- Felhívnám rá szíves figyelmedet anyám, hogy én érkeztem ide először - piszkálgattam egy gipsz faragványt a szekrényen. - Ergo az elsőbbség joga az enyém. Ha neked nem tetszik, költözz te. Őt is magaddal viheted - böktem Fenrir felé. - És ha a nem lesz nyugtom alatt arra célzol, hogy ti ketten fogtok bosszantani, már most mondom, reménytelen - legyintettem egyet.

Mivel Esther is jelezte nekem, hogy jobban teszem, hogyha nem bonyolódom vitába Klaus-al, ezért inkább csöndbe maradtam. Hagytam, hogy megbeszéljék egymás között a dolgokat.
Amikor Klaus elfordult én is magamra kaptam a ruháimat, majd az ágy szélére ültem.

Fenrirre néztem, jelezvén, hogy ne bosszantsa fel magát, mert Klausnak egyedül ez a célja, semmi más.
- Tudod, Klaus... én valami máson vezetném le a fölös energiámat. Például... keresnék egy új helyet. Egy új várost - vontam egyet a vállamon, titokzatosan beszélve hozzá. - Mert itt sokáig már nem lesz nyugtod.

- Nocsak - lepődtem meg. - Mi ütött beléd anyám? Magad ajánlgatsz nekem partnert? Meg tudlak érteni. Nem lehet kellemes, hogy előttem buktál le, ezzel a... - keresgéltem a szavakat - mondjuk úgy, dicsekvésre nem méltó hódítással - néztem megvetően Fenrir-re.

- Ugyan, Klaus... - sóhajtottam, belebújva valami felsőbe, és mikor elfordult, hát magamra vettem a nadrágomat is.
- Nincs neked ennél jobb dolgod? Keresd meg Tatiát, szórakozz vele egyet. Vagy keresd meg a két másik tükörképének egyikét, ha Tatia nem hajlandó ágyba mászni veled - vettem fel azt a gunyoros stílust, amit most ő is megengedett velünk szemben.

- Bocsánat, apa - mondtam, annyi megvetést sűrítve az utolsó szóba, amennyit lehetett. - Szóval, miről is folyt a szó, amiben én is szerepeltem? Már úgy értem azután, hogy nem zengett tőletek az egész ház - járkáltam fel-alá, legcsekélyebb mértékben sem zavartatva magam azon, hogy ők nyilván anyaszült meztelenül kuporognak a takaró alatt.

Egy keserű mosoly jelent meg az arcomon. - Valamiről megfeledkezel, Klaus. Méghozzá arról, hogy ezer évet vettél el az életemből. Tőlem, aki védett téged, védett attól, amit Mikael tett veled. És ezek után... TE így beszélsz velem? Ne feledd, hogy ha én egyszer úgy döntök, hogy véget vetek a fene nagy hatalmadnak, hát megteszem! - rántottam magamra valami ruhát, miután elfordult, és odaadtam Fenrirnek is a cuccait, a szememmel mondva neki, hogy... ne bonyolódjon vitába Klausszal.
- Amikor feltámadtam, és megfenyegettelek, nem vicceltem. Ne bosszants fel. Nem tudod, mire vagyok képes - léptem oda elé, de még nyugodtan. - És hogy miért emlegettünk? Tudtommal... a fiunk vagy - vontam egyet a vállamon.

Meglepett amikor Niklaus berúgta az ajtót, de őszintén szólva nem ért váratlanul. Először jobbnak láttam ha még csak nem is válaszolok arra amit mondott. De a következő mondata hallatán elöntött a düh. -Niklaus ne merészelj ilyet mondani!-förmedtem rá amikor az anyját és engem szidta, de az engem érintő része nem is nagyon érdekelt.

- Hogyhogy mit csinálok? Utálkozom - válaszoltam. - Az anyám egy ribanc. Egy mocskos vérfarkas szajhája - sziszegtem haragosan. - Ezt nevezem családi képnek. Még jó hogy nem ettem, mert most vért hánynék - fintorogtam. - Apropó, miről is van szó? Mert mintha a nevem hallottam volna emlegetni - fordultam el, és csak a vállam fölött néztem vissza rájuk.

- Klaus erős. Nagyon erős. Nem tarthatja rettegésben az egész várost. Nem képzelheti magát istennek - ráztam a fejemet, ezzel felelve Fenrir kérdésére, de a Mikael-részre már nem tudtam reagálni, mert az ajtó úgy nyílt ki, mint berúgták volna. Pontosabban... be is rúgták. Méghozzá Klaus.
Ránéztem, eléggé kérdőn, majd megszólaltam. - Nik, elmondanád nekem, hogy mit csinálsz? - kérdeztem tőle. Még szerencse, hogy a takaró mindent takart. Eléggé hülyén nézne ki a saját fiam előtt.
- Ahh, mert te minden ágyba cipelt nőnél foglalkoztál azzal, hogy megakadályozd az ilyesmit - csóváltam a fejemet.

(Klaus hálószobája)

Egy mozdulattal berúgtam az ajtót, mintha valami westernhős lennék, és leplezetlen megvetéssel bámultam anyám és Fenrir ágyban fetrengő párosát.
- Gratulálok - szólaltam meg maró gúnnyal. - Anyám, kifogtad a legnagyobb szemétládát a földön - sétáltam be, és megálltam az ágy mellett. - Ha felcsinálnád anyámat, ígérd meg, legalább foglalkozol a kölyökkel, nem úgy, mint velem - vetettem oda Fenrirnek foghegyről.

Nagyon megleptek a szavai, hirtelen nem is tudtam mit reagálni rá. -Miért tennéd ezt?-kérdeztem komor arckifejezéssel. Nem értettem, hogy pont a saját anyja miért tenné ezt vele. -De ha egyszer Klausnak szembe kell néznie Mikael-el akkor szüksége lesz minden erejére.-tettem még hozzá egy kis idegességgel a hangomban.

- Amit te tenni tudsz, az az, hogy... mellette vagy. Ha már én sem tehetem... - vallottam be, majd nagyot sóhajtottam, és magam elé meredve kezdtem el beszélni. - Mert ugyanaz a célom, mint Mikael-nek. Igaz, nem megölni akarom Klaust. Én csak... el akarom venni a hatalmat, ami a kezében van - ismertem el ezt, bár valószínűleg... nem fog fényesen reagálni arra, hogy a saját fiam életét akarom keseríteni.

Sejthettem volna, hogy senki nem lehet elpusztíthatatlan még Klaus sem. -És tudok valamit tenni ez ügyben? Úgy érzem annyival tartozom, hogy kiállok a fiam mellett. -magyaráztam. Ha elakarom nyerni a bizalmát és ki akarom érdemelni a megbocsájtását valószínűleg ennél jobb alkalom nem is adódhatna erre.

A kérdésére elgondolkodtam. Hülye lennék elmondani neki, hogy én is éppen azon dolgozom. Vagyis... nem megölni akarom, inkább lefaragni a hatalmából. Mert senki nem lehet olyan erős, amilyen Klaus. De pont az apjának mondjam el, aki a bizalmát akarja elnyerni?
- Igen, Klaust is meg lehet ölni. Akárcsak a többi gyerekemet is. Mindannyiuknak van gyenge pontja - bólogattam.

Ahogy ő felült így én is, hogy szemébe nézhessek és úgy hallgassam végig amit mond. Szavai eléggé megleptek és kissé fel is zaklattak. -Klaust meglehet egyáltalán ölni valahogy?-néztem rá kérdően.
Hirtelen mást nem tudtam mondani.

Felültem, és így néztem rá. Most már felesleges titkolni előle az egészet. Legalábbis úgy vélem.
- Mikael bármikor a városba jöhet. És ő nem éppen arra fog hajazni, hogy kibéküljön Klausszal. Ezer évvel ezelőtt azért tettem őt vámpírrá, hogy megölje a gyerekeinket, és Klaust. És azt hiszem, ő még erről nem mondott le, ami Klaust illeti. És most, hogy én feltámadtam, bármikor megérezheti, és idejöhet. - motyogtam.

-Ezt most, hogy érted? -néztem rá értetlenkedve- Kettőnkkel? -kérdeztem aztán rá egy apróbb mosollyal az arcomon.
Láttam az arcán, hogy valami nem stimmel. -Baj van?-néztem rá felvont szemöldökkel.

Zihálva fordítottam felé az arcomat, közben egy apró mosollyal, hiszen tőlem most több hirtelen nem telt, annyira kimerített az elmúlt kis együttlét... de tény, hogy régen éreztem és élveztem már ennyire az ilyesmit. Ami nem is véletlen, hiszen egyedül feküdtem egy koporsóban ezer évig.
Végül nagyot nyeltem, és így néztem a mennyezetre. - És... mi lesz ezek után? - kérdeztem tőle. Valahogyan... egyáltalán nem akartam elmondani, hogy érzéseim szerint Mikael hamarosan a városba jön... Klaus miatt. Mert miattam érzi, hogy Klaus is itt van.

Testünket szinte egyszerre ragadta el az a mámoros pillanat. Nem sokkal utána engem is elért ez az érzés és magatehetetlenül dőltem mellé az ágyba. -Ez hiányzott nekem az elmúlt ezer év alatt.-nyögtem ki még mindig zihálva, egy halvány mosollyal az arcomon.

Mindvégig éreztem simogató kezeit hol a combomon, hol máshol, és a régen tapasztalt érzések már kezdték előteremteni a gyümölcsüket...
Ahogy gyorsított mozgásán, éreztem, hogy megkaparintom a mámort, és egy megadó, jóleső sóhajjal buktam bele az élvezet karjaiba egy nyögéssel. Testem közben megfeszült, de légzésem még mindig lihegő volt.

Szabadnak éreztem magamat, és boldog voltam, hogy végre nincs semmi amitől tartanom kéne és Esther-nek sem.
Néha-néha belőlem is előtört egy-két jóleső nyögés. Ahogy körbefonta lábait a csípőm körül kezeimmel simogatni kezdtem a combját, közben vadul csókoltam és egyre gyorsítottam a tempón.

Ahogy megéreztem őt a testemben, valami furcsa érzés elmaradt... ami régen megvolt, de most hiányzott. És már tudtam, mi az... a félelem. Amit Mikael miatt éreztem. Most már... nem kellett félelmet éreznem. És nem is éreztem. Szabad voltam...
Felnyögtem, először halkan, majd újra és újra, ahogy újabbakat mozdult, néha sóhajokkal vegyítve egy-egy kitörést. Mindkét lábam szorosan fonódott csípőre köré, a hajába túrtam, és így húztam őt szorosabban magamhoz.

Már nem volt rajtam semmi, nem tétováztam, akárcsak egy telhetetlen kisgyerek téptem le róla a fehérneműt. Nála jobban nem is kívánhattam volna senkit, hisz ő az egyetlen aki miatt valaha is tűzbe jöttem.
Amikor végre testünk egyé vált még a szívem is hevesebben kezdett el verni. Gyengéden mozogni kezdtem, közben ajkaira tapadtam s a melleit simogattam.

Az én nadrágom is elég gyorsan eltűnt rólam, mire felkuncogtam, és jóleső sóhajok törtek fel bennem, amikor csókjaival haladt felfelé testemen.
Lehunytam a szemeimet, majd kinyitotttam, hogy a melltartóm lekerülése után én az alsónadrágjától szabadítsam meg, így testünk már majdnem teljesen fedetlenül tapadt egymáshoz. A bőrét éreztem az én bőrömön, és ebben a pillanatban szinte üvölteni is tudtam volna, hogy mennyire vágyom rá... ezer év után ezen nem is csodálkozhat senki...