Matt-tel a szüleim halála után nem mondhatnám, hogy haverok voltunk, Elena pasija volt, rendben, de tovább nem terjedt kettőnk közt az ismeretség, na meg miután elkezdett tetszeni Vicki, utána már valamelyest, szar helyzet így kimondani, de kihasználtam Matt-et, mivel Vicki tesója volt valahogy kellett némi támogatás, hátha Matt tud, hogy is mondjam, hatni Vicki-re. Miután beütött a vámpírvész, minden bonyolultabb lett, hullottak az emberek, meghalt Vicki is, valahogy haverokká váltunk, nem különben a többiekkel egyetemben, összefogott társaság, azok, kik tudtak azokkal szemben akik még mindig mesének hittek mindent a természetfelettiről. Azt tudom, hogy Matt különösen nem kedveli Anna-t, veszélyes dolog volt Őt idehozni, de majd az öregfiú is megbékél a helyzettel, muszáj lesz neki, mert, hogy Anna innen nem megy sehová sem, az biztos. -Nos, ettől függetlenül jó ha tudod, hogy nem számítottak semmit. - Mert ez tényleg így is van. Mindig is Anna volt az egyetlen, aki képes volt azonosulni velem, a helyzetemmel, mindennel, neki is zűrös család jutott zűrös élettel. Mind a ketten mondhatni ugyanabban a cipőben jártunk és járunk most is. -Szerinted? Stefan mostanában nem igazán, de Damon, még..mindig ott koslat utána ami különösen zavar és idegesít, de a nővérem előtt rózsaszín köd tombol, nem lát a szerelemtől... - Damon annyiszor próbált már megölni, volt, hogy sikerült neki, de még annyiszor tette tönkre az életünket, ha Ő és Stefan nem jelennek meg a városban, talán semmi sem alakult volna úgy, ahogy alakult. Egy pillanatnyi hezitálás nélkül dobom le a köntöst és lépek tusolni. Nem vagyok hülye, tudom, hogy pillantása rám fókuszál, épp ezért tusolok előtte, magamon akarom érezni a pillantását, az roppant izgató. -Miért? Nem vagyok így elég jó? - Vigyorgok kajánul, majd az attrakciót figyelve elég hamar átmegy az egész érzéki viccelődés aggodalomba, az addig rendben, hogy vámpír és gyorsan gyógyul, de a fájdalmaktól senki sem mentes. Odasietek kezet nyújtva neki, hogy felállítsam. A nevetés azért megnyugtat. -Lehetőleg ne törd össze magad, bááár, szeretek ápolgatni csinos lányokat, főleg, ha az te vagy. - Vigyorogva húzom fel a nadrágom majd veszek elő a szekrényből egy fehér trikót. -Szerintem indulhatunk. - Simítom meg a haját majd kézen fogva elindulok vele le az emeletről, odalent azonban csörömpölés fogad és Matt. -Jeremy nem tudod hová tettem a....ez meg mi a franc?? - Néz kissé megdöbbenve Anna-ra és rám. Basszus, azt reméltem legalább estig alszik még, tudhattam volna, hogy Ő nem csapja szét magát annyira, mint Én szoktam. -Szevasz Matt, a pirulák a bal felső polcon vannak a sótartó mögött. - Egyelőre úgy látom itt ki fog törni a háború, frenetikus, majd lenyugszik Matt is egyszer, de előbb biztos, hogy Elena is tudomást szerez az egészről, a riadólánc mindig is működött.
Matt tulajdonképpen aztán semmit sem jelent nekem, alig ismertem. Vicky öccse, aki meg Jeremy tekintetében volt nagyon régen a vetélytársam, csak hát ő sokkal később, és dicstelen módon lett vámpír, én meg aztán nem vigasztaltam senkit, ilyen tekintetben még Jeremyt sem, amikor a csajt végül Stephan megölte. Teljesen logikus volt, amit tett, és ez így jártam volna el. Matt... hát nem tudom, ő még a városban van? Nem ették meg? Nem vámpír még? Nagyon-nagyon meglepő, hogy mit keres még mindig itt. Csak azt tudom elképzelni, hogy valaki állandó kajaforrásnak használja, eszik belőle, és védi is egyszerre. Nem fogok Jeremynél rákérdezni, ennyire nem vagyok pofátlan, és úgyse érzem meg, ha valaki el van bűvölve, ellenben a harapásnyomokat logikusan ki tudom szúrni. Mivel most csak Jeremy beszélt vele, és elég kómás volt, egyelőre még elkerültük egymást. Délután sem szándékozom vele jópofizni. Bőven elég, hogy nem ellenkezett az ideköltözésem kapcsán, megköszönni azért nem fogom neki. - Nem tartozol számadással Jeremy. Halott voltam, ez feloldoz. Most már az enyém vagy. – Vonom meg a vállamat cinkos mosollyal, ilyen a természetfeletti, ha megadott hogy visszatérjek, nem fogok a múlton rágódni, vagy féltékenykedni, és csak azoknak töröm ki a nyakát, akik mostantól ránéznek. Mandulavágású keleties szemeimben pajkos fény gyúl, szinte senki nem ismer annyira, mint ő. Csak az számít, hogy most már senki nem veheti el tőlem. Visszavigyorgok rá, úgy érzem nem csak a külsőmben maradtam kislányos, a stílusomat illetően anyám jelentősen visszafogott, még mindig képes vagyok dacosan hisztizni, megsértődni, ha nem nekem van igazam, még ha a mostani visszanyert életemben már nagyon óvatosnak is kell lennem, hogy ne verjenek át, s nem is szeretnék csapdába kerülni. - Elena... őt elfogadom, nem hiszem, hogy gond lenne vele. Még mindig vele vannak a Salvatorék? – Kérdezem bizonytalankodva, hiába hogy sokkal fiatalabbak, mint én, fizikálisan jobban kiegészítik egymást, mint én Jeremyvel, és főleg Damon az, aki nagyon manipulatív, állandóan előre tervez, és cseppet sincs kedvem ismét a mellkasomba egy karót kapni. Damon ugyan ott volt, amikor legutóbb meghaltam, és talán meg is mentett volna Johntól, ha van elég ereje, de ki tudja, talán már megváltozott a szitu. Elkezdem kifésülni a hajamat, és a tükörből vetek olykor cinkos pillantásokat az egy szál semmiben tusoló pasimra, s ha bepárásodik az üveg, akkor végigsimítok rajta a tenyeremmel, hogy meglegyen a kilátás. A mai nap a körtúráról szól, s majd este térhetünk vissza az ágyba, hogy ott folytassuk, ahol most abbahagytuk. A vért leszámítva ez a következő, amiben telhetetlen vagyok. Ki sem nézné belőlem az ember, és hát ninfománnak sem mondanám magam, pusztán van mit bepótolnunk. - Mondod te... még fel se öltöztél. Én már villámgyors tudok lenni. – És tényleg, nekiiramodok, mintha valami szuperhős lennék, csak éppen a több évnyi semmiben lebegés kihozott a gyakorlatból, így a szemmel alig követhető mozdulat közben szépen sikerül lefejelni az ajtófélfát, fel is hasad a szemöldököm, és seggre csücsülök. - Ah... – Nyögöm ki, majd felnevetek. A sem azonnal elkezd hegedeni, és mire Jeremy felé fordulok addigra már el is tűnt a heg. Feltápászkodok, és karbafont kézzel várom, hogy felhúzza a ruhát, és azon agyalok, hogy remélhetőleg senki más nem jött át a függönyön, és nem bolygatták meg a holmimat.
Muszáj önállónak lenni egy olyan világban amiben mi élünk, szinte már mindenki elvesztette a családját, mindenki átélt már tragédiát a barátaim, ismerőseim közül. Én sem vagyok kivétel ahogy Anna sem. Változnak az idők, már sok minden nem számít és ami eddig jelentéktelen volt az vált a legfontosabbá. Én sem saját otthonomban élek hanem Matt-el közösen boldogítjuk egymás idegeit, ami most, hogy Anna is beköltözött csak még "jobb" lesz, de mégsem mondhatom azt, hogy menjen hotelbe mikor itt ez a nagy ház, itt vagyunk ketten, Ő is elfér és ezerszer jobban örülök én is annak, ha a közelemben van és minden reggel úgy ébredek, hogy mellettem fekszik. -Nos, tagadjam, hogy voltak kilengéseim? Nem tagadom, de a múlt az múlt Anna. - A viccelődése ellenére most igencsak komolyan mondom, amit mondok. Minek is tagadjam, hogy akadt pár légyottom míg Ő a másvilágon volt. Felesleges tagadni bármit is. Na meg aztán fogkeféből sem árt, ha akad bőven, szeretem heti rendszerességgel cserélni. Jó érzés Anna-t magamhoz öleli, végig simítani hullámos haján. Még szép, hogy szeretném, ha velem élne, tudni, hogy biztonságos helyen van, ez felér sok mindennel. -Hát nem is tudom ki lehetett az, van tipped? - Vigyorgok. Oh, nem csak én vagyok ebben a ludas, mind a ketten igencsak kiéheztünk egymásra. Hosszú ideje még csak látni sem láthattuk egymást nemhogy érintésekbe bocsátkozhassunk. Most volt mit bepótolni, mondhatni félidőben tartunk még csak, egy ideig biztos nem lesz nyugta annak az ágytámlának, meg szegény Matt-nek sem. -Nem, nem baj, de napokon belül magától is kifog derülni, Matt meg nem tartja a száját, mintha Elena külön bejáratú sugdosója lenne, már-már ijesztő. Úgyhogy hamar túl kell majd rajta esnünk. - Én se szívesen lököm a cápák elé Annát, de jobb így mintha Elena toppanna be ide és vonna mind a kettőnket kérdőre. Semmi köze már a magánéletemhez, de Ő még mindig úgy véli felelősséggel tartozik irántam..nevetséges. -Vicki? Nem tudok róla..de szerintem nem, egyelőre legalább is nem zaklatott. - Szellemként voltak problémáink egymással. Ő a való életben is eléggé labilis volt, de szellemként képes volt sokkal nagyobb károkat okozni..nem tudom hogyan is szerethettem vagy érezhettem bármit is iránta. Talán csak a veszteségek voltak azok amik hagyták, hogy ennyire eltévelyedjek. A köpenyt ledobva magamról lépek be a zuhany alá és engedem magamra a meleg vizet. Végig dörzsölöm a karomat majd a fejemet is a víz alá hajtom és hagyom, hogy lecsurogjon a hajamról a sokk csepp egész végig a testemen. Nos altáji pozícióban akadnak meredező problémák, de jelen esetben igyekszem nem foglalkozni vele, ha most megteszem végül Anna-val ismét az ágyban kötünk ki és akkor nem intézzük el a fontosabb dolgokat és egész napra a szobában ragadunk, ami nem olyan szörnyű, mint ahogyan hangzik..Megmosom mindenem és különösebb hangsúlyt fektetek a viperára majd elzárom a zuhanyt és kilépve onnan Anna-hoz lépek és kezemmel a haját félrehúzva egy puszit adok a tarkójára. -Igyekezz, beesteledik mire elkészülsz. - Vigyorgok pimaszul.
Kicsit azért furcsán érzem azért magamat, hiszen én mégiscsak egy több száz éves vámpír vagyok, míg ő egy huszonegy körüli halandó srác, és mégis ő ad nekem otthont, miután mindkettőnk szülei meghaltak. Bár amennyire kislányos tudtam maradni, az elszállt évszázadoknak aligha van jelentősége, fogjuk rá, hogy Jeremyvel méltón ki tudjuk egészíteni egymást, s mivel engem szinte végig anyám irányított, nem nagyon sikerült úgy felnőni, hogy az bölcsességgel is járjon. Most együtt kell szembenéznünk a felnőttévállással, bár anyagi gondok nincsenek, sosem voltak, de a felelősségvállalás, magunkért, egymásért azért nagyon nem mindegy a jövőben, hiszen nem akarok ismét meghalni, és ha minden igaz, ő is komoly vadász, nagyon nem örülnék, ha kitörné valaki a nyakát, hiszen akkor nem volt értelme visszatérnem. - Persze? Jeremy minden hétvégén más lány alszik nálad? – Kérdezem cinkos mosollyal, hogy ilyen könnyedén vágta rá. Viszont igaza van, azért az embernek legyen tartalék fogkefére, nem a vendégek, hanem saját maga miatt, nem árt ennyi higiénia. Nem is tudom, hogy vámpírként kell e vajon, vagy pedig öntisztító vagyok, mégis szeretek amennyire lehet embernek megmaradni, valahogy kell, ami a halandó világhoz kössön, nem vagyok én holmi filmekből kilépő vámpírherceg, vagy mi. Hagyom magam ölelni, odasimulok a mellkasára, hiszen minimum fél fejjel magasabb nálam. Még mindig hihetetlen, hogy annyi év után együtt töltöttünk egy éjszakát, és már reggel kész arra, hogy odaköltözzek hozzá. Régebben, a huszas években amikor még éltem világomat a dzsessz korszakban, fel sem merült volna, hogy ennyire kötődjek, igaz, akkor még azon agyaltam, hogyan hozhatnám ki anyámat a kriptából, de most, hogy ő halott, már nincs kedvem játszadoni, nem ártana, ha valami állandóság legyen az életemben. - Oh, bocsánat, valakinek nagyon hiányérzete volt. – Rebegem kétértelműen, hiszen nem győztünk betelni egymással, mindketten hihetetlen módon vágytunk már arra, hogy valami történjen, hogy együtt találjunk ki a sötétből. Ha ezt pasinyelvre lefordítjuk, erőteljesen megdolgoztattuk egymást az éjjel, és ahogy most rám néz, szinte egyértelmű, a folytatás nem sokat várat majd magára. - Oké, összekapom magam. – Indulnék a fürdőbe, amikor megtorpanok a szavaira. Most hogy Matt házában fogok lakni, az egy dolog, hogy vele illik legalább egy semleges viszonyt ápolnom, de hogy a többiek? Sosem szívleltek, és több éves halálban töltött időm miatt már közel sem biztos, hogy mondjuk erősebb vagyok Damonnél, tehát már ezt az adut is elvesztettem. – Nem baj, ha ezt még hanyagolnánk? Valahogy... nem fűlik hozzá a fogam. Tényleg... Vicki nem jött vissza? – Kérdezek rá, és már nyúlnék a fogkefe után, amikor csak ledobja magáról a fürdőköpenyt. Khm... azért ennyire nem lehetek fehérmájú. Vetek egy sokatmondó pillantást, és mégiscsak nekilátok a fogmosásnak, a tükörből azonban cinkos pillantással figyelem az atrakciót.
Anna a megismerkedésünk óta valamennyire a részemmé vált, lehet, hogy voltak hullámvölgyek, érdekek, halálok, szakítások, de ezek mind mégsem tudták annyira besötétíteni a kettőnk közt levő kapcsot, hogy végül véglegesen ketté váljanak útjaink. Nem lehet véletlen, hogy most újra itt van és az sem véletlen, hogy Bonnie-val tragikus véget ért kapcsolatunk. Na persze szép kezdet az, hogy találkoztunk és ismét összegabalyodtunk, de az ideköltözésének azért lesznek még akadályai. Matt ugyan rábólintott, de holnap még meg is kell győznöm arról, hogy ezt meg is tette, az lesz az igazi feladat, de, mint ismerem már, tudom, hogy meggyőzhető, puhítható, csak tudni kell azokat a bizonyos gyenge pontjait amivel rávehető akármire. Felsietek a legnagyobb csendességben az emeletre, csak az összes lépcsőfok nyikorog lépteim alatt, semmiség. Alighogy felérek Anna már int nekem, ennyit arról, hogy visszabújok a meleg ágyba és hozzá simulok, na mindegy. Egy cuppantós puszi azért elfeledteti velem, hogy nem rég még más terveim voltak. -Persze, találsz a fürdőszobában a polcon. - Lágyan magamhoz ölelem és belepuszilok a hajába. Még pár percig ölelem, mert nekem is jól esik és tudom, hogy neki is, az éjszaka kevésbé tartalmas idejében végig hozzám bújva aludt. -Persze, szívesen elmegyek veled, de előbb még had ébredjek fel teljesen, félig még alszom, valaki nagyon kifárasztott az este. - Vigyorogva ölelem még egyszer át szorosan majd elengedem és lehuppanok az ágyra. -Moss fogat, öltözz fel addig én is igyekszem felébredni és indulhatunk. Apropó, majd találkoznod kell a többiekkel, értésükre akarom adni, hogy nem szólhatnak bele az életembe és, hogy jobban teszik, ha nem lesznek kikötéseik veled szemben. - Lehet, hogy régen hiába is dacoskodtam, elleneztem azt, amit Elena-ék műveltek, nem sokra mentem vele. Most azonban már más a helyzet és semmi eshetőségre sem engedhetem meg, hogy kritizálják a kapcsolatom Anna-val. A nővérem még mindig úgy gondolja, hogy szükségem van megfigyelő tyúkanyóra, lásd Matt, vagy éppen egy őrkutyára, mint Damon, még szerencse, hogy azért kettőnknek meg van az esze ahhoz, hogy még csak egymás közelébe se tévedjünk. Belépek a fürdőbe és megnyitom a zuhanyt. -Ha nem zavarlak míg fogat mosol, akkor én ezennel a vízesés alá vetem magam, hátha felébredek. - Vigyorogva vetem le magamról a köntösöm és lépek be a zuhany alá.
Nem akarok én ráakaszkodni Jeremyre, de az is igaz, hogy most nincs hová mennem. Azért jöttem vissza, hogy vele legyek, ha nem kellek, akkor szépen elhúzok, és új életet kezdek. Mégis úgy fogadott, hogy semmi akadálya nem lesz annak, hogy együtt legyünk. Újra. Már nem kell az elejétől kezdeni az ismerkedésünket, mondhatni összeszokott pár vagyunk, ezt pedig alaposan aláhúzza a tény, hogy első szavamra jött, segített, nem hagyott elgyengülten fenevaddá változni. Egyértelmű, hogy az öröklétben töltött ötszáz év alatt nem találtam magamhoz méltó párt, amíg nem jött ő, a tini srác, aki az elmúlt években nem csak külsőben lett érettebb, már fel tudja vállalni, hogy ne titokban legyünk együtt, hanem ténylegesen is. Hiszen nem lehet sokáig titkolni, hogy ha együtt is lakunk. Sok holmim nincsen, pár ruhát rejtettem el a pénzen felül, és ha erőre kaptam, majd megigézhetek másokat, hogy támogassák pénzzel, adományokkal az Anna-alapítványt. Na persze viccesen hívom így, amióta vámpír vagyok, sosem kellett dolgoznom, mindig mások tartottak el, ez most sem lesz máshogyan, csak éppen nem Jeremy családi vagyonát akarom dézsmálni. Arra vágyom, hogy ha meguntuk Mystic Fallst, utazzunk el, bulizzunk, járjuk a világot, akár menjünk el anyám szülőföldjére is, Japánba. Még csak tegnap léptem át a függönyön, van mit kipihennem. Amikor kinyitom a szememet, látom, hogy Jeremy már nincs mellettem, ám amikor oldalra nyúlok, érzem, hogy a helye még meleg, nemrég kelhetett fel, és a közeli motoszkálás is arra enged sejtetni, hogy valahol itt lehet. Miután még nem mentem el a cuccaimért, csak némi pénzért, a tegnapi fehérnemű van rajtam, amit már muszáj lenne váltani. Ma még lehet rajtam, de sürgősen cserélést igényel, így ha összeszedtem magam, akkor muszáj felkeresni a rejtekhelyet. Felülök, és magam köré terekem a paplant, mert úgy hallom, már Matt is itthon van. Fent megvárom a srácot, csak leintek neki az emeletről, hogy látom. Amikor jön felfelé, akkor csak odacuppantok a szájára egyet, semmi nyelvezés, előtte nem árt mindkettőnknek egy fosmosás. - Van egy tartalék fogkeféd? – Kérdezem átölelve, hogy így köszöntsem őt reggeli találkánk megkoronázásként. Kissé szeretethiányos vagyok, mindig is az voltam, most koalaként csüngök rajta. – Eljössz velem a cuccaimért? Elraktam még pár dolgot, vész esetére. Elvileg nincsen baja, elsőként oda mentem, amikor visszajöttem. – Pillantok fel ábrándos-borostyán szemeimmel, hallottam ám, hogy mit intézett nekem Mattnél, szavak nélkül is úgy gondolom, lesz módom megköszönni. Csak az a kérdés, hogy Elena, meg a többiek hogy viselik majd, hogy ismét feltűntem Jeremy életében.
Pár napig a legnagyobb gondom az volt, hogy szombaton vagy vasárnap lenne-e jobb bulit tervezni, csajokkal, piával és még több csajjal, most pedig csak úgy hirtelen egyik napról a másikra megint akadt jócskán bonyodalom. Anna feltűnése csodaszámba megy, pedig hát nem nagyon van már semmi sem ami meglephetne. Az első, kissé túlfűtött, gyors, "de jó, hogy újra látlak szex" után nem tudtam beérni ennyivel és otthon akadt még dolgunk bőven. Miután végre valamelyest lecsillapodtunk kicsit jobban belemélyedtem a gondolataimba miközben hallgattam ahogy Anna egyenletesen szuszog mellettem. Eddig nem is igazán gondoltam bele abba, hogy visszakaptam, a kissé heves reakciónk inkább szólt a szükségnek mint sem bármi bensőségesebbnek. És persze felötlött bennem, hogy Anna-nak valahol laknia kell, viszont nekem sincs saját házam, Matt pedig, hát vámpírt nem valami szívesen látna ebben a házban főleg nem Anna-t. Én viszont egy percet sem akarok nélküle tölteni, főleg nem az estéket csak mert máshol kényszerül lakni. Majd Mattie pót anyunak szépen, lassan beadagolom a dolgot és csak rá fog bólintani, muszáj lesz neki. Lentről egy hangos csörömpölés és egy káromkodás hangzott fel, vagyis végre Matt is hazatalált hajnali egykor. A magam mellett fekvő Anna-ra pillantottam, látszólag még mindig nyugodtan aludt, de egy vámpírnál sosem lehet tudni mikor alszik és mikor éber. Kikászálódtam az ágyból és egy köntöst magamra kaptam és lekaptattam a földszintre. -Matt alszol? - Egy próba, ha Matt ilyenkor esik haza két lehetőség akad. Egy: addig dolgozott, hogy a kanapén túl már nem jut és kiüti magát. Kettő: Ivott valami kurva erőset és a kanapén túl nem jutott. Ez a kettő lényegében ugyanott végződik. -Matt? - Újabb megszólítás mire fészkelődés zaja ütötte meg a fülem. -Mi az? - Aha, totál ki van ütve. -Anna ide fog költözni, rendben? -Jó..alszom.. - Bingó. Széles mosollyal az arcomon siettem fel az emeleti szobámba, de igyekeztem azért nem felébreszteni Anna-t ha esetleg már fel nem ébredt Matt bútor vizsgálgatós sétájától. Holnap semmire sem fog emlékezni Matt az egészből, de én rendes voltam és nem a háta mögött kezdtem el intézkedni, megkérdeztem Ő pedig beleegyezett, innentől mosom kezeimet.
Hiába beszéltem hozzá, próbáltam győzködni, megmagyarázni neki hogy nem volt hibás, nem igazán úgy nézett ki mint aki elhiszi amit mondok... ahogy sírt, még abban sem voltam biztos, hogy érti-e, figyel-e arra amit beszélek neki... Persze, tudom , kiborult, most nyilvánvalóan bármit mondanék is, akkor is csak Ő lehetne a hibás... csak magát tartaná felelősnek. Tudom, láttam már ilyen ügyeket... olyasmi ez, mint egy gondatlanságból elkövetett emberölés... nem hibás, mégis vér tapad a kezéhez, ezáltal mondhatok én bármit, míg Ő maga meg nm nyugszik kicsit, esélyem sincs ezt megértetni vele... De talán... talán holnap... holnap, ha majd megnyugszik kicsit, és nem fogja sírógörcs kerülgetni, akkor talán majd sikerült megértetnem vele, hogy nem hibás abban ami most itt történt... Addig át kell ezt vészelnünk valahogy... Kínzó gyötrelem volt érezni, ahogy szabályosan kapaszkodik belém... és nem tudtam hogyan érjem el hogy megnyugodjon... Igen, most először éreztem, bárcsak lenne itt egy vámpír, bárcsak ismernék egy olyan megbízhatót, akire rá merném bízni életem szerelmét... és bárcsak elfeledtethetném vele ami történt... sokkal jobb lenne ha nem emlékezne rá mit történt... Mikor felállítottam lábaira, és a zakóm a vállára került... végre felfigyelhettem hangjára, amint megszólal halkan... és köszönetet mond nekem... amibe viszont nekem még inkább csak a szívem facsarodott bele... - Szeretlek - feleltem neki egyszerűen... jobbnak láttam nem újra belemenni, hogy nem hibás... napkeltéig győzködhetném... - És nincs az a hatalom, mely szétválaszthat minket, emlékszel? - simogattam meg a karjait, és gyöngéden öleltem még meg egyszer. - Vigyázok Rád, ne félj. Senki nem bánthat, megvédelek bármitől - nyomtam gy puszit a feje búbjára. - Na gyere, menjünk haza - karoltam át, mellé lépve, és kezét megfogva kezdtem el levezetni Őt a földszintre, majd az autómhoz, és aztán minél előbb igyekeztem még a sebességhatárokon belül eltűnni innen.
Amint befejeztem a velem történtek elmondását, a sírógörcs kerülgetett, pláne amikor azt kellett látnom, ahogy Warren kezei önkéntelenül hullanak le az arcomról. Hát ennyi.. ezért kellett elmondanom. Most bizonyára megvet engem.. és a legroszabbat gondolja rólam, persze teljes joggal. Aztán a vérző nyakamra tévedt a pillantása, amivel sikeresen el is érte, hogy néhány másodpercig elterelődjön a figyelmem az előbbiről. Egy zsebkendőt vett elő a zsebéből, majd szépen a nyakamhoz helyezte, hogy valamiképp elállítsa a vérzést. Nem vitatkoztam vele, csak tettem, amit mondott. Habár nem különösebben érdekelt a vérző nyakam.. akadt anélkül is elég bajom. De megtettem, s egyik kezemmel ott tartottam a nyakamon a kendőt. Figyeltem, ahogy nézelődik, lenézett az alattunk elterülő hullára, majd látszott az arcán, mennyire megnyugodott gondolom amiatt, hogy egyelőre senki nem járt még errefele. Aztán győzködni próbált, hogy nem én vagyok a hibás a történtekért.. hanem mindenről az a vámpír tehet. Így mondta. Vámpír. Szóval, tényleg az volt.. de én egyszerüen képtelen voltam nem aggódni. Hiszen megöltem egy férfit.. egy emberi lényt. Egy ártatlan férfit, aki semmit nem követett el ellenem. Csupán egyszerüen rosszkor volt rossz helyen. De nem mondtam semmit.. csak hallgatta és sírtam tovább. Bár, a homlokpuszija némileg segített csillapítani a sírógörcsömet, de a fájdalmamom már nem volt képes enyhíteni. Azon semmi sem segíthetett volna. A lelkiismeretfurdalásom már örökké megmarad. Miközben Ő továbbra is magához ölelt, én a lehető legerősebben szorítottam magamhoz, hogy erőt meríthessek a jelenlétéből. A szívverésem hirtelen a kétszeresére gyorsult fel, mikor meghallottam, hogy épp a rendőrséget hívja, hogy bejelenthesse a hullát.. Egy röpke pillanatig felmerült bennem, hogy talán a teljes igazságot akarja most megosztani a munkatársaival? Elvégre Ő is rendőr és nem hallgathatja el az igazságot. De nem tette.. nem tudom, ez mennyire számított jónak. Természetesen én örültem neki tiszta szívemből, habár.. valami azt suttogta legbelül, hogy mi lesz, ha a helyszínelők megtalálják majd az újlenyomataimat a pincérsrác ruháján? Elvégre megérintettem.. miközben lelöktem innen. Ezek után segített felállítani, ami először nehezen ment, aztán valahogy mégiscsak összejött nekem. Kissé szédültem ugyan, de ez volt a legkisebb bajom a többihez képest. - Köszi - suttogtam mivel nem jött ki hangosabb szó a torkomon. A zakóját a vállamra terítette, gondolom amiatt, hogy a jelenlévő bálozóknak ne tűnhessen fel a vérző nyakam, de nem bántam. - Köszönöm... , hogy itt vagy velem, azok után is, amit az előbb... tettem - folytattam kissé felbátorodva, hogy elhangoztathassak egy bocsánatkérésfélét.
Mikor fejét kissé megrázogatva vett mély lélegzetet, bíztam benne, hogy sikerült kicsit megnyugtatni valamilyen szinten, és tudok vele beszélni érthetően. Kezeimet nem vettem le arcáról, és végig fürkésztem tekintetét míg végre végül belekezdett a mondatba. Ám azután ahogy mondta és mondta tovább az újabb és újabb szavakat, és a szavak mondatokká lettek, melyek súlyos értelmet hordoztak magukban... kezeim önkéntelenül is lehullottak testéről, és térdeimre támaszkodva kezeimmel, térdepeltem ott előtte, miközben szemeim egyre és egyre hatalmasabbakra tágultak. Meggyőződésem volt, hogy a szemöldökömet már olyan mértékben felvontam, hogy el kellett tűnnie valahol hátul minimum a tarkóm tájékán. A szám eltátva úgy tátogtam néhány pillanatig, akár egy hal. Amit hallottam, az teljes és totális képtelenség volt... az kellett hogy legyen! Az kellett VOLNA hogy legyen... De mégsem volt az... Katie egy vámpírról beszél, és arról hogy az azt mondta neki öljön, és Ő ölt... tehát megigézte... másról nem lehet szó... - A nyakad... - Ez volt az első amit ki tudtam nyögni, mikor szóhoz jutottam. Hogy eddig hogy a fenébe nem vettem észre?? Hisz vérzik!! Bár a hulla elég nagy méretű szemellenző... Sietve kaptam ki a zsebemből egy zsebkendőt, és összehajtva szépen, óvatosan hajoltam Katie nyakához, hogy a sebre helyezzem, majd kezét megfogva fogassam oda a kendőt. - Ezt tartsd rajta, míg hazaviszlek és ellátlak - mondtam neki komoly hangon, majd felálltam egy pillanatra, és a korlát felett áthajolva néztem lefelé, körbe minden irányba. Sehol nem volt senki. És nem volt zaj, se sietős léptek, tehát nagy eséllyel még senki nem látta meg. Visszafordultam Katie felé, és nagy levegőt vettem. Gyorsan kellett gondolkodnom, és cselekednem még gyorsabban. Nem! Az biztos hogy nem találhatják itt a rendőrök, hiába a város, és minden egyéb, a bíróság előtt nem érne semmit az igazság, az igézés nem felmentő erejű bizonyíték. Vagyis Katie nem keveredhet képbe, méghozzá semmilyen esetre sem! - Katie, nagyon figyelj rám - térdeltem újra kedvesem mellé, és megsimogattam az arcát, hogy biztosan énrám figyeljen. - Te NEM vagy hibás, érted? Érted amit mondok? NEM te tehetsz annak a férfinak a haláláról! És ezt őszintén el kell hinned nekem - simogattam folyamatosan ujjammal az arcát. - Az a vámpír kényszerített téged, nem volt választásod. És nem vagy sem hibás, sem bűnös. De figyelj! Ezt a hatóságok NEM tudhatják meg, érted? Nem értenék meg. Nem hinnék el bármit is mesélsz. Most hazaviszlek hozzám. Szépen ellátom a nyakad, és kialszod magad, rendben? És megígérem, hogy holnap, ha kicsit megnyugodtál, mindent megbeszélünk, jó? Megbeszéljük ami történt - simítottam végig a haján lágyan, és magamhoz húztam a karjaim közé. - De most el kell tűnnünk, mielőtt valaki meglát. Elmegyünk hozzám - csókoltam meg finoman a homlokát. - Csak előbb gyorsan elintézem ezt - böktem fejemmel a korlát felé, utalva a holttestre. Katie-t tovább öleltem fél kezemmel, míg a másikkal ismét a zsebembe nyúltam, és a telefonom elővéve, kicsit nyomkodtam, titkosítva a számomat, azután tárcsáztam a rendőrség bejelentővonalát. Mikor a vonal túloldalán megszólalt egy hang, rögtön beszélni kezdtem: - Egy testet láttam heverni a Lockwood-birtok garázsbejárója előtt, halottnak látszott, küldjenek valakit - hadartam el röviden és tömören a lényeget. Erre egy járőrt fognak küldeni aki nyilván a legközelebb van éppen, hogy az megvizsgálja a helyszínt, kamu volt-e a bejelentés. Ha meg meglesz a hulla, jönnek a helyszínelők, és felbolydul kissé a terep. Addigra nekünk hírünk-hamvunk sem lehet a közelben. És nem is lesz. Ebben a városban nem volt szokatlan az itt-ott feltűnő hulla, de tanúk és nyom híján nem lesz más ez sem mint a többi szokásos ügy, vagyis lezárják megoldatlanul. Pont úgy ahogy az esetleg felbukkanó vértelen hullákat "szoktuk". - Na kelj fel szépen - karoltam át újra Katie testét, hogy segítsek neki felállni. - Nem szédülsz? Tudsz jönni? - kérdeztem faggatózva, a nyakára, és a vérveszteségre utalva. Egyelőre nem gondolkoztam kórházon, mivel látszatra nem veszélyes a hiányolt mennyiség, talán csak megijesztésül ízlelte meg a vámpír. Hogy ne menekülhessen, vagy... Vagy hogy megtudja, van-e bármilyen módon verbéna a szervezetébe juttatva... Vagyis valami rafinált féreg volt, de csak tudjam meg ki, addig élt... Levettem a zakómat, és sietős mozdulatokkal Katie vállaira és hátára terítettem. Részben mert még mindig remegett mint a kocsonya, részben pedig mert nem lenne jó ha kifelé menet bárki meglátná a véres nyakát. Bár a bálon már korántsincs annyi ember mint azelőtt, de azért még vannak, így nem kéne feltűnést kelteni.
Először azt hittem, hogy annyira haragszik, hogy nem fogja már viszonozni az ölelésemet sem .. ami csak méginkább sírásra kéztetett. De végül valahogyan mégis átölelt és kezei fel-le simultak a hátamon. Nem tudtam megszólalni, szinte képtelen volna ésszerüen szavakba foglalni az imént történteket.. nem akartam visszaemlékezni, mert valahányszor csak megjelent előttem annak a szegény pincérnek az arcképe, magamat szinte mindig egy kegyetlen gyilkos képében látom. Mert az is vagyok.. Aztán Warren faggatózni kezdett, mire én minden erőmet összeszedve igyekeztem felelni a kérdéseire.. de annyi mindent kérdezett, hogy egyszerüen nem győztem. Nem tudom, mire feleljek először... aztán legnagyobb ámulatomra, de leginkább az örömömre nem sokkal később az ajkaimra hajolt és finoman megcsókolt. Vajon ezt most csupán azért tette, hogy megnyugtasson, és semmi érzelem nem társult mögéje? Hiszen mélységesen megbántottam.. Picit megráztam a fejemet, hogy rendezni tudjam a gondolataimat, majd egy mély levegővétel után végre valahára megszólaltam. - Én öltem meg azt a férfit.. meglöktem és keresztülesett a korláton.. mivel egy másik férfi, nem, inkább vámpír, vagy valami hozzá hasonló lény kivillanó szemfogakkal azt mondta, hogy ezt tegyem.. - csak beszéltem és beszéltem, nem is gondolkodtam túlzottan arról, hogy miket hordhatok össze, ami egyszer a szívemen volt, azt ki is mondtam, mert Warrennek tudnia kellett róla. Mert éreztem, hogy ha senkivel sem osztom meg ezt az információáradatot, akkor megbolondulok. Ezeket józan ésszel már képtelen voltam felfogni. Közben kezem akartlanul is visszasiklott vérző nyakamra, majd felszisszentem amint megérintettem a sérült felületet. Csak bírjam ki még egy darabig.. - Nem tudom, annyira zavaros az egész.. de a lényeg, hogy én vagyok a felelős annak a pincérnek a.... - itt elakadtam, mivel képtelen voltam kimondani, hogy a haláláért. Habár az lett volna a helyes, ha kimondom, hiszen ez az igazság és felelnem kell a tetteimért, de egyszerüen nem tudtam megtenni.. Ahogyan azt sem értem, hogy voltam képes annyira egyszerüen átlökni azt a pincérfiút a korláton...
- Katie, kérlek... - mondtam neki újra és újra. Most valahogy egyszerűen semminek nézett ki ami nemrég történt. Mintha nem is lett volna az a csók... Egyszerűen nem érdekelt! Csak Katie érdekelt! És az ami történt, hogy megtudjam mi volt! Meg kell tudnom, muszáj segítenem! A férfinak már nem tudok, de Katie-t nem akartam több sokknak kitenni mint ami már így is érte, hiszen látszik rajta mennyire kiborult... És a szívem szakadt bele hogy ezt látom rajta... Mikor végül végre csak megszólalt... igyekeztem megérteni amit beszél, de annyira sírt, és annyira nehezen jöttek szavai, hogy nagyon erősen kellett figyelnem. Szégyenfolt?? Mit akar ez jelenteni?! Nem értettem... egészen addig nem, amíg végül ki nem bökte, hogy... hogy... Na de nem! Nem, az lehetetlen! Félrebeszél! Döbbenten meredve Rá, csak... mozdulatlanul hagytam először hogy mellkasomnak dőljön, és kezei öleljenek, az én kezeim nem is értem hogy s mint mozdultak, és mikor kezdték, de szinte automatikusan, maguktól, fel-le simultak a hátán. - Milyen férfi, Katie? Az aki odalent van? Ő meghalt... Mi történt itt? Mond el nekem, hogy segíteni tudjak - kértem, ölelve magamhoz, bámulva ki a fejemből, mint egy szobor, úgy meredtem csak előre. De tudnom kell. Nem beszélhet ilyeneket ha segítséget hívunk. Még azt hinnék Ő ölte meg... - Mi történt? Hogyan esett le innen? Megbotlott? Megszédült? Vagy... zaklatott téged, és véletlen leesett? Mond el nekem, kérlek - fogtam újra meg kezét, miközben próbáltam kitalálni mi lehetett ami itt történt. Eltoltam magamtól, és a szemeibe néztem... A szemeibe, melyek.. melyek nagyon különösek voltak. Nem láttam pontosan, de mintha egy filmből léptünk volna ki, egyik pillanatban még mintha aranyos fénye lett volna, színe... de pislogtam, és már nem volt ott semmi. Csak a tömérdek könny... Megráztam kicsit fejem, és kezeim közé fogtam Katie arcát. Odahajoltam, és finoman megcsókoltam, hátha kicsit megnyugszik, hogy itt vagyok vele, és megvédem bármi is legyen. - Beszélj, kérlek, muszáj elmondanod mi volt itt, értesz? Hívnunk kell a rendőrséget. Beszélned kell majd velük. És nem mondhatsz olyanokat hogy megölted, félreértenék, ez csak baleset volt, nem tehetsz róla - mondtam meggyőződötten, próbálva komolyságot venni magamra... Meg kell nyugodni, muszáj, higgadtan kell gondolkodnom, legalább nekem.
Az az éles fájdalom, amit a fejemben éreztem szerencsére nem tartott sokáig.. viszont majdnem felsikítottam döbbenetemben, amikor a földre csepegett vérem tükörképében megláttam az íriszeimet.. aranysárgára változni. Mi folyik itt? Arcomat ismét tenyereimbe temettem, mert nem bírtam megmozdulni. Képtelen voltam rá, nem azok után, amit tettem. Egy gyilkos vagyok.. egy kegyetlen gyilkos. A könnyeim szakadatlanul potyogtam a szememből, de nem is próbáltam visszatartani őket, talán ha kisírom magamat, megnyugszom. Nem, soha nem fogok tudni megnyugodni. Egész hátralevő életemben emlékezni fogok erre a pillanatra.. a lelkiismeretlen újra és újra emlékeztetni fog rá. Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy bekövetkezett a tragédia, mindenesetre nekem úgy tűnt, mintha órák teltek volna el. Hirtelen egyszer csak közeledő léptek zajára lettem figyelmes. Szent tehén, eljött a pillanat, amikor nekem végem. Akárki legyen most is a hátam mögött, bizonyára elsőre ki fogja szúrni a lenti fények miatt, hogy mit tettem.. és akkor már csak percek fognak elválasztani engem az életfogytig tartó börtönbüntetéstől. Nem mertem felnézni az illetőre, hisz bárki lehetett.. csak akkor hullott le a lepel az illető kilétével kapcsolatban, amikor megszólalt. Warren. Nem más állt a hátam mögött, mint életem szerelme, aki nem mellesleg még RENDŐR is. Lehajolt mellém és kérlelni kezdett, hogy áruljam el, mi történt itt az imént, de én képtelen voltam rá. Aztán addig ügyeskedett, míg sikerült leszedegetnie az ujjaimat az arcomról. De még ezek után sem voltam képes a szemébe nézni.. Mit gondolna rólam, ha megtudná az igazságot? A válasz egyértelmű: megvetne és meggyűlölne, hiszen az imént vettem el egy élő, lélegző ember életét. Folyamatos kérlelésére megpróbáltam rendszerezni a lélegzetemet, hogy megszólalhassak, mert azzal semmit nem fogok elérni, ha tovább bőgök itt, mint egy csecsemő. El kell mondanom neki... tudnia kell róla. - Wa... Warren, én.. - akadoztam továbbra is a könnyeimmel küszködve. - Én.. azt hiszem.. elkövettem.. életem ... legnagyobb ... szégyenfoltját... - folytattam hosszas szüneteket tartva a szavak között, mivel képtelen voltam érthetőbben beszélni. A könnyeim újra és újra megakadályoztak benne. - Megöltem .... egy ... embert... - itt már rendesen sírógörcsöt kaptam. - Az a férfi... aki az imént itt volt.... - folytattam, mivel nem hagyhattam ennyibe. Tudnia kell mindenről... De már nem bírtam folytatni, arcomat a mellkasának döntöttem és átöleltem őt, högy erőt meríthessek belőle. Mindegy, hogy mennyire fog meggyűlölni most, hogy már tudja az igazságot , csak egy a fontos.. hogy most itt van mellettem.
Fogalmam sem volt miért jöttem ide. Kezemben egy pohárral, amiben nem is tudom mi volt, nem figyeltem. Csak felejteni akartam... elfelejteni, azt az egész borzalmat amit láttam... Azt hittem, idefent nyugalom lesz. Hogy üres az emelet, és majd egy kis friss levegővel vegyítve, minden rendben lesz, és nyugodtan végiggondolhatom a dolgokat, utána... utána pedig visszamehetek a szerelmemhez és megkérhetem hogy felejtsük el a ma estét, és menjünk haza hozzám... és maradjon velem örökre... De nem. Hát persze hogy nem. A sors soha nem támogatja amit én elképzelek. Az soha nem mehet úgy. Soha esély sincs rá. Most sincsen. Azt hittem van, de nincs... Ez teljesen egyértelművé vált, amikor felérve az emeletre, egy szobán végigsétálva, kiléptem az erkélyre... és a lábam földbegyökerezett, mert Katie ott térdepelt, és sírt... És a szívem abban a pillanatban még jobban facsarni kezdett. Nem tudtam magam visszafogni, azonnal letettem a poharam az ablakpárkányra, és melléje siettem. Le akartam térdelni mellé, átölelni, megkérni hogy ne sírjon... Ám a szó bennem akadt. Bennem, amikor tekintetem átfutott az erkélyt keretező korlát felett, és a mélyben szegeződve megpillantott egy mozdulatlan alakot. A kivilágított házból kiszüremlő fény tökéletes megvilágítást adott az eszméletlen, mozdulatlan férfira... egy pincérre... kinek feje körül egy tócsányi vér állt, mely olyan élesen vert kontrasztot a szemem számára a tündöklő aranyos fényben, hogy szinte szúrt... Megszokott látvány, és mégsem az... Egy halott férfi... Ebből a magasságból, csak leeshetett, és a betört koponyából ítélve azonnal meghalt... - Kat... Katie... - meredtem le Rá, és döbbenetemben nagyot nyelve térdeltem mellé. - Katie mi történt? Mi történt itt?? - fogtam meg karjait, és magam felé fordítottam, de Ő csak sírt, kezeivel az arca előtt. Egyik kezem a kezéért nyúlt, és elhúztam onnét. - Katie nézz rám, az istenért! Mi történt itt? Hallod? Beszélj már, Kicsim, kérlek! - Nem tudom mi volt ez inkább, követelés vagy könyörgés... De az biztos hogy egy mukkot sem értettem mi van itt. Katie zokog, egy pincér holtan hever odalent... Mielőtt bárki észreveszi, meg kell tudnom mi volt itt, hogy segíteni tudjak, bármiért is volt ez a baleset, Katie-nek meg kell nyugodnia kicsit mielőtt bárki meglátja... Mert biztos voltam hogy baleset, mi más lehetne?? Semmi! Ez baleset, nyilvánvalóan lezuhant véletlen a fickó, és érthető hogy kedvesem kiborult... Istenem, miért is veszekedtem vele... Én hülye barom állat...
Semmit sem értettem az egészből. Mintha hirtelen egy párhuzamos univerzumba kerültem volna, ahol léteznek vámpírok. Az animágusokkal együtt - jutott hírtelen eszembe. - Várjunk csak, most akkor mi van? Animágus, vámpír.. még csak a vérfarkas hiányzik, és már teljes is lenne a kép. Mikor végre kissé eltávolodott tőlem, én rögtön a nyakamhoz kaptam.. Úramatyám, vérzik! De nem volt elég erőm ahhoz, hogy per pillanat tegyek ellene valamit. Úgy tűnt mintha a lábaim gyökeret vertek volna a padlóba. Hiába próbáltam rendszerezni a légzésemet, nem sikerült, érintésével egyre inkább megerősödött bennem a gyanú, hogy micsoda.. Csak reménykednii tudtam, hogy elmegy... de persze ez nem így történt. Miért is történt volna így? Helyette, inkább olyat mondott, amitől csak még inkább összezavarodtam. Mire érthette azt, hogy tudom-e magamról, hogy mi vagyok? Szent ég, dehát én nem vagyok vámpír... ugye? Kétsébeesett, mély megdöbbenéssel telt íriszeimből, hamar rájöhetett, hogy fogalmam sincs miről hablatyol itt össze vissza. És rá is jött. Nagyot nyeltem, amikor kijfelentette, hogy most olyat fog tenni velem, amiben eddigi életem során még nem volt részem... Újra a tekintetemet kereste. Jaj, ne! Megint mit akar tenni? Vagy, ami még annál is rosszabb, mire akar rávenni?! Bárcsak, sose tudnám meg.. Kezeimet szám elé téve borultam le a földre, rögtön azután, hogy végre magamra hagyott. De az már édes mindegy volt.. így akár itt is maradhatott volna végignézni a műsort... Ha már ilyen erős hatással volt rám, miért lépett le ilyen egyszerüen? Nem mindegy, az akaratát már véghez vitte... bal kezemet a nyakamhoz emeltem, míg a jobbal a fejemet fogtam. Most meg mit csináljak? Bizonyára hamarosan ide fog jönni valaki, egy pincér talán és meg fog kínálni egy itallal.. én meg kénytelen leszek megölni Őt. Megölni egy emberi lényt! Én, Katie West, aki még egy légynek sem tudnék ártani! Szent ég... - Kisasszony, jól érzi magát? - szólított meg egy ismeretlen hang a háttérből. A szívem ekkor még az eddigieknél is gyorsabban kezdett el verni... eljött az én időm. Nem, nem tehetem - ellenkezdtem, de tudtam, ennek semmi értelme. - De kell lennie valaminek, egy kiskapunak, amivel megakadályozhatom a tragédia kitörését... Mert ha meg kell ölnöm azt a férfit, akkor a világ legelslegnagyobb bűnét fogom elkövetni. Azt soha nem tudom majd magamnak megbocsájtani. No, meg ennek az undorító féregnek, aki mindezt tette velem.. Néhány mély levegővétel közepette nagy nehezen ugyan, de sikerült feltápászkodnom a földről. Persze a jóképű pincérfiú rögtön a segítségemre is sietett és felsegített, amivel elérte, hogy lerövidítse a saját életét.. és aláírja a halálos ítéletét. Egyszerűnek tűnt. Úgy tettem mintha, megszédülnék, mire a srác hirtelen utánam kap, mire én kissé odébb csusszanva elértem, hogy Ő közvetlenül a korlát mellé kerülhessen. - Sajnálom - suttogtam szipogva, majd egy határorozott mozdulattal meglöktem a fiút.. mire Ő megcsúszott és keresztül esett a korláton.. egyenesen a mélybe. Nem bírtam tovább.. ott helyben térdre zuhantam, majd arcomat kezeimbe temetve kezdtem el keservesen sírni. Megöltem egy embert... erre hirtelen egy éles fájdalom hasított a fejembe.. Talán a lelkiismeretem most ezzel akar megbüntetni...... vagy ennek köze lehet azokhoz a szavakhoz, amit az imént az a vigyorgó ficsúr mondott??
- Hmm... - nyaltam le a maradék vérét a számról, majd zsebemből egy zsebkendőt előhúzva, töröltem meg még, hogy biztosan ne maradhasson nyoma étkezésemnek. Legalábbis rajtam. Az Ő vérző nyaka már kevésbé érdekelt, mivel az íz után egyáltalán nem vonzott az illat sem és a látvány sem. - Mihez kezdjek veled, Csillagom? - néztem a lány kimeredt szemeibe, és visszalépve eléje, kezem végigsimított arcán, majd haján. - Nem szeretem az ilyen meglepetéseket... nem túl jóízűek... - sóhajtottam, "nehezteléssel" a hangomban, majd egy gonosz vigyor futott szét arcomon. - Kíváncsi lennék, vajon tudod-e magadról, hogy mi vagy - hajoltam egész közel ajkaihoz, de csak a szemeit fürkésztem, mélyen, áthatón... de csillogó íriszei elég mély megdöbbenéssel voltak töltve, így 99%-nak gondoltam, hogy nem, ez a kis csitri semmit nem tud. Sem arról én mi vagyok, sem arról, hogy Ő micsoda. Magamban pedig már élvezkedve dörzsölgettem tenyeremet. - Nos, Kedveském, most olyan élményben lesz részed, amiben még biztosan soha nem volt - vigyorogtam Rá, s a kezeim újra a dereka meg még a nyaka köré simultak, és mélyen merültem bele tekintetébe. - Én most távozom. Te pedig itt maradsz még. Egészen addig, amíg nem jön ide hozzád valaki. Bárki. Aki pedig majd idejön hozzád, az meg fog kínálni téged egy itallal. Te pedig fogod magad szépen, és megölöd az illetőt. Mondjuk... lelököd innét - böktem fejemmel az erkély korlátja felé, s azon is túl, le a mélybe, ahol alattunk betonút húzódott. Kár hogy nem a konyhában vagyunk, egy késes műsor nagyobb buli lenne, no de hát... ez is szép lesz. A kiterült hullák mindig jó műsort szolgáltatnak egy bálon. És könnyű. Elvégre ez a kis csitri... vaságyastól se lehet 50 kiló, a mai nők... már fűző nélkül is csodálatosan karcsúak. De elkalandoztak kissé a gondolataim. Így visszakormányoztam magam a leányzó szemeihez. Mélyen beléjük meredtem még egy bő pillanatig, igézésem beleégetve tudatába, azután eleresztettem szépen, és hátrébb léptem. - Legyen szép estéd, Drágám - mértem még végig a szép alakot, majd vigyoromból nem eresztve, megkerültem szépen Őt, és visszatértem a házba. Odabent az első utamba kerülő pincért félrevonva, és "megkérve", hogy jöjjön ki ide ehhez a lányhoz, és kínálja meg egy itallal, majd visszaindultam a földszintre.
(folyt. köv. Hátsókert)
A hozzászólást Cedric Nikolaj Georgiev összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 09, 2013 12:54 pm-kor.
Nagyon megijedtem, amikor nem akart békén hagyni. Vajon mit akarhat ez itt tőlem? Közeledni kezdett felém, mire én meg távolodni... de balcserencsémre, egy idő után elértem a korlát végét és nem tudtam tovább menni. Hirtelen, mielőtt észbe kaphattam volna elém suhant - szó szerint, suhant! -, majd nagyokat nyeltem miközben hozzám ért és magához húzott. Jaj, Istenkém, most segíts meg.. Próbáltam a lábára lépni vagy valamihogy máshogy védekezni, de mielőtt még megmozdulhattam volna, Ő tett valamit, ami következtében bennem minden átrendeződött. Mintha egy szófogadó kiskutya lennék, képtelen voltam elszaladni, menteni az életemet tőle. A belsőm szavai hallatán legszívesebben még azért is felkiálltott volna, hogy hadd lássa, hogy nekem nem parancsolhat.. de a számon egyetlen hang sem bírt kijönni. Mintha megnémultam volna, álltam ott előtte merev tekintettel. A szívem olyan erősen kezdett el dobogni, mintha ki akarta tőrni a testemből.. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mintha az előttem levő férfi egy ragagozó lenne és én lennék a kiszemvelt áldozata... De az lehetetlen. Ez a szó rögvest értelmét vesztette, miután láttam az arcát szörnyeteggé változni és a szemfogait megnyúlni.. Szent tehén, nekem most befellegzett.. Holtfehérre várt arccal vártam a közeledő halált, hogy magával ragadjon... A férfi a nyakam fölé hajolt, majd egy határozott mozdulattal mélyesztette hosszú szemfogait a nyakam bőrébe. Vártam a halált, de nem érkezett meg.. Sőt, egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva undorodva huzódott el a véres nyakamtól. Gondolkodni se tudtam azokban a percekben.. de egy dolog nyíltan belevésődött a tudatomba. Hogy ez a férfi egy vámpír. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, de az. Miutá elhajolt én üveges tekintettel figyeltem minden lépését.. Mert akármennyire is el akartam tőle menekülni, a lábaim nem engedték. Mintha egy láthatatlan erő megakadályozott volna benne..
Ohh, ejnye, ellenkezős a kislány, akkor azt hiszem a felszedés lehetősége kilőve... hát nagy kár, pedig csinos forma leányzó. De hát az Ő vesztesége. Akkor marad az hogy én szórakozom, és Ő pórul jár. - Te tudod - vontam meg a vállam, ahogy távolodni akart, de én utána lépkedtem. - De ne legyél már ilyen kis ellenséges, egy ilyen csinos lánynak igazán lehetne kedvesebb modora is. Gyere csak, megmutatom mire gondolok - vigyorodtam el, és mielőtt ellenállhatott volna, közvetlen eléje suhantam, és egyik kezem a derekára simult és erősen a saját testemhez vonta, míg a másik a nyakára siklott, utána állára, és a szemeibe nézve mélyen, beleigéztem: - Ne sikíts - mondtam átható, mély hangon. - Ne menekülj. Csak hagyd magad. Előbb szabadulsz, elhiheted - mosolyogtam negédesen, majd ahogy láttam a tekintetét egy pillanatra elhomályosulni, jelezve hogy igézésemet nem gátolta sem verbéna, sem egyéb, amit persze amúgy is éreztem volna, de ez a biztos, a mai praktikák mellett. Szóval amint ez sikerült, finoman félrefordítottam arcát, és nyaka szabaddá vált előttem, mire odahajoltam és előbb egy csókot leheltem puha, meleg bőrére, kissé megnyalva ízlelve finom testét. Aztán hagytam magamban az állatot előtörni, és fogaim megnyúlva, újra ráhajoltam, hogy bőrébe mélyesszem agyaraim, és vérét szívva tegyem magamévá a kislányt. Kezem élvezettel ölelték testét, ahogy vére elöntötte a szám és a torkom, de csak... körül-belül egy percig élvezhettem ezt a merőben kellemes érzést, mert aztán az élvezet pillanatát megmérgezte egy íz... egy íz, mely eljutott a tudatomig, és azt megértve, ingerlő undorral húzódtam ki rögvest a lány nyakából, és rendeződött arccal néztem szemeibe. - Fúj... - ízlelgettem a számban maradt ízt, és a lány üveges szemeit kémleltem... - A kis átkozott... - állapítottam meg, és nem mint lekicsinylést, hanem szó szerint értettem. Ennek a lánynak egy igen enyhe farkasíze van... Amit utálok. Még nem váltotta ki az átkot, érzem... Na de... hmmm... miért is ne? Lehet jó kis buli lenne...
A francba, hogy nem tudom jól megjátszani magamat.. rögtön kiszúrta a nedvességet a szememben.. De amikor az arcomhoz ért, reflexszerüen tettem néhány lépést hátrafelé, hogy lehetőleg minél messzebb legyek tőle. Most egyáltalán nem voltam ismerkedős kedvemben, pláne nem egy gyanús fazonnal, aki rögtön az arcomhoz is nyúlt. - Hagyj békén.. - szedtem le a kezét az arcomról. - Az nem rád tartozik - tettem hozzá fanyarul elmosolyodva.
Látszódott a lányon hogy mennyire nincs is jó estéje, ha nem is láttam volna a szemeit, árulkodott volna hogy itt van fent egyedül, és hogy könnyes az arca is, legalábbis csillogott a nedvességtől, és kétlem hogy más oka lehetne ennek. - Ejnye, no, én itt mást látok - nyúltam oda az arcához, megtörölve ujjammal. Igen, könnyes volt az arca. Hmm... akkor sebezhető, és becserkészhető is lehet a kicsike... nah... akkor vajon mit tegyek vele...? Szúrjak ki vele, vagy csípjem fel? Nehéz döntés... töprengtem magamban rajta. - Na meséljen, mi a baj? Talán összetörték a szívét?
Csak álltam ott és kémleltem a sötét tájat, - nem mintha a sötétben olyan sok mindent láttam volna -, de a hideg levegő mindenképpen jót tett nekem. Nagy nehezen ugyan, de ikerült abbahagyom a sírást. Újabb korty pezsgő után, hirtelen közeledő léptek neszére kaptam fel a fejemet. A zajt hangok is követték.. és naná, hogy egy férfitől származtak. Ezek a mystic fallsi férfiak engem szépen lassan az őrület határára fognak sodorni... - Üdv - erőltettem mosolyt az arcomra. Igaz nehezemre esett, de sikerült.. - Remekül - mondtam tömören és velősen, bár az arcomról simán leolvashatta az ellenkezőjét. Hiába is próbálnám titkolni..
Miután Tatia eltűnt a kertből, én is visszatértem az épületbe, és egy pezsgőspoharat megkaparintva, úgy döntöttem, most kedves leszek, és a Tatia által belém is azért ültetett némi kis "feszültséget" most szépen levezetem valakin. Vagy "megvacsorázom", vagy tudom is én még... Majd valami. Így alakulhatott, hogy végül az emeletre sétáltam, és az erkély felé vettem irányomat. Hallottam ott valakit, és bízva benne hogy hölgyet találok majd, kisétáltam a terepre. Ééés... mázlim volt. - Üdvözletem szép kisasszony - lépdeltem a kis hölgy mellé, és a korlátra támaszkodtam. - Hogy telik az estélye? - érdeklődtem egy vigyorral.
Azok után, amit Warren a fejemhez vágott.. iszonyúan éreztem magamat. A szívem sajgott belé. A bálteremből kifelé jövet muszáj volt levennem egy pohár pezsgőt egy éppen arra járó pincér tálcájáról, majd pár kortyintásra lehúzni annak tartalmát. Nem igazán szoktam inni, sőt egyáltalán nem rajongtam az alkoholért, de most... most muszáj volt. Mert ezt a léthelyzetet józanul lehetetlen kibírni.. Mivel a pohár túl hamar kiürült, leemeltem még egyet kifelé menet, abban reménykedve, hogy az alkohol gátlásfeloldó hatása majd segít nyomorúságos helyzetemen. Kiérve az erkélyre, közel sétáltam a korláthoz és egy darabig csak gyönyörködtem - inkább búslakodtam -, a táj kémlelése közben.
- Én is örültem Nash! - Mondtam, miközben elindultunk ki az erkélyről, és magamban talán még örültem is, hogy végül kettesben lehetünk egy kicsit. Vagyis arra gondoltam, hogy először is lemehetnénk a bálterembe táncolni egy kicsit. Akkor nem leszünk kettesben, de legalább tudunk egy kicsit beszélgetni. - Menjünk le táncolni a bálterembe. - Mondtam, és elindultunk le.
Látszott rajtuk, hogy nagyon szeretnének kettesben lenni. Nem akartam rossz benyomást kelteni a lányban, ezért inkább elengedtem őket. Persze nem mintha valami kívánságműsor lett volna.
- Oh...Természetesen... Menjetek csak... Örültem a találkozásnak Katherine. - mosolyogtam rá kissé félelmetesen. Mindig túlzásba viszem az ördögi vigyorgást. Reméltem, hogy még találkozom vele. Megvártam míg elmenne, majd én is továbbálltam. ---> Elena háza
A hozzászólást Nash Cranford összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 03, 2013 6:25 pm-kor.
Kezdőlap
|| --- || 
|| --- || 
