Mert azt mondtad, mi? Miért is nem lep meg ez a válasz? Annyira tipikus. Vetek rá egy morcos pillantást, aztán valahogy csak rá veszi magát, hogy értelmes magyarázatot is adjon.
- Jól van. Értem. Oké - emelem fel a kezem megadón. Nem jó kedvemben. De pff... úgysincs más választásom. Ha nemet mondok, következőnek valószűleg megint a torkomnak esik, csak hogy megmutassa, hogy ő az erősebb, és ő dirigál. Mindig ezt csinálja.
Kifelé indulunk, és magamban zsörtölődés közben váratlanul ér az utolsó mondata. Képtelen vagyok értelmesen reagálni, csak egy meglepett nyögéssel válaszolok, amint elképzelem a jelenetet. Na olyat sem csinált még velem senki, és nyilván nem is hagynám másnak. De Klaus egyébként is éjjel-nappal uralkodik rajtam, ebben a formában legalább lenne benne valami izgató is...

- Háhh, szóval szeretnél kikötözni? - Nem tudom megállni, egy pimasz vigyor kerül az arcomra. Farkasként nagyon rosszul viselném a kiláncolást, de ezúttal nem erről van szó. Az utóbbi esetében talán nem ellenkeznék annyira.
- Hmm... - jön az első reakcióm. Nem hangzik lelkes beleegyezésnek, ugye? De legalább nem dacolok azonnal. Már ez is valami.
- És miért is van szükség erre a teljes szófogadásra? - érdeklődöm felvont szemöldökkel, aztán helyet foglalok az egyik széken. Ez még mindig nem tűnik se igennek, se nemnek. De ha azt akarja, hogy teljesen alávessem magam az ő akaratának, legalább tudjam, hogy miért ragaszkodik ehhez ennyire.

Kitör belőle a nevetés, amitől most már nem csak döbbent, de zavart is leszek. Mi olyan vicces neki ezen? Rohadtul nem találom szórakoztatónak a gondolatot, hogy kiláncoljon...
- Mi?! Oh - sóhajtok fel, majd én is halkan elnevetem magam. - Áh, oké. Látom, tréfás kedvében van az úr - ingatom a fejemet. - Egy pillanatra komolyan belém fagyasztottad a levegőt is. Még sosem láncoltam le magam teliholdkor. Isten ments, hogy épp most kezdjem - ráncolom a homlokomat. - Igen, a farkasok... Még most sem értem, mi is volt az a múltkor, de lehet, hogy ma éjjel kiderül - mondom kissé eltűnődve.

A "Megteszek bármit..." kezdetű mondat már magában meglepő volt a számomra. Miii? Ezt sem gondolta komolyan. Észreveszi egyáltalán magát? Tényleg, mint egy drogos, de hát ez nevetséges. Ám mielőtt sikerülne feldolgoznom a hallottakat, áttér másik témára, amitől legalább annyira hülledezni kezdek.
- Láncok? - meredek rá hatalmas szemekkel. Sosem csináltam ilyet. Mármint... Tudom, hogy vannak farkasok, akik így próbálják visszafogni magukat teliholdkor. Tyler is ilyen volt, mesélt róla, de ez hülyeség. A szabadság a legjobb abban, hogy átváltozok, és már eleve egy kriptában kell kuksolnom egész éjjel, ami nem fog nagyon tetszeni, előre tudom. Na de láncok? És éppen most, terhesen? Na szép. Nem is tudok erre hirtelen mit modani. Uhh.

Hmm... Furcsa érzés ezeket hallani. Igazából nem vagyok biztos benne, még így sem, hogy nekem az jó vagy sem, hogy így kötődik a véremhez. Nyilván van ebben is némi pozitívum, de nem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy a vérem iránti vágya ilyen mérvadó legyen a kapcsolatunkban. Ráadásul akár kötődik a véremhez, akár nem, még mindig ő a ragadozó, én pedig az áldozat, aki nem sokat tehet ellene, ha inni akar belőlem. Megengedem neki, vagy sem... előbb-utóbb elveszi, ha ennyire kell neki.
- Azt azért nem mondanám, hogy odáig lennék a ténytől, hogy a vérem függője lettél, vagy mi... - vonogatom a vállam. - Csak így kicsit valóban más a helyzet. Ennyi - bólintok egy kisebbet, aztán befejezem a mosogatást.

- Ohh - hangzik az első, nagyon értelmes reakcióm. Tulajdonképpen mindaz, amit most hallottam, valóban egy kicsit máshogy tünteti fel a dolgokat. Nem teljesen, de azért... Így már kicsit mása helyzet. - Ebbe még nem gondoltam bele - ismerem el. Jó hát tényleg nem éltem vámpírok között. Csak farkasokkal, nekünk meg egész más a felfogásunk, főleg ha vérszívókról van szó. Egy sima vámpírral nyilván nem is tudnék így együtt élni. Klaus más, mert ő mindkettő.
- Szóval kötődsz a véremhez? - kérdezek rá lassan felfelé görbülő ajkakkal.

Tessék? Mit lehet ezen nem érteni? Magasba szökött szemöldökkel fordulok vissza felé, hátamat a mosogatónak vetve. Lenézek a kezeimre, melyről még csepeg a víz, aztán fel Klausra.
- Oké, akkor mondd meg te, hogy látod ezt. És egyáltalán mit értesz "ilyen" vérivás alatt? - ráncolom értetlenül a homlokomat, és a szó ugyanúgy hangsúlyozom őt. Hangomban jelenleg az ég világon semmi dac, vagy felháborodás, csak kíváncsi vagyok, mégis mit akart ezzel mondani. Miben látja ő máshogy a helyzetet. Örülnék, ha felvilágosítani, hogy miárt is vagyok ilyen elmaradott ebben a témában.

Klaushoz hasonlóan én is lehunyt szemmel próbálom összekapni magam, miután végzett velem, bár nyilvánvalóan én más okból. Szerencsére azonban nem tart sokáig, amíg a seb összefor a nyakamon. Mire kezemmel végigtapogatom, már sértetlen, csak letörlöm róla a maradék vérem. Kicsit felszökik a szemöldököm, amikor kertelés nélkül kimondja a nyilvánvalót, a kérdésére azonban nem válaszolok rögtön. Azt hiszem, nem kerülhetem el, hisz ha tudni akar valamit, akkor nem fog megelégedni egy vállvonással. De kimondani legalább annyira zavaró, mint hagyni, hogy ezt tegye velem. Az eltakarítás kiváló kifogásnak tűnik arra, hogy ne üljek tovább tétlenül, és nézzek a szemébe válaszadás közben, szóval neki is fogok. Felállok, összeszedem a tányért, evőeszközt, és a mosogatóhoz megyek vele, és csak mikor már hátat fordítottam neki, akkor emelem kicsit égnek a tekintetem.
- Megalázó - mondom ki végül halkan, de határozottan, és jobb ez így, hogy nem nézek közben rá. - Kiszolgáltatottnak érzem magamat, amit pedig nagyon nem szeretek. - Kerültem már párszor ilyen helyzetbe, és kitéve lenni mások szeszélyeinek a legrosszabb, amit el tudok képzelni. Figyelmemet inkább a mosogatni valóra fordítom.

Eltolom magam elől a tányért. Már úgysincs tovább étvágyam, nem is vagyok már éhes. Lehunyom a szemeimet, és többnyire sikerül kizárnom a fájdalmat. A szúró érzés azomben csak nem marad el, érzékelem, hogy Klaus több kis kortyban nyeli a vérem, de azt hiszem, kezdi túlságosan élvezni, és mintha nehezére esne abba hagyni. Azért csak nem akarhat lecsapolni teljesen.
- Klaus? - szólítom meg bizonytalanul, és a vállam felett megérintem a karját.

Úgy nézem, sikerült felfognia a lényeget. Éhes vagyok. Ennyi. Neki is fogok a reggelimnek, mielőtt teljesen elhűlne, és csak fél szemmel figyelem Klaust, aki mögém sétál. Hmm... Nem is rossz. Ha azt akarja elérni a masszírozással, hogy ellazuljak, sőt, elcsábuljak, akkor jó úton halad.
- Nem is tudom, vajon jó az nekem, vagy rossz, hogy ennyire rabja vagy a véremnek... - jegyzem meg sóhajtva két falat között. Sosem szerettem, hogy ezt teszi velem. Hogy a véremet issza. Ettől kicsit... megalázottnak és kiszolgáltatottnak érzem magam. De ha már így kell lennie, próbálom a jó oldalát nézni, hogy még egy valami, amivel az ujjaim köré csavartam. Letuszkolok a torkomon még egy-két falatat, aztán a masszírozása alatt elgyengülve, simítom el a hajamat a nyakamból. Nem nézek rá hátra, csak kicsit oldalra döntöm a fejemet is, lehunyom a szemeimet, felkészülve arra, ami rám vár.

Bevallom, hogy kicsit megijedek tőle, amikor látom megváltozni az arcát. De a riadalmam nem tart sokáig. Nem félek tőle, annak ellenére sem, hogy tudom, nagyon is bánthat. Durcás visszavonulására csak sóhajtok.
- Figyelj... eszek pár falatot, csak hogy legyen valami a gyomromban. Aztán... kiszolgálhatod magad - forgatom a szemeimet, és visszatérek a tányéromhoz. Lehet, hogy ő most éhségében, vagy nem is tudom miért, durcás, de igazából most nem értem meg. Az egészségemről és a gyerekéről van szó. Ennyit nem ér meg neki egy kis türelmesség? Elhúzom a számat. - Te sem akarhatod, hogy bajunk essen - vetek felé egy kissé szúrós pillantást az asztal felett, aztán legyűrök még pár falatot, de így igazából már nem is annyira esik jól.
- Nem is értem, miért vagy ennyire rákattanva épp az én véremre - ami igazából nem csak az enyém, hanem a gyerekéé is, hiszen jelenleg osztozunk rajta. De mindegy.

- Ahh... De Klaus - sóhajtok fel, mert nálam ez a mozdulatsor, és ahogy arcát a nyakamba fúrja, nyilván mást vált ki, mint belőle.
- Még csak nem is reggeliztem - pislogok a megterített asztal felé, és közben próbálom szelíden eltolni magamtól. Éjjel alaposan kimerítettük egymást, nem csak az ágyban, de a veszekedéssel is, a napot azzal kezdtem, hogy a kis kölyök kitolt belőlem mindent, amit korábban ettem, és ha most még üres gyomorral a véremet veszi, nem ígérhetem, hogy nem leszek rosszul. Kicsit elhúzódok, és küldök felé egy bocsánatkérő pillantást.