- Jó neked, Damon. Rémséges módon irigyellek ezért. Nagyon... különleges ami megadatott neked. És nem az számít hány gyereket nemzettél te, hanem hogy hogy szereted őket, ők meg téged. És hidd el nekem, én sokáig néztelek titeket, nálatok szebb családot... még sosem láttam - mondtam minden őszinteségemet belesűrítve ebbe a mondatba. Borzasztó mértékben irigy voltam, és borzasztó módon csodáltam azt a családot. Egyszerűen... vámpír ennél szebbet nem is kívánhatna magának. Egy szellem pedig nem is remélhetne szebbet látni.
Nem tehettem róla, mulatságos volt ahogy megrezzent.
- Bocs - kuncogtam. - De biztosíthatlak, ez sokkal jobb érzés mintha például átsétáltam volna rajtad - néztem végig az alakján, hisz akkor egész testében remegne. Átsétáltam már pár emberen, egyik se örült neki, aki megérzett.
- Na igen, ez igaz. Nem lenne élvezetes - bólogattam, miközben követtem a tekintetét el a távolba, hogy vajon miért is néz arra. De aztán a szavai adták meg a választ. - Oh, persze... ne haragudj, én itt feltartalak... de természetesen menj nyugodtan, ha szeretnél, a családod... vár rád. Még a végén azt hinnék megettelek - viccelődtem, leplezve a hiányérzetet, ami már előre elért, hogy ismét egyedül leszek...

- Félő, hogy el fog nyomni a végén a nőuralom a Salvatore-házban, de oda se neki - legyintettem vidáman. - Soha nem hittem volna, hogy lesz nő, aki engem így meg tud szelídíteni, és hogy ilyen jó érzés lesz apának lenni. Még akkor is, ha a háromból kettőnek vagyok csak az apja. Mármint fizikailag. Delena valójában ugyanúgy a lányom, és imádom őt - mosolyogtam, majd megrezzentem, ahogy az arcomhoz ért.
- Bocs, ez váratlan volt - motyogtam. - Nem, nem kellene jelmez, de felöltözünk. Mégis, jobb ez így. Nincs kedvünk úgy hazaérni a bálról, hogy a fél város minket üldöz "vámpír, vámpír!" felkiáltásokkal - vontam vállat, majd az autóm felé néztem. - Lassan talán mennem kellene. Elena már biztos nem tudja, hová tűntem.

- Lehet jó ötlet, a három úgyis egy olyan szép szám, két gyönyörű lány, egy okos kisfiú, aki továbbviszi a neved, egy szép kis család - mondtam felidézve a két apróságot, és el tudtam képzelni milyen lesz a következő, a szülei és a testvérei alapján biztos helyes kislány lesz.
- Delena meg persze hogy okos, az anyjára ütött, a lányok úgy szokták - kuncogtam, de csak picit szurkálódva, nem bántón, mert nem akartam én leszólni, Damon is okos, végülis aki élt 150 évet, lüke már biztos nem lehet.
- Horrobál? - néztem kissé meglepetten, de aztán leesett, hogy igen, láttam a plakátját. - Jah, persze, azt láttam. Hát... nem is tudom... végülis, a horror-témakörbe pont beleférek, jelmez se kell - néztem végig magamon, és magamon keresztül a sírkövemet. - Ti is jöttök? Neked se kell feltétlen jelmez - érintettem meg az arcát finoman, utalva a vámpír-titulusra. Az mellé tán már tényleg nem is kell.

- Nem, úgy hiszem, megállunk háromnál - ráztam a fejem. - Elena még olyan fiatal. Nem akarom, hogy az egész életét arra tegye fel, hogy tucatnyi gyereket neveljen. Meg szerintem idegileg sem bírnánk többet - nevettem. - Delena ugyan tényleg áldott jó gyerek, olyan okos, mint egy kis felnőtt, de nem vagyok biztos benne, hogy a másik kettő is ilyen lesz. Inkább biztosra megyünk - álltam fel, és levertem a térdemről az odakerült havat. - Jövő héten horrobál lesz a városban. Elkísértesz? - kérdeztem Lexit.

Kicsit szélesedett a mosolyom amint a kezét a szívére tette, jólesett, és bíztam is a szavaiban. Végülis... sosem hazudott nekem, miért épp most kezdené el? És bizalomgerjesztő volt amit eddig összehoztunk, hiszen elég régóta itt vagyunk már, de még mind a ketten megvagyunk. Majdnem úgy vettem a gondolatot hogy még mindketten élünk, de aztán rájöttem, hogy én már rég nem...
- Persze, az simán belefér, teee... "harmadik leghelyesebb Salvatore" - kuncogtam fel, és kíváncsi voltam le-e esik neki, miért csak a harmadik hely az Övé.
- Igen, Delenát tudom, a kicsik még fogékonyak ránk. Ha idősebb lenne 10 évvel, valószínű már nem látna. De azért ez tetszik, van három ember a Földön aki lát. Lehet be kéne költöznöm egy óvodába, ott mintha csak élnék - képzeltem el nevetve a képet, hogy a szegény óvodai dolgozók mit szólnának ha a gyerekek egy láthatatlan valamivel kezdenének beszélni és játszani. Jöhetne is a szentelt víz meg a pap.
- Emma? Ez gyönyörű név - dicsértem meg, ahogy meghallottam a legfiatalabb gyermekük nevét. - Szeretem ezt a nevet, nagyon szép csengése van, és a Salvatore mellé főleg szép lesz. - Na és terveztek még többet is, vagy a három lesz a szerencseszámotok?

- Jól van, Lexi - bólintottam. - Akkor én ezennel esküszöm, hogy nem foglak bántani téged - tettem a kezem a szívemre. - De ugye azért egy kis évődés belefér? - vigyorogtam el magam tréfásan. - Amúgy, Delena lát téged, és ő beszélgetett is már veled. Szerintem vele sem lesz gond. David... szerintem ő is lát olyan dolgokat, amiket mi eddig nem - jutott eszembe, amit Elena mesélt, hogy meredt a két gyerek egy láthatatlan pontra, ami mint kiderült, a szellem Miranda volt. - És amúgy is el kell majd jönnöd hozzánk, megnézni majd a legkisebb Salvatorét, ha kibújik Elenából - meséltem tovább. - Emmának fogjuk hívni - melegedett meg a mosolyom.

Első hallásra megijesztettek Damon szavai, nem szerettem az eltűnéses részt, és nagyon nem akartam kipróbálni sem. Egyszer bőven elég volt meghalni emberként, és egyszer meghalni vámpírként, szellemként már tényleg nem akarom kipróbálni... Főként hogy onnét már biztos nem lenne visszajövetel.
- Hidd el kérlek, Damon... nincs a világon semmi, amit kevésbé akarnék, mint eltűnni... - nyeltem nagyot, még a gondolattól is borzongva. - De még a legharagosabb állapotomban sem ártanék gyerekeknek. A tieidnek sem. Se a megszületetteknek, se annak aki még meg sem született. És Elena nem bántott, csak azért nem ártanék neki mert Veled van. És különben is, kedvelem Őt. Nem ártok nekik - mondtam nagyon-nagyon komolyan, mert éreztem Rajta hogy ez nem vicc... még ha mosolyog is. - És ha nem piszkálsz akkor neked sem - tettem még hozzá. Bár ehhez hozzátartozott az is, hogy igyekezzek megfékezve tartani a haragom. De most úgy éreztem ez megy.

Önkéntelenül is elmosolyogtam magam, ahogy felidéztem magam előtt Delena okos, értelmes arcát és szemét, és a született vagányságot is David arcán.
- Lexi, őszinte leszek veled. Csak azért mondom el ezt, hogy lefektessünk bizonyos szabályokat. Azok után, hogy karót nyomtam a szívedbe, nyilván nekem lenne jogom legkevésbé ilyet mondani, de ma már apa vagyok, akinek a családja biztonsága a legfontosabb. Ha bármikor is ártani akarnál a gyerekeknek, vagy Elenának... hiszen tudod, hogy várandós... én magam fogom elintézni, hogy eltűnj ebből a világból. De ha rossz szándék nélkül jössz hozzánk, mindig szívesen látunk majd. Ígérem neked - futotta be az arcomat egy mosoly.

- Miért, talán nem? - kérdeztem vissza, érdeklődőn biccentve félre a fejem, bár inkább csak megszokásból, hisz erről csak én tudtam. De bennem maradtak az emberi mozzanatok.
- Ezt megértem, természetes, ha nekem gyerekem lenne, nekem is Ő lenne a legelső, és kitekerném annak a nyakát aki ártani akar neki - mosolyogtam halványan, de azért nem akartam én felbujtani ilyesmire, még csak az kéne, szegény nyakam jól van ahogy van, még ha nem is tudná komolyan kitekerni... - Nem akartam és nem is akarok rosszat a gyerekeiteknek, ezt illetően akármire megesküszöm, ha szeretnétek - mondtam hever bólogatással, ugyancsak megszokásból. - Delena is nagyon aranyos kislány, és a fiad is helyes kiskölyök, nem ártanék nekik - mondtam teljes őszinteséggel, és komolysággal. Még ha még mindig vámpír lennék, akkor se bántanám a gyerekeket. - Ezt Elenának is el fogom mondani ha beenged, az biztos.

Lexi

- Szóval most én vagyok a jófiú? - kérdeztem. Ez elég vicces volt. Igen, valahol magam is tudtam, hogy nem vagyok már olyan, mint régen, de az elnevezés még mindig szokatlan volt. Főleg Lexi szájából. Hozzászoktam, hogy régen, ha csak rám nézett, valami nekem benntartott utálat jelent meg az egész arcán.
- Szerintem Elena nem fog ágálni ellened - néztem a kis hógolyó nyomát a földön, ahová nemrégen esett, és most ott feküdt apró, fehér folt formájában. - Elena csak azért volt felháborodva, mert a gyerekeink is bajba kerülhettek volna. Melyik szülő az, akinek nem a gyereke, és a gyereke biztonsága az első? - kérdeztem. - Mi is ilyenek vagyunk Elenával. De ha megesküszöl rá, hogy nem akarsz rosszat a kicsiknek, hidd el, Elenának sem lesz baja veled. Be fog engedni a házunkba.

Arcát látva, csak megforgattam szememet, és halkan felsóhajtottam, de nem szólaltam meg. Hagytam inkább a témát.
Szorosan elém állt, én pedig kíváncsian fürkésztem szemeit. Nem tudtam mit is akarhat ezek után, így kíváncsian vártam. - Frankó hely? - Kérdeztem, de aztán bólintottam egyet. - Rádbízom magam.. - Egyeztem bele elmosolyodva.

Pandora

- A türelem rózsát terem. Tüskés rózsát. - vontam egyet a vállamon úgy, mintha én lennék a mintázott türelem szobormása, de láthatta az arcomon az undok gúnyt, és iróniát, amit a bizonyos türelmesség irányába táplálok.
- Nos... - sóhajtottam fel és odaálltam szorosan elé, hogy a szemeibe nézzek. - Rámbízod magad? Tudnék egy frankó helyet. - simogattam meg az arcát.

- Hát azt én már nem láttam, de szólj ha nézitek, majd beugrok mozizni - feleltem, miközben figyeltem hogyan gyúr golyót a hóból. Gondoltam egyet, és mellé guggolva leutánoztam a mozdulatot. Aztán kicsit megemeltem a golyót, hogy utána visszaejtsem a földre. - Majd gyakorlok, és jövőre hógolyózhatsz is velem - nevettem, elképzelve ahogy Ő vagy bárki velem próbál hógolyózni. Nem is lehetne kérdés ki nyerne, hisz aki engem el tud találni, azé... hát... azé lesz a következő Nobel-díj.
- Esetleg? - kérdeztem vissza, mert nem tudtam hova tenni a mondatot, kicsit mintha... de nem, lehetetlen dolgokra kár is gondolni. Csak magamat kedvetleníteném el, és azt nem akarom, hisz hetek óta most vagyok igazán... először jókedvű. Azt hiszem ezt nevezhettem annak, mert most egészen jól éreztem magam. Ami elég furcsa volt, így, hogy Damon volt a társaságom, mégis jó volt ez...
- Hát akkor Szent Stefan volt az aki a jófiú volt, meg akivel sok időt töltöttem, és te az aki csak embereket öltél, meg csajoztál, és hát... nem sűrűn költöztek ilyen alakok a szívembe - hangsúlyoztam jelentőségteljesen az "ilyen alakokat", de aztán felkuncogtam. - Most jófiú vagy, és a jófiús éned szimpatikus. Ami hidd el, nekem a legfurább.
És tény, hogy az ember ritkán haverkodik a gyilkosával. De ezt nem tettem hozzá. Mert most Damon nem annak az alaknak nézett ki, ez egy másik illető volt, és ez tényleg szimpatikus volt nekem. Elég meglepő módon, az én számomra is.
- Hát most... - kezdtem, és léptem egyet oldalra, kihúzva magam, mert Damon kicsit magasabb volt... -, na most igen, oda nézel - bólintottam, és nehéz volt nem kuncogni a helyzeten. Az mondjuk komolyított a szitun, hogy azt mondta szeretné, ha mennék... De a viccelődés oldotta a helyzetet, így sikerült nem újra elérzékenyülnöm. - Majd igyekszem tanulni, gyakorolok és talán legközelebb már úgy megyek hogy láttok. És majd kopogok, hogy ne rosszkor toppanjak be, és... figyelek, hogy ne illetlen alkalomkor... - köszörültem meg a torkom, elképzelve hogy épp egy nagyon rossz pillanatban lebegnék/lépnék be... Jujjj....
- Viszont biztos, hogy... Elena is szívesen látna engem? - jutott aztán eszembe, mert most biztos nem tettem rá jó benyomást a macskával... A terhes nők kiszámíthatatlanok... - Láttam hogy rosszul volt a dobozos ügy után, és... lehet hogy Ő még haragszik rám... és nem örülne hogyha ellátogatnék - mondtam kicsit idegesen, bár... persze Ő nem tudna ártani nekem, de az az eltüntetős dolog eléggé beleivódott a félelemkörömbe... Lehet hogy ha elmennék, másnap már köddé is válnék, és azt nagyon nem szeretném kockáztatni.

- Jaj, vámpírok filmet ne - mosolyogtam el magam halványan. - Abból elég volt az Alkonyat is - guggoltam le, és egy kis hógolyót gyúrtam egyik kezemmel.
- Lexi, a családom nagyon sok ember halálából, és csaknem kétszáz év sötétségéből született. Én vagyok rá a legjobb példa, hogy a legrosszabb helyzetben sem kell semmit feladni. Esetleg... - hallgattam el. Mit mondtam volna? Hogy létezik a szellemlétből is kilépés? A világ boszorkányainak egyesített ereje sem lenne elég hozzá talán.
- Mindenesetre fura a te szádból hallani, hogy barátkozni akarsz velem. Annak idején, mikor még Szent Stefan volt a kedvenced, engem eléggé a pokol fenekére kívántál - vigyorogtam el magam az emlékek hatására.
- Igen, tényleg jó lenne, ha néha látnánk is, és nemcsak a hangod hallanám. Más lenne kicsit a kommunikáció kettőnk között. Most legfeljebb tippelni tudom, hogy épp a szemedbe nézek-e - biccentettem félre a fejem. - Már csak azért is jó, ha látlak, mert ha eljössz hozzánk, legalább tudom, hogy épp ne illetlen helyen vakargassam magam, mikor beállítasz. Mert... szeretném, ha eljönnél néha. Vagy amikor kedved tartja. Már nem hiszem, hogy ártani akarsz nekünk. És... mivel hallani már mind tudunk téged nyilván, beszélgethetünk. Bármikor, amikor jónak látod. Voltak már különös vendégeink... hát miért ne legyen még egy? - mosolyogtam. - Nem kell örökké egyedül lenned, Lexi. Mi szívesen látunk, ha belebegsz hozzánk. Csak egyet hagy kérjek: ne akkor törj ránk, mikor Elenával épp... szóval, el vagyunk foglalva egymással. Nyilván megérted, hogy azt ő sem venné jó néven - nevettem el magam.

- Hát ki tudja, lehet hogy a következő vámpíros filmet majd rólunk mintázzák - vetettem fel viccelődve. Végülis annyi mindent kitalálnak már, miért is ne lehetne pont egy ilyen is. Szellem és vámpír... vicces film lenne.
- Hmm... - szusszantam egyet elmélázva, ahogy meghallgattam, mit is gondol. Érdekes volt, és kicsit talán tanulságos. Annak a haragos énemnek... volt tanulságos. Legfőként. Nekem pedig, nagyon... érdekes. - Azt hiszem ez az elmélet tetszik nekem - mondtam ki végül hangosan, egy kezdődő gondolatot. - Csepp a tengerben. Az jól hangzik, szeretek jó dolgok részese lenni. Ha még élnék, most nyithatnék egy vámpír-detoxikálót. Érző vámpírokat "teremtek" - kuncogtam el magam, és képletesen szólva "megtöröltem" az arcom, bár nem mintha bárki láthatná az ott "felejtődött" fantomkönnyeim, de mégis ez olyan... megszokott mozdulat volt. - Ha ebből a szempontból nézzük, nem olyan rossz... egy jobb célért meghalni... végülis ha elvonatkoztatunk, és kicsit eltolva nézzük, mondhatnánk... hogy egy család született a halálomból... És a családokat szeretem - mosolyodtam el. Tudom, kicsit elrugaszkodott elmélet, de azért nekem mégiscsak könnyebbség volt ilyenekre gondolni, főleg... miközben egy élőt igyekszem... megérinteni, vagy... inkább Ő engem, attól függ.
- Az jó... - néztem kezét, mely az én kezemet érintette. - Akkor eszerint egész jó... szellemtanonc vagyok. Tudok tapintani és beszélni... ha a látszódást is megtanulom, én leszek a legügyesebb szellem a városban - nevettem el magam, a helyzet kínos voltát palástolandó ezzel. Bár igaz is volt... nem tudtam olyan szellemről aki már tudott látszódni felnőtt embernek, de... ha van is, akkor is nagy előrelépés lenne.
- Kár hogy már nem élhetek, még barátok is lehetnénk... - sóhajtottam fel, és másik kezemmel odanyúlva megsimítottam Damon arcát. Nem tudtam érzi-e majd, de nekem kellemes érzés volt. - Groteszk egy világunk van.

- Igen, tényleg olyan, mint egy hollywoodi film - mosolyogtam el magam. - Szinte várom, hogy felcsendüljön a zene, és beugorjon ide valahová a 20. Century Fox emblémája - tettem hozzá még somolyogva, majd megrezzentem. Máris elhangzott egy olyan kérdés, ami keményen gondolkodóba ejtett.
- Nem tudom a választ, Lexi - ráztam meg a fejem teljesen őszintén. - Mondhatnám hogy igen, de hazudnék. De ugyanígy hazudnék akkor is, ha nemet mondanék. Talán úgy hiszem, valahol volt némi részed abban, hogy megváltoztam. A lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy nem helyes, amit teszek. De mi vámpírok elnyomjuk a nekünk nem tetsző érzéseket. Pont te ne tudnád? - kérdeztem. Ha valaki, ő ismeri ezt, hiszen annak idején egy fajból valók voltunk. - Azt hiszem, minden vámpír életében eljön az a pillanat, mikor a rossz tettei miatt érzett önvád nagyobb lesz a falnál, amit emelt magában. Mint mikor a tengervíz kicsap a partra vihar idején. Egy kis hullám, egy kis tett képtelen változást okozni. De a kis hullámok viharrá állhatnak össze, hatalmas hullámokká, amik képesek szétrombolni sziklákat is az erejükkel. És ha átcsapnak a gáton, a vak ember sem tudná tagadni az árvíz létét. Valahogy én is így voltam, és vagyok az érzelmekkel. Egyszer megérkeztek, egy nagy csomaggá válva, és lerombolták bennem a lelkembe épített falat. És ebben az árvízben ott volt a te halálod is - sóhajtottam, majd a következő pillanatban kissé kitágult szemekkel bámultam a levegőt az ujjaim előtt.
- Lexi... azt hiszem, érezlek - motyogtam halkan.

- Akkor jó, mondjuk én türelmes vagyok! - Húzódott egy széles mosolyra ajkam, és ajkamba haraptam. Meg hát ez az idő is egy kis plusz volt amit nem töltöttem egyedül, meg hát jól éreztem magam vele. Így aztán jobb is volt, hogy nem voltam egyedül. Ő legalább lefoglal jó időre ezek szerint.
- Nincs még tervem, de kitalálhatunk valamit ha annyira nem akarsz megszabadulni tőlem. - Vontam meg vállamat odalépve hozzá, és magam mellé pillantottam ahol már csak egy jókora föld kupac volt.

Pandora

Kipattantam a mederből, hogy teljesen ásni tudjam tovább, közben fél szemmel Pandora arcát figyelgetve. Jól elvoltam, ezt meg kell hagyni. De mégis mit csináljak, ha egy ilyen bombanő áll itt előttem?
- Kész vagyok, aha! - biccentettem vigyorogva, majd körülnéztem. Mondhattam volna, hogy kapjuk el az illetőt, aki még itt van, de mindegy.
- Mik a terveid a továbbiakban? Még mindig nem akaródzom leszállni rólad. - kacsintottam rá.

- Köszi, ez kedves tőled - nevettem el magam kicsit, hát ha már Ő mondja, azt hiszem elhihetem, azok után hogy én raktam az Ő postaládájába egy hullát... még ha az csak egy macsek volt is.
De a többi, és a "mennybéli" téma már inkább követelt komolyságot, főleg hogy én is feltekintette az ég felé amerre mutatott.
- Olyan ez mint egy lüke film - sóhajtottam. - Egy béna és groteszk film. Tény, hogy vicces élmény belesni a falakon, és végigrohanni az utcán, vámpírt kiáltozva, úgy hogy nincs következménye, de... minden más nagyon rossz így. Nem is értem más szellemek hogy bírják ki. És lehet... hogy még így is azzal döntöttél jól hogy engem öltél meg. Nem tudom hogy egy családos valaki hogyan bírná ezt. Ha valakinek a gyerekeit kéne így néznie vagy a szerelmét, mint nekem titeket, az lehet már tényleg őrült lenne... - éreztem hogy kicsit elkalandozok, így lassan újra visszaemeltem Damon-re a tekintetem. Nagyon furcsa volt Őt innen nézni, és most... így... Láttam magamban az arcot, mely akkor tárult elém mikor megölt... de ezt az arcot is láttam, aki megbánta... Furcsa érzés volt belül a szívemben...
- Hát... bár én ráírtam a dobozra hogy neked szól, nem nekik, de... tudom, tudom... tudom... ez nem mentség, és... a családodnak tényleg nem akarok rosszat. Ígérem, nem küldök több hullát a házatokba - mondtam komolyan, és őszintén. Én most tényleg így is gondoltam, és... csak remélhettem hogy ha legközelebb netán elborulna az agyam, akkor is így fogom...
Néztem azt a felém nyúló kezet, és... egy pillanatra elgondolkoztam a kérdésén.
- Igen... én meg tudlak, de... nem tudom te abból mit fogsz érezni, ha fogsz egyáltalán... - feleltem, de közben már emeltem is fel a kezem, hogy megfogjam a kezét. - Jó lehet hogy Elena újra terhes - szóltam közben halkan, nem is tudom, honnét vagy miért jutott eszembe, de... jött. - Szerinted... nekem is volt benne részem, mármint... a halálomnak, hogy te most ilyen vagy?
Nem haragudtam volna ha nemet mond, de kíváncsi voltam mit gondol erről. Végülis a testvérét testvéremként szeretem, szóval... valahol messze talán volt közünk nekünk is egymáshoz. Ott volt a régi Damon, meg ez az új... különös volt mindkettőt ismerni.

A sírkő felé fordult a tekintetem mikor Lexi azt mondta, ott ül. Igaz, így sem láttam belőle semmit, de legalább nem háttal álltam neki. Hülye helyzet volt. Ő látott engem, én nem őt. Igy meglehetősen nehéz beszélgetni....
- Nem, nem hiszem vagy őrült vagy - sóhajtottam. - Legalábbis nem tűnsz most annak. Megértelek, ha összezavarodtál, ha egyedül vagy... hogy rossz ez az egész. Nem is tudom, én mit tennék a helyedben. De talán... ha továbbmennél, megtalálnád azokat, akik fontosak neked. Biztos vagyok benne, hogy ott fenn - böktem az ég felé - nem lennél egyedül. De ez persze a te döntésed. Én csak azt szeretném kérni, hogy... hogy ne bánts miket többé. Nem magam miatt kérem. Én megérdemlem, tisztában vagyok vele. De van egy terhes feleségem, és két gyerekem. Miattuk kérlek erre. Ne ők igyák meg a levét annak a hibának, amit én elkövettem - nyújtottam ki a kezem.
- Lexi... meg tudsz érinteni engem? - kérdeztem rekedten.

Látszott az arcán hogy nem hisz a fülének, és azt hiszem egy kis mosoly is megjelent a nem látszódó arcomon. Igen, ezt én is el tudtam képzelni... amikor az arctalan és testetlen hang beszél, az elég hihetetlen...
- Igen, én vagyok, és... itt vagyok - néztem le a földre ahol álltam, de nem látszott ebből semmi. A lábam "átsiklott" a havon. Bár ha besüpped se lettem volna sokkal előrébb. Gondoltam könnyítésképp lépek egyet oldalra, hogy Damon elé kerüljek. Így legalább kicsit olyan mintha látszódó felek lennénk mind a ketten. Előrenyúlt a kezével, és merő véletlenségből egy pillanatra átsiklott keze a mellkasomon... meg kicsit a hasamon, ami elég fura... jelenség volt nekem, de Ő nem látta szóval neki nem tudom... De önkéntelen is hátrébb léptem kicsit, ahogy Ő is, mintha csak megérzett volna valamit, visszarántotta a kezét.
- Semmi baj... - nyeltem egyet, kicsit már hangosabban szólva. - Ígérem, az én titkom marad hova nyúlkáltál kicsit... - kuncogtam fel picit, mert... hát a helyzet szürreális részétől eltekintve kicsit vicces szitu volt... - Bár levegő vagyok, úgyhogy igazából nem gond, bárhova teheted a kezed... - tapogattam meg egyik kezemmel a másikat. Nekem megy, de Ő sosem tudna megérinteni... szóval nincs ebben semmi... intim, vagy ilyesmi. Legalábbis én így láttam, de hogy egy élő... na azt nem tudtam.
- Én... - nagyot nyeltem, ahogy újra a bocsánatkérős részt vette elő. Zavarban voltam, mert nem tudtam mit tegyek. A düh bennem volt, de... közben bántam is, és... értettem, de... szomorú voltam, és... tanácstalan, és magányos... és minden nagyon kusza volt bennem.
Halkan sóhajtottam, és mivel úgyis az enyém, hát nem követtem el tiszteletlenséget, leültem a sírkövem tetejére, onnan néztem fel Damon-re.
- A sírkövön ülök... csak hogy tudd... - mondtam ki hangosan is, gondolván hogy ezzel kicsit segíthetek a helybeli belövésen, ha "rám" akar... nézni. - És tudom... hogy sajnálod. Egy részem érti, és meg is érti, és... hát vámpír voltam, tudom milyen őrizni a titkom, és ezért ölni, még ha nem is tartom helyesnek... de... Sajnálom Damon. Nem akartam ártani, az csak... csak úgy jött... - tört ki belőlem a másik téma, amit tudtam, nem úszom meg, de... nem is akartam. - Stefan nem tudom hol van, Mirandával, Elena anyukájának a szellemével sem találkoztam már jó ideje, és... egyedül voltam, magányosan, és... kicsit megint... előjött a dühöm. Amit a múltkori találkánk után próbáltam elnyomni, hogy az ünnepek alatt ne menjek vissza. Nem tudtam hogy... Elena várandós, ha tudom, eszembe sem jutott volna hogy bántsam... Én kedveltem Őt és a gyerekeitek is aranyosak, lehet hogy nekem nincs, de... attól még szeretem őket. Nem akartam megijeszteni őket... Azt hiszem igazatok lehet... kicsit megőrültem... vagy nagyon... Ez a hülye lét megőrjít... őrzöm a dühöm, ez a... láthatatlan test őrzi, de én... én nem akarok eltűnni Damon! - fakadtam ki már a végére, és hiába nem láthatta, keservesen néztem Rá, fantomkönnyeim függönyén át. Nem tehettem róla, megijesztettek a szavak, melyeket kihallgattam náluk, és képtelen voltam magamban tartani. - Még ez a fél-lét is jobb mint a semmi, én nem akarok... semmivé lenni... Hiába éltem többszáz évet, Stefan volt az egyetlen akinek igazán számítottam... de már Ő sem... Ő is más. Nem volt családom, és szerelmem sem... mintha nem is éltem volna, ha a dühöm is elszáll, mindenem elszáll... én is... Nem akarok nektek rosszat, esküszöm, de nem tudok nem haragudni, mert... nem létezem többé... De próbálom elnyomni, és nem... kellemetlenkedni az életetekben, ezt... megígérhetem - mondtam komolyan, és reméltem... hogy elhiszi nekem...

Először azt hittem, képzelődöm, mert a szél zúgásában mintha egy hang szállt volna felém, de csakhamar meggyőztem magam, hogy képzelődöm. Egészen addig, míg újra nem hallottam, de ekkor már közelről szólt, és bármily halkan beszélt is, felismertem a hang tulajdonosát.
- Lexi? - perdültem sarkon, arra számítva, hogy fogok látni bárkit is, de csak az üres levegővel szemeztem. - Itt... itt vagy valamerre? - nyújtottam ki a kezem, mintha csak egy vak ember tapogatózna, majd vissza is rántottam hirtelen arra a gondolatra, hogy mivel nem látom, lehet hogy épp a szellemdudáit nyomkodom, amit nyilván nem venne éppen jó néven.
- Bocs - dünnyögtem. - Csak elég szokatlan nekem, hogy a levegővel társalogjak - nyeltem egyet. Rém hülyén festhettem jelenleg egy külső szemlélőnek. Mintha teljesen meghibbantam volna, és beszélgetek a nagy semmivel.
- Lexi... komolyan gondoltam. Nagyon sajnálom. Úgy megbántam már - hajtottam le a fejemet. - Nem kellett volna ezt tennem, és legfőképp nem veled. Sovány, és hiábavaló mentegetőzés lenne azt mondanom, hogy azért tettem, hogy mi, többiek ne lepleződjünk le. Összezavarodtam, és hibás döntést hoztam. Nem lehet már visszacsinálni, hiába is szeretném.

Meglepődtem, mikor feleszméltem, hogy a nagy bambulásomban egy alakot látok sétálni a sírok közt. Egy alakot, akit ismerek, magát Damont. Nem hittem volna hogy ilyen sürgős neki, hogy... velem beszéljen. Felkeltem a hóból, és csendben követtem Őt az erdő széléig, a temető szélére, nem szóltam, mert kíváncsi voltam a végcélra. És nem is bántam meg a türelmem, mert a cél egy sírkő volt... amit ezeddig én nem is láttam... és... a legsúlyosabb meglepetés a nevem volt a sírkőn... meg a virág, amit Damon lerakott rá. Na jó, ezt... nem néztem volna ki belőle. Egyiket sem...
Mikor megszólalt, majdnem meg is szólaltam rögtön, de... valahogy nem ment. Elakadt a hangom, mikor azt mondta, sajnálja. Ez most más volt, mint mikor legutóbb "beszéltünk..." Egész más.
- Nem hittem volna, hogy nekem ilyenem is van... - szólaltam meg egész halkan, hogy ne áruljam el magam hogy szellemlétemben is könnyezem. De azt viszont ezzel el is árultam, hogy most már képes vagyok a válaszadásra, kár is lett volna tagadni. - És de... most már... megtanultam, hogyan tudok válaszolni - magyaráztam meg, hogy lehet ez. - Gyakoroltam.

Újra lapátolni kezdte a földet a hullára, és majd csak akkor szólalt meg újra mikor már nagyjábólra beásta a hullát, és így csak egy-két testrésze látszódott ki. - Csak nem fogja senki megtalálni, ha meg igen, akkor úgy kell nekik. Nekünk ebből már úgysem lesz problémánk. - Mosolyodtam el halványan a most már végleg befedett hullára. - Kész vagy akkor? - Vontam fel a szemöldökömet újra ránézve.

(Damon és Elena háza)

Kiszálltam a kocsiból, és mielőtt bezártam az ajtót, kiemeltem az anyósülésről egy csokor virágot. Liliom... ez volt Lexi kedvence, legalábbis ha jól emlékszem rá.
Lassan, szinte magam elé meredve sétáltam el a temető legszélső sávjába, csaknem közvetlenül oda, ahol az erdő fái kezdődtek. Hallottam ugyan egy férfi, és egy nő hangját, de látni nem láttam őket, még szinte azt sem vettem ki, miről is beszélgetnek. De hát ez nyilvános hely... miért ne lehetnének itt mások is? Nem velük akarok most foglalkozni, nem azért jöttem ide. Sokkal inkább valaki más miatt. Nem is értettem, eddig miért nem kerítettem sort erre.
Letérdeltem egy kő mellett, amin a betűket már megette néhány év minden időjárási viszontagsága. Vajon Lexi tudja, hogy bármit is tettem vele, gondoskodtam arról, hogy normális temetése és emléke legyen? Még akkor is, ha sosem járt erre senki, hogy egy szál virágot hozzon neki. Még én magam sem.



Letettem a csokrot a sírra, és kissé lesöpörtem a leveleket és a mohát a sírkőről.
- Lexi... itt vagy valahol? - néztem körbe. - Bár ha igen, nyilván úgysem tudsz válaszolni nekem - sóhajtottam. - Csak azt akarom neked elmondani.... hogy sajnálom. Fogalmad sincs, mennyire megbántam már azóta.