna ki a társaságukat? - vonok vállat. - Csak hogy tudd, verekedtem már azért is, hogy megvédjek a társaságomban lévő lányt. Nem nézem eszköznek a nőket - szögezem le, nehogy már azt higgye, hogy olyan vagyok, mint egy úthenger: átmegyek rajtuk, aztán dobom őket. Fiatalság bolondság, engem tekintve néha jókora bolondság, de ilyen téren tisztességes bolondság, legalábbis igyekszem, hogy az legyen.
Aztán a következő mondatai hallatán megadóan felsóhajtok, és az asztalra könyökölök, hogy két öklömön támasszam meg a fejem.
- Hajaj... - sóhajtok. - Mintha anyám és apám hallanám. Ez nálunk mindennapos lemez. Mármint az, hogy elmondják, legyek jó fiú, vigyázzak magamra, meg az indulataimra. Mintha az olyan könnyen menne. Ezzel az erővel a Napnak is mondhatnák, hogy ne süssön - bámulom az asztal fáját összehúzott szemöldökkel. - Nem mellesleg, pont bagoly mondja. Ők se voltak szentek, ha mindkettejüknek sikerült kiváltaniuk az átkot. És ne higgy az első benyomásoknak. Nem vagyok én balhésabb másoknál. Olyan srác vagyok, aki mindig igyekszik elkerülni a problémákat, csak ezt általában megakadályozza a természetem, meg a körülmények - tárom szét a karjaimat, aztán kissé kaján vigyor villan fel a képemen. - Ki tudja, talán azért is álltam meg melletted, másokkal ellentétben. Lehet, hogy csakugyan veszélyes vagy, és a velem született lázadó hajlam vonzott ide melléd - nevetek. Tény, hogy alig néhány perce ismerem ezt a lányt, de az idegvégződések játéka, amely rámutatott félig-farkas énjére, tökéletesen jelzi számomra azt is, hogy noha nem látok szárnyakat a hátán, meg glóriát, valahogy mégsincs félnivalóm tőle. Aztán a levegő is bennem akad, ahogy finoman megfogja államat, lehelete pedig a fülemet birizgálja. Nagyon úgy látom, ezúttal emberemre akadtam: most már tényleg nem tudom eldönteni, vajon melyikünk játszik a másikunkkal. Körvonalazódik bennem, hogy apa erre intett óvva: hogy eljön majd az a nap, amikor a vadászból vad válik, és lesz egy nő, aki olyan hatással lesz rám, amit elképzelni sem tudok. Kösz apa, ez a jóslat tényleg bejött!
Formálom magamban a szavakat, a mondatokat, hogy válaszoljak kérdésére, de még mindig csak annak szétválogatásánál tartok, hogy mit mondjak ki, és nyeljek le, mikor felkel, veszi a kabátját és elindul. Csalódottan, némi sértett önérzettel, és szomorúan bámulok utána - egészen addig, míg magával nem invitál. Akkor felpattanok, mint akinek skorpiótenyészet nőtt hirtelen a nadrágja alatt, pénzt dobok az asztalra, és szaporán szedem a lábam, hogy még az ajtón kívül pont utolérjem - bár ebben nyilván segít az is, hogy megáll, hogy bevárjon engem.
- Komolyan kérded, miért érdekel ez engem ennyire? - kérdem hitetlenkedve, mikor végre kiérünk a szabad levegőre. - Azt hittem, nyilvánvaló az indok. Ez olyasmi, mint... nem is tudom. Mint az iskolában. Amikor nem tudok valamit, mert nem tapasztaltam első kézből, de vágyom az információra, így hát megkérdezek valakit, aki már jártas a témában. Tudom, hogy ezt nem lehet csak úgy simán elmondani, mint egy esti mesét - indulok el lassan az utca vége felé, ahol a kikötő vize csillog a lassan leszálló alkonyatban, és sirályok keringenek a móló körül, ő pedig szinte tükörképként követi mozdulataimat. - Ez persze biztos olyan, mint ahogy a szexről sem lehet beszélni annak, akinek még nem volt benne része, mert érteni ugyan fogja, de átérezni nem. De eddig egész életemben csak apámat ismertem, aki olyan volt, mint te... vagy mint én. És most találkozni valaki mással, nekem olyan, mint egy lottó nyeremény. Pláne, ha annyira gyönyörű és lenyűgöző, mint te - nézek a szemébe aztán bátran, majd elmosolyodom. - Egyébiránt, a nevem nem Mr. Bajkeverő. Elliottnak hívnak. Elliott Wade Godbert, szolgálatára - hajolok meg tréfálkozva.



zene: szám címe | megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
∞ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
∞ prima ballerina
Humor :
∞ depending on the mood



A poszt írója Ariel Nadine Breslin
Elküldésének ideje Kedd Okt. 17, 2017 6:17 pm
Ugrás egy másik oldalra

Ariel && Elliott

- Valóban? – kérdezek vissza játékosan és közben őt fürkészem. – Talán csak nem minden lány ugyanolyan. Nem elegendő egy csábos mosoly, egy ital, hanem több kell annál. Másrészt meg talán pontosan azért tette azt a múltkori, hogy megtanuld, hogy nem minden nőt szerezhetsz meg így, vagy éppen nem minden nő kapható egy éjszakára. – rántom meg a vállaimat, mert bármelyik lehetséges és kicsit talán becsülöm is azt a lányt, hogy nem alélt el egyből a váratlan asztaltársamtól. Látom azt, ahogyan néz és igazán szórakoztató. Nem hittem volna, hogy képes leszek egy-két mosollyal, vagy éppen tettel már ekkora hatással lenni, de erre mondják, hogy olykor fordulhat is a kocka? Eddig ő játszadozott a lányokkal, most éppen egy lány játszadozik vele? Hmm, ki tudja, még magam sem döntöttem el, ahogyan azt se tudtam még, hogy mennyi ideig is fogunk mi beszélgetni, vagy éppen mennyi ideig tudja fenntartani az érdeklődésemet irányába. Nem, nem voltam az, akinek minden áron kellettek a kalandok, vagy a férfiak az életükbe. A férfiakkal csak a baj van, ahogyan szerintük pedig mi hordozzuk a problémát és a bonyodalmakat, de mégse tudnak élni nélkülünk. Én pedig egészen jól megvoltam mostanság.
- Ezek szerint egy bajkeverőhöz van szerencsém? Filmeken jól mutatnak a rosszfiúk, de a valóságban? – hmm, és úgy teszek, mint aki elgondolkozik ezen.  Olykor tényleg nem rossz rosszfiúkkal találkozni, de máskor? Az is unalmassá tud válni, ha folyton azokba botlunk. Csendesen takarítom le róla a vért, miközben hallgatom a történetét. – Igazán rendes báty vagy, hogy megvédted a testvéredet, de az erőszak se mindenre megoldás. Néha túl veszélyes is lehet, ha nem tudod uralni az érzéseidet, vagy éppen a dühödet. – hangom komolyan csendül, nincs benne semmi incselkedés, vagy bármi. Nem, mert ez nem vicc. Főleg, ha az ember félig farkas, vagy teljesen, akkor túlzottan is veszélyes lehet, még az idősebbeknél is, ha elpattan a húr. – Csak nem le akarsz venni a lábamról? Ahhoz azért több kell. – mosolyodom el ismét ravaszul, majd pedig a véres rongyot az asztalra ejtem. Nem húzom el a fejemet, inkább kicsit kihívóan figyelem őt, ha már ennyire közel került az arcunk egymáshoz. – Valóban annyira nehéz lenne elsétálni? Mások is megtették. – és még körbe is pillantok sokat mondóan a báron, hiszen tényleg nem ült le senki se az asztalomhoz és meg se próbált. – Vagy csak ennyire veszélyesnek tűnnék, hogy egyedül te voltál elég bátor megzavarni a vörös démont? – persze, hogy nem gondolom komolyan és még egy kisebb nevetés is társul a szavaim mellé. Egyszerűen nem hiszem el azt, hogy annyira másabb lennék, legfeljebb az ő szemében lehetek az. Ujjaim közé fogom az állát, amikor áttér a másik dologra, majd előre csúszom a széken, egészen közel a füléhez hajolva. Leheletem fülét cirógatja, ahogyan megszólalok. – Tévedsz, mert én az vagyok, ami te lehetnél, de maximum hasonlóak vagyunk, de ugyanazok? Még nem. – szavaim kissé pimaszul csendülnek, mert lehet belőle is lehetne farkasboszorkány, de egyelőre még nem az, így én azt hordozom számára, ami akarhat várni, vagy éppen ami lehet belőle.
- Most akkor hogy is van ez? A szépségem, a veszélyt sugárzó megjelenésem, vagy inkább ez hozott izgalomba igazán? – dőlök hátra mosolyogva, majd elveszem a colámat és kiiszom az üveget. Lassan állok fel, majd a dzsekimet felkapva indulok el ki a bárból. – Jössz, vagy hirtelen odaragadtál a székhez? – kérdezem meg félúton, mert azt ő se gondolhatja, hogy egy ilyen helyen fogok vele ilyenekről beszélni. Mire pedig kiléptünk, addigra belebújtam a dzsekimbe is. – Nos, miért is akarnálak beavatni ebbe? Vagy éppen miért érdekel ennyire Mr. Bajkeverő? – pillantok rá jókedvűen vöröslő fürtjeim alól, hiszen a szél könnyedén sodorja olykor az arcomba.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 16, 2017 5:49 pm
Ugrás egy másik oldalra

Ariel & Elliott

Figyelem, ahogy egy édes, és vidám mosoly fut az arcára, amikor leülök, aztán évődve feltesz egy kérdést, én meg hozzá hasonlóan széles vigyorral vonom meg a vállamat.
- Hát, eddig én még mindig elragadó voltam. Szerintem az a lány volt a kelleténél komplikáltabb - válaszolom, és nézem, ahogy játszani kezd vörös tincseivel. Igazi szépség, gyönyörű arc, szépen formált száj,  a tekintete pedig amikor rám villan úgy érzem, mintha valami végigborzongatna a fejem búbjától egészen a lábujjamig. Úgy bámulok rá, mint akit elvarázsoltak, vagy mint aki még soha nem látott igazi, élő nőt, csak akkor rezzenek meg, mikor az asztalra könyököl, és közelebb hajol hozzám. Belenéz a szemembe, amitől kiszárad a szám. Nyelek néhányat, próbálkozom visszanyerni az átmenetileg elveszített hangomat, aztán mikor hátradől kissé megrázom a fejem, mint a kutya, mikor ki akarja rázni a füléből a vizet. Te jó ég, ha továbbra is így viselkedem, akkor minimum azt fogja hinni, hogy félkegyelmű vagyok, és lekoptat. Pedig mindig határozott vagyok a nőkkel, és természetesnek veszem, hogy a fellépésemet siker koronázza. Talán itt lenne az ideje most is bevetni azt az énemet, amelynek a nők általában a lábai elé hullanak.
Mire viszont szóra nyithatnám a számat, felkel az asztaltól, és faképnél hagy. Döbbenten bámulok utána, és csak akkor nyugszom meg, mikor visszatér egy pohár vízzel, meg egy ronggyal, és visszaül - ekkor már a közvetlen közelembe. Óvatosan megfogja a fejem, és tisztítani kezdi a rám száradt vért, én meg magamban vigyorogva hagyom magam. Ezt már ismerem. A nők imádnak kissé anyáskodni, és kedvelik a hős férfiakat. Valószínűleg jókorát nőnék a szemében, ha tudná a történteket.
- Nézd, én nem tagadom az igazságot - mondom csendesen. - Valószínűleg nem rólam fogják megformálni a nyugalom és önfegyelem szobrát, és nem megyek balhéért a szomszédba. Ezúttal viszont nem én voltam a nullzóna, sokkal inkább az áldozat. A húgomat piszkálta néhány srác a suliban, órák után. Szerinted miféle testvér, és miféle férfi lennék, ha ezt hagytam volna? - kérdezem, miközben élvezem a finom, gyengéd érintéseket. - Mellesleg tényleg remekül működnek a megérzéseid. Csakugyan szeretem a veszélyt. Akkor meg pláne, hogy ha egy idősebb nő képében működik - húzom el aztán óvatosan a fejem a kezei közül, hogy a szemébe nézhessek - immár közvetlen közelről, alig tíz centi távolságból. - Azt pedig gyanítom nem kell megmagyaráznom, miért álltam meg melletted. Talán akkor is megtettem volna, ha nem mozdul meg bennem az a bizonyos csengő a génjeimben, mert egy ilyen gyönyörű lány mellett azt hiszem, bárki megtorpanna egy percre. De nekem másik okom is volt rá. Olyan okom, amit te is ismersz. Tökéletesen felismertük mindketten egymásban a hasonlót. Te is az vagy, ami én - suttogom, hogy lehetőleg senki más ne hallja a hangomat rajta kívül. - Te is farkasboszorkány vagy - mondom felfokozott várakozással. Apán kívül még senki mással nem találkoztam, aki ugyanolyan örökséggel rendelkezett volna, mint én. - Annyi, de annyi kérdésem lenne hozzád... - teszem hozzá, kissé visszafogva magam, még mielőtt azt hiszi, hogy menten magam alá pisilek az izgalomtól. Pedig a szívem meg közben majd kiugrik, mert bármit megadnék azért, hogy még több időt tölthessek a társaságában - a már fenn említett két indoknál fogva. Egy gyönyörű lány, aki sorstársam - ez a találkozás egy kész főnyeremény lehet.


zene: szám címe | megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
∞ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
∞ prima ballerina
Humor :
∞ depending on the mood



A poszt írója Ariel Nadine Breslin
Elküldésének ideje Hétf. Okt. 16, 2017 11:54 am
Ugrás egy másik oldalra

Ariel && Elliott

Egyszerre hinni a sorsban és cáfolni azt…szánalmas azt hiszem, de én mégis ilyen voltam. Olykor képes voltam hinni abban, hogy valami okkal történik meg, a sors akarata teljesül bármerre is futnánk el. Míg máskor képtelen voltam ebben hinni. Sose voltam igazán gyilkos, tolvaj annál inkább lett belőlem, vagy olykor bajkeverő, de most mégis emiatt érkeztem ebbe a városba. Hogy győzhetek-e? Nem érdekelt, mert vélhetően a fogamat fogom otthagyni, ha megpróbálok végezni azzal, akivel akarok. Erős vagyok, de nem elég erős még talán, viszont még valahogy ez a tény se tudott eltántorítani az elhatározásomtól. Ha netán magammal tudom vinni az illetőt a halálba, akkor az is siker és talán így lesz jobbik esetben. A gondolataimból viszont egy fiú, vagy férfikor hajnalán lévő személy rángatott ki és vonta magára a figyelmemet, miután a kisebb fura menését követően inkább újra az üveget kezdtem el nézni.
Sose volt bajom a vérrel, egykoron orvos akartam lenni, végül balerina lett belőlem. Táncos, ami talán az életemet jobban összetartja, mint bármi más. Farkas erősebbé tehet, védhet, míg a mágia felemelhet és ítéletet hozhat, de egyiket se szerettem használni, ha nem volt muszáj. Letértem sokszor az ösvényről, de igyekeztem nem ezekre hagyatkozni, hiszen a mágia véges, ha pedig a farkas túl nagy teret kaparint meg, akkor olyan dolgokat tehet, amit talán a lélek már nem képes elviselni, így pedig saját magunkat pusztítjuk el.
Kisebb mosoly kúszik az arcomra, amikor habozás nélkül leül, de továbbra se eresztem el őt a pillantásommal. Figyelem a kicsit összevert arcát, a vért, ami már az arcára száradt. Kíváncsi lennék, hogy mibe keveredett, mert ha lányt védett, akkor hogy-hogy nem ápolta le az, akit meg akart védeni? Vagy nem is tud az egészről az a személy, akit védett? Vagy teljesen másról lenne szó és a város egyik bajkeverőjét sodorta volna ide az élet? Hmm, ki tudja, de talán hamarosan megtudom. Amikor elneveti magát, akkor kíváncsian szalad kicsit feljebb a szemöldököm és kúszik szélesebbre a mosolyom.
- Hmm, talán csak nem voltál eléggé elragadó, vagy hiányzott az összevert képed hozzá? – játszadozom vele, ezt pedig ő is érezheti, hogy nem komolyan gondolom a kiejtett szavakat. Mosolyogva állom a pillantását, miközben egy vöröslő tincset ujjaim közép csípek és azzal játszadozom szórakozottan. A válaszát csendesen hallgatom, miközben a mosoly ott bujkál az arcomon. Elejtem a tincset, majd kicsit közelebb hajolok, miközben arrébb tolom az italomat. Kezemmel az asztalra támaszkodom, s ahogyan ő az én pillantásomat, úgy én is az övét vélhetően fogva tartom. – Akkor talán ez a te szerencse napod és talán még se kellene félned az italokat tekintve se, ha ennyire jól megérzek dolgokat. – barátságosan csendül a hangom, de a következő pillanatban már hátra is dőlök a széken. – Viszont azt is mondják, hogy az idősebb nők, lányok még veszélyesebbek, mint a fiatalok. Ezek szerint szereted a veszélyt, vagy éppen mi vonzott téged az én asztalomhoz, hogy a lány szíve megessen rajtad? – tényleg érdekelne, hogy miért állt meg útközben. Ha amiatt, mert hasonló energia leng körbe minket, vagy miként is kellene nevezni, akkor legalább az én megérzéseim a jók, ha más miatt, akkor meg kíváncsian várom, hogy mivel fog meglepni.
Pár pillanat erejéig hallgatok, majd kitolom most a saját székesemet és lassan állok fel. – Ne mozdulj! – mondok csak ennyit, majd a pulthoz érve kérek egy-két dolgot és azokkal térek vissza az asztalhoz. A poharat elé rakom, amiben víz van, hiszen jót fog neki tenni, ha már az alkohol részben elkezdett nála hatni. Hideg, legalábbis nálam valamennyire beszokott várni. Majd pedig az edénybe mártom a rongyot és kezem arcára siklik, hogy felém fordítsam, miután a hozzá közelebbi székre leültem. – Kész csoda, hogy beengedtek így ide téged, vagy nem kötött beléd senki se. – és ha hagyja, akkor letörlöm róla vért, anélkül mégis csak bizalom gerjesztőbb és legalább nem fogják azt se hinni, hogy netán én törtem be az orrát, mert zaklatni mert, hiszen a mai világban sose lehet tudni.


■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Szomb. Okt. 14, 2017 3:41 pm
Ugrás egy másik oldalra

Ariel & Elliott

Fogalmam sincs, vannak-e az életben véletlen találkozások, vagy eleve elrendelten és alapos okkal történik velünk minden. Rengeteg lánnyal találkoztam már életemben, legalábbis éveim szerény számához mérten. Sosem tapasztaltam meg még eddig a sikertelenség érzését - minden alkalommal úgy közeledtem a nőkhöz, mint egy világklasszis futballcsatár az üres kapu felé: vagyis a teljes és tökéletes siker tudatában. Még akkor is, ha - a jelenlegi helyzethez hasonlóan - nem voltam épp az absztinencia példaképe. A némileg bizonytalan mozgást, meg a keresztben álló szemeket mindig tökéletes módon ellensúlyozta az apától örökölt Godbert-sárm. Fura, hogy ez az első alkalom, hogy azon izgulok, vajon miféle választ kapok egy lánytól, és közben a tudatom legmélyén ott motoszkál a ki nem mondott gondolat, hogy csoda lenne, ha nem hajtana el. A bevert képemmel, a vérmaszatos orrommal, meg az alkoholtól gőzölgő lehelletemmel tűnhetek mindennek, csak a város amorózójának nem. Igazából az egyetlen, amit a siker érdekében tehetek az az, hogy a hátam mögé rejtem egyik kezemet, két ujjamat összekulcsolom, és úgy drukkolok a sikerért, mint egy tíz éves kisfiú, aki egy percen belül szembesülni fog azzal, hogy a hőn áhított játékot ott találja-e a karácsonyfa alatt.
Egy darabig úgy méreget, mintha azon gondolkodna, hogy elég-e egy csípős megszólalás, vagy fogjon meg, és rakjon ki a bár elé, mint egy ázott kölyökmacskát, aztán tagadhatatlanul megkönnyebbülök, ahogy megérkezik a válasz. Persze, ez még nem megnyert meccs, de legalábbis elsőre elkönyvelhetem sikerként. Nem ártana igyekeznem, hogy ez az elkövetkező két percben se forduljon visszájára a kezdeti szimpátia. Mindenesetre a kissé kijjebb lökött szék, ami azt hivatott jelezni, hogy rakjam csak le magam nyugodtan, eléggé ígéretes nyitánynak tűnik.
Nem is kéretem magam sokáig, lerogyok, és mi tűrés-tagadás, de lényegesen biztosabbnak tűnik így a világ, mint két lábon állva. Lehet, hogy a mai napra be kéne fejeznem a piálást, vagy legalábbis felfüggesztenem. Ha arra gondolok, hogy ma még mi vár rám, nincs kizárva, hogy tényleg teljesen kiütve végzem később, így legalább tényleg nem fog eljutni a tompa tudatomig a fenyegetés- meg csalódásözön, amit majd apa és anya a fejemre fog zúdítani.
Röviden felnevetek a lány kérdését hallva, aztán védekező mozdulattal magam elé emelem a kezem.
- Tudod, amikor legutoljára italt ajánlottam és vettem egy lánynak, az egész a képemben végezte. Azóta ha lehet, elkerülöm az efféle helyzeteket. Mint a példa mutatja, nem igazán tudom kiszámítani mások ízlését, szóval ezt rád bízom - bólogatok némileg óvatosan, mert az agyam kb úgy billeg a helyén, mintha nem lenne megfelelően rögzítve, aztán elgondolkodva nézek bele azokba a gyönyörű szemekbe. Lehet, hogy nem vagyok épp a mintagyerekek szoborba öntött alakja, de az alakoskodás meg hazudozás nem az én világom - legalább erre lehessek büszke magamat illetően, ha másra nem.
- Ha a véleményemet kérded, akkor azt mondom, inkább egy idősebb és önmegtartóztató nőt választanék - mondom ki nyíltan és kereken, miközben a pillantásomat egy másodpercre sem szakítom el az övétől. - Az önmegtartóztatás nemes erény, mégha mi ketten nem is vagyunk köszönő viszonyban egymással. A fiatal lányok remek szórakozó partnerek, de az idősebb lányok tiszteletet érdemelnek, mert korukból adódóan bővében vannak az élethez szükséges tapasztalatoknak - könyökölök az asztalra. Ezt aztán ossza be magának úgy, ahogy akarja: értelmezheti a fajtánkra tett utalásnak is, vagy akár szemtelen és pimasz flörtként is, amivel azon képességeire teszek halvány utalást, amit kevésbé forgalmas helyen végeznek egymással az emberek.


zene: szám címe | megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down

avatar
Farkasboszorkány •• a világ egyik legfurcsább teremtménye vagyok, tele meglepetéssel
Chatkép :

Kedvenc dal :
Tartózkodási hely :
∞ Seattle
Hobbi & foglalkozás :
∞ prima ballerina
Humor :
∞ depending on the mood



A poszt írója Ariel Nadine Breslin
Elküldésének ideje Pént. Okt. 13, 2017 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra

Ariel && Elliott

Semmi keresnivalóm nem lenne a világ ezen pontján, vagyis jobban tenném, ha nem itt vagyok, de a nyomok idehoztak és még valakivel el kellene beszélgetnem. Azt viszont még magam sem tudom, hogy éppen melyik ajtó mögött fogom meglelni azt a bizonyos személyt. Nem szoktam bosszúszomjas teremtés lenni, de az a személy elvett tőlem több mindent is és még mellé még egy kisebb átkot is benyeltem, hogy ne öregedjek, hanem még mindig úgy nézzek ki, mint egy húszas évei elején járó nő. Nem mintha annyira zavart volna az utóbbi, de a tolvajokat nem szeretem. Nem túlzottan voltam az alkohol híve, főleg most nem, amikor elméletileg vadászaton lettem volna, így csak egy kólát kértem, majd telepedtem le a kocsma egyik üres asztalához, mai viszonylag kívül esett a látómezőből. Figyeltem az óramutatók járást, vagy olykor a telefonomra pillantottam, de továbbra se volt semmi hír se. Lassan fújtam ki a levegőt, miközben vöröslő fürtjeimbe túrtam, hogy azok kisebb táncot lejtve újra a vállamra, onnan pedig mellkasomra, vagy éppen lapockámra omoljanak. Az üveggel kicsit szórakoztam, miközben a helységben lévőket mértem fel, de egyik se volt olyan, akitől úgy éreztem volna, hogy van félnem. Azt meg csak remélni tudom, hogy erről az átkozott puskaporos hordóból még azelőtt leléphetek, mielőtt kirobbanna a régóta levegőben lévő háború. Nem, azt már nem! Nem akarok itt lenni, amikor egymás torkának esnek a lehető legprimitívebb módon. Azt se értem, ha valakinek nem tetszik valami, akkor miért nem áll tovább. Miért jó inkább dühben, haragban, vagy éppen háború szelében leélni 20 évet…vagyis ha nem tévesek az információm, akkor ennyi ideje tart ez az állapot. A tudatlanok nem tudnak semmit se, a kíváncsiakat elhozza ide a szellő, de amúgy inkább mindenki próbálja elkerülni, mert nem akar egyik fél közé se rekedni, hogy aztán ő fizessen mások hadjáratáért.
Nem fordítok nagyobb figyelmet az erre botladozó mágusnak, ahogyan megérzéseimnek se. Ha minden megérzésre hallgatnék, akkor már túl sok elveszett lelket segítettem volna ki. Én csak meg akarom inni nyugiban az innivalómat, majd pedig felállni és megtalálni azt a szemetet, akinek inkább holtan kellene feküdnie, mintsem másoknak is ártson. De persze semmi se mehet a terv szerint, mert egyszer csak megtorpan. Látom, ahogyan azt is, hogy miként akar közelebb jönni, sietve kapom el a pillantásomat és inkább az üveget szuggerálom, mintha az előbbi érdekes menése a sok ivás után nem lett volna eléggé figyelemfelkeltő a legtöbbek számára. Minek iszik az, aki nem bírja? Aztán persze nem elég, hogy bámul, hiszen magamon érzem a pillantását, de még meg is szólít.
- Szia! – pillantok fel rá, majd egy-két kósza tincset kisimítok az arcomból. Közben pedig végig úgy nézem, mint aki arra vár, hogy még valamit mondjon, vagy ennyire futotta? Vajon csak leblokkolt, vagy valami más miatt izgul, esetleg a pia tette volna be neki a kaput? Megannyi lehetőség felmerül bennem, de reméltem, hogy hamarosan megszólal és nem belőle lesz az Kuka modern változata a Hófehérkéből.
Már éppen azon gondolkozom, hogy milyen szöveggel koptassam le, amikor végül megszólal. Kíváncsian emelem rá az íriszeimet és egy féloldalas mosoly kúszik az arcomra. – És melyiknek örülnél jobban, ha önmegtartóztató lennék, de vélhetően idősebb, mint te, vagy inkább 21 év alatti és talán még nálad is fiatalabb? – pimaszul csendül a hangom, miközben kihívóan pillantok rá. Nos, lássuk csak, hogy mennyire is belevaló srácot sodort az utamba az élet. Csak adja az ég, hogy ne legyen unalmas, mert akkor még ez az üveg Cola is jobb társaság lenne, mint ő. Azt pedig, hogy mennyire is ver hevesen a szíve még szép, hogy hallom, se süket nem vagyok, se vámpír, de a farkasoknak is túl jó a hallása. Végül a lábammal kitolom a velem szemben lévő széket lazán és könnyedén, hogy foglaljon helyet, ha szeretne. – És mit ajánlanál, ha valami ütősebbre vágynék? – billentem oldalra kicsit a fejemet,de közben végig őt nézem. Nem kerüli el figyelmemet a sérülése , ahogyan az se, hogy majdnem hasonlóak vagyunk, de belőle hiányzik a plusz. Vajon képes lenne direkt ölni, hogy több lehessen, vagy annyira nem tökös, elborult? Én véletlenül okoztam valaki halálát, de a nyomát a mai napig magamon viselem, hiszen a farkasom azóta is velem van.

■ ■credit

Vissza az elejére Go down

avatar
Warlock •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
bajkeverés



A poszt írója Elliott Wade Godbert
Elküldésének ideje Pént. Okt. 13, 2017 3:42 pm
Ugrás egy másik oldalra

Ariel & Elliott

Meglehetősen fiatal korom ellenére nem idegen számomra a bárok és más szórakozóhelyek környezete. Hétvégenként meglehetősen sokszor ruccantunk el ide-oda a barátaimmal, kiélveztük a zene, a tánc, a nők adta lehetőségeket - meg a hamis személyim nyújtotta előnyöket. A haverok néha a kelleténél jobban kihasználták... Én mindig korlátokon belül maradtam a piálással. Na nem azért, mintha nem esett volna néha jól a pohár fenekére nézni, hanem azért, mert az armageddon valószínűleg csak könnyed, vasárnap délutáni gyerekzsúr lenne ahhoz képest, amit anya művelt volna, ha illuminált állapotban megyek haza, vagy ha - uram bocsá' - esetleg lehányom a szobai szőnyeget. Már így is sok volt a rovásomon, jobb volt nem túlzottan feszegetni azt a bizonyos húrt.
Legalábbis eddig. Alig telt el néhány nap azóta, hogy apa és anya kihasználták azt a bizonyos konyhai reggelt, hogy a kelleténél meg az eddigieknél jobban tudatosítsák bennem, hogy jobb lesz, ha leállok - fel is sorolták a fenyegetéseket, amikkel alátámasztották, hogy jobb ha hallgatok rájuk. Alig néhány nap telt el azóta, hogy megígértem nekik, hogy megpróbálok változtatni, és kihúzni a fejem a folyton körülöttem lévő balhék hurkából: és tessék, eddig tartott a dolog. Miközben lezuttyanok az egyik üres asztal mellett lévő székre, megtapogatom az orromat, meg az arcomat. Vérezni már nem vérzek, de alighanem úgy festhetek, mint egy sebesült partizán - látom a szemközti falon lévő tükörben magam, igaz, csak távolról, de azt hiszem, ennyi épp elég is. Holnapra megint kékben meg zöldben fogok pompázni, és jobb ha felkészülök, hogy anya ki fog nyírni. Aztán meg majd persze exhumál, hogy apa is megtehesse ugyanezt. És a legdurvább az egészben az, hogy bárhogy is nézzük, jelenleg teljesen ártatlanul fognak pellengérre állítani. Nem kerestem a balhét, nem volt szándékomban verekedni. De nem hagyhattam, hogy azok a suttyó parasztok bántsák, vagy fenyegessék a hugomat. Tudom, hogy sokszor nem mutatom ki a szeretetem Dottie iránt, de mégis, milyen bátyja lennék, ha a fülem-farkam behúzva elsunnyogtam volna onnan? Én köptem volna utána le saját magamat. Becsületemre mondom, ezúttal tényleg nem akartam ökölharcba bocsátkozni - voltaképp nem is bocsátkoztam. Én kaptam a képembe egy jókora öklöt, és noha nagyon nehezen álltam meg, hogy ne üssek vissza, de megálltam. Valahol mélyen büszke is vagyok magamra - kár, hogy apa meg anya nem lesznek azok. Még ha Dottie el is mondaná nekik az igazságot, valószínűleg neki sem fognak hinni. Vagyis, ez így nem pontosan igaz. Meg lesznek róla győződve, hogy a hugom az én érdekemben finomít a valóságon, és a történteken.
Egy intéssel egy pohár whiskyt, meg egy sört rendelek, és pókerarccal tolom a felszolgálónő elé a hamis személyimet, áldva közben a kapcsolatokat, akiktől ilyesmit is be lehet szerezni. Igazából nekem a holnapi vérpad már biztos ítélet: le leszek fejezve a verekedésért, meg azért, mert még mindig nem mentem haza, így hát az a tény, hogy elázva és laposkúszásban mászom majd be a bejárati ajtón, már nem oszt és nem szoroz. Az alkohol meg jó gyógyszer: remekül csillapítja a testi, és lelki fájdalmakat is.
Némán búslakodom az asztalra könyökölve, az újabb és újabb italok társaságában, és csak onnan mérem fel az idő múlását, hogy - noha látom, de igazából nem fogom fel - a bár népessége szépen, lassan, de kicserélődik. Tulajdonképpen nem érdekelnek. A keserűség, meg az önsajnálat jelenleg mindennél jobban leköt.
A negyedik whisky-sör kombó után viszont úgy érzem, hogy talán ideje elindulni a mosdó irányába, és mikor talpra állok érzem, hogy a padló valahogy megváltozott. Lejtősebb, és síkosabb is lett annál, mint mikor bejöttem ide. Ehhez mérten egy kígyó mozgásával indulok el a férfiaknak fenntartott rész felé, mikor is elmegyek az egyik magányos vendég asztala mellett, hogy két lépéssel később úgy torpanjak meg, mint akibe kést vágtak. A meglepetés ereje szinte kijózanít, és noha próbálkozom úgy reagálni, hogy a bár vendégei számára ne legyek feltűnő, nem vagyok képes teljes mértékben leplezni a meglepődést. Mert ahogy elmentem az asztal mellett, az idegeim minden végződésében éreztem azt, amiről apa és anya eddig csak meséltek nekem: hogy milyen lesz felismerni, mikor majd fajtámbelivel sodor össze az élet.
Megperdülök a tengelyem körül, és szemügyre veszem a sorstársamat, hogy aztán magamban, leesett állal adózzak a szépségének. Számolni sem nagyon tudnám már a futó kapcsolatokat az életemben, de még talán sosem találkoztam ennyire szép lánnyal - a meglepődött tekintetén, és ahogy rám villantja a lámpák fényében kéknek és zöldnek is látszó szemeit, tudom, hogy ő maga is megérezte bennünk a sorsközösséget.
Igazából nem is nagyon tudom, mit tegyek. Nem áll szándékomban zavarni - ki tudja, talán éppen a legkevésbé sem vágyik társaságra, tolakodó és udvariatlan pedig nem akarok lenni - ugyanakkor képtelen vagyok elmenni amellett, hogy végre találtam valakit, akivel egy hajóban evezünk. A szépsége pedig mindehhez még egy akkora vonzerő, hogy úgy érzem magam, mint akit egy fémserpenyővel kólintanak éppen fejbe.
- Szia - köszönök halkan, és megpróbálkozom egy megnyerőnek szánt mosollyal. Csak reménykedem, hogy a bevert képemmel nem úgy festek, mint egy kalóz, aki épp túszt akar rabolni a váltságdíj reményében. Aztán veszek egy nagy levegőt - a fenébe is Elliott, szedd már össze magad! - és mikor még egy lépéssel közelebb merészkedem, némileg közvetlenebb hangot ütök meg.
- Ami azt illeti... - hunyorítok cinkosan, szemügyre véve az előtte álló üveget, amiből semmiféle alkohol kipárolgását nem érzem, csak a kóla illatát  - így ismeretlenül is azt mondom, hogy vagy önmegtartóztató típus vagy, vagy pedig még nem vagy 21. Ha az előbbi, akkor mély hódolatom és elismerésem neked. Amennyiben az utóbbi, ha szeretnéd,  szívesen kisegítelek - vigyorgok, és a farzsebemre csapok, ahol a hamis személyim lapul, aztán hevesen dobogó szívvel várom a választ. Remélem, nem fog két keresetlen szóval lekoptatni, és elküldeni a fenébe. Örülnék, ha szóba állna velem - még csak nem is ismerem, és alig öt másodperce látom magam előtt, de már ennyi idő alatt lenyűgöz a megjelenése és a léte.  

zene: szám címe | megjegyzés: -
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Sponsored content
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra

Vissza az elejére Go down
 

Ariel and Elliott

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vámpírnaplók Szerepjáték :: Hatodik érzék
- minden, ami a szemnek láthatatlan -
 :: Jövő
-

Friss reagok
- lelked hangjai -






Álarc nélkül
- itt vagyunk -





Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (77 fő) Kedd Jún. 23, 2015 10:38 pm-kor volt itt.

Fajaink aránya
● ● számokban a valóság ● ●

csoportok ●
Ffi
Ember •
27
18
vámpír •
26
19
ősi vámpírok •
5
7
Vadászok •
8
9
Boszi / mágus
31
16
Farkas •
17
20
hibrid •
3
3
vámpírboszi •
14
6
Animágus •
3
2
dhámpír •
4
2
tündér •
2
2
Farkasboszi •
6
2
druida •
2
3